Tisza István

A Múltunk wikiből

teljes nevén: Tisza István Imre Lajos Pál

Pest 1861. április 22. – Budapest, Herminamező, 1918. október 31.
politikus, miniszterelnök
Wikipédia
Istvan Tisza
1903. június 16.
Széll Kálmán lemondása, Tisza István miniszterelnöki megbízatása (nem sikerül kormányt alakítania).
1903. november 3.–1905. június 18.
Tisza István kormánya.
1903. november 12.
Képviselőházi obstrukció az újoncjavaslat ellen.
1903. november 21.
Tisza István elfogadtatja a párhuzamos (délelőtti-délutáni) képviselőházi ülések rendjét.
1903. november 22.
Bánffy Dezső megalakítja az Új Pártot.
1903. november 25.
Apponyi Albert és hívei kilépnek a szabadelvű pártból.
1903. december 5.
Kossuth Ferenc a függetlenségi párt nevében beszünteti, az Ugron-frakció és a Néppárt folytatja az obstrukciót.
1904. március 1.
Tisza István rendelete a szocialista agitáció megakadályozásáról.
1904. október 7.
Tisza István ugrai levele.
1905. január 6.—június 18.
Tisza István ideiglenes miniszterelnök.
1909. november 27.
Tisza István kormányalakítási megbízatása.
1912. május 22.
Tisza István házelnökké választása.
1912. május 22.
Tisza István házelnökké választása.
1912. május 23.
Vérvörös csütörtök. A korszak legnagyobb szocialista tömegtüntetése.
1912. május 24.
A fővárosi gyárak egy része kizárja a sztrájkolókat.
1912. május 29.
Görögország csatlakozása a szerb–bolgár szövetséghez (Balkán–szövetség).
1912. június 4.
A véderőtörvény megszavazása, Tisza letöri az obstrukciót.
Ellenzéki intéző bizottság alakítása.
1912. június 7.
Merénylet Tisza István ellen a Parlamentben.
1913. június 10.—1917. június 15.
Tisza István kormánya.
1914. január
Tisza István zágrábi látogatása.
1917. május 22.
IV. Károly lemondatja Tisza Istvánt.
1918. szeptember 20–21.
Tisza István szarajevói látogatása.
1918. október 17.
Tisza István elismeri a háború elvesztését.

Tartalomjegyzék

Hanák Péter

Előszó

A magyar történészek – az osztrákoktól is elhatárolódva – Tisza István háborút ellenző óvásait, a magyar kormány fékező, hódításellenes fellépését dobták a mérleg serpenyőjébe, Trianonnal Mohácsot állították szembe, a kereszténység védelmét, aztán a nemzetiségek boldogulását biztosító magyar alkotmányosságot, s az integer Magyarország természeti és történelmi létjogosultságát mutatták ki.

A Szapáry-kormány programja és reformjai

A törvényszöveg feltételes módja mögött már bevégzett tény: a kormány és a Wiener Bankverein közötti megállapodás állott. A tekintélyes bécsi nagybank a törvénybe csaknem szó szerint átvett megállapodás alapján hajlandó volt a magyarországi iparosítás finanszírozására. 1890-ben valóban megalapította a Magyar Ipar- és Kereskedelmi Bankot, amely a következő évtizedben jelentős alapító-fejlesztő tevékenységet fejtett ki. A bank elnöke a nagy közéleti és közgazdasági ambícióktól fűtött fiatalember lett: Tisza István.

A Wekerle-kormány győzelme és bukása

A fő tekintélynek, Tisza Istvánnak az volt a véleménye, hogy a királyt a végsőkig kapacitálni kell. Meg kell értetni vele, hogy „az egész egyházpolitikai reformot azért akceptálta, mert a mi pártunk uralmának fenntartását kívánja”.[1]

A nagyhatalmi nacionalizmus

A koncepciót illetően teljesen megegyezett Andrássyval nagy tekintélyű pályatársa és ellenlábasa, Tisza István, legfeljebb a külpolitikai vonatkozásokat húzta erősebben alá. „Nekünk magyaroknak – mondotta 1899. január elsejei köszöntőjében – fizikai erőnk csekély azon nagy feladatokhoz, amelyeket az isteni gondviselés s a világtörténelem vaslogikája rótt a nemzetre.” „Ezt a hivatást a magyar nemzet máskép nem oldhatja meg, mint hogyha a paritás alapján döntő befolyással bíró tagja marad egy olyan szervezetnek, amely elég erős arra, hogy mint európai nagyhatalmasság döntő súllyal dobja a mérlegbe szavát.” Vagyis: a Monarchiának. Éppen a közelmúlt ausztriai bonyodalmai, belzavarai miatt „általánossá vált a meggyőződés itt benn, és künn az ország határain kívül, hogy ennek a monarchiának biztos alapját, biztos gerincét a magyar nemzet képezheti”.[2] Következésképpen jól felfogott nemzeti érdek a közös hadsereg fejlesztése, egységének, harcképességének növelése.

A századvég kormánypárti politikusai számára tehát a dualizmus már nem az európai konstellációk kényszere miatt relatíve kedvező állami keret, mint az 1860-as évek liberális nemzedéke számára volt, hanem abszolút értelemben a legjobb államrendszer, éspedig nemcsak a hatalmi és a területi birtokállomány megőrzése, hanem nagyhatalmi nacionalista célok megvalósítása érdekében is. Az a felismerés, hogy a magyarság gyenge a teljes függetlenség és a belső hegemónia egyidejű kivívására és megtartására, Deáknak a célok korlátozását, a fizikai erővel arányos kompromisszumot tanácsolta. A századvég vezető gárdáját az erő és a cél meg nem felélése nem a célok mérséklésére, hanem az erő hatalmi eszközökkel, a Monarchia hatalmi súlyával való növelésére ösztönözte.

A századvégen a nagyhatalmi nacionalizmus sajátos változata alakult ki Bécsben. Egyes udvari főméltóságok, és főként a közös kormányszervek magyar tisztviselői a császári székvárosból alátekintve még provinciálisabbnak, még károsabbnak ítélték a hazai nemzeti ellenzék jogi formalitásokon nyargaló alkotmányvédelmét. Szerintük elhibázott taktika a nemzet erejét az állami különállás körülbástyázására, a törvényhozó hatalom birtoklására összpontosítani, hiszen a tényleges hatalom úgyis a birodalom központi igazgatási és fegyveres apparátusának kezében van. A magyar hegemónia megszerzésének legbiztosabb útja a közös kormányszervek, a hadsereg kulcspozícióinak megszerzése, az udvar megnyerése. Ez a gondolat sok elemében Andrássy Gyulától, a külügyminisztertől ered, kifejlesztője és szívós képviselője Kállay Benjámin volt. Kállay a Balkánon diplomata, itthon konzervatív képviselő, majd 1882-től 1903-ig közös pénzügyminiszter, egyúttal Ferenc József informális tanácsadó csoportjának tagja. Ő a feje és irányító szelleme annak a magát ”realistának” nevező bécsi körnek, amely birodalmi szemlélettel képviselte a magyar nacionalizmust. Kállay előtt – írta róla famulusa, Thallóczy Lajos – „nem az a kis táblabírák által isten jóvoltából nyomoréknak megtartott dualisztikus Magyarország lebegett: benne élt a hit, hogy ez a faj, a hazája életre, nagy célokra van hivatva”.[3] A magyarság monarchiai uralma az az ábránd, amely „nekünk, realistáknak ís vigasztalásul szolgál, …Kállaynál a jövő aktuális programját képezte”. Kállay Tisza Kálmánt „kicsinyes pártpolitikusnak” tartotta. Pedig helyes politikával „egy nagyhatalom összes eszközeit a magunk érdekében használhattuk volna fel, mi lettünk volna a központ. Staat Ungarn gennant Oesterreich–Ungarn, ez lett volna a monarchiából. Ez lett volna erő és hatalom forrása.”[4]

A századforduló idején és a következő évtizedben a bécsi magyar kör, elsősorban Thallóczy és az általa támogatott történészek, Károlyi Árpád, Szekfű Gyula a birodalmi magyar nacionalizmus szószólói, történeti koncepciójának kidolgozói lettek. Mondhatni, szinte a tudományos kutatómunka során ismerték fel a központi kormányszervek óriási jelentőségét, tényleges hatalmi súlyát a magyar országgyűléssel szemben, amelynek szerepét a magyar köztudat, úgy vélték, önáltató módon túlbecsüli. Szerintük a fő veszélyt Bécsben nem a centralisztikus osztrák közjogászok, nem a magyarellenes parlamenti szónokok jelentik, hanem a központi apparátust megszálló németek, szlávok. Ezeket a hatalmi szerveket kellene meghódítani, nem pedig vérmes kortesbeszédekben önállóságot követelni. Ez a látszatra ésszerű gondolatsor a valóságban egy illúzión – a Monarchia nagyhatalmi stabilitásán – belüli illúzió volt: a magyar hegemónia légvárát építgette.

A bécsi „realisták” birodalmi koncepciójával vetekedtek a budapesti birodalomalapítók ábrándos tervei. A magyar vezető rétegben a századforduló idején kialakult egy szélsőséges csoport. A soviniszta ultrák tovább feszítették – és szétfeszítették – a nagyhatalmi gondolat logikai konstrukcióját; elég erősnek tartottak a magyarságot a nemzetiségek beolvasztására is, az osztrák-németség hegemóniájának átvételére is. A magyarság előtt, írta népszerű könyvében Hoitsy Pál, a védekezés és hódolás, vagy a hódítás és terjeszkedés alternatívája áll. Tehát az utóbbit kell választania: a magyarság „meg fogja gyarapítani országát kiválólag a Balkán félsziget egyes tartományaival”.[5]

A századforduló éveiben alapították meg azt a középkori magyar birodalmat, amelynek partjait három tenger mosta, s ezt a fikciót telepítették vissza Nagy Lajos egy évtizedes lengyel–magyar dinasztikus uniójának, vagy Mátyás két évtizedes csehországi királyságának korába. Ha a reformkorban és az abszolutizmus idején Hunyadi János volt a kedvelt történeti téma és drámahős, a vereség után László a tragédia szimbóluma, a századvégen Mátyás király jött divatba. Birodalma lett az eszménykép. Ez a birodalom foglalta el a Habsburgok monarchiájának a helyét vagy örökét. Az osztrák imperializmusnak, írta Rákosi Jenő, sem történelmi alapja, sem politikai és katonai értéke nincs. „Ez az imperializmus nem képes megvédelmezni semmit… önmagát sem…, s amire támaszkodik, a hadsereg, csak akkor erős, ha Magyarország lelke költözik abba.” „Értse meg valahára a vén Európa, hogy a Habsburgok hatalmának alapja és ereje Magyarország… És ha Európának szüksége van a Közép-Dunánál igazi nagyhatalomra, e nagyhatalmat csak az a Magyarország-Ausztria valósíthatja meg, melyben a vezető szerep a gyorsan kibontakozó és fejlődő magyaroké, nem pedig a hanyatló és visszafejlődő németeké.”[6] Nem kellett hozzá sok, csupán néhány év, néhány brosúra, s ez a birodalom a Magyarország-Ausztria nevet Nagy-Magyarországra változtatta, és céljául immár nemcsak a monarchiai, hanem a kelet-középeurópai vezető szerep kivívását, és a határokon túli magyarosítást tűzte ki.

Igaza lehet persze Szekfűnek, hogy ez az önálló magyar imperializmus „szófiabeszéd volt”, homályos, szétfolyó programok, fantasztikus vágyak, gyermekded illúziók beteg kavaréka.[7] Igaz, a magyar imperializmus a kisnépi adottságok rideg valóságától, és a változatlan dualizmus hatalmi biztonságának látszólagos realitásától elszakadva, a realitások fölött lebegő légvár volt. De légvár is lehet reális tudattartalom és benne valóságos várként funkcionálhat. Az önálló magyar nagyhatalmi gondolat esetében a valóság a hazai nemzetiségi elnyomás, a „hazafiság terrorja” volt, a funkció pedig a soviniszta közvéleményteremtés, a Duna-völgyi népek közti béke, és a demokratikus fejlődés gondolatának elfojtása volt.

A nagyhatalmi nacionalizmus népszerűségét a dualizmushoz való ragaszkodás és az egész Monarchiával való érzelmi azonosulás képtelensége korlátozta. A középrétegekbe azáltal hatolt be, hogy ideológiája széles sávon érintkezett a függetlenségi párt által is terjesztett mítoszokkal és hivatástudattal. Történeti előzményként megtartotta az istváni államalkotó küldetést és a kereszténység védőpajzsa missziót, de ezeket a nagyhatalmi nacionalizmus igényei szerint korszerűsítette. Az új hivatás az erős, egységes magyar nemzeti állam megalkotása, amely e tájon a szabadság talpköve, védelmezője, a szomszédos kis államok szabadságának biztosítéka. E nacionalista hivatástudat belső funkcióját jól fogalmazta meg Grünwald Béla, a kor neves történész politikusa: a magyarság, amikor az „önálló fejlődésre képtelen, s alatta álló kis népfajokat asszimilálja, s egy magasabban álló népfajba olvasztja, az emberiségnek szolgál, mint a civilizáció bajnoka”.[8] A külső funkciót Tisza István fogalmazta meg autentikusan: az újra megtalált hivatás az, hogy a magyar nemzet a Balkánon megakadályozzon minden olyan alakulást, amely „egy nagy egységes birodalom ércgyűrűjét vonná határaink köré”, és hogy a balkáni kis népek bennünk, nálunk találjanak támaszt és védelmet.[9]

A Bánffy-terror

A nagybirtokosok és nagytőkések szolidaritásának szükségességét fejezte ki Tisza István egyik képviselőházi beszédében: a „magántulajdont megtámadó szociáldemokratikus törekvések” leküzdése „közös érdeke mindenféle vagyonnak, mindenféle tőkének”.[10] Az 1895. évi gazdakongresszus külön határozatban mondta ki, hogy az alföldi agrárszocializmussal szemben a kormány szigorú rendészeti eszközöket alkalmazzon, továbbá, hozzon törvényt a mezőgazdasági munkások és napszámosok jogviszonyainak szabályozása végett. 1896-ban, majd az 1897. évi aratósztrájkok előtt és alatt a földbirtokosok szinte ostromolták a kormányt a katonaság és csendőrség mozgósításáért. Bánffy a kormányra jutásakor meghirdetett „erős kéz” politikáját a szó szoros értelmében tűzzel-vassal hajtotta végre. Ebben is volt fokozat: az első két év zaklató kampányait 1897-ben és főként 1898-ban jogot és emberéletet nem kímélő üldözés követte. A pártvezetőség által összeállított lista tetemes veszteségekről tanúskodik. 1897 júniusától 1899 tavaszáig a csendőrök a kisebb-nagyobb összeütközések során 51 munkást öltek, 114-et sebesítettek meg, 274-et eltoloncoltak. Közel 300 munkást fogtak el, összesen 178 év 115 nap börtönbüntetésre ítélték őket. Az egyletek és szervezetek majdnem egyharmadát feloszlatták. Csupán 1897-ben 317 gyűlést tiltottak be, 407 esetben tartottak házkutatást, 370 esetben foglaltak le sajtóterméket. 1898-ban nem engedélyezték a szociáldemokrata párt szokásos évi kongresszusát. És mindezek a számok csak a szociáldemokrata mozgalommal szemben elkövetett brutalitásokat összegezik. Hiányzik belőlük a falusi szegénynép áldozatainak hosszú sora, a megvert, megsebesített, a hosszabb-rövidebb időre elzárt parasztok tömege, a Várkonyi-mozgalom híveinek üldözése. A Bánffy-terror időszaka a magyarországi munkásmozgalom hősi korszaka volt. A városi és falusi proletariátus hősiesen állta a harcot.

Az uralkodó körök, még a legkonzervatívabbak is, tudták, hogy csupán a szuronyokra alapozott rendszer nem eléggé biztonságos, mert a fegyverrel elhallgattatott szociális kérdés a jövőben még hevesebben törhet felszínre. Ezért célszerűnek tartották a feszültséget kisebb engedményekkel enyhíteni. Az engedmények mértékét és irányát illetően azonban jelentős nézeteltérések voltak közöttük: az agráriusok elsősorban a spekuláció és az ”uzsora” megrendszabályozását sürgették; a kormánypárti liberálisok viszont a kötött birtok szabaddá tételét javasolták, és ellenezték az állami szociálpolitikát. „Nem lehetünk eléggé merevek és eléggé határozottak annak kijelentésében – mondotta Tisza –, hogy a munkáskérdés soha, semmi körülmények között földosztási, telepítési elméletekkel megoldva nem lesz… Azon a világrenden pedig, hogy tőke, legyen az ingó vagy ingatlan, nem juthat minden embernek… nem változtathatunk.”[11]

Bánffy és a parlamenti ellenzék

A „nemzetközileg szervezett nagytőke” jelszavát cáfolva vetette oda figyelmeztetésül Tisza István: Magyarországon „szarvas hiba” lenne megfeledkezni az ingatlan és ingó tőke természetes szolidaritásáról, mert „a magyar nép előtt az uradalmak sokkal élőbb képviselői a nagytőkének, mint az ingó vagyon”, s nálunk a tőke elleni támadás „a Zichyeken keresztül jut el a Rothschildokhoz”.[12]

Vörös Antal

A termésátlagok és a fejlődés mérlege

1896 őszén arról írt Tisza István, hogy a többtermelésre buzdító egy évtizeddel korábbi tanácsot már nem lehet követni.

Hanák Péter

Nagybirtokos osztály – arisztokrácia

A korszak 15 miniszterelnöke közül 9 volt arisztokrata. Ez többség ugyan, de ha a frissen grófosított Deák-párti Lónyayt és Tisza Istvánt, a katonai érdemekért bárósított Fejérváryt leszámítjuk, akkor ugyanaz az arány alakul ki, mint a miniszterek között: 111 közül 38 került ki az arisztokrácia soraiból, s ezek is zömmel a szabadelvű táborból (55 miniszter volt nemesi, 18 polgári eredetű).

A hadseregfejlesztési javaslat és a Széll-kormány bukása

A kormánypárt Tisza-csoportja is elégedetlenkedett a kivárási taktika miatt. Tisza és Fejérváry Széll távozását és az obstrukció akár erőszakos letörését követelte.

Khuen-Héderváry kudarca

Amikor szeptember végén Khuen-Héderváry ügyvivő kormányának helyzete tarthatatlanná vált, az obstrukció letörését évek óta sürgető, erélyéről közismert Tisza Istvánt bízta meg kormányalakítással.

Tisza István – az „erős kéz” politikája

A teljes cikk.

Az osztályharc fellendülése. Az 1904. évi vasutassztrájk.

A függetlenségi szellemű tisztviselők vezetése alatt álló sztrájkbizottság elzárkózott a szocialista munkásmozgalomtól, támogatásért a parlamenti ellenzékhez fordult, ahol főként a liberális Vázsonyi Vilmos buzgólkodott az ügy körül. A sztrájkbizottság az ellenzék közvetítésével juttatta el kérelmét a kormányhoz. Onnan azonban kemény leckét kapott. A kormány tiszai eréllyel, a sztrájkbizottság letartóztatásával, katonasággal, illetve a sztrájkolók katonai behívásával törte le, utána pedig elrettentően torolta meg a „példátlan kötelességmegtagadást”. Tisza készséggel tárgyalt az obstruálókkal, amíg azok a parlamentben szócsépléssel múlatták az időt, de azt már nem tűrte, hogy a dolgozó tömegeket maguk mögé állítsák, sztrájkot szítsanak, tényleges forrongást idézzenek elő vagy támogassanak. A kormány erőszakos fellépése megtörte az elszigetelten küzdő vasutasokat. A parlamenti „népbarátok” a kormány ellen felhasználták, de kenyértörésre kerülvén a sor, cserbenhagyták, segítették leszerelni a sztrájkot.

Mucsi Ferenc

A polgári radikalizmus kezdetei. A Társadalomtudományi Társaság.

1904-ben kezdtek kirajzolódni a Társadalomtudományi Társaságban a választóvonalak az egyes ideológiai-politikai csoportok között. A Jászi vezette csoport ekkor a polgári radikalizmus irányába kanyarodott. A társaság liberális szárnya, Gratz Gusztáv, Hegedüs Lóránt és Farkas (Wolfner) Pál viszont a Tisza-kormány alatt mérsékelte kritikai tevékenységét, s magával kívánta vinni a társaság tagjainak és a folyóirat szerkesztőinek többségét is a mérsékelt, kormánypárti liberalizmus irányába.

A frontok tisztázását elősegítette a társadalmi fejlődés irányáról folytatott vita, amelyet a társaság 1904 április–májusában rendezett. A vitának négy előadója volt: Gratz Gusztáv a liberalizmus, Batthyány Ervin az anarchizmus, Geöcze Sarolta a konzervativizmus és a keresztényszocializmus, Szabó Ervin a szocializmus eszmerendszerét fejtette ki. A vitába közvetlenül mintegy harmincan kapcsolódtak be, de valamiképpen érintette, állásfoglalásra késztette az értelmiség nagy részét. Ily módon ez a vitasorozat – a társaság egyéb közérdekű vitáival együtt – felpezsdítette az egész szellemi életet. A társaság nagy érdeme, hogy felvetette a magyar társadalomfejlődés és a közélet lényeges kérdéseit, országos fórumot biztosított a haladó eszméknek, így a marxizmust, amelyet eddig kirekesztettek a szellemi életből, emancipálta és bekapcsolta a hazai politikai gondolkodásba.

A szellemi erjedés kiterjedt a vidékre is. A polgárosodó városokban baloldali eszmékre fogékony közönség, helyenként radikális gócok alakultak. A szellemi megújulás erős vonzást gyakorolt a fiatal értelmiségi nemzedékre, a nemesi értelmiség útkereső, balra tartó tagjaira is. Ezt az utat járta meg a fiatal Ady Endre. A lombos családfával, de csupán az elúszott családi birtok maradványaival rendelkező, jószerével paraszti sorú kisnemesi család a szokványos politikusi-tisztviselői pályára szánta a tehetségével korán kiváló fiút. Ady azonban elutasította a tisztes tisztviselői pályát, újságírónak csapott fel előbb Debrecenben a függetlenségi sajtónál, majd Nagyváradon a kormánypárti lapnál, aztán a radikális szellemű Nagyváradi Naplónál. A város ellentétei: a klérus középkori rezervátuma, a Tisza család óliberális hatalmi centruma és a friss, mozgékony-fogékony polgárság pezsgő szellemi élete serkentően és eszméltetően hatott a fiatal publicistára, aki ekkor már küldetés hordozójának, a „szentlélek lovagjának” tartotta magát.

Hanák Péter

A belpolitikai válság kiújulása

A teljes cikk.

Az 1905. januári választások

A számban és tekintélyben meggyarapodott ellenzék még sohasem indult olyan szervezetten, mint 1905 januárjában. Apponyi a nemrégiben feltámasztott Nemzeti Pártjával együtt január 3-án – az országgyűlés feloszlatásakor – belépett a függetlenségi pártba. Zegzugos politikai pályafutásának e baloldali kiszögellésén Apponyit a Tisza-kormányzattal való ellentéte, személyes és taktikai megfontolások valóban közel sodorták a függetlenségiekhez, a fúziónál azonban nem egyszerű beolvadásrói volt szó, hanem kétoldalú közeledésről. Apponyiék elvileg elfogadták a függetlenségiek amúgy is megszelídült programját, azok viszont magukévá tették Apponyiék kormányképességre irányított politikai gyakorlatát. Január 4-én az Ugron-pártiak is visszatértek az anyapártba. Az egymás közti vetélkedést kiküszöbölvén, ugrásszerűen megnőtt a függetlenségi párt harcképessége.

Az ellenzék táborát erősítette a Néppárt és különösen az Andrássy vezette disszidensek köre – nemsokára: Alkotmánypárt –, amely a magyar arisztokrácia, a nemesi nagybirtokosok előtt, továbbá a Bánffy-féle Újpárt, amely a nemzeti szellemi értelmiség, a polgári középrétegek előtt, s a demokrata pártot képviselő Vázsonyi, aki a fővárosi liberális polgárság körében örvendett tekintélynek. Az egyesült ellenzék a fő tüzet Tiszára, a mögötte leselkedő abszolutisztikus veszélyre, a „nemzetet” ért sérelemre összpontosította, s evégett a nemzeti demagógia minden szólamát megszólaltatta. A mérsékeltebbek csak a vezényszót, a radikálisabbak a magyar hadsereget, az önálló vámterületet és még az általános választójogot is követelték.

Ezzel szemben a kormánypárt csak megfogyatkozott erőket, vérszegény programot vonultathatott fel. Tisza és hű gárdája a fél országot bejárva agitált a parlamentarizmus védelmében, amelyet azonban 1904 novemberében ők sértettek meg, s a „nemzeti alkotó munkát” béklyóba verő obstrukció és „anarchia” ellen, amelyben a közvélemény túlnyomó része a nemzeti ellenállás mégiscsak hasznos formáját látta. A választási harcba közvetlenül is beavatkozott és szokatlan módon korteskedett Ferenc József, s nyílt felszólítására néhány főpap és főrend. A kormánypárt mellett állt ki a nagyburzsoázia, az óliberális földbirtokosok és rendelkezésére állt a közigazgatási apparátus egy része is.

A kormányzati válság kialakulása

Tisza azonnal a választások után lemondott. Az uralkodó február elején Andrássyt bízta meg az új kormány megalakításával, de eleve azzal a feltétellel, hogy a katonai követelések nem szerepelhetnek a kormányprogramban. Andrássy és a mögötte álló ellenzéki hatvanhetesek ezt a feltételt nem fogadták el. Andrássy az alapelveket tekintve alig különbözött Tiszától. 1896-ban, amint korábban említettük, még egy kötetnyi racionális érvet sorakoztatott fel mind a függetlenségi, mind a nemzeti párti koncepció ellen. Politikájának – írta akkor – nem az a célja, hogy „oly eszmények megvalósítására igyekezzék, amelyek nemzeties színezetüknél fogva a hazafiak szívét megrezgetik”, hanem amelyet csak „a jelszavak zsarnokságától ment gondolkodás ítélhet meg biztosan és helyesen”. „A nemzetnek állandó érdeke a kiegyezés fönntartását követeli… E célhoz szilárdan kell ragaszkodnunk…, ha miatta néha népszerűtlenek is leszünk, ha néha erőt is kell vennünk önmagunk érzelmén is.”[13] Két év múlva, a Bánffy elleni obstrukció idején, az úgynevezett „Lex Tisza” párthatározattá emelésekor mégis kilépett a kormánypártból, majd hamari visszatérte után, híveivel együtt külön csoportot alkotott, egészen az 1904. novemberi végleges szakításig.

Andrássy politikai útját elsősorban az „ortodox” hatvanhetes, „merkantilista” kormányzó csoporttal való ellentéte határozta meg, amit a Tiszával folytatott rivalizálás személyes motívuma is színezett. Ezen túlmenően jelentős módszerbeli és taktikai ellentét is eltérítette a kormánytól. Andrássy ugyan élete végéig a dualizmus híve volt, de úgy vélte, hogy a rendszert nem merev konzervativizmussal, nem csupán erőszakkal, hanem a nemzeti érzés táplálásával és kielégítésével lehet sikeresen megvédelmezni. Elítélte Tisza módszereit, de károsnak tartotta a vezető réteg áldatlan belviszályát, ezért a kompromisszum közvetítésére vállalkozott. „Nagyon fájdalmas szakítanom azokkal – indokolta meg kilépését a kormánypártból 1904 végén –, akiknek politikáját, politikai programját ma is helyesnek tartom… Erős meggyőződésem, hogy az ország szenvedni fog, ha az áldatlan, szenvedélyes küzdelmet végigharcolja. Ezért az én célom…, hogy a békés kibontakozás útjait keressem.”[14] A belpolitikai konszolidáció azonban, szerinte, elképzelhetetlen valaminő nemzeti vívmány, elsősorban a magyar vezényszó, a dualizmus szellemének a közös hadseregben való érvényesítése, az úgynevezett katonai engedmények nélkül, amelyek levezethetik a dualizmus ellen felgyülemlett nemzeti ellenzékiséget. Ezért az ellenzék katonai programjának, legalább néhány kívánságának teljesítése nélkül nem vállalkozott kormányalakításra.

Ezen a ponton azonban Ferenc József sem engedett. Hagyomány és tapasztalat megtanította rá, hogy birodalmát négy évszázad viszontagságai közepette elsősorban az abszolutisztikusan vezérelt hadsereg „nemzetek feletti” egysége tartotta össze. A magyar kívánságok kielégítése – úgy vélte – óhatatlanul a hadsereg nemzeti jellegű szervezeti átalakulására vezetne, ami nemcsak harcképességét ásná alá, hanem a magyar és egyéb szeparatizmus, egy esetleges nemzeti rebellió felfegyverzését jelentené. Nem engedhetett a katonai bürokrácia elitjének határozott ellenállása miatt sem, a hadügyi kormányzat és a vezérkar elutasított minden politikai természetű, nemzeti jellegű szervezeti reformot. Ilyen megfontolások miatt mereven ragaszkodott a hadseregre vonatkozó felségjogainak csorbítatlanságához, visszautasította a nemzeti reform szerény óhaját, még ha ezzel a magyarországi válság rugalmasabb megoldási lehetőségét fel kellett is adnia.

Ebben a kérdésben kézzelfoghatóan megmutatkoztak a rendszer strukturális ellentmondásai: a birodalom dualista politikai felépítése – szigorúan centralizált, egységes hadsereggel; parlamentáris alkotmány – abszolutisztikus felségjogokkal, amelyeken megtörik a parlamentarizmus érvénye. Megnyilvánult egyúttal a magyar alkotmányosság gyengesége, az önállóság csonkasága is. Amint magát a hatvanhetes rendszert akarta megváltoztatni, kitűnt, hogy Magyarország a kölcsönös függőségnek olyan kötelékeivel van a birodalom egészéhez láncolva, amelyeket alkotmányos-parlamentáris eszközökkel nem lehet feloldani.

Ferenc Józsefnek a többség programját elutasító, imparlamentáris eljárását a Magyarország iránti ellenszenvét ekkortájt nyíltan kimutató trónörökös, az osztrák kormány és a parlament egyöntetűen támogatta. Ez volt az egyetlen pont, amely a széthúzó ausztriai erőket időlegesen egyesítette. A Gautsch-kormányt a Reichsrat a magyarországi fejlemények miatt tüntető együttműködési készséggel fogadta. Elítélte a magyar koalíció követeléseit, megszavazta a legsürgősebb javaslatokat és bizottságot küldött ki „a két birodalomrész közti viszony tanulmányozására”, ami persze a dualizmusellenes demonstráción kívül semmilyen reális eredménnyel nem járt. A dinasztia és az osztrák uralkodó körök álláspontja megnehezítette Magyarországon a válságból való kibontakozást. Az Andrássyval folytatott többszöri tárgyalások, februárban és márciusban, nem jártak sikerrel. A februárban megnyitott magyar országgyűlés érvénytelenítette a november 18-i puccsal megszavazott házszabály-revíziót, fenntartotta katonai követeléseit, tiltakozott a megbukott és lemondott Tisza-kormány hivatalban maradása, a nemzet alkotmányos jogainak megsértése ellen, ami a szónoki deklarációkon kívül ugyancsak semmilyen reális eredményt nem hozott.

Március és április folyamán továbbra is Andrássy Gyula személye állt előtérben, vele és körülötte folytak a meddő alkudozások a koalíció kormányalakításának feltételeiről. A függetlenségi vezérek, Kossuth és Apponyi már hajlottak arra, hogy a felemelt hadiköltségvetés redukálása fejében – katonai programjukat egy időre kikapcsolva – vállalják a kormányzást. Pitreich hadügyminiszter budapesti tárgyalásai során – a béke kedvéért – ráállt volna valamelyes pénzügyi redukcióra. Andrássy azonban nem akarta a katonai programot a bizonytalan jövőre halasztani, az engedékeny Kossuthot pedig a vezérlő bizottság leszavazta. A koalíciós vezérkar önbizalmát az áradó nemzeti ellenzékiség tavaszi szele dagasztotta: bíztak növekvő népszerűségük erejében, a bukott szabadelvűek bomlásában, az uralkodó elkerülhetetlennek látszó engedményeiben.

A bukott kormány helyzete Valóban rendkívül súlyos volt, Tisza komor színekkel ecsetelte tarthatatlanságát. „Napról-napra több jele mutatkozik az egész országban a szétbomlásnak és anarchiának” – jelentette áprilisban; „Az ellenzék váratlan választási győzelme és az egész koalíciónak a 48-as vágányra való terelése mindent ingásba hozott … Soha még ilyen szükség nem volt cselekvőképes kormányra, amely céltudatos irányt szab, megfogja az ingadozó elemeket és biztosítja a közigazgatás menetét.” A jelenlegi kormányt mindenütt „politikai hullának” tekintik, „sem félelmet, sem bizalmat nem kelt és teljességgel tehetetlen”.[15] A szabadelvű párt külön határozattal támogatta a felmentési kérelmet, hogy az uralkodó szabadítsa végre meg őket a tehetetlen kormányzás nyűgétől.

A Fejérváry-kormány kinevezése és fogadtatása

Tiszát és híveit a vereség annyira megrendítette, hogy szinte további harc nélkül kapituláltak. A képviselők egyharmada elhagyta a süllyedő hajót. A 120 főre olvadt kormánypárti maradék fél éve még lobogó harci kedve lelohadt. Tisza és pártja alig várta, hogy szabadulhasson a közéleti pellengérről.

A kormányra kerülés váratlan lehetősége a koalíciós pártokat is meglepte, hiszen őket inkább hangulatok és jelszavak, nem szoros érdekközösség fűzte össze. Valaminő programegyeztetésre 1905 áprilisában, a felirat kidolgozásakor és májusban, a felirat vitája alatt került sor. A koalíció feliratát a népszerű politikai és nemzeti reformok általános, elmosódott, az érdekütközéseket mindenfelé lecsiszoló fogalmazása jellemezte. Első helyre a választójog meghatározatlan mérvű kiterjesztését állította; másodszor közgazdasági és szociálpolitikai reformokat ígért, harmadszor a gazdasági különválás és önállóság kellő előkészítését helyezte kilátásba, végül annak a kívánságának adott hangot, hogy „a magyar hadseregnek nemzeti jellege nyelvben és jelvényekben kidomboríttassék”.[16] Minthogy a kormányalakítási kísérlettel április elején újból megbízott Andrássy ehhez a ponthoz mereven ragaszkodott, az udvar és a parlamenti többség közötti tárgyalások május közepén holtpontra jutottak.

Ekkorra Ferenc József is belátta, hogy Tiszát, a politikai halottat, nem támaszthatja fel, a koalíciót, az életerős újszülöttet, nem törheti meg, más megoldást kell keresnie. Kézenfekvő lett volna az országgyűlés feloszlatása és új választások kiírása, de minden előrejelzés még nagyobb ellenzéki többséget jósolt. A szorult helyzetben az ausztriai félalkotmányosság tapasztalataiból merített ötlet nyújtotta az elsősegélyt: átmeneti, parlamenten kívüli kormány kinevezése, amellyel időt lehet húzni, amíg lecsillapodnak a kedélyek. Erre az önfeláldozó feladatra magyar politikus nem vállalkozván, csupán egyetlen személy jöhetett számításba: báró Fejérváry Géza táborszernagy, a magyar királyi darabont testőrség kapitánya; őt ajánlotta Tisza is. Fejérváry a honvédelmi miniszteri poszton töltött két évtizede alatt némi kormányzati-igazgatási rutint szerzett, a politikához is konyított, lovagias-gavalléros kedélyességével a magyar politikai körökben népszerűséget, megbízhatóságával az osztrák katonai körökben bizalmat szerzett, de mindenekfelett katona volt, a régi osztrák iskola neveltje, császári és királyi urának hű generálisa.

Fejérváry lelkesedés nélkül, a királyi parancsnak engedelmeskedve fogadta el május 25-én a kormányalakítási megbízatást. Napi helyzetjelentéseiből világosan kitűnik, hogy a magyar politikai vezető réteg érdekből, meggyőződésből vagy félelemből elutasított minden abszolutisztikus színezetű kísérletet. Ígérhetett rangos hivatalt, bírhatta Tisza minisztertoborzó közreműködését, három tövises hét alatt is csak szűkösen tudott – s csupán a harmadgarnitúrából – egy kormányravalót összeszedni. A szürke kabinetből az államférfiúi ambícióktól fűtött Kristóffy József belügyminiszter, volt szatmári főispán emelkedett ki. Minisztertársai és a jövő iránti kétkedéssel eltelve jelentette Fejérváry a toborzás befejeztével, hogy a felkért urakra is csak addig számíthat, amíg „szorosan a törvények keretein belül maradunk, pedig előrelátható, hogy ezen keret csak igen-igen rövid ideig lesz fenntartható”.[17] Pár nappal kinevezése előtt írta Tiszának: „Remegéssel látom közeledni a napot, amidőn meg kell tennem a halálugrást, és százszorta szívesebben nekimennék – de csak száraz földön – még a legfélelmetesebb japán admirálisnak [is]!”[18]

A politikai neurózis indokolt volt. A június 18-án kinevezett kormányt, amelyet a közvélemény Fejérváry testőrkapitányi tisztjéről azonnal a „darabont” gúnynévvel látott el, általános bizalmatlanság és ellenséges hangulat fogadta. A legváratlanabbul alkalmasint Tisza és a szabadelvűek perfidiája érhette. Tisza, aki buzgón bábáskodott a kormány születésénél, a június 20-i pártértekezleten tiszteletét és megbecsülését nyilvánítva az önfeláldozó férfiak iránt, megtagadta a kormánnyal való együttműködést. A szabadelvűség követeli – mondá –, hogy „minden szolidaritást az új kormánnyal megtagadjunk és nyíltan és határozottan kijelentsük, hogy az új kormány iránt bizalommal nem viseltetünk”.[19] A kormány június 21-én mutatkozott be a képviselőházban. Fejérváry békítő modorban hangsúlyozta, hogy a kormány jellege átmeneti, szerepe közvetítő: olyan megállapodásokat kíván előkészíteni, amelyek lehetővé teszik a parlamentáris, többségi kormány kinevezését. A kinevező királyi kézirat is ezt a feladatot szánta a kormánynak, ismét hangsúlyozva, hogy a „belkormányzati és közgazdasági reformok terén” az uralkodó szívesen veszi a „képviselőház többségének javaslatait”,[20] a katonai kérdésekben azonban nem ad több engedményt, mint amennyit a kilences bizottság 1903. évi programja tartalmaz. Mindez azonban nem békítette meg a koalíciót. A Ház bizalmatlanságot szavazott az „alkotmányellenesnek” minősített kormánynak. Az országgyűlést szeptember 15-re elnapoló királyi kézirat kihirdetése után, a miniszterek és a szabadelvűek kivonulása ellenére, a többség folytatta a tanácskozást. Bánffy Dezső indítványára ünnepélyesen meghirdette az abszolutizmus elleni harcok hagyományövezte nemzeti ellenállását. Felszólította a törvényhatóságokat alkotmányvédő kötelességükre és hivatásukra: az adófizetés és az újoncállítás megtagadására. Aznap délután a főrendiház is – amire még nem volt példa – nagy többséggel bizalmatlanságát nyilvánította. Ezután a kormány benyújtotta a lemondását, amit az uralkodó nem fogadott el: Fejérváry nem dezertálhatott. Megindult a küzdelem a dualista Monarchia létalapjait – és közvetlenül az udvari körök birodalmi politikáját – képviselő Fejérváry-kormány és a magyar uralkodó osztályok nacionalista különérdekeit védelmező – de közvetve a belügyi önállóságot és a korabeli alkotmányosságot is védő – ellenzéki pártcsoportosulás között.

Ebben a küzdelemben, a nyers erőt tekintve, a hatalom eszközeit és a fegyveres szervezeteket felhasználó kormány látszott az erősebbnek, de egy jogállamban, kiváltképp a dualista Monarchia ingatag egyensúlyrendszerében a nyers erőre való támaszkodás a legnagyobb politikai gyengeséget jelentette.

A választások óta eltelt fél évben a koalíció mit sem vesztett népszerűségéből. A közvélemény nyomása, vagy a koalíció kormányra kerülésének valószínű esélye az ingadozókat és a helyezkedőket is a többség táborába sodorta. A nagy népszerűség és a győzelem ugyanakkor ellentmondásos helyzetbe szorította a nemrég ellenzéki, nemsokára kormányt alakító vezéreket. Csábította őket a hatalomra kerülés lehetősége, de nemzeti programjukról sem akartak lemondani. Politikájukat a dzsentri szellemű középosztály zömétől támogatott konzervatív agrárius nagybirtok határozta meg, de kötötte őket széles tömegbázisuk is, amelynek radikalizmusára tekintettel kellett lenniük. A retrográd vezető rétegnek legtöbb féltenivalója a néptől volt, s jobban mint valaha, rászorult a Monarchia hatalmi eszközeire. Az 1905. évi aratósztrájkok idején az ellenzéki földbirtokosok is könyörögve sürgették a német kommandóval vezényelt katonaság bevetését. A koalíció mégsem adhatta fel programját tömegei elvesztésének veszélye nélkül. A vezérlő bizottság tehát a passzív kivárás sáncaiba vonult. Meghirdette a nemzeti ellenállást, de óvakodott a realizálástól. Számos deklarációban kárhoztatta a kormányt, de a valóságban együttműködött vele a népmozgalmak elnyomásában. Az imparlamentáris kísérlet biztos kudarcára számítva, a közhangulat kellő hőfokon tartásával, de sohasem felforralásával, az uralkodó megpuhítására alapozta taktikáját.

A kormány, amelyet cserbenhagyott a Tisza-csoport, az arisztokrácia zöme, amelyet a fináncburzsoázia sem mert nyíltan pártolni vagy finanszírozni, eleinte kesztyűs kézzel bánt a koalícióval.

A válság birodalmi dimenziói

Az aktivitás útjára lépett szlovák vezető réteg részt vett a Tisza-kormány elleni harcban, de az ellenzéki koalícióhoz nem csatlakozott.

A Fejérváry-kormány reformprogramjának kudarca

Az elsődleges ok a szabadelvű párt ellenséges fellépése, a kormány hátbatámadása volt. A párt október 30-án egyhangúlag elfogadta Tisza Istvánnak a kormányprogramot kereken elutasító javaslatát, és követte vezérét a nyílt ellenzékiség hadiútján. Ez az állásfoglalás nem csupán 70–80 képviselő, hanem a hatvanhetes megyei vezető réteg elvesztését jelentette. Nélkülük pedig a megyei igazgatás alkotmányos látszatát sem lehetett fenntartani, még kevésbé új választásokat lebonyolítani.

A koalíció behódolása

A koalíció vállalta a katonai követelések kikapcsolását, a költségvetés és újoncjutalék megszavazását, a külkereskedelmi szerződések törvénybe iktatását, a Tisza- és Fejérváry-kormány felmentését minden anyagi és jogi felelősség alól és a választójogi reform megvalósítását.

Dolmányos István

A Wekerle-kormány megalakulása

Tisza István éppen a hatvanhetes tábor erőinek összefogása, az Alkotmánypárt további erősítése és a függetlenségi párt „megbékéltetése” érdekében indítványozta a szabadelvű párt feloszlatását, amelyről 1906. április 11-én jelent meg a hivatalos közlemény. A szabadelvű párt feloszlatásával Tisza a koalíció kezére játszott, s döntésével mintegy beteljesítette annak kiformálódását. A közélettől visszavonult Tisza azonban maga köré gyűjtötte a hozzá hű szabadelvű csoportot. 1906 októberében Lukács László elnökletével megalapította a Nemzeti Társaskört. Ezt a látszatra politikamentes köntösben jelentkező szervezetet Tisza átmenetinek szánta a nyílt politikai ellentámadásig.

A kormány munkáspolitikája 1907 első felében és a biztosítási törvény

Tisza tovább korlátozta, majd a háború kezdetén teljesen felszámolta a pénztárak autonómiáját.

Ellentétek az alkotmánybiztosítékok miatt

Kristóffy maradandónak bizonyuló elszigeteltsége közrejátszott abban, hogy az ortodox hatvanhetes politika feltámasztásának fő hordozója Tisza szabadelvű irányzata lett.

A Tisza-csoport aknamunkája ugyancsak gyengítette a magyar kormány helyzetét. Tisza 1907 áprilisában megválasztatta magát a dunántúli református egyházkerület főgondnokává. Ugyanakkor még nem látta érettnek a helyzetet a nyílt fellépésre, tudta, hogy az veszedelmes tehertételt jelentene a visszalopakodó szabadelvű irányzat számára. Legügyesebb politikai sakkhúzásai közé tartozott átmeneti visszahúzódása, s a nála kevésbé kompromittált Khuen-Héderváry gróf előtérbe állítása. A Tisza-csoport nem járatta le magát az alkotmánybiztosítékokkal szembenálló Kristóffy módjára, hanem éppen abból csinált politikai tőkét magának, hogy tehetetlenségéért, erélytelenségéért és eredménytelenségéért gúnyolta a koalíciót. Lassan, de annál biztosabban véste az egykor szabadelvű, de a párttal meghasonlott és a koalícióhoz csatlakozott politikusok és párthíveik agyába azt a gondolatot, hogy íme, a koalíció sem megy semmire, csak ront a helyzeten.

Wekerle ebben az időben különösen ingadozó, alakoskodó politikát folytatott, s így inkább az uralkodó kezére játszott. Lagymatagon támogatta Andrássy ultimátum-javaslatát. Azon fáradozott hogy ne robbanjon ki kormányválság. Bizalmas körben megvallotta, hogy a függetlenségiek teljes kiszorítására törekszik. Az udvar és a hatvanhetes másodgarnitúra ismét kiéleződő konfliktusa idején a függetlenségi párti miniszterek, a párt hivatalos vezetői Andrássynál gyávábbnak és képmutatóbbnak bizonyultak. A májusi minisztertanácson egyetlen határozott ellenzője akadt a királlyal szemben folytatandó keményebb politikának: Kossuth Ferenc, ő puszta formaságnak tartotta az alkotmánybiztosítékokat.

Apponyi 1907 tavaszán még Andrássyhoz csatlakozott azzal az indoklással, hogy ha nem kapnának az uralkodótól gyorsan valamilyen engedményt, „őszig elvesztenénk magunk alatt a talajt”. Szeptemberre azonban megváltoztatta véleményét. Látva egyrészről az uralkodó rideg elutasítását, másrészről pedig a függetlenségi ellenzék, a szociáldemokraták és a nemzetiségiek koalícióellenes támadásait, kijelentette Andrássynak, hogy úgy érzi magát, „mintha összetörték volna politikai hátgerincét”. Azt javasolta, hogy kapituláljanak az uralkodó, valamint Tisza előtt. „A többség segítségével nem juthatunk célhoz. Itt csak Tisza-féle politikát lehet követni. Menjünk tehát deputációképpen hozzá, hogy jöjjön vissza.”[21]

A balpárt megalakulása

A szabadelvű csoport felkarolta AndrássyTisza Istvánra emlékeztető – házszabály-revíziós tervét, mert felismerte, hogy a koalíció pálfordulása fontos előkészítő mozzanat lehet a szabadelvű erők újjáélesztésében.

Mucsi Ferenc

A polgári radikalizmus és a nemzetiségi kérdés

Elsősorban Tisza István és lapja, a Magyar Figyelő vádolta Jászit hazafiatlansággal, nemzetellenes tevékenységgel. Különösen sérelmezte, hogy Jászi elismerte, sőt – a vádaskodók szerint – egyenesen propagálta a magyarországi nemzetiségek elnyomásának tényeit.

A polgári radikalizmus és a szociáldemokrácia

De a magyar polgárság nagy többsége, sem az ipari, sem a kereskedő burzsoázia nem támogatta a radikálisok politikai célkitűzéseit; a koalíció kormányzása idején félrehúzódott, várakozó álláspontra helyezkedett, azt követően pedig – Tisza István vezetésével – a nagybirtok s a militarizmus képviselőivel szövetkezve, határozottan szembefordult a demokratizálási törekvésekkel.

A Galilei Kör

A támadásokhoz csatlakozott a Társadalomtudományi Társaságból 1906-ban kizárt Farkas Pál is. A szabadkőművesség szövetségtanácsában 1909 elején élesen bírálta a Galilei Kör működését, helytelenítette a körnek nyújtott anyagi támogatásokat, s arra szólította fel a szabadkőműves szervezeteket, hogy a Magyar Társadalomtudományi Egyesületet – a Tisza Istvánt támogató konzervatív-liberális ellentársulatot – támogassák.

Dolmányos István

Az annexió magyarországi fogadtatása. A koalíciós kormány felelőssége.

Tisza egyébként mindvégig szilárdan támogatta a kemény kéz külpolitikáját.

A plurális választójogi reform előterjesztése és elsikkadása 1908 őszén

Tisza keményen dolgozott a túl szélesnek tartott tervezet ellen; Khuen Héderváry, Kristóffy úgyszintén. Az utóbbiak és Lukács László formálisan az általános választójog alapjáról utasították el a plurális reformot. A régi szabadelvűek e kettős választójogi hadrendje lehetővé tette számukra, hogy mintegy két oldalról karolhassak át a koalíciót. 1908 decemberében a kör bezárult: Tisza, Khuen Héderváry, Kristóffy és Andrássy egyképpen ennek a reformnak az elvetését kérték.

Kísérletek a hatalom biztosítására 1908–1909 fordulóján

1908 végén, a háborús párt felülkerekedésének heteiben megújították a katonai követeléseket, amelyeket ezúttal a hadügyminiszter nem mert azonnal visszautasítani. Tisza is támogatta a magyar vezényszóra és jelvényhasználatra vonatkozó nagyon szerény kívánságok benyújtását. A háborús veszély elmúltával, 1908 decemberét követően azonban a katonai követelések esélytelenné váltak.

Az uralkodó osztályok új gazdaságpolitikai gyűjtőpontjának létrejötte

A nagybirtokosok tömegesen megindultak az alakuló új Tisza-párt felé.

A nagyszabású ipartörvényjavaslat főleg a nagyiparral szemben féltékeny kisiparosságot taszította távolabb a koalíciótól. A tervezetet az érdekképviseletek közül csak az OMGE támogatta. Még a fővárosi kereskedelmi kamara is ósdinak tartotta a javaslat némely munkásügyi rendelkezését.

Wekerle adótörvényei az egyenes adók átalakítására tettek kísérletet a koalícióban képviselt agrárius és finánctőkés körök kompromisszumtörekvése alapján, A földadó kivetésének alapjául továbbra is az elavult, a nagybirtok igazi jövedelmét teljesen ki nem mutató régi, kataszteri rendszer, az úgynevezett kataszteri tiszta jövedelem szolgált volna. A törvény ugyan „kiigazítani” rendelte ezt a rendszert, de a kiigazítások az eleve hibás felvételekre, a művelési ágban bekövetkezett változásokra, egyes kirívó aránytalanságokra vonatkoztak, és érintetlenül hagyták magát a rendszert. A földtulajdonosok adóztatásánál szemfényvesztésül szolgált a másodrendű szerepet játszó jövedelemadó-törvény azon rendelkezése, hogy a földtulajdonosokat a tényleges jövedelem szerint adóztatja, mivel ellensúlyozásképpen lejjebb szállította a földtulajdonosokra korábban is kivetett jövedelmi pótadó kulcsát, valamint a földadó kulcsát. Végeredményben a kormány tervei szerint a nagybirtokosokat terhelő adók összege nem emelkedett volna. Igaz, Wekerle csökkentette az ipar és a kereskedelem adóját, de ezzel a csökkentéssel – különös tekintettel a fogyasztási jellegű adók kilátásba helyezett emelésére – a nagytőke elégedetlen volt. Az adóreform szociális morzsái: a 800 koronán alul keresők adómentes létminimuma, a napszámosok és a háziipar adómentessége, a családtagok adójának eltörlése a korábbiakhoz képest valamelyes javulást hoztak, de nem elégítették ki a munkásosztályt és a parasztságot: a törvény más paragrafusai pedig továbbra is aránytalanul adóztatták a dolgozó osztályokat.

A Wekerle-féle törvényeket – a több éves előkészületi időszak, a későbbi módosítások miatt – a világháborúig eredeti alakjukban nem ültették át az életbe. Wekerle hét adótörvénye valóságos társadalmi mozgalmat hívott ki maga ellen a kereskedelmi és az ipari tőke meghatározott köreiben. Élére Glückstahl Samu, az OMKE ügyésze állt, aki mögött már közvetlenül Tisza gazdaságpolitikai szakértője, Hieronymi Károly irányította az akciót. Az 1908–1909-ben felívelő adóügyi tiltakozó mozgalom a Holló-csoportra, sőt a balpártra is bizonyos hatást tudott gyakorolni. Holló a bankárok és a kereskedők szigorú büntetése ellen szállt síkra, illetve a földadó leszállítását kérte. Előbbiért a polgárságnál, utóbbiért a földbirtokosoknál kapott tapsot. Főleg a kereskedők és az ipari tőkések tiltakozó mozgalmánál figyelhető meg, hogy Tisza emberei közvetlen politikai tőkévé alakították át a különféle érdekképviseletek elégedetlenségét, miközben nem fukarkodtak a koalíció gazdaságpolitikájának tett engedményekkel és megalapozatlan ígéretekkel sem. A munkapártot először az „iparosok és kereskedők pártja” néven akarták – 1909-ben – megalakítani. A koalíció gazdasági érdekcsoportjai között tehát nemcsak dekoncentráció, hanem egyidejűleg egy új politikai színezetű és módosult gazdaságpolitikai platformú koncentráció is végbement az utolsó törvények vitái során. Míg a koalíció kollektív gazdasági programja főleg az agráriusoknak kedvező gazdasági kiegyezés megkötése, az agrárvámokkal összefüggő külkereskedelmi szerződések minél előnyösebb biztosítása és a gazdatámogatás volt, a felködlő munkapárti korszak gazdaságpolitikai gyűjtőpontja a közös vámterület maximális kihasználási törekvésében találkozó finánctőkés antiagrárizmus és – más oldalról – az ultraagrárizmus volt, amelyek egy ideig járulékos elemként csaknem kivétel nélkül átvették a koalíció összes kispolgár- és népszédítő gazdasági jelszavát: a demokratikus adóreformot, a jobb ipartörvényt, a hatásosabb telepítést, a balkáni szerződések végleges rendezését. Csak később derült ki, hogy Tisza jórészt meglovagolta a városi tőke, a kisiparosság és a földbirtokos ultrák elégedetlenségét. A munkapárt nem adott demokratikus adóreformot, jobb ipartörvényt, a telepítést és a parcellázást pedig jelentéktelenné zsugorította.

Az új kormányalakítási kísérletek második szakasza, 1909 július–december

Októberben Tisza István és az AndrássyWekerleKossuth-irányzat új koalíciós tárgyalásaira került sor, de a választójogi reform ismét problémát jelentett. Ferenc Ferdinánd még Vilmos császárt is mozgósította a kombináció meghiúsítására. Végül jórészt a párt másik szárnyát érintő tárgyalások miatt tört ki a féltékennyé vált Justh-irányzat elégedetlensége november első napjaiban. A polgári történetírás – s egy ideig a marxista is – a Justh-irányzat megmozdulását csak az egyébként fontos bankkérdéssel kapcsolta össze, mellőzve a két frakció 1909 eleje óta folyó versengését a dinasztia kegyeiért. Ami azonban Justhnál múltból maradt súlyos politikai hiba, az Kossuth Ferencnél a politika lényege volt. Ferenc Ferdinánd műhelye 1909 novemberében megenyhült Justhtal szemben.

Nincs jele annak, hogy a november eleji Justh-irányzatú megmozdulások célul tűzték volna ki a párt kettészakítását, még kevésbé, hogy a többség kívánt volna kilépni a pártból. Az erődemonstráció összefért a párt régi, kétfrakciós hagyományaival. Holló még a párt vezérének nevezte Kossuth Ferencet; Justh inkább elégedett mérleget állított fel a koalíció kormányzásáról. A „plutokrácia” elleni erős agrárius akcentusú támadás elválasztotta Justhot a nagypolgárságtól, de bíráló véleményeiben már egy másik, kispolgári viszonyításrendszer is felsejlett.

Több hónapig folyó tárgyalások után azonban Ferenc József elvetette mind Justh, mind pedig Kossuth Ferenc kibontakozási tervét. A dualizmus ingatag rendszerében ekkor már veszélyesnek és jórészt szükségtelennek tartotta a csekélyebb engedményeket is. Ez után csak egy lehetőség maradt az udvar és magyar szövetségesei számara: újra a régi hatvanhetesek után kellett nézni. Amint erre utaltunk, a király 1909. július elején utasította Lukácsot, hogy a legnagyobb titokban kezdje meg egy hatvanhetes kormány előkészítését, ugyanakkor a másik kezével aláírta a régi Wekerle-kormány új kinevezését.

November elején csúcspontjára ért a függetlenségi párton belüli válság. A két frakció közötti ellentétek ekkorra szakadékká szélesedtek. Ezekben a napokban a két frakció külön programot állított össze a maga számára. November 7-én – egy és ugyanazon napon – Justh Makóra kísértette magát párthíveivel, ahol beszámolót tartott; Kossuth Ferenc pedig Budapesten hívott össze pártvacsorát. Ez alkalommal Justh mellé 115 képviselő, Kossuth mellé csupán 91 képviselő állott.

November 11-én a függetlenségi párt kettészakadása formálisan is bekövetkezett. Ezen a napon arról szavaztak, hogy a párt az önálló bank felállítását 1911. január 1-re kérje-e – amint ezt Justh kívánta – vagy pedig Kossuth álláspontjának engedve ne tűzzön ki határidőt. Kossuth leszavazásával beteljesedett a pártszakadás. Hasonló megoszlása már évekkel ezelőtt is előfordult, mégsem került sor szervezeti elkülönülésre. Ekkor azonban a Kossuth-frakció nyomban új pártot alakított, a Negyvennyolcas Függetlenségi Kossuth-pártot. A pártszakításra tehát Kossuth Ferenc szánta el magát. Amíg többsége volt, óvakodott szakítást kezdeményezni. A kisebbséggel Kossuth Ferenc lépett ki és alakított új pártot, míg a törzspárti többség Justhot tette meg hivatalos vezérének. Az anyapártban Justh szilárd híveinél jóval többen maradtak: a képviselők „helyezkedtek”.

A tulajdonképpeni Justh-irányzat végleges pártbeli felülkerekedésének gátat vetett képviselői gárdájának, helyi vezetőinek társadalmi összetétele. Ebben uralkodó helyzetük volt a középbirtokos, az agrárkereskedő, § mezővárosi polgár, a kézműves és a gazdagparaszti elemeknek. Justh szűkebb irányzata tehát nem tudta maga mögött a nagybirtokosok és a városi tőkések többségét. És a függetlenségi párti friss és régi burzsoázia – megrekedt kézműves és kereskedő polgárság – csak akkor lesz majd befolyásosabb a politikában, amikor a háború az uralkodó osztályok egészének hangulatát megváltoztatja.

A szociáldemokrata párt legnagyobb sikerélménye a koalíciós kormány idején a függetlenségi párt kettéválása volt. A pártvezetőség pontos jellemzést adott a függetlenségi pártban kialakult helyzetről, miközben demokratikusabb politikára serkentette a Justh-pártot. 1909 decemberében Versecen alkalmilag közös szocialista és Justh-párti népgyűlésre került sor. A szociáldemokraták távolról sem elég kritikusan elemezték a szabadelvű párt megújhodását, de az általuk irányított népmozgalomnak fontos szerepe volt Khuen-Héderváry demokratikus taktikájának kikényszerítésében.

Tisza tekintélye 1909 őszén régi hívei, sőt részben ellenfelei körében magasabbra ívelt, mint bármikor korábban. A Tisza-reneszánsz 1910–1911-es szakasza általánosabb lehetett, de a szenzáció frisseségével 1909. november–decemberi „népszerűsége” hatott. Míg 1909 elején Tisza óhajtott belépni Andrássy pártjába, ősszel már Andrássy legfőbb gondja volt, hogy Tisza előkészületben levő pártjába belépve a maga pártját átmentse. A Tisza- kormány megalakulását 1909 novemberében főleg az akadályozta meg, hogy Tisza István „manővernek” tartotta Khuen-Héderváry választójogi ajánlatát, különösen miután az uralkodóval tárgyalva megtudta, hogy Ferenc József nem helyez súlyt arra, hogy a legradikálisabb megoldást keressék.

A király november 27-én magához hívatta Tisza Istvánt és felkérte a kormány megalakítására. Tisza elvileg nem zárkózott el ilyen feladat vállalása elől, de még nem tartotta elég érettnek a helyzetet arra, hogy nyíltan átvegye a vezetést. Khuen-Héderváry a közhangulatot jobban ismerve ragaszkodott a Fejérváry-kormány módszereinek részleges felhasználásához – a rájuk való nyílt hivatkozás nélkül –, és ehhez idővel elnyerte az uralkodó engedélyét. 1909 decemberében Khuen-Héderváry már érdemi tárgyalásokat folytatott egy tiszta hatvanhetes kormány megalakításáról. Biztosította Andrássyt, hogy az általános választójog programja ellenére nem rajong az általános és egyenlő szavazati jogért és szándékában áll ígéretét esetleg idővel megváltoztatni. Andrássy azonban, aki szívesen alakított volna kormányt Tiszával, csak támogatásáról biztosította Khuen-Héderváryt, és főleg a reformtól aggódott.

Pölöskei Ferenc

A Khuen-Héderváry-kormány és a Nemzeti Munkapárt megalakulása

A kormány 1910. január 17-én alakult meg. Khuen-Héderváry a miniszterelnökség mellett a belügy, továbbá ideiglenesen a király személye körüli és a horvát minisztérium vezetését is vállalta. Kereskedelemügyi miniszter Hieronymi Károly, Tisza régi híve lett. A pénzügyminiszteri tárcát Lukács László, a földművelésügyit gróf Serényi Béla, a honvédelmit Hazai Samu, a vallás- és közoktatásügyit valamivel később gróf Zichy János kapta, aki korábban az Alkotmánypárthoz tartozott. Igazságügy-miniszterré Székely Ferencet nevezték ki, aki a választójog és egyéb polgári demokratikus szabadságjogok kérdésében minisztertársainál liberálisabb álláspontot képviselt.

A Khuen-Héderváry-kormány megalakulása után napirendre került a régi szabadelvű pártiakat tömörítő, magát nyíltan hatvanhetesnek valló párt megalakítása. Az új párt Nemzeti Munkapárt néven 1910. február 19-én alakult meg. Vezető garnitúrája elsősorban a Nemzeti Társaskör tagjaiból került ki, de szerepet kapott benne az időközben feloszlott Alkotmánypárt egy része, Zichy János, Návay Lajos, és mások is. Andrássy Gyula néhány hívével együtt nem csatlakozott ugyan, de pártja feloszlatásával nagymértékben segítette az új kormánypárt megerősödését. A vezető szerepet az egykori szabadelvűek, a finánctőkésekkel szoros gazdasági és politikai kapcsolatban álló nagybirtokosok ragadták magukhoz. A kormány és a munkapárti vezetőség tagjai nagybankok és iparvállalatok részvényesei voltak. A Nemzeti Munkapárt céljait tartalmazó proklamáció – amelyet Tisza István fogalmazott – kifejtette, hogy a párt megalakulását a koalíción belül kiéleződő ellentétek és azok esetleges káros következményei, mindenekelőtt a rend biztosítása tette szükségessé. A rend jelszava a koalíció felbomlása idején különösen élénk visszhangra talált az uralkodó osztályok körében. A felhívás szerint az anarchia az országot „ellenségei” prédájává teszi, ezért „vissza kell szerezni a nemzet számára… a nemzeti erőgyűjtés és fejlődés biztos talaját”.[22] Mindennek pedig nélkülözhetetlen feltétele a teljes összhang megteremtése a dinasztia és a nemzet között. Ezt az óhajtott „rendet” kívánta kifejezni a nemzeti munka hangzatos jelszava.

A munkapártot az uralkodó osztályok közös érdekeit jobban hangsúlyozó céljai miatt a kormánytól függő tisztviselők is támogatták. Erősítette bázisát az 1905 óta megszelídült megyei törvényhatósági bizottságok tagjainak többsége is. Bár a koalíciós parlament hosszú vita után meghirdette a „nemzeti ellenállást” a Khuen-Héderváry-kormánnyal szemben, csak Szabolcs megyében alakult 1905-ös mintára „alkotmányvédő bizottság”. A megyei törvényhatósági bizottságok többsége aggodalmát fejezte ugyan ki a parlamenten kívüli kormány kinevezése miatt, de sorra beiktatta az újonnan kinevezett munkapárti főispánokat. A kormány ugyanakkor ügyes, rugalmas politikát folytatott. Az új főispánokat általában a helyi törvényhatósági bizottságok befolyásos tagjai közül választotta ki. Csupán az „ellenálló” Szabolcs megyében került sor később új munkapárti főispán kinevezésére. A kormány ezzel is igyekezett elkerülni az esetleges összeütközéseket. Az új főispánok azután következetesen végrehajtották a Nemzeti Munkapárt utasításait. Ezen kívül építkezési, város- és falufejlesztési programot adtak, és hangsúlyozták, hogy nem centralizációra törnek, sőt erősíteni kívánják, védik a megyei autonómiát, a vármegye intézményét.

A kormány kinevezése után átmenetileg nyugalom állott be a nemzetiségek körében. Khuen-Héderváry nagy tapasztalatokat szerzett a nemzetiségi pártokkal való manőverezésben. Első fellépései azt a reményt keltették, hogy módosítani fogja a koalíció nemzetiségellenes intézkedéseit. A nemzetiségek munkássága – a magyarhoz hasonlóan – a választójog kiszélesítését várta az új kormánytól, de ezt remélte a burzsoázia is. 1910 elején a kormány tárgyalásokat kezdett a román, a szlovák nemzeti párttal és a horvát–szerb koalícióval. Ezek eredményeként Horvátországban a gyűlölt Pavao Rauch helyett Nikola Tomašićot nevezték ki bánná. A kormánynak így sikerült biztosítania a horvát országgyűlés zavartalan működését olyan időszakban, amikor a magyar parlamentben támasz nélkül állt. A román és a szlovák nemzeti párt számára pedig az Apponyi-féle népiskolai törvények sérelmes rendelkezéseinek módosítását és az úgynevezett izgatási perek revízióját helyezte kilátásba.

A kormány nemcsak a nemzetiségek körében tudott maga iránt illúziókat kelteni, hanem a koalíciótól elforduló parasztságban is. Az Országos Földmívelő Párt és Áchim pártjának közös lapja, a Szabad Föld írta: „Héderváry gróf igazi úr a szó nemes értelmében, jó,s sőt szenvedélyes gazda, s atyai barátja a földmívelő népnek.”[23] Rövidesen kiderült azonban, hogy a Khuen-Héderváry-kormány csak a magyar koalíció teljes elszigetelése, valamint a Nemzeti Munkapárt választási győzelme érdekében egyezkedett, tárgyalt a horvát–szerb koalícióval, a román és szlovák nemzeti párttal. Világossá vált az is, hogy a magyar néptömegeknek tett ígéretei is e célok szolgálatában álltak. Kezdetben azonban a munkapárt gyorsan tért hódított és ezt nemcsak a koalíció csődje, Andrássyék támogatása, hanem a parasztpártok és a nemzetiségek ügyes semlegesítése is elősegítette. Hozzájárult ehhez az Apponyi és Kossuth Ferenc vezette függetlenségi párt is, a kormány velük szintén választási paktumot kötött. Elosztották egymás közt egyes választókerületeket, s kötelezettséget vállaltak, hogy nem állítanak ott ellenjelölteket.

A Függetlenségi és 48-as Párt – Justh pártja – elsősorban a közép- és kispolgárságra, az ellenzéki értelmiségre, a birtokos parasztság egy részére támaszkodva, szembefordult az uralkodó osztályok erősödő szövetségével, s kereste a kapcsolatot az ország liberális és demokratikus erőivel. Ezek a kapcsolatok azonban egyelőre még lazák, gyengék maradtak. A Justh-párt – bízva a választási győzelemben – a választójoggal rendelkező társadalmi rétegek megnyerését tekintette fő feladatának. Igényelte ugyan a választójogból kirekesztettek támogatását is, de óvakodott attól, hogy velük olyan szoros együttműködést alakítson ki, amely esetleg elriasztaná a párttól a közép- és kispolgárságot, az értelmiséget és a birtokos parasztságot. A párt követelései között szerepelt az általános választójog, de központi helyen továbbra is az önálló nemzeti bank jelszava állt, még a választójog titkosságát sem tették magukévá. Nem ismerték fel, hogy a bankkérdés alkalmas lehet a pártszakadásra, de nem lehet elégséges a remélt választási győzelemhez, még kevésbé a demokratikus és liberális irányzatok tömörítéséhez. Pedig Jászi Oszkár már a pártszakadás időszakában figyelmeztette Justhot, hogy az önálló nemzeti bank programja kevés a tömegek mozgósításához. „Justh Gyula törekvései mindaddig meddők fognak maradni – írta – amíg a függetlenségi párt nem áll élére a demokratikus átalakulás ügyének.”[24]

Az 1910. június elején megtartott választásokon a munkapárt 258, a Kossuth-párt 55, a Justh-párt 41 mandátumot szerzett. Ezen kívül 11 pártonkívüli függetlenségi – közéjük tartozott Károlyi Mihály is –, 21 Andrássy csoportjához tartozó, 13 néppárti, 8 nemzetiségi, 2 demokrata párti, 3 gazdapárti és 1 keresztényszocialista képviselő került be a képviselőházba. A választások tehát számszerűen is megerősítették a koalíció romjain előretörő Tisza-csoportot, a finánctőkével szoros kapcsolatban álló nagybirtokosok politikai pozícióit.

A Khuen-Héderváry-kormány politikája a választások után

A kormányzó munkapártban Tisza István tábora volt a leghatalmasabb. Tisza politikai pályája a világháborút megelőző években, 1910 és 1914 között teljesedett ki. Rövid első miniszterelnökségét – amint láttuk – végigkísérte az ellenzéki obstrukció, s erre az időszakra esett a szabadelvű párt nagyarányú bomlási folyamata is. A nagybirtokos vezetésű koalíció 1905. évi választási győzelme után pedig ő maga vonult vissza a politika porondjáról. A szabadelvű pártnál egységesebb, az uralkodó osztályok közös érdekeit jobban figyelembe vevő Nemzeti Munkapárt megszervezését – amint láttuk – Tisza István irányította. Hozzá igazodtak a párton belüli klerikálisok és szabadkőművesek, agráriusok és merkantilisták. Tisza nagy tekintélye döntötte el végül is a politikai, gazdasági, kulturális, egyházi vagy nemzetiségi kérdések vitáját. Amíg a századforduló idején gazdasági kérdésekben inkább a merkantilisták oldalán állt, a Nemzeti Munkapárt tényleges vezetőjeként a vitás kérdésekben – az élőállat- és húsbehozatal kérdésében vagy a balkáni országokkal kötendő kereskedelmi szerződéseknél – már egyeztető, közvetítő szerepet vállalt.

Az ő nevéhez fűződik a munkapárt sajátos egyházi és nemzetiségi politikája. Elítélte az egyházi villongásokat, amelyeket elsősorban a pápai enciklikák és a magyarországi katolikus egyház befolyása alatt álló kultuszminiszter egyes rendelkezései váltottak ki. Kifogásolta az ultramontánok befolyásának nőrekedését s a felekezeti célzatú, alapszabályok nélküli Mária-kongregációk működését. Bizalmas levelezése arra is fényt derít, hogy bár a református egyházhoz szoros kapcsolatok fűzték, nem tette magáévá a protestánsok részéről jelentkező felekezeti elfogultságot sem. Amíg azonban egyértelműen elítélte a felekezeti túlkapásokat, a vallás szerepét s az egyházakat nagyon is fontosnak tartotta fő céljai biztosításához, a demokratikus és szocialista mozgalmak, a materializmus visszaszorításához, az uralkodó osztályok hatalmának megszilárdításához. Ezért templomot is szentelt. „A református templomnak is az lesz a célja, ami a katolikusnak – mondotta 1911 márciusában –, erősíteni azt a valláserkölcsi világnézetet, ami kell, hogy társadalmunk alapja legyen… Erre soha olyan szükség nem volt, mint most, amikor a korszellem a materializmusnak és istentagadásnak annyira kedvez. Két karddal kell e veszedelem ellen küzdeni, e két kardunk legyen a protestantizmus és katolicizmus. A katolicizmus küzd a tekintély elvével. Akiket azonban a tekintély elve meg nem győz, akik a szabad vizsgálódás szabadságát maguknak megőrizni akarják, azok számára védekező és lesújtó kard a protestantizmus legyen a materialista kor tévelygéseiben. A két vallás együtt vezesse vissza a nemzetet Krisztushoz.”[25]

Elítélte a társadalom szabad szervezeteit, óvott ugyanakkor ezek brutális felszámolásától. Szerinte a szabadkőművességen belüli veszélyes tendenciák megfékezését nem lehet pusztán adminisztratív rendszabályokkal biztosítani. Elhatalmasodásukat különben is elősegítették az általános emberi és speciális magyar viszonyok. A természettudományok fejlődése például sokak világnézetét megrendítette, a gondolkodás szabadsága – írta – merészebbé tette az emberi fantáziát, lerombolta a tekintélyeket, ami gyakorta járhat átmeneti bajokkal.

Tisza tehát érzékelte a modern eszmeáramlatok terjedését; azt is felismerte, hogy visszaszorításuk lehetetlen pusztán a hagyományos konzervatív eszmékkel és eszközökkel. Ezért a keresztényszocializmus felé hajló katolikus egyházi vezetőkkel kereste. az együttműködés útját. 1912. november elején örömmel töltötte el a hercegprímás-változás. Az egyházpolitikai reformok revízióját célul kitűző, mindent kizárólagosan a katolikus egyház befolyása szempontjából vizsgáló Vaszary Kolost ekkor a katolicizmust a keresztényszocializmushoz közelítő Csernoch János váltotta fel a hercegprímási székben. CsernochTiszához hasonlóan – korán felismerte a belpolitikai rendszert fenyegető társadalmi és nemzeti veszélyeket. E közös felismerések hamarosan barátsággá szövődtek.

A Nemzeti Munkapárt másik csoportja – köztük Berzeviczy Albert, a képviselőház elnöke, Székely Ferenc igazságügyminiszter – Tisza táborával ellentétben a választójog lényeges kiszélesítésének programját vallotta. Székely Ferenc a pluralitás nélküli általános választójog híve volt, részt vett a szociáldemokrata párt és a polgári radikálisok több választójogi népgyűlésen. Kezdetben bízott még abban, hogy a kormány liberális reformokat alkot. Feltűnő volt a különbség Székely és Tisza között a büntetőjog kérdésében is. Tisza ugyanis a sajtó kapcsán a büntetőtörvény szigorítását követelte a kormánytól, Székely ugyanakkor azt fejtegette, hogy lehetnek némelykor olyan izgató cikkek, amelyeket nem kell üldözni, mert jogos felháborodásból eredhetnek. A Nemzeti Munkapárt vezetését bíráló liberális csoport azonban szűk és gyenge maradt, mert a párt alapvető céljainak nagy részét – kivéve a választójogot, a politikai szabadságjogokat – maga is elfogadta. A választójogi reform értelmezése azonban a Nemzeti Munkapárt belső megállapodása szerint egyelőre nem válhatott pártkérdéssé.

Külön csoportot alkotott a munkapártban a korábban alkotmánypárti Zichy János kultuszminiszter köre, amely klerikális és agrárius színezetű maradt, s konzervatív katolicizmusa Ferenc Ferdinánd „műhelyével” is összefűzte. Tiszához ugyanakkor az a meggyőződése kapcsolta, hogy mind a szabadelvű pártnál, mind a koalíciós pártoknál egységesebbnek és erősebbnek tűnő új párt a legalkalmasabb a magyar szupremácia és a dualizmus megszilárdítására.

Erényi Tibor

A baloldal a munkapárti kormányzat kezdetén

A szociáldemokrata pártvezetőség várakozással fogadta Khuen-Héderváryt és – a baloldal bírálata ellenére – egyezkedni próbált vele. Csakhamar kitűnt azonban, hogy kompromisszum ezúttal sem lehetséges. A választójog kérdésében végül is Tisza intrazigens felfogása bizonyult mérvadónak.

A párt a Tisza vezetésével felülkerekedő reakció elleni küzdelemben igyekezett a polgári baloldal körében szövetségesekre szert tenni.

Pölöskei Ferenc

A véderővita és a Khuen-Héderváry-kormány bukása

Tisza ekkor már az obstrukció erőszakos letörését és a házszabály-revíziót követelte. Az 1905. évi választási veresége megrázta, de nem ösztönözte korábbi politikai elképzeléseinek – a dualizmus fenntartásának és megszilárdításának – feladására. Ellenkezőleg, bukása rádöbbentette a végbement változásokra és még jobban tudatosította benne a dualizmust fenyegető veszélyeket. Ezután óvatosabban, a népszerűtlenség ólomsúlyával, de még nagyobb energiával tört célja felé. 1905 után, töprengések és kérdőjelek között, az aktív politikától visszavonultan mérlegelte az erőviszonyokat, a történelem új tényezőit és esélyeit. Azzal nőtt az uralkodó osztályok reprezentánsai fölé, hogy egyáltalán végiggondolta a történelmi Magyarország és a dualista rendszer fenntartásának konzekvenciáit, ha konzervativizmusa miatt eleve nem találhatta is meg a helyes választ. A magányos geszti évek csak konzerválták, megcsontosították politikai koncepcióját, legfeljebb a megvalósítás formáit és módszereit módosították.

Az 1906-tól 1909-ig tartó magány évei után egy ideig bízott még abban, hogy a parlamenti pártokat a magyar uralkodó osztályok alapvető érdekei alapján rá tudja bírni az együttműködésre. Az ellenzéki pártok kritikája azonban 1910 után inkább erősödött, tartalmilag is kiszélesült. Tisza korábban a politikát a parlamenti élettel azonosította. Azt az elvet vallotta, hogy ami nem kérdés a parlamentben, nem lehet vita tárgya a politikában sem. 1911-ben az obstrukció megindulása után azonban lemondott a remélt együttműködés lehetőségéről s az adott parlamentarizmust már alkalmatlannak tekintette a rendszer megvédésére. A következő alternatíva elé került: vagy lemond a dualizmus megszilárdításának általa elképzelt programjáról, vagy túlteszi magát a korábban többé-kevésbé még tiszteletben tartott parlamenti szabályokon, a családi tradíciókkal is övezett kormányzati mechanizmuson. Tisza a második lehetőséget választotta.

A munkapárt mérsékelt liberális szárnya azonban 1912 tavaszáig meg tudta akadályozni Tisza elképzeléseinek valóra váltását.

A Justh-párt új orientációja és a baloldal szövetkezése

Justh tehát, aki korábban, több évtizedes politikai szereplése során – egy ideig a képviselőház elnökeként – kizárólag a parlamentarizmus kereteiben gondolkodott, most a nemzetietlennek bélyegzett szociáldemokrata párthoz közeledett. A közjogi kérdéseknél jelentősebbnek tartotta már a demokratikus reformokat és a politikai szabadságjogok védelmét. Bátran vállalta Tisza István ellenfelének szerepét a képviselőházban és azon kívül is.

Pölöskei Ferenc

Parasztpártok és parasztmozgalmak

A gazdapárt az 1910-es években így sajátos helyet foglalt el a magyarországi politikai életben. Szemben állt a munkapárti kormányok nagytőkés és nagybirtokos érdekeket védő gazdaságpolitikájával, de bölcs belátásukban reménykedve tőlük várta a birtokos paraszti követelések teljesítését. Síkraszállt a politikai szabadságjogok védelméért, a választójog kiterjesztéséért, ellenezte természetesen a közigazgatás Tisza által tervezett államosítását. Nagyatádi Szabó tehát ellenzéki volt, de óvakodott mindenféle közös ellenzéki akcióban való aktív részvételtől. Új arculatú paraszti politikai irányzat lépett a politika porondjára, amely gyökeresen szakított az agrárszocialista hagyományokkal, mereven elzárkózott a munkásmozgalomtól, s a birtokos parasztságnak kedvező reformok kivívására, illetve a liberalizmus adott formáinak megtartására összpontosította erejét. Bázisát azok a birtokos paraszti rétegek adták, amelyek már nemcsak az adott hatalmi rendszerrel álltak szemben, hanem részben a paraszti felbomlás előrehaladása, részben a birtokos parasztságnak a tőkés fejlődésbe való intenzívebb bekapcsolódása miatt szembekerültek a szegényparasztság alattuk álló tömegeivel is.

Az engedményekbe vetett reményeiket maga a munkapárt is táplálta. A kormány például a kisgazda képviselők követelésére 1913 végén módosította a legelőtörvény tervezetét, a földművelésügyi miniszter visszavonta a birtokos parasztokra nézve sérelmes kisajátítási szakaszt. Tisza és köre a dualizmus válságának kibontakozása – mindenekelőtt a szocialista munkás- és az agrárszocialista mozgalmak – hatására, a „felforgató törekvésekkel” szemben, azok gyengítése érdekében különös figyelmet fordított a birtokos parasztság Nagyatádi Szabó vezetésével megerősödő, a forradalmi megoldást elvető, ugyanakkor egyes gazdasági és politikai reformokat célul kitűző mozgalma iránt.

A jobboldali ellenzék

Csernoch is felismerte a dualista rendszert fenyegető veszélyeket, amelyek leginkább Tisza Istvánban tudatosodtak, s vele azonos irányban kereste elhárításuk lehetőségeit. A néppárti receptet ehhez alkalmatlannak vélte, ezért a materializmussal és a szocializmussal szemben az egyház meglevő szervezetét, mindenekelőtt Prohászka eszmerendszerének egyes elemeivel kívánta felvértezni. A néppárti konzervativizmus helyett inkább a szociális demagógiától remélt átütő sikert. A felekezeti elfogultságot pedig a „keresztényi szeretettel” próbálta helyettesíteni. A keresztény restaurációra hivatkozva elítélte a szélsőségeket, a forradalmi szellemet. Giesswein ugyanakkor közeledett liberálisokhoz és a demokratákhoz. Justh pártjával együtt bírálta a kormány választójogi törvénytervezetét, a nők kirekesztését a választójogból, a műveltségi cenzust és a harminc évhez kötött korhatárt. A munkapárti reakcióval szemben követelte a politikai szabadságjogok védelmét is.

A régi koalíciósok közül Andrássy is tudta: a koalíció széthullása után lehetetlen tisztán közjogi alapon parlamenti ellenzéki pártot szervezni. Világosan láthatta azt is, hogy a nemzeti koncessziós politikától mereven elzárkóznak a bécsi uralkodó körök. Ez a közjogi politika önmagában véve tehát irreálissá vált. Pusztán régi ellenzékiségének alapjait így alkalmatlannak vélte egy új ellenzéki politika számára. Ellenzéki múltjához, vagy inkább e múlt hagyományainak illúzióihoz mégis ragaszkodott. Visszautasította a munkapártiak csalogatását, bár tartalmi kérdésekben közel állt hozzájuk. Politikai magatartását a kiváró passzivitás, a töprengő útkeresés jellemezte. A véderőjavaslat beterjesztéséig nem is vett részt a parlamenti vitákban. Igyekezett távol tartani Justhékat a szélsőségesnek ítélt ellenzéki parlamenti harcoktól, ugyanakkor bölcs mérsékletre intette az obstrukció letörésére készülő munkapártiakat is.

AndrássyTiszához hasonlóan – ragaszkodott a hármas szövetséghez, a dualizmus és a magyar uralkodó osztályok hatalmának változatlan fenntartásához. Elítélte az obstrukciót, de a kormánypárttól is követelte a fennálló parlamenti szabályok betartását. A katonai kérdésekben fenntartotta korábbi nyelvi követeléseit. Koalíciós belügyminisztersége pedig bizonyítja, hogy a nép és a nemzetiségek elnyomása terén nem válogatott az eszközökben. Miután azonban sem a tömegmozgalmak letörésével, sem nemzeti követeléseivel nem ért célt, 1910 után többször visszariadt azoktól a kormányzati intézkedésektől, amelyekkel ő maga is zsákutcába jutott. Amíg Tisza szinte bigott megszállottsággal mindent fő céljának rendelt alá, addig Andrássy tömeghatásra is vágyott.

Erényi Tibor

Változások a szociáldemokrata párt politikájában

Különböző szociáldemokrata orgánumok a koalíció bukása után is fentartották a „tiszta feudalizmus” uralmáról vallott nézetüket, a korábbinál azonban nagyobb hangsúlyt kapott a tőkés kizsákmányolás éles bírálata. Ezzel egyidejűleg jelentkezett az Ausztria és Magyarország közötti kapcsolatok korábbinál jóval kritikusabb szemlélete is. Ebben a szemléletben megmutatkozott a Tiszát támogató dinasztiában való csalódottság, amit fokozott a véderőtörvény napirendre tűzése és a választójogi reform elodázása.

Pölöskei Ferenc

A Lukács-kormány bemutatkozása

A teljes cikk.

Pölöskei Ferenc és Erényi Tibor

1912. május 23. A vérvörös csütörtök.

A teljes cikk.

Pölöskei Ferenc

A parlamenti obstrukció letörése és a kormányzati reakció megerősödése

Május 23-án a főváros utcáin a tömegtüntetés a katonasággal és rendőrséggel való összecsapásokig hevült. A képviselőházban ugyanekkor a munkapárt – az ellenzék távollétében – 201 szavazattal házelnökké választotta Tiszát. Ő azon nyomban bejelentette eltökéltségét a házszabály-revízió keresztülvitelére. A baloldali ellenzék két tűz közé szorítva, egyfelől a kormánypárt erőszakos fellépését és az erőszakra való felkészülést, másrészt a munkástömegek forradalmi elszántságát látva, válaszút elé került. Vagy élére áll a forradalmasodó tömegeknek és az erőszakra erőszakkal válaszol, vagy tudomásul veszi a munkapártban bekövetkezett fordulatot és a legális ellenzékiség fenntartására törekszik.

A Justh-párt – félve az újabb utcai összeütközésektől – nem vállalta a reakció és a demokrácia szélesebb frontú összeütközésének vezetését, sőt a benne való részvételt sem: a második lehetőséget választotta. Ez a választás azonban nemcsak a munkásmozgalom fejlődését hátráltatta, hanem a progresszió eddigi sikereit is kockáztatta. Utat engedett a reakció gyorsabb előrenyomulásának, nemcsak a hadseregfejlesztés terén, hanem a gazdasági, társadalmi, politikai élet szélesebb mezején is. A „nemzeti munka” tervkovácsolói ebben az új helyzetben könnyűszerrel hozzáfoghattak a demokratikus jogok újabb korlátozásához, a háborús intézkedések előkészítéséhez.

A parlamenti ellenzék május végén csak arra törekedett, hogy legalább valamilyen eredményt mutasson fel, s ezzel igazolja a tömegek előtt a választójogi küzdelem előrehaladását. A Kossuth-párt és a Justh-párt megegyezett egy mérsékelt, a Kristóffy-féle tervezetre emlékeztető választójogi reformprogramban. Ezzel – ahogyan a haladó kortársak mondották – „ravatalra vitték” az általános választójog ügyét. A tervezet szerint „választójoggal bír minden magyar honos férfi, aki magyar állampolgárságának 10 év óta birtokában van, írni és olvasni tud, 24 éves és egy év óta egy községben lakik. Választójoggal bírnak azok, akik a mostani listában is benne vannak, mindaddig, amíg az a képesítésük megmarad, amelynek alapján a listába belekerültek. Választójoggal bírnak azok. akik legalább egy szoba-konyhás lakást bérelnek, iletve olyan lakást, amely a helyhatósági szabályrendeletek szerint 15 napra mondható fel. Az írni-olvasni tudás igazolása alól felmentetnek, akik a munkásbetegpénztáraknak 2 éven belül 12 hónapig tagjai és azok, akik 6 polgári osztályról bizonyítványt tudnak felmutatni… A magyar nemzeti állam ellen izgatók első esetben 10 évre, második esetben végleg elveszítik aktív és passzív választói jogosultságukat.” A javaslat további része a szavazókörzetek székhelyeit részletezte és leszögezte: „A szavazás titkos. Kivételesen nyilvánosan történik a szavazás azokban a kerületekben, amelyekben 70%-ot nem éri el az írni-olvasni tudó férfi választók száma. A 15 ezernél nagyobb községekben titkos a szavazás.”[26]

Károlyi Mihály az ellenzéki pártok megbízása alapján 1912. május 29-én felkereste Lukácsot. Közölte a miniszterelnökkel az ellenzéki pártok óhaját a függő kérdések elintézésére vonatkozóan, s kérte, hogy a teljes megegyezésig szüneteltesse a képviselőház tanácskozásait. Lukács azonban a kérést visszautasította, szerinte az eddigi szüneteknek sem volt értelme és eredménye. Károlyi sikertelen közvetítése ellenére Kossuth Ferenc a képviselőházban 1912. június 1-én mégis ismertette az ellenzéki pártok vezetőinek megegyezési feltételeit. (E feltételeket Justh Gyula, Holló Lajos, Bakonyi Samu, Kossuth Ferenc, Apponyi Albert, Désy Zoltán, Polónyi Géza, Egri Béla, Károlyi Mihály, gróf Zichy Aladár, Huszár Károly és Nagyatádi Szabó István írta alá, de a szociáldemokrata párt is elfogadta.) Eszerint az ellenzék megszavazza a véderőjavaslatot, ha a nemzeti jogok birtokállományát érintő sérelmeket eltávolítják a javaslatból. Ha azonban ez nehézségekbe ütközne, az ellenzék 1–6 évig terjedő véderő-provizóriumot is kész elfogadni. Az események ez után már gyorsan peregtek. A Nemzeti Munkapárt 1912. június 2-i értekezlete vita nélkül visszautasította az ellenzék béketervét. Lukács még aznap este átnyújtotta Kossuth Ferencnek az elutasító határozatot. Június 4-én az előzetes terv szerint megteltek a munkapárti padsorok. A testőrség is elhelyezkedett az elnöki emelvény lépcsőin. Az elnöklő Tisza nem adta meg a szót az ellenzéki képviselőiknek, a munkapárti többséggel elfogadtatta a véderőjavaslatot, a tiltakozó ellenzékieket pedig kihurcoltatta az ülésteremből. A véderőjavaslat parlamenti elfogadtatása nem az 1910-ben meghirdetett ”nemzeti munka” befejezését, inkább csak a kezdetét jelentette. A munkapárt vezetősége a júniusi „parlamenti csíny” után mindenekelőtt a dualizmust fenyegető belső veszélyeken kívánt úrrá lenni. Sikere csodaeszközét elsősorban a parlamenti gépezet mechanikus működtetésében látta. Nem is gondolt arra, hogy a parlamenti élet megrekedése csupán jelezte a dualizmus társadalmi, politikai válságának elmélyülését. A tüneti kezelés emiatt inkább siettette a betegség további elhatalmasodását. Tisza házelnök 1912. június 4-e után is kivezettette az ellenzéki képviselőket, a munkapárti mentelmi bizottság pedig általában 15 napra kizárta őket a parlamentből; az ellenzék képviselőházi korlátozásával nagymértékben megsértette a házszabályokat, az 1848. IV. tc. rendelkezéseit. 1912. december 31-én az elnöki jogkör nagymértékű kiterjesztéséről s a képviselőházi őrség felállításáról hoztak törvényt; majd 1913 tavaszán képviselőházi határozattal módosították az 1848. évi házszabályokat. Az elnöki jogkör kiterjesztésével, a házőrség felállításával, valamint a házszabályok korlátozásával lezárult az obstrukció időszaka, amely több mint egy évtizeden át a parlamenti ellenzék fő fegyvere volt.

A parlamenti ellenzék válsága

A parlamenti ellenzék válsága az obstrukció letörése után elmélyült. A kormányt és Tiszát háborogva elítélték, a képviselőházat bojkottálták, de a tömegharc módszereit is elutasították. A Tisza-ellenesség formailag összetartotta ugyan, de forradalomellenességük, a radikális, demokratikus és szocialista mozgalmakkal való szembenállásuk ugyanakkor elszigetelte őket a tömegektől. Hogy mégis intranzigens harcosok színében tűnjenek fel, az ellenzéki pártok 1912. június 4-én intéző bizottságot alakítottak, amely határozatban mondta ki, hogy a kormánnyal és a házelnökkel szemben mindaddig folytatják a küzdelmet, amíg a megsértett jogrend helyre nem áll. Az 1905–1906. évi ellenálláshoz hasonlóan, a törvényhatósági bizottságokat is igyekeztek bevonni a jogvédő küzdelembe, ennek érdekében több helyütt népgyűléseket is rendeztek. A jogsérelem jóvátételéért indított mozgalom egyes helyeken túl is lépte az intéző bizottság által megszabott kereteket. Egészében véve azonban 1912 nyarán és őszén a hajdani passzív rezisztenciára emlékeztető harcmodor, a hanyatlás és a válság jellemezte a parlamenti ellenzéket.

A pártvezérek ebben az időszakban sokat tanácskoztak. Ezeken a tanácskozásokon 1912 őszétől kezdve Andrássy Gyula is rendszeresen részt vett. Hiányzott viszont az egyre többet betegeskedő és pártja dilemmáját leginkább érzékelő Justh Gyula. Távolmaradása az ellenzéki vezérkarban a nagybirtokos irányítás alatt álló jobboldal erősödését vonta maga után.

Andrássy számára sem a kormányhatalom, sem az ellenzékiség nem hozott sok sikert. A dualista rendszer adott formájához, közjogi és politikai rendjéhez változatlanul ragaszkodott, de bírálta Tiszát, aki az egész alkotmányos politikai rendszer revideálására tört. A legjobban mégis a demokratikus ellenzéki és tömegmozgalmaktól féltette a dualizmust. Ezért hol a közvélemény húrjain játszó gyűlési szónokként tűnt fel, hol a ridegségig menő elvontsággal kereste a kiegyezéstől a jövőbe futó történelmi szálakat. Helyzetétől függetlenül ezért kormánypárti is, ellenzéki is volt egy személyben. Tisza – amint láttuk – az uralkodó osztályok 20. századi érdekei alapján újraértékelte a dualizmus rendszerét, Andrássy azonban képtelen volt erre. Nem véletlenül járta meg a szabadelvű pártot, volt disszidens és alkotmánypárti, s miniszterkedett a függetlenségiekkel. 1910-től 1912-ig a tanácstalanság és a kiúttalanság miatt pártonkívüli volt, a munkapártot és az ellenzéket egyaránt mérsékelte. Óvta Tiszáékat a parlamentarizmus korlátozásától, de – amint említettük – elítélte az obstrukciót is, és végzetesnek tartotta az ellenzéknek a szociáldemokrata párttal kialakított kapcsolatait.

Erényi Tibor

A munkásság harca az erősödő reakció és a háborús készülődés ellen

Tisza első sikere rövid ideig a baloldali ellenzéket és a szocialista mozgalmat is visszavetette. A szociáldemokrata párt május 23-a után a fővárosban hónapokig nem szervezett demonstrációt. A vidék azonban erősen mozgolódott. A baloldali ellenzék közösen rendezett gyűlésein az ország valamennyi jelentősebb városában hirdették, hogy a kormány alkotmányellenes, a törvényes rend megszűnt. Folytatódott tehát a kormányellenes agitáció, munkapárti szóhasználattal: a „destrukció”. A politikai mozgalmat ezúttal is párhuzamosan kísérték vagy közvetlenül támogatták a gazdasági küzdelmek. Az év első hónapjaiban főként a vasmunkások folytattak sztrájkokat. Ezekre támaszkodva a vasmunkás-szövetség célul tűzte ki a napi 10 órás munkaidő egy órával való csökkentését. Ez a cél több nagy fővárosi és vidéki gyár munkásságát állította csatasorba. Az 1912. évi sztrájkokban összesen 37 ezer munkás Ivett részt, tehát mintegy 16 ezerrel több, mint az előző évben. A szakszervezetek összesen 169 esetben kötöttek kollektív szerződést, ami azt mutatja, hogy a szakszervezetek befolyása jelentősen megnövekedett. A sorozatos erőpróbák eredményeivel a szociáldemokraták meg lehettek elégedve. 1912 nyarán az előző évekhez viszonyítva megnövekedett az aratósztrájkok száma is. Nem kevesebb mint 24 vármegyében voltak kisebb-nagyobb munkabeszüntetések. A sztrájkolók több helyen kedvezőbb munkafeltételeket vívtak ki.

1912 nyarán kerültek a szociáldemokrata politika előterébe a külpolitikai problémák. A párt a Balkán-háborúkat mindkét hadviselő fél részéről igazságtalan hadjáratnak ítélte. Ennek kapcsán megragadta az alkalmat az imperialista külpolitika általános bírálatára, amiből a Ballhausplatznak is kijutott.

A pártvezetőség állásfoglalása ekkortájt lényegében összhangban volt a II. Internacionálé által meghatározott alapelvekkel. Az 1907. évi stuttgarti kongresszus a baloldal, Lenin, Rosa Luxemburg és mások kezdeményezésére két alapelvet rögzített le. Először: a munkáspártoknak mindent el kell követniük a háború kitörésének megakadályozása érdekében. Másodszor: ha a háború mégis kitörne, a befejezésért folytatott küzdelmet össze kell kapcsolni a társadalmi forradalom ügyével, a háborús válság során arra kell törekedni, hogy a fennálló politikai rendszert megdöntsék, a tőkésosztály uralmának felszámolását meggyorsítsák. Hasonló módon foglalt állást az 1910. évi koppenhágai kongresszus is, előírva, hogy a szocialisták a parlamentekben kötelesek a háborús hitelek ellen szavazni. A magyarországi munkássajtó rendre tudósított ezekről a határozatokról és azokat a pártvezetőség a politikai agitációban figyelembe is vette. A soknemzetiségű Osztrák–Magyar Monarchia és a Balkán bonyolult nemzeti-nemzetiségi viszonyaival azonban 1919 előtt az Internacionálé nem foglalkozott; e kérdések elemzését és a gyakorlati következtetések levonását az érintett országok munkáspártjainak önállón kellett megoldaniuk. Ami a magyarországi szociáldemokráciát illeti, álláspontja az első világháború kitörését megelőző években nem volt egyértelmű. A balkáni konfliktus ugyanis felvetette az egész Osztrák–Magyar Monarchia jövőjének problémáját. Márpedig ebben a kérdésben a szociáldemokratáknak nem volt kialakult álláspontjuk. Kunfi a Szocializmus lapjain arról írt, hogy a magyarországi nemzetiségi elnyomás, az agrárius uralom növeli nagyra a délszláv nacionalizmust. „Ugyanaz az államhatalom – írta –, amely elnyomja a saját határai között a délszlávokat, tette tönkre határain túl a délszláv parasztokat és akarta kiszipolyozni bankjai révén a délszláv államot.”[27] Ám itt is kicsendül az a vélemény, hogy amennyire riasztja az antidemokratikus Monarchia a balkáni népeket, annyira vonzaná őket egy demokratizált Ausztria-Magyarország. Így került előtérbe a birodalom demokratizálásának gondolata. A budapesti és a bécsi pártvezetőség felfogása azonban a birodalom átalakítását illetően eltért egymástól. Adler, Renner és Bauer – az 1899. évi brünni kongresszus határozatainak megfelelően – a demokratizálást föderalizálással egybekötve kívánták végrehajtani. Eszmei céljuk a nemzetiségek demokratikus szövetségi államának megteremtése volt. A magyarországi párt viszont mellőzte a föderalizálás gondolatát: Magyarország államterületét egységesnek fogta fel, és úgy állította be a kérdést, hogy a demokratizálás önmagában minden kérdést megold.

1912–1913-ban a pártban egyeduralkodóvá vált az a nézet, hogy a demokratizálást nem a dinasztia segítségével, hanem annak ellenére kell megvalósítani. Pogány József az első Balkán-háború idején a dualizmus éles kritikusára, a birodalom megreformált fenntartásának hívére, Rennerre hivatkozott, aki szerint a dunai konföderáció meg fog valósulni, akár a dinasztiával, akár annak ellenére. 1912 októberében, a Szabadgondolkodók Magyarországi Egyesületében élesen támadta a polgári demokratikus jogokkal korábban kacérkodó dinasztiát és megfenyegette az uralkodó köröket: „Ha ránk szabadítják a háború fúriáit, Ausztria-Magyarország proletársága rájuk szabadítja a forradalom fúriáit.”[28] A magyarországi politikai események, Tisza felülkerekedése 1912 nyarán az osztrák szociáldemokráciára is kihatott. „Magyarországon a korona és a nemesség győzött. Győzelmük hatással lesz Ausztriára is” – írta 1919 nyarán Otto Bauer.[29]

Az elhalasztott általános sztrájk

1912–1913 fordulóján kibontakoztak az obstrukció letörésének következményei. A háborús törvények letárgyalása után 1912 végén a kormány kidolgozta és a Ház elé terjesztette az új választójogi törvényt. Az alapelveket tekintve Lukács nem a kormánypárt liberális csoportjának felfogását követte, hanem Tisza befolyását engedte érvényesülni. A tervezet kidolgozásánál a törvényalkotásban korábban jelentős nyugati polgári hatást tudatosan háttérbe szorította, követésre alkalmatlan, karos példának minősítette. „Mi nem indulunk idegen államok után – mondotta 1913. évi újévi beszédében –, mi a saját viszonyainkat vesszük figyelembe és nem megyünk jelszavak után, melyeknek nincs értelmük, vagy pedig hátrányos értelmük van.”[30] A javaslat a középiskolai végzettségű állampolgárok szavazati jogát a 24., a többiekét pedig a 30. életév betöltéséhez kötötte. A szavazati jognak azonban a korhatáron kívül egyéb feltételei is voltak. A népiskola hatodik osztályát végzettek a javaslat szerint csak abban az esetben kaptak szavazati jogot, ha adót fizettek, vagy önálló iparosok, kereskedők voltak. Magasabb a cenzus azok számára, akik bár tudnak magyarul írni-olvasni, de nem volt megfelelő iskolai végzettségük. Nekik legalább 20 korona adót kellett fizetniük, vagy 8 kat. hold földdel kellett rendelkezniük a választói jogosultsághoz. A javaslat az írni-olvasni nem tudók számára 40 korona adóban vagy 16 kat. hold földben szabta meg a cenzust. A szavazás a törvényhatósági városok kivételével továbbra is nyilvános lett volna.

A kormány választójogi javaslata országszerte felháborodást váltott ki. A választójogért évtizedekig harcoló munkásosztály csalódottsága elemi erővel tört felszínre. Már 1913. január elején több népgyűlést rendeztek a fővárosban. Soha ilyen türelmetlen várakozás nem kísérte még a pártvezetőség, a választójogi szövetség s a reformklub vezetőinek nyilatkozatait. A növekvő munkanélküliség, a drágaság miatti elégedetlenség, a háborúellenesség, a munkapárti kormányzás alatt felgyülemlett keserűség mind a kormány választójogi tervezete elleni harcban sűrűsödött össze. A vezetők várva várt nyilatkozatai nem is késtek sokáig. Jászi már 1913. január elején kijelentette: „a Lukács-féle javaslat még csak nem is egy osztálynak választójogi javaslata, hanem egy maffiának a választójoga”.[31] 1913. január 8-án a Budapesti Szakmai Szabad Szervezetek megbízottai, a szociáldemokrata párt bizalmi férfiai a pártvezetőséggel együtt megállapították, hogy a kormány választójogi terve a legszerényebb igényeket sem elégíti ki, ezért alkalmas pillanatban kimondják az általános politikai tömegsztrájkot. Ezt a határozatot megerősítette a január 26-i rendkívüli pártkongresszus, amelyen Justh Gyula is részt vett. A kongresszus együttes ostromra hívta föl Magyarország lakosainak minden haladó szellemű rétegét a Lukács-kormány ellen. „A pártgyűlés késznek nyilatkozik közös küzdelemre, nemcsak a parlamenti szövetkezett ellenzékkel, amelyhez a szövetség választójogi megállapodásának köteléke fűzik hanem a közös harcra hívja föl az érdekében mélyen megsértett egész polgárságot is.”[32]

Mivel a kormány a választójogi törvénytervezet képviselőházi tárgyalását 1913. március 4–10 tűzte ki, kézenfekvő volt, hogy az alkalmas pillanat ezen a napon érkezik el. A rendkívüli kongresszus után a szociáldemokrata párt széles körű és sokoldalú agitációt fejtett ki a tömegsztrájk érdekében. A munkásság különböző rétegeihez címzett röpiratok sztrájk szükségességét magyarázták. A párt vezetői a mindaddig elhanyagolt bányamunkásságot és a parasztságot is a harcolók seregébe hívták. A győri szociáldemokrata gyűlésen több száz környékbeli paraszt is részt vett. A munkásosztály felkészülve várta az elszánt politikai tömegsztrájk kezdetét. Vasárnaponként az országban mintegy 40–45 helyen tartottak gyűléseket, mindenütt felszólították a kormány választójogi tervezetét támogató munkapárti képviselőket: mondjanak le mandátumukról.

A választójogi szövetség is állást foglalt a sztrájk mellett. Felhívta a polgárságot, hogy a sztrájk napjaiban lobogózza fel házait, zárja be üzleteit, mert – úgymond – a munkások értük és nem ellenük küzdenek. Több munkáltatói szervezet valóban úgy döntött, hogy a munkásság politikai küzdelmébe nem avatkozik bele, a sztrájkban részt vevő munkások ellen nem alkalmaz megtorlást. A progresszív értelmiség pedig támogatásáról biztosította a szociáldemokraták nagy küzdelmét. A haladó ifjúság növekvő tábora önként jelentkezett. A budapesti tudományegyetem hallgatói között is mozgalom indult. „Diákok ! – írta az egyik röpirat – az általános sztrájk ideje alatt ne járjatok az egyetemre.”[33] Növelte az ellenzék erejét a különböző polgári érdekvédelmi szervezetek, mindenekelőtt a kereskedelmi kamarák és az ipartestületek adómozgalma is, amely a kormány tervezett adóügyi intézkedéseinek részint módosítását, részint elhalasztását követelte. A választójogi harc lendületében ismét összekovácsolódott az 1912. május 23. előtt is aktív politikai szövetség: a szociáldemokraták, a polgári radikálisok és a Justh-párt fegyverbarátsága.

Azonban a nagy erővel és lendülettel folyó felkészülés a politikai tömegsztrájkra 1913. március elején megtört. A kormány ügyes manőverrel megbontotta a polgárságot, elhalasztva az adótörvények végrehajtását. EZ a lépés a különböző polgári érdekvédelmi szervezeteket leválasztotta a kormányellenes táborról. A budapesti főkapitány jelentése találóan ábrázolta a polgárság szolidaritásának értékét: „A parlamenti ellenzéki pártok, mint a szociáldemokraták szövetségesei, szóval, tettel támogatták ugyan a munkásság készülődését, de itt-ott elejtett nyilatkozataikból kitűnik, hogy nem óhajtották a sztrájk kitörését, inkább arra számítottak, hogy a tömegsztrájkkal való fenyegetődzéssel a kormányt meghátrálásra bírják. ”[34] A kormány azonban semmi hajlandóságot nem mutatott a meghátrálásra. Ellenkezőleg: az addiginál szélesebb körű karhatalmi intézkedéseket foganatosított. A sztrájk esetére minden tüntetést és felvonulást megtiltott és megtette az előkészületeket a főváros rendőri és katonai ellenőrzés alá helyezésére. Ugyanakkor a hatóságok intézkedtek a főváros közellátásának a sztrájk idejére történő – szükség esetén karhatalmi – biztosításáról. Minden jel arra mutatott, hogy a sztrájk kitörését a kormány a szocialista mozgalom elleni általános támadásra használja fel.

A sztrájk kitörésére azonban nem került sor. Az egyesült ellenzék vezérlő bizottsága március 3-án úgy döntött, hogy csupán a Ház üléseinek bojkottálására szorítkozik. Ugyanekkor azt javasolta a szociáldemokrata párt vezetőségének, hogy a sztrájk megkezdésétől tekintsen el. Március 4-én délben – miközben a rendőrség, a csendőrség és a katonaság szinte teljesen megszállta a fővárostApponyi a képviselőházban az egyesült ellenzék nevében kijelentette a javaslatról: „a jelenlegi parlamenti viszonyok közt annak tárgyalását az alkotmányosság szellemében megengedhetőnek nem tartom”.[35] Az ellenzék – fejtegette – tudatában van annak, hogy a javaslat elfogadását nem akadályozhatja meg. Mindezek következtében arra az álláspontra helyezkedik, hogy a törvényjavaslatot elvileg elutasítja és a Ház munkájában nem vesz részt. A nyilatkozat elhangzása után az egész ellenzék testületileg kivonult az ülésteremből.

Ugyanezen a napon a késő délutáni órákban megjelent a pártvezetőség kiáltványa, amely az általános sztrájk elhalasztásáról értesítette a munkásságot. A kormány megbuktatását, az általános, titkos választójog megvalósítását a kiáltvány szerint „csak az utcai és parlamenti forradalom egybekapcsolódása érhette volna el”. Ám a parlamenti ellenzék, „tiszteletreméltó és nyomós politikai okokból fakadt” eljárása következtében a parlamenti küzdelem a tiltakozással, a képviselőház bojkottjával befejeződött. „Parlamenti harc nélkül – folytatódik a felhívás – eredménytelen maradna az utca bármilyen hősies és önfeláldozó küzdelme s csak arra volna jó, hogy a kormány a munkások halomralövésével meggyengítse az általános választójog leghatalmasabb táborát: a szociáldemokrata pártot és vérontással visszavesse a munkások küzdelmét” Ezért a pártnak „egyelőre el kell állnia a tömegsztrájk fegyverének alkalmazásától”.[36]

1913 márciusa megmutatta a magyar parlament impotenciáját és egyben a Tisza-kormány izoláltságát.

Pölöskei Ferenc

A Tisza-kormány háború előtti belpolitikája

A teljes cikk.

Tisza István nemzetiségi politikája

A teljes cikk.

Mucsi Ferenc

A polgári radikálisok pártalakítása

Fél esztendővel később Ignotus világosan megfogalmazta: ”Magyarország Tisza István lábainál fekszik… Mentől igazabb, hogy 1910. június 4-e államcsíny volt, annál világosabb, hogy ez ellen csak egyféle ellenzék lehetett volna megfelelő és foganatos: a forradalmi… Erre pedig a mi ellenzékünk nem való, mert nem forradalmi s nem lehet az, mert az ország konzervatív… S ebből él, ezzel marad felül Tisza István. A történelmi osztályok nem bírnak vele, mert ha mégoly borzalmas eszközökkel s mégoly torzan is, de alapjában az ő politikájukat csinálja. Foganatos őellene csak a nem történelmi ellenzékiség lehetne, erre pedig nem találni Magyarországon országot.”[37]

Pölöskei Ferenc

Károlyi Mihály a függetlenségi párt élén

A vámkérdésben vallott felfogása még nem kapcsolta a progresszióhoz. A döntő változást ezen a téren a kiélesedett parlamenti harcok, Tisza házelnökké választása után következett be. A progresszió erőihez sodorta a Tisza elleni személyes gyűlölet is, akit azzal vádolt, hogy a politikai válságot hiúságának engedve robbantotta ki.

Újat kereső szenvedélyével, Tisza elleni elszántságával, temperamentumával hívta fel magára a baloldaliak figyelmét. 1912 júniusában lemondott az OMGE elnöki tisztségéről, s rendszeresen részt vett a baloldal közös választójogi és antimilitarista gyűlésein. Emiatt az OMGE és a gazdaszövetség a nemzeti érdekek elárulásával vádolta.

1912 őszén Justh már vele tanácskozott a függetlenségi pártok jövőjéről. Bízott benne, hatott rá s 1913 elején megkockáztatta a jövendölést: „Büszke vagyok rá mint tanítványomra és remélem túl fog tenni mesterén.”[38] Úgy tűnik, tornyai magányában Justh nem bízott már a hagyományos liberális függetlenségi politika jövőjében, kevésnek tartotta a kor alapproblémáinak megoldására. A demokratizmus útján ugyanakkor egyelőre nem tudott előbbre lépni. Betegsége és túlságosan meghatározó múltja miatt ezért nem tartotta magát a vezetésre alkalmasnak. A történeti elemzés 1912–1913-ban még Justh javára mutat ki különbségeket. Az azonban kétségtelen, hogy Károlyi Justh útjára tért, s ez sorsdöntő volt pályájának alakulásában, nélküle nem juthatott el az OMGE-tól a liberalizmushoz és utóbb a demokráciához. A tanítvány 1916–1918 között azzal tett túl mesterén, hogy a függetlenségi párt megcsontosodott, retrográd, a konzervatívokhoz kapcsoló jegyeinek eltávolításához fogott. Végérvényesen szakított a konzervatívokkal, a német orientáció híveivel.

Bár Justh kezdetben húzódozott a függetlenségi pártok újraegyesítésétől, 1913 elején mégis hozzájárult, hogy Károlyi Mihályt bízzák meg az egyesülés előkészítésével. E tárgyalásokra már a belpolitikai rendszer reakciós konszolidálása idején került sor. Kossuth Ferenc és Apponyi részéről több ízben felmerült az egész parlamenti ellenzék egyetlen párttá alakításának igénye. Justh azonban határozottan elzárkózott e terv elől, Ragaszkodott hozzá, hogy az egyesülés az eredeti liberális függetlenségi program alapján, de az azóta bekövetkezett történeti fejlődést, a szociális haladás követelményeit is felmérve, meghatározott és részletes program alapján jöjjön létre. Azt tartotta, hogy az egyesülést nagyon jól kell megcsinálni, vagy sehogy. Megfelelő program, közös elvi alap nélkül a pártban ismét szakadás következne be. Az általa kidolgozott program tárgyalása elől a nagy függetlenségi párti bázisra vágyó Apponyiék sem zárkózhattak el. Apponyi Justh tervezetében csupán a hitbizományok eltörlését és a radikális hangnemet kifogásolta. 1913. június 13-án Kossuth Ferenc, Justh Gyula, Apponyi Albert, Károlyi Mihály és Kemény Árpád megállapodtak abban, hogy a program alkalmas a két párt egyesülésére. „Ez az alakulat nem az, amit én tanácsoltam, amit én szükségesnek és kilátásosnak tartottam – írta Andrássy –… Ezzel én nem vállalhatok közösséget, s én a magam akciószabadságát ettől meg nem kötöttem.”[39] Andrássy ezután bejelentette új pártja, az Országos Alkotmánypárt megalakítását.

Az Egyesült Függetlenségi Párt politikai irányvonalában fennmaradt a korábbi két tendencia. Apponyi mindjárt az egyesülés után nem a pártprogramot, hanem az Andrássyval való együttműködést helyezte előtérbe. Justh és Károlyi viszont az egyesült pártot egy baloldali ellenzéki tömörülés alapjának szánta, amelyhez a későbbiek során a szociáldemokrata párt, a polgári radikálisok s az egyetemi ifjúsági szervezetek is csatlakozhatnak. A kitűzött célok mindenesetre a társadalmi haladás irányába mutattak. A függetlenségi párt konzervatív szárnyának több tagja – Gál Sándor, Bethlen István, Désy Zoltán – nem is csatlakozott az új párthoz. Kirekedt a magyarországi ellenzéki politika frissülő áramköréből az úri nagybirtokosokhoz szegődött Kossuth Ferenc is. Az Egyesült Függetlenségi Párt díszelnökévé választották ugyan, de nem vett részt annak elnöki tanácsában. Az ellenzék ezzel kétségtelenül egyik súlyos koloncától szabadult meg. Őszinte, kritikus számvetésre ereje nem volt, ideje sem maradt: rövidesen, 1914 májusában meghalt. Lelkiismerete talán csak egyetlen alkalommal, apja sírjának meglátogatásakor indította önvizsgálatra. Öccséhez, az Olaszországban élő Kossuth Lajos Tódorhoz írta 1913 őszén: „Amikor itt állok szegény atyánk sírja mellett… lelkemen átvillan a múlt és átvillan a gondolat, mely sokat fájt és fáj, hogy csaknem bizonyosan ő, ha megsejtette volna, nagyon helytelenítette volna hazajövetelemet és itteni működésemet.”[40] Az egyesült párt tényleges vezetése Károlyi kezébe került. A magyarországi politikai élet franciaországi visszhangja régtől foglalkoztatta Károlyit. Az első világháborúig megismétlődő párizsi utazásai, a Monarchia külpolitikai csatavesztései, a német szövetség veszélyeinek felismerése rövid idő alatt megérlelte benne az antantbarátságot. A munkapárti reakció felszámolásához egyébként is gyengének találta a magyarországi parlamenti erőket, ehhez a központi hatalmakkal ellenséges országokban keresett segítőtársakat. Új szövetségi orientációja természetesen nem azonosítható a demokratikus nemzeti külpolitikával, hiszen a francia orientáció – bár az önállósulás egyik formájaként jelentkezett – önmagában véve csupán egy másik imperialista hatalomhoz kötötte volna Magyarországot. Mindenekelőtt új közép- és kelet-európai politikára lett volna szükség, amely nem nélkülözi a nemzetiségiek támogatását. Ám a nemzetiségi politika terén Károlyi nemcsak 1914-ig, hanem a világháború befejező szakaszáig sem lépett lényegesen előbbre.

Párizsi utazásai Európa-szerte élénk visszhangot keltettek. 1914 elején Poincaré elnök is fogadta. Károlyi számára a függetlenségi pártelnökség tekintélyt adott a külföld előtt. Újabb párizsi útjára, Amerikába és Pétervárra már a függetlenségi politikusok egy-egy csoportjával készült. Mindez megriasztotta a kettős szövetséghez ragaszkodó magyar uralkodó osztályokat. A szentpétervári út tervével saját pártjának jobbszárnya is nyíltan szembeszállt. Károlyi Mihály és Kalmár Antal újságíró tervei szerint 1914 tavaszán 30 függetlenségi párti politikus és 30 újságíró készült a pétervári útra, s az oroszbarátság szellemében népgyűléseket kívántak tartani. Az utazást azonban végül is a függetlenségi párt Apponyi vezette szárnya – Andrássyval szövetkezve – megakadályozta.

Az első világháború előtti időszakban Károlyi ismerte fel legvilágosabban az ellenzéki politika egyik gyengeségét: az önálló külpolitikai program hiányát. Az ellenzék mindaddig ugyanazokban a külpolitikai keretekben gondolkodott, mint a kormánypárt.

A Tisza-kormány elleni harcban azonban egyelőre Károlyi sem szakított a korábbi taktikával. Az Egyesült Függetlenségi Párt, érezve a néptömegekkel való kapcsolat hiányából eredő gyengeségét, elsősorban Andrássyval s a Néppárt vezetőivel alakította ki kormányellenességének fő formáit. A dilemma továbbra is a parlamenti és delegációbeli szereplés vagy a távolmaradás volt. Amíg korábban többnyire távol tartották magukat a parlamenttől és külön ellenparlamentet szerveztek, Tisza miniszterelnökségének ideje alatt gyakran bevonultak a Házba s kifejtették ott az egyes törvényjavaslatokkal kapcsolatos véleményüket. A függetlenségi képviselők parlamenti beszédeinek hatása azonban, hasonlóan delegációs szereplésükhöz, korlátozott maradt. A néptömegeket alig érdekelték a debatter-csaták. Az antant felfigyelt ugyan – főleg külpolitikai vonatkozású – fejtegetéseikre, ezek azonban vajmi kevéssé befolyásolták a munkapárt eltökélt németbarátságát.

Az Egyesült Függetlenségi Párt a nemzetiségi kérdésben egyáltalán nem jutott túl elődei politikáján. Az örökölt nacionalista nemzetiségi politika Tisza egyezkedő tárgyalásainak hatására tovább torzult. A nemzetiségi vidékek ellenzéki közép- és nagybirtokosai azért támadták Tiszát, mert egyáltalán tárgyalt a nemzetiségi pártokkal. Több megye határozatban ítélte el Tisza egyezkedési akcióit. Az ellenzék e hangulatának hatása alól Károlyi Mihály sem vonta ki magát.

Szabó Miklós

A történettudomány

1913-ban a Budapesti Szemle gárdája és a bécsiek koncentrált támadást indítottak a függetlenségi Rákóczi-kultusz ellen. Tolnai Vilmos irodalomtörténész felvetette, hogy a Thaly által egykor közreadott kuruc balladák egy részének szövege nem hiteles, ezeket Thaly átjavította, átköltötte. Riedl Frigyes azt bizonyította be, hogy tíz balladát maga Thaly írt. 1913-ban megjelent a bécsi kör pályakezdő tanítványának, Szekfű GyulánakA száműzött Rákóczi” című könyve, amely erősen negatív képet rajzolt az emigrációban élő fejedelemről. Az emigránsok pszichózisáról adott jellemzését a kortársak a Kossuth-emigrációra vonatkozó célzásnak is felfoghatták. A nagyszabású támadás utólagosan irányult a már megbukott koalíciós kormány ellen. A támadásnak legfeljebb az adhatott politikai aktualitást, hogy 1913-ban szövetség jött létre a függetlenségi párt Justh Gyula és Károlyi Mihály vezette balszárnya s a szociáldemokraták és a polgári radikálisok között. A kuruc eszmék deheroizálása a magyar progresszió tábora ellen szolgálhatott eszmei fegyverül a munkapárti kormánynak. Ez a fegyver azonban nem mutatkozott maradéktalanul használhatónak Tisza István tábora számára. A függetlenségi Rákóczi-kultusz végleteit nevetségessé tenni, ez belefért elképzeléseikbe, de magának a historizáló ideológiának az átfogó bírálata már nem. Hatvanhetes álláspontról igazában nem lehetett bírálni negyvennyolcat, a Rákóczi-legenda valójában a negyvennyolcasság költőiesítése vagy leplezése volt.

A filozófia

Alexander Bernát Tisza István személyes híve volt, részt vett a Magyar Figyelő szerkesztésében is, azonban szerepe nem volt szorosan politikai.

A szabadelvű párt és a Nemzeti Munkapárt publicisztikája

A századforduló utáni években a szabadelvű párti liberalizmus vezető orgánuma a Vészi József szerkesztette Budapesti Napló volt. A lap igyekezett megőrizni a párt eredeti liberális ideológiáját és kereste a módot az elavult Tisza-féle szabadelvűség korszerűsítésére. E megújulási szándék jegyében adott otthont a lap éveken át Ady Endre publicisztikájának is.

A liberalizmus pozíciói a századfordulót követő politikai vihar éveiben gyengültek, de az újjászerveződött munkapárton belül a historizáló szemlélet előretörése és mintegy hivatalos állásponttá válása nem jelentette minden további nélkül, hogy a liberális álláspont kifejtésének más formái teljesen kiszorultak volna a pártból. A nagytőkés szárny álláspontját, bármennyire alkalmazkodott is az a nagybirtokos partner konzervativizmusához, még mindig valamiféle halvány liberalizmus fejezte ki a legmegfelelőbb formában. A nagyburzsoá liberalizmus publicisztikai képviselői helyet kaptak a párt vezető garnitúrájában, képviselői jelen voltak Tisza István személyes környezetében. Itt foglalt helyet a Társadalomtudományi Társaság liberális induló szakaszában feltűnt Farkas Pál, személyében is vezető tőkés család fia, aki tevékenyen részt vett a Magyar Figyelő munkájában is; itt található Hegedűs Lóránt, az ipari tőke érdekképviseleti szervezete, a GYOSZ vezető funkcionáriusa.

Liberalizmusuk elsősorban a nagytőkés álláspont közvetlen igazolására irányult a nagybirtokos és a proletár érdekekkel szemben. Érvelésük nem feltétlenül tapadt ugyan a napi politika eseményeihez, de elméleti általánosításaik formája csupán egy, a tőkés ipar össztársadalmi jelentőségét hangoztató, homályos körvonalú „indusztrializmus” volt. A nagytőke érdekeit közvetlenül kifejező liberalizmus nem tudott átfogó koncepciót kialakítani a magyar polgárosodásról; nem tudott állást foglalni a világméretekben válságba jutott liberalizmus egyetemes problémája: a monopolista fejlődés és az arra épülő imperializmus elfogadása vagy elvetése kérdésében sem.

Bizonyos ideológiai aktivitást csupán a polgári radikális mozgalom előretörése provokált. Az ő tevékenységük ellensúlyozására, az értelmiségre gyakorolt hatásuk csökkentésére Tisza környezete is hasonló jellegű világnézeti-kulturális általános folyóiratot alapított, mint a polgári radikális Huszadik Század: a Magyar Figyelőt. Itt folyt a harc a progresszista értelmiség ideológiai-politikai tevékenysége és a Nyugat irodalmi forradalma ellen.

A „magyar birodalom” és a „nemzeti jellem” politikai mítosza

Az újonnan kiformálódó koncepció hívei nem csupán a politikai jogok kiterjesztését ellenzik, mint Tisza és politikusgárdája, hanem a meglevőket is sokallják. „A szabadság csak kiélesítette a nemzetiségi ellentéteket; megmutatva, hogy a szabadság nem alkalmazható másutt, mint egy egységes elvi alapon álló közéleten belül”[41] írja Réz Mihály, Tisza táborának egyik vezető ideológusa, aki minden vonatkozásban végrehajtja a liberális; eszmék teljes feladását.

Kísérletek a liberalizmus polgári újrafogalmazására

Amikor a Tisza-frakció a Széll-kormány idején elveszítette pozícióit a pártban, Bánffy Dezső új párt alakításával próbálkozott a szabadelvű pártból kiszorulóban levő, következetesen nagypolgári liberalizmus számára szervezeti keretet teremteni.

A MIÉNK és a Nyolcak

A másik oldalon, az ellenfél is ekkor „ismerte el” a maga módján az impresszionista festészetet. Tisza István a tízes években érezte szükségességét – gyökerében ragadva meg azt, amit bajnak tartott –, hogy Szinyei MerseMajális”-át, amely 1896-ban még a hivatalos közvélemény teljes elismerését élvezte a millenáris kiállításon, megtámadja.

Katus László

A románok

Az aradiak a századfordulón egyre többet hangoztatták hazafiságukat, a magyar államhoz való hűségüket, s igyekeztek jó kapcsolatokat kiépíteni a helybeli magyar közéleti-politikai vezetőkkel. Ezek közé tartozott mindenekelőtt Tisza István, aki Biharban többször védelmére kelt a románoknak a magyar soviniszta sajtóval szemben, s kedvenc eszméje volt a magyarok és románok összefogása a szlávokkal szemben. 1899-ben Goldiș aradi püspök beiktatásán Tisza is részt vett s mindkét részről békülékeny megnyilatkozásokra került sor.

Az „új aktivitás” útján az első határozott lépést azonban nem az aradiak, hanem a szászvárosiak tették meg. 1902 februárjában Mihu nyílt levelet tett közzé, amely az 1891. évi román nemzeti program revízióját és szükségességét fejtegette. Javasolta az Erdély autonómiáját követelő és a dualizmust bíráló pontok elhagyását. A nemzeti-nyelvi programot ki kell egészíteni gazdasági, agrár- és szociálpolitikai követelésekkel, az ország tényleges politikai viszonyaival számot vetve új, reálisabb, aktívabb politikát kell kialakítani. A Mihu által felvázolt program alapján Vlad 1903 júniusában fellépett egy időközi választáson és a Hunyad megyei románok szavazataival bejutott a képviselőházba. Az aradi románok reményteli várakozással fogadták Tisza István miniszterelnöki kinevezését, aki bemutatkozó beszédében az ország nem magyar ajkú polgárai bizalmának, rokonszenvének megnyerését és a kölcsönös jó viszony ápolását fontos nemzeti érdeknek és feladatnak nyilvánította. Az aradi Tribuna Poporului válaszul kijelentette, hogy a románok feltételek és hátsó gondolatok nélkül elismerik a magyar állam egységét, készek vérüket és vagyonukat áldozni e politikai egységért és a magyar állam csorbítatlan területi integritásának fenntartásáért mindaddig, „amíg ez az állam erős és kétségbevonhatatlan intézmények által garantálni fogja a nemzeti etnikai sajátosságaink alapján való fejlődés lehetőségeit”.[42] Tisza igyekezett bevonni a román értelmiséget és középosztályt a magyar társadalmi és politikai életbe, s ennek érdekében bizonyos politikai gesztusokat is tett a románok felé, akciója azonban a kibontakozó politikai válság miatt félbemaradt.

1905 januárjában, 11 évi szünet után összeült Nagyszebenben a Román Nemzeti Párt választói gyűlése, amelyen a többségben levő aktivista fiatal értelmiség keresztülvitte az 1881. évi program módosítását, illetve szociális és polgári demokratikus követelésekkel való kibővítését. Az új program már nem beszélt Erdély autonómiájáról, csupán „a román nép államalkotó politikai egyéniségének elismerését és alkotmányos fejlődésének közjogi intézmények általi biztosítását”[43] kívánta. Követelései között szerepelt a nemzetiségi törvény nyelvi rendelkezéseinek végrehajtása, a nemzeti alapon kikerekítendő közigazgatási kerületek önkormányzata. Állást foglalt a program az egyházpolitikai törvényekkel, valamint a magyar ellenzék katonai követeléseivel szemben. Az értekezlet végül leszögezte, hogy az új nemzeti program megvalósításáért alkotmányos eszközökkel fognak harcolni és ismét a politikai aktivitás terére lépnek.

Az aktivitás a románoknál sem járt a remélt eredménnyel. 1905-ben a 23 jelölt közül nyolcat választottak meg. Kristóffy programja 1905 őszén kedvező visszhangra talált a román vezetők körében, érintkezésbe is léptek az általános választójogot ígérő belügyminiszterrel. Az 1906. évi választásokon a Román Nemzeti Párt 44 román többségű választókerületben állított jelöltet, de közülük csak 15 jutott be a parlamentbe. A 110 ezer román választó közül csupán 35 ezer szavazott a nemzeti jelöltekre.

1906 után – a szlovákokhoz hasonlóan – a románoknál is egyre inkább Budapest vált a román politikai élet informális központjává: a vezetők, mint képviselők, szinte állandóan itt tartózkodtak; itt adták ki új lapjukat, a Luptát (Harc). A párt szervezési központja, a Komité hivatalos székhelye azonban Arad volt. A román értelmiség egy része 1908-ban mérsékelt párt alakításával kísérletezett, s Emil Babes cikksorozatában békeajánlatot tett a magyar kormánynak. Bár a magyar sajtó és a politikusok egy része kedvezően fogadta a közeledést, a koalíció egyre agresszívebb nemzetiségi politikája nem volt alkalmas ilyen megegyezés létrehozására. A trónörökös politikai tanácsadói közé tartozó Aurel Popovici 1906-ban megjelent „Die Vereinigten Staaten von Gross-Österreich” című könyvében publikálta az etnikai alapon föderalizált osztrák birodalomra vonatkozó elképzeléseit. Ezekben az években nem egy román politikus vélekedett úgy, hogy a román kérdés megoldásának, a Kárpátokon inneni és túli románság egyesülésének legjárhatóbb útja a Habsburg-monarchia föderatív átalakítása lenne, Románia csatlakozásával.

Khuen-Héderváry kormányát a románok éppoly reményteljes várakozással fogadták, mint néhány évvel ezelőtt Tiszáét. A romániai liberálisok biztatására tárgyalásokat kezdtek az új miniszterelnökkel, paktum azonban ezúttal sem jött létre. A Román Nemzeti Párt az 1910-es választásokon 37 kerületben állított jelöltet, de csak 5 mandátumot sikerült szereznie. A választási kudarc arra vallott, hogy a parasztság és a kispolgárság választójoggal rendelkező rétegében is csak korlátozott mértékben sikerült felébreszteni a nemzeti öntudatot, s csak kis részüket sikerült felsorakoztatni a burzsoázia nemzeti céljainak támogatására. Ez a körülmény, valamint a romániai hivatalos körök részéről érkező biztatás arra ösztönözte a Román Nemzeti Párt vezetőit, hogy ismételten tárgyaljanak a magyar kormánnyal, amelyben elsősorban Tisza kereste a románokkal való modus vivendi lehetőségeit. AZ 1910 és 1914 között lefolytatott, többször félbeszakadt és újrakezdett tárgyalások – amelyeket a XI. fejezetben részletesen ismertettünk – nem jártak eredménnyel.

A németek és az erdélyi szászok

Az erdélyi szászok politikai magatartásában Tisza bukása után lényeges fordulat következett be. A felelős szász vezetők közül már a megelőző években egyre többen belátták, hogy nincs számukra más járható út, mint tudomásul venni az adott helyzetet, és középkori eredetű kiváltságaik, feudális-rendi területi önkormányzatuk elvesztésébe belenyugodva, az új magyar állam keretei között megkeresni népi-nemzeti életük és kultúrájuk fejlesztésének lehetőségeit. Miután Szapáry megértően fogadta a szászok kívánságait, s jóindulatának több kézzelfogható jelét is adta, az 1890. június 17-én Nagyszebenben tartott nemzeti gyűlés módosította a szász politikai programot. Elfogadta a dualizmust és az egységes magyar államot; elismerte, hogy a nemzetiségi törvény tartalmazza a nemzetiségi jogok minimumát. Kívánatosnak nyilvánították, hogy a szász értelmiség minél hathatósabban működjék közre „az állam feladataiban”, s ennek érdekében a szász ifjúság minél nagyobb számban lépjen állami szolgálatba. A szász képviselők az új program alapján beléptek a kormánypártba. Az együttműködést Wekerlével és kezdetben Bánffyval is fenntartották, 1897-ben azonban a helynévtörvény elleni tiltakozásul kiléptek a kormánypártból, ahová csak a Tisza Istvánnal kötött paktum után, 1903-ban tértek vissza. A koalíciós kormány idején a szász képviselők az Alkotmánypárt soraiban foglaltak helyet.

A horvát–szerb koalíció kompromisszuma és a jugoszláv nemzeti egységtörekvések jelentkezése

Tisza István miniszterelnök – amint a XI. fejezetben már ismertettük – tárgyalásokat kezdett a horvát–szerb koalícióval s 1913 júliusában báró Skerlecz Ivánt neveztette ki királyi biztossá azzal a feladattal, hogy készítse elő az alkotmányos állapotok helyreállítását. A koalíció hajlott a kompromisszumra, és Belgrádból is erre biztatták. A koalíció eleinte a vasúti pragmatika hatályon kívül helyezését és a kiegyezés revízióját kívánta, de végül is elfogadta a kiegyezés adott formáját, lemondott eredeti gazdasági követeléseiről, s megígérte, hogy a száborban nem fog felvetni semmiféle vitás, kényes kérdést a horvát–magyar viszonnyal kapcsolatban. Cserében Tisza hatályon kívül helyezte a vasúti pragmatikának a horvátokra nézve sérelmes nyelvi rendelkezéseit.

Miután a megegyezés létrejött, Skerleczet 1913 novemberében bánná nevezték ki. A decemberi választásokon a horvát–szerb koalíció abszolút többséget kapott. Felirati javaslatában említést sem tett korábbi nemzeti követeléseiről, majd törvénybe iktatta a horvát–magyar pénzügyi egyezmény meghosszabbítását, s a korábbi magyarón kormányokhoz hasonlóan, „erős kézzel” törte le a jogpárti és a parasztpárti ellenzék akcióit. A kormány és a koalíció közötti megegyezést Tisza zágrábi látogatása pecsételte meg 1914 januárjában.

Diószegi István

Az erőviszonyok eltolódása a második Balkán-háború idején

A magához tért és újabb szélsőségekbe eső Berchtold Szerbiába akart masírozni, Tisza István – június óta a magyar kormány elnöke – pedig a külpolitikai tradíciók mélyéről előhalászta a Törökország elleni közös osztrák–orosz háború gondolatát. Addig vitáztak azonban a megoldáson, amíg közben fegyverszünetre, majd augusztus elején a békeszerződés megkötésére is sor került. A román fővárosban aláírt szerződés nemzetközi jogérvénnyel szentesítette a Monarchia által elfogadhatatlannak nyilvánított rendezést.

Galántai József

Háborús döntés Bécsben

Tisza István állásfoglalása lényegesen eltért a bécsiekétől. Nem emelt kifogást a szerb háború ellen, de az adott helyzetet erre alkalmatlannak ítélte. A csak egy évvel korábban lezárult Balkán-háborúkban nyilvánvalóvá vált előtte, hogy Romániára, noha formálisan szövetséges, nem lehet többé számítani, ellenkezőleg, ha a Monarchia háborúba bonyolódik, Románia erdélyi betörésétől lehet tartani. E veszély elhárítása végett a magyar kormány román nemzetiségi politikájának enyhítésével is próbálta csökkenteni a Monarchia és Románia közti feszültséget, de rendkívül mérsékelt engedményeivel nem ért el sikert. A Romániával kapcsolatos politika súlypontját nem is erre helyezte, hanem egy külpolitikai kombinációra: kössenek szövetséget Bulgáriával, és Romániát így sakkban tartva akadályozzák meg erdélyi támadását. Tisza ezt az új balkáni politikát – a szövetségkötést Bulgáriával – már hónapok óta sürgette. 1914 kora nyarán elérte, hogy a Monarchia vezetői elfogadták ezt a koncepciót, és a júniusi konopisti találkozón Vilmos császárral szemben Ferenc Ferdinánd is ezt képviselte. A németek azonban nem tették még magukévá, és Románia megtartása érdekében az erdélyi nemzetiségi politika további enyhítését kívánták, amit viszont Tisza utasított el. Ilyen körülmények között a bulgarofil politika elfogadtatásához még idő kellett. Ezért nem akarta Tisza a Szerbia elleni háború idő előtti kiprovokálását. „Rendkívül kedvezőtlennek tartom ezt az időpontot – írta az uralkodóhoz intézett július 1-i memorandumában –, hiszen Romániát már elveszítettnek kell számítanunk s pótolni még nem tudtuk. Az egyetlen állam, amelyre számíthatunk, Bulgária, ki van merülve. A jelenlegi Balkán helyzete olyan, hogy alkalmas casus belli találása a legcsekélyebb gondot sem okozza. Ha majd eljön a rajtaütés ideje, a legkülönbözőbb kérdésekből kialakíthatjuk az okot a háborúra.”[44]

Berchtold és az uralkodó Tisza előterjesztése ellenére folytatta az előkészítést.

Tisza István és a háború

A teljes cikk.

Háború a Monarchia és Szerbia között

A július 19-i minisztertanács jóváhagyta a szerb kormányhoz intézendő jegyzék szövegét, egyúttal a magyar miniszterelnök kívánságára határozatban kimondta, hogy a Monarchia kisebb határkiigazításoktól eltekintve „nem szándékozik a szerb királyságot bekebelezni”.[45]

A háború és a politikai ellenzék

A magyarországi görögkeleti szerb egyház püspökei a merénylet után felkérték Tiszát, hogy tolmácsolja lojalitásukat az uralkodó előtt.

A nemzetiségek

Még nyugtalanítóbb volt a kormány számára az, hogy a vereségek hatásaként a szlovákok körében erősödött a Monarchián belüli csehszlovák egység megteremtésének gondolata. Most már Tisza is erélyes eljárásra ösztökélte a hatóságokat és a helyi erőket, de a folyamat erősödését nem tudta megakadályozni.

A Szlovák Nemzeti Párt lapjában, a Národnie Novinyben 1915. július végén megjelent vezércikk óvatos formában, de határozottan felvetette a magyar nemzeti állameszme elejtésének szükségességét. A magyar kormány e fellépésnek komoly jelentőséget tulajdonított. Érkeztek jelzések a hadsereg-főparancsnokságtól is: „A szlovákok ez idő szerint dinasztia- és államhű elemet képeznek”, de a csehszlovák egységre törekvések „lábra kaptak a szlovákok közt is” és éppen e háború viszonyai alkalmasak arra, hogy a kormány „megfelelő preventív rendszabályokat” foganatosítson. Tisza látszólag magabiztos választ küldött: kormánya hivatalba lépése után „minden szálat, mely Felső-Magyarországból Cseh- és Morvaországba vezetett, elvágott”.[46] Alig néhány héttel előbb azonban ő maga írt át a belügyminiszternek: „Jó volna… a cseh-tót érintkezésnek jobban utána járni.”[47]

Horvátországban a háború első hónapjaiban a szerbek elleni megtorlások és preventív rendszabályok foglalkoztatták a kormányzatot, de rövidesen jelentkeztek a nehézségek a horvátokkal is. A horvátok körében erősödött a nagyhorvát irányzat. Skerlecz Iván bán is jelezte 1914 végén: „Feljogosítva látják magukat arra, hogy a háború utáni időre nagy nemzeti vívmányokat kívánjanak.”[48] A magyar miniszterelnök is számot adott a mozgalom méretéről – igaz, a maga lekicsinylő módján –: „A horvátok tetemes része trialista nagyhorvát hóbortok tévútjain kalandozik.”[49] Az irányzat megerősödése ekkor még nem érintette Horvátország katonai teljesítőképességét, a horvát ezredek harckészsége a legjobbak közt volt. A közös katonai parancsnokság ezért támogatta is a mozgalmat, ami súlyos súrlódásokra vezetett a magyar kormány exponense, a bán és a zágrábi katonai parancsnok között.

A nagyhorvát irányzat megerősödését nemcsak a katonai hatóságok segítették elő, hanem – indirekt módon – a magyar kormány is. A bán a háború előtti években a horvát–szerb koalícióra támaszkodott. A Szerbia elleni háború kitörése után, s különösképpen a szerb lakossággal szemben elkövetett atrocitásokat követően a báni kormányzatot addig támogató horvátországi szerb politikusokra a kormány nem számíthatott. A bánt támogató horvátok pedig csak a szerbekkel koalícióban voltak túlsúlyban. Ily módon az addigi kormányzati bázis felborult.

A magyar kormány horvát politikájában a fokozott szigort a horvát emigráció hatásától való félelem is elősegítette. Az Ausztria-Magyarországtól való elszakadást először az amerikai horvát kolóniák karolták fel, majd az Olaszországban gyülekező horvát emigránsok, Supilo és Trumbić hívei propagálták. A magyarországi hatóságok különösen Supilo kapcsolatait illetően folytattak kiterjedt nyomozást, hogy hazai kapcsolatait elszigeteljék. A horvát emigrációval szembeni megtorlás volt egyik fő oka „A hazaárulók vagyoni felelősségéről” szóló 1915. évi törvény megszületésének.

A háború elején kialakult a fiumei olasz emigráns mozgalom is, amely Fiume és Isztria Olaszországhoz csatolását kívánta.

A kormány román nemzetiségi politikája a háború elején, amint a korábbi években is, néhány tekintetben elfért az általános nemzetiségpolitikai irányvonaltól. Románia bevonása Vagy legalábbis további semlegesítése a központi hatalmak közös ügye volt. A magyar kormány a háború első évében elsősorban ezért volt engedékenyebb a román nemzetiségi politikában, s ezért gombolyította tovább a román egyházi és politikai vezetőkkel folytatott korábbi tárgyalások fonalát 1914 őszén. Az év eleji kudarcokból okulva Tisza most nem törekedett megállapodásra, hanem a legtekintélyesebb román főpaphoz, Mețianu görögkeleti érsek-metropolitához intézett levelében fejtette ki hajlandóságát újabb engedményekre. Utalt a januári tárgyalásokra, amelyeket a cél elérése nélkül kellett félbeszakítania, s amelyeken megegyezés azért sem jött létre, mert román részről „kevesellték a nyilvánosságra hozott álláspontomban körvonalazott határozatokat”. „Úgy érzem, hogy ma a magyar állami és nemzeti szempontok sérelme nélkül tovább mehetünk. Kilátásba vehetjük a népiskolai törvény oly reformját, amely tekintettel van a nem magyarajkú polgártársainknak a felekezeti népiskolára vonatkozó óhajtásaira. Törvényes intézkedésekkel nyithatunk tért az anyanyelvnek az állami hatóságokkal való közvetlen érintkezés terén és végül gondoskodhatunk a választójog egyes intézkedéseinek oly módosításáról, amely a hazai románság politikai képviseletét méltányosabb alapra helyezi. Ezzel megoldást nyernek mindazok a főbb kérdések, amelyek a teljes megegyezésnek útját állottak a közelmúltban.”[50]

Mețianu – majd a többi román főpap, akiknek a levél másolatát Tisza megküldte – szeptember 23-i válaszában üdvözölte a miniszterelnök kezdeményezését. Tisza november 8-án a sajtóban nyilvánosságra hozta a levélváltást. Ezzel egyidejűleg a kormány rendeletileg engedélyezte a román nemzeti színeknek a magyarral együtt való használatát. Az uralkodó pedig amnesztiát adott a politikai okokból elítélt románoknak. Természetesen a kormánynak nem volt túlságosan nehéz a román főpapok és a kormánytól függő román politikusok kedvező nyilatkozatait produkálnia. A Román Nemzeti Párt vezetői azonban hallgattak.

Olaszország és Románia semlegesítése

Szeptember 7-én Czernin, a bukaresti követ azt táviratozta Bécsbe, hogy komoly ajánlatot kapott romániai vezető emberektől: ha Erdély politikai autonómiáját garantálják és Bukovina egy részét a – Suceavát és környékét – átengedik, akkor Románia nem lép föl Oroszország mellett, sőt aktívan támogatja a Monarchiát. Tiszát azonnal értesítették, s ő nyomban válaszolt Czerninnek: ilyen messzemenő koncessziókat a hadi helyzet nem indokol, „ki fogunk tartani, amíg nagyobb német haderők érkeznek erre a harctérre”.[51] Ekkor Conrad is hasonlóan gondolkodott, s ellenezte a pozitív választ. A hadi helyzet azonban ezt követően szinte óráról órára rosszabbodott az orosz fronton, s már három nappal később, szeptember 10-én Tisza táviratot küldött Berchtoldnak és Conradnak: beleegyezik Suceava átadásába, ha Románia aktívan fellép a központi hatalmak mellett. Ez az engedmény – amelyet Conrad is támogatott – kevés volt Románia megnyeréséhez, ezért különösen német részről ostromolni kezdték Tiszát az Erdéllyel kapcsolatos koncessziós lépésekért. Ilyen körülmények között került napirendre a szeptember 20-i közös minisztertanácson a román kérdés. Tisza ezúttal is ellenezte a további területátadást, sőt a magyarországi románságnak adandó autonómiát is. Amint mondotta, egyházi és iskolai vonatkozásban hajlandó engedményre, s erről kész a román király és kormány által kiküldendő bizalmi emberrel Budapesten tanácskozni. Ekkor – amint láttuk – koncessziókat nyilvánosan is kilátásba helyezett az erdélyi román nemzetiségi politika terén.

Közben a német nyomás egyre erősödött, s Czernin is sürgette az Erdéllyel kapcsolatos lépéseket. A német nagykövet, Tschirschky, november 4-én éles hangú levelet intézett Berchtoldhoz. Szemrehányást tett a „különálló magyar politika” miatt, amely megakadályozza Románia bevonását, s ezzel veszélyezteti az egész közös háború sikerét. A levelet Berchtold azonnal továbbította Tiszához. A magyar miniszterelnök ekkor közvetlenül Tschirschkynek válaszolt: a Szerbia elleni háborút – írta – a német kormány „közvetlen buzdítására” kezdtük meg, mivel kijelentette, hogy az időpont alkalmas. Ezért a felelősség Németországot terheli. Ami pedig az erdélyi románoknak teendő engedményeket illeti, ő bizonyos lépéseket tesz „a német kormány kívánságára”, de sokat nem vár tőlük; meg kell verni az oroszokat, csakis ez hat Romániára. Néhány nap múlva nyilvánosságra hozta levélváltását a metropolitával, majd Németországba utazott, személyes eszmecserére. A november 19-e és 23-a közötti látogatáson – saját jelentése szerint – elérte célját: álláspontját a német kormány vezetői megértették és tudomásul vették. Ilyen értelemben tájékoztatta Czernint is november 26-i levelében: sikerült azonos felfogásra jutni, s remélhetőleg a további koncessziók ideájával nem kell már foglalkozni. A román probléma átmenetileg valóban lekerült a napirendről. Ebben szerepe volt annak is, hogy Törökország november 12-én belépett a háborúba, s emellett a Szerbia elleni második offenzíva ekkor még sikert ígért. Mindez egyelőre Romániát is óvatosabbá tette.

A Szerbia elleni újabb offenzíva kudarca s a változatlanul súlyos helyzet a keleti hadszíntéren az olasz és román semlegesítés kérdését december végén ismét, még nehezebb körülmények között, előtérbe állította. A németek nyomására, és különösen a katonai kudarcok hatása alatt Berchtold már hajlott arra, hogy Olaszország és Románia semlegesítését – vagy esetleg a központi hatalmak melletti hadba lépését – bizonyos területek átengedésével biztosítsák. Elsősorban a Dél-Tirolhoz tartozó Trentóról, illetve román viszonylatban Bukovináról volt szó, de felvetődött a tárgyalások során egész Dél-Tirol és Isztria is.

Tisza a legerélyesebben fellépett Berchtold „ingadozásával” szemben. Sürgette, hogy bármilyen áldozatok árán is gyors katonai sikert érjenek el, és ezzel akadályozzák meg Olaszország és Románia – ki nem elégítésük esetén várható – beavatkozását. Conrad és Tisza vitte keresztül, engedmények helyett, a téli hadjárat tervét, és ők buktatták meg 1915. január elején Berchtoldot. Az új külügyminiszter, Burián IstvánTisza régi híve és minisztere – mereven elutasította Olaszország és Románia területi követeléseit.

Olaszország hadba lépése

A magyar parlamentben az ellenzék a külpolitikai vezetést és Tiszát okolta az olaszországi fejleményekért. A függetlenségi párt igyekezett az Ausztria rovására teendő engedmények felkarolásával és a hagyományos olasz–magyar barátság hangsúlyozásával közreműködni Olaszország semlegesítésében. E koncepció jegyében – a kormány előzetes jóváhagyásával – titkos diplomáciai akciót is kezdtek, de eredményt nem értek el.

A második év hadműveletei és a központi hatalmak hadicéljai

A magyar uralkodó osztályok is részesedni kívántak a hódításokból, de a bécsi annexiós terveket fenntartással, óvatosan kezelték. Tisza és a munkapárt többsége inkább vazallus országok kialakításával (Szerbia, Lengyelország) akarta realizálni a Monarchia imperialista pozícióinak kiterjesztését. Tisza számolt azzal, hogy Lengyelország Monarchiához kötése vazallus állam formájában is bizonytalan, ezért ő is elfogadta az orosz–lengyel területek annektálásának tervét, de hangsúlyozta, hogy a lengyel területekkel megnagyobbodó Lajtán túli rész ellensúlyozására szükségesnek tartja Bosznia és Hercegovina közvetlen Magyarországba csatolását. A közös minisztertanács 1915. október elején foglalkozott a lengyel, illetve a délszláv kérdéssel, de döntés nem született.

A magyar kormány a kedvezőbbre forduló hadihelyzetet eleinte szerette volna felhasználni Romániához való viszonyának végleges tisztázására. 1915 nyarán Tisza katonai összpontosítást javasolt a román határon, ezzel Románia csatlakozásának kikényszerítését kívánta elérni. A hadvezetőségek ezt a tervet elejtették, mert Szerbia kikapcsolását fontosabbnak tartották. Az őszi szerbiai sikerek után, s különösképpen Bulgária csatlakozása következtében a magyar kormány már nem tartott Romániától. Tisza eredeti koncepciója – Bulgáriával ellensúlyozni a Monarchiától elforduló román politikát, s nem koncessziókkal – megvalósult. A magyar miniszterelnök most már előnyösebbnek tartotta Románia semlegességét.

A zimmerwaldi mozgalom és a magyar szociáldemokrácia

A parlamenti ellenzék mérsékelt szárnyához tartozók a „hősök választójogáról” szóló javaslatot karolták fel. Az indítványt Rakovszky István néppárti képviselő terjesztette elő: egészítsék ki a választójogi törvényt egy új szakasszal, amely szerint aktív választójogot adnak 20 éves koruktól mindazoknak a férfiaknak, akik a háborúban harctéri szolgálatot teljesítettek; Javaslatát elhatárolta az általános választójog eszméjétől; „Nincs itt semmiféle aggálynak oka és helye… nem lesz túl nagy azoknak a száma, akik szavazati joghoz jutnak.”[52] Tisza azonban keresztülvitte az indítvány tárgyalásának elutasítását.

Tisza merev elzárkózása feltüzelte az ellenzék mérsékeltebb szárnyát is. Károlyi Mihály pedig szenvedélyes beszédben a nép demokratikus jogainak kiterjesztését követelte. „Nem érzi a miniszterelnök úr, nem érzi-e a tisztel Munkapárt, hogy itt nagy evolúcióról… van szó.… az az állam, amely nem érti meg, hogy új emberekkel, új eszmékkel van dolga, hogy itt új ideálokat kell teremteni, és hogy a régi letaposott nyomokon tovább már nem lehet haladni: az az állam nem lesz életképes.”[53] A kormány lemondását, Tisza távozását követelte. Mindezt még a háború érdekére hivatkozva, mert mint mondotta, Tisza belső változásokkal szembeni merev ellenállása csökkenti a helytállás lehetőségeit.

Az ellenzék hangadóinak parlamenti fellépése 1915 tavaszán nem volt pacifista, ellenkezőleg, a pacifista hangulat levezetését akarták elérni a „hősök” választójogával vagy a „nemzeti” programmal. A háborús propaganda ez időben már nem volt olyan hatásos, mint korábban. Az orosz hadsereget 1915 nyarán visszaszorították, az olaszokat feltartóztatták, majd az eredeti háborús célt – ahogy a propaganda mondotta: „Szerbia megbüntetését” – is elérték. Ugyanakkor a súlyos kimerülés jelei már egyre inkább megmutatkoztak. 1915 nyarán és az év második felében szaporodtak az elégedetlenségből fakadó spontán megmozdulások is. Megvolt tehát a kedvező belső talaj és a megfelelő nemzetközi háttér, Tisza István Magyarországán azonban a pacifista mozgalom legális szervezése lehetetlen volt.

Parlamenti vita a békéről

Az ellenzék mérsékelt irányzatai viszont ismét közeledtek a kormányhoz. 1915 tavaszán ők is kívánták a kormány lemondását; most a győzelmek hatására a háború elején kialakított feltétlen támogatás politikájához kanyarodtak Vissza. Tisza ezt azonnal kihasználta, és első ízben szeptember végén a lengyel kérdéssel kapcsolatos bizalmas beszélgetésre hívta meg a mérsékelt ellenzék vezéreit. Az ellenzék e vezérférfiai az 1915. végi ülésszakon harmonikus együttműködésre törekedtek a kormánnyal, és szemrehányást is tettek Tiszának, hogy nem tájékoztatja őket kielégítően. A miniszterelnök figyelembe vette igényüket: Andrássyt, Apponyit és Rakovszkyt, az ellenzék „bizalmi tanácsát” ezután rendszeresen informálta. A mérsékelt ellenzéki csoportok és a kormány kapcsolata szorosabbá vált annak ellenére, hogy Tisza és a munkapárt nemcsak Károlyi békére és választójogra vonatkozó előterjesztéseit utasította vissza, hanem a mérsékeltek reformtörekvéseit is. Tisza bízott abban, hogy az „erős kéz” politikája megakadályoz minden belső zavargást, és ezért minden engedményt elvetett. Némi reformpolitikát, illetve a reformok hangoztatását a mérsékelt ellenzék viszont szükségesnek tartotta.

Katonai kudarcok

A Monarchia a keleti hadszíntéren rendkívül súlyos vereséget szenvedett hadserege az összeomlás küszöbére jutott. S mindezt újabb diplomáciai kudarc tetézte: Románia belépése a háborúba. Románia hadba lépésétől az 1915-ös sikerek után nem tartottak. „Kétségtelen – írta Tisza Czerninnek 1916 március 14-én –, hogy katonai előkészületeket tesznek ellenünk és a bolgárok ellen…, de amennyire nincsenek illúzióim a románok szándékai iránt, éppenannyira meg vagyok győződve arról, hogy a jelen hadihelyzetben nem akarnak megtámadni minket.”[54] Az 1916. nyári kudarcok után már számolni kellett a román támadással. Július 7-én Tisza memorandumot terjesztett az uralkodó elé, amelyben Románia beavatkozásának valószínűségére utalva kívánta, hogy bármennyire szükség van is minden erőre az oroszok ellen, erősítsék meg valamelyest az erdélyi határ védelmét; továbbá vegyék rá Bulgáriát, odaígérve Szerbia jelentős részét, hogy nagyobb erőt tömörítsen romániai határán.

A panaszbizottság

A belügyminiszter július 13-án közölte a miniszterelnökkel, hogy felkereste őt Garami és Buchinger, és a panaszbizottság átszervezését kérték. Továbbá „a maguk részéről ismételten hangsúlyozták, hogy átlátják és megértik miszerint a hadviselés érdekei kizárják azt, hogy a munkásság a mostani viszonyok között a munka beszüntetésének békében jogos fegyverét használja, és a maguk részéről mindent megtenni készek arra, hogy erről a munkásokat is meggyőzzék. De viszont szavuknak csak úgy lehet súlya, ha a munkásságnak általuk elmondott nehéz helyzete kellő méltánylásban részesül.”[55]

Ilyen előzmények után július 19-én újabb rendelet jelent meg, amely döntési joggal ruházta fel a bizottságot, de egyben átalakította összetételét: a honvédelmi miniszter képviselője az elnök, a 4 tag pedig a szakszervezet, a tőkések szervezete, a kereskedelemügyi miniszter és a pénzügyminiszter 1–1 küldötte. A panaszbizottság mint csúcsszerv alatt több albizottság intézte a panaszok megvizsgálását. A panaszbizottság a panaszok túlnyomó többségénél engedett vagy részben engedett a munkások kívánságainak. 1916-ban még teljesítette azt a feladatát, amelyet a kormányzat és a szakszervezetek vezetősége elvárt. A panaszok bizonyos fokú orvoslása leszerelte a munkásság növekvő gazdasági harcait és növelte a szakszervezetek szerepét. Fellendült a szakszervezeti élet, a taglétszám 1916-ban gyorsan emelkedett. A panaszbizottság azonban 1917-ben már nem tudta fékezni a munkásság fellendülő sztrájkharcát.

Az ugyancsak elégedetlen parasztság megnyugtatására 1915–1916-ban nagyarányú telepítésekről, sőt földreformról kezdtek beszélni egyes vezetők. Hegedűs Lóránt, Nagy Emil és mások tervezeteire egyaránt jellemző volt, hogy valójában sértetlenül meg akarták őrizni a nagybirtokrendszert, elejét akarták venni egy valódi földreformnak. Ezeknek a tervezeteknek alig volt hatásuk a földéhes parasztságra és a katonákra.

Nagyobb port vert fel Prohászka fellépése. Prohászka a Magyar Gazdaszövetség 1916. évi közgyűlésén javaslatot nyújtott be a „hősök földhözjuttatásáról”. Ha megvalósul – mondotta –, ez lesz „1848 óta a legnagyobb reform”. De mi rejtőzik a hangzatos bejelentés mögött? A 10 ezer kat. holdnál nagyobb hitbizományi, egyházi és közalapítványi birtokokból eladnának vagy örökbérbe adnának az államnak földeket, megfelelő ár, illetve bér ellenében. Az állam az így megvásárolt vagy bérbe vett földeken 350 kat. holdas középbirtokokat és 15–35 kat. holdas kisbirtokokat létesítene, amelyeket elsősorban harctéri érdemeket szerzett katonáknak, rokkantaknak, hadiözvegyeknek adna bérbe. Kisajátításról, földosztásról még csak említés sem történt. Tulajdonképpen olyan bérletrendszerről volt szó, amelyben a tőkés bérlő helyét az állam foglalná el, ami a bérbeadó földbirtokosnak kifejezetten előnyös. Erre – nehogy a nagybirtokosok félreértsék – javaslatában Prohászka is rámutatott: „Az állami bérfizetés, ellentétesen az önkezelési vagy magánbérleti rendszerrel, minden kockázatot kizár, s állandó járulék jellegével bír.”[56]

1916 júniusában a képviselőház is foglalkozott a birtokreformmal. Tisza a reformot kívánó felszólalással szemben hangsúlyozta: „Nem tartom azt, hogy nekünk fel kellene forgatnunk agrárius jogrendünket, nem tartom azt, hogy itt egy rohamos átalakítási akcióba kelljen belemennünk.” A főrendiház néhány tagja (Mailáth József gróf, Széchenyi Aladár gróf) arra akart törvényjavaslatot beterjeszteni hogy a birtokvásárlásnál az állam, a község, illetve a falusi hitelszövetkezet elővásárlási jogot nyerjen, s így biztosítsák az eladásra kerülő földek paraszti kézre jutását. De Tisza ezt is szükségtelennek tartotta, mert a szabad birtokvásárlás mellett a földet úgyis az „erősebb parasztember” szerzi meg. „Az eladásra kerülő birtokok túlnyomó nagy többsége helybeli parasztgazdák kezére kerül. Szükség tehát nincsen semmilyen rendkívüli intézkedésre.”[57]

A Károlyi-párt megalakulása

„Ártalmas hatást idéz elő ellenségeinknél Károlyi Mihály új pártjának megalakulása – írta Tisza lapja, az Igazmondó –. Az orosz, angol, francia, olasz négyes szövetség népeit a háború továbbfolytatására bátorítja.”[58] Ez a támadás azonban csak elősegítette, hogy a pártot a békére vágyó tömegek körében együttérzéssel fogadjak. A Károlyi-pártnak sikerült a pacifista hangulatú tömegek között szimpátiát kivívnia. A szociáldemokrata sajtó elismeréssel fogadta. Valamennyi parlamenti ellenzéki párt – írta a Népszava – „munkapárti fiókintézet”. Itt most azonban másról van szó. „Az új partdeklaráció azt mutatja, hogy Justh és Károlyi ennél többre törekszenek, és a Tisza képviselte reakciótól ők végképp elszakadnak… Új pártjuk hajóját – nálunk szokatlan bátorsággal – irányítják az új Magyarország partjai felé.”

A Monarchia békekezdeményezése

Burián külügyminiszter, október 11-i feljegyzése szerint, egy általános békeajánlat terveiről megbeszélést folytatott a két miniszterelnökkel: „Beszélgetés Tiszával és Stürgkh-kel az alapgondolatról. Hozzájárultak. Újabb szempontokkal is. Szerbiában nekünk csak határkiigazítás.”[59]

Ferenc József halála és Károly trónra lépése

Károly és Tisza között meglehetősen hűvös volt a viszony Károly trónörökösi éveiben. Tisza ugyan már 1914. július 16-án felajánlotta szolgálatait a trónörökös főudvarmesterén keresztül, félreérthetetlenül célozva saját nélkülözhetetlen fontosságára, de a trónörökös nemigen tartott erre igényt. A trónörököspár 1915. augusztusi magyarországi látogatása alkalmából Tisza terjedelmes emlékiratot nyújtott át Magyarország közjogi helyzetéről, amellyel Ferenc Ferdinánd körének hatását kívánta ellensúlyozni. Hasonló szándék vezette akkor is, amikor másolatban elküldte a magyar kormány emlékiratát, amelyet az 1915. október 6-i közös minisztertanács elé terjesztett, s amelyben a dualista elvhez való ragaszkodás kifejeződött. Jellemző, hogy a trónörökös megköszönte a küldeményt, de a felajánlott személyes tájékoztatásra nem reflektált, Tiszát inkább a királyné informálása felé terelte.

A Tisza és a trónörökös közti viszony egyáltalában nem csökkentette a magyar miniszterelnök befolyását, mert Ferenc József nem osztotta meg hatáskörét Károllyal, és csak életének utolsó hónapjában, 1916 októberében vonta be örökösét az uralkodói döntések előkészítésébe. Tisza – és ebben az egész magyar vezető réteg támogatta – fellépett annak érdekében, hogy az új uralkodó sürgősen koronáztassa meg magát a magyar királyi koronával is. A magyar uralkodó osztályok attól féltek – és erre volt is alapjuk –, hogy az új uralkodó és környezete hajlik bizonyos föderalista elképzelések felé; a koronázásban biztosítékát látták a dualista szerkezet megőrzésének. Károly már november 23-án nyílt levélben utasította Tiszát, tegye meg a szükséges intézkedéseket mielőbbi megkoronázására. Tisza a koronázást egyben megcsappant tekintélyének megerősítésére is fel akarta használni, és az ellenzéki vezérek tiltakozása ellenére keresztülvitte, hogy a december 30-i koronázásnál a nádor helyett, mivel ez a méltóság 1848 óta nem volt betöltve, mint miniszterelnök ő tevékenykedjék.

A bécsi politika 1917 elején

Czernin az uralkodó által körvonalazott minimális programot tartotta reálisnak, de kiegészítette a romániai határ – Vaskapunál és Brassónál való – kiigazításával. Hasonlóan vélekedett Tisza is: „Érdekeink biztosítása a Balkánon – mondotta –politikánk legfőbb kiindulópontja. Szerbia lehető legnagyobb gyengítése és Bulgária lehető legnagyobb erősítése balkáni politikánk vezérfonala kell legyen.”[60] meg kell valósítani a bolgár–magyar határt. A Bulgária javára megkisebbített Szerbia és a tengertől elzárt Montenegró egyesülése ellen nem emelt kifogást.

Belpolitikai küzdelmek 1917 elején

A gazdasági kiegyezés kérdésében tehát sikerült a vita elől kitérni, de 1917 februárjában az ellenzék a képviselőházban nagy vitát provokált a választójogról és Tisza belpolitikájáról. Az alkalmat erre „A hazáért küzdő hősök emlékének megörökítéséről” szóló törvényjavaslat benyújtása, majd a miniszterelnök által „A háború esetére szóló kivételes hatalom igénybevételéről” beadott hatodik jelentés adta.

Az elesett katonák emlékének megörökítése sok vitára alkalmat nem adó törvényjavaslatnak látszott. (A javaslat lényege: minden község állítson fel emlékművet, és azon örökítse meg azok nevét, akik a község lakói közül elestek.) Az ellenzék azonban a vitát kiterjesztette: ne csak az elesett katonákkal törődjenek, hanem az életben maradottak további sorsával is. Ily módon a vita középpontjába került az ellenzék 1915 tavaszán már beterjesztett és most felújított javaslata a „hősök választójogáról”. Ugyanakkor a Károlyi-párt az általános és titkos választójogot követelte. Tisza és a munkapárt a régi merevséggel szegült szembe a választójog bármilyen kiszélesítésével. Végzetes hibát követnénk el – mondotta Tisza –, mivel ez nem lenne egyéb, mint „a politikai jogok könnyelmű osztogatása arra meg nem érett rétegeknek és tényezőknek”. „Amíg lesz egy parányi erő bennem, ezt mindig oda fogom vetni annak érdekében, hogy ezt a nemzetet a könnyelmű választójogi radikalizmus veszélyeitől megmentsem.”[61]

Ilyen előzmények után tért át a képviselőház a kivételes hatalom igénybevételéről beadott miniszterelnöki jelentés tárgyalására. Az ellenzék ezt bizalmi kérdésnek fogta fel. Hetekig támadta Tisza politikáját. Ebben a vitában nemcsak az látszott, hogy a munkapárti többség ragaszkodik a kormánypárti politika változatlan folytatásához, hanem az is, hogy a kormányzati politika megváltoztatását szorgalmazó parlamenti irányokkal szemben az ellenzék nagyobb, mérsékelt része a liberalizálódást csupán mint leszerelő manővert akarta alkalmazni, mert félt, hogy egyébként a háború alatt felgyülemlett elkeseredés forradalomhoz vezet. „A t. miniszterelnök úr köti magát egy olyan rendszerhez – mondotta Andrássy –, mely fenn nem tartható, mely össze fog esni és vele az utolsó reménye annak, hogy konzervatív szempontból bizonyos fokig korlátolt reform legyen megalkotható… Roppant veszedelmesnek tartom, ha kizárjuk az alkotmány sáncaiból azokat, akiknek van politikai szándékuk, politikai neveltségük és érdekük, mert ha féltem is az országot az ő befolyásuktól, jobb ha szavazati joggal bírnak, és így próbáljuk őket leküzdeni, mintha kizárjuk őket ebből a jogkörből, odadobjuk őket a végletes elkeseredésnek, és ezáltal az állam alapjait ássuk alá… Ha a kormány és a vezető körök azt hiszik, hogy ott lehet folytatni, ahol abbahagyták a háború előtt, ha azt hiszik, hogy nem kell egy egészen új szellemű szociálpolitikát követni és annak már ma megcsinálni az első lépését, akkor igenis forradalom lesz.”[62]

Az ellenzék vezérei az uralkodót is ostromolták a népszerűtlen Tisza-kormány leváltása érdekében. Figyelemreméltó, hogy míg a katolikus Néppárt Andrássyval és Apponyival egy úton haladt, a párt patrónusa, a püspöki kar ebben a kérdésben nem helyeselte a párt vezetőinek taktikáját. A hercegprímás – a Néppárt vezetőivel ellentétben – nem akarta Tisza bukását, mert bízott annak erős kezében. „A püspöki kar tagjainak túlnyomó többsége – írta erről később a hercegprímás az uralkodónak – nem volt arra bírható, hogy az ellenzék féktelen heves küzdelmében részt vegyen Tisza István gróf kormánya ellen, amely a katolikus egyház iránt a legnagyobb jóindulatot mutatta. Nem tartottuk okosnak, hogy a mi segítségünkkel megdőljön az az uralom, amelynél jobbat az egyház szempontjából nem remélhetünk.”[63]

A kormányzati politika némi liberalizálását és a közvéleményben annyira gyűlölt Tisza távozását az uralkodó is szívesen látta volna. Már 1917 januárjában tervezte kicserélését. „Tisza nekem nem igen tetszik már, nem felel meg nekem. …elejtettem és ezért keresek egy másikat”[64] – mondotta József főhercegnek január 21-én. A magyar uralkodó osztályok többsége azonban támogatta Tisza politikáját és ragaszkodott a személyéhez is. Ez magyarázza, hogy a bécsi politikai változások ellenére még hónapokig a helyén maradt.

Az oroszországi februári forradalom és a magyar belpolitika

Tisza és a képviselőház munkapárti többsége az oroszországi forradalom után reményteljesnek látta mind kül-, mind belpolitikáját. Ha Oroszország kiesik a háborúból, akkor a háborút be lehet fejezni nyugaton is, győzelemmel vagy megegyezéses békével. Ezt a véleményt osztotta a parlamenti ellenzék jobbszárnya is. Tisza. bízva a háború sikeres befejezésében, belpolitikai téren még kevésbé volt hajlandó bármilyen engedményre. Az ellenzék jobbszárnya viszont az orosz forradalomban azt is látta, hogy bizonyos reformok elől lehetetlenség kitérni. Ily módon az oroszországi eseményekkel az uralkodó osztályokat képviselő mindkét tábor a maga politikáját igazolta. Tisza március 16-án a „mai világesemények perspektívájára” hivatkozva kérte a kormány számára egyre kényelmetlenebb parlamenti vita lezárását. Az egész ellenzék élesen tiltakozott és kikényszerítette a vita folytatását.

A képviselőházi ellenzék balszárnya és a parlamenten kívüli polgári radikálisok üdvözölték az orosz forradalmat, mert azt remélték, hogy Oroszországban is olyan burzsoá demokratikus rendszer jön létre, mint amilyen a fejlett nyugat-európai országokban volt, és amilyent ők .Magyarországon is szerettek volna megvalósítani. Károlyiék az oroszországi forradalom folytán kedvezőbb lehetőséget láttak a németekkel való szakításra és a kompromisszumos különbékére.

1917 tavaszán a burzsoá politika három irányzata kristályosodott ki. Tisza és a munkapárt képviselte az erős kéz politikáját, a mozgolódások erőszakos letörésével akart ura maradni a belső helyzetnek. Külpolitikája: változatlan szövetség Németországgal és a háborús célok minimumát feltétlenül – de ha lehet, ennél többet – biztosító béke.

A Monarchia újabb békekezdeményezése 1917 tavaszán

A németekre akart hatni Czernin április 12-i memoranduma is. Ez formailag Károlynak volt címezve, de ő rögtön megküldte Vilmost császárnak, hiszen valójában neki szólt. Czernin memoranduma sötét, de reális képet festett a Monarchia helyzetéről: „katonai erőnk a végefelé közeledik…, még egy téli hadjárat teljesen kizárt”. Amellett itt van ”a forradalom veszélye”. Annak az államférfinak, „aki nem vak vagy süket, észre kell vennie, hogy a nép tompa kétségbeesése napról napra növekszik, hallania kell a néptömegek moraját”.[65] Békét kell kötni most, még mielőtt Amerika megjelenik a harctereken. A trónját féltő Károly kísérőlevelében még jobban kiemelte félelmét a közelgő forradalomtól: „Új ellenség ellen küzdünk, amely veszélyesebb, mint az antant, a nemzetközi forradalom ellen. …a háborúnak esetleg súlyos áldozatok árán való gyors befejezése megadja a lehetőséget nekünk, hogy a készülő forradalmi mozgalmaknak sikerrel ellenszegülhessünk.”[66] A német császár magabiztos választ küldött. Tisza is „jó idegekről” és hidegvérről írogatott Czerninnak.

A pacifizmus és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt

Tisza a decemberi békeajánlat napjaiban minél nagyobb harci elszántságot akart mutatni és tiltotta a pacifista hangulat kifejeződését. Ezért akadályozta meg például a feminista mozgalom vezetője, Bédi-Schwimmer Róza külföldre utazását is, amit január 11-i, hozzá intézett levelében így indokolt meg: „a Nagyságod és elvtársnői által folytatott békeagitáció… fegyvert ád kimerülésünket hirdető és abban reménykedő ellenségeink kezébe”.[67] Tisza azonban ekkor már nem tudta megakadályozni a pacifista irányú fordulatot a szociáldemokrata pártban.

1917 tavaszán a munkások körében a közeli változásban bízó harcos hangulat uralkodott, amit részben a burzsoá politika érezhető fordulata, még inkább a februári orosz forradalom hírei váltottak ki. A Népszava a februári orosz forradalmat, mint az önkényuralom megdöntőjét és egy liberális burzsoá rendszer létrehozóját, nagy rokonszenvvel fogadta. Hasonlóan cselekedett az 1917. április 8–9-én megtartott szociáldemokrata pártértekezlet is. Március közepétől a Népszava minden száma tudósított az oroszországi eseményekről.

A munkások helyzete 1916–1917 telén tovább rosszabbodott. Elkeseredésük nőtt a háborút folytató és a belső reformoktól mereven elzárkózó Tisza-kormány ellen. 1917 tavaszán az addigiakhoz képest ugrásszerűen megsokasodtak a gazdasági mozgalmak. A sztrájkhullám februárban kezdődött, március–április folyamán fokozatosan erősödött, majd május–júniusban érte el tetőfokát. E tavaszi megmozdulások többnyire sikerrel végződtek: a munkások kivívták a bérek emelését és a munkaviszonyok némi javulását. A Tisza-kormány ekkor jobbnak látta, ha – lovasrendőrök és csendőrök készenlétbe helyezésével – engedélyezi május elseje megünneplését, amit 1915-ben és 1916-ban a kivételes törvények alapján megtiltott.

A sikeres sztrájk és a hatásos május elsejei demonstráció nyomán rohamosan emelkedett a szakszervezeti tagok száma (1916 végén 55 338, 1917 végén 215 222). A munkásosztály harca 1917 tavaszán közvetlenül három fő célra irányult: az élet- és munkaviszonyok megjavítására, a béke élérésére és a politikai jogok kiterjesztésére, különösképpen az általános választójog megvalósítására. A szociáldemokrata párt vezetősége e célok érdekében a polgári ellenzék balszárnyával, Károlyival, Vázsonyival és a Parlamenten kívüli polgári radikálisokkal építette ki kapcsolatait.

1917 tavaszán az északi semleges államok szociáldemokratái mindkét hadviselő fél szociáldemokrata pártjainak részvételével Stockholmban megtartandó konferenciát kezdeményeztek a kormányok közötti béketárgyalások előkészítése végett. Ez most elsősorban a központi hatalmaknak állt érdekében. A konferencia az eredeti elgondolás szerint nem jött létre, mert kezdetben a nyugati antantállamok szocialistái utasították el a részvételt, később viszont kormányaik tagadták meg tőlük az útlevelet. Az előkészítő bizottság azonban május–július folyamán tárgyalt az egyes pártok képviselőivel. E tárgyalások anyaga jól mutatja az egyes szociáldemokrata pártok politikáját.

A magyar párt és a szakszervezetek részéről hattagú küldöttség (Garami, Weltner, Kunfi, Jászai, Buchinger, Bokányi) utazott ki Stockholmba május végén. Az előkészítő bizottságnak átadott memorandum a párt akkori irányvonalának fontos dokumentuma: „A számtalan sebből vérző népek nem folytathatják a háborút addig, amíg a proletárság a hatalmat mindenütt magához ragadhatná… A népeknek a mielőbbi békére van szükségük. Nem követelhetnek tehát olyan békét, amely a nemzetközi szociáldemokrácia alapelveit teljesen megvalósítja, hanem arra kell szorítaniok a kormányokat, hogy mielőbb békét kössenek még akkor is, ha az ez idő szerinti hatalmi viszonyok alapján lehetséges békének a tartalma messze mögötte maradna a nemzetközi szociáldemokrácia követeléseinek, és a népek önrendelkezési jogát semmiképpen sem valósítaná meg.”[68] Valójában Európában – különösen Oroszországban, de mindinkább Ausztria-Magyarországon is – reálissá vált egy olyan irányvétel, hogy a háborút a tömegek forradalmi megmozdulásával fejezzék be. A Monarchia szociáldemokrata pártjainak vezetői azonban távol állottak ettől a stratégiától, ők a burzsoá ellenzékkel való tartós összefogásra építettek. E politika jegyében született meg a Választójogi Blokk terve. Április 25-én a Népszava felhívást intézett „minden szociális pártárnyalathoz” választójogi blokkba való tömörülésre. Ez a blokk a munkásság és a polgárság közötti „komoly szövetség” lenne egyetlen pontosan meghatározott célra: a. demokrácia kiharcolására. A blokk jelszava: „Vesszen Tisza és a háború, éljen a választójog és a béke!” A szociáldemokrata párt vezetősége nem igényelt vezető szerepet a kialakítandó összefogásban.

A polgári ellenzék támogatása Tisza ellen kétségtelenül helyes politika volt, szerepet játszott Tisza megbuktatásában.

A Tisza-kormány bukása és a Választójogi Blokk

A teljes cikk.

A politikai vezetés megmerevedése 1917 nyarán

Ily módon a mérsékelt ellenzékből alakult kormány teljesen elvesztette tekintélyét. Kétféle megoldás volt elképzelhető. Az egyik, hogy lepaktálnak Tiszával, a másik, hogy a képviselőház feloszlatásával, vagy a tömegekre támaszkodva rákényszerítik a munkapártot a mérsékelt reformokra. Esterházy mindkét megoldás elől kitért, és augusztus 19-én benyújtotta lemondását. A kormányválságot jobboldali fordulattal, az AndrássyApponyi–néppárti csoport és Tiszáék közti közeledéssel oldották meg.

A munkásmozgalom 1917 őszén és az oroszországi szocialista forradalom

Tisza november 23-án, amikor tudomására jutott a szovjet kormány fegyverszüneti kezdeményezése, interpellációban sürgette az ajánlat kedvező fogadását. Arra számított, hogy a forradalmat külső vagy belső erőkkel előbb-utóbb elfojtják és „helyreáll az egyensúly az egymásra különböző irányban csapó hatalmas hullámok között”. De addig a jelenlegi kormányzatot „legalább annyira” el kell ismerni, hogy tárgyalni lehessen vele, és ezt nem volna helyes elutasítani „bizonyos formalisztikus aggályok miatt”.[69]

A központi hatalmak vezető köreiben két elgondolás küzdött egymással. Az egyik fegyveres intervenciót követelt a szovjet forradalom ellen. Így akarta realizálni a keleti hódításokat, és eltiporva az orosz forradalmat, letörni saját országának növekvő forradalmi mozgalmát is. Ez tárgyalni sem volt hajlandó a szovjet kormánnyal. A másik irányzat azzal számolt, hogy a Szovjet-Oroszország elleni intervenció vereséget vonna maga után Nyugaton. Ha viszont tárgyalóasztalnál kényszerítik ki a hódításaikat rögzítő békét, akkor ugyan fennmarad – úgy vélték, úgyis csak átmenetileg – a forradalmi hatalom Oroszországban, de elég erejük marad arra, hogy Nyugaton ellenfelük fölé kerekedjenek. Ez az utóbbi irányzat bizonyult erősebbnek.

A forradalmasító hatás ellensúlyozására a magyar kormány 1917 végén–1918 elején jelentős mértékben – 3500 fővel – növelte a csendőrség létszámát, szigorította a sajtócenzúrát. Ugyanakkor – a feszültségek csökkenését remélve ettől – benyújtotta a választójogi törvényjavaslatot, amely műveltségi és vagyoni cenzust alkalmazott, 24 éves korhatárt állapított meg. A tervezetet a baloldal elégtelennek, Tisza és a munkapárt túlságosan messzemenőnek tartotta.

A kormánypolitika fordulata

A januári sztrájk leszerelése után fordulat állt be a magyar kormánypolitikában: visszakanyarodtak Tisza vonalához. A belső és külső körülmények alakulása ezt az „erőskezű” politikát látszott igazolni. Mint a hercegprímás kifejezte az uralkodóhoz írt decemberi levelében: „zavaros időkben nem lehet engedékenységgel célt érni”, „erős kormány” kell, amely „erélyes és józanul konzervatív politikát” folytat.[70] Andrássy, Apponyi és a néppártiak behódoltak a Tisza-féle politika előtt, bár ezt kifelé igyekeztek leplezni. Január 23-án Wekerle a kormányt támogató pártok kívánatos tömörítése érdekében lemondott. Az ismét átalakított kormányból kimaradt Batthyány Tivadar, de tárcát kapott Szterényi József és Windischgraetz Lajos: mindketten Andrássy köréhez tartozó, közismert németbarát politikusok voltak. Nyilvánvaló, hogy a kormány átalakítása jobbratolódást jelentett, hogy ezáltal elnyerje a munkapárti többség támogatását.

A kormány átalakításával egyidőben az Andrássy- és Apponyi-csoport egybeolvadásával, s néhány munkapárti képviselő csatlakozásával létrehozták az új kormánypártot 48-as Alkotmánypárt néven. Programjában előtérbe helyeztek bizonyos nemzeti követeléseket (önálló hadsereg megteremtése a háború után), hogy a Tisza előtti behódolást és a választójogi tervezet elsikkasztását leplezzék. A 48-as Alkotmánypárthoz csatlakozott – fenntartva önálló pártkeretét – a keresztényszocialistákkal egyesült katolikus Néppárt és a Vázsonyi-féle demokrata párt is.

A kormánypolitika januári fordulata után megindult a demokratikus és szocialista erők elleni leplezetlen hajsza, amely még Tisza módszerein is túltett.

A gazdasági bomlás

A Mitteleuropa vámuniónak egyre több híve akadt. 1918 júniusában megkezdődtek az előkészületek Németország és a Monarchia ilyen irányú tárgyalására. Károlyi, majd Apponyi tiltakozott, Tisza is ellenezte a vámuniót, a németek azonban erőteljesen szorgalmazták; július elején Salzburgban megkezdődtek a tárgyalások, de a Monarchia képviselői tartózkodtak a végleges döntéstől.

A Wekerle-kormány újabb átalakítása és a választójogi törvény

A minisztertanács után a választójogi törvényt tárgyaló parlamenti bizottságban tovább folytatták az egyezkedési tárgyalásokat. Tisza a régi merevséggel lépett fel, lehetetlenné tette, hogy a Wekerle-kormány az előzőnél jóval mérsékeltebb választójogi tervezetét érvényesítse. Arra számított, hogy a kormány előbb-utóbb teljesen kapitulálni fog. „Nem lehetetlen – írta Buriánnak március 19-én –, hogy a helyzet bizonytalansága hónapokig el fog tartani, de azt hiszem, jó mederben van a dolog.”[71] A kormány – vállalva a képviselőház feloszlatását – április 17-én lemondott. Az ismét átalakított kormányból (harmadik Wekerle-kormány) kimaradt Vázsonyi és Apponyi, akik a választójog terén nem voltak hajlandók további visszavonulásra. Helyükbe a munkapárthoz közel álló politikusok kerültek. Az átalakított kormány elfogadta a munkapárt követeléseit. Ezt a választójogi törvényt, amely az Esterházy-kormány és az első Wekerle-kormány által megígért tervezet karikatúrája volt, a képviselőház július 19-én megszavazta. Tisza elégedett volt. A képviselőházi szavazás napján körlevelet küldött a párt vidéki vezetőihez: A „kormányzati szellem, amely olyan visszatetszően jellemezte politikai ellenfeleink hatalomra jutásának első időszakát, tisztultabb felfogásnak adta át a tért”. De „a kormány politikájának ezzel az örvendetes módosulásával” megbukott az egész „reformpolitika” kísérlete.[72]

A „fekete nap” és Burián békekísérlete

Magyarországon ezekben a napokban a Wekerle-kormány Tiszáék támogatásával még erélyes kézzel próbált rendet teremteni a hátországban és a fegyveres erőknél. A német stratégiát képviselte: szilárd védelmet felmutatni és így előnyös helyzetből tárgyalni.

A délszláv kérdés és Tisza útja

A teljes cikk.

A magyar pártok nemzetiségi programja

A külügyminisztériumban szolgálatot teljesítő Ambrózy Lajos néhány nappal később maga is csodálkozva írta Tiszának: „Te épp úgy mint Wekerle, még mindig ragaszkodol ahhoz a nézethez, hogy a magyar nemzeti államot meg lehet menteni és hogy a délszláv egyesítést Szent István koronája alatt lehet létrehozni.”[73]

A kormányválság és a felül levők tehetetlensége

Másnap Tisza is elismerte a háború elvesztését. A wilsoni elveket úgy értelmezte, hogy „nekünk a demokratizálás alapjára helyezkednünk nem szükséges, mert ezen az alapon vagyunk már régóta”.[74] Wekerle is hasonlóan próbálkozott előző napi programbeszédében: „A Wilson-féle tételek elfogadása által, azt hiszem, nem jutottunk ellentétbe a mi hagyományos álláspontunkkal.”[75] Tisza megnyilatkozásai arra mutatnak, hogy Magyarország belpolitikai rendszeréhez változatlanul ragaszkodott, és csak az ország külpolitikai helyzetében regisztrált bizonyos elkerülhetetlen változást: „A perszonál uniónak – mondotta – magában kell foglalnia a hadsereg teljes különválasztását és magában kell foglalnia a magyar nemzetnek a külképviselethez való különjogát is. …abban az átmeneti állapotban is, amelyben a béketárgyaláskor leszünk, feltétlenül gondoskodni kell arról, hogy a magyar nemzet érdekei a béketárgyalásnál megfelelő pozícióval és felhatalmazással bíró megfelelő magyar ember által képviseltessenek.„[76] Ugyanakkor Tisza Magyarország Németországgal fennálló szoros kapcsolatára továbbra is épített, bár számolt a formális szövetség megszűnésével.

Ezen a bel- és külpolitikai platformon próbálta létrehozni október közepén a magyar politikai pártok egységét. A munkapárt október 15-i értekezletén azt javasolta a képviselőknek, hogy csatlakozzanak a Wekerle-kormány bázisát alkotó 48-as Alkotmánypárthoz. Október 18-án a parlamenti pártok fúziója érdekeben vezetőik megbeszélését kezdeményezte, de csak a kormánypárt legjobboldalibb szárnya vállalkozott fúzióra a munkapárttal; Andrássy csupán pártkoalíciót akart, egybeolvadást nem; Károlyi el sem ment.

A függetlenségiek, a polgári radikálisok és a szociáldemokrata vezetők arra számítottak„ hogy az egyre világosabb helyzetben a hatalmon levők átadják a kormány gyeplőjét és ők biztosítják a válság forradalommentes levezetését, a politikai viszonyok demokratizálását; s antantbarátságuk révén kielégítő békét köthetnek. A hatalmat azonban a régi rezsim vezető emberei nem adták át, sőt a reakciós pártok koncentrációjával kívánták megerősíteni.

Október 23-án a képviselőházat először az háborította fel, hogy a királyt Debrecenben a Gotterhalteval fogadta a zenekar. Ezután érkezett meg a fiumei – nagyrészt horvát – helyőrség lázadásának, a horvát zászlók középületekre való kitűzésének híre. Ekkor kitört a pánik. Az ülést félbe kellett szakítani. A pártvezérek tanácskozása nem hozott sikert. Károlyi ragaszkodott ahhoz, hogy pártja, valamint a parlamenten kívüli radikálisok és szociáldemokraták túlsúlyával alakuljon kormány, amelyben részt vehet Andrássy, Apponyi, a Néppárt és Vázsonyi is, de csak kisebbségben. Andrássy és Apponyi viszont olyan kormányt kívánt, amelyben a régi mérsékelt ellenzék van túlsúlyban. Megegyezés nem született, de késő este Wekerle bejelentette lemondását,

Amíg Andrássy, Wekerle, Apponyi, Tisza, az uralkodó és a többiek megkezdték az új kormányt összetákoló tárgyalásaikat, a baloldali pártok október 23-ról 24-re virradó éjjel döntő lépésre határozták el magukat: kimondták a Magyar Nemzeti Tanács megalakítását. A tanács önmagát tekintette a magyar nemzet képviselőjének, szembehelyezkedett az úri parlamenttel és attól független népkormány alakítását határozta el. A nemzeti tanács megalakítása forradalmi jellegű lépést jelentett. Éppen ezért a forradalom elkerülését kívánó megalakítói úgy döntöttek, hogy nem hozzák nyilvánosságra elhatározásukat, még egy utolsó kísérletet tesznek arra, hogy parlamentáris úton hatalomra juthassanak.

A Gödöllőn tartózkodó uralkodó várószobájában és dolgozószobájában folytak a kormányalakítási tárgyalások. A szálak Andrássy kezébe futottak össze, akit október 24-én az uralkodó Burián helyébe közös külügyminiszterré nevezett ki. Jellemzően mutatja elképzeléseiket a Bárczy István elnökletével alakítandó magyar kormány terve. Ez a kombináció az Andrássy köréhez tartozó politikusakra épített, de ezekben a napokban már Andrássy és Tisza nyíltan összefogtak. A Bárczy kormány e tábort képviselte volna azzal a hátsó gondolattal, hogy liberális frázisokkal leplezi a szélső reakció uralmat, és részben kisajátítja Károlyi programját.

Forradalom Magyarországon

A vérnélküli forradalom ítélt a régi rendszer felett, csak a régi rendszer legfőbb személyi megtestesítőjével szemben vált véressé. Fegyveres katonák egy csoportja október 31-én a lakásán lelőtte Tisza Istvánt.

Siklós András

Utolsó kísérletek a Monarchia megmentésére

IV. Károly, hogy a magyar uralkodó köröket a helyzet tarthatatlanságáról meggyőzze, és a kormányt jobb belátásra bírja, Tisza Istvánt szeptember közepén délszláv körútra küldte. Tisza elutasító magatartása a horvát vezetők nagyhorvát követeléseivel szemben és az a kísérlete, hogy a jugoszláv irányzat képviselőivel kioktató hangon és az erő álláspontjáról tárgyaljon, semmivel sem vitte előre a Bécs által szorgalmazott megoldás ügyét. Fellépése a teljes elszakadásra és a Szerbiával való egyesülésre törekvő jugoszláv irányzat megerősödésének, az események felgyorsulásának irányában hatott.

A Wekerle-kormány válsága

Az így kirobbant kormányválságot sorozatos kihallgatások és tárgyalások követték, de a végtelenbe nyúló tanácskozások eredményt nem hoztak. Tisza István – úgy érezvén, hogy a parlamenti többség birtokában az irányítást még kezében tartja – hajthatatlan maradt a választójog, a demokratikus reformok kérdésében; csupán egyetlen engedményre, Andrássy Gyula korábban ellenzett közös külügyminiszteri kinevezésének elfogadására volt hajlandó. A mérsékelt ellenzék ilyen körülmények között a Munkapárttal való terhesnek érzett együttműködést elutasította, az uralkodó viszont nem mert új kormányt kinevezni a Munkapárt ellenére.

Az október közepéig húzódó tárgyalások és tervezgetések végeredményeként Wekerle végül is a helyén maradt, ami nem a válság megoldását, csupán annak elodázását jelentette. A kormány maradása egyrészt a hatalmon levők merevségét, a reformokkal, a változtatással szembeni ellenállásuk erejét tükrözte, másrészt jól mutatta a holtpontot, mely az uralkodó körök eltérő, egymást kölcsönösen akadályozó és semlegesítő törekvései nyomán alakult ki. A válság oka ugyanakkor nemcsak a visszakozó Munkapárt ellenállásában rejlett, hanem sokkal inkább abban – bár ezt az érdekeltek nem kívánták tudomásul venni –, hogy ezekben a napokban az úgynevezett balközép – Andrássy és liberális színezetű támogatói – sem voltak már alkalmasak bolgár vagy német típusú politikai fordulat végrehajtására.

A másfél év óta tartó politikai huzavona eredményeként, aminek az október eleji kormányválság csak újabb állomása volt, a tömegek nemcsak Tiszából, a reformokat ellenző és elgáncsoló Munkapártból, hanem a Tiszát felváltó mérsékelt ellenzék kormányzásából is kiábrándultak.

Károlyi Mihály és a Függetlenségi és 48-as Párt

A Károlyi-párt nacionalizmussal átszőtt pacifista programja a bajba jutott rendszer megváltoztatására, gyökeres átalakítására, de egyben átmentésére is irányult. Az uralkodó körök e programot ennek ellenére elutasították. Nemcsak Tisza és a Munkapárt vonult fel Károlyi ellen, a mérsékelt ellenzék is veszélyesnek ítélte a függetlenségi baloldal radikalizmusát.

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és baloldali ellenzéke

A Népszava október 1-én az „új utakra térő” Németországra hivatkozva éles hangú vezércikkben sürgette Wekerle, Tisza és Burián távozását, radikális szakítást követelt az eddigi osztályuralmi rendszerrel.

Az országgyűlés utolsó ülésszaka

Az izgatott légkörű vitát különösen feszültté tette Lovászy Márton Károlyi-párti képviselő közbeszólása, aki a Károlyit antantbarátsággal vádoló Tisza-párti képviselőknek odavágta: antantbarátok vagyunk.[77]

Fokozta a parlamenti vita nyomán támadt izgalmat, hogy az ülésről távozó, autójába szálló Tisza István ellen merényletet próbáltak elkövetni. A merényletet a forradalmi szocialisták csoportja szervezte, abból a meggondolásból, hogy a háborús politikát megtestesítő Tisza megölése cselekvésre fogja ösztönözni a még mozdulatlan tömegeket – „szikra lesz a nagy, a kikerülhetetlen robbanáshoz”. A merénylet – bár gondosan előkészítették – nem sikerült; a fiatal Lékai János kezében a fegyver a döntő pillanatban csütörtököt mondott.

Ilyen előzmények után került sor másnap, október 17-én Tisza István felszólalására. Tisza felszólalásától a Munkapárt biztatást, útmutatást várt; a beszéd a hozzá fűzött várakozásnak azonban aligha tett eleget.

A perszonálunió kérdésében Tisza nemcsak helyeselt Wekerlének, hanem tovább is ment a miniszterelnök kijelentéseinél; korrigált, határozottabban fogalmazott.

A német szövetség további fenntartását feleslegesnek mondta. Arra hivatkozott, hogy „ezt a szövetséget a hódító, agresszív, autokrata orosz birodalom törekvései elleni védekezés tette szükségessé”, egy olyan veszély, mely már a múlté, mert a cári birodalom a háború folyamán felbomlott.

Tisza a dualizmust és a német szövetséget illetően megváltoztatta álláspontját. Ugyanakkor más kérdésekben – és itt a belső kohézió fontosságára hivatkozott – megpróbált ragaszkodni korábbi nézeteihez. A nemzetiségi kérdésről kijelentette, hogy messzemenő változtatásra nincs szükség, mert „nem voltunk soha a nemzetiségek elnyomói”, és csupán „egy törpe kisebbség” helyezkedik szembe Magyarországon „a nemzeti állam alapgondolatával”. Hasonlóképpen vélekedett az ország demokratizálásáról, a választójog kiterjesztéséről. De Tisza beszéde során nem ezek, a múltat részben megtagadó, részben megőrző kijelentések keltették a legnagyobb feltűnést. A legnagyobb visszhangot az váltotta ki, ami a háború kilátásairól hangzott el. Tisza erről a következőket mondta: „Én nem akarok semmiféle szemfényvesztő játékot űzni a szavakkal. Én elismerem azt, amit gróf Károlyi Mihály t. képviselő úr tegnap mondott, hogy ezt a háborút elvesztettük.”[78]

Ez a bejelentés bombaként hatott. Igaz, Tisza csak megismételte Károlyi szavait, de másképpen hangzott ez egy ellenzéki politikus beszédében, aki erre vonatkozó nézeteit korábban sem rejtette véka alá, és másképpen hangzott annak a vesetőnek a szájából, aki mindaddig győzelmes békéről beszélt, végsőkig való kitartást hirdetett, és a délszlávokkal még szeptember végén is az erő álláspontjáról próbált tárgyalni.

Tisza bejelentésének híre futótűzként terjedt, hatása felmérhetetlen Volt. A háború szerencsés kimenetelében még bízó polgári, kispolgári rétegek ekkor értették meg, hogy baj van; a gyanútlanokat Tisza nyilatkozata úgy érte, mint derült égből a villámcsapás.

Az országgyűlés üléseiről megjelent tudósításokban Tisza és Károlyi párharca mellett némileg háttérbe szorult a nemzetiségi kérdés, a nemzetiségi pártok állásfoglalása.

A horvátok – bár várták őket – az ülésszakon már nem vettek részt, ezzel is a kormány tudomására hozva, hogy Magyarországhoz fűződő kapcsolataikat megszűntnek tekintik.

A románok nevében Vaida-Voevod szólalt fel. Felolvasva a Román Nemzeti Párt végrehajtó bizottsága október 12-én Nagyváradon megfogalmazott deklarációját, önrendelkezési jogot követelt a magyarországi és erdélyi román nemzet számára, kétségbe vonta a magyar kormány és a magyar parlament jogát, hogy a román nemzet nevében szóljon. Leszögezte, hogy a románok képviseletére a jövőben kizárólag a román nemzetgyűlés, illetve annak létrejöttéig a Román Nemzeti Párt végrehajtó bizottsága jogosult.

A felolvasott kiáltvány és a hozzá fűzött megjegyzések kétségkívül igen messzire mentek, de azért továbbra is óvatosan megkerülték az elszakadás és a Romániához való csatlakozás kérdését. Vaida a szociális haladás, a demokratikus átalakulás problémáit sem feszegette. E feladatokról úgy vélekedett, hogy először a nemzeti kérdést kell megoldani, „mert csak nemzeti alapon és a nemzet keretén belül lehetséges, hogy a szociális rektifikáció normális irányban fejlődjék”.[79]

A Szlovák Nemzeti Párt nevében Ferdinánd Juriga fejtette ki álláspontját, egy nappal később, október 19-én. Nyilatkozatában, melyet a magyarországi szlovákok nemzeti tanácsa nevében olvasott fel, a románokhoz hasonlóan önrendelkezési jogot követelt a szlovákok számára. (A szlovák néptörzs – letelepedési területén – saját állami közösséget kíván alkotni, nem ismeri el a magyar parlament és kormány jogát, hogy magát a szlovák nemzet képviseletének tekintse; a szlovák nemzetgyűlésen – jelenleg a Szlovák Nemzeti Tanácson – kívül senki sincs feljogosítva, hogy a szlovákok ügyében tárgyaljon.)

Juriga hosszúra nyúló beszédében a továbbiak során többek közt azt fejtegette, hogy a Károlyi-párttal szemben is bizalmatlan, mert Magyarországra nézve a Károlyi-párt sem fogadja el azokat az elveket, amelyeket a császári kiáltvány Ausztriára vonatkozóan már leszögezett.

Október 22-e és 23-a, a parlamenti ülésszak utolsó két napja is bővelkedett feltűnést keltő felszólalásokban, izgalmas jelenetekben.

Október 22-én Károlyi Mihály újra szót kért, sürgette a békét, ha kell, az azonnali különbékét. Szenvedélyes hangon jelentette ki: „visszafojtott lázadás hangulata van az országban.” „Cselekednünk kell” – mondotta, és hozzáfűzte –, „ha a kormány nem cselekszik, én cselekedni fogok.”[80]

23-án a Debrecenből érkező hír, hogy a királyt a katonazenekar nem a magyar himnusszal üdvözölte, majd a Fiuméből érkező s katonai lázadást hírül adó távirat a hangulatot a végsőkig kiélezte. Az ülést felfüggesztették.

A hosszan tartó szünet alatt előbb az ellenzéki képviselők tartottak rögtönzött gyűlést a kupolacsarnokban, majd a pártvezérek ültek össze értekezletre a miniszterelnök szobájában. E tanácskozásokon Andrássy Gyula is részt vett, aki előtte való nap érkezett vissza svájci tárgyalásairól. Az izzó hangulat hatása alatt Andrássy a kormány lemondása mellett foglalt állást, Tisza is úgy vélte, hogy jobb, ha az egyre zavarosabbá és kilátástalanabbá váló helyzetben az ellenzék veszi át az ügyek intézését. Bízott abban, hogy a kormány lemondása után pártja támogatásával a vezetést a balközép (Andrássy, Apponyi) magához tudja ragadni, és így elkerülhető lesz Károlyiék felülkerekedése. Tisza a mérsékelt ellenzékkel való együttműködés érdekében ekkor már a választójog kiterjesztésébe is hajlandó volt beleegyezni.

A forradalom győzelme

(Sándor László főkapitánynak későbbi, a Tisza-perben tett vallomása szerint a szökött katonák száma 40–50 ezer körül mozgott.) A több tízezres létszámból fakadt, hogy a szökött katonák a végén már nemcsak szervezetlenül avatkoztak be az események menetébe, hanem a Katonatanács irányításával szervezetten is.

A forradalomra készülő erők táborában fontos szerepet töltöttek be a tengerészek. A részben szabadságon, részben szökésben levő vagy megbízhatatlanként Budapestre hozott matrózokat a szerb nemzetiségű Horváth (Horvatsanovics) Sándor szervezte, aki ezt megelőzően a cattarói és a pécsi felkelésekben vett részt.

Október 30-án a Nemzeti Tanács felhívására a telefonkezelőnők is bejelentették csatlakozásukat. A telefonos kisasszonyok csatlakozása (a telefonközpontokban már két éve folyt a szervezkedés) azt jelentette, hogy a Nemzeti Tanács a telefonbeszélgetések lehallgatása révén egyrészt előre értesülhetett a kormány és a katonai parancsnokságok terveiről, másrészt a döntő pillanatban megbéníthatta e szervek egymás közti érintkezését.

A helyőrségből és a katonai alakulatokból az egykorú források szerint 80–90 század állt október 30-án a Katonatanács rendelkezésére. Egyes történészek ezeket az adatokat túlzottaknak tartják, de a lényeg az, hogy a vázolt helyzetben, az adott hangulat mellett (figyelembe véve a munkásság várható megmozdulását, a nyíltan még nem csatlakozott katonaság jóindulatú semlegességét, a rendőrség átállását stb.), e századok töredéke is kétségkívül elegendő volt ahhoz, hogy sikerrel robbantson ki fegyveres felkelést.

Október 30-án a délelőtti órákban a budapesti utca képe látszólag nyugodt volt. A gyárakban megindult a munka, csupán a déli ebédszünetben került sor rögtönzött gyűlésekre. E gyűléseken a szociáldemokrata párt szónokai a „Wekerle&ndsah;Tisza maffia” ellen foglaltak állást, és munkástanács megalakítását javasolták.

A munkástanács felállítására vonatkozó javaslat a pártvezetőség részéről a baloldalnak tett engedményt jelentett, hisz az október 13-i pártkongresszuson még az volt a hivatalos nézet, hogy egy ilyen szerv tulajdonképpen felesleges, mert a párt bizalmi testülete alapjában véve azonos a munkástanáccsal. Arra nézve, hogy a mindezek után mégiscsak felállításra kerülő új szervnek mi is lesz a feladata, a határozati javaslat és a hozzá fűzött kommentár egyelőre csak annyit közölt, hogy a munkástanács az eddigi szervezetek kiegészítésére és összefogására fog szolgálni, „a harcban álló munkásságnak belső szervező kapcsolata lesz, és mint ilyen a Nemzeti Tanács mellett fog működni”.[81] Az előre elkészített határozati javaslat a gyár bizalmi testületét utasította a munkástanács tagjainak megválasztására.

Viszonylagos nyugalom után az utca a délutáni órákban megélénkül, tüntető csoportokat látni, röpcédulákat osztogatnak. Az egyik röpcédula, mely a laktanyákba már a kora reggeli órákban eljutott, a Katonatanács üzenetét tartalmazza: „Katonák! … a Nemzeti Tanács és a Katonatanács fölold benneteket a régi eskü alól. Ezentúl a Katonatanács parancsainak tartoztok engedelmeskedni. … A Katonatanács azt parancsolja, gyertek!”[82] Más röpcédulákon (ezek a Népszava nyomdájában készültek) magyarul és német fordításban Várnai Zseni Katonafiamnak című, gyújtó hatású verse olvasható. Lelkes tisztek sorra járják a kávéházakat és a vendéglőket, mindenkit csatlakozásra szólítanak. Az Astoria Szálloda elől szerény tüntető menet indul a Rákóczi út irányába; mire a körúton és az Andrássy úton át a Gizella térre ér, mindent elsöprő áradattá nő. Itt, a Károlyi-párt központja előtt katonák, tisztek, matrózok gyülekeznek, ember ember hátán szorong. Ide tartanak a Nemzeti Tanácshoz csatlakozott postások és zárt menetben, négyes sorokban a rendőrök is. A Gizella térről a tömeg 9 óra után a Körúton és az Andrássy úton át újra az Astoriához vonul piros-fehér-zöld és vörös zászlók alatt, forradalmi dalokat énekelve.

A Múzeum körúton ekkor már leáll a közlekedés, a kocsik és a villamosok az egyre sűrűbbé váló sokezres tömegbe szorulnak. A Nemzeti Tanács vezetői a Gizella téren és az Astoria-szálló előtt az egyre izgatottabbá váló, tetteket követelő tömeg megnyugtatására törekednek. A szónokok arról beszélnek, hogy nincs szükség erőszakra, felesleges vérontásra, a hatalom egy-két napon belül enélkül is a Nemzeti Tanács kezében lesz Amikor híre jön, hogy a tömeg a letartóztatott katonák kiszabadítására indul, azonnal bejelentik: a foglyokat a hadosztálybíróság Conti utcai fogházából már szabadon engedték. A tiszteket, akik csákójukról már eltávolították a sapkarózsákat, újra és újra felesketik. A tömeg tapsol, éljenez, de ismételt felszólítás ellenére sem oszlik fel. A kocsik tetejéről vagy lámpaoszlopokra kapaszkodva alkalmi szónokok beszélnek. Egyszerű katonák, munkások ösztönöznek cselekvésre, leszámolásra, és nagyobb sikert aratnak, mint az erkélyen megjelenő hivatásos szónokok.

Az Astoria ezen az éjszakán a forradalom központja. Nemcsak azért, mert itt, a szálló első emeletén találhatók a Nemzeti Tanács Intéző Bizottságának és Irodájának zsúfolásig telt helyiségei, hanem azért is, mert az esti órákban ide teszik át főhadiszállásukat a Katonatanács és a forradalmi baloldal képviselői.

A Nemzeti Tanácsnak és a Katonatanácsnak már korábban jelentették, hogy a katonai parancsnokság utasítást adott egyes megbízhatatlan alakulatok Budapestről való elszállítására. Szántó, aki ezen az éjszakán „a forradalom vezérkari főnökeként” magához ragadja a felkelés irányítását, a szálloda erkélyéről rövid beszéd kíséretében arra hívja fel a tüntetőket: induljanak a pályaudvarra, akadályozzák meg a menetszázadok elszállítását. Vagy 10 ezer ember indul el erre a Rákóczi úton, Korvin Ottónak és a Katonatanács néhány tisztjének vezetésével. A pályaudvar csekély létszámú őrsége kísérletet sem tesz az ellenállásra. A lezárt kapukat benyomják, a pályaudvaron levő katonák csatlakoznak, a tömeg feltöri a fegyvert és muníciót szállító vagonokat. A felkeléshez csatlakozó katonák, fegyveres civilektől kísérve, ezután visszafelé indulnak. A Nemzeti Színháznál egy részük a Körútra kanyarodik, hogy az Üllői úti laktanyában levő katonákat csatlakozásra bírja, és az ott fogva tartottakat kiszabadítsa.

A Nemzeti Tanács vezetői ekkor közbelépnek, az események menetének más irányt próbálnak adni, megkísérlik a kibontakozó felkelés leállítását. Arra a hírre, hogy a felkeléshez csatlakozó fegyveresek és az Üllői útnál felsorakozó karhatalom közt minden pillanatban várható az összecsapás, Károlyi-párti politikusok (Fényes László, Lovászy Márton, Ábrahám Dezső), továbbá Landler Jenő, Pogány József és a Katonatanács elnöke, Csernyák Imre a helyszínre sietnek. A laktanya ellen vonuló tömeget nagy nehezen rábeszélik a visszafordulásra. De az események árját már nem lehet feltartóztatni. Miközben a Körúton elejét veszik az összeütközésnek, az Astoriához érkező katonaság megtámadja és elfoglalja a közvetlen közelben levő városparancsnokságot. Az őrség nem áll ellen, az udvaron álló karhatalmi zászlóalj a felkelőkhöz csatlakozik. Várkonyi Albert tábornokot, a városparancsnokot elfogják, és az Astoriába kísérik. A térparancsnokság bevétele után Szántó Béla két szakasz katonának a telefonközpontok elfoglalására ad parancsot. Hajnali 1/2 3-kor a Nemzeti Tanácshoz csatlakozott rendőrtisztviselők birtokukba veszik a főkapitányságot. 4 órakor a tengerészek – eleget téve ígéretüknek – két monitorral a Lánchíd és az Erzsébet-híd között horgonyoznak. A Budapest felé haladó vonatok Landler utasítására leállnak, nehogy a katonai parancsnokság vidékről erősítéseket hozhasson. A Katonatanács a kora reggeli órákban egy karhatalmi zászlóalj beérkezése után csapatokat küld a hidak és a pályaudvarok biztosítására. Két szakasz megszállja az Osztrák–Magyar Bank épületét. A főposta őrsége maga kéri, hogy a Nemzeti Tanács küldjön megbízottat a hivatal átvételére.

Lukachich, Budapest katonai parancsnoka tehetetlenül áll a sikeresen kibontakozó fegyveres felkeléssel szemben.

Amikor éjjel 1/2 2-kor a városparancsnokság elfoglalását jelentik, Lukachich parancsot ad a készültségben álló bosnyák katonáknak, hogy két század azonnal induljon, és foglalja azt vissza. A kiküldött katonák azonban – látva, hogy ellenállásba ütköznek – megtagadják a parancs teljesítését, és felbomolva, kisebb csoportokban visszatérnek.

Miután Lukachich 2 órától már csak kiküldöttek és küldöncök útján tud intézkedni, 1/2 3-kor a parancsnokságon szolgálatot teljesítő Hodula Károly tábornoknak ad utasítást, hogy foglalja vissza a térparancsnokságot, valamint a józsefvárosi telefonközpontot.

A kiküldött tábornok a parancsot nem teljesíti, mert a kijelölt alakulatok nem engedelmeskednek, a feladat elvégzésére egyszerűen nem vállalkoznak.

Miután József főherceg ekkor már visszakozóban van (éppen Károlyival tárgyal telefonon), Lukachich kora reggel védekezésre kap utasítást. A budai oldal, a Vár és környéke ekkor még ellenőrzése alatt áll, több laktanya még nem csatlakozott a felkelőkhöz, a hadügyminisztérium Bécsből azonnali segítséget ígér; de ki tudja, lesz-e valami a segítségből, megérkeznek-e idejében vagy egyáltalán az ígért alakulatok?

Jelentős mozzanat ebben a helyzetben, hogy a Népszava nyomdájában a hajnali órákban egy fiatal újságíró, Gyetvai János javaslatára röpcédulák készülnek. „Kitört a forradalom” – így kezdődik a nevezetes felhívás, mely vázolva az éjszaka eseményeit, csatasorba szólítja a munkásokat. „Munkások! Elvtársak! Most rajtatok a sor! Az ellenforradalom valószínűen vissza akarja szerezni a hatalmat. … Szüntessétek be a munkát! … Ki az utcára !”[83]

A röpcédulákat kora reggel önként jelentkezők viszik az üzemekbe.

Október 31-én nem indul meg a munka, a munkások forradalmi dalokat énekelve a belvárosba vonulnak.

Miközben az utcák megelevenednek, a forradalom fegyveres alakulatai benyomulnak a még bezárt laktanyákba, és a katonák további ezreit bírják csatlakozásra.

Reggel 7 óra körül József főherceg hívására KárolyiJászi és Kunfi kíséretében – a főhercegi palotába érkezik. Hadik bejelenti lemondását, a főherceg közli, hogy a királytól kapott felhatalmazás alapján Károlyit miniszterelnökké nevezi ki, és megbízza egy új kormány megalakításával. Károlyi és Kunfi is ígéretet tesznek: gondoskodnak a rend fenntartásáról, feltéve, hogy Lukachich lemond az ellenállásról, és parancsot ad katonáinak a laktanyákba való visszatérésre.

A Nemzeti Tanács Intéző Bizottsága a délelőtti órákban a városházára teszi át székhelyét. Károlyi visszaérkezése után rövid tanácskozás eredményeként itt alakítják meg az új kormányt.

A Függetlenségi és 48-as Pártot az új kabinetben Károlyi Mihály mellett Batthyány Tivadar, Lovászy Márton és Buza Barna, a szociáldemokratákat Garami Ernő és Kunfi Zsigmond, a polgári radikálisokat Jászi Oszkár és államtitkárként a pénzügyminisztériumot vezető Szende Pál képviseli. A kormánykoalícióba három párton kívüli szakembert is bevonnak: Linder Béla ezredest (hadügyminiszter), Nagy Ferencet (élelmezésügyi miniszter) és Berinkey Dénest (november 4-től igazságügyminiszter).

A kormány tagjai az esti órákban leteszik az esküt József főherceg kezébe. Ezt követően – már fent a Várban, a miniszterelnökségen – összeül az első minisztertanács, amelyen Károlyi a következő pontokba foglalja össze programját: „Függetlenségi törvények alkotása. Választójog. (Törvényhatóságokban és községekben is.) Azonnali katonai és polgári amnesztia. Idegen internáltak azonnali elbocsátása. Sajtószabadság. Esküdtszék. Gyülekezési és egyesülési jog. A háború és béke feletti döntés az országgyűlés joga. Munkaügyi és népjóléti minisztérium felállítása. A nép nagy tömegeit földhöz juttató radikális birtokpolitika. Magyar külügyminiszter azonnali kinevezése, illetve a miniszterelnöknek a magyar külügyminisztérium vezetésével való megbízása. Törvényjavaslat elkészítése az önálló magyar külügyminisztérium felállításáról.” Károlyi ezekhez a pontokhoz még azt is hozzátette, hogy a mai „túlizgatott hangulatra, és az általánosan mutatkozó köztársasági áramlatra való tekintettel a perszonáluniónak a kormányprogramban való nyilvános említése veszedelmes lehet … de őfelsége számára kijelentjük, hogy őfelsége nekünk királyunk és nincs kifogásunk az ellen, hogy kívülünk más országoknak is uralkodója legyen, de Magyarország teljes függetlenségének sérelme nélkül…”[84]

Az utca október 31-én mámoros örömmel ünnepli a forradalom győzelmét. A főútvonalakon katonai teherautók, rekvirált személyautók, társzekerek dübörögnek, zsúfolva a forradalmat éltető és a levegőbe lövöldöző katonákkal, civilekkel. Nemcsak a sapkarózsákat távolítják el, levágják a tisztek rangjelzését is. A letépett rozetták helyére őszirózsa vagy nemzeti színű szalag kerül. A villamosközlekedés leáll, zárva tartanak az üzletek, zárva vannak a hivatalok is. A börtönök és a fogházak előtt fegyveres katonák jelennek meg, és a Nemzeti Tanács utasítására hivatkozva kiszabadítják a politikai foglyokat.

Ugyanakkor riasztó hírek is érkeznek arról, és részben igaznak is bizonyulnak, hogy katonák és civilek széthordják a katonai raktárak készleteit, megtámadják a pályaudvarokat, feltörik az áruval telt vagonokat. A karhatalom és a rendőrség közbelép, s ez számos áldozatot követel.

Tisza István Hermina úti villájában a délutáni órákban fegyveres katonák jelennek meg, elzavarják a villa őrzésére kirendelt csendőröket és Tiszát rövid szóváltás után agyonlövik.

L. Nagy Zsuzsa

A Bethlen-kormány megalakulása

A disszidensek mellett mind nagyobb mértékben számíthatott Bethlen a nagyburzsoáziának a Nemzeti Középpárt körül tömörülő részére. Ez a csoport Tisza Istvánban és annak konzervatív liberalizmusában látta ideálját, amit az adott viszonyok között Bethlen közelített meg leginkább.

Lábjegyzetek

  1. Gróf Tisza István összes munkái. I. Budapest, 1923. 688.
  2. Gróf Tisza István képviselőházi beszédei. I. Szerkesztette Barabási Kun József. Budapest, 1930. 561., 705.
  3. Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára. Thallóczy Lajos naplófeljegyzése (továbbiakban: Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára, Thallóczy-napló). Quart. Hung. 2459. I. Melléklet, 39.
  4. Ugyanott, I. 426.
  5. Hoitsy Pál, Nagy-Magyarország. A magyar történet jövő századai. Budapest, 1902. 78.
  6. Az osztrák imperializmus. Budapesti Hírlap, 1905. július 27.
  7. Szekfű Gyula, Három nemzedék. 5. kiadás, Budapest, 1938. 309.
  8. Idézi: Szekfű Gyula, Magyar történet. 3. kiadás. V. Budapest, 1936. 569.
  9. Gróf Tisza István képviselőházi beszédei. I. Szerkesztette Barabási Kun József. Budapest, 1930. 705.
  10. Magyar agrár-politika. Gróf Tisza István összes munkái. I. Budapest, 1923. 274.
  11. Gróf Tisza István képviselőházi beszédei. I. Szerkesztette Barabási Kun József. Budapest, 1930. 401.
  12. Gróf Tisza István összes munkái. I. Budapest, 1923. 275.
  13. Andrássy Gyula, Az 1867-i kiegyezésről. Budapest, 1896, 293–294.
  14. [Ifjabb Andrássy Gyula|Andrássy Gyula]] nyílt levele választóihoz. Budapesti Hírlap, 1904. november 24.
  15. Országos Levéltár (továbbiakban: Országos Levéltár) Kabinettsarchiv. Geheimakten. Daruváry-hagyaték (továbbiakban: Daruváry-hagyaték). Karton 25. Tisza István április 24-i jelentése.
  16. Az 1905. évi Képviselőházi Naplóból idézi: Dolmányos István, A koalíció az 1905–1906. évi kormányzati válság idején. Budapest, 1976. 33.
  17. Országos Levéltár, Daruváry-hagyaték. Karton 25. Fejérváry június 8-i jelentése.
  18. Gróf Tisza István képviselőházi beszédei. III. Szerkesztette Barabási Kun József. Budapest, 1937. 577.
  19. Ugyanott 592.
  20. Lányi Bertalan, A Fejérváry-kormány. (1905. június 18.—1906. április 8.) Budapest, 1909. 16.
  21. Ugyanott, 1907. szeptember 10.
  22. Nemzeti Munka-párt. (A kormány pártszervezése) Az Újság, 1910. február 15.
  23. Szabad Föld, 1910. január 23.
  24. Jászi Oszkár, Régi és új „hazaárulás”. Huszadik Század, 1909. II. 300.
  25. Lakatos László, Tisza István honfoglalása Nyitra vármegyében. Pesti Napló, 1911. március 14.
  26. A választói jog. Pesti Napló, 1912. június 2.
  27. Kunfi Zsigmond, Szocializmus, háború és a békés polgár. Szocializmus, 1912–1913. 1. sz. 7.
  28. Pogány József, A Szabadgondolkodás Magyarországi Egyesülete a háború ellen. Szabadgondolat, 1912. 11. szám 389.
  29. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai (továbbiakban: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai). IV/A. Budapest, 1966. 545.
  30. Lukács újévi beszéde. Pesti Hírlap, 1913. január 2.
  31. Budapest a jogfosztás ellen. Pesti Napló, 1913. január 4.
  32. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai IV/A. Budapest, 1966. 590–591.
  33. Pesti Napló, 1913. január 25. Idézi: Pölöskei Ferenc, Kormányzati politika és parlamenti ellenzék. 1910–1914. Budapest, 1970. 119.
  34. A magyarországi szocialisztikus munkásmozgalmak az 1913. évben. Budapest, 1914. 38.
  35. Képviselőházi Napló 1911–1915. XVIII. Budapest, 1913. 123.
  36. Párttörténeti Intézet (továbbiakban Párttörténeti Intézet) Archívum. Rgy.I. 1/1913/III. 203-2.; A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai IV/A. Budapest, 1966. 605.
  37. Ignotus, A politika mögül. Nyugat, 1914. 13. sz. 1.
  38. Justh Gyula beszédei. Budapest, (1913) 34.
  39. Pesti Napló, 1913. június 15.
  40. Idézi: Várkonyi Ágnes, Adalékok a függetlenségi párt történetéhez. Századok, 1961. 2–3. sz. 344.
  41. Réz Mihály, A magyarság uralma és a kor szelleme. Budapest, 1909. 29.
  42. Tribuna Poparului, 1903. november 10. Idézi: Szász Zoltán, A román kérdés Tisza István első kormányának politikájában (1904). Történelmi Szemle, 1968. 3. sz. 258.
  43. Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában. Szerkesztette Kemény G. Gábor. IV. 1903–1906. Budapest, 1966. 534.
  44. Österreich-Ungarns Außenpolitik von der bosnischen Krise 1908 bis zum Kriegsausbruch 1914 (továbbiakban: Österreich-Ungarns Außenpolitik). VIII. Wien, 1930. 248.
  45. Österreichische Außenpolitik VIII. Wien, 1930. 514.
  46. Országos Levéltár (továbbiakban: [Országos Levéltár]) K. 26. 1915.–XII.res-450. (5763)
  47. Tisza Levelek. IV. Budapest, 1927. 181.
  48. Református Egyház Zsinati Levéltára (továbbiakban: Református Egyház Zsinati Levéltára). Balogh-iratok. 1. csomó.
  49. Tisza Levelek. III. Budapest, 1926. 114–115.
  50. Tisza Levelek. II. Budapest, 1924. 274.
  51. Tisza Levelek. II. Budapest, 1924. 126.
  52. Képviselőházi Napló, 1910–1915. XXVI. Budapest, 1917. 404.
  53. Ugyanott, 411–412
  54. Tisza Levelek, V. Budapest, 1933. 99.
  55. Református Egyház, Zsinati Levéltár Balogh-iratok. 9. cs.
  56. Alkotmány, 1916. április 4.
  57. Képviselőházi Napló 1910–1915. XXX. Budapest, 1917. 129.
  58. Idegen visszhang a Károlyi-pártnak. Igazmondó, 1916. július 29.
  59. Magyarországi Református Egyház Zsinati Levéltára, Burián István iratai. 43. tétel. 26–31. irat.
  60. Közös minisztertanács jegyzőkönyvei, Budapest, 1966. 447.
  61. Képviselőházi Napló 1910–1915. XXXIV. Budapest, 1917. 129.
  62. Ugyanott, 435–436.
  63. Esztergomi Prímási Levéltár (továbbiakban Esztergomi Prímási Levéltár). Cat. D/B. 6394–1917
  64. József főherceg, A világháború, amilyennek én láttam (továbbiakban: József főherceg, A világháború…). IV. Budapest, 1934. 285–286.
  65. Ottokar Czernin, Im Weltkriege. BerlinWien, 1919. 198–200
  66. IV. Károly élete. Budapest, év nélkül, 263.
  67. Tisza Levelek, VI. Budapest, 1937. 122.
  68. Buchinger Manó, Küzdelem a szocializmusért. I. Budapest, 1946. 238.
  69. Képviselőházi Napló 1910–1915. XXXVII. Budapest, 1917, 443–444.
  70. Esztergomi Prímási Levéltár Cat. D/c. 6394–1917.
  71. Tisza Levelek. VI. Budapest, 1937. 348.
  72. Ugyanott, 361.
  73. Református Egyház, Zsinati Levéltár, Tisza-iratok. 41. tétel.
  74. Képviselőházi Napló 1910–1915. XLI. Budapest, 1918. 295.
  75. Ugyanott, 275.
  76. Ugyanott, 292.
  77. Ugyanott, 279.
  78. Ugyanott, 292.
  79. Ugyanott, 316.
  80. Ugyanott, 359., 362.
  81. Megalakult a Munkástanács. Népszava, 1918. október 31.
  82. Sztanykovszky Tibor, A katonatanácsról. (Nagy idők tanúi emlékeznek (1918–1919) Budapest, 1958. 89).
  83. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 5. kötet, (1917. november 7.—1919. március 21.) Budapest, 1956. 293.
  84. Ugyanott, 299.

Művei

Irodalom

Schmidt Henrik, Tisza István boldog évei (Budapest, 1923); Gustav Erényi, Graf Stefan Tisza (WienLeipzig, 1936); Hegedüs Lóránt, Két Andrássy és két Tisza (Budapest (1941)) című munkáinak vonatkozó fejezeteit és a Tisza-emlékkönyv (Debrecen, 1928) adalékait használtuk.

A Tisza-kormány felmentésére és a Fejérváry-kormány kinevezésére a legbővebb információt az Országos Levéltár Kabinettsarchiv. Geheimakten. Daruváry hagyaték. 25. karton iratai adják.

Tisza István pályafutását illetően Schmidt Henrik, Tisza István boldog évei (Budapest, 1923); Czernin Ottokar, Emlékeim Tisza István grófról (Budapest, 1925); az apologetikus Tisza István-emlékkönyv (Debrecen, 1928) és a hasonló szellemű Gustav Erényi, Graf Stephan Tisza (WienLeipzig, 1935), valamint Hegedüs Lóránt, Két Andrássy és két Tisza (Budapest, 1941) című kiadványok hasznosíthatók.

A Lukács- és a Tisza-kormány egyéb retrográd intézkedéseit Pölöskei Ferenc, A belpolitikai rendszer jogi újraszabályozása Magyarországon az első világháború előtti években (Jogtudományi Közlöny, 1969. 2–3) című tanulmányában együttesen vizsgálja. Lásd még Leonard BianchiPecze Ferenc, A gyülekezési és az egyesülési jog szabályozása a dualizmus korában, különös tekintettel a munkás és nemzetiségi mozgalmakra (Jogtudományi Közlöny, 1963. 3); Leonard Bianchi, A polgári szabadságjogok Magyarországon a dualizmus korában (In:Jogtörténeti tanulmányok. II. Budapest, 1968); Csizmadia Andor, Az esküdtbíróságok Magyarországon a dualizmus korában (In: Jogtörténeti tanulmányok. I. Budapest, 1966). A korlátozó intézkedések kritikája: Jászi Oszkár, Die Krise der ungarischen Verfassung. Eine Denkschrift (Budapest, 1912).

A munkapárti kormányok, illetve Tisza István személyes, majd kormánya nemzetiségi politikájára az Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában. V. 1906–1913. Összeállította Kemény G. Gábor (Budapest, 1971) című gyűjteményben közölt dokumentumok mellett román vonatkozásban lásd Albrecht Ferenc, Forrástanulmányok gróf Tisza István román nemzetiségi politikájához (Lugos, 1933) című kiadványát, valamint I. Tóth Zoltán, Magyarok és románok. Történelmi tanulmányok. Válogatta és sajtó alá rendezte Csatári Dániel (Budapest, 1966) című művének megállapításait és Szász Zoltán, A román kérdés Tisza István első kormányának politikájában, 1904 (Történelmi Szemle, 1968. 3) című tanulmányának korszakunkra vonatkozó utalását.

Tisza István román tárgyalásairól Pölöskei idézett tanulmányán kívül lásd Albrecht Ferenc, Forrástanulmányok gróf Tisza István román nemzetiségi politikájához (Lugos, 1933).

A magyar politikusok közül Tisza Istvánra a VI. fejezetben már idézett Tisza-emlékkönyv (Debrecen, 1928), valamint Gustav Erényi életrajza és Hegedüs Lóránt ugyancsak idézett munkája mellett a világháború időszakával kapcsolatban lásd még L. Lányi, Le comte Etienne Tisza et la guerre de 1914–1918 (Paris, 1946) című könyvét, illetve Galántai József, Tisza és a világháború (Századok, 1964. 4) című tanulmányát.

Tisza István utolsó politikai szereplésének részletesebb kifejtése megtalálható Nádasdy Béla, Az utolsó kísérlet, 1918. Tisza István gróf utolsó politikai missziója (Budapest, 1938); valamint Tonelli Sándor, Tisza István utolsó útja. Sarkotic István báró vezérezredes, Bosznia-Hercegovina utolsó tartományi főnökének naplója (Szeged, 1941) című feldolgozásában.