Tihany

A Múltunk wikiből
község Veszprém megyében a balatonfüredi kistérségben
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Tihany címere
1055
I. Endre megalapítja a tihanyi apátságot.

Előszó

Szerencsétlen sorsú Endre királyunk alapította az apátságot Tihanyban, ahol korábban már keleti szertartású szerzetesek éltek. A tihanyi apátság alapítólevele magyar szavakat és mondatrészeket tartalmazó, egyik legkorábbi oklevelünk.

Bóna István

A Dunántúl korai vaskora

Az i. e. VII. század elejétől kezdve a Dunántúl nyugati és északi részeire, valamint a Duna túlpartján fekvő, szlovákiai Kisalföld délnyugati felére a közép-európai Hallstatt-kultúra keleti ága terjeszkedett ki; e nagy körön belül a Nyugat-, Észak- és Közép-Dunántúl Ausztria szomszédos keleti felével együtt alkotott egységes csoportot. A keleti Hallstatt-kultúrában az itáliai (etruszk) Villanova-kultúra erős hatásai figyelhetők meg. Alpesi, szlovákiai és dunántúli csoportjai az északkelet-itáliai venétek közvetlen érintkezési területéhez tartoztak. Maguk az itáliai vaskori kultúrák az i. e. VIII. századi görög gyarmatosítás nyomán virágzottak fel.

Megfelelő kutatások hiányában egyelőre nem ismerjük a dunántúli Hallstatt-kultúra kialakulásának folyamatát, helyi vagy idegen eredetének bizonyítékait. Az urnamezős kultúra biztosan az egyik népi alapja volt, a késő bronzkori erődített telepek egy részén (például Sághegy, Velem–Szent Vid-hegy) a Hallstatt-korszakban is folytatódott az élet. Ugyanakkor az urnamezős kultúra jelentős területeire nem terjedt ki a Hallstatt-kultúra, északkeleti határa a Pilis–Vértes–Balaton vonalán volt, míg délkeleten, Somogyon át ékszerűen benyomult Tolna határáig (Szalacska, Lengyel). Ez arra is utalhat, hogy a késő bronzkori helyi lakosságot új, nyugati vagy délnyugati irányból érkező hódítók vetették uralmuk alá.

Új népelemek beáramlására, új, szervezett hatalmi csoportosulásra mutatnak az újonnan alakult központok. Hegyek csúcsán, dombok ormán 5–10 méter magas föld-, helyenként kősánccal körülvett, nagy kiterjedésű telepek keletkeztek (például Sopron–Várhely, Tihany–Óvár). E nagy telepek egyrészt a kialakuló arisztokrácia (és más népesség) központjai voltak, másrészt arra is alkalmat nyújtottak, hogy veszély esetén a környező falvak lakossága állatállományával együtt sáncaik között keressen menedéket.

Györffy György

Udvar és udvari szervezet

A tihanyi alapítólevél méltóságnévsorából kitűnik, hogy egyes udvari szolgálatok vezetői már a XI. század közepén a királyi udvarban, a király körül teljesítettek szolgálatot. Ilyen volt mindenekelőtt az udvar feje, a nádorispán (comes palatii vagy palatinus), a királyi ménesek és lovászok főnöke, a főlovász (agaso), és a királyi asztalt étekkel ellátó főtálnok vagy asztalnok (infertor vagy dapifer), de ilyen lehetett a borellátásról gondoskodó főpohárnok vagy bocsár (pincerna) és a raktározó tárnokok feje is. Ők kísérték a királyt, amint hatalmas kíséretével udvarházról udvarházra haladva felélte az oda összegyűjtött terményt, gabonát, illetve kenyeret, ökröket, bort és egyebet.

Helyreállítás és továbbfejlesztés

Még jellemzőbb lotaringiai hatás mutatkozik a liturgiában. A XI. század második felében a Magyarországon írt egyházi szerkönyvek a lotaringiai szentek tiszteletét és az ottani kalendáriumot ültették át Magyarországra. Ennek tudható be egyebek mellett az is, hogy a tihanyi apátságot egy, a Rajnán túl tisztelt szent, Anianus (Ányos) tiszteletére emelték. Mivel az apátság felszenteléséhez Szent Ányos ereklyéiből is szükség volt egy darabkára, ezt valamelyik Rajnán túli Szent Ányos-templomból nyerhették; ilyen például Metz mellett is állt.

Külső kiállításában és szerkezetében, kivált a tanúk névsorában, a tihanyi apátság 1055. évi alapítólevele is pontosan követi a lotaringiai püspöki okleveleket, és nincs köze ahhoz a német királyi oklevéladáshoz, amelyet István király Magyarországon meghonosított, és amelyet Péter írnokai is követhettek. A tihanyi alapítólevél, első eredetiben fennmaradt oklevelünk, lényegében azoknak a javaknak az összeírása, amelyeket Endre király a már elkészült apátságnak adományozott. A benne foglalt birtokösszeírást megelőzően Miklós püspök, királyi jegyző készítette, mégpedig olyan részletességgel, ami még nyugaton is ritkaságszámba ment. Ennek során számos határpontot magyarul jelölt meg, például „Fehérvárra menő hadi útra”, régiesen Fehérváru reá meneh hodu utu reá[1], s így lett a magyar nyelv első hosszabb szórványemléke.

Gazdaság- és társadalomtörténeti jelentősége egyrészt abban áll, hogy bemutatja a királyi udvari birtokszervezet egy töredékét, amely egyházi kézre került, másrészt abban, hogy a határleírásban a településsel és mezőgazdasági termeléssel kapcsolatos jelenségeket örökít meg. Ami a birtokszervezetet illeti, a tihanyi uradalom túlnyomórészt rab szántó üzem volt; az önálló termelő félszabadok úgyszólván a 20 lovasra és 10 halászra korlátozódtak, félszabad termelő udvarnokok először Béla 1060. évi adományával jutottak birtokukba.

Mint a XI. századi összeírásainkban általában, nyoma sincs benne annak, hogy a lakosság nomadizálna vagy legalábbis elmozdulna a körülírt faluhatár területéről. A Dunántúlon nyert birtokok többnyire nem is egész falvakból, hanem határrészekből állnak; az apátnak adott népek olykor közösen élték a fekvőségeket a király népeivel. Ami az uradalom gazdálkodásának módját illeti, a földművelés a túlnyomó: erre esik az apát 140 háznépéből 60 szántó és 20 szőlőműves. Az állattenyésztésben a szénás állattartásnak van nagy szerepe: a Siófok és Szántód között elterülő 10 földdarab közül hatot mint kaszálót kapott meg az apát, a helyeket pedig 14 magyar, 1 szláv és 1 bizonytalan helynévvel lokalizálják, ami kifejezetten istállózó magyar lakosságra mutat. Ugyanezt igazolja a Tolna megyei Martos 8 magyar határneve közt a Petre szénája hely reá megjelölés. A szláv nevek ritkasága itt kétségessé teszi, hogy a helyi szlávság volt-e a széna szó és -művelés átadója, inkább gondolhatunk az etelközi orosz szlávságra.

A félnomád életmód továbbélésére csak a Duna–Tisza közi homokon következtethetünk, ahol a mai Izsák helyén az apátság kifejezetten lótartásra kapott egy nagy határú földet; itt lakhatott mások mellett az 5 lovász az adományozott 34 ménnel és kancákkal, továbbá a király által évenként kiutalt 50 csikóval. A somogyi Gyisznó faluban kereshető a 100 disznó és 2 kondás helye, míg a többi adományozott állat (100 tehén, 700 juh) és állattenyésztő (5 csordás, 3 juhász) elhelyezése bizonytalan.

A szerzetesek halszükségletét balatoni és dunai halászaik, édességigényüket tolnai méhészeik elégítették ki. A természeti gazdálkodás viszonyai között az apátság egyéb szükségletét is az adományozott szolgáló népek látták el, úgy, amint azt korábban az udvar részére is teljesítették. A munkával, illetve kézművestermékekkel adózók fajtái a következők voltak: szakács (2), varga (2), kovács (2), aranyműves (1), ács (2), molnár (2), esztergályos – fatálak készítésére – (1), mosó (1) és tímár (1).

Lényegében az udvari birtokszervezetet tükrözi a két első magyarországi végrendelet is, amelyet udvari főméltóságok tettek. Rád (Rado) nádor, aki alighanem azonos a sváb Vecelin fiával, Radival, 1057-ben a pécsi püspök és a pécsváradi apát javára rendelkezett, 1061-ben pedig a német Győr fia, Ata (Otho) comes, a későbbi nádor tett adományt a maga alapította zselicszentjakabi monostor részére. Mindkét főúr a Dunántúl délkeleti részén, az Árpádok családi szállásain, Somogy, Tolna és Baranya megyében kapott birtokait adta tovább. A birtokaikon szereplő szolgáló népek: szántók, szőlősök, halászok, egy-egy gabonaörlő, kondás, csikós, méhész stb. pontosan megfelelnek azoknak a kategóriáknak, amelyekkel a tihanyi apátság alapítólevelében találkozunk; nagyjából még a rab szántóknak a termelési eszközökhöz viszonyított számaránya is egyezik. Ebben az időben ugyanis a nagyméretű ekevassal felszerelt faeke vonásához 8–10 ökör volt szükséges, vonóerővel ellátott ekéből (aratrum) pedig sokkal kevesebb állt az úr rendelkezésére, mint szolgaháztartásból (mansio). Ezért átlagban 3 szántó család dolgozott egy úri ekével, így például a tihanyi apátság birtokain, míg a két magánalapítványon 2, 3 és 4 a szélső érték.


Szent László legkorábbi törvénykönyve említést tesz az ínek vagy servusok összeírásáról, amelyet Endre király, illetve Béla herceg idejében Sarchas bíró készített el.

Arra, hogy ez a nagy összeírás mikor készülhetett, a két legkorábbi tihanyi adománylevélből következtethetünk. I. Endre 1055-ben még körülírt földeket és szám szerint összegzett népeket említ, Béla 1061. évi adománylevele már csak az eladományozott szolgák nevét sorolja fel, lakhelyük megadása nélkül, ami a szolgaösszeírás megtörténtével indokolható. Ha Rád nádor szolganeveket felsoroló oklevelének 1057-es dátuma helyes, akkor a nagy összeírás 1055 és 1057 közé helyezhető. De mindenképpen ennek a jelentős intézkedésnek a nyoma, hogy az 1055 után kiadott oklevelekkel kezdődik a földesúri népek név szerint való számontartása.

A német támadás és egy nomád invázió elhárítása

Ha III. Henrik a kéthónapos ostrommal felhagyott, ennek fő oka mégis a sikertelenség volt, és ebben döntő szerepe volt annak, amiről a Magyar Krónika emlékezik meg: a pozsonyi Zotmund búvár éjjel megfúrta a császár hajóit, s ezzel a „németek ereje’, tudniillik a hadtáp odaveszett. Mivel a krónikaíró megnevez még néhány itt vitézkedő magyar főembert[2], aki a tihanyi alapítólevél tanúnévsorában is szerepel, előadása hitelt érdemel.

A korona és kard viszálya

A csata hevében a király a földre zuhant, lovak és szekerek gázoltak át rajta. Béla emberei félholtan vitték a zirci udvarházba, ott lehelte ki lelkét. Tetemét az általa emelt tihanyi apátság altemplomában helyezték örök nyugalomra. A bátyja halálát okozó herceg, hogy lelkén könnyítsen, tíz szolgát adományozott az apátságnak Endre lelki üdvéért, egyben a maga földi uralmának jobb jövője érdekében.

László egyeduralmának biztosítása

Salamon itt maradt öccse, Dávid szerényen megelégedett a Duna bodrogi partvonalával, ahol még sokáig emlegették celláriumát, borospincéjét, és ahol Dávod falu máig őrzi nevét. E tájon, Apatinban tett adományt a tihanyi apátságnak, amelybe, apja mellé kívánt temetkezni.

Szentté avatások

  • A helyi szenttisztelet mellett a sanctus ‘szent’ és a vele ekkor még egyértelmű beatus ‘boldog’ jelzővel, akár a felsőfokú sanctissimus és beatissimus alakban is, e korban nem csupán a kanonizáltakat és a helyileg tisztelteket illették, hanem élő emberek tulajdonságjelzőjeként is használták. Odilo clunyi apát például István király vallásos buzgalmát még életében sanctissima devotio kifejezéssel illette, a tihanyi alapítólevél írója az összeírást készítő Miklós püspököt beatisimusnak írta, avagy a zárai apátnő Könyves Kálmánt 1105-ben sanctissimusnak titulálta.
  • A szent ereklyéjének birtokában oltárt, illetve templomot lehetett a tiszteletére szentelni, ahol még XI. századi felfogás szerint is a szent volt a tulajdonos, a kegyes adományok elfogadója. I. Endre például 1055-ben nem a tihanyi apátságnak, hanem Szent Ányosnak tett adományt, aki ereklyéje alakjában az apátság főoltárán jelen volt.

Külpolitika. Horvátország megszállása.

Ha a Tengermellék megszállását félbe is kellett hagynia, László Horvátország (akkori nevén: Sclavonia) és Bosznia (akkori nevén: Moesia vagy Messia) nagy részének ura lett, ezeket felvette a királyi címébe Pannonia mellé, és bizonyára a három ország feletti uralma jelképezésére 1091 húsvétján kibocsátott nehéz dénárjára három olyanféle hordozható kereszt képét verette, amilyen I. Endre tihanyi sírkövén látható.

Harcos jobbágy, középréteg

A tihanyi alapításkor például ministereket küldtek ki a határjelek megmutatására.

Várnép, udvarnok, szabados és örökös szolga

Annál feltűnőbb, hogy legkorábbi egyházi nagybirtokaink szélsőséges eltérést mutatnak abban a tekintetben, hogy kenyérgabonájukat önállóan termelő parasztgazdaságok szolgáltatják-e be, mint Dömösön, avagy teljes mértékben saját ekéikkel és rab szolgáikkal termelik-e meg, mint a tihanyi apátság 1055-ben, amely csak hat év múlva kapott 60 szántó szolgája mellé 10 udvarnokot.

A dömösi típushoz közel álló képet csak a pécsváradi apátság mutat, amennyire ez a meghamisított XI. század végi összeírásból kivehető. Itt ugyanis a rab szántók a szolganépnek csupán 4%-át tették ki, szemben a tihanyi 43%-kal. A gabonabeszolgáltatókat azon 45%-ot kitevő „ministerek” között kell keresnünk, akiket szekéradásra is köteleztek. Minthogy Pécsvárad ugyanolyan alapítás volt, mint Dömös, azaz működő udvari szervezet átengedése egyházi célra, a különbség gyökere nyilván az alapítás módjában rejlik. Udvari szervezet átengedésekor az egyház sok félszabad termelő udvarnokhoz jutott, míg előzmény nélküli új alapítás esetén az egyházat lehetőleg a nagybirtok üzemében rab szántókkal látták el. Erre a korai időben maga az egyház is törekedett, mert az ő ekéjével szántóktól nagyobb terményjáradékot kapott, mint a félszabad termelőktől, ugyanakkor a félszabadok szolgává süllyesztése és terheik emelése szökésekhez vezetett. A zselicszentjakabi apátság esetében, amelyet egy nagybirtokos királyi adományba nyert népekből alapított (1061), az önállóan termelő miniszteriálisok körülbelül a dupláját teszik ki a földesúri ekével dolgozóknak: 38%–18%, Pannonhalmán viszont az arány kiegyenlített: az egész szolganépség 23%-a önállóan termelő szolga, 25%-a földesúri ekével dolgozó rab cseléd. Minthogy a fejlődés iránya a XI–XII. század folyamán egyrészt a rab szántók ekével való ellátására és földre ültetése volt, másrészt – mint Tihany esetében láttuk – a rabszántó-üzem udvarnokokkal való kiegészítése, valószínűbb, hogy Pannonhalma eredetileg tihanyi típusú üzem volt, semmint pécsváradi típusú udvarnokgazdaság.

Ami a bakonybéli uradalmat illeti, itt két körülhatárolt falura korlátozódott a rabtartó üzem, viszont 15 faluban elszórtan éltek agrár szolgáltatók, akik földközösségben voltak más királyi népekkel, de számukat és így e kettő arányát nem ismerjük. A bakonybéli összeírásból tudjuk meg, hogy az egyházi nagybirtok legmagasabb szolgáló népei, nem tekintve a szabad vitézeket, a lovasok (equites) voltak, akiket a pécsváradi uradalomban „lóval szolgáló minister”-nek neveztek. Ők nem nomád lótenyésztők, hanem mezőgazdasági termelők voltak, mert agrárrobot is hárult rájuk: évi 9 napi szántás, továbbá aratás, behordás, cséplés, szállítás a malomba és onnan a monostorba. Mint „septimanarius”-ok hetes szolgálatban kötelezve voltak legeltetésre is, és ha kár esett az állatban, sajátjukból térítették meg. Önálló gazdaságukat ugyanakkor terménybeadás nem terhelte. Számarányuk a tihanyi uradalomban 14%, a pécsváradi szolgáló népek között 17%; viszonylag magas ez az arány a százdi uradalom törzsállományában, mely eredetileg hercegi birtok volt: 21%, viszont látszólag alacsony a szentjobbi uradalomban: 5%. Itt lovasok (equites) mellett „lóval szolgáló szabadosok” (libertini cum equis servientes)[3] néven is említik őket; a libertinus a „hetes” szolgálatú félszabadok nevévé a XII. század közepén vált. Viszonylagos szabadságuk nem jelentett szabad költözést, csupán annyit, hogy bárhonnan nősülhettek, és leányaikat bárhová adhatták férjhez.

A félszabad termelő „ministerek” alacsonyabb rétege volt a terménybeszolgáltatásra kötelezett „tributarius”. Prototípusa a dömösi uradalomban megismert kenyéradó (udvarnok) volt, a zselicszentjakabi uradalomban megfelelője a tributarii ministri, akinek szolgáltatása évente egy élőáldozat (tinó), 10 köböl búza, 10 köböl sör, lova és szekere pedig „az apát hatalmában van”, tehát szükség szerint használhatja fuvarra. Ennek felel meg a pécsváradi uradalomban a nagyszámú „lóval és szekérrel szolgáló minister”.[4]

Egyházi nagybirtokon a két fő élelemkiegészítő szolgáló nép a halász és a szőlőtermelő. Négy uradalomban (Pannonhalma, Pécsvárad, Tihany, és Szentjobb) a szolgáló népek között a halászok számaránya 5–7% között mozgott, a szőlőművelőké pedig 10–15% között. Helyzetük nagyjából megfelelt az udvari birtokon szolgálóknak.

Kristó Gyula

Mezőgazdasági termelés

  • A tihanyi apátság 1211. évi összeírásában szereplő 590 mansio közül mindössze 38-at nevez a forrás földművesnek (agricola, arator, cultor).
  • 1211-ben Tihany torlói boron és ökrön kívül száz kenyérrel adóztak.
  • A tihanyi egyház, a Bihar megyei monostorok torlói vagy Pannonhalma lovas jobbágyai, libertinusai, pohárnokai (bocsárdjai), torlói, halászai egyaránt ökörrel adóztak.

Földművelés

  • A szőlőművelés előretörését statisztikailag mutatja a tihanyi és a pannonhalmi apátság XI. századi, szőlőművelésre vonatkozó adatainak összevetése az 1211. évi tihanyi és az 1237 körüli pannonhalmi összeírás adataival, jóllehet a XI. század óta az egyházak birtokai is jelentősen megnövekedtek. A tihanyi apátság birtokain 1055-ben 20 szőlőssel találkozunk, ez a szám másfél évszázad alatt megduplázódott, 44-re emelkedett. A szőlőkultúra elterjedtségét mutatja, hogy a tihanyi egyház kezében levő 1211. évi 37 ingatlan közül 11-en éltek szőlősök, tehát a falvak, illetve praediumok közel harmadában bizonyosan meghonosodott a szőlőművelés. A tihanyi apátság szőlőművesei, egyetlen háznéptől eltekintve, valamennyien Zalában és Somogyban laktak.
  • 1207. évi adat szerint egy özvegy a Vámoson levő két és fél ekényi földjét, ahol halastó és bőven termő gyümölcsfák vannak, a tihanyi egyházra hagyta.

Kézművesek

  • Az 1211. évi tihanyi összeírásban pékekkel, szakácsokkal, tímárokkal, szűcsökkel, tálkészítőkkel (esztergályosokkal), kovácsokkal, harangozókkal, közelebbről meg nem határozható mesteremberekkel (artifexekkel) és egy aranyművessel találkozhatunk.

/ Ha a kiszolgáló jellegű „iparágakat” most figyelmen kívül hagyjük, s csak a szorosan kézműves jellegű „foglalkozásokat” vesszük számba, azt látjuk, hogy a tihanyi apátságnak az 1211. évi consrciptio szerint öt háznép tímárja, hét szűcse, két esztergályosa, három kovácsa, tizenkét artifexe és egy aranyművese volt. A tihanyi egyház 590 mansiója közül tehát mindössze 30 háznép végzett szolgáltatás fejében kézműves tevékenységet, vagyis az egyház népességének 5%-a. A monostor székhelyén, Tihanyban élt e 30 háznépből 19, azaz a kézműves szolgáltatók kétharmada, méghozzá abban a megoszlásban, hogy a tímárok közül mind az öt háznép, a hét szűcsből hat, a tizenkét artifexből ugyancsak hat, míg a három kovácsból kettő. Az apátság egyetlen aranyművese a Tihany melletti Örményesen lakott. A monostor székhelyén élő kézműves-mansiók tevékenysége elválaszthatatlan az apátság központi praediumától, ahol rajtuk kívül még pékek, szakácsok, harangozók, szántók, szőlősök és halászok szolgáltak.

Alávetett népelemek

1184. évi adat szerint a következő évben a király esztergom-váraljai]] udvarnokai közül egyesek, Serafin és Pongrác centuriók Nana comes közreműködésével a tihanyi egyház Úrkuta falusi servusait az egyház szolgálatából kivenni és saját udvarnoki szolgálatukra késztetni akarták, mivel szerintük a servusok udvarnoktársaik, és a király illő szolgálatától szokatlan módon lettek elidegenítve. Állításukat azonban nem tudták bizonyítani, míg a tihanyi apát igazolta, hogy a kérdéses jogállású embereket még Dávid dux, I. Endre király testvére tette az egyház szolgáivá. Így a bírák az apátság javára döntöttek, az udvarnokokat fejük megnyírásával, azaz szolgai állapotuk nyílt kimutatásával büntették, vezetőik pedig fejenként ötven pensát fizettek.

Állattenyésztés

  • Az 1055. évi tihanyi alapítólevél említ gulyásokat, juhászokat és kanászokat. Ilyenekkel az 1211. évi összeírásban nem találkozunk ugyan, de ez aligha az ökrök, juhok és disznók hiányát jelentheti, sokkal inkább azt, hogy az 1055-ben még egyházi kézben levő és szolgák által gondozott állatállomány a tihanyi egyház kondicionáriusainak kezébe került át. Nem így a tihanyi egyház lóállománya. 1055-ben öt lovász látta el az apátság lovait. 1211-ben az az apátság lovait két központban gondozták, a Duna mentén, a Bodrog megyei Besenyő praediumon, ahol hét lovászmansió élt, illetve a Duna-Tisza közi Kolon praediumon, ahol öt lovász hátnép lakott. Kolonon a XI. század közepe óta ménese lehetett az egyháznak, mivel már az 1055. évi alapítólevél lólegelőt említ itt, míg Besenyőre csak később telepíthetett ménest, lévén Besenyő — Aranyán néven — Dávid herceg adománya Tihanynak]] 1090 táján.

/ A tihanyi egyház papsokai torlói 1211-ben egy vödör bor, egy ökör, száz kenyér, két lúd és hat tyúk szolgáltatására voltak kötelezve.

  • Az 1055. évi tihanyi alapítólevél tíz halász-mansiójával szemben 1211-ben már húsz háznépet írtak össze, akik a Balaton (Tihany),]] a Duna (Fadd és Besenyő), illetve a Tisza (Morotva) mellett éltek.
  • A tihanyi egyházhoz tartozó Kék falu lakói évente egy hordó bort, száz kenyeret és – szempontunkból most ez fontos – egy ökröt adtak.

Tulajdonviszonyok

Az 1211. évi tihanyi oklevélben felsorolt 11 falu közös földet bírt a megyebeliekkel (cum parochianis), kivéve az erdőket, amelyek csak a tihanyi egyházhoz tartoztak. E 11 faluban a tihanyi apátság különböző nevű és jogállású népei, jobbágyok, udvarnokok, torlók, szolgák, szántók stb. éltek. A tihanyi egyház Szőlős falusi udvarnokai a falusiakkal közös földet és erdőt birtokoltak, ezeken kívül ugyanott az egyház ötekényi földdel rendelkezett. A tihanyi egyház martosi udvarnokai a Bikács falusiakkal közösen művelték a földet, és egyenlően részesedtek a szántóföldekben, erdőkben és nádasokban.

A gazdálkodás keretei

Hasonló tanulságot szolgáltat a tihanyi apátság ingatlanai feletti szemle is. Az 1055. évi tihanyi oklevél csak villa és locus (hely) megjelöléssel illette a településeket. A tihanyi javak 1211. évi összeírásában viszont már találkozunk praediumokkal.

Kereskedelem

  • Ismeretes az 1055. évi tihanyi alapítólevél adata a Fehérvárra menő hadútról.
  • A széles körű sókereskedelemre abból az adatból vonhatunk le következtetést, hogy a tihanyi apátság sóadói 1211-ben a Somogy megyei Ságon éltek. Az itteni hat mansio természetesen csak vásárlás útján tudott a beszolgáltatni köteles sóhoz hozzájutni.

Pénzviszonyok

A föld-adásvételekkel lehetségessé vált birtokmanőverekre világít rá a veszprémi káptalan 1207. évi oklevele. Eszerint Márk özvegye az őt megillető Vámos földet lelke üdvéért a tihanyi apátságnak adományozta. Amikor Uros tihanyi apát és Teodor comes meglátták a földet, nem találták azt kellően tágasnak, ezért Miskének és testvéreinek hét márkáért eladták, hogy a földért kapott pénzből az egyház más töredékföldjeit kiegészíthessék, vagyis hogy másutt vegyenek földet. A halastavat és gyümölcsfákat is tartalmazó Vámos föld nagysága két és fél ekényi volt, tehát ez esetben egy ekealjnyi föld 2,8 márkába került, ami e korszakban átlagos árnak számított.

Idegen etnikumok

Dávid herceg 1090 táján adta a Borsod megyei Aranyánt a tihanyi egyháznak, amely név 1211-ben már Besenyő formában szerepel.

Falu

A tihanyi apátság birtokában levő, Balaton-parti Török (Turch) falu határjárása egyaránt említ földből készült határt (földhányás), kőhatárt és árkot.

II. István

Bent az országban István számos döntésével igazolta az egyház iránti kedvezését. Így 1118-ban a királyi tanács határozata és a győri püspök vizsgálata alapján visszaadatta a tihanyi apátságnak ama tíz mansio maradékait, akiket még Béla herceg adott az egyháznak, de Kálmán alatt az udvarnokok erőszakkal királyi szolgálatra kényszerítették őket.

Az egyházi nagybirtokosság politikai sikerei II. Endre uralkodásának utolsó éveiben

II. Endre kinyil­vá­nította, hogy a szentegyház iránti hódolatában maga is Szent István király nyomdokába kíván lépni. 1233. október 1-én számos oklevelet állíttatott ki, a Jakab pápai követtel történt meg­ál­la­po­dás alapján biz­to­sítva és részletezve egyes egyházak, a pornói cisztercita konvent, a szentgotthárdi, a pannonhalmi, a szentkereszti (hei­ligenkreuzi), a tihanyi és a pilisi apátságok sójárandóságát.

Stílusirányzatok

A romanika közvetlen magyarországi előzményét az a stílus jelenti, amelynek jegyeit a XI. század derekán alapított királyi (Tihany, Szekszárd) és úgynevezett nemzetségi magánegyházak (Feldebrő, Zselicszentjakab) vise­lik magukon.

A tatárok Magyarországon

A magyarok Székesfehérvár, Esztergom, Veszprém, Tihany, Győr, Pannonhalma, Moson, Sopron, Vasvár, Németújvár, Zalavár és Léka váraiba vették be magukat.

Sinkovics István

Győr visszavétele és Buda ostroma

Győr visszafoglalása után a hadjáratot a Miksa főherceg – fővezér – helyett parancsnokló Schwarzenberg és két országos főkapitány, Pálffy és Nádasdy folytatta tovább, 14 ezer főnyi idegen zsoldos, továbbá végvárakból kivont katonák és vármegyei csapatok élén. Július végétől egymás után visszafoglalták Tatát, Gesztest, Palotát, Veszprémet, Cseszneket, Vázsonyt és Tihanyt.

Makkai László

Magyarok az erdők és a vizek oltalmában

A 16–17. század európai klímaváltozása – „kis jégkorszaka” – megszaporította a vizeket, a kétszáz év kétharmadában nagy árvizeket jegyeztek fel a Duna és a Tisza vízrendszerében egyaránt (ezzel és nem a török pusztítással függ össze a bodrogközi és beregi vízbőség, de az is, hogy Tihany és Szigliget szigetekké váltak, ami megnehezítette az ártéri vízelvezetés rendjének fenntartását.

R. Várkonyi Ágnes

Magyarország és az európai háborúk

A dunántúli hadjáratra készülő Rákóczi így hadseregével délre fordult, mivel a császári hadvezetés támadásra indította a Duna–Tisza közi rác helyőrségeket. A fejedelem vállalkozása sikeresen indult. A magyar sereg Titel alatt, Feketevíznél győzelmet aratott, s július 20-án bevette Szegedet, és megkezdte a vár ostromát. A várparancsnok, Globitz báró azonban sikeresen ellenállt. A közben súlyosan megbetegedett Rákóczi, értesülvén róla, hogy ha megvenné a várat, át kellene adnia a töröknek, három hét után visszafordult, de hatalmi támaszpontokat létesített. A Szeged városával egy vonalban, a Duna partján emelkedő véghelyet, Baját fegyverviselőkkel erősítette meg. Simontornyának augusztus 17-i kiváltságlevelében hajdúvárosi szabadságot, a tihanyi végvárhoz tartozóknak privilégiumot adományozott.

Képzőművészet

A mesterek többsége azonban osztrák-német volt. Közülük a tiroli Martin Wittwer szerzetes építész alkotta meg a győri karmelita templomot (1721–1729), ő tervezte a győri kálvária épületeit, a pannonhalmi apátság barokk épületszárnyait, a zirci cisztercita kolostort, meg a tihanyi apátsági templom homlokzatát és a már halála után elkészült pápai pálos templomot.

Lábjegyzetek

  1. Bárczi Géza, A tihanyi apátság alapítólevele mint nyelvi emlék. Budapest, 1951. 40.
  2. SRH I. 346.
  3. Simon M., Supplementum ad dissertationem ... Georgii Pray de extra s. Stephani. Vacii, 1797. 95-96.
  4. TBM 16. 1964. 53.

Irodalom

Kiadványok