Tiszafüred

A Múltunk wikiből
város az észak-alföldi régióban, Jász-Nagykun-Szolnok megye tiszafüredi kistérségében
Wikipédia
HUN Tiszafüred COA
Tiszaörvény 1966 óta Tiszafüredhez tartozó egykori község. Wikipédia
Az örvényi Szent Anna-templom
Az örvényi Szent Anna-templom
1849. március 3.
A tiszafüredi zendülés. Szemere felfüggeszti Dembińskit és a sereg vezérletével Görgeit bízza meg.
1849. március 4.
Ferenc József elrendeli az osztrák birodalmi gyűlés feloszlatását, s alkotmányt oktrojál az egész birodalom számára.
1849. március 5.
Kossuth Tiszafüreden megerősíti Szemere március 3-i intézkedéseit.
Damjanich felszabadítja Szolnokot.
1849. március 6.
A Marczius Tizenötödike Magyarország föderatív átszervezését javasolja.
1849. március 7.
Teleki László Magyarország föderatív átszervezését javasolja Kossuthnak.
1849. március 8.
Kossuth a Tiszafüreden összpontosult 3 hadtest parancsnokává Görgeit, a magyar haderő egészének parancsnokává pedig Vettert nevezi ki.

Bóna István

Áttekintés az őskori régészeti lelőhelyekről

A középső bronzkor

Fokozatosan hódította meg a hatvani kultúra észak-magyarországi területét a gyulavarsándi arisztokráciával talán rokon, ma még ismeretlen eredetű füzesabonyi csoport. Első nyomai a Szamos völgyében tűnnek fel, onnan kelnek át a Tiszán. A középső bronzkor első harmadában – délnyugati irányban – a Hernádig nyomulnak előre. A hódítók a helyi lakosságtól elkülönült, zárt központokban éltek, különálló temetőikre szigorú temetkezési rítus jellemző. A nőket és a férfiakat ellenkező oldalukra fektetve zsugorították, és ellentétesen (fejtől lábig) tájolták. A középső bronzkor közepén a Hernádtól kiindulva, a Galgáig és a Zagyváig elpusztítják a síkságon fekvő hatvani telepeket, a maguk számára csak néhány telepet hagynak meg (például Tiszafüred), ezeket kiépítik, megerősítik. Új, erődített központjuk a névadó település (Füzesabony). A telleken összpontosult a füzesabonyi csoport fegyveres hódító népe. Bronz és arany ékszerekben, fegyverekben gazdag temetőik méltók a hódítókhoz (Megyaszó, Hernádkak, Tiszafüred).

A késő bronzkor

A Tisza völgyében a Bodrogtól a Marosig a halomsíros kultúra új temetői tűnnek fel, valószínűleg a támadók hagyatéka. A helyi hagyományok egyre halványabban érződnek a szegényes, egyhangú anyagi kultúrájukban, bronz ékszereik és viseletük idegen. Hamvasztásos vagy csontvázas, gyakran kevert rítusú temetőik nem lehettek hosszú életűek (Tiszafüred, Jánoshida, Egyek, Tápé stb.).

Avar régészeti lelőhelyek

település korai késői megjegyzés
avar kor
MAGYARORSZÁG
Tiszafüred–Majoros X

Spira György

Görgei főparancsnoksága

Miután tehát a Kápolna alól visszavonult csapatok átkeltek a Tisza bal partjára s Tiszafürednél táborba szálltak, Görgei március 3-án megbeszélésre hívta össze a magasabb beosztású tisztek zömét, s ezen az összejövetelen, amelyen megjelent a honvédelmi bizottmány képviselőjeként a táborban tartózkodó Szemere is, az egybegyűlt tisztek egyöntetű helyeslésétől kísérve, kinyilvánította, hogy Dembiński Kápolnánál egyszer s mindenkorra bebizonyította hadvezetésre való alkalmatlanságát, miért is azonnal elmozdítandó főparancsnoki állásából. Szemere meg, tapasztalván, hogy a tisztikar jelenlevő tagjai csakugyan mindnyájan egyetértenek Görgeivel, nyomban engedett is, s Dembińskit – egyelőre, igaz, csak ideiglenes érvénnyel – azonnal felfüggesztette, majd a sereg vezetésével mint rangidős tábornokot egyelőre Görgeit bízta meg.

A másnap Tiszafüredre érkező Kossuthtól pedig ezek az intézkedések immár a legfelső megerősítést is elnyerték. Mert Kossuth, aki a váci nyilatkozat megismerése óta nagyfokú gyanakvással figyelte Görgei működését, a legújabban történteket közönséges lázadásnak tekintette ugyan, csakhogy a táborban kénytelen lett rádöbbenni arra, hogy kellő cselekvési szabadsággal korántsem rendelkezik. És ez valóban így is volt. Hiszen Görgeiék ellenében a maga nagy tekintélyének latbavetésével talán felsorakoztathatta volna az egyszerű honvédek tízezreit. Ilyesféle forradalmi megoldás gondolata azonban az ő fejében nyilván meg sem fordult. Ha pedig netalán mégis eszébe ötlött ilyesmi, akkor is el kellett hessegetnie magától ezt a gondolatot, mert ebben az esetben azt is okvetlenül számításba kellett vennie, hogy Görgei elmozdítása egészen bizonyosan a tisztikar zömének azonnali dezertálását vonná maga után, a zászlót cserbenhagyó tisztek gyors pótlására pedig a forradalomnak egyszerűen nincs lehetősége.

De ha ilyen okok miatt Kossuth pillanatnyilag meghátrált is, abba, hogy a fősereg vezénylete végérvényesen Görgei kezében maradjon, semmiképpen sem óhajtott belenyugodni. Már a kezdet kezdetén feltette tehát magában, hogy ha a március 3-án Görgeire testált hatalmat most még nem tudja is visszavenni, valamiféle kerülő úton legalább utólag mégiscsak vissza fogja venni tőle. S ebben a szándékában azután még meg is erősítette őt Damjanich szolnoki győzelme. Damjanich ugyanis március 5-én Cibakházánál Dembiński eredeti haditervének megfelelően átkelt a Tisza jobb partjára, majd – míg Vécsey tüzérségi támadással lekötötte a szolnoki Tisza-híd bal parti hídfőjét védő császári csapatok figyelmét – dél felől váratlan rohamot intézett a szolnoki helyőrség ellen, s az ellenséget a város teljes kiürítésére kényszerítette. Ezek után pedig Kossuthnak meggyőződésévé lett, hogy most már azért is cselekednie kell, mert ha eltűrné, hogy Damjanich is Görgei alárendeltjévé legyen, akkor nem is egyszerű mulasztást, hanem valóságos bűnt követne el.

S március 8-án Kossuth munkához is látott. Először is elrendelte Damjanich és Vécsey hadosztályának egyesítését, s az ilyeténképpen létrejött III. hadtest parancsnokává Damjanichot nevezte ki; majd – mintha négy nappal előbb nem adta volna áldását Szemere 3-i intézkedéseire maga is – közölte Görgeivel, hogy az ő főparancsnoksága alá csupán a tiszafüredi táborban összpontosult három hadtest (saját VII. számú hadteste, a Klapka parancsnoksága alatt levő I. hadtest és a korábban Perczel vezényelte, most meg Aulich Lajos tábornokra bízott II. hadtest) fog tartozni; végül pedig – arra hivatkozva, hogy a főhadszíntéren elhelyezkedő négy hadtest nem nélkülözheti az egységes irányítást – a honvédelmi bizottmány feltétlen hívének ismert Vettert altábornaggyá és (az erdélyi sereg kivételével) a magyar haderő egészének a parancsnokává nevezte ki. Holott ezek a lépések Görgei előtt nemcsak azt tehették világossá, hogy Kossuth bizalmatlan iránta, hanem – a március 4-én történtekhez hasonlóan – azt is, hogy a véle való határozott kenyértörésre viszont Kossuth nem érzi magát elég erősnek.

És Görgeinek megint igen gyorsan lehetősége adódott a megfelelő ellenhúzás megtételére is. Vetter ugyanis főparancsnoki kineveztetése után új haditervet dolgozott ki, ez pedig azt irányozta elő, hogy a sereg most ismét két vonalon kezdjen támadást, csakhogy a zöm (az I., a II. és a III. hadtest) ezúttal Szolnok környékén támadjon, elterelő hadmozdulatot pedig a VII. hadtest hajtson végre Gyöngyösnél. S ez a terv, ha Szolnok felszabadítása után mindjárt életbe léptetik, minden bizonnyal eredményre vezetett is volna, hiszen azzal kecsegtetett, hogy a balszárnyon előrenyomuló magyar zöm Windisch-Grätz főerőit elvágja Pesttől és vagy átkarolja, vagy az átkarolás veszélyének fenyegetésével a Felvidék felé történő elvonulásra kényszeríti majd őket. A tiszafüredi huzakodások miatt azonban Vetter a támadást csak március 17-én tudta megindítani, közben pedig Damjanichnak, akit az ellenség előretolt állásában könnyen elszigetelhetett volna, Szolnokot emiatt megint fel kellett adnia.

Próbálkozások a fegyveres erők összpontosítására

Ámde Kossuth most már a sarkára állt, s Görgeit megtorlásul elmozdította főparancsnoki tisztségéből, a fősereget pedig maga utasította a Duna – még szabad – bal partján történő azonnali elvonulásra. Csakhogy erre a fősereg tisztikarának soraiban a tiszafüredihez megszólalásig hasonló zendülés tört ki, s a Görgeihez szító tisztek kinyilatkoztatták, hogy ha más parancsnok alá rendelik őket, akkor mindnyájan azonnal lemondanak.

Arad felé

Görgei, akinek – a Paszkevics figyelmét róla átmenetileg elterelő turai ütközet jóvoltából – idő közben csakugyan sikerült megkerülnie az orosz fősereget, ekkor már napok óta a Hernád torkolatvidékén táborozott, s egyelőre semmi jelét nem mutatta a továbbvonulás szándékának. 29-én azonban – megtudván, hogy az orosz fősereg Tiszafürednél két nappal korábban a Tisza bal partjára lépett – Tokajnál végre mégis átkelt a bal partra ő is, s most már valóban megindult Arad felé.

Temesvár

Holott e sereg vezényletét július 30-án a Kossuth által Mészáros lemondása után másodszor is a honvédsereg főparancsnokává kinevezett Dembiński vette át, Dembińskinek meg Tiszafüred óta éppen elég oka volt arra, hogy Görgei működését a legnagyobb bizalmatlansággal figyelje.

Hajdu Tibor

Katonai és diplomáciai erőfeszítések az intervenció megállítására

Április 25-én a hadsereg-parancsnokság elhatározta három erős hídfő kiépítését a Tisza keleti partján, Szolnoknál, Rakamaznál és Tiszafürednél. Stromfeld a tarthatatlan helyzetben sem tudta még elszánni magát a Tiszántúl feladására. Voltak nagy hadvezérek, akik védekezéssel morzsolták fel ellenfelüket, Stromfeld életeleme azonban a támadás volt, e felé vitte akaratereje, ellentmondást nem tűrő céltudatossága, de türelmetlensége is; megvetése a kis célok, óvatos taktikázás iránt. Egyénisége jól illett a forradalom hadseregéhez, amely végső soron szintén alkalmasabb volt az elszánt rohamra, mint a kitartó védekezésre.

A forradalom kormánya azonban e napokban tervei ellenére taktikázásra kényszerült, hiszen a bécsi forradalmi kísérletet letörték, a várt horvát forradalom is elmaradt, a Bajor Tanácsköztársaságot nem követte Berlin, és az ukrán Vörös Hadsereg nem jutott sokkal közelebb a Kárpátokhoz. Bár a nagyhatalmak nyilvánosan nem vállaltak felelősséget az általuk sugalmazott intervencióért, Párizzsal való közvetlen tárgyalásról szó sem lehetett már. Olasz diplomaták továbbra is tevékenykedtek Budapesten, de Párizsban nem volt túl nagy szavuk, az angolok és főleg a franciák elzárkóztak a diplomáciai kapcsolatoktól, sokkal jobban érdekelte őket a csehszlovák—román kordon létrehozása és a Ruténföld megszállása, a magyar és az orosz szovjetköztársaság potenciális érintkezési csatornájának elvágása. Ezért Kun a győztesek legkevésbé agresszív irányzatát képviselő Brown amerikai professzorral bocsátkozott tárgyalásokba, aki – mint a bécsi Coolidge-misszió megbízottja – komolyan vette a wilsoni eszmék érvényességét Közép-Európára.

Kettős diplomáciai játék kezdődött: Kun a kormány átalakításának, a „szélsőséges kommunisták” kihagyásának ígéretével próbálta elérni a Tanácsköztársaság meghívását Párizsba, ami, ha valódi kompromisszumot nem is hozhatott, a forradalom nemzetközi elismerését jelenthette volna és lélegzetvételnyi szünetet az intervenciós háborúban, a Vörös Hadsereg talpra állításáig. Brown viszont szerette volna Kunt külföldre, esetleg Svájcba csalni, hogy távollétében szociáldemokrata kormány alakulhasson, amely Renner Ausztriájának példájára illeszkedett volna be a békeszerződések rendszerének új Európájába.

A kormányzótanács április 26-án megvitatta Kun tájékoztatását azokról a javaslatokról, melyeket Brown útján Párizsnak tett. A blokád megszüntetését kérte és a román hadsereg visszarendelését az annak idején elutasított Smuts-féle vonalra. Ennek fejében felajánlotta, hogy Szamuely, Pogány és Vágó távozik a kormányból – mivel ők, Kun megjegyzése szerint, úgyis a fronton vannak –, helyettük a Brownnak szimpatikus Bolgár Elek bécsi követet, továbbá a szociáldemokrata Weltner Jakabot és Cservenka Miklóst nevezik ki; hogy a túszok szedését és a terrort megszüntetik. Kun egyben kérte, hogy Svájcban találkozhasson a nagyhatalmak megbízottaival.

Brown fenti feltételei teljesíthetők lettek volna, ha ezen az áron az antant belenyugszik a tanácsrendszer fenntartásába; de világos volt, hogy a következő lépés Kun, majd a kommunisták leváltása, a proletárdiktatúra feladása lesz. Kun tehát a javaslatok realizálását csak arra az esetre tartogatta, ha a katonai kapituláció amúgy is elkerülhetetlenné válik. Brown üzenetét azonban bécsi főnöke, Coolidge visszatartotta, és csak május 1-én juttatta el Párizsba, szkeptikus kommentárok kíséretében és abban a reményben, hogy a román hadsereg előnyomulása feleslegessé teszi a bolsevistáknak adandó engedményeket.

Az április 26-i ülés különösebb vita nélkül jóváhagyta Kun lépéseit; annál nagyobb vita kerekedett, mikor Dovcsák, a kormány elnökhelyettese, a jobboldali szakszervezeti vezetők szócsöveként elítélte a proletárdiktatúrát, azt állította, hogy a munkásszázadok csak parádézni hajlandók, de harcolni nem, és megpendítette a hatalomról való lemondás gondolatát. Nemcsak a kommunisták és a baloldali szociáldemokraták, hanem a centrista népbiztosok, Böhm, Kunfi, sőt Erdélyi Mór is Dovcsák ellen szólaltak fel. Viszont kitűnt, hogy a centristákban is káros illúziókat keltett Párizs látszólagos tárgyalási készsége. Hogy építsék a kapcsolatot Párizs felé, és visszaszerezzék a diktatúrától elforduló kispolgári tömegek támogatását, felléptek a túszszedés, a letartóztatások, az élelmiszer- és egyéb rekvirálások ellen. Követelésükre leváltották a túszszedést szorgalmazó László Jenőt. Javaslataik célszerűsége vitatható volt: túszszedés nélkül fennmaradhatott a forradalom, rekvirálás nélkül nem. Fő tévedésük nem is ebben rejlett, hanem először is túlbecsülték a velük tárgyaló antanttisztecskék kompetenciáját, másodszor nem ismerték fel, hogy a forradalom sorsa már nem is annyira a kispolgárság vagy az értelmiség, mint az indifferens vagy a forradalom iránt lelkesedő, de a frontra nem jelentkező parasztság aktivizálásától függ, végül pedig a valóságosnál kevésbé súlyosnak hitték a front helyzetét.

Április 26-án hajnalban Nyírbaktán Kratochvil megbízottai aláírták a fegyverletételi jegyzőkönyvet. A székely hadosztály katonáit a románok hadifogolyként kezelték; egy részük azonban a kapituláció kihirdetésekor a Tiszához szökött, és beállt a Vörös Hadseregbe. A tiszántúli frontra Kratochvil árulása mérte a végső csapást. Hála Stromfeld rendelkezésének, amellyel az 1. hadosztályt második vonalként állította fel a székelyek mögött, rés nem támadt az arcvonalon, de a tízezres létszámú, jól felszerelt hadosztály kiesése következtében az előző héten a Tiszántúlra küldött erősítés már nem jelentett erőgyarapodást a Vörös Hadsereg számára, hanem csupán korábbi ereje megtartását. Stromfeld kénytelen volt belenyugodni a Tiszántúl kiürítésébe. 27-én a vörös csapatok fő célja már a gyors visszavonulás volt, mert az ellenség minden erővel igyekezett a Tiszától elvágni, s ily módon megsemmisíteni őket. 27-én megmozdult az északi és déli front is. Francia csapatok szállták meg Hódmezővásárhelyt, Makót és környékét, s miután a bevonulásban jugoszláv egységek is részt vettek, attól lehetett tartani, hogy egyesített francia-jugoszláv támadás indul; erre azonban nem került sor. Északon viszont az előző napok járőrharcai után megindult a csehszlovák hadsereg intervenciója, melynek első célja az Északkeleti-Kárpátok vonalának lezárása volt. 28-án Csap és Munkács között találkozott a csehszlovák és a román hadsereg, ezzel elveszett a MáramarosszigetOdessza vasútvonal helyreállításának reménye, de elveszett Ruténföld is, amelynek csehszlovák katonai megszállása az első lépés volt az új államba való bekebelezésére.

Április utolsó napjaiban befejeződött a Tiszántúl kiürítése; a hídfőket – a tiszafüredi kivételével – nem sikerült megtartani.

Irodalom

Horváth Béla tiszaörvényi ásatásai.

A március eleji tiszafüredi fejleményeket tüzetesen tárgyalja Borus, Dembinski, a Görgei mögött felsorakozó tisztek táborát azonban a valóságosnál kisebbnek tüntetve fel.

Kiadvány

Kossuth a honvédelmi bizottmányhoz, Tiszafüred, 1849. március 28. Kossuth Lajos Összes Munkái XIV. 746–747.