Tisza Kálmán

A Múltunk wikiből
Nagyvárad, 1830. december 16. – Budapest, Józsefváros, 1902. március 23.
politikus, miniszterelnök, nagybirtokos
Wikipédia
Ellinger Ede fényképén (1880 körül)
Ellinger Ede fényképén (1880 körül)
1861. május 16.
A határozati párt ellenindítványát Tisza Kálmán terjeszti az országgyűlés elé.
1862. június
Tisza Kálmán elítéli a Dunai Szövetség tervét.
1875. február 3.
Tisza Kálmán „szögre akasztja” a bihari pontokat.
1875. március 1.
A Deák-párt és a balközép fúziója, a Szabadelvű Párt megalakulása.
Az Országos Levéltár megnyitása.
1875. március 2.—október 20.
Wenckheim Béla báró kormánya.
1875. március 3.
A Sennyey-féle konzervatív párt megalakulása.
1875. március 24.
1875:VII. tc. a földadó szabályozásáról.
1875. április 6.
Tisza Kálmán belügyminiszter felfüggeszti a Matica Slovenská működését.
1875. május 4.
Belügyminiszteri rendelet az egyesülési jog szabályozásáról.
1875. május 6.
1875:XX. tc. a vasúti és gőzhajózási szállítás használatának megadóztatásáról.
1875. május 14.
1875:XXIXXIX. tc. új adónemek bevezetéséről (vadászati és fegyveradó, tőkekamat- és járadékadó, nyilvános számadásra kötelezett vállalatok és egyletek adója, bányaadó, fényűzési adó, kereseti adó), a házadóról és a fogyasztási adókról.
Az uralkodó megerősíti az 1874. évi szerb nemzeti egyházi kongresszus határozatait a kongresszus szervezeti szabályzatáról.
1875. május 15.
A jobboldali ellenzék programja (Zempléni pontok).
1875. május 16.
A kereskedelmi törvény (1875:XXXVII. tc.) szentesítése.
1875. május 20.
Párizsi egyezmény a nemzetközi súly-és mértékhivatal felállításáról.
1875. május 23.
Az erdélyi románok nagyszebeni értekezlete a passzivitás mellett dönt.
1875. június 22.
Kereskedelmi szerződés Romániával.
1875. július 9.
Törökellenes felkelés Hercegovinában.
1875. július 22.
Az európai államok képviselői Szentpétervárott aláírják a nemzetközi távirdaegyezményt.
1875. július–augusztus
Országgyűlési választások.
1875. október 15.
A Népszínház megnyitása Pesten.
1875. október 20.—1890. március 15.
Tisza Kálmán kormánya.
1875. november 12.
A belügyminiszter feloszlatja a Matica Slovenskát.
1875. november 29.
Tisza felmondja az Ausztriával kötött vám- és kereskedelmi szövetséget.
1877. február 8.
Tisza a bankkérdéssel kapcsolatos nézeteltérések miatt benyújtja lemondását.
1877. február 25.
Megállapodás a bankkérdésben a „részleges paritás” alapján.
1878. január 23.
Tisza a kormánypárt elé terjeszti a gazdasági kiegyezés tervezetét.
1878. január 28.—február 1.
A gazdasági kiegyezés képviselőházi vitája.
1878. január 31.
Orosz–török fegyverszünet.
1878. február 24.
A közös minisztertanács elutasítja Andrássy javaslatát az Oroszország elleni háborúra.
1878. március 3.
San Stefano-i béke Oroszország és Törökország között.
1878. április 13.
Az Egyesült Ellenzék megalakulása.
1878. április 21–22.
A Nemválasztók Pártjának megalakulása és első kongresszusa.
1878. május 9.
A képviselőház megszavazza a 60 millió forint rendkívüli hadikiadást.
1878. május 20.
A TemesvárKaránsebesOrsova vonal megnyitásával létrejön a vasúti összeköttetés Romániával.
1878. május 27.
Magyar büntetőtörvénykönyv (Btk.) a bűntettekről és vétségekről (1878:V. tc.).
1878. június 1.
Nemzetközi postaszerződés Párizsban.
1878. június 9–10.
A Magyarországi Munkáspárt megalakulása.
1878. június 13.—július 13.
A nagyhatalmak berlini kongresszusa.
1878. június 27.
1878:XIX. tc. a közösügyi költségekhez való hozzájárulás arányáról.
1878:XX. tc. a kereskedelmi és vámszövetség megújításáról.
1878:XXI. tc. a Monarchia általános vámtarifájáról.
1878:XXIII. és XXIV. tc. a cukoradóról és a szeszadóról.
1878:XXV. tc. az Osztrák–Magyar Bank létesítéséről és szabadalmáról.
1878. július 29.—október 20. Az osztrák–magyar hadsereg megszállja Boszniát és Hercegovinát.
1878. augusztus
Képviselőválasztások.
1878. szeptember 29.
A Tisza-kormány benyújtja lemondását.
1878. október 15.
A horvát szábor felirata követeli Bosznia–Hercegovina, Dalmácia és Fiume egyesítését Horvátországgal.
1878. október 30.
Simonyi Ernő indítványt tesz a képviselőházban a kormány vád alá helyezésére.
1878. december 5.
Ismét Tisza Kálmánt nevezik ki miniszterelnöknek.
1889. április 9.
Tisza átalakítja kormányát.
1890. március 8.
Tiszát a minisztertanácsban leszavazzák.
1890. március 9.
Tisza Kálmán lemondása.
1898. december 7.
A szabadelvű párti értekezlet többsége elfogadja a kiegyezés automatikus meghosszabbítására vonatkozó „Lex Tiszát”, ”, szakadás a szabadelvű pártban.
1902. március 3.
Tisza Kálmán halála.

Tartalomjegyzék

Kovács Endre

Előszó

1890 márciusa, Tisza Kálmán lemondása már korántsem tekinthető hasonlóan jelentős és egyértelmű periódushatárnak. Az 1880-as és 90-es évek fordulóján azonban mégis olyan változások figyelhetők meg a történeti élet valamennyi szférájában, hogy joggal beszélhetünk legalábbis egy új alperiódus kezdetéről. A gazdasági és társadalmi fejlődés síkján ekkortájt zárul le a polgári átalakulás és a modern tőkés gazdaság megalapozásának időszaka. Ekkorra alakul ki határozott körvonalakkal és válik uralkodóvá egy jóllehet torzult, számos feudális-rendi maradvánnyal terhelt és az elmaradottság jegyeit magán viselő, de alapjában mégiscsak tőkés gazdasági és polgári jellegű társadalmi struktúra, ekkor bontakozik ki szélesebb sodrással az ipari forradalom, ekkortól beszélhetünk rendszeres gazdasági növekedésről. A politikai szférában Tisza lemondásával nem csupán egy másfél évtizedes kormányzati éra zárul le, hanem véget ér a dualista rendszer viszonylag konszolidált időszaka; a kiegyezést követő évtizedben kialakult belpolitikai egyensúly a Monarchia mindkét felében megbomlik, s fokozatosan a felszínre törnek a dualista rendszer krónikus válságjelenségei. A gazdasági, a társadalmi, politikai és a kulturális szférában végbemenő változások természetesen nem voltak egymással szinkronban, a fordulat nem köthető oly egyértelműen egyetlen dátumhoz, vagy akár egyetlen évhez sem, mint 1848-ban, de a sokféle változás kétségkívül 1890 táján sűrűsödik, s Tisza lemondása olyan eseménytörténeti fogódzópontul kínálkozik, amely alkalmas arra, hogy itt vágjuk el két alperiódusra a dualizmus félévszázados egységes korszakát.

Végül érintenünk kell a hatodik kötet koncepcionális egységének kérdését. Szerzőink a korszak legjobb ismerőinek köréből valók, marxista szemléletűek, önálló, kiérlelt felfogást képviselnek. Az elmúlt években volt alkalmuk arra, hogy nézeteiket egyeztessék. 1976. február 18-án nagyszámú külső szakértő részvételével folytattuk le a kötet kéziratainak nyilvános vitáját, melynek egyik célja a felbukkanó egyenetlenségek, ellentmondások feloldása volt. Kérdés, hogy ez teljes sikerrel járt-e? Eleve számolnunk kellett persze azzal a körülménnyel, hogy a kötetünk által felölelt korszak egyik-másik kérdéséről egyidejűleg többféle, egymástól eltérő nézet érvényesül történetírásunkban. Vonatkozik ez még a felszabadulás óta oly sűrűn vizsgált forradalmi periódus egyes lényeges pontjainak a megítélésére is. A szerkesztés tehát nem vállalkozhatott arra, hogy valamilyen teljesen összhangzatos, kikristályosodott koncepciót szólaltasson meg a műben. Joggal lehet remélni, hogy számos kérdésben még lényeges vitaszempontok tisztázására kerülhet sor, s ennek során kötetünk szerzői és szerkesztői ismét kifejthetik saját álláspontjukat. A marxista koncepción belül a nézetek cseréje, az elvi vita folyt a múltban is, és minden bizonnyal a jövőben sem fog megszűnni. Ha a hatodik kötet a koncepcionális egység tekintetében netán kívánnivalókat hagy is maga után, olvasóinkat remélhetőleg kárpótolni fogja a magas színvonalú előadás és a könyvből feltáruló gazdag ismeretanyag.

Kötetünk a polgári átalakulás időszakát három nagy részre bontva tárgyalja. Kovács Endre bevezetője az 1848 és 1396 közötti európai fejlődés fővonalait tekinti át. Az 1848–49. évi polgári forradalom történetét Spira György írta. A szabadságharc bukásától az 1867. évi kiegyezésig tartó önkényuralmi korszakot tárgyaló második rész Szabad György munkája. A harmadik rész a dualizmus korának első negyedszázadát foglalja össze, hét szerző tollából. A dualista rendszer kialakulását és első éveit Kolossa Tibor, Tisza Kálmán 15 éves kormányzatát Szász Zoltán dolgozta fel.

Szabad György

Az emigráció az önkényuralom válságának kihasználásáért

A hazai ellenállási mozgalom 1859-ben kialakult laza szervezetének titkos központja időközben rendszeres összeköttetést teremtett az emigrációval. Már 1860 nyarán nyilvánvalóvá vált, hogy a felkelés kockázatait is vállaló volt honvédtisztek, következetes függetlenségi politikusok mellett olyanok is kerültek a szervezetbe, akik ezt csak további engedmények kicsikarására akarják felhasználni. Közülük Lónyay Menyhért már a bécsi politikai változások előestéjén szakított is a szervezettel. Ez azonban korántsem jelentette valamennyi kompromisszumra törekvő kiszorulását a mozgalom vezetéséből. A kapcsolatot a hazai szervezettel az arisztokrácia és a vele összefonódott nemesi nagybirtokosok liberális csoportosulásának magatartása iránt bizonyos illúziókat tápláló Teleki László tartotta közvetlenül a kezében. Személyes okok is magyarázzák, hogy az élre barátja, Almásy Pál, a képviselőház 1849-ben meglehetősen ellentmondásos szerepet játszó alelnöke került, akit távollétében halálra ítéltek, de az emigrációból kegyelemmel hazatért. Fontos szerephez jutott Teleki unokaöccse, a protestáns pátens elleni küzdelemben hírnevet szerzett Tisza Kálmán is.

Az 1861. évi országgyűlés pártviszonyai

A párt vezetőségének a többsége Teleki unokaöccsének, Tisza Kálmánnak az indítványára úgy foglalt állást, hogy az országgyűlés határozatban tisztázza álláspontját, de maradjon együtt esetleges további lépések lehetőségének a biztosítására.

Az államjogi vita és következményei

A határozatiak ellenindítványát Tisza Kálmán terjesztette elő. Élre kerülésében a legfontosabb szerepet az játszotta, hogy hívei az emigráció bizalmi emberének tekintették. Mindenki tudta róla, milyen szoros rokoni szálak fűzték az országszerte megsiratott Teleki Lászlóhoz, azt viszont jóval kevesebben, milyen mértékig fordult szembe nagybátyja politikai következetességével tragikus fordulattal zárult vitáikban. A párt nagybirtokos arisztokratái körében gazdagsága, főúri házassága, a többiek szemében fellépése a protestáns pátens ellen és sokat fitogtatott szabadelvűsége emelte tekintélyét. De még így is sok ravaszságra, a párton belüli ellentétek céltudatos kihasználására volt szükség, hogy Teleki helyére, ha nem is örökébe léphessen. Beszédében mellőzte a nemzeti önrendelkezés új biztosítékainak követelését, és Teleki programját egyebekben is megcsonkítva, elerőtlenítve kívánta Deák indítványának kiegészítését és határozattá formálását.

A vitában az önkényuralom éles bírálata és Ferenc József személyes felelősségének sokszor kíméletlenül őszinte taglalása párosult a pénzügyi és gazdasági kizsákmányolás tényeinek – olykor túlzásoktól sem mentes – felsorakoztatásával és a gazdasági önrendelkezés politikai biztosítékai megteremtésének az igényével. Nemzetközi vonatkozásban a feliratiak egy része (köztük Andrássy Gyula) azt emelte ki, hogy csak a perszonális unió szilárdíthatja meg a nagyhatalomként egyensúlyozó szerepre hivatott Habsburg-birodalmat, amit magyar szempontból is kívánatosnak ítélt, mire józanító gúnnyal vágott vissza Madách Imre szónoki kérdése: „tartozik-e az boldogságunkhoz, hogy nagyhatalmasság legyünk?”[1] A határozatiak közül egyesek (Károlyi Ede, Kállay Ödön) arra is figyelmeztettek, hogy a cári hatalmi törekvésekkel szemben nem a német túlsúly kialakítása az európai haladás biztosítéka, hanem a kelet- és középeurópai népek önrendelkezésének a lehetővé tétele. Erős hangsúlyt kapott a magyar, az olasz és a keleteurópai népek egymásrautaltsága és annak jelzése, hogy készek együttműködni a birodalom más nemzeteivel, elsősorban a csehekkel és a lengyelekkel (Szilágyi Virgil, Mocsáry Lajos). Nem hiányzott a számvetés a birodalom felbomlásának a lehetőségével, összekötve a nagynémet egység létrejöttének, illetve a birodalomból kiszakadó népek és a dunai fejedelemségek által alkotandó szövetségnek a kilátásaival (Szilágyi Virgil). A társadalmi és a nemzetiségi kérdéskörben a jogegyenlőség követelményeinek hangoztatása csak kivételesen társult konkrétumokkal. A vita során – noha a forradalomra törekvés vádját a felszólalók többsége meggyőződésből, illetve az ellenállási mozgalom legális taktikájának megfelelően elhárította – számosan utaltak az „önvédelmi” harc vállalására (például Bánó József, Madách Imre, Ivánka Imre), sőt akadtak a hatalom megdöntésével alig burkoltan fenyegetőzők is (például Buday Lőrinc, Domahidy Ferenc, Patay József).

A negyvennyolcas közjogi alap helyreállításának követelését többen társították a hadügyi és külügyi önrendelkezés biztosításának az igényével. A feliratiak Deák érvelését szőtték tovább az alapszerződésnek minősített pragmatica sanctio és a 48-as törvények összhangjáról, az erre épülő államjogi kapcsolat perszonáluniós jellegéről. Míg a határozati szónokok zöme csak a mindezekből levezetett politikai következtetéseket vitatta, Révész Imre debreceni lelkész a pragmatica sanctio meghatározó szerepének a kritikáját is adta. Deák által elutasított, de soha meg nem cáfolt tétele szerint az 1723. évi törvények az 1790–91-es és az 1848-as törvényekkel azonos minőségű jogforrások, ez pedig – a polgári alkotmányos jogfejlődés elveinek megfelelően is – azt jelenti, hogy ellentmondás esetén kizárólag az utóbb keletkezett törvények rendelkezései érvényesek.

A határozatiak voltak többségben, őket támogatták szinte kivétel nélkül a nemzetiségi képviselők is. Mégis, a június 5-i szavazáson a felirat három szavazatnyi többséget kapott. A Határozati Pártban egy szervezett csoport önleszavaztatási manővert hajtott végre. Mint Podmaniczky Frigyes báró, a párt egyik vezetője, a képviselőház alelnöke később emlékirataiban megvallotta, a nemzetközi helyzet alakulása „s a nemzetiségek ingadozó magaviselete tekintetbe vétetvén, pártunk tevékeny s higgadtan gondolkozó tagjai által oda érlelődött a meggyőződésünk, hogy a határozati javaslatnak többségre jutása oly felelősséggel terhelné meg pártunkat, mely alól kibontakoznia, s amellyel szembeszállnia aligha volna lehetséges. Elhatároztuk tehát ketten, Almásy Pál és én, hogy a szavazásnak oly irányt fogunk adni, hogy a felirati indítvány fogadtassék el 2–3 szavazati többséggel.”[2] A manőver, amelyben Bethlen József és Szapáry Gyula grófok, Kálóczy Lajos és Imrédy Lipót is közreműködött, csábítással, fenyegetéssel, ha kellett, az emigráció állítólagos titkos utasítására való hivatkozással, sikerrel járt. Noha a manővert a díszletek mögött szervezték, a fondorkodók egy része lelepleződött, Tisza azonban megvédte őket. A sajtó hallgatását a Határozati Párthoz tartozó Pesty Frigyes temesvári lapja törte meg: „Az ember majd kísértetbe jő azt gondolni, hogy komédiát játszanak odafönn, mert ámbár a pesti lapok takargatják… kicsinált dolog volt az egész, s a határozatiak kiereszték kezükből a fonalat. Meghajolt a nemzet, mely eddig csak törni tudott… Vigyázzatok, nehogy a hasznosság mázát elhordja a fuvallat, s átvigyorogjon alóla a fakó gyalázat. ”[3] A határozati képviselők közül többen, így Révész Imre is, már előbb meghasonulva a Tisza irányította pártvezetés politikájával, lemondtak mandátumukról.

A nemzetiségi kérdés fejleményei és hatásuk az országgyűlésre

Feltehetően Tiszáék újabb felelősségelhárító manővere folytán, a képviselőházban továbbra is többséget alkotó határozatiak kisebbségbe kerültek az Eötvös József javaslatára alakított nemzetiségi bizottságban.

Az országgyűlés feloszlatása

A feliratot radikalizáló országgyűlési többség jelentős részének eltökéltsége a mind kedvezőtlenebbnek ítélt kül- és belpolitikai fejlemények közepette ingatagnak bizonyult. Ezért is tudta elérni a TiszaPodmaniczky-csoport, elhallgatva Kossuth és visszaverve a „szélsőbaloldali” Böszörményi László tiltakozását, hogy a határozatiak zöme is hajlandó legyen a bécsi elutasítás nyomán a Várady-féle radikalizáló módosítvány elejtésére, a felirat Deák által fogalmazott szövegének helyreállítására.

Törekvések az együtt élő népek összefogásának előmozdítására

Azonban a Határozati Párt vezetőségének a szervezett ellenállási mozgalomban is részt vevő és az emigrációval a kapcsolatot oly sokáig monopolizáló csoportja, Tisza Kálmánnal és báró Podmaniczky Frigyessel az élen, nemcsak vakvágányra futtatta az emigráció „túlzónak” minősített törekvéseit; hanem idehaza fel is lépett azok ellen, akik – a magyar vezető szerep rovására tett engedmények árán is – egyértelműen a többi elnyomott néppel kötendő szövetségre kívánták alapozni Magyarország jövendőjét.

A szervezett ellenállás felszámolása

A Határozati Párt vezető csoportja a Dunai Szövetség tervének nyilvánosságra kerülését nemcsak arra használta fel, hogy nyíltan elhatárolódjék Kossuthtól, hanem arra is, hogy szakadást idézzen elő közte és a titkos ellenállási szervezet között. Noha 1861 tavaszán – Kossuthnak működésükkel kapcsolatos elégedetlenkedése nyomán is – a szervezet élére Komáromy Györgyöt engedték, vele igen jó viszonyt tartva fenn, továbbra is Almásy Pál, Podmaniczky Frigyes báró, Tisza Kálmán és társaik politikai törekvései nyomták rá bélyegüket a legalábbis formálisan továbbéltetett titkos szervezkedésre. Ezek a többnyire viszonylag fiatal nagybirtokosok Teleki Lászlóhoz fűződő rokoni és baráti kapcsolataik révén jutottak az élre még az ellenállás irányítását, majd Magyarország önrendelkezésének kivívását célzó szervezkedés kezdetén. A nemzeti függetlenség és a liberális alkotmányosság híveinek tekintették magukat, de hovatovább nemcsak az önkényuralommal, a birodalmi központosítással, a konzervatív restaurációs törekvésekkel fordultak szembe, hanem Kossuth és a „szélsőbal” mind aggasztóbbnak talált polgári demokratizmusával és a nemzetiségekkel a hatalom gyakorlásában is osztozni kész szövetségi politikájával.

Podmaniczky emlékirataiban megvallotta, hogy nem sokkal a provizórium meghirdetését követően részt vett egy titkos bécsi tanácskozáson. Az osztrák tárgyalófél szerint „ezen összejövetelnek célja: megkísérelni lehetőségét annak, hogy a bécsi akkori irányt adó körök s a határozati párt között egy közeledés hozassék létre, mely a felirati párt kissé merev és doctrinär állásával szemben, a határozati párt kevésbé a törvények betűjéhez, mint inkább azok szelleméhez s a valódi eredményhez ragaszkodó befolyására támaszkodva, egy mindkét félre nézve hasznos és kívánatos kiegyezésnek szolgálhatna alapjául”.[4] Megegyezésre ugyan nem jutottak, de fölöttébb jellemzőbécsi megítélésük, s az, hogy Podmaniczky, aki hamarosan Brüsszelbe utazott sógorához, Jósika Miklóshoz, hogy közvetítésével Kossuthhoz „nyílt s őszinte jelentést” juttasson el a hazai politikai helyzetről, a bécsi tárgyalásról meg sem emlékezett. Ez alkalommal érték egyébként Kossuth éles szemrehányásai „a népelem” elhanyagolása, a baloldaliak mellőzése s legfőképpen a nemzetiségi megbékélés előmozdításában tapasztalt mulasztások miatt. Az elsőre Podmaniczky könnyed szánom-bánommal felelt, a balszárny vezetőit rágalmakkal illette, a nemzetiségi kérdés kapcsán a nehézségeket hangoztatta, de további erőfeszítéseket ígért. Alig érkezett azonban haza, máris egyik legfőbb szorgalmazója lett Almásyval, Tiszával, Komáromyval, Csáky Tivadar és Károlyi Sándor grófokkal együtt annak, hogy a Jókai kezére adandó Magyar Sajtó-ban a határozatiak kezdjék meg a harcot a Jövő hasábjain a Kossuthéval nagyon is egybecsendülő nemzetiségpolitikai koncepciót meghirdető Szilágyi Virgil ellen.

1862 júniusában Tisza Kálmán a Magyar Sajtó-t szerkesztő Jókainak megküldött irányt szabó, de nyilvánosságra nem hozott írásaiban nemcsak a Dunai Szövetséget ítélte el, hanem azt is fejtegette, hogy a nemzetiségek politikai jogegyenlőségének a biztosítását mentesíteni kell az „elméleti harcoktól”, s „ha csorba mutatkozik… a gyakorlati alkalmazásban, köszörülje ki a csorbát a gyakorlati élet maga”.[5] Mindez éppen ellentétes irányú volt a nemzetiségi politikusok konkretizálásra irányuló törekvéseit jól ismerő Kossuth megismételt javaslatával: az alapkérdések tisztázásával teremtsék meg az összefogás előfeltételét. Tisza néhány héttel később Párizsban már azt fejtegette, hogy „a nemzetiségi kérdést illetőleg… nemcsak veszélyeseknek, de szükségtelennek is tart minden további engedélyt, mert… avval is beérik utoljára, amit az utolsó országgyűlés ígért”. „Milyen önámítás – fűzte Tisza szavaihoz tárgyalópartnere, Irányi Dániel – ha ugyan az én nem másoknak ámítása”. A határozatiak vezetőinek arra az érvére, hogy a nemzetiségi engedményeknek „az egész ország hangulata ellene van”, Irányi azzal felelt, hogy a Határozati Párt „semmit sem tőn az előítéletek oszlatására”

A kiegyezési törekvések megerősödése

Tisza 1864 őszén azt fejtegette ugyan Jókaihoz intézett nyílt levelében, hogy elítéli a politikai tétlenséget, de iránymutatása általánosságokra korlátozódott. Legfőképpen arra ösztökélte a vezetésre hivatottnak ítélt magyar politikai erőket, mindenekelőtt a középbirtokosokat, hogy biztosítsák a „szellemi fensőséget, a vagyont – főleg a hazai földnek birtokát – és a társadalom különböző rétegeinek összesimulását” mint a megmaradás és továbbjutás „sarkföltételeit”.[6] Ha Tisza az alkotmányjogi problémákat kerülte is, sokatmondó volt, hogy a határozati derékhad szócsövének tekintett A Hon 1864 őszén már a legteljesebb természetességgel sorolta a következő országgyűlés legfőbb teendői közé a „a közös ügyek” számbavételét.

Az alkotmányos fordulat önkényuralmi előkészítése

Mind Eötvös, mind Tisza hangsúlyozta annak az elengedhetetlen szükségességét, hogy a megújítandó államberendezkedésben a parlamentnek felelős kormány és a helyhatósági, mindenekelőtt a megyei önkormányzat egymást feltételező, sőt kiegyensúlyozó szerephez jusson. Félreérthetetlen volt azonban aggodalmaik különbözősége. Eötvös mindenekelőtt azt kívánta elhárítani, hogy olyan kompromisszum szülessék, amelyben a megyei önkormányzat hívei a konzervatívokkal a felelős parlamentáris kormányzati rendszer rovására alkusznak meg. Tisza viszont elsősorban annak a lehetőségét akarta kizárni, hogy a központi hatalmi szervek az uralkodói abszolutizmus érvényesítőjévé váljanak. Hivatkozás nélkül ugyan, de messzemenően támaszkodott Kossuth alkotmányjavaslatának érveire és konkrét indítványaira, mellőzte azonban annak az általános választójogot és a nemzetiségi egyenjogúság kiteljesítését a demokratikus önkormányzati rendszer alapkövetelményévé emelő állásfoglalását.

Az új országgyűlés

Tiszáék valójában nem is kívánták, és nem is merték útját állni a Habsburg-hatalommal kötendő kompromisszum létrejöttének, mert elhatárolódva a nemzetiségekkel való összefogást célzó érdemleges erőfeszítésektől és szembefordulva a demokratikus erők térhódító törekvéseivel, maguk is valamiféle „kiegyezés” útján keresték a kibontakozás lehetőségét. Aggodalmaikat jól tükrözte A Hon kardoskodása az adott választási cenzus fenntartása mellett azok ellenében, akik a választójog kiterjesztése útján szerintük „az értelmetlen tömeg segélyével a demokráciát a demokráciával akarják tönkretenni”.[7] A volt Határozati Párt vezetőinek meglehetős passzivitását, politikai megnyilatkozásaikban az általánosságokra való korlátozódást erősen motiválta, hogy többen közülük – így maga Tisza Kálmán, s az alvezérének tartott Podmaniczky Frigyes is – jól tudták, hogy a hatalom kompromittáltaknak tekinti őket a titkos szervezet súlyos ítélettel csak az év elején megtorolt „összeesküvésében”. Mindez érthetővé teszi, hogy az ellenzéki Podmaniczky a választások után miért vallott így naplójának: „Őszintén szólva nem szerettem volna, ha a volt határozati párt többségre bír vala szert tenni.”[8]

A volt határozatiak derékhadát irányító politikusoknak ezzel, a Deák-pártnak udvariasan utat nyitó magatartásával ellentétben a balszárny, amelyet a publicisztika nem minden lejárató felhang nélkül egyre általánosabban „szélsőbalként” emlegetett, a provizórium idején elszenvedett súlyos csapások ellenére kemény választási harcba bocsátkozott, hogy legalább fórumot biztosítson a „helytállás ” híveinek a képviselőházban. A „szélsőbalhoz” húzó jelöltek rendkívüli nehézségekbe ütköztek. A börtönből kevéssel korábban szabadult, feltehetően hatósági nyomás alá került Németh Albert lehetetlennek mondotta annak megmagyarázását, miért nem fogadhatja el a tiszanánaiak által „biztosként” felajánlott mandátumot. Szilágyi Virgil pesti indulását eleve esélytelenné tette a sajtótámogatás, sőt szinte minden érdemleges megnyilatkozás lehetőségének a hiánya. Kubinyi Ferencet a választáson gróf Czebrián László állítólag 25 ezer forint feláldozása és a gróf Forgách Antal főispán vezényletével felsorakoztatott közigazgatási apparátus, a csendőrség, sőt a katonaság támogatása árán is csak néhány szavazattal győzte le. Kubinyi annak nyomán mondott le a Tudományos Akadémia matematikai és természettudományi osztályának elnökségéről, hogy a választási petíciója feletti döntés alkalmával minimális szótöbbséggel – szerinte Deák kívánságára – csak a többségi párt akadémikus tagjai szavazatainak a segítségével ítélték az erőszakkal szerzett mandátumot a teljesen súlytalan Czebrián grófnak. A demagógia vádjával leginkább a „szélsőbal” jelöltjeit illették a kiegyezést szorgalmazó sajtóban. Csiky Sándornak Egerben az 1848-as törvény adta lehetőségekre hivatkozva, a helytartótanács „tilalma” ellenére „titkos választáson” elért győzelméről a Pesti Napló levelezője egyenesen azt írta, hogy „a scena bennünket a francia forradalom jeleneteire emlékeztetett”.[9] Lónyay Menyhért is aligha a naplójába rótta csupán a választási agitáció napjaiban, hogy még „a magyarul nem tudó”, 1861 óta miniszterként fungáló Esterházy Móric gróf is ”százszorta magyarabb, mint a kozmopolitikus eszmékkel saturált Jövő-pártiak, kik csak a demagógia csillogó árnyképei után kapkodnak”[10] A rágalmak visszaverésére a „szélsőbalnak”, amely lapját, a Jövő-t már régen elvesztette, tényleges lehetősége nem volt. Feltehetően a határozati balszárny köreiből indult ki az a kezdeményezés, hogy a választók az 1861-ben „helytálló”, de feloszlatott képviselőház tagjaira adják voksukat. A kiegyezési tervek sikere szempontjából veszélyesnek ítélt indítványt maga Deák igyekezett elhárítani azt hangsúlyozva, hogy az előző országgyűlés elveinek helyeslése nem vonja szükségképpen magával a személyekhez való ragaszkodást is, sőt az erkölcsi kötelezés az 1861-es képviselőház tagjainak újraválasztására „a választási szabadság” „jogtalan korlátozása” lenne.[11]

A választásokon végül is valóságos földcsuszamlás következett be. Négy évvel az előző országgyűlés feloszlatása után az akkor megválasztott képviselőknek alig a felét választották újra. A később érkezett erdélyiekkel együtt így az országgyűlés többsége olyan képviselőkből állt, akik személy szerint nem kötelezték el magukat az 1861. évi megnyilatkozások mellett. A kiegyezési törekvések erősödése a politikai vezető rétegekben, a tudatformáló eszközök monopolizálása és a tömegek egyoldalú befolyásolása az adott választási feltételek között a Deák-párt győzelmét hozta. A mandátumok megoszlása, ami a kis többséggel elnyert kerületek nagy számát tekintve korántsem volt azonos a szavazatokéval, azt tanúsítja, hogy a választójoggal rendelkezők többsége lehetővé kívánta tenni Deák kibontakozási kísérletét. Podmaniczky feljegyzései szerint az 1865. december 14-én megnyitott országgyűlés képviselőházának 21 tagját számították a „szélsőjobboldalt” képező konzervatív csoporthoz, 180-at a Deák-pártnak is nevezett „jobbközéphez”, 94-et a Tisza Kálmán mögött gyülekező „balközéphez” és 20-at a Böszörményi László körül csoportosuló „szélsőbalhoz”, míg néhányan „sehová sem” csatlakoztak. Az erdélyi képviselők megérkeztével a Deák-párt többsége valamelyest tovább nőtt. A társadalmi összetétel tekintetében 1861-hez mérten nagyarányú változás nem következett be, de tovább növekedett az arisztokraták aránya. 1848-ban a képviselőknek csak 6%-a, 1861-ben 13,3%-a, 1865-ben pedig 16,5%-a volt arisztokrata. Míg az első népképviseleti országgyűlésen tehát csak minden 17-ik, a kiegyezés útjára lépőben már minden 6-ik képviselő arisztokrata volt. A különböző kategóriájú birtokos nemesek aránya az előző országgyűléshez mérten némileg csökkent, de még mindig 62,4%-ot tett ki, míg a polgári és értelmiségi képviselőké együttesen csak valamivel haladta meg az összes képviselők egyötödét.

Az összlakosság nemzetiségi megoszlásához mérten az új képviselőházban is igen alacsony volt a nem magyar nemzetiségű képviselők aránya. Jelentős változást ebben az erdélyi képviselők megjelenése sem hozott. A konzervatívok javaslatainak megfelelően az uralkodó nemcsak Schmerling választási szabályzatát, hanem az 1848-ban törvénybe iktatottat is mellőzte, és az utóbbi által már hatálytalanított 1791. évi erdélyi 11. törvénycikk alapján hívta össze a kolozsvári országgyűlést, ez alkalommal túlnyomó részben magyar regalistákkal egészítve ki a választottakat. A román politikusok egy része Bariț vezetésével passzivitásba húzódott, éles polémiába bocsátkozva az 1864-ben érsekké emelt és a Habsburg-hatalom iránt továbbra is lojalitást hirdető Șagunával. Miután a kolozsvári országgyűlés magyar többsége az unió megújítása mellett foglalt állást, az uralkodó „elnapolta” az erdélyi országgyűlést, és az 1848-as törvény alapján elrendelte az új választást immár a pesti országgyűlésre.

Az új horvát országgyűlés többsége fenntartotta azt az 1861-ben elődje által ünnepélyesen törvénybe iktatott határozatot, hogy „a kölcsönös előny és szükségesség tekintetbe vételével Magyarországgal… szorosb közjogi összeköttetésbe lépni hajlandó, mihelyt Magyarország részéről… függetlensége és önkormányzata, valamint… tényleges és reménybeli területe is törvényesen elismertetni fog”.[12] Ez utóbbi kitétel a Dalmáciára és a horvát határőrvidékre formálton kívül a Fiume és a Muraköz iránti horvát területi igényeket is jelezte. Mindkét országgyűlés küldöttséget bízott meg a nézetkülönbségeket áthidaló tárgyalások lefolytatására, ezek azonban nem tudtak megállapodni. A magyar tárgyalófelek nemcsak a Fiuméra és a Muraközre formált horvát igényeket hárították el, hanem ahhoz is ragaszkodtak, hogy a zágrábi országgyűlés képviseltesse magát a pesti országgyűlésen, elismerve annak illetékességét a horvát belső önkormányzat körén kívül eső törvényhozási ügyekben, s a horvátok fogadják el a végrehajtó hatalom kormányszintű gyakorlásának közösségét is.

A képviselőházban az erdélyiek megérkezése után is erős kisebbségben maradt, az összlétszám alig 10 százalékát tevő nemzetiségi képviselők mindenekelőtt „a nemzetiségi bizottság” újjászervezését és 1861-ben megszakadt tevékenységének folytatását kívánták. Kísérletet tettek azonban annak az elvi elismertetésére is, hogy Magyarországot „több nemzet” lakja, s így minden államjogi aktus csak nevükben is és tényleges közreműködésükkel jöhet létre. Magyar részről valamennyi felszólaló képviselő elhárította a nemzetiségieknek azt az igényét, hogy a képviselőház „az ország nemzetei” nevében nyilatkozzék, de nagyon is nevezetes különbséggel. Deák Ferenc kijelentette, hogy „Magyarországon politikai nemzetiség csak egy van”,[13] s a dolog érdemi részét a kérdéskör későbbi átfogó rendezési tárgyalására utalta, amelyre azonban ténylegesen csak a kiegyezés megkötését követően teremtettek alkalmat. Böszörményi László, a „szélsőbal” vezetője viszont azt is leszögezte, hogy nem kívánnak „olyan magyar nemzetiségi alkut csinálni, amely egy hajszálnyira is megfeledkeznék a Magyarországban lakó más nemzetiségek testvéri jogairól”, sőt „tiltakozunk is minden oly törekvés ellen, melynek az volna czélja, hogy a többi nemzetiség rovására történjék bármi intézkedés. Mi éppen demokrata szabadságot akarunk, és nem akarunk oly szövetkezést senkivel, hol az aristokrata fogalmak jussanak érvényre”.[14] A többséget azonban az együtt élő népek politikai törekvései éppen azért sarkallták a kiegyezés megkötésére, mert politikai vezető szerepük biztosítását sokkal inkább látták a Habsburg-hatalomtól kialkudhatónak, mint az együtt élő népek oldalán kivívhatónak.

A többséget szerzett Deák-párt a válaszfelirati vita 1866 tavaszáig terjedő első két fordulójában arra törekedett, hogy biztosítsa az 1848-as törvények hatályba léptetését, a parlamentnek felelős magyar kormány kinevezését, azaz a végrehajtó hatalom birtokában tárgyalhasson Béccsel a kiegyezés feltételeiről. Az uralkodó és konzervatív tanácsadói erre nem voltak hajlandók. Bécs az 1848-es törvények előzetes revízióját elsősorban az uralkodói abszolutizmus elleni polgári alkotmányos biztosítékok megnyirbálását és a nemzeti önrendelkezés korlátozását tekintette a rendszerváltoztatás előfeltételének. Noha Ferenc József és Deák közeledését mindezek nyomán átmeneti bizalmi válság akasztotta meg, mindkét fél sokkal inkább kívánta a kiegyezést, semhogy szakításra került volna sor. Deák javaslatára a képviselőház 1866. március 1-én 67 tagú bizottságot küldött ki a kiegyezés alapmunkálatának, „a közösügyi” javaslatnak a kidolgozására. Ez pedig egy Deák-párti többségű, Andrássy Gyula gróf elnökletével működő 15 tagú albizottságra ruházta az érdemleges feladatokat. Az albizottság többségének javaslata a Deák „májusi programjában” kifejtett elvekre épült. Magáévá tette azonban – többek között – Andrássy egy nevezetes módosítását is, azt, hogy a delegációk az őket kiküldő testületektől ne fogadhassanak el utasítást. Ez „a közös ügyek” intézését az eredetileg tervezettnél is inkább kivonta a parlamentek tényleges hatóköréből. A balközépnek az albizottságban kisebbségbe szorult négy tagja különvéleményében többek között azt javasolta, hogy a külügyet az uralkodó csak az oldala mellé rendelt magyar és lajtántúli miniszterek egyidejű, illetve – csak az egyik felet érintő esetben – a megfelelő miniszternek az ellenjegyzésével irányíthassa, mégpedig személyesen vagy az uralkodóház minisztere által. A „legfőbb hadparancsnokként” élvezett felségjogokat pedig az uralkodó kizárólag az érdekelt „országok erre megbízott minisztereinek ellenjegyzése mellett”[15] érvényesíthesse. Azt kívánták továbbá, hogy a közös ügyek feletti ellenőrzést a két parlament közvetlenül gyakorolja, csak véleményeltérés esetén kerüljön sor egyeztetési kísérletre, s megegyezés híján uralkodói döntésre. Míg a miniszteri ellenjegyzés kívánalma fontos alkotmányos biztosíték igényét támasztotta, Tiszáék utóbbi javaslata – elfogadása esetén is – kevéssé ígérte a nemzeti önrendelkezés hangoztatott hatályosabb védelmét, hiszen az uralkodói döntés elvi lehetősége gyakorlatilag „a közös ügyek” abszolutisztikus intézésével fenyegetett.

Az 1866. évi osztrák–porosz–olasz háború és következményei

Annál is inkább, hiszen a 15-ös albizottság többségi munkálatának Tisza és Ghyczy körül csoportosuló bírálói úgy gondolták, hogy itt az alkalom a Deák-párt feltételeinél kedvezőbbek elfogadtatására.

A kiegyezési tárgyalások folytatása és Kossuth tiltakozása

Tisza hajlékonyan alkalmazkodva a hangulatváltozáshoz azt kívánta, hogy az alkotmányos viszonyok helyreállításáig (beleértve mindenekelőtt a törvényhatóságok önkormányzati tevékenységének lehetővé tételét és a felelős kormány kinevezését) az országgyűlés függessze fel a kiegyezés előmunkálatait. Az indítványt a képviselőház többsége elvetette, Deák politikáját „arany középútnak” tekintve nemcsak abszolutizmus és „forradalom”, hanem a bécsi kormány konoksága és Tisza „radikalizmusa” között is. A balközép viszont elérte, hogy a december 6-i pesti kiegyezésellenes, Kossuthot éltető utcai tömegtüntetésen, amelynek magját egyetemisták, az óbudai hajógyár és a Vidats-gyár munkásai alkották, mint a nemzeti érdekek védelmezője maga is tapsokat aratott. Tiszáék fontos kritikai elemeket szólamokkal elegyítő parlamenti harcmodora azonban sokban el is takarta a nép elől a „szélsőbal” kiegyezés elleni érdemleges érveit és Kossuthnak Magyarország önrendelkezéshez való ragaszkodását követelő politikáját.

Kolossa Tibor

A nemzetiségi törvény

A magyar képviselők egyöntetűen élesen elutasították a nemzetiségi képviselők javaslatait. A vita egyre hevesebbé és feszültebbé vált. Tisza Kálmán azzal fenyegetőzött, hogy kíméletlenül végrehajtják a fennálló nyelvi törvényeket.

A kiegyezés fogadtatása és ellenzéke

A választójog nélküli szegényparasztság földszerző és politikai törekvéseinek megnyilvánulása megrettentette a földbirtokos osztályt. A tömegmozgalmat a Tisza Kálmán vezette balközép is erélyesen elítélte.

Magyarország társadalmi-politikai struktúrája

A középnemesség nem volt modern polgári osztálykategória, hanem még a kiegyezés idején is a rendi társadalom kereteit őrizte, több társadalmi réteget ölelt fel. Vezetői között voltak nem arisztokrata nagybirtokosok (Tisza, Lónyay), akik egyes megyékben a legnagyobb tekintélyt élvezték, és kezükben tartották a vezető pozíciókat.

A pártviszonyok alakulása a kiegyezés után

A balközép egységesebb jellegű volt, mint a Deák-párt. Vezetői középnemesi nagybirtokosok (Tisza Kálmán, Móricz Pál) és jómódú középbirtokosok (Ghyczy Kálmán, Nyáry Pál, Perczel Mór) voltak, emellett a liberális arisztokrácia néhány képviselője is helyet foglalt benne (gróf Károlyi Ede, báró Podmaniczky Frigyes).

A polgári jogrendszer alapjainak lerakása

Az ellenzék felismerte azt is, hagy a törvényjavaslat a megyék hatalmi pozíciójának csorbítását készíti elő. A vita nagy része a megyei autonómia kérdése körül forgott, az ellenzék azt követelte, hogy a törvényjavaslat tárgyalását halasszák el és tárgyalják együtt a közigazgatás reformjával. Tisza Kálmán egy vegyes jelölési és választási rendszert tartalmazó javaslatot, Irányi Dániel pedig minden fokon életfogytiglani választást követelő javaslatot nyújtott be. A parlamenti harc kiéleződése arra késztette Deák Ferencet, hogy közvetítő javaslatot tegyen: a bírák kinevezéséről szóló paragrafushoz fűzzék hozzá, hogy „a kinevezés előtt a bírói állásra pályázók vagy jelöltek fölött az állambíróság lesz hivatva az igazságügyminiszternek véleményt adni”. Deák elgondolása szerint az állambíróság tagjait felerészben az országgyűlés választja, felerészben az uralkodó nevezi ki. „Ezen bíróság hivatva lenne különösen a politikai bűntettek és vétségek fölött ítélni, de némely más tárgyak is ezen bíróság alá lennének sorozandók.”[16] Deák felszólította az igazságügyminisztert, adjon be e tárgyban törvényjavaslatot, és az a bírói hatalomról szóló törvénnyel együtt lépjen életbe. A kormány azonban, Deákkal szemben, egyáltalán nem óhajtott egy fölötte álló, rendelkezéseit felülbíráló alkotmánybíróságot létesíteni. Az ellenzék részéről Tisza Kálmán a javaslatban foglalt biztosítékot csekélynek tartotta és elutasította. Deák javaslatával az történt, hogy napirendre tűzésekor a Deák-párt többsége nem jelent meg az ülésteremben és az ellenzék leszavazta.

A polgári államszervezet kiépítése

Tisza Kálmán és a balközép a belügyminiszter és a főispán hatalmának növelése ellen irányította a fő tüzet. Tisza most felvetette állambíróság (közigazgatási bíróság) felállítását, amit egy évvel korábban Deák javaslataként leszavazott. A balközép fő aggálya az volt, hogy a kormány a főispáni hatalom segítségével letöri az ellenzéki megyéket, és az országgyűlési választásokat a saját érdekében tudja befolyásolni. Ez később éppen Tisza Kálmán kormányzata alatt be is következett.

Trialista kísérlet a Monarchiában és annak bukása

A 48-as párt képviselői a sajtóban és a parlamentben felszólaltak a francia köztársasági kormány mellett, elítélték a poroszok annexiós törekvéseit, és méltányos békefeltételeket követeltek Franciaország számára. De a fordulat jelei is megmutatkoztak már a magyar uralkodó osztályok külpolitikai állásfoglalásában. Ekkor történt első ízben, hogy a balközép Tisza Kálmán vezetésével Andrássy mellé állt, s helyeselte a Monarchia semlegességét és be nem avatkozását.

A Lónyay-kormány

A balközép soraiban a választási kudarc nagyra növelte az elégedetlenséget, kilátástalannak látták a párt jövőjét. Ghyczy Kálmán, a párt Tisza Kálmán mellett második vezére hangot adott ennek az 1872. őszi pártértekezleten. Ghyczy megoldásként a közös minisztériumok, sőt a delegációk elfogadását és a „Deák-párt jobb elemeivel” való egyesülést ajánlotta. Tisza Kálmán a kezdeményezést azzal hárította el, hogy a kormánypártban nem mutatkozik erre hajlandóság. Ettől fogva azonban a balközép arra törekedett, hogy a dualizmus rendszere iránti lojalitását bizonyítsa, és megszerezze a kormányképesség feltételeit. A felirati vitában Tisza Kálmán kijelentette, hogy a párt „azért, hogy czélzatainak egy részét keresztülvihesse, azok többi részét elhalasztani kész”.[17]

A pártfúzió

Tisza Kálmán azonban óvatos volt, arra várt, hogy a Deák-párt bomlása tovább fokozódjék, teljesen szétzilálva, vezér nélkül maradjon, és így az egyesüléskor saját magának biztosítsa a vezéri szerepet. 1878 őszén csak azt a homályos, de a hatalomra való törekvésre nyíltan célzó kijelentést tette, hogy „ha Jerikó falai semmi kiáltozásra nem omlanak le… megkerüljük”.[18]

A balközép 1873. novemberi értekezletén a párt háromfelé szakadt. A közjogi engedékenységgel és a Deák-párttal való kacérkodással elégedetlen balszárny egy része Mocsáry Lajos és Csávolszky Lajos vezetésével kilépett a pártból. Ugyanekkor Ghyczy Kálmán is bejelentette kilépését, hogy az ország nehéz helyzetében a Deák-párttal együttműködve munkálkodjék. 1873 decemberében Ghyczy vezetésével 17 volt balközépi képviselő megalakította a középpártot, amely fő céljának a fúzió előkészítését tűzte ki. Rövidesen 16 Deák-párti képviselő is csatlakozott hozzájuk. A középpárt létrejöttét mind a Deák-párt, mind a balközép részéről rokonszenv és helyeslés kísérte mint a fúziós törekvések hatékony tényezőjét.

A tehetetlen Szlávy-kormány 1874 elején lemondott. Már ekkor felmerült a balközéppel való koalíciós kormányalakítás lehetősége. Tisza Kálmán azonban visszautasította a koalíciót. Nem volt hajlandó vállalni a pénzügyi nehézségeket és kormánypolitikusként lejáratni magát. Pártja sem érett még meg arra, hogy a közjogi programról teljesen lemondva vállalja a kormánytámogató szerepet.

Tisza óvatosságát fokozta a szélsőbal határozottabb fellépése a közjogi elvek feladása ellen. A pártbomlás folyamata a 48-as pártban is kiélezte az ellentéteket a demokratikus-szociális, illetve a közjogi irányzat hívei között. Kossuth felhívására és támogatásával Simonyi Ernő és Helfy Ignác a balközépből kilépett baloldali csoportot a 48-as párttal való egyesülésnek, egy új erős közjogi ellenzéki párt megalakításának akartak megnyerni. Közös programnak, Kossuth tanácsára, a kiegyezési rendszer elleni küzdelmet ajánlották. Az egyesülés nehézségekkel járt; az 1871-es fordulat, az átmeneti politikai viszonyok bizonytalanná tették a baloldali politikusokat a követendő politikai elvek és taktika kérdésében. Végül 1874 márciusában meg megalakult 21 volt 48-as és 7 volt balközépi képviselő részvételével az új párt, mely májusban a Függetlenségi Párt nevet vette fel. Irányi Dániel és hét társa nem csatlakozott hozzá, hanem 48-as párt néven továbbra is külön pártot alkotott.

A Függetlenségi Párt programja az összes közjogi ellenzéki árnyalatok kielégítésére és összefogására törekedett. Elfogadta a Kossuth által ajánlott alapelvet: „Magyarország legyen önálló független magyar állam, mely minden idegen beavatkozástól menten intézze minden ügyeit; mely teljes önállósággal bírjon a polgári közigazgatáson kívül a hadügy, pénzügy, nemzetközi viszonyok és a közgazdaság minden ügyében ”[19] Ennek alapján követelni fogják a közös minisztérium és a delegációk eltörlését, az önálló magyar hadsereget, az osztrák államadósság, valamint a vám- és kereskedelmi szerződés revízióját, az önálló bankrendszert. A programnyilatkozat hangsúlyozta, hogy Magyarország önállóságának kivívásáig csak a közjogi alapon álló pártátalakulás jogosultságát ismerik el. Magyarország „állami önállóságának helyreállítása nélkülözhetetlen a nemzetiségi viszonyok szempontjából is, mert az állam nem bír a kellő tekintéllyel maguknak az ország lakosainak szemében sem…” A nyilatkozat kijelentette, hogy szabadelvű irányban kívánják megoldani a reformkérdéseket, de ezen kívül teljesen mellőzte a demokratikus, sőt a liberális reformok említését. Hangsúlyozta viszont nemzeti múltunk hagyományait, követelte „az ősi magyar önkormányzati rendszernek visszaállítását”.[20]

A Függetlenségi Párt létrejötte volt az első lépés azon az úton, amely a baloldali ellenzék vezetésében a középnemesi elem erősödéséhez, majd túlsúlyához vezetett, és a demokratikus, haladó követelések fokozatos feladásával, megtagadásával járt együtt. 1874-ben a Függetlenségi Párt vezetőinek többsége még számos kérdésben a programnál jóval haladóbb álláspontot foglalt el. A balközépről jövő képviselők közül Mocsáry Lajos a nemzetiségekkel való megbékélésért küzdött, és csak később szigetelődött el nézetei miatt a saját pártjában.

A Szlávy-kormány után kifejezetten a fúzió előkészítésének feladatával jött létre az utolsó Deák-párti kormány Bittó István vezetésével. A pénzügyminiszteri tárcát Ghyczy Kálmán vállalta. A kormány a fúzió feltételeit megteremtő népszerűtlen feladatokat kellett végrehajtania. Az államháztartás továbbvitelére felvették a 153 milliós államkölcsön második részét, s különböző megtakarításokkal igyekeztek a költségvetés deficitjét csökkenteni. A jövendő kormánypárt szilárdságának biztosítására a kormány ismét beterjesztette a választójogi törvényjavaslatot, amely a parlamenti ciklus meghosszabbításától eltekintve azonos volt az 1872. évi javaslattal. Ezúttal már csak a függetlenségi párt lépett fel ellene, Tisza Kálmán pártjával együtt támogatta és élesen elutasította az általános választójog követelését.

Az 1874. évi választójogi törvény (1874. XXIII. tc.) a dualizmus egész időszaka folyamán 1913-ig változatlanul érvényben maradt. Ugyanezen idő alatt Magyarországtól nyugatra minden országban (Ausztriában is) fokozatosan bővült a választójogosultak köre. A maga idején haladónak és széles körűnek tekinthető 1848-as választójogi törvény 1874-ben már kiterjesztést igényelt volna. Ehelyett lényegében megismételték a 48-as törvény intézkedéseit, helyenként modernizálva a változatlan magasságú cenzust. A választójogosultság feltétele 1/4 telek, vagy háromszobás városi háztulajdon, vagy 105 Ft évi adóköteles jövedelem volt; önálló iparosoknál legalább egy segéd alkalmazása, értelmiségieknél a diploma mellett kinevezéshez vagy választáshoz kötött állás. Erdélyben a cenzus magasabb, a választójog korlátozottabb volt. A törvény fenntartotta saját személyükre nézve a volt nemesek és városi patrícius polgárok választójogát; megvonta viszont a jogot az adóhátralékosoktól. A nyílt szavazás kötelezővé tétele mellett a szavazók hatalmi befolyásolásának újabb eszközét iktatta be azzal, hogy „az egy községből vagy városrészből való választók, aszerint, amint egyik vagy másik jelöltre szavaznak, külön bocsájtandók a szavazásra”.[21]

A törvény továbbra is a törvényhatóságok által választott központi választmányokra bízta a választások előkészítését és lebonyolítását. Fenntartotta az 1848-as törvénynek azt a kedvező intézkedését is, hogy számos törvényhatósági joggal nem rendelkező, de önálló választókerületet alkotó mezőváros a megyétől független, önálló központi választmányt állíthatott fel. Ezek a városok lettek a baloldali ellenzék mindenkori fő fészkei.

A választókerületek számát továbbra is az 1848-as törvény határozta meg, ami az időközben bekövetkezett népességeltolódások következtében fokozottan alkalmas lett a kormánytöbbség biztosítására. A nemzetiségi területeken gyakran néhány száz, az ellenzéki alföldi és dunántúli kerületekben sok ezer választóra jutott egy képviselő. Az 1874. évi választójogi törvény következtében a választók száma abszolúte és relatíve csökkent. 1870-ben a lakosság 6,7%-a, 1881-ben már csak 5,9%-a volt választó; Erdélyben a választójoggal rendelkezők aránya csak 3,2% volt.

Miután a BittóGhyczy-kormány teljesítette feladatát, 1875 elejére megérett a politikai helyzet a fúzió végrehajtására. Ekkor Andrássy is aktívan beleszólt a magyar belpolitika alakulásába. Kifejtette Tisza Kálmánnak, hogy a balkáni helyzet máról holnapra olyan fordulatot vehet, mely kívánatossá tehetné a Monarchiának azonnali nyomatékos közbelépését, de egy erős magyar minisztérium nélkül ez lehetetlen. Tisza Kálmán megértette Andrássy felszólítását, és 1875 február 3-án a költségvetési vitában kijelentette, hogy az ország nehéz helyzetében minden figyelmet a pénzügyi kérdés megoldására kell fordítani, és egyelőre félre kell tenni a közjogi kérdéseket. Ezzel feladta a balközép programját, s a bihari pontokat „szögre akasztotta”.

Tisza kijelentése új helyzetet teremtett. Azonnal megindultak a tárgyalások a fúzió létrehozására és ezen az alapon új kormány alakítására. A tárgyalások során Tisza újabb engedményeket tett, hogy kormányképességét bebizonyítsa. Beleegyezett 1876-ra az adóemelésbe és kijelentette, hogy „egy miniszternek semmi irányban sem szabad bárminő akciót megindítani a korona előzetes beleegyezése nélkül”.[22] A Tiszával szemben még bizalmatlan uralkodót Andrássy győzte meg arról, hogy Tisza kormányát „éppúgy kezeiben tartaná, mint a Deák-párt bármely tagjából lett miniszterelnököt”.[23]

A Deák-pártra való tekintettel átmeneti kormány alakult báró Wenckeim Béla vezetésével. Tisza Kálmán a belügyminiszteri tárcát kapta, ami biztosította számára az 1875. évi választások levezetését. 1875. március 1-én a Deák-párt és a balközép – Ghyczy visszatért középpártjával együtt – hivatalosan egyesült és felvette a Szabadelvű Párt nevet. A választások sima lebonyolítása után 1875 októberében Tisza Kálmán lett a miniszterelnök.

Katus László

Gazdaságpolitika

„Én ott, hol a gyáripar természetszerűleg fejlődhetik, tehát hazánknak némely részeiben, és oly gyáripar-fejlődést, mely bír a természeti factorokkal, a magam részéről is óhajtok” – mondotta Tisza miniszterelnök.[24]

Liberalizmus és állami gazdaságfejlesztés

Tisza Kálmán Apponyinak adott válaszában szembefordult „a sociális irányú állami absolutismus theoriájával”. „Ki és minő mértékkel fogja megmérni, hogy hol következett be az a percz, hogy vagy az egyik, vagy a másik kérdésre nézve a concurrentia mint regulátor nem elég erős, hanem a helyett az államnak kell a regulátor szerepét kezébe venni?… Ha amaz elvet elfogadjuk, egy a sociális életbe mélyen benyúló állami absolutismusnak kezdeményezését állítjuk fel”.[25]

A közös vámterület

A közös vámterület hívei is szükségesnek tartottak bizonyos módosításokat a kereskedelmi és vámszövetségen: elsősorban a fogyasztási adók elszámolása terén Magyarországot ért sérelmeket szerették volna orvosolni és a pénzügyi vámokat felemelni, s azt kívánták, hogy a Monarchia külgazdasági kapcsolataiban, vám- és kereskedelempolitikájában a magyar érdekek jobban érvényesüljenek. A pártfúzió után az új kormány is módosításokat kívánt elérni, s mivel ez közvetlen tárgyalásokkal nem sikerült, Tisza 1875 novemberében felmondta a kereskedelmi szövetséget.

Szász Zoltán

A Tisza-kormány megalakulása és első lépései

A teljes fejezet.

Az új rendszer alapvetése

A teljes cikk.

Kísérlet az államháztartás rendbehozatalára

A teljes cikk.

A kereskedelmi és vámszövetség megújítása

A teljes cikk.

Az Osztrák–Magyar Bank kialakítása

A teljes cikk.

Diószegi István

Az orosz–török háború és a Monarchia

Andrássy február 24-én határozott háborús javaslattal lépett a közös minisztertanács elé. A fellépés közvetlen indoka az orosz szószegés volt – a cárizmus a budapesti szerződés mellőzésével akart berendezkedni a Balkánon –, de Andrássy elsősorban a nemzetközi helyzet kedvező fordulatát akarta kihasználni. Ilyen helyzet, mint a mostani – mondotta –, egy évszázadban csak egyszer áll elő. Megállapításait súlyos katonai és diplomáciai érvekkel támasztotta alá és figyelmeztetett, hogy ez az utolsó alkalom, amikor a Monarchia a szlávokkal való nézeteltérését Európa segítségével rendezheti. A közös minisztertanácson azonban csak egyetlen résztvevő támogatta Andrássy javaslatát: Tisza Kálmán. A magyar miniszterelnök a magyar közvélemény álláspontjának adott kifejezést, amely a keleti válság kezdete óta az oroszellenes fellépést sürgette.

Szász Zoltán

A balkáni válság és a magyar politikai közvélemény

Míg korábban Tisza Kálmán a közös minisztertanács ülésein az osztrák liberálisokkal összefogva ellenezte a Monarchia hódító balkáni fellépését, a külpolitikai helyzet változása nyomán kényszerűen elfogadta azt a tervet, hogy Oroszország balkáni befolyásának erősödését Bosznia és Hercegovina elfoglalásával kell ellensúlyozni – saját kifejezése szerint: a két rossz közül a kisebbet választotta. Az okkupáció költségeit azonban mindkét kormány vonakodott előteremteni, mire az uralkodó saját lemondását is kilátásba helyezte arra az esetre, ha őt a déli foglalásban megakadályozzák. A katonai vállalkozás végrehajtását illetően tehát nagy ellentétek voltak a korona, a hadvezetés és a kormányok között. Kifelé azonban ez nem látszott: Tisza zokszó nélkül fedezte Andrássyt az ellenzék támadásaival szemben.

Az ellenzék ugyanis nem követte sem Andrássyt, sem Tiszát. A jobboldali ellenzék Apponyi Albert irányításával konzervatív alapról szállt síkra Törökország integritása mellett. A baloldal viszont azért ellenezte Bosznia és Hercegovina elfoglalását, mert ez a szláv túlsúlyt növelné a Monarchiában, és újabb közös ügyet teremtene Ausztria és Magyarország között. Az Andrássy által képviselt korlátozott osztrák–magyar–orosz együttműködést az ellenzék tisztán oroszbarát külpolitikának tartotta, nem látta a két nagyhatalom közötti rivalizálást, ellentéteik gyors éleződését. Ebben az érzelgős korban nagy súllyal estek latba a török szimpátiák is, hiszen Törökország közel két évszázada rendszeresen menedéket nyújtott a magyar szabadságmozgalmak vezetőinek. A függetlenségi politikusok egy részét még az 1848-as kelet-európai liberális nemzedék alapvetően helyes felismerése vezette, hogy a demokratikus és nemzeti mozgalmak fő ellenfele már nem a lassan halódó török birodalom, hanem az erős cári Oroszország. Komoly hatást gyakorolt a „liberális mintaállam”, Anglia határozottan oroszellenes állásfoglalása is. Az ellenzék maga mögött tudva a magyar közvélemény támogatását, szimpátiamegmozdulásokat szervezett Törökország támogatására. 1877 januárjában ifjúsági tisztelgő küldöttség utazott Törökországba, majd onnan is érkezett delegáció Budapestre. December 16-án a fővárosban addig nem látott nagyságú tüntetésre került sor, amely a miniszterelnöki palota ablakainak beverésével ért véget. A törökbarát megmozdulásokra viszont Horvátországban szlávbarát ellentüntetésekkel válaszoltak.

Magyarország délszláv lakossága már a szerb–török háború kitörése előtt is kimutatta együttérzését elnyomott balkáni testvérei iránt, s a háborúskodás megindulása után ez tovább fokozódott. Sokan beálltak önkéntesnek a szerb hadseregbe, mások gyűjtést indítottak megsegítésükre. A kormány a szimpátiamozgalom elfojtására Kozma Sándor főügyész kiküldésével széles körű vizsgálatot indított a délvidéken, s a Szerbia javára folytatott titkos toborzás, lázítás és felségsértés vádjával többek között letartóztatta – mentelmi joga ellenére – Svetozar Miletić szerb képviselőt. A képviselőház a függetlenségi képviselők tiltakozása ellenére tudomásul vette a kormány eljárását, s a bíróság a gyengén megalapozott vádak alapján 5 évi elzárásra ítélte Miletićet. 1879-ben ugyan kegyelmet kapott, de a boszniai válság kritikus idejére sikerült e harcos szerb képviselőt, Tisza régi ellenfelét elhallgattatni, a nemzetiségi politikusokat megfélemlíteni.

Amikor 1877 őszén az orosz hadak előnyomulását a törökök Plevnánál megállították, Magyarországon újabb oroszellenes hullámot kavart az ellenzéki agitáció. A mozgékony, ötletgazdag Ugron Gábor irányítása alatt néhány erdélyi ellenzéki képviselő egyenesen kalandos katonai vállalkozásba kezdett. Titokban pár száz fős szabadcsapatot próbáltak toborozni a Székelyföldön, hogy azután – valószínűleg angol pénzen vett fegyverekkel – Moldvába betörve, a Szeret egyik hídjának felrobbantásával elvágják az orosz csapatok egyetlen utánpótlási vonalát, s Orosz-Lengyelországban is fegyveres felkelést robbantsanak ki. Tisza csendőrökkel összefogdostatta a toborzókat, a fegyvereket elkoboztatta, s véget vetett a magyar történelem utolsó romantikus összeesküvésének. Fél év múlva azután az eljárás befejezése nélkül kegyelmet kaptak „a bűnvizsgálatba vett honfiak”.[26]

A budapesti utcai megmozdulások megakadályozására a kormány 1877 decemberében minden tüntetést betiltott, s vidéken is olyan szigorú feltételeket szabott, ami a betiltással volt egyenértékű. Joggal tartott ugyanis attól, hogy a főváros után az ellenzék vidéken szervez nagyszabású kormányellenes megmozdulásokat.

A parlamentben az ellenzék támadásaival szemben Tisza az „akciószabadság” fenntartásának formulájával, a szó szoros értelmében vett csűrés-csavarással fedezte a Monarchia külpolitikáját. Saját pártjára sem számíthatott, sőt el kellett tűrnie párthívei egy részének duzzogását, alkalmi szembefordulását. Kényszerből szabadjára engedte a gyeplőt, „csak azt kívánta, hogy az egész érzelmi színjáték komoly akarattá ne keményedjen”.[27] A Függetlenségi Párt az Oroszország elleni fegyveres fellépést követelte. Maga Kossuth is így foglalt állást, Helfy és Simonyi pedig a parlamentben tiltakozott a balkáni hódítások ellen. A delegáció és a képviselőház végül is megszavazta a 60 milliós rendkívüli hadikiadást, amit aztán a boszniai okkupáció céljaira fordítottak. A parlament igényt tartott a külpolitika irányítására, a beleszólásra az események menetébe, a kormány viszont nem engedhette meg, hogy a kulisszák mögött folyó diplomáciai alkudozások a képviselőház nyilvánossága elé kerüljenek. A parlamenti viharok elkerülése, a kormány nagyobb mozgásszabadságának fenntartása céljából Tisza időben előbbre hozta az országgyűlés berekesztését, hogy az a boszniai bevonulást ellenzéki hangokkal meg ne zavarhassa. A kormány kétségbeesetten kérte az uralkodót, hogy a nagyobb nyomaték kedvéért „az országgyűlést ez alkalommal személyesen berekeszteni kegyeskedjék”.[28] Ez 1878. június 30-án meg is történt. Nem sikerült viszont a választásokat még a katonai bevonulás előtt lebonyolítani, bármennyire is tartottak Bécsben és Budapesten is az okkupáció kellemetlen belpolitikai hatásától.

Bosznia megszállása

A Boszniából érkező riasztó veszteséghírek közepette, augusztus elején került sor az új választásokra. A kormány nehéz napoknak nézett elébe, s minden oka megvolt a borúlátásra. A fölgyülemlett elégedetlenség megmutatkozott a szavazók állásfoglalásában. A kormánypárt mindössze 77 főnyi többséget tudott elérni, pedig Tisza a vitás kerületek megnyerésére tetemes összegeket, Erdélyben 40 ezer, az ország belső részein pedig 100–120 ezer forint választási költséget irányozott elő. Ő maga is megbukott régi kerületében, Debrecenben a függetlenségi Simonyi Ernővel szemben, barátja, Jókai pedig Szilágyi Dezső mögött maradt kisebbségben a Józsefvárosban. A Ferencvárost is meghódította a magát kurucnak álmodó ellenzéki történész, Thaly Kálmán. Az okkupációt ellenző Függetlenségi Párt és a 48-as párt mandátumainak száma 75-re nőtt. A belső ellentétektől szabdalt Egyesült Ellenzéket azonban sikerült a kormánynak meggyöngítenie: mindössze 71-én jutottak a képviselőházba.

Az októberben összeülő képviselőházban az ellenzék még egy rohamot indított az okkupációs politika miatt a kormány ellen. Tiszának most kellett számot adni a haragvó szónokok s a csöndben áskálódók e megbolydult gyülekezete előtt a bevonulás időszakában folytatott abszolutisztikus jellegű kormánypolitikáról, a parlament felhatalmazása nélkül munkálatba vett stratégiai vasútvonalakról, a gyülekezési jog erőszakos korlátozásáról, a katonai előfogatok kirendelése és a honvédség bevetése körüli szabálytalanságról. A Függetlenségi Párt vádemelési, az Egyesült Ellenzék pedig bizalmatlansági indítványt nyújtott be a kormány ellen. Maga a Szabadelvű Párt sem állt fenntartás nélkül Tisza mellett. Soraiból is sokan látták elérkezettnek a pillanatot arra, hogy megszabaduljanak tőle, bár mozgásszabadságukat bénította, a szembefordulni készülőket meg-megtorpantotta az ellenzéki támadás hevessége, a párt teljes szétesésének veszélyérzete. A parlamenti vihar azonban részben a kormány feje fölött vonult el. Széll Kálmán pénzügyminiszter ugyanis, aki eddig hűségesen szállította az okkupációhoz szükséges pénzösszegeket, tiltakozásul a legfelsőbb katonai körök meg-megújuló követelései ellen, amelyek kilátástalanná tették az államháztartás rendbehozatalát, s Szaloniki felé irányuló hódító szándékaikkal beláthatatlan nemzetközi konfliktus veszélyét idézték fel, lemondott. Félreállását 1878. szeptember 29-én az egész kabinet lemondása követte. Így aztán a képviselőházi támadások áradata egyre inkább a Bismarck által ironikusan „polgári utójátéknak” nevezett csetepatévá szelídült.

Tisza kormányon marad

A teljes cikk.

Az osztrák liberálisok bukása

A teljes cikk.

Tisza Kálmán rendszere

A teljes fejezet.

A kiegyezés fenntartásának problémái

A teljes cikk.

A kormány

A teljes cikk.

A választási rendszer és a parlament

A teljes cikk.

A kormánypárt

A teljes cikk.

A 67-es ellenzék

A teljes cikk.

A nemzeti ellenzék

A teljes cikk.

Kisebb ellenzéki pártok

A teljes cikk.

A dzsentri politikai térvesztése

A teljes cikk.

A közigazgatás korszerűsítése

A teljes cikk.

A csendőrség és a rendőri szervezet kiépítése

A teljes cikk.

Az igazságszolgáltatás fejlődése

A teljes cikk.

Állami gazdaságfejlesztés és gazdasági törvényhozás

A teljes cikk.

A munkaviszonyok szabályozása

A teljes cikk.

A nagybirtok polgárosodása és az agrárius mozgalom

Nagyobb hatást fejtett ki a magyar agráriusokra a mozgalmukba személyesen is beleszóló Rudolf Herman Meyer, az úgynevezett német katedraszocialisták egyik vezető ideológusa. Főként tőle vették át a nagybirtok és s kispolgárság érdekszövetségének, a hitelszabadság korlátozásának tanát. 1881-ben három magyar arisztokrata utazott vele közös tanulmányútra Amerikába, hogy aztán az ott szerzett ötletek alapján komoly visszhangot kiváltó könyvekben (Andrássy Géza: Az otthont mentesítő törvények. Budapest, 1883; és Széchenyi Imre: Amerikai levelek. Budapest, 1883) idehaza a „paraszti hitbizomány” bevezetését, a birtokegységek elaprózásának megtiltását, az úgynevezett otthont mentesítő (Homestead) törvényt, az el nem árverezhető birtokminimum rendszerének meghonosítását programmá kiáltsák. Javaslataik a tőkés szabadversenyt egy fontos területen, a birtokforgalomban akarták korlátozni. Ezeket az antiliberális követeléseket Tiszáék természetesen elutasították.

A kormány liberális gazdaságpolitikájával szemben fokozódó agrárius nyomás szembetűnőbben mutatkozott meg az 1885. évi budapesti nemzetközi gazdakongresszuson. A kongresszus javaslataiban az amerikai, orosz és indiai gabona versenyének kiküszöbölésére közép- európai mezőgazdasági vámuniót és az autarkiás gazdálkodás felé irányuló gazdaságpolitikát követelték. A tájékozottabbak tudták, hogy megteremtése érdekében az agráriusok a német kormányköröknél is tapogatóztak. A közép-európai vámunió lett volna hivatott biztosítani a nagybirtok gabonaértékesítését, s ugyanakkor konzerválta volna a részt vevő Ausztria, Magyarország, Németország adott gazdasági struktúráját.

Az agráriusok harciasságát, programjuk megvalósíthatóságába vetett reményét erősítette az újkonzervatív törekvések ausztriai térnyerése is. A liberalizmus ideológiai hegemóniájának alkonyát jelezte az osztrák-német nacionalisták 1882. évi linzi programja, amely – a dualizmussal szembenálló külön német nacionalista célok mellett –, a Németországgal kötendő vámszövetséget, a választójog konzervatív érdekű kibővítését és az úgynevezett „szociális olajcsepp” politikáját is követendő célul tűzte ki. Ez utóbbi a nagytőke ellenében a progresszív adózást, a munkások munkaidejének csökkentését, a női és a gyermekmunka felhasználásának korlátozását jelentette, vagyis a tőkés szabadversenybe való beavatkozást, az ipari és a banktőke tevékenységének megrendszabályozását. A parasztság hagyományos életkörülményeinek konzerválására a birtokadó újraszabályozását, az örökösödési földaprózódás meggátlását, az elárverezhetetlen birtokminimum megteremtését követelték. A Taaffe-kormány 1882-ben a cenzus felére csökkentésével a városokban egyharmadával, a falvakban egynegyedével megnövelte a választók számát, s ettől kezdve az antikapitalista újkonzervativizmushoz húzó kispolgárság a politikában is erősebben hallathatta hangját. Elsősorban a kispolgárság és a parasztság tömegerejét mozgósította azután a protestánsból katolikussá lett publicista, Karl von Vogelsang és a liberálisként induló Karl Lueger által kialakított, 1889-ben párttá szerveződő keresztényszociális irányzat. 1883-ban és 1884-ben az ipartörvények és az első osztrák munkásvédelmi törvény megalkotásával megkezdődött a liberális gazdasági rendszerbe való intézményes beavatkozás. Bevezették az iparosok kényszertársulását, a munkaidőt 11 órában maximálták, a gyermekmunkát megtiltották, s egyéb munkásvédelmi intézkedéseket is hoztak. 1887-ben törvénybe iktatták a munkások kötelező balesetbiztosítását, s ugyancsak törvényes intézkedésekkel igyekeztek elejét venni a parasztbirtok túlzott elaprózódásának. Ezeket a szociálpolitikai intézkedéseket – amelyekkel megalkotóik egyúttal a forradalmi szocialista munkásmozgalom terjedését is gátolni szándékoztak – 1886-ban, bismarcki mintára, „szocialista törvénnyel” egészítették ki, s pereket indítottak a munkásmozgalom vezetői ellen.

A magyar agrárius mozgalom nem szerveződött politikai párttá. Leginkább a Mérsékelt Ellenzékben volt otthonos, valójában megmaradt az agrárius érzelmű politikusok pártokat átfedő, összefogó irányzatának. Így módja nyílt arra, hogy a politikában sokfelé húzó birtokos osztály egészének képviseletében lépjen fel. A földbirtokos osztály zöme csak támogatta, de nem állt mögé; egyelőre megelégedett hagyományos politikai befolyásának őrzésével. Táborából nem hiányoztak ugyan egyes középbirtokosok sem, a mozgalom azonban korszakunkban csupán átmeneti sikerrel próbálkozott a dzsentrit megnyerni, hiszen az ekkor még egyedül kísérletezik saját gazdasági és hatalmi érdekeinek képviseletével. Még él nála a reformkor örökségéből megmaradt fő cél: szorgalom, okszerű gazdálkodás és takarékos életmód segítségével – tehát önerőből – kell a középbirtokost modern polgárrá nevelni. Igaz, a dzsentrimentés jelszava már rég nem ismeretlen, de még nem agrárius követelés. Tisza Kálmán kormányzata, miközben valójában semmit sem tett a középbirtok gazdasági romlásának feltartóztatására, meg tudta akadályozni a nagybirtok és a dzsentri agrárius alapon álló, tartós összefogását. A dzsentri nélkül viszont nem lehetett ”igazi” pártot alapítani.

Az antiszemita mozgalom

A mozgalom ideológiájában egymásra rakodva tűnik fel az antiszemitizmus kezdetleges, ekkor még leginkább elterjedt szintje, a vallási-felekezeti ellentét, amely még a katolikus egyház tradícióira nyúlik vissza és minden felekezet ellen megnyilvánult: a zsidókat éppúgy ellenségnek tekintette, mint a hívő református Tiszáékat; a második a városi módosabb kispolgárság konkurrenciaharcát tükröző gazdasági antiszemitizmus fejlettebb szintje, és végül harmadikként megjelenik a modern politikai antiszemitizmus, amely a zsidókat már nem felekezetnek vagy nemzetiségnek, hanem a fajelméletnek megfelelően idegen fajtának tekinti, nem asszimilálni, hanem éppen a polgárjogokat korlátozni, kifejezetten disszimilálni törekszik. A 20. század legsötétebb démonait felidéző, utolsónak említett szint éppen csak feltűnik ekkor a hazai antiszemitizmusban, elsősorban a névleges vezér, Istóczy Győző koncepciójában. A hangadók többsége a 67-es alapon álló ellenzék és a Függetlenségi Párt soraiból került ki, és az antiszemitizmust inkább eszköznek tekintette, hogy segítségével a kormánypártot, mindenekelőtt a rendíthetetlennek tűnő Tisza Kálmánt megbuktassa.

Az antiszemita csoport által elindított akció mozgásba hozta Tisza ellenfeleinek egész táborát. Eötvös Károly visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy első lépésként szervezkedés indult egy nagy kormányellenes koalíció kialakítása érdekében. Úgy számították, hogy a Függetlenségi Párt nyolcvan, a mérsékelt ellenzék húsz és a kormánypárt harminchárom tagja azonnal csatlakozna hozzá. „A zsidóság ellen most elemi erővel dühöngő gyűlölséget pártszervezésre kell a jó hazafiaknak felhasználni. A jelszó: le a korrupcióval, le a zsidósággal, le Tisza uralmával. Ma ezt mindenki megérti, s egyetlen hatalmas fellépéssel győzhetünk” – összegezi Eötvös a koalíció szervezőinek tervét.[29] Az új ellenzék számíthatott a vármegyéknek a kormány központosító politikájával szemben megnyilvánuló ellenszenvére is. A megyékben ekkor már ugyancsak megerősödött az antiszemitizmus, bár ez intézkedéseikben nem érvényesülhetett, mert a kormány nyomása mérséklően hatott rájuk, mint ahogy az antiszemita kérvényezési mozgalmat is elsősorban a főispánok fellépése fékezte – ami természetesen újabb rést ütött a vármegye zsugorodó tekintélyén.

A kis cselédlány eltűnése ürügyén kavart antiszemita vihar egyaránt válaszút elé sodorta az egyházat, a nagybirtokot és a vármegyét, a Szabadelvű Pártot és az ellenzéki pártokat. A legnagyobb válságot a Függetlenségi Párt soraiban okozta. Döntenie kellett: vagy felkarolja az antiszemitizmust, hogy megkísérelje a gyűlölt Tisza uralmának megdöntését, vagy pedig megőrzi liberális hagyományait, de akkor ki nem mondott szövetségre lép a kormányzattal és kockáztatja, hogy követőinek egy része elvándorol az antiszemiták táborába. Hosszas ingadozás után a Függetlenségi Párt vezetői felismerték, hogy az antiszemitizmus gyorsan elhomályosítaná a függetlenségi gondolatot és a párt irányítását hamarosan kiragadná kezükből, sőt az újkonzervatív irányzat elhatalmasodása távlataiban az egész magyar pártrendszert felborulással, a közjogi kérdés háttérbe szorításával fenyegeti. A döntés nem lehetett kétséges. A liberális hagyományt és a párt érdekeit szem előtt tartva a függetlenségiek nem bocsátkoztak kalandor kormánybuktatási kísérletbe, inkább vállalták a hallgatólagos együttműködést Tiszával. Vezetői szembeszálltak a gyűlöletet hirdető agitációval, és megpróbálták féken tartani a soraikban meghúzódó antiszemitákat is. Magatartásuk jelképének tekinthetjük, hogy a gyilkosság vádjával perbe fogott tiszaeszlári zsidók védelmét a párt vezető egyénisége, Eötvös Károly vállalta, tettével nem kis tanújelét adva az erkölcsi bátorságnak. A kormánybuktató nagy antiszemita koalíció a Függetlenségi Párt magatartása miatt nem jöhetett létre, s ezzel külön is magukra vonták Istóczyék haragját. A függetlenségiek ugyanakkor megőrizték ellenzéki álláspontjukat, rendszeresen bírálták a kormány magatartását, mert ez antiszemitizmust korlátozó kisebb hatósági intézkedésekben az ellenzék elleni fellépésre, a szervezkedési és gyülekezési jog korlátozására alkalmas precedenst láttak.

Az arisztokrácia sokáig nem fordult szembe az antiszemita mozgalommal, egy része pedig kifejezetten támogatta, amit a főrendiházban szervezett antiliberális fellépésük a közvélemény számára is világossá tett. A katolikus egyház is elnéző magatartást tanúsított a mozgalomban helyenként fontos szerepet játszó alsópapsággal szemben, attól azonban tartózkodott, hogy az állam és egyház hallgatólagosan rossz viszonyát az antiszemitizmus nyílt támogatásával tovább élezze.

Sokkal tisztábban álltak a teendők a kormány előtt. Mint az adott rend fő őrének, minden ellenzéki szervezkedés ellen föl kellett lépnie. Taktikázgatásra legfeljebb az kényszerítette, hogy az államapparátus soraiban nem kevés olyan tisztviselő volt, aki az antiszemita szervezkedéssel szimpatizált. Ha kezdetben Tisza Kálmán tartózkodott is az erélyesebb rendszabályoktól, mégsem engedélyezte az antiszemita egyesületek alapítását, betiltotta gyűléseiket és „irodalmuk” terjesztését; amikor pedig a mozgalom a felekezeti izgatás teréről átcsapott a vagyonos osztályok elleni kihágásokba, s a mindig kötelezően tiszteletben tartott „urak dolgából” kezdett az állam békéjét megbontó nagyobb megmozdulásokkal fenyegetni, haladéktalanul fellépett a szervezkedés ellen. 1882 őszén a kormány statáriumot hirdetett a pozsonyi antiszemita zavargások lecsillapítására, és nyomatékosan utasította a megyéket a rendzavarások megakadályozására. E rendeleteket nem egy megyében most már antiszemita alispánok kényszerültek végrehajtani. A helyi kezdeményezők és főkolomposok ellen mindig megindították a bűnvádi eljárást, s ezt nem kerülték el a mozgalom parlamenti vezérei sem. Az Istóczy ellen indított perben azonban az esküdtek az antiszemiták oldalára álltak, így az a vádlott felmentésével végződött.

Magyarország és egész Európa újságolvasó értelmisége feszült figyelemmel várta a liberálisok és antiszemiták nagy nyilvános politikai összecsapásának szánt tiszaeszlári ügy bírósági tárgyalását. Tisza, aki kezdettől fogva meg volt győződve a perbefogottak ártatlanságáról, a kormányfői pártatlanság kötelező látszatával is alig törődve, saját igazságügyminisztere ellenében, az ügyészi szervezet segítségével nyújtott támogatást az Eötvös Károly által vezetett védelemnek. Erre késztették a külpolitikai megfontolások is. Az európai liberális közvélemény szemében Magyarország tekintélye forgott kockán.

S. Vincze Edit

Küzdelem a marxista munkáspártért

1890 tavaszán távozott Bismarck, s ezzel egyidőben Tisza Kálmán kormánya is megbukott. Berlinben 1890 májusában megtartották a nemzetközi munkásvédő konferenciát, amely ugyan kézzelfogható eredményeket nem hozott, de elvben elfogadta a szociálpolitika szükségességét, s a kormányokat munkásvédő törvények alkotására késztette. Bár a Tisza-kormányt felváltó Szapáry-kormány munkáspolitikájának lényege alig változott, Magyarországon is sor került néhány olyan munkásvédő törvény kibocsátására, amelyeket már 1889-ben előkészítettek.

Diószegi István

Az együttműködés megszakítása Oroszországgal (1887–1890)

Tisza Kálmán a magyar parlamentben tiltakozott Bulgária orosz megszállása ellen és Kálnoky nem hagyhatta többé figyelmen kívül legerősebb belső ellenzéke álláspontját. Az osztrák–magyar külügyminiszter 1886 októberében nyilvánosan szót emelt Bulgária önállósága mellett. Az eljárás szakítást jelentett az öt év óta egyetértésben folytatott osztrák–magyar—orosz érdekszféra-politikával.

Kálnoky a magyar liberális párt nyomására szakított azzal a politikával, amely Bulgáriát a cárizmus érdekszférájának minősítette, az Oroszországgal való együttműködésről azonban nem szándékozott teljesen lemondani. Visszautasította a német és orosz részről érkező, az érdekszféra-politika fenntartására vonatkozó kívánságokat, de nem zárkózott el attól, hogy bizonyos orosz érdekeket továbbra is elismerjen. Miközben hangsúlyozta, hogy Bulgáriának meg kell védenie önállóságát, egyben azt tanácsolta a bolgároknak, hogy lépjenek jó viszonyra Oroszországgal. A Bécsben járó bolgár küldöttséget lebeszélte Battenberg Sándor visszahívásáról, és a bolgárok fejedelemjelöltjének, Koburg Ferdinándnak is megmondta, hogy trónra lépéséhez nem látja a szükséges előfeltételeket. A pétervári osztrák–magyar nagykövetnek megírta: a Monarchiában változatlan a szándék, hogy Oroszországgal fenntartsa az eddigi jó viszonyt. Az orosz külpolitika irányítói tisztában voltak az osztrák–magyar külpolitika fordulatának okaival. Giers külügyminiszter rosszallását fejezte ki Tisza Kálmán oroszellenes parlamenti megnyilatkozásai miatt, a cár pedig szemére vetette a pétervári osztrák–magyar nagykövetnek, hogy a magyarok össze akarják veszíteni Oroszországot és Ausztria–Magyarországot. Az orosz államférfiak a magyar befolyás kiküszöbölését és az eddigi politika folytatását kérték Kálnokytól. A konzervatív meggyőződésű osztrák–magyar külügyminiszter az adott belső körülmények között azonban csak az érdekszféra-politikát elvető együttműködési hajlandósággal válaszolhatott. Az együttműködésnek ez a fajtája értéktelen volt Oroszország ssámára. Amikor III. Sándor cár meggyőződött arról, hogy érvei Bécsben hatástalanok, kibékíthetetlenül megneheztelt Ausztria–Magyarországra.

Oroszország és Ausztria–Magyarország viszonya 1886 végétől rohamosan rosszabbodott. Bécsben és Pétervárott mutatkozott némi békülési hajlandóság, de az éledező balkáni önállóságon zátonyra futott minden konzervatív egyezkedő szándék. A bolgár nemzetgyűlés 1887 nyarán az osztrák–magyar tanács ellenére Koburg Ferdinándot választotta fejedelméül. Pétervárott úgy tudták, hogy az új uralkodó az osztrákok embere, akit az orosz törekvések keresztezése céljából juttattak Bulgária trónjára. A pánszláv körök nyíltan követelték, hogy Oroszország fegyverrel szerezzen magának elégtételt bulgáriai sérelmeiért. A cári kormány nem osztotta a szélsőséges körök hangulatát, de presztízsokokból és a belső ellenzék kielégítése céljából maga is célravezetőnek ítélte a háborús fenyegetés politikáját. A fegyverek éle a hűtlen szövetséges, Ausztria–Magyarország ellen irányult. 1887 nyarától nagyarányú orosz csapatösszevonásokat hajtottak végre Galícia határán.

Az Osztrák–Magyar Monarchiában igen erős volt azoknak a tábora, akik elkerülhetetlennek tartották az Oroszországgal való megmérkőzést. Az orosz csapatösszevonás kapóra jött e körök számára, mert a régóta tervezett támadó fellépést a védelmi háború köntösébe lehetett burkolni. Az 1888. januári közös minisztertanácson Tisza Kálmán erőteljesen szót emelt az olyan törekvések ellen, amelyek arra irányultak, hogy a háborút, mint mondotta, mesterséges eszközök igénybevételével elkerüljék. Tisza háborús politikája mögött ott állott az egész magyar liberális párt és a kardcsörtetők táborának a volt külügyminiszter, Andrássy Gyula pártfogása adott különleges nyomatékot. A magyar liberálisok háborús álláspontja a tíz év előtti helyzettől eltérően most nem volt elszigetelt.

Szász Zoltán

A kormány helyzetének megrendülése és Tisza Kálmán bukása

A teljes fejezet.

A közös hadsereg és a magyar uralkodó osztályok

A teljes cikk.

A véderővita

A teljes cikk.

Tisza Kálmán bukása

A teljes cikk.

Katus László

A nemzetiségek gazdasági, politikai és kulturális helyzete

Tisza miniszterelnök kijelentette, hogy a kormány nem hozott olyan rendelkezéseket, amelyek az alsófokú bíróságoknál vagy a községekben megtiltották volna az anyanyelv használatát, de elismerte, hogy „a magyar faj iránti túlbuzgalomból egyes községekben ilyen eljárás követtetett, de – tette hozzá – valahány ilyen eset tudomásomra jutott, lett légyen egyes tisztviselőnek, vagy törvényhatóságnak határozata, azt megsemmisítettem„.[30] A kormány azonban általában nemigen igyekezett mérsékelni a helyi magyar hatóságok nacionalista túlbuzgalmát, s nem nagyon ellenőrizte a nemzetiségi törvény nyelvi rendelkezéseinek megtartását.

A magyar uralkodó osztályok és kormányok nemzetiségi politikája

Maga Tisza Kálmán ismételten hangsúlyozta, hogy „nem voltam és nem leszek az erőszakos magyarosításnak híve soha, mert meggyőződésem, hogy a nemzetiséget vagy nyelvet terjeszteni erővel nem lehet”.[31]

A nem magyar népesség egy részénél végbemenő spontán magyarosodási folyamat láttán, s azt túlértékelve akadtak ugyan publicisták, akik közelinek hirdették az ország lakosságának teljes elmagyarosodását, s a 20–30 millió magyar illúziójával szédítették a nemzeti ábrándokra amúgy is hajlamos magyar közvéleményt. Azonban még a legsovinisztább felelős politikusok előtt is nyilvánvaló volt, hogy „a nem magyar lakosság tömegének megmagyarosítása lehetetlen, … de ez nem akadálya a nemzet-culturai egység megalkotásának”.[32] A spontán magyarosodási folyamatot, ahol erre lehetőség nyílt, igyekeztek elősegíteni, meggyorsítani, s mindenekelőtt arra törekedtek, hogy a nem magyar értelmiség és középosztály tagjai tanuljanak meg magyarul, alakuljon ki bennük az összetartozás tudata és a hazafias szellem, s kapcsolódjanak be a magyar állami élet, a kultúra és az irodalom közösségébe, mert a nemzeti egység elsősorban ezekben nyilvánul meg. Beksics Gusztáv ezt úgy fogalmazta meg, hogy „grammatikai asszimiláció” helyett „politikai asszimilációt” kíván a nemzetiségektől, elsősorban azok értelmiségétől és középosztályától, vagyis: ”érezzék magukat magyaroknak, osszák a magyar nemzet érzelmeit, czéljait és törekvéseit, s vágyaikban ne tekintsenek az ország határain túlra.”[33]

A nem magyar értelmiség magyarosításában a magyar uralkodó osztályok nagy szerepet szántak az iskolának, elsősorban a középiskoláknak, amelyeknek túlnyomó része valóban magyar oktatási nyelvű volt. „A középiskola olyan, mint egy nagy gép, melynek egyik végébe százanként rakják be a tót fiúkat, s a másik végén, mint magyar emberek jönnek ki.”[34] A középiskola magyarosító szerepéhez fűzött várakozások nem voltak teljesen alaptalanok, mert a már idézett népszámlálási adatok szerint a nem magyar népek értelmisége és középosztálya elég jelentős mértékben magyarosodott a század végén, különösen azoknál a népeknél, amelyek nem rendelkeztek saját anyanyelvi középiskolákkal.

Az 1880-as években a nemzetiségi vidékek magyar vezető rétege társadalmi akciót indított a magyarosodás meggyorsítása érdekében. Egymás után alakultak a magyarosító társadalmi egyesületek: a „Sáros megyében a magyarságot és népnevelést terjesztő egyesület” (1881), a Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület (FEMKE 1882), az Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE 1885) és a többiek. Céljuk „a brutalitást és az immoralitást kivéve, minden megengedett törvényes eszközzel törekedni a magyarság visszahódítására”.[35] Hangsúlyozták ugyanis, hogy az egyesületek célja nem a nemzetiségek elleni támadás, hanem a magyarság nemzeti védelme, mert Erdélyben és a Felvidéken sok magyar elrománosodik vagy szlovákosodik, s a pusztuló magyar középbirtok a nemzetiségek tulajdonába megy át. A közművelődési egyesületek tevékenysége azonban ténylegesen a magyar nyelv és a magyar kultúra terjesztésére irányult a nemzetiségi területeken. A megyék – amelyek az állammal együtt többnyire semmit vagy igen keveset áldoztak a nemzetiségi iskolákra és kulturális intézményekre – anyagilag is támogatták ezeket a magyarosító egyesületeket, s ennek érdekében a lakosságra pótadókat vetettek ki. Mindez társadalmi kezdeményezés volt, de a kormány eltűrte, sőt közvetve támogatta is az ilyen törekvéseket ”A kormány erős hatalmat lát a sovinisztikus áramlatban, azért nem mer ellene fellépni… Azt hiszi, hogy ezzel népszerűségre tehet szert.”[36] Tisza ugyan kijelentette, hogy a sovinizmusnak még saját nemzete érdekében sem barátja, de egész nemzetiségi politikája olyan jellegű volt, hogy szabad utat nyitott a türelmetlen nacionalizmus elharapózásának a magyar közélet különböző területein. Egyre általánosabbá vált az a vélemény, „hogy a magyarosítás terjesztésében minden szabad, a cél szentesíti az eszközöket, hogy ily üzelmeknél boldog, boldogtalan érdemet szerezhet magának a kormány előtt”.[37]

A horvát kérdés kiéleződése 1878 és 1883 között

A horvát nemzeti és közjogi ellenzéki mozgalom tehát éppen újjáéledőben, újjászerveződőben volt, midőn a Tisza-kormány támadást indított Horvátország önkormányzata és a horvát nyelv jogai ellen. E támadás kiinduló bázisául a közös kormányzat horvátországi intézményei, elsősorban a pénzügyigazgatás szervei szolgáltak. Szapáry pénzügyminiszter 1879-ben Dávid Antal személyében magyar embert nevezett ki zágrábi pénzügyigazgatóvá, azzal a kimondott utasításai, hogy mint a magyar kormány bizalmi embere Horvátországban nemcsak pénzügyi, hanem politikai vonalon is képviselje az állam érdekeit, s fokozatosan érvényesítse „a magyar állameszme követelményeit”. A horvátországi pénzügyi tisztviselőket kényszerítették a magyar nyelv tanulására, a pénzügyminisztérium horvátországi levelezésében bevezették a magyar nyelv használatát, s kíméletlen eszközökkel hozzáfogtak a nagy összegű adóhátralékok behajtásához. Mindez nemcsak az adófizető nép szociális elégedetlenségét fokozta és fordította a magyarok ellen, hanem tiltakozást váltott ki a horvát kormánypárt és a magyarón arisztokrácia részéről is, mert a pénzügyminiszter és a pénzügyigazgató intézkedései nyíltan megsértették a kiegyezési törvény rendelkezéseit.

Midőn 1883 augusztusában a vidéki pénzügyi hivatalok után Dávid a zágrábi pénzügyigazgatóság épületére is magyar feliratú címertáblákat függesztetett ki, a horvát közvélemény – az ellenzéktől a kormánypártig – nyíltan szembefordult a kormány magyarosító törekvéseivel. A Jogpárt által szervezett zágrábi munkások és diákok utcai tüntetésekkel tiltakoztak és letépték a magyar feliratokat. Augusztus végén és szeptember elején a tüntetések fokozódtak és átterjedtek vidékre is. Varasd és Zágráb megye falvaiban a parasztok megtámadták a községi és adóhivatalokat, a báni határőrvidéken pedig fegyveres felkelésre készülődtek. Sem Pejačević bán, sem az autonóm kormány és közigazgatás nem vállalkozott a tömegmozgalmak letörésére. Tisza a magyar állam tekintélye és a Monarchia biztonsága nevében rávette a kezdetben a horvát álláspont felé hajló uralkodót a horvát alkotmány felfüggesztésére. Ramberg tábornok, zágrábi főhadparancsnok személyében királyi biztost neveztek ki, aki nagy katonai erők bevetésével leverte a zagorjei parasztmozgalmakat és a báni határőrvidéken már nyíltan kirobbanó fegyveres felkelést.

A tömegmozgalmak hatására a magyar kormány és a horvát uralkodó osztályok ismét kiegyeztek. Tisza letett a magyar nyelv terjesztéséről Horvátországban, a címerválság következtében meggyengült Nemzeti Párt pedig továbbra is vállalta a kormánypárt szerepét s a kiegyezési politika fenntartását.

A szlovákok

Hasonlóképpen járt a Matica Slovenská is, amely ellen a kormány – az évekig tartó sajtótámadások nyomására – rendőri és törvényhatósági vizsgálatot rendelt el, majd 1875-ben Tisza azzal az indoklással, hogy a Matica „nem annyira az irodalom fejlesztésével, mint inkább pánszláv irányú politikai izgatásokkal foglalkozik; hogy irodalmi tevékenységében jobbadán csak a magyar állam és nemzet ellen gyűlölséget szító művek kiadására szorítkozik”,[38] feloszlatta a szlovák kulturális egyesületet.

Vörös Károly

A kultúra új jelenségei

Más, politikailag elsősorban a Függetlenségi Párt felé orientálódó csoportok, de például a Tisza mellett némi cinizmussal kitartó Mikszáth is, a viszonyok további határozott demokratizálásának szükségességét sugalmazzák, ha ők sem mindig következetesen.

Hanák Péter

A konszolidáció negyedszázada

Bár jogtalanul tulajdonította saját kormányzata érdemének, nem alaptalanul hivatkozhatott Tisza Kálmán 1890. január elsején elmondott hagyományos kormányfői üdvözletében a konszolidáció és prosperitás – az akkor már csaknem negyedszázados békekorszak – eredményeire.

A politikai rendszer

A rendszer gyakorlati kiépítése Tisza Kálmánra és szabadelvű cégérű pártjára maradt. Ők abból indultak ki, hogy a dualista államrendszer nem alkalmas mélyreható liberális reformalkotásokra. A Monarchia stabilitását valójában nem is elvek és reformok, hanem az elvektől nem feszélyezett antireform-politika: a „non movere” praktikus szabálya szolgálta legjobban. Az osztrák és a magyar vezető réteg és a birodalom legfelső, dinasztikus kormányzó csoportja kezdettől tudta, vagy csakhamar felismerte ezt. Ők a szabadság és az egyenlőség ellentmondásának dilemmáját gordiuszi módon: mind a szabadság, mind az egyenlőség korlátozásával, a szociális és nemzeti függésrendszer rögzítésével oldották meg. A dualista Monarchiában mindenki szabad volt, aki vagyona, pozíciója, összeköttetései révén élni tudott a szabadságjogokkal, és minden polgár egyenlő volt a törvény előtt, csak éppen nem volt mindenki polgár. A kettős Monarchia nehezen megkonstruált államrendjét és egyensúlyát nem lehetett egy nyugati mintájú parlamentarizmus szabályai szerint hosszabb távon fenntartani.

A lényeges különbségek tulajdonképpen nem az alkotmányosság jogi modelljében és intézményeiben mutatkoztak meg. A Monarchiában ténylegesen működtek a helyi, a tartományi és az országos képviseleti testületek, tartománygyűlések és parlamentek, ténylegesen létezett – és a nyugati országokétól minőségileg nem különbözött – a sajtó-, a szólás-, a szervezkedési szabadság, kiépült a független bíróságok szervezete. A jellegzetes különbség a Választott képviseleti és önkormányzati szervek erőtlenségében, törvényalkotó és ellenőrző funkciójuk korlátozottságában, vagyis a végrehajtó hatalom minden szinten érvényesülő túlsúlyában: a közigazgatási szerveknek a helyi önkormányzattal, a kormányoknak a parlamentekkel és az uralkodónak az egész alkotmányossággal szemben domináló hatalmi túlsúlyában mutatkozott meg. A helyi végrehajtó hatalom, a törvényhatóságok és tartományok élén a kormánytól függő, kinevezett főispánok, illetve tartományfőnökök (helytartók) állottak. Az alsófokú közigazgatási tisztviselők bizonyos bírói funkciókat is elláttak, s a törvénnyel nem – vagy nem egyértelműen – szabályozott ügyekben pedig saját mérlegelésükre bízott, diszkrecionális joggal, a „rend fenntartására” a helyi karhatalmi erőkkel rendelkeztek. A közigazgatási apparátussal szemben a helyi és tartományi képviseleti szerveknek inkább deklaratív tanácskozó és tiltakozó szerepük, semmint valóságos ellenőrző, felelősségre vonó hatalmuk volt. Ez az erőtlenség parlamenti szinten is megmutatkozott. Ausztria politikai gyakorlatában nem valósult meg sem a többségi, sem a felelős kormányzat elve, a kormányok többnyire a császári hatalom végrehajtói, gyakran a parlamenti pártokon kívülálló hivatalnokok voltak. Ezt a pártokon kívül- és felülállást az is elősegítette, hogy a Reichsrat ellenállása esetén a kormány bármikor magát a parlamentarizmust is kiiktathatta. Az ausztriai alkotmánynak volt egy olyan játékszabálya, amely valamennyi többit hatálytalanította: a szükségrendelettel való kormányzás lehetősége.

Magyarországon mind a törvényhatóságok, mind az országgyűlés nagyobb jogkörrel és tényleges hatalommal rendelkezett, mint az ausztriai képviseleti szervek. A magyar uralkodó osztályok hegemóniáját a nemzetiségek politikai aspirációi, a kormánypárt uralmát a magyar lakosság negyvennyolcas érzelmű többsége azonban olyannyira veszélyeztette, hogy a kormány és pártja önmaga korlátozta a parlamentáris alkotmányosság hatékonyságát, maga igényelte az uralkodói hatalom fennmaradását, hiszen a dualizmus – és a Monarchia – fenntartásában kormány és király szorosan egymásra voltak utalva. Ferenc József az egyetlen kormánypárt kedvéért lemondott a pártok és nemzetek közötti egyensúlyozás abszolutisztikus módszeréről, a kormányok pedig titokban elismerték a király „előszentesítési” jogát és a kormányzásba való beavatkozás egyéb formáit.

Amíg a helyi és tartományi képviseleti szervek, a parlamentek, a sajtó és az ellenzék valamelyest mégis csak ellenőrzés alatt tartották a két országos kormányt és a közigazgatást, birodalmi szinten, a közös ügyek kezelésében nyíltan és közvetlenül érvényesült a végrehajtó hatalom, nevezetesen az abszolutizmus apparátusát és mechanizmusát öröklő uralkodói hatalom erős befolyása. Különösen erőtlenül, fogyatékosan működött a közös minisztériumok alkotmányos ellenőrzése. A kiegyezési törvény sem a közös miniszterek kinevezésének alkotmányos kellékeit, sem hatáskörüket pontosan nem definiálta. A közös minisztériumok költségvetését megállapító és a miniszterek működését ellenőrző delegációkat eleve korlátozott hatáskörrel ruházták fel, tényleges ellenőrző funkciójuk az idők rendjén teljesen elkorcsosodott.

A Monarchia legfelső szintű külügyi és hadügyi kérdéseit többnyire az udvari kabinetpolitika hagyományai szerint, az uralkodó és a bizalmi köréhez tartozó miniszter megállapodásával döntötték el, még a tanácskozás és a vita is szűk fórumon, a két miniszterelnökkel kibővített közös minisztertanácson zajlott le. A külpolitika irányára tehát mindkét kormány befolyást gyakorolt, a magyar főként Andrássy Gyula külügyminisztersége és Tisza Kálmán miniszterelnöksége alatt. Az alkotmányos tényezők legkevésbé a hadügyi döntésekbe tudtak beavatkozni. A közös hadsereg öntörvényű, a kormányok és nemzetek felett álló külön testet alkotott az államban, amely a „belügyeibe” való minden beavatkozást visszautasított. A magyar belügyekbe beavatkozó, a nemzeti érzést megsértő hadsereg szuverenitásán a legtekintélyesebb kormányok tiltakozása is megtört. A hadsereg volt és maradt a dinasztikus abszolutizmus legfőbb maradványa és bázisa a Monarchia utolsó órájáig. EZ a kaiserlich und königlich (k. u. k.) hadsereg sem élvezett azonban teljes exterritorialitást az alkotmányos államszervezetben. Az újoncellátást, a létszámnövelést és a fejlesztést illetően ugyanis a hadügyi vezetés is a kormányoktól és a parlamentektől függött. És ha ezek a rendes évi újoncszedést és az anyagi eszközöket nem is tudták hatékonyan megtagadni, a fejlesztést és növelést – amint még látni fogjuk – a 20. század első évtizedében sikeresen megakadályozták.

A hatalom csúcsán Ferenc József állt, Ausztria császára, Magyarország és társországai királya, a soknemzetiségű birodalom közös uralkodója, a birodalmi egység és a nagyhatalmi rang legfőbb szimbóluma, őre, képviselője. A császár-király az európai alkotmányos országok államfőitől elütő, rendkívül nagy, törvényes – és törvényesen nem rögzített, imparlamentáris – uralkodói hatalommal rendelkezett. Ferenc József kései példája volt az abszolutizmus kori államfőnek, aki nemcsak uralkodik, hanem kormányoz is. Erre nevelték házának hagyományai, és erre késztette alkata is. Volt benne valami II. József kötelességérzettel párosult uralkodói hivatástudatából, csak a reformer előd nagyvonalúsága és fantáziája hiányzott belőle. A kötelességtudat nagyvonalúság és fantázia nélkül középszerűséget szült, bürokratát, amilyen nagyapja, Ferenc császár volt, akitől a legtöbbet örökölte, kivéve biedermeier kedélyességét és csipetnyi öniróniáját. A kedélytelen hivatalnoki buzgalom pedig ridegséget, életidegen, szertartásos bürokratizmust árasztott.

Ferenc József az uralkodói mesterség egyszerű szabályait Metternichtől tanulta, akitől fiatal főherceg korában vasárnaponként középiskolás fokon államtudományi és politikai órákat vett. Alkalmasint a kancellártól és saját családjától örökölte azt a személyes „kabinetet”, az egykori kamarilla funkcióját szerényebben betöltő bizalmas tanácsadói csoportot, amellyel a fontosabb kormányzati ügyeket – a magyar belpolitika körébe tartozókat is – megtárgyalta. Ezt az informális kormányzó csoportot a dinasztia politikus tagjaiból, a nemzetfeletti udvari arisztokrácia és a magas bürokrácia feltétlenül lojális bizalmi embereiből válogatta ki. A császári-királyi hivatal mindennapos rutinmunkáját pontos napirend szerint, szorgalmasan látta el. Szenvtelenségéből csak rendkívüli esemény, egy-egy sikerült vadászat, olykor birodalma presztizsén vagy személyén esett sérelem zökkentette ki és késztette bürokratikus pátosszal teli nyilatkozatra vagy erélyesebb fellépésre.

Az abszolutizmus kori kormánypolitikusok és Ferenc József annak idején elég világosan felismerték a Monarchia sajátos nemzeti és állami struktúrájának összeegyeztethetetlenségét a korszerű liberális alkotmányosággal. Hiszen a Monarchia eredendően nélkülözte a szilárd állami konzisztenciát, struktúrája ellentmondásos volt. A birodalom nem azonos etnikumú, gazdaságilag szorosan összekapcsolt, kulturálisan összeforrott területek egyesítéséből, hanem a dinasztikus öröklés és hódítás útján szerzett, különböző etnikumú, fejlettségű, kultúrájú és jogállású országok, tartományok laza összefűzéséből alakult ki. Tizenegy nemzetet és nemzeti kisebbséget fogott össze, de közülük hatot el is vágott a határokon túl levő anyaországoktól, ahol a nemzeti etnikum többsége élt. Ez a soknemzetiségű struktúra a nemzeti államalakulás 19. századi folyamatában állandó külső és belső konfliktusok forrása volt. Itália és Németország egyesítése után, igaz, a fő nemzetközi konfliktusforrások hosszabb időre elapadtak, de ekkor kerültek előtérbe a belső strukturális aránytalanságok. A Monarchia egyes területeinek gazdasági—társadalmi fejlettsége között nagy – sok szempontból minőségi – színvonalkülönbségek állottak fenn. A regionális szintkülönbségek többnyire egybeestek a nemzetek közti egyenlőtlenséggel, a függési hierarchiával, ezért elmélyítették az államrendszer strukturális ellentmondásait. Az alkotmányos képviseleti fórumok, az önkormányzatok pedig nagyon is alkalmasak voltak az ellentmondások politikai tudatosítására.

A Monarchia mégsem zárkózhatott el a koreszmék, az alkotmányos jogok és intézmények elől az adott korban és környezetben, az európai liberalizmus delelőjén, nem is annyira a korszellem, mint inkább a létfontosságú anyagi érdekek és a politikai erőviszonyok miatt. A magyarok ragaszkodtak a birodalom mindkét részének együttes és egymást feltételező alkotmányosságához, amelyet a dualizmus biztosítékának tekintettek. Az osztrák-német polgárság ugyancsak a jogállamban látta hegemón szerepének garanciáját, és a többi nemzeti vezető réteg is védelmezte, felhasználta az alkotmányos formákat és fórumokat az egyenjogúságért vívott harc érdekében.

A nehezen alkalmazható, de nem nélkülözhető alkotmányosság, vagy a fonákjáról: a nehezen nélkülözhető, de nyíltan és teljesen nem alkalmazható abszolutizmus ellentmondását „dualista” kompromisszummal próbálták kiküszöbölni. Föderalista államszervezet helyett dualizmust vezettek be, ezt Magyarországon Horvátország, Ausztriában a tartományok bizonyos belső autonómiájával korrigálták. A tartományi és nemzeti szempontból sokfelé húzó önkormányzatok mellett az egységet mind Ausztriában, mind Magyarországon a centralista bürokrácia képviselte.

Soknemzetiségű birodalom dualista államszervezettel; dualista közjogi felépítés centralizált, abszolutisztikusan vezetett hadsereggel, külüggyel; abszolutisztikusan irányított „közös” külügy és hadügy a két ország belkormányzatában való részvétel joga nélkül; parlamentarizmus felfelé az abszolutizmus restaurációja, elhatalmasodása ellen, jogkorlátozás és diszkrecionális joggyakorlat lefelé, a népi és nemzeti mozgalmakkal szemben, az alkotmányosság demokratikus továbbfejlesztése ellen: olyan ellentmondások voltak ezek, amelyek labilissá és nehézkessé tették a dualista államszervezet működését. Nagy kormányzati rutinra, ügyességre, az alkotmányos szabályok gyakori megsértésére, imparlamentáris és illegális eszközök alkalmazására volt szükség a strukturális ellentmondások okozta funkcionális zavarok elhárításához, a birodalom két része közti érdek- és presztízsütközések elsimításához, a hierarchikus függésrendszer belső arányainak fenntartásához, a széthúzó nemzeti erők egymással vagy szociális mozgalmakkal való kiegyensúlyozásához, semlegesítéséhez. Ez a függésrendszer nem bírta el az érdemleges arányeltolódásokat, sem a dualizmus magyar érdekű továbbfejlesztését, sem az osztrák-német jellegű centralizmus valaminő visszacsempészését, még kevésbé az egyik vagy másik szláv népet privilegizáló trializmus megvalósítását. A rendszer optimális fizikai állapota a mozdulatlanság, a nyugalom volt, s amíg ez az állapot az első negyedszázadban, a külső béke és a belső mozgalmi apály idején valóban fennállott, addig sikerrel lehetett alkalmazni Tisza Kálmán kormányzati alapszabályát: quieta non movere.

Az egyensúly megbomlása

Az 1880-as évek végének megpezsdülő mozgalmaiban a népi ellenzékiség mélyvízi áramlata is a nemzeti ellenzékiség közös medrében haladt. Ez a kispolgári és népi bázis emelte újra hatalommá, kormánybuktató erővé a függetlenségi párt heterogén – de a Tisza-kormány elleni oppozícióban egyetértő – táborát.

Jól érezte meg az idők változását Kossuth Lajos, amikor 1889 végén a nyári tisztelgő látogatásokat kommentálva, „a sors kerekének” fordulásáról írt. „A közélet hivatalos opportunizmusa egy dolog, a kiirthatatlan nemzeti aspirációk önkéntes lüktetése egy másik dolog; amaz szalag a jelenen, emez a jövendőnek csuhája, melynek csak egy kis kedvező időjárás kell, hogy történelemmé fejlődjék. Hiában, a nagy történelmi problémák el nem altathatók, azoknak meg kell oldatni.”[39] Alkalmasint Kossuth Lajos a „kiirthatatlan nemzeti aspirációkon” elsősorban a független, szuverén államiság megteremtését értette, bár hasonló megnyilvánulásai azt valószínűsítik, hogy a megoldandó ”nagy történelmi problémákba” a nemzeti önállósággal szorosan összetartozó polgári átalakulás demokratikus befejezését is beleértette.

A századvéghez közeledve fokozatosan érvényét és értelmét vesztette a „nyugalmat nem bolygatni” jelszó. A „non movere” helyébe a változtatás lépett, a liberális reform, amelynek az lett volna a szerepe, hogy a nemzeti ellenzék veszedelmesen megnőtt táborát megbontsa, népszerűségét ellensúlyozza. Tisza maga megkísérelte a taktikai irányváltást. Kilátásba helyezte a közigazgatás, a választási bíráskodás, az egyházpolitikai ügyek reformját, sőt Kossuth Lajos honossága ügyében a nemzeti kegyeletnek hízelgő engedményt is megpróbált kieszközölni. Mindezzel azonban nem tudta megrendült pozícióját újból megerősíteni. Bukása nem oka, hanem tünete volt a nyugalmi időszak lezárultának.

Tisza Kálmán bukása

A teljes cikk.

A Szapáry-kormány programja és reformjai

Szapáry a kor tipikus arisztokrata politikusa volt, inkább jó névvel, összeköttetésekkel, közigazgatási rutinnal, mint szakképzettséggel és tehetséggel. Közel két évtizedes miniszteri múlt állt mögötte hol a belügy, hol a pénzügy, majd a földművelés-, ipar- és kereskedelemügy élén. Pályafutását sok babér nem övezte, kivált tehetetlen, szakszerűtlen pénzügyminisztersége zárult deficittel. Hogy Tisza, a „generális”, után a kormánypárt e középszerű törzstisztje vezérré léphetett elő, azt éppen szürkeségének köszönhette. Kormányának kiváló szakminiszterei, erős egyéniségei: az ország pénzügyeit rendező, nagy tehetségű Wekerle Sándor, a közlekedésügyet megalapozó Baross Gábor, a liberális jogrendszert továbbépítő Szilágyi Dezső igazságügy-, a szerény, elvhű liberális közoktatásügyi miniszter, Csáky Albin mellett Szapáry keveset nyomott a latban, inkább közvetített. Közelebb állott hozzá az uralkodó bizalmát élvező, a hadügyi vezetés és a kormány közti közvetítés funkcióját ügyesen betöltő Fejérváry Géza honvédelmi, és a Kállay Benjámin közös pénzügyminiszter szorosabb köréhez tartozó Bethlen András földművelésügyi miniszter.

A másfél évtizedes Tisza-éra disszonáns lezárulása utáni kormányalakulásnak az uralkodó is nagy jelentőséget tulajdonított. A március 16-án tartott első minisztertanácson, amire hosszú évek óta nem volt példa, maga elnökölt, és – ami a kiegyezés óta ugyancsak ritkaságszámba ment – hosszasan kifejtette kormányzati elveit. A kormány legfőbb erénye, mondotta, az erély. Erélyre mindenütt szükség van, különösen liberális berendezkedésű országban, egészen különösen pedig Magyarországon. A kormánynak – legalább kifelé – minden kérdésben egységesnek kell lennie. Neki kell vezetnie a pártot, és nem a pártnak a kormányt. A kormányzati alap, 1867, Ferenc József közjogi értelmezése szerint, a birodalom két része által megkötött egyezményt jelentette. „Minden olyan tendenciát, úgymond, amely ezen az alapon túl akar menni és az ország számára nagyobb önállóságot akar kivívni, s amely a jelenlegi törvényes alapot csupán átmeneti állapotnak tekinti, eltökélten le kell küzdeni.”[40] A kormánynak szorosan ragaszkodnia kell a törvényes alaphoz, akkor ő is garantálja, hogy a törvényben előírtnál többet Magyarországtól sem követelnek.

Itt tért ki az uralkodó a honvédség törzstiszti karának továbbképzése ügyében felmerült konfliktusra. A honvédséggel kapcsolatban a következő időben semmilyen érdemleges változtatást nem tervez, mondotta. Azt azonban szorgalmaznia kell, hogy a honvédség kiképzése megfeleljen egy esetleges háborús bevetés követelményeinek. Valóban védképessé tétele megkíván bizonyos intézkedéseket, de ezeknél a katonai szempontokon túlmenő bármilyen melléktekintetet ki kell zárni. Ez az uralkodói nyilatkozat kifejezte azt a kompromisszumot, amellyel egyrészt az összes haderő egységes ki k. u. k. szellemének, másrészt a honvédség nemzeti jellegének megőrzésével kapcsolatos újabb érdekütközést elsimították.

A kormány és a hadügyi vezetés között elég nehezen nyélbe ütött kompromisszumot rögzítette a koronatanács után egy héttel szentesített törvény a honvédségről (1890:V. tc.). Ez a honvédség felállítását és működését szabályozó 1868:XLI. tc. óta hozott számos módosítást, kiegészítést foglalta egységes statútumba. Az új törvény meghatározásában a honvédség nem „a fegyveres erő kiegészítő része”, hanem „egyik része” lett, bár ez az előléptetés inkább a nemzeti érzékenységnek tett stiláris engedmény volt, semmint a honvédség összmonarchiai státuszának valóságos megváltozása. Amíg az eredeti törvény csak a tisztek kinevezéséről intézkedett, az 1890. évi a szolgálati alkalmazásukat is szabályozta. Erről az uralkodó rendelkezett, de a magyar honvédelmi miniszter előterjesztése alapján. Ily módon tehát a magyar kormány mégiscsak fenntartotta a törzstisztek szolgálati alkalmazásába való alkotmányos befolyás jogi lehetőségét.

Az uralkodóval való egyetértés helyreállván, Szapáry március 17-én mutatkozott be a Házban. Programja sem különösebb reményeket, sem heves bírálatot nem váltott ki. A program a gazdasági élet fejlesztésén és az államháztartás teljes stabilizálásán kívül a közigazgatás reformját, vagyis államosításának előkészítését helyezte kilátásba, kárpótlásul pedig a törvényhatósági autonómia biztosítását és az állampolgárok jogait az államapparátussal szemben is védelmező közigazgatási bíróság felállítását ígérte. A kormányt a parlamentben előzékeny várakozás fogadta. Szapáry azonban nem használta ki a Tisza bukása után előállt kedvező erőviszonyokat. A közigazgatási reform kidolgozásával és beterjesztésével nem sietett, a katolikus klérussal elmérgesedő viszonyban nagyon óvatosan járt el. Ámbár a képviselőház 1890 novemberében kifejezetten ösztönözte a régóta összekuszálódott egyházpolitikai kérdések liberális rendezésére, Szapáry ezt a lehetőséget elhárította.

A kormány legjelentősebb eredményeit pénzügyi téren érte el. Wekerle ekkor fejezte be az államháztartás rendezését. Hosszú évek deficitje után 1891-ben az egyensúly helyreállott, sőt a költségvetés némi felesleggel zárult. Az államháztartás szanálása alapul szolgált a valutareform végrehajtásához. A Monarchia voltaképpen már a napóleoni háborúk óta állandóan rossz valutával, ingadozó pénzértékkel küszködött. Az osztrák ezüstvaluta hátrányai különösen a század utolsó harmadában, a tőkés világrendszerbe való teljes beilleszkedés idején ütköztek ki. Az ezüst értéke 1878-tól világszerte erősen csökkent, elvesztette a pénzértéket meghatározó szerepét; ez idő tájt a tőkés országok többsége már áttért az aranyvalutára. Wekerle hosszas tanulmányok után fogott a reformhoz. A pénzügyi nehézségeken, az aranyalap biztosításán kívül számos akadállyal, a magyar agráriusok és az osztrák pénzügyi körök ellenkezésével kellett megküzdenie, míg a reformot másfél éves gazdaságpolitikai vita után 1892 nyarára tető alá hozta.

A valutareform (1892:XVII. és XVIII. tc.) az ezüst alapú osztrák értékű forint helyébe a Monarchia mindkét államában az arany alapú korona pénzegységet állította. Az államadósságok többszöri sikeres konverziójával a valutarendezés anyagi alapját is biztosították. A rendezéssel a Monarchia pénzügyi helyzete megszilárdult, a korona a következő negyedszázadban Európa egyik stabil, értékálló valutájának bizonyult. Ennyiben a reform a gazdaság általános érdekeit szolgálta, habár fő haszonélvezője a kereskedelmi és pénzburzsoázia volt.

Nagyobb gondot fordított a kormány az iparfejlesztésre is. Baross még a Tisza-kabinetben javaslatot dolgozott ki az 1881. évi iparfejlesztési törvény hatályának valamennyi iparágra való kiterjesztésére.

Eltolódások a politikai erőviszonyokban. Az 1892. évi téli választások.

Kialakult egy konzervatív, az agrárius nézetekkel rokonszenvező csoport, amely az irányvonalat megszabó Tisza-gárda belső ellenzéke és a mérsékelt ellenzékkel való fúzió szószólója volt. Ugyanakkor másik csoport is kezdett formálódni Andrássy fiai, ifj. Andrássy Gyula és Tivadar körül, főként arisztokraták és familiárisaik között, akik ekkor elvhű liberálisnak és hatvanhetesnek vallották magukat, de a Tisza-csoport hegemóniájától és módszereitől idegenkedtek. Ennek társadalmi motivációja az volt, hogy elvi liberalizmusuk ellenére elhárították a nagyburzsoáziával való szoros gazdasági és politikai együttműködést; a politikai nézetkülönbségek csírái pedig a hatvanhetes rendszer és a nemzeti jogok együttes védelmének taktikai kérdéseiben rejlettek.

Nevezetes változás következett be a konzervatív ellenzék politikai orientációjában, mégpedig a nacionalizmussal való érintkezési pontok kitapogatásában, a konzervatív hatvanhetesség és a magyar nemzeti eszme parlamentáris, de udvarképes kombinációinak kialakításában. A politikai konzervativizmus a kiegyezés után önálló erőként nem lépett fel, később is álnevek mögé bújt. 1875-ben Sennyey Pál jobboldali ellenzéket alapított, ebből alakult három év múlva az egyesült, majd 1881-ben a mérsékelt ellenzék. Liberalizmus, alkotmányosság és nemzeti gondolat 1848-ban és az 1860-es évek ellenállásában annyira összekapcsolódott, hogy a jobboldali ellenzék a konzervatív elnevezést és programot sohasem vállalta. Az állag- és pozícióőrző konzervativizmus azonban erőtlen volt valóságos ellenzéki funkció betöltésére. Így a kormányt jobboldalról ellenőrző „habarék” pártnak sokáig nem volt határozott politikai arculata. A konzervativizmus és a nemzeti ellenzékiség összekapcsolása az 1880-es évek végén következett be, főként a hadsereggel való gyakori súrlódások és a véderővita tömegtüntetései hatására. Mindez a párt vezető csoportját és vezérét, Apponyi Albertet a nemzeti ellenzékiségben rejlő hatalmas mozgósító erő felismerésére vezette.

Apponyi az 1870-es évek közepén csontos konzervatív hagyományokkal és nézetekkel lépett a közélet terére. A politikai vezető szerep rá is családi örökségként szállott apjától, Apponyi György udvari kancellártól, az ókonzervatív arisztokrácia egyik vezetőjétől. Ezzel européer műveltség és bizonyos politikai, főként szónoki kvalitások párosultak. Elvekben nem volt következetes; inkább mondhatni ingatagnak. Az ellenzéki vezér szerepkörében kezdettől érezte a programszegény, mozgósító eszmék híján lavírozgató párt kilátástalanságát. Ellenzéki párt hatvanhetes alapon aligha mérkőzhetett sikerrel a jól kiépített hatalmi apparátusra támaszkodó kormánypárttal. Apponyi az elsők között tanulmányozta és népszerűsítette itthon az agrárius eszméket, a konzervatív szociálpolitikát, bár a magyarországi viszonyok között nem tartotta alkalmasnak azokat egy tartós parlamenti pártalakulás megalapozására. A konzervatív szociálpolitika gyakorlati szervező munkáját párthívére, Károlyi Sándorra hagyta, maga inkább a közjogi kérdés felé fordult.

Apponyi azzal magyarázza politikai pályája e jelentős fordulatát, hogy a nemzeti közérzület félreérthetetlen megnyilvánulásai meggyőzték: a hatvanhetes közjogi berendezkedés zavarja a nemzeti organizmust. Ha egyszer a rendszernek „a nemzeti élet szükségszerű követelményeivel ellentétben álló fogyatékosságai vannak, akkor azok mellőzhetetlenül fájdalmat és zavart okoznak a nemzeti szervezetben”,[41] és a bajon nem segít, ha nem beszélünk róluk. Fordulatának jelentőségét ő maga abban látta, hogy hangot adott az elfojthatatlan nemzeti vágyaknak, és megkísérelte ezeket az adott államrendszer, a Monarchia keretein belül, hatvanhetes alapon kielégíteni. Ez a magyarázat önmagában hitelesnek tűnik; kétkedést nem is a helyzetelemzés, a premisszák felállítása, mint inkább a belőlük levont következtetések ébresztenek. A nemzeti organizmus zavarainak kiküszöbölésére tett javaslatok ugyanis még tüneti kezelésre is elégtelenek voltak. Apponyi első felléptekor, a véderővita idején, mindössze a magyar hazafiság ápolását kérte a hadsereg magyar részében, és a magyar szellemű tiszti nevelést. E mértéktartó szerénységet a továbbiakban is megőrizte, amikor maga és pártja formálisan is végrehajtotta a politikai fordulatot: 1892. január 5-én felvette a Nemzeti Párt nevet, és új programot adott ki.

A program abból indult ki, hogy a párt olyan „nemzeti politikát” kíván folytatni „az 1867-iki kiegyezés alapján”, amely „minden téren, kifelé úgy, mint befelé, a nemzeti egységet, erőt és méltóságot juttatja érvényre”.[42] A megasztos cél a magyar udvartartás, címer és katonai oktatás bevezetésének óhajában realizálódott. A program gazdaságpolitikai része – kissé szelídített formában – az agrárius követeléseket vette át; a függetlenségiektől az önálló bank tervét kölcsönözte ki, és harcot hirdetett a párthatalmi érdekeket kiszolgáló, korrupt „kormányzati szellem” megváltoztatásáért.

Az újrakeresztelés nem hozott, inkább csak jelzett bizonyos változást a magyar politikai életben. Annak a régtől érlelt felismerésnek a politikai realizálását jelentette, hogy konzervatív hatvanhetes politika nem alkalmas a kormánypárt megbuktatására, s hogy a dualizmussal szemben felgyülemlett elégedetlenséget a nemzeti ellenzékiség szelepein át lehet és kell levezetni. Ez a felismerés a politikai szisztéma egészébe illesztett ellenzéki taktika irányvonalaként kétségtelenül tartalmazott némi realitást, és stabilizátor szerepet is betölthetett. A Nemzeti Párt azonban e helyes felismerés gyakorlati érvényesítésében következetlen maradt. Vérszegény nemzeti követeléseinek teljesülése aligha küszöbölte volna ki a „nemzeti organizmus” zavarait; taktikai levezető szerepe tehát csak felszínes és időleges lehetett. Kormányprogramként viszont – amire Apponyiék továbbra is sandítottak – a „nemzeti vívmányokat hatvanhetes alapon” koncepció irreális volt, ellentétben állott a dualista Monarchia létfeltételeivel. Apponyi önigazoló magyarázatának tehát, ha politikai-taktikai motívumait nem vonjuk is kétségbe, vagy az őszintesége, vagy az átgondoltsága iránt erős kétségeket támaszthatunk.

Változások mutatkoztak az 1848-es közjogi alapon álló pártcsoportosulás soraiban is. A dualista berendezkedést elutasító közjogi ellenzék először az 1848-es pártban, majd párhuzamosan a függetlenségi pártban is szerveződött, mígnem 1884-ben a két rokon irányzat Függetlenségi és 48-as Párt néven egyesült. A program Ausztria és Magyarország között csupán az uralkodó közösségét – a perszonáluniót – ismerte el, követelte az önálló hadügy, a magyar hadsereg, a külügy és a pénzügy kiépítését, és a politikai rendszer liberális továbbfejlesztését. A párt szociális programja vérszegény volt: a dolgozó néprétegek érdekeinek gondos ápolását, a kis- és középbirtokos osztály pusztulásának elhárítását, a munkás nép sorsának javítását hangoztatta. Társadalmi jellegét tekintve egyértelműbb és konkrétabb volt a párt erdélyi bizottságának – a később önálló frakcióvá különült Ugron-csoportnak – 1881-ben közzétett „különprogramja”, amely gyakorlatilag elismerte a dualizmus alkotmányos intézményeit, a delegációkat, továbbá nagyobb hangsúlyt helyezett a földbirtokosok anyagi érdekeinek védelmére. Az agrárius gazdaságpolitika részköveteléseit először rögzítő pártprogram egy vonatkozásban az önállóságnak is agrárius értelmezést adott: az önálló vámterületet a hazai mezőgazdasági termelés védelmében – a vámmentes balkáni agrárbehozatal megakadályozása végett – követelte.

Az évtizedfordulón, Tisza bukásakor a párt sorait izgatottság és nyugtalanság, a változás lehetőségének reménye és az útkeresés bizonytalansága töltötte el. Ez nézeteltéréseket, éles polémiát és belviszályt váltott ki, illetve újított fel a frakciók között. Ugron csoportja a helyzetet alkalmasnak vélte a dualizmushoz idomított, mérsékelt függetlenségi irányzat kormányra kerüléséhez. Ezért 1890-ben gyűléseken, cikkekben és röpiratokban népszerűsítette a függetlenségi program fokozatos megvalósításának elvét, vagyis a delegációban való részvételt ajánló korábbi javaslatát. A liberális függetlenségiek részéről Mocsáry LajosUgron támadásával szemben – 1848 és 1849 szoros történelmi összekapcsoltságát, tehát 1848 baloldali értelmezését védelmezte. A függetlenségi frakciók polémiájában az 1860-as évek érvei újultak fel a kompromisszum vagy a közvetlen eredménnyel nem kecsegtető elvhűség reálpolitikai értelmezéséről, azzal a nem csekély különbséggel, hogy akkor abszolutizmus vagy alkotmányos autonómia, 30 évvel később miniszteri bársonyszék vagy ellenzéki padsor alternatívájában kellett dönteni. A függetlenségiek többsége az ellenzékiséget választotta, elvetette a kormányképességre kacsintó fokozatosság elvét. Ugron és hívei, 17-en, miután a többség leszavazta őket, külön képviselői csoportot alakítottak: a „48-as kört”, mérsékelten agrárius és mérséklődő függetlenségi program alapján.

A mintegy 70 képviselőből álló függetlenségi többség – amelynek vezérkarát a nemsokára bekövetkezett haláláig Irányi Dániel, mellette Mocsáry Lajos, Justh Gyula, Eötvös Károly alkotta – ugyancsak kisebb belső csoportokra oszlott, de a negyvennyolcas nemzeti és liberális alapelvekben egyetértett. Ők az ellenzék feladatának az elvek és az eszmék őrzését tartották, de erősbödő önbizalommal vallották azt is, hogy a nemzeti közvéleménytől támogatott ellenzék képes a hazai és a birodalmi külpolitika befolyásolására, a nemzeti jogok védelmére, alkalomadtán bővítésére is. A párt 1892. újév napján „Szózat a magyar néphez” címen választási kiáltványt tett közzé. A kritikai helyzetelemzés középpontjába jó taktikai érzékkel a hadseregpolitikát állította. A hadsereg nyelvében, oktatásában, vezetésében „országunk állami léte tökéletesen megsemmisíttetik”. Az ország beolvasztására irányuló centralista törekvés 1867 óta sem szűnt meg, sőt az utóbbi években folyton erősödött. A kiáltvány rámutatott, hogy a hatalmi versengésben mindenütt nő a hadsereg száma és súlya, erősödik a militarizmus, „vagyis minden nagy nemzeti érdeknek a hadügyi érdekek alá rendelése”. A különbség másokkal szemben az, hogy „nálunk a militarizmus se nem magyar, se nem nemzeti, se nem alkotmányos, hanem udvari, osztrák-német és magyarellenes”.[43] E növekvő veszéllyel szemben védelmet az ország függetlensége, saját hadserege és külügye, gazdasági önállósága nyújthat.

A párt méltányolva ugyan Apponyiék új orientációját, kétségét fejezte ki, vajon lehet-e a hatvanhetes rendszer nyilvánvaló hibáit és torzulásait hatvanhetes alapon megjavítani. „A zátonyon megfeneklett hajót azok, kik a hajót teszik működésük támpontjává, a zátonyról soha el nem mozdíthatják.”[44] E kossuthi ihletésű szentenciát azzal a kétkedő kérdéssel is megtoldották, hogy sikerülhet-e gróf Apponyi Albertnek az, amire ugyanezen az állásponton állva Deák Ferenc sem volt képes. A párt elhatárolta magát az Ugron-frakciótól is.

A programszerű nyilatkozat azt tanúsítja, hogy a függetlenségi párt többsége az 1890-es évek elején még őrizte a kiegyezés kori liberális nacionalizmus hagyományait, de jobbadán csak őrizte őket, még ha felfigyelt is a korabeli militarizmusra, az állami és társadalmi fejlődés aggasztó új jelenségeire. Bár nem tekinthető illuzórikusnak a nemzeti közvélemény mozgósítása, a parlamentáris lehetőségek felhasználása a militarizmus erőivel szemben, szűklátókörűség volt a militarizmus növekedésében csak hatalmi versengést, az etatizmusban csupán az idegen befolyást felismerni; amit a magyar állami függetlenség teljességének helyreállítása önmagától kiküszöbölne. A párt fő gyengesége abban rejlett, hogy nemcsak a jobbra tartó nemzeti irányoktól, hanem a balra tartó népmozgalmaktól is elhatárolta magát, a kor feszülő szociális problémái megítélésében is a hagyományos liberális állásponton maradt.

Az 1892. évi választások előtt az erőviszonyok eltolódása politikai és ideológiai síkon a hagyományos függetlenségi eszme népszerűségének növekedésében, de mögötte és vele több ponton érintkezést keresve a konzervativizmus, az agrárius antiliberalizmus terjedésében mutatkozott meg. Ezek az ellenzéki áramlatok a kormánypártot gyengítették, keresztülhúzták az országgyűlés korai feloszlatásával és a téli választásokkal kapcsolatos tervet. Szapárynak ezt a vállalkozását sem kísérte szerencse.
Fájl:Az 1892. évi országgyűlési választások.jpg
Az 1892. évi országgyűlési választások
A kormánypárt a választásokon 18 mandátumot vesztett, ebből a függetlenségiek 7-et, a Nemzeti Párt – a vele rokonszenvező pártonkívülieket is beszámítva – 11-et nyert el. Az új képviselőházban így 243 kormánypártival 170 ellenzéki, éspedig 70 nemzeti párti és kereken 100 függetlenségi állt szemben. A kormánypárt összetétele annyiban változott, hogy Szapáry mellőzte a Tisza-csoport néhány tekintélyét, helyettük saját embereit, jórészt arisztokratákat hozott be, részben a párton belüli liberálisok, részben a nemzeti párti agráriusok ellensúlyozására.

Egyházpolitikai előzmények

Nem hozott megnyugvást Trefort 1884. évi rendelete sem, amely bírsággal sújtotta az 1868:LIII. tc. értelmében más vallásfelekezethez tartozó gyermeket megkeresztelő lelkészt, ha a keresztelési bizonylatot nyolc napon belül nem küldi el az illetékes lelkészi hivatalnak anyakönyvezés végett. A Tisza-kormány azonban nem vette túl szigorúan e rendeletet, e téren sem akarta a nyugalmat bolygatni.

A törvénnyel szembeszegülő papi ellenzék növekedése, az elharapózó renitencia és a fel-fellobbanó vallási villongások a kormányt végül is beavatkozásra késztették. Csáky Albin 1889 őszén újabb rendeletet készített elő az elkeresztelések ellen. Kibocsátás előtt megmutatta a hercegprímásnak és néhány püspöknek. Simor nem értett ugyan egyet a tervezettel, azt – akárcsak forrását, az 1868. évi törvényt – a katolikus hitelvekkel ellenkezőnek, és célszerűtlennek tartotta, de tiltakozást sem jelentett be. Csáky 1890 februárjában kiadott rendelete „A keresztelési bizonylatok kölcsönös megküldéséről” voltaképpen Trefort hat évvel korábbi rendeletét ismételte meg, a katolikus egyház számára tett enyhítő módosításokkal. A miniszternek és társainak nem csekély meglepetéssel kellett tapasztalniuk, hogy a gondos előkészítés és a megegyezési készséget tanúsító engedmények ellenére a rendelet ellen azon nyomban heves kampány indult meg sajtóban és szószékről, sőt a püspöki karban is akadtak nyílt szembeszegülők. Emiatt Simor jobbnak látta, hogy Rómához forduljon döntésért. Ezt tette diplomáciai úton a kormány is: minthogy a februári rendelet elleni klerikális mozgalom nem apad, sőt egyes püspökök bátorítása következtében egyre szélesebb méreteket ölt, kívánatos volna egy megnyugtató pápai döntéssel elkerülni az állam és az egyház közötti, egyik fél számára sem kívánatos konfliktust.

A magyar kormánynak másodszor is módjában volt meglepődni, amikor 1890 augusztusában a Szentszék döntéséről értesült. A pápai különbizottság döntése szerint katolikus lelkész nem hajthatja végre az „elkeresztelési” rendeletet. A pápa indokolása szerint az arra kényszeríti a katolikus papságot, hogy „az eretnekeknek mintegy átadja azok lelkét, kiknek megváltására isteni küldetése van”.[45] A rendelet és szülőanyja, az 1868. évi törvény „lábbal tiporja az Egyház jogait” és a szülők szabadságát gyermekeik vallásának megválasztását illetően. Ez az álláspont figyelmen kívül hagyta, hogy elsődlegesen a vegyes házasságot tiltó katolikus dogma, illetve a csak reverzális ellenében megadott diszpenzáció sértette a házassági és vallási szabadságot.

Róma döntése után világossá vált, hogy a katolikus papság nagy részével aligha lehet majd elfogadtatni a rendeletet, és ha a kormány nem akar tömeges bírságolási perekbe, mindennapos csetepatékba keveredni, más megoldáshoz kell folyamodnia. Kézenfekvőnek látszott, amit Szilágyi régtől ügetett: a részleges vagy teljes állami anyakönyv, később esetleg a polgári házasság bevezetése Amikor azonban e kézenfekvő gondolat konkrét programmá és javaslattá érett, kiderült, hogy a reform idejét és módját illetően a kormányon belül sincs egyetértés. A miniszterelnök nem kívánt gyökeres változtatást. Csáky is megelégedett volna csak a vegyes házasságoknál kötelező állami anyakönyvvezetéssel. A SzilágyiWekerleBaross-triász az általános anyakönyvvezetés mellett tört lándzsát. Az 1890. november 14-i koronatanácson az uralkodó is beleszólt a vitába. Nem titkolta, hogy az 1868. évi törvényt elhibázottnak, a súrlódások forrásának tartja. Nem híve az állami anyakönyvezésnek sem, mert az gyengíti a vallásosságot. Ferenc József, a birodalom első tisztviselője azonban volt olyan jó bürokrata, hogy ne engedje meg se magának, se másnak az állam tekintélyének csorbítását, a törvények és rendeletek visszavonását vagy megszegését. Ezért ő sem fogadta el a Szentszék döntését, hanem hozzájárult olyan értelmű bejelentéshez, hogy a kormány szükség esetén gondoskodni fog a részleges állami anyakönyvezés bevezetéséről. A novemberi költségvetési vitában a képviselőház hatalmas – az ellenzék zömét is magába foglaló – többséggel az 1868. évi törvény és a februári rendelet fenntartása mellett foglalt állást, és teljes egyetértéssel vette tudomásul a kormány bejelentését, hogy szükség esetén törvényjavaslatot terjeszt be az állami anyakönyvvezetésről.

Ennek szükségét, úgy látszik, akkor még nem látták elérkezettnek, a javaslat előkészítését sem indították meg. Az uralkodó kívánságára és a kormányfő sürgetésére folytatódott az alku az egyházi vezetőkkel. December közepén Szapáry személyesen tárgyalt a hercegprímással. Tudatta vele az uralkodó elhatározását, hogy rendkívüli megbízottat kíván küldeni Rómába, addig ne hozzanak érdemleges döntést. Simor megígérte, hogy az alsópapsággal egyelőre nem közlik a római döntést.

Az igazi meglepetés, ha még nem szokott volna hozzá, ekkor érte a kormányt. Egy nappal e személyes megbeszélés után a Magyar Állam teljes terjedelemben közölte a pápai leveleket. Ez a „csínytevés” gyökeresen megváltoztatta a helyzetet: semmi remény nem maradt arra, hogy Róma megváltoztassa az alsópapság tudomására jutott döntést. „Ezen újabb indiscretió – jelentette Szapáry az uralkodónak – csak folytatását képezi azon számos egyéb eddigi indisceretióknak, melyek ezen ügyben már hónapok óta következetesen előfordulnak és ezen következetes eljárásból önként azon meggyőződésre kell jutni, hogy ez szántszándékos eljárás” azok részéről, „kik nem akarják, hogy ezen ügy békés megoldást nyerjen”.[46] Szapáry a „felháborító indiszkréció” forrását a prímás környezetében kereste. Újabb kutatások is azt valószínűsítik, hogy a prímási irodaigazgató, Csernoch János, a későbbi esztergomi érsek lehetett a hírforrás. Akárhogy is volt, végre Szapáry is ráeszmélt: magában az egyházban, annak harcos antiliberális irányzatában találhatók azok az erők, amelyek szántszándékkal meghiúsították az elkeresztelési viszály békés kiegyenlítését.

Az elmondottakból megállapítható, hogy a szabadelvű kormányok egyházpolitikáját defenzív magatartás és mérséklet jellemezte az 1880-as években. A kormány kerülte a konfliktus-szituációkat, ha ilyen mégis előállt, többnyire visszavonult. Tisza például 1884 januárjában a főrendiház elutasító szavazata és a püspöki kar tiltakozása miatt levette a napirendről a zsidók és keresztények közti polgári házasság javaslatát, amint Trefort sem erőltette ekkor kiadott elkeresztelési rendelete szigorú végrehajtását.

A politikai katolicizmus jelentkezése

A kormány egyházpolitikai ellenzéke, a későbbi katolikus Néppárt, két különböző irányzatból tevődött össze. Az egyiket magas rangú, az uralkodó körökben befolyásos konzervatív arisztokraták és a kormánypolitikával elégedetlen főpapok képviselték. Kezdetei a polgári házasság bevezetésének első, elkontárkodott kísérletére nyúlnak vissza: az 1883–1884. évi parlamenti vitában alakult ki az a főrendiházi ellenzék, amely Tisza javaslatát megbuktatta. Ez az ellenzék nem lépte túl a főrendiház, illetve az udvari kabinetpolitika kereteit. Elitcsoportja, a Zichy Nándor gróf és a hozzá közel álló Steiner Fülöp székesfehérvári püspök körül sűrűsödő centrum, az 1880-as évek vége felé kezdett önálló irányzattá formálódni. Zichy közéleti tevékenységének központjában a vallásvédelem és a hitbuzgalom ápolása állt, de ennek keretében felkarolta a konzervatív szociálpolitika eszméit, és szükségesnek tartotta a katolikus világiak szervezését. Zichy és társai túlléptek a politizálásnak a magas arisztokráciához illő formáján, a főrendiház ellenzékieskedésén, de befolyásuk csekély maradt, nem tudtak az alsó középrétegekhez és a körükben befolyásos lelkészkedő papsághoz hozzáférni.

Az egyházpolitikai ellenzék másik ága éppen e hanyatló rétegekből, és az alsópapságból került ki. Az arisztokráciával egyszintű főpapságot az alsópapságtól a 18. század óta mély szakadék választotta el. Ez a dualizmus korában is fennmaradt a püspöki rezidenciák barokk pompájában elzárkózva élő főpapság és a falusi plébániák lelkészei között. Az alsópapság és a hívő katolikus értelmiség elégedetlen volt a liberális állammal is, amelyet a protestantizmus hatalmi szervezetének tekintett, s a katolicizmus elnyomásával, sőt a vallástalanság terjesztésével vádolt. Az alsópapság szociális és politikai ellenzékisége a hanyatló „úri középosztály” antikapitalista és antiliberális megmozdulásainak keretében, az 1880-as évek folyamán öltött szervezett formát. Egy részük, főként a Dunántúlon, aktív szerepet játszott az évtized első felében fellobbant antiszemita mozgalmakban, sőt az antiszemita párt vezérkarában is; más részük bekapcsolódott az agráriusok akkortájt kiépülő helyi szervezeteibe, egyleteibe. Antiszemitizmus és agrárizmus azonban csak egyik eleme annak a mozgalomnak, amelynek adekvát kifejezési formája a politikai katolicizmus volt.

Az újkonzervativizmus vallási töltésű áramlata nálunk a liberális egyházpolitika elleni harc során alakult ki. Szervező központja a Magyar Állam című katolikus lap szerkesztői és papi írógárdája volt. A vegyes házasságból született gyermekek elkeresztelésében a dunántúli papság, különösképpen Molnár János komáromi apátplébános tűnt ki. Az elkeresztelési „intranzigencia” terjedése, bizonyos szervezettséggel bíró mozgalommá válása azt a feltételezést valószínűsíti, hogy a politikai katolicizmus e gyenge irányzata pártérdekekből, a konzervatív-katolikus szellem felszítása végett provokálta a harcot. Belpolitikai, világnézeti és szociális ellentétek azonban csak részben motiválják az arisztokrata-főpapi és a középrétegi-alsópapi irányzat önálló fellépését és harciasságát. Hiszen önmagában mindkettő gyenge volt, és az 1890-es évek elejéig nem is kapcsolódtak össze, hanem a módszert, a taktikát és a célokat tekintve szöges ellentétben álltak egymással. A hazai politikai katolicizmus külhoni példákból, mozgalmakból, mindenekelőtt Rómából merítette az autoritást és az erőt az önálló fellépéshez.

Róma politikai ideológiájában és irányvonalában XIII. Leó alatt jelentős fordulat következett be. Ő sem mondott le a pápaság világi hatalmának helyreállításáról, nem békélt meg a „sátáni művel”, az olasz nemzeti állammal, de elődénél, IX. Piusnál reálisabban számolt kora valóságos hatalmi viszonyaival. A „halálhozó ragály”, a szocializmus – és szülője, a felvilágosult racionalizmus – rohamos terjeszkedése az államhatalommal való együttműködésre késztette. „A szocializmus pestisének elhárítására” az egyháznak nagyobb hatalma van, mint bárminő világi hatóságnak – írta egyik első enciklikájában –, csak engedjék szabadon működni. XIII. Leó jól látta, hogy a világi hatalmától megfosztott pápaság, illetve a politikai befolyásából sokat vesztett egyház újra megtalálhatja helyét a polgári államok nemzetközi rendszerében és belső rendfenntartó apparátusában.

Róma és a dualista Monarchia viszonya ellentmondásosan alakult. A katolikus Habsburg-abszolutizmussal hajdan fennállott szoros kapcsolat, az 1855. évi konkordátumban rögzített együttműködés a kiegyezés után felbomlott. A pápa mélységesen elítélte a kiegyezést, elsősorban a liberalizmus győzelme, a konkordátum felmondása miatt, amit jórészt a túlságos befolyáshoz jutott liberális Magyarországnak tulajdonított. Tovább rontotta a viszonyt az egységes Olaszország elismerése, majd az 1882-ben kötött hármas szövetség, ami ellen a pápa neheztelve tiltakozott. Magában az uralkodóban s a hithű dinasztiában egyébként bízott, s e bizalom némiképpen temperálta a magyar kormányok iránti ellenszenvét. Két évtizedig tűrte, bár sérelmezte a liberális magyar egyházpolitikát; de 1886-ban külön enciklikában ítélte el Trefort elkeresztelési rendeletét, ami nem maradt hatás nélkül Magyarországon.

A római politikában 1887 hozott látható fordulatot. Ekkor tettek pontot a német „kultúrharc” végére, ebben az évben foglalta el a Szentszék államtitkári posztját Mariano Rampolla, az addigi madridi nuncius. Rampolla a francia orientációt erősítette, Franciaországban nemcsak Olaszország ellenfelét, hanem a katolikus politikai mozgalom szülőföldjét is tisztelte. Ennek megfelelően a hármas szövetséggel, s főként a Monarchiával való kapcsolatot hűvös tartózkodással kezelte. A monarchiai katolikus irányzatok az egyházon belül és kívül megértő támaszra találtak benne, olyannyira, hogy az 1890-es években a császár és a főpapság által kárhoztatott ausztriai keresztényszociális párt céljainak támogatását és bátorítását is megengedhetőnek találta.

Az irányvonal változását az 1880-as évek végén megérezték Bécsben is, Budapesten is. Magyarországon az alsópapság növekvő ellenzéki szellemét Róma szava bátorította, többek között a szabadságfogalom és a szabadságjogok katolikus értelmezéséről kiadott 1888. évi enciklika (Libertas praestantissimum). Az idők változása nemcsak abban mutatkozott, hogy a pápa szembeállította a felvilágosult racionalizmus szabadságfogalmát a liberális rendszerekben ténylegesen megvalósult szabadságjogokkal, és hogy mindkettő bírálatában a katolicizmus régi tanait az újkonzervativizmus frissebb, hatékonyabb érveivel párosította, hanem mindenekelőtt abban, hogy nem nyilvánította a polgári szabadságeszmét és -jogokat egyértelműen elvetendő tévtannak: amennyiben keresztényi mérséklettel alkalmazva az egyház és a katolicizmus szabadságát is szolgálják, elfogadhatónak tartotta őket. Megengedhető – írta – az elnyomás vagy az igazságtalan erőszak elleni szervezkedés, kiváltképp ott, ahol az egyházat megfosztják törvényes szabadságától.

Az új irányvonal legnevezetesebb, új korszakot jelző megnyilvánulása az 1891-ben kiadott „Rerum novarum” enciklika volt. Az egyház új szociálpolitikai elveit és gyakorlati ajánlásait vázoló enciklika az erősödő szocializmus hatására és ellensúlyozására született. A magántulajdont istentől szentesített természeti jognak nyilvánította, elítélte az osztályharcot, vele szembon a tőkés és a munkás keresztény hitelvek alapján való összefogását, az ellentétek méltányos kiegyenlítését ajánlotta. Ennek érdekében szükségesnek mondotta a kor nagy szociális problémáinak felkarolását, a munkások érdekeinek védelmét, megengedhetőnek tartotta a vallásos alapon álló munkásszervezkedést is. A „Rerum novarum” egyetemes politikai és eszmetörténeti szempontból bizonyára a modern ipari társadalomhoz való újkonzervatív adaptáció legjelentősebb egyházi dokumentuma volt. A magyarországi viszonyok között azonban csekély hatást váltott ki, már csak azért is, mert nálunk a mérvadó egyházi körök nem tartották időszerűnek a szervezett szociálpolitikai gondoskodást. Sokkal időszerűbb és hatásosabb volt az egy évvel korábbi „Sapientiae Christianae” kezdetű enciklika a katolikus polgárok közéleti kötelességeiről. Az egyháznak mindent el kell követnie – állapítja meg az enciklika – a „keresztény szellem felélesztésére a népek életében és gondolkodásában”, és tudatossá kell tennie a katolikusok közéleti kötelességeit. A katolikus polgár kötelessége, hogy szeresse hazáját, munkálkodjék üdvéért, és hűséggel ragaszkodjék az egyházhoz. Ha az állampolgári kötelesség ellentétbe kerül a vallással, akkor az isteni parancsot kell követni. Megesik ugyanis, hogy az állam mást parancsol, mint amit a vallás megenged, sőt az is előfordul, hogy a világi hatalom magát az egyházat és a vallást bántalmazza. Ilyen esetekben „ellenszegülni kötelesség és engedelmeskedni oly bűn, amely az állam ellen is irányul, mivel az államnak is árt, ami a vallás ellen elkövettetik”. „Ennek a kötelességnek azonban a keresztények eredménnyel és sikerrel meg nem felelhetnek, ha egyenként fognak a harchoz.” Jézus sem csupán tanítványokat szerzett magának, hanem azokat szövetségbe egyesítette, az ő egyházába, amely tökéletes, minden másnál előbbre való társaság, és ezenfelül táborokba rendezett sereg is. Az egyház a példakép, a legfőbb testület, de nem adhatja magát pártérdekek, váltakozó kormányok szolgálatára. Ha az állami törvények nem megfelelők, vagy éppen ellenségesek, akkor a katolikus polgárok kötelessége síkraszállni ellenük. A pápa szervezett közéleti harcra szólította a hívőket, ezek irányítására intette a főpapokat. Különösen figyelmükbe ajánlotta a családi nevelést: a szülők elsőrendű joga és kötelessége, hogy vallásos szellemben neveljék gyermekeiket, és minden jogtalan beavatkozást visszautasítva, sértetlenül megőrizzék e jogukat.[47]

A „Sapientiae Christianae” enciklika 1890. január 10-én, másfél hónappal Csáky Albin elkeresztelési rendelete előtt jelent meg, nemsokára magyar nyelven is kiadták. Nyilvánvaló, hogy 1890 tavaszán különösen felbátorította a hazai egyházpolitikai ellenzék vezetőit és az alsópapságot. Ez megvilágítja eseménytörténeti vázlatunk egynémely különös fordulatát: a Csáky Albin rendeletét fogadó – önmagában nehezen magyarázható – széles körű ellenállást, Róma elutasító válaszát a püspöki kar felterjesztésére, és fényt vet a pápai levelek illetéktelen közlését okozó „indiszkréció” hátterére. Az évtizedfordulón Róma Magyarországon is a politikai katolicizmus erősítését, önálló fellépését szorgalmazta. Ha ez így van, akkor érdemes felülvizsgálnunk a magyar történetírás ama korábbi felfogását, amely az egyházpolitikai harcot elsősorban, vagy jórészt a szabadelvű kormányzat taktikai húzásának tulajdonította. Gratz Gusztáv a reformpolitikát kísérletnek tekintette arra, hogy „a magyar közvélemény figyelme nagy kérdések felvetésével eltereltessék a mindinkább előtérbe nyomuló közjogi kérdésektől”.[48] Hasonlóan értékelte az egyházpolitikai küzdelmet Szekfű, és a „Magyarország története” rövid összefoglalásba írt fejezetünk is. Ha a szabadelvű kormányzatnak valóban ez lett volna a szándéka, akkor megvalósítását már Tisza alatt megkísérelhette volna, 1890 végén pedig feltétlenül meg kellett volna kísérelnie.

Az egyházpolitikai harc kibontakozása

A szabadelvű párton belüli jobboldal abban bízott, hogy a miniszterelnök hajlandó lesz, és elég erős is a „Tisza-klikk” letörésére.

Harc az önálló munkáspártért

A pártvezetőség harcos akciókat nem kezdeményezett, igaz, ehhez az általános politikai helyzet sem volt kedvező. Európában béke honolt, a Monarchiában megszilárdult a dualista rendszer, Magyarországon pedig a Tisza-kormány politikai és hatalmi apparátusa.

A Bánffy-kormány bemutatkozása

Bánffy, ha államférfiúi képességekkel nem is büszkélkedhetett, hosszú megyei pályafutása alatt nagy közigazgatási rutint szerzett. Ezt lefelé a megyékben bevált erőszakkal, a nagypolitikában viszont a Tisza-iskola ügyes taktikázásával alkalmazta.

A nagyhatalmi nacionalizmus

Az a gondolat persze, hogy a Habsburgok monarchiájának Magyarország a természetes súlypontja, a dinasztiának a magyarság a legszilárdabb bázisa, már a reformkorban felmerült és potenciálisan benne rejlett a hatvanhetes koncepcióban is. Az óvatos és szkeptikus Deákkal szemben ez a gondolat több-kevesebb következetességgel, ki nem mondott kormányzati elvként érvényesült Andrássy Gyula és Tisza Kálmán politikájában. Bánffy szintén a monarchiai közösség hatvanhetes értelmezéséből indul ki. A „magyar nemzet” – írta – csak úgy maradhat fenn, ha a magyar állam egységes és egynemzetiségű lesz. A megvalósítás egyedül lehetséges politikai kerete: a kettős Monarchia. „A magara hagyatott Magyarország a szomszédok politikai játéklabdájává” válnék. A szorosan vett „magyar nemzeti érdek nagyhatalmi állást követel: S nagyhatalmat csak Ausztriával együtt alkothatunk”[49] A dinasztia is csak a „legsovinisztikusabb értelemben vett” magyar „nemzeti” államra építheti bizton jövőjét. A közép-európai állapotok kényszerítőleg parancsolják a Monarchia súlypontjának Budapestre való áthelyezését, egy „magyar–osztrák birodalom” létesítését. A magyar soviniszta célok valóra váltásának tehát, vallja Bánffy, a dualizmus nem béklyója, hanem talpköve.

A nagyhatalmi nacionalizmus érveit és céljait szélesebb látókörrel, színvonalasabban fogalmazta meg ifjabb Andrássy GyulaAz 1867-iki kiegyezésről” című pályadíjas munkájában. Andrássy nem a nemzetiségelnyomó nacionalizmus platformján akarja a vezető réteg politikai egységét összehozni, hiszen az ebbéli egység fölös bősége ellenére sem sikerült eddig a kiegyezés óta fennálló közjogi ellentéteket áthidalni. Ő a lefolyt három évtized eredményeire hivatkozva, észérvekkel kívánta a dualizmus változatlan fenntartásának szükségességéről meggyőzni a nemzeti ellenzéket. A mai rendszer „minden megbolygatása, megváltoztatásának minden kísérlete már önmagában is nagy veszélyekkel jár”. Ennek csak az teheti ki nemzetét, „akinek az a meggyőződése, hogy a mai rendszer a nemzet fejlődését végképp megakasztja”.[50] Ilyet viszont a tények józan reális mérlegelése alapján egyetlen hazafi sem állíthat. Meddő tagadás helyett arra kell törekednünk, hogy „a közös intézmények terén oly álláshoz jussunk hogy ott a mi befolyásunk legyen a döntő”. Az organikus fejlődés úgyis a magyarságot erősíti „A monarchia erőviszonyai természetessé és érdekei kívánatossá teszik, hogy benne politikai tekintetben mi vigyük a vezető szerepet. Mi nagy múltú, egységes államot alkotunk. Ausztria a nemzetiségeknek és tartományoknak mozaikja, belső egység nélkül… Ezen kívül a magyar faj a politikai, az államfönntartó képesség dolgában messze túlszárnyalja a velünk szövetkezett népeket.”[51] Nem lerombolni vagy bolygatni kell tehát, hanem erősíteni és meghódítani a közös intézményeket, és akkor idők rendjén a magyar lesz a Monarchia vezető nemzete.

A koncepciót illetően teljesen megegyezett Andrássyval nagy tekintélyű pályatársa és ellenlábasa, Tisza István, legfeljebb a külpolitikai vonatkozásokat húzta erősebben alá. „Nekünk magyaroknak – mondotta 1899. január elsejei köszöntőjében – fizikai erőnk csekély azon nagy feladatokhoz, amelyeket az isteni gondviselés s a világtörténelem vaslogikája rótt a nemzetre.” „Ezt a hivatást a magyar nemzet máskép nem oldhatja meg, mint hogyha a paritás alapján döntő befolyással bíró tagja marad egy olyan szervezetnek, amely elég erős arra, hogy mint európai nagyhatalmasság döntő súllyal dobja a mérlegbe szavát.” Vagyis: a Monarchiának. Éppen a közelmúlt ausztriai bonyodalmai, belzavarai miatt „általánossá vált a meggyőződés itt benn, és künn az ország határain kívül, hogy ennek a monarchiának biztos alapját, biztos gerincét a magyar nemzet képezheti”.[52] Következésképpen jól felfogott nemzeti érdek a közös hadsereg fejlesztése, egységének, harcképességének növelése.

A századvég kormánypárti politikusai számára tehát a dualizmus már nem az európai konstellációk kényszere miatt relatíve kedvező állami keret, mint az 1860-as évek liberális nemzedéke számára volt, hanem abszolút értelemben a legjobb államrendszer, éspedig nemcsak a hatalmi és a területi birtokállomány megőrzése, hanem nagyhatalmi nacionalista célok megvalósítása érdekében is. Az a felismerés, hogy a magyarság gyenge a teljes függetlenség és a belső hegemónia egyidejű kivívására és megtartására, Deáknak a célok korlátozását, a fizikai erővel arányos kompromisszumot tanácsolta. A századvég vezető gárdáját az erő és a cél meg nem felélése nem a célok mérséklésére, hanem az erő hatalmi eszközökkel, a Monarchia hatalmi súlyával való növelésére ösztönözte.

A századvégen a nagyhatalmi nacionalizmus sajátos változata alakult ki Bécsben. Egyes udvari főméltóságok, és főként a közös kormányszervek magyar tisztviselői a császári székvárosból alátekintve még provinciálisabbnak, még károsabbnak ítélték a hazai nemzeti ellenzék jogi formalitásokon nyargaló alkotmányvédelmét. Szerintük elhibázott taktika a nemzet erejét az állami különállás körülbástyázására, a törvényhozó hatalom birtoklására összpontosítani, hiszen a tényleges hatalom úgyis a birodalom központi igazgatási és fegyveres apparátusának kezében van. A magyar hegemónia megszerzésének legbiztosabb útja a közös kormányszervek, a hadsereg kulcspozícióinak megszerzése, az udvar megnyerése. Ez a gondolat sok elemében Andrássy Gyulától, a külügyminisztertől ered, kifejlesztője és szívós képviselője Kállay Benjámin volt. Kállay a Balkánon diplomata, itthon konzervatív képviselő, majd 1882-től 1903-ig közös pénzügyminiszter, egyúttal Ferenc József informális tanácsadó csoportjának tagja. Ő a feje és irányító szelleme annak a magát ”realistának” nevező bécsi körnek, amely birodalmi szemlélettel képviselte a magyar nacionalizmust. Kállay előtt – írta róla famulusa, Thallóczy Lajos – „nem az a kis táblabírák által isten jóvoltából nyomoréknak megtartott dualisztikus Magyarország lebegett: benne élt a hit, hogy ez a faj, a hazája életre, nagy célokra van hivatva”.[53] A magyarság monarchiai uralma az az ábránd, amely „nekünk, realistáknak ís vigasztalásul szolgál, …Kállaynál a jövő aktuális programját képezte”. Kállay Tisza Kálmánt „kicsinyes pártpolitikusnak” tartotta.

Belpolitikai válság Ausztriában

1893 novemberében, 14 évi kormányzás után Taaffe lemondott. Bukása, akárcsak Tiszáé, a nyugalom korszakának lezárulását, a távlattalan „napról napra élő” politika csődjét jelezte.

Az 1898. évi politikai válság. Bánffy bukása.

A befolyásos Tisza-csoport az obstrukció erélyes megfékezését, szigorú házszabály-revíziót követelt. Az Andrássy Gyula vezette arisztokrata-csoport viszont ellenzett minden erőszakos rendszabályt, eltávolodott a kormánytól. Szilágyi tüntetőleg lemondott házelnöki tisztjéről, s példáját a két alelnök is követte.

A Monarchia mindeddig nem ért meg ilyen súlyos kiegyezési válságot, Magyarország még sohasem került exlex állapotba. Ezzel magyarázható, hogy a szabadelvű párt kormányzó csoportja is rendkívüli lépésre szánta el magát. A párt december 6-i értekezletén Tisza Kálmán törvényjavaslat-tervezetet mutatott be, amely felhatalmazást adott volna a kormány részére, hogy amennyiben a indemnitásról, illetve a kiegyezésről szóló javaslat az év végéig nem válnék törvénnyé, akkor az államháztartás vezetésében és az Ausztriával való gazdasági viszonyban a jelenlegi állapotokat egy évig, 1899. december 31-ig fenntarthatja. Meggondolatlan, talán az idegességből fakadt lépés volt ez. Maga a javaslat, és a szabadelvű pártban történt előterjesztése nem kerülhette el az alkotmánysértés, az „abszolutisztikus” kísérlet vádját. Az úgynevezett „Lex Tiszá”-t a kormánypárti képviselők többsége elfogadta ugyan, de a párt olyan tekintélyei, mint az Andrássyak, Csáky Albin, Szilágyi Dezső visszautasították, és mintegy harmincan kiléptek a pártból.

A „Lex Tisza” éppen ellenkező hatást váltott ki, mint amilyent szerzői elképzeltek. Az ellenzéket tömörítette és a kormánypártot bontotta meg.

A Széll-kormány kompromisszuma az ellenzékkel

Nem sokkal másként állt a helyzet a függetlenségi párttal sem, amely készséggel tüzelte a Tisza-csoport kudarcát eredményező obstrukciót, de épp ilyen készséggel hozzájárult a beláthatatlan veszélyeket rejtő válság gyors befejezéséhez is.

A nyugalmi provizórium belső ellentmondásai

A Széll kreálta kormánypárt három frakcióra bomlott: a Tisza vezette óliberális „régi gárdára”, Apponyi csoportjára, amellyel a kormánypárti agráriusok zöme rokonszenvezett, és az Andrássy Gyula körül tömörülő arisztokraták csoportjára. Széll inkább a párton belüli és kívüli agráriusokat igyekezett megnyerni magának.

Az agráriusok előretörése megmutatkozott az 1901. évi választásokon. A szabadelvű párt ugyan megőrizte nagy többségét, de az ellenzék is megerősödött, több mint 40 mandátumot hódított el: 267 kormánypártival szemben 137 ellenzékit választottak meg. A kormánypárt veszteségei elsősorban a liberális „merkantílista” csoportot sújtották, a tessék-lássék kormánytámogatás miatt Tisza Kálmán is kibukott.

Nagypolgárság – fináncburzsoázia

Rendkívüliségében is korjellemző az egyik nagytőkés vezéregyéniség, Chorin Ferenc útja. A rabbi családból származó ügyvédjelölt 27 éves korában ellenzéki képviselő, lapszerkesztő, Deák, majd Tisza Kálmán ellenfele. A tüneményesen felívelő pálya mégsem a miniszteri bársonyszékbe, hanem a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt., majd a GYOSZ elnöki posztjára röpíti fel.

Tisza István – az „erős kéz” politikája

A nagyapa, Tisza Lajos a reformellenzéktől Metternichhez pártolt „bihari adminisztrátor”; az apa, Tisza Kálmán, Teleki László unokaöccse és utóda a határozati párt élén, az ellenzéki vezérből megtért nagy hatalmú miniszterelnök; az anyai család, a Degenfeldek, a harmincéves háborúban felemelkedett „rabló, szerencsés ritterek” Magyarországra jött grófi ivadékai. Apjától örökölte az ortodox hatvanhetes elveket, a politikai vezérség marsallbotját és a húszezer holdas geszti birtokot; nagybátyjától, Tisza Lajostól, a grófi rangot; mágnás és dzsentri famíliájától az úri gőgöt és kíméletlenséget. Ezt a családi örökséget gyúrta át konok, érzelemszegény és kedélytelen jelleme, e racionálisan rideg jellemet fűtötte át a hívő kálvinista elhivatottságtudata, és ezt formálták tovább az angol konzervatív parlamentarizmus tiszteletében és a Bismarck-rajongás légkörében eltöltött angliai, illetve németországi tanulóéve.

A hazatérő fiatalember apja kérésére néhány évig a bihari birtokot vezeti, gazdálkodik, közben nagy céltudatossággal készül a hivatás betöltésére. Politikai tanulmányokra – írta – nem karriervágyból adta magát, hanem „kötelességérzetből”. „Noblesse oblige!” – a magyar földbirtokosnak a politika az igazi hivatása.[54] 26 éves korában már képviselő, pártjának egyik oszlopa, egyúttal bankelnök, több részvénytársaság igazgatósági tagja. A századvégen egy pillanatra úgy tűnik, mintha a pálya a modern gazdaság vezérkara felé sodorná. 1890-ben a német, osztrák és magyar nagybankok által alapított Magyar Ipari és Kereskedelmi Bank elnökségét vállalja, nemcsak amolyan főúri díszelnökségként, hanem mint a német és az osztrák nagytőke szövetségében realizálható magyar gazdasági hódítás irányító posztját. Az iparbank gazdaságpolitikai vezetése valóban imponálóan nagyvonalú, úgy is mondhatnánk: huszáros, – ez nem az agráriusok organikus aprómunkája, kis falusi szövetkezetek hálózatának társadalomszervező buzgalma, hanem korszerű finánctőkés dinamizmus. Az első évtized eredménye: 42 ipari és közlekedési vállalat alapítása, fejlesztése, amit 1897-től a századvég nagy üzlete koronáz meg, az ekkortájt feltárt romániai olaj megszerzése. Az iparbank 25 millió koronát fektet be a Steaua vállalatba, vakmerő rohamot indít a konkurrens Rockefeller-csoport ellen, majd hirtelen, belülről összeomlik. A részvényesek 1902. februári közgyűlésén valóságos pánik tör ki. Kiderül, hogy több millióra rúg a deficit, a bank erején felüli vállalkozásokba vágott. Egy nagyobb kölcsönnel még megmenthető lenne, de a pénzvilág nem bízik Tisza üzleti szolidságában. Nagyszabású gazdaságpolitikai beszédét a részvényesek lelkesen megéljenzik, aztán megbuktatják.

Az első bukás után, amely baljósan előrejelzi a következőket, Tisza visszavonul az aktív üzleti tevékenységtől. Minthogy az 1901. évi összeférhetetlenségi törvény úgyis alternatíva elé állította, a politikai vezérszerepet választja. Atyja örökébe lépve, ingadozás, taktikázás nélkül kitart a dualista rendszer változatlanságának védelme mellett.

A Fejérváry-kormány és a szociáldemokrata párt

A kilátástalannak tűnő elszigeteltségben, valamikor július elején, mint égi sugallat, világosodott meg Kristóffy belügyminiszter előtt az eszme: politikai reform, általános választójog. A metafora Kristóffytól származik, emlékirataiban csodás elemek összejátszásának, Tisza Kálmán túlvilági sugallatának tulajdonítja a merész ötlet megszületését.

Szabó Miklós

A népi-nemzeti kultúra felbomlása és átalakulása

A népi-nemzeti irodalom kiteljesedését és csúcsát Mikszáth művészetében érte el. A Tisza Kálmán korszak klasszikusa volt, személyében és művészetében képviselte és ábrázolta a polgárrá fejlődő középnemesség programját és életformáját.

Lábjegyzetek

  1. Madách Imre összes művei. Kiadta Halász Gábor. II. Budapest, 1942. 693.
  2. Podmaniczky Frigyes báró, Naplótöredékek 1824–1887. III. Budapest, 1887–1888.
  3. Delejtű, 1861. június 11.
  4. Podmaniczky Frigyes báró, Naplótöredékek 1824–1887. III. Budapest, 1887–1888. 134.
  5. Jókai Mór levelezése (1860–1875). Kiadta Oltványi Ambrus. Budapest, 1975. 567.
  6. Idézi: Takáts Sándor, Jókai politikai pályafutása (In: Jókai Mór politikai beszédei. I.) Budapest, 1925. LXXXVII.
  7. A Hon, 1865. október 10.
  8. Podmaniczky Frigyes báró, Naplótöredékek 1824–1887. III. Budapest, 1887–1888. 234.
  9. Pesti Napló, 1865. november 29.
  10. Közli: Deák Ferencz beszédei. III. Budapest, 1903. 470.
  11. Ugyanott III. 462–464.
  12. Közli: Országgyűlési Emlékkönyv … Szerkesztette Farkas Albert. Pest, 1867. 59–60.
  13. Deák Ferencz beszédei. III. Budapest, 1903. 572.
  14. Az 1865-ik évi deczember 10-re hirdetett országgyűlés képviselőházának naplója. Szerkesztette Greguss Ágost. I. Pest, 1866. 305.
  15. Közli: Deák Ferencz beszédei. III. Budapest, 1903. 752.
  16. Deák Ferencz beszédei. VI. 1868–1873. Budapest, 1898. 220.
  17. Az 1872-ik évi september 1-re hirdetett országgyűlés képviselőházának naplója. I. Buda, 1872. 124.
  18. Ellenőr, 1873. szeptember 3. szám. Idézi: M. Kondor Viktória, Az 1875-ös pártfúzió. Budapest, 1959. 114.
  19. Mérei Gyula, idézett mű, 198.
  20. Ugyanott 200., 201.
  21. Magyar Törvénytár. 1872–1874. évi törvényczikkek. Budapest, 1896. 326.
  22. Csengery Antal hátrahagyott iratai és feljegyzései. Közzétette Csengery Lóránt. Budapest, 1928. 339.
  23. M. Kondor Viktória, idézett mű, 139.
  24. Az 1875. évi augusztus 28-ára hirdetett országgyűlés képviselőházának naplója. XIV. Budapest, 1877. 335.
  25. Az 1881. évi szeptember hó 24-ére hirdetett Országgyűlés képviselőházának naplója. IX. Budapest, 1883. 257–258.
  26. Az 1878. május 2-i minisztertanács jegyzőkönyve. Magyar Országos Levéltár, Budapest, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek (továbbiakban: Országos Levéltár, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek).
  27. Apponyi Albert, Emlékirataim. Ötven év. Ifjúkorom – Huszonöt év az ellenzéken. Budapest, 1922. 99.
  28. Az 1878. június 13-i minisztertanács jegyzőkönyve. Országos Levéltár, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek.
  29. Eötvös Károly, A nagy per. II. Budapest, 1904. 97–98.
  30. Tisza Kálmán 1883. március 16-i beszéde a képviselőházban. Idézi: Kemény G. Gábor, Iratok. I. 679.
  31. Tisza Kálmán beszéde a képviselőházban 1883. március 16-án. Idézi: Kemény G. Gábor, Iratok. I. 679.
  32. Grünwald Béla 1883. március 9-i beszéde a képviselőházban. Idézi: Kemény G. Gábor, Iratok. I. 670–671.
  33. Beksics Gusztáv, A magyar faj terjeszkedése és nemzeti konszolidációnk. Budapest, 1896. 17.
  34. Grünwald Béla, A Felvidék. Politikai tanulmány. Budapest, 1878. 140.
  35. Idézi: I. Tóth Zoltán, A nemzetiségi kérdés a dualizmus első évtizedeiben (1867–1900) (In: Magyarok és románok. Történelmi tanulmányok) Budapest, 1964. 437.
  36. Mocsáry Lajos 1887. február 15-i beszéde a képviselőházban. Idézi: Kemény G. Gábor, Iratok. I. 732.
  37. Ugyanott.
  38. Az 1875. április 1-i minisztertanács jegyzőkönyve. Idézi: Kemény G. Gábor, Iratok. I. 508.
  39. Kossuth Lajos levele Dolinay Gyulának. Politikai Újdonságok, 1890. január. 1.
  40. Ugyanott 1890. március 16.
  41. Apponyi Albert, Emlékirataim. Ötven év. Budapest, 1922. 107–108
  42. Mérei Gyula, A magyar polgári pártok programjai (1867–1918). Budapest, 1971. 99.
  43. Ugyanott 213.
  44. Ugyanott 234.
  45. XIII. Leó pápa levele Ferenc Józsefhez, 1890. július 3. Közli: Salacz Gábor, A magyar kultúrharc története 1890–1895. Bécs, 1938. 385.
  46. Szapáry levele Ferenc Józsefhez, 1890. december 18. Országos Levéltár Miniszterelnökség iratai, 1890, 3973.
  47. Politikai és szociális enciklikák. XIX–XX. század. Szerkesztette Zsigmond László, I. Budapest, 1970. 151–162.
  48. Gratz Gusztáv, A dualizmus kora. Magyarország története 1867–1918. I. Budapest, 1934. 290.
  49. Bánffy Dezső, Magyar nemzetiségi politika. Budapest, 1903. 2., 3., 11., 22., 76.
  50. Andrássy Gyula, Az 1867-iki kiegyezésről. Budapest, 1896. 97., 114,
  51. Ugyanott, 416–417
  52. Gróf Tisza István képviselőházi beszédei. I. Szerkesztette Barabási Kun József. Budapest, 1930. 561., 705.
  53. Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára. Thallóczy Lajos naplófeljegyzése (továbbiakban: Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára, Thallóczy-napló). Quart. Hung. 2459. I. Melléklet, 39.
  54. Idézi: Gustav Erényi, Graf Stefan Tisza. WienLeipzig, 1935. 37.

Műve

A megyei autonómia helyreállításának és további szerepének kérdésére: Tisza Kálmán, Parlamenti felelős kormány (Pest, 1865);

Irodalom

A dualista rendszer nyugalmi időszaka, Tisza Kálmán korának vázlatos ismertetése számos munkában kapott helyet, de viszonylag hosszú időtartama dacára, a történeti kutatás kevés figyelmet fordított rá.

A korszakot tárgyaló – már ismertetett – polgári és marxista összefoglaló munkák idevágó fejezetein kívül egyetlen önálló mű foglalkozik a Tisza-érával: Friedrich Gottas, Ungarn im Zeitalter des Hochliberalismus Studien zur Tisza-Ära 1875–1890 (Wien, 1976) című könyve, amelynek különösen a gazdasági kiegyezés megújításával és a közös bank kérdésével foglalkozó fejezetére kell felhívnunk az olvasó figyelmét.

Jelen munka elkészítése során felhasználtuk még Tóth Ede, A szabadelvűpárti kormányzat. Tisza Kálmán miniszterelnöksége című 5 ív terjedelmű kéziratát.

Tisza Kálmán politikai pályájára és egyéniségére sok adatot nyújt Vécsey Tamás, Tisza Kálmán. Politikai és publicisztikai tanulmány (Celldömölk, 1931) című apologetikus műve. Az ellenzék Tiszáról alkotott képét összegezi Apponyi Albert, Emlékirataim. Ötven év. 2. kiadás (Budapest, 1922). Szépíróí, anekdotázó megközelítésben sokat foglalkozik vele Mikszáth Kálmán, főként Az én kortársaim (Budapest, 1904) című portrégyűjteményében. Tudományos igényű összefoglalást ad Gratz Gusztáv, Modern magyar államférfiak. I. Tisza Kálmán (Huszadik Század, 1902) című tanulmányában. Használható adatokat tartalmaz még az eredeti forrásokkal is dolgozó Hegedűs Lóránt, Két Andrássy és két Tisza című munkája (Budapest, 1937).

A Tisza-kormány berendezkedésére lásd: (Beksics Gusztáv) Memor, Tíz esztendő 1875–1885 (Budapest, 1885) és Beksics Gusztáv idézett összefoglalóját a Szilágyi Sándor által szerkesztett Magyar nemzet történetében. Az ellenzéki álláspontok közül lásd: Ábrányi Kornél röpiratát, Kákay Aranyos II. álnéven: Tisza Kálmán. Politikai élet- és jellemrajz (Budapest, 1878) cím alatt. Tartalmasabb Madarász József, Emlékirataim 1831–1881 (Budapest, 1883) című visszaemlékezése és Apponyi idézett emlékirata. A politikai események történetéhez felhasználtuk a kormánypárt két lapját, A Hont és az Ellenőrt, továbbá Gratz Gusztáv, A dualizmus kora, I. (Budapest, 1934) című művét.

Tisza tartózkodó álláspontjára utal Wertheimer, bővebben lásd: Andrássy és Tisza levelezését a miniszterelnökség irataiban (1878–79, Magyar Országos Levéltár).

Tisza kormányzati rendszerére lásd Apponyi, Gratz idézett munkáit, PachHanák, Magyarország története az abszolutizmus és dualizmus korában; Hanák idézett munkáját és Szabad György összefoglalását a Magyarország története (Főszerkesztő Molnár Erik) II. kötetében (Budapest, 1964).

1875–89 között, mikor Tisza Kálmán miniszterelnök a belügyi tárcát is kezében tartotta, a szocialista mozgalommal kapcsolatos ügyintézés a belügyminisztériumban összpontosult. Az elnöki és az általános iratok között vannak a Magyarországi Munkáspártra, a Nemválasztók Pártjára, a Magyarországi Általános Munkáspártra és az ellenzéki partalakítási kísérletekre vonatkozó akták, továbbá, a szakegyletek és a munkás segélyegyletek alapszabályai és a jóváhagyással kapcsolatos eljárás iratai, a munkásgyűlésekről készült rendőri, illetve alispáni jelentések. 1876-tól kezdve a bizalmas (rezervált) állag tartalmazza az elsőrendű fontosságú, munkásmozgalmi vonatkozású aktákat: a belügyminiszter rendeleteit, a budapesti rendőrfőkapitány bizalmas jelentéseit, a rendőrügynökök beszámolóit.

Tisza Kálmán bukását az említett emlékiratok és feldolgozások, a Képviselőházi Napló, a minisztertanácsi jegyzőkönyvek, az egykorú sajtó és az ugyancsak idézett német követjelentések alapján foglaltuk össze.

A Tisza-korszakra lásd: Friedrich Gottas, Zur Nationalitätenpolitik in Ungarn unter der Ministerpresidentschaft Kálmán Tiszas. (Südostdeutsches Archiv, XVII/XVIII. 1974–1975) és László Révész, Nationalitätenfrage und Wahlrecht (Ungarn–Jahrbuch, 3. 1971).

Az új kutatásokon alapuló megállapítások adatait – így Tisza Kálmán bukásának magyarázatát, a Szapáry-kormány „reformpolitikájának” motivációját, az uralkodóhoz írt felterjesztéseket, a közigazgatási reform előkészítésére vonatkozó új szempontokat – főként a magyar minisztertanácsi jegyzőkönyvekből, a közös minisztertanácsi jegyzőkönyveknek az Országos Levéltár Filmtárában őrzött mikrofilmkópiaiból, a Miniszterelnökség elnöki irataiból, a Pápay-hagyatékból (23. doboz), továbbá Thallóczy Lajos naplófeljegyzései című kéziratos munkából (Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára. Quart. Hung. 2459, illetve Fol. Hung. 1637) merítettük.