Tisza Kálmán bukása

A Múltunk wikiből
1889. április 9.
Tisza átalakítja kormányát.
1889. december 20.
Kossuth nyílt levele honossága ügyében.
1890. március 8.
Tiszát a minisztertanácsban leszavazzák.
1890. március 9.
Tisza Kálmán lemondása.

A véderővitában a Tisza-kormány ellenében a kispolgárságot, a közép- és nagybirtok egy részét megmozgató konzervatív ellenzék és az agráriusokhoz közelítő, de többségében még liberális Függetlenségi és 48-as Párt kötött szövetséget. A nemzeti jelszavak alatt együttműködő ellenzéki tábort Tisza közigazgatási és társadalmi reformkérdések előtérbe állításával akarta újra alkotóelemeire bontani.

Még folyt a véderővita, amikor hozzálátott kormányának átalakításához. Április elején Wekerle átvette a pénzügyi, Szilágyi Dezső az igazságügyi, a különféle miniszteri posztokat megjárt Szapáry Gyula pedig a földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi tárcát. Júniusban a gazdasági minisztériumokat átszervezték. Az agráriusok régi követelésének engedve külön földművelésügyi minisztériumot létesítettek Szapáry vezetésével; a kereskedelem-, ipar- és közlekedésügy intézését pedig egyetlen minisztérium kezében összpontosították, melynek élére az addigi közlekedésügyi miniszter, Baross Gábor került. Hiába próbálkozott azonban Tisza a közigazgatás évtizedek óta húzódó nagy reformjának kidolgozásával, a választási bíráskodás javításával, a vallásügyi reformok bevezetésének ígéretével, már a költségvetési vita megmutatta, hogy az ellenzék haragja a társminisztereket tüntetően kímélve elsősorban a miniszterelnök személye ellen irányul. „A ministerelnök úrral a bizalom terén semmi körülmények közt nem találkozhatunk még akkor sem, ha az ő politikai iránya teljesen megváltozott volna; mert az egy újabb táppontot nyújtana azon politikai erkölcstelenségre, a melynek szomorú dicsősége egyszersmindenkorra a ministerelnök úr személyéhez és nevéhez van fűződve”[1] – mondotta Horánszky Nándor, a Mérsékelt Ellenzék egyik vezérszónoka. Az egész ellenzék benne látta minden gazdasági, politikai és morális baj fő kórokozóját. Bekövetkezett az az állapot, amelyet úgy jellemeztek, hogy Tisza „elhasználódott”. Maga Tisza is belátta ezt, visszavonulásához – úgy tűnik – csak a kedvező pillanatot akarta megvárni. Az ürügyet Kossuth Lajos magyar állampolgárságának kérdése szolgáltatta.

Az 1879-ben hozott honossági törvény értelmében tíz év leteltével minden külföldön élő magyar állampolgár elveszítette állampolgárságát, ha valamelyik osztrák–magyar külképviseleti szervnél nem kérte annak megtartását. A Függetlenségi és 48-as Párt Kossuth magyar állampolgársága érdekében a törvény módosítását kérte, mert mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy Kossuth, aki a kiegyezést nem ismerte el, nem fog jelentkezni a Monarchia egyetlen konzulátusán sem. Tisza előbb arra hivatkozott, hogy Kossuth több város díszpolgára, s már ennek elfogadásával kinyilvánította az állampolgárság fenntartására irányuló szándékát, nem sokkal később azonban a törvény módosítását is megígérte, és ebben az értelemben foglalt állást a Szabadelvű Párt is.

A 80-as évek végén a Kossuth-kultusz már nem a Függetlenségi Párt kizárólagos monopóliuma, hanem az egész politikai élet, bizonyos fokig a Szabadelvű Párt számára is a 48-as hagyományhoz való hűség illúzióját adja, s egyben fügefalevele a kompromisszumoknak. Tisza tehát a közhangulat szempontjából jól választott, amikor Kossuth állampolgársága mellett foglalt állást. Álláspontja mellett kitartott akkor is, amikor Kossuth 1889. december 20-i nyílt levelében leszögezte: „Ferenc József osztrák császár, magyar király alattvalójának magamat soha egy percig sem ismertem el, s el sem ismerem. Ez az én álláspontom.”[2] Ettől a határozott hangtól a Szabadelvű Párt jó része megijedt, nem akarta magára haragítani az uralkodót azzal, hogy továbbra is védelmezi a turini remete állampolgárságát. Ezt az ijedtséget használták ki Tisza minisztertársai, főként Szilágyi Dezső, akik ekkor már messzebb menő pártpolitikai terveket kovácsoltak, s a Kossuth-honosság kérdésének fegyverét vissza akarták fordítani az ellenzék ellen. Szilágyiék harcolni akartak a függetlenségiek ellen; arra számítottak, hogy a Kossuth-kérdés körüli harcban maguk mögé állíthatják a Mérsékelt Ellenzéket, s ebből az együttműködésből idővel a Szabadelvű Párt és Apponyiék egyesülése is megszülethetne. De ennek az együttműködésnek a megteremtéséhez nemcsak Kossuth magyar honosságát, hanem az ellenzék által gyűlölt Tiszát is fel kellett áldozni.

A miniszterek és az ellenzék együttes támadásainak kereszttüzében álló Tisza Kálmán kitartott az állampolgársági törvény módosítása mellett. Megalapozottnak látszik az a feltevés, hogy ebben kereste egy látványos, a nemzeti ügy védelmében történő visszavonulás lehetőségét. Az 1890. március 8-i miniszteri konferencián végül minisztertársai leszavazták. Másnap beadta lemondását, amit az uralkodó el is fogadott.

Tisza Kálmán bukása a dualizmuson belüli korszakváltás mélyen ható folyamatának volt látványos pillanata. A „generális” leköszöntével lényegében véget ért az a korszak, melyben a polgári állam kiépítése megtörtént, amikor a kiépítést szolgáló kisebb-nagyobb reformokat az uralmon levők többségének egyetértésével lehetett keresztülvinni. A régi modernizációs stratégia korszaka, amikor a kormánykörök a legkorszerűbb nyugat-európai intézményi-jogi tapasztalatok meghonosítására törekedtek, most lezárult. A polgári átalakítás továbbvitele, újabb reformok bevezetése csak a hatalmon levő nagybirtokos-nagytőkés koalíció megbontásával, csak a nagybirtok politikai és gazdasági hatalma ellenében volt lehetséges. Tisza távozása a megkezdődött, s hullámzó harc egyik konzervatív győzelmi szakaszához tartozott. Az osztrák liberálisok, akik másfél évtizeddel korábban gyanakvással fogadták az ellenzéki vezérből lett magyar miniszterelnököt, most – a birodalomban szinte egyedül – őszintén elsiratták. „Ha Tisza megy – mondották –, akkor azért megy, mert úgy érzi, hogy feje és karja fölött oly háló húzódik egybe, melyet többé nem tud széttépni… Nemsokára látható lesz a fordulat jobbfelé, az agrárius oligarchiához, a liberális alapelvek szétforgácsolásához, s ezek helyébe a feudális-arisztokrata uralomhoz, mely modern drapírozásban jelenik meg, sőt alkalom adtán a szociális olajcseppel dolgozik.”[3]

Lábjegyzetek

  1. Matlekovits Sándor, Magyarország államháztartásának története. II. Budapest, 1894. 840.
  2. Kossuth Lajos iratai. X. Budapest, 1904. 320.
  3. Nemzet, 1889. március 12.

Irodalom

Tisza Kálmán bukását az említett emlékiratok és feldolgozások, a Képviselőházi Napló, a minisztertanácsi jegyzőkönyvek, az egykorú sajtó és az ugyancsak idézett német követjelentések alapján foglaltuk össze.


A kormány helyzetének megrendülése és Tisza Kálmán bukása
A véderővita Tartalomjegyzék