Tizennégy éves német–magyar háborúság

A Múltunk wikiből
895
tavasz: Árpád a magyar sereg élén Vereckén át benyomul az Alföldre, és kiűzi a bolgárokat.
nyár: Árpád seregének távollétében a besenyők és bolgárok egyidejű támadással kiűzik a hét magyar törzset Etelközből. A menekülők Erdélybe nyomulnak, ahol Álmost megölik. Bolgár magyar háború a Maros és az Al-Duna vidékén.
895–900
Magyarország a Keleti-Kárpátoktól a Nagyalföldön át a Dunáig terjed; itt keresi fel Gábriel klerikus, bizánci követ a magyar vezéreket azzal a kívánsággal, hogy űzzék ki a besenyőket Etelközből, és költözzenek oda vissza, amit a magyarok elutasítanak.
896
Arnulfot Rómában keleti frank császárrá koronázzák, Zalavárt és Pannoniát Braszlavra bízza.
899
tavasz: Arnulf keleti frank császár a magyar fejedelmeket felkéri egy itáliai hadjáratra I. Berengár király ellen.
szeptember 25.: A Brenta melletti csatában a magyarok szétverik I. Berengár seregét.
december 8.: Arnulf császár meghal.
899 nyarától 900 nyaráig
Kalandozás Lombardiában.
900
július 29.: A magyarok megközelítik Velencét a Lidón át.
nyár: Az Itáliából hazatérő és az Alföldről előnyomuló magyarok megszállják Pannoniát, és megütköznek a Pannoniát megszállni akaró morvákkal, majd elfoglalják Morvaország Nyitra vidéki hódítmányait. Magyar követek a keleti frank udvarban Pannonia birtokában békét akarnak kötni, de elutasítják őket.
ősz: A Duna déli és északi partján haladva két magyar sereg támadja meg Bajorországot; részben győzve, részben megverve visszavonulnak. A magyarok birtokba veszik az egész Kárpát-medencét. A bajorok felépítik az Enns partján a magyarok ellen Ennsburgot.
901
tavasz: Magyar kalandozás és vereség Dél-Karintiában; visszatérés Itálián át.
902
ősz: A magyar kettős fejedelemség hadai megdöntik a Nagymorva Fejedelemséget.
903
nyár: Magyar kalandozás Bajorországban.
904
Kurszán főfejedelem és a bajor küldöttek találkozója a bajor-magyar határvidéken; Kurszánt a lakomán orvul megölik.
904–905
Magyar kalandozás Lombardia területére; tartós békeállapot jön létre I. Berengár itáliai királysága és Magyarország között.
Bölcs Leó bizánci császár Taktika c. művét írja.
906
A Meissen vidéki dalemincek felkérésére két magyar sereg dúlja Szászországot.
907;
július 4-5.: Keleti frank birodalmi sereg Magyarország megdöntésére vonul, Pozsony mellett megsemmisítő vereséget szenvednek Árpád hadaitól; Luitpold herceg, a had vezére és Theotmár érsek, főkancellár elesik.
Anonymus szerint Árpád halálának éve.
908
augusztus 3.: A daleminc földön át Szászországba nyomult magyar sereg megveri a szász és türingiai hadat.
909
Kalandozó sereg Bajorországon át Svábföldre nyomul, Freisinget felégeti; a hazavonulókat a Rott folyó mellett bajor támadás éri.
910
június: Kalandozó sereg Augsburg mellett szétszórja a sváb, majd ezt követően a frank sereget, és hazatérőben Neuchingnál megütközik a bajorokkal.

Az első kalandozások a honfoglalás harcaiból nőttek át öncélú katonai akciókká. Külföldről felbérelt kalandozásnak indult a 895. évi bolgár–magyar háború, majd a 899. évi Itália elleni hadjárat. A honfoglalás azonban magával hozta az öncélú katonai akciók beindítását is. Pannonia 900. évi elfoglalásának következménye volt a 900. évi bajorországi és a 901. évi karintiai kalandozás, 901–902 körül a Fischa–Morva táji ütközet, a nagy 902. évi morvaországi hadjárat és a Morvaország elestét követő 903. évi bajor–magyar háború.[1] Hogy az utóbbi bajor támadásból fakadhatott, arra abból kell következtetnünk, hogy 903. szeptember 9-én maga Lajos király is a sereg mögött, Albernben, az épülő Ennsburg közelében tartózkodott. A Bécsi-medence táján vívott csatának, amelyben sok magyar elesett, nem voltak további következményei. A következő két évben jelentős fordulat állt be a magyar fejedelemség nyugati kapcsolataiban: pozitív Itáliával és negatív Németországgal.

Berengár a magyaroktól elszenvedett brentai vereség után III. Lajossal, az Itáliába nyomult és 901-ben magát császárrá koronáztató provence-i uralkodóval kellett megküzdjön. Bár 902-ben sikerült visszanyomnia Lajost az Alpokig, Lajos „császár” 905-ben ismét benyomult seregével Itáliába, és Berengár ekkori székhelyére, Veronába hatolt. Berengár Bajorországból hozott segítséggel rövidesen visszatért, és Lajost bérenceivel megvakíttatta.

Ezt megelőzően, 904-ben jelent meg egy nagy magyar sereg Itáliában.[2] Végigpusztították Lombardia síkságát a Pótól északra, Bergamóig és Piacenzáig. Hogy valamelyik fél hívta volna seregüket, nem olvasható ki az adatokból, de talán nem véletlen, hogy az előző kalandozás után öt évvel következett az újabb. Liudprand szerint a hű vitézeket nélkülöző Berengár ekkor „rendkívüli barátságot” kötött a magyarokkal, ami békét és fegyveres szolgálatra való felfogadást jelent.

A másik „diplomáciai” esemény a németek által Kuszálnak mondott Kurszán fejedelem meggyilkolása volt.[3]

Pannonia elfoglalása és a magyar követség visszautasítása (900) óta az évenként megismétlődő csaták több vereséget hoztak Bajorországnak, mint amennyi sikert az ellentámadásokkal elkönyvelhettek. E helyzetben fogant meg a gondolat; hátha a magyarok főfejedelmének megölése olyan fejetlenséget és széthullást eredményez, mint Attila vagy éppen a közelmúltban Szvatopluk halála. A bajorok 904-ben barátságot színlelve – a nyilván az Arnulffal kötött szövetség szellemében és a magyar hódításokat elismerő béke igéretével – a Bécsi-medencébe, nyári szálláshelye közelébe hívták találkozóra a fejedelmet. Kurszán gyanútlanul tőrbe ment; a lakomán a bajor vendéglátók megölték a fejedelmet és közvetlen kiséretét.

A merénylet kétségtelenül okozott belső zavarokat és meghasonlást, végső kihatásában azonban visszafelé sült el. Egyrészt Kurszán halálával Árpád hadvezéri hatalma megnövekedett, és az a németek szempontjából döntő nyugati országrészen éreztette hatását, másrészt a kalandozó harcosokat oly mértékben elvadította a németekkel szemben, ami mérhetetlen áldozatokat követelt.

Milyen események következtek be 904 után, amik kapcsolatba hozhatók a fejedelemgyilkossággal?

Árpád az általa ellenőrzött határrészen Bajorország, Itália és a Balkán felé minden kalandozást leállított. A 904-ben Lombardiába küldött sereget 905-ben hazahívta, és ettől kezdve másfál évtizedig magyar hadak nem léptek Itália földjére. Frigyes aquileiai pátriárka sírfeliratán utalás van arra, hogy az ő közbenjárása szerzett „jó békét” Olaszországnak. A későbbi gyakorlat alapján valószínű, hogy Árpád megbízottai a Berengárt képviselő pátriárkával évi adó fejében békét kötöttek.[4]

A Magyarországgal az Al-Duna vonalán határos Bulgáriával a honfoglalás után feszült volt a viszony, és egy konfliktus mindkét fél számára veszélyes lehetett. A magyarok tarthattak attól, hogy Bulgária megtámadása esetén a bolgárok a besenyőket rájuk uszítják, Simeon cár meg attól félt, hogy Bizánc és Magyarország újból két tűz közé szorítja. Valószínű, hogy nem csupán adataink hiányossága az oka, hogy 927-ig nincs tudomásunk bulgáriai kalandozásról.

A külső hatalmakkal való béke keresése a belső ügyekkel való elfoglaltság jele. Bizonyosra vehető, hogy 904 után Árpád az országon belül katonai intézkedéseket hajtott végre. Az egyeduralom kiépítése, a kék-kendek széttelepítése nem nyerhette el minden törzsfő tetszését.[5] Nem lehetetlen, hogy az uralomváltás okozta zavar következménye, hogy 906-ban két magyar seregrész – egymásról nem tudva vagy egymást be nem várva – külföldön találkozott. Ez évben ugyanis a Csehországon túl lakó, Elba menti (Meissen vidéki) szláv dalemincek a magyarok segítségét kérték Ottó szász herceggel szemben, aki fiát, a később királlyá választott Madarász Henriket küldte ellenük. A magyarok legyőzták a szászokat, és feldúlták Szászországot, majd nagy zsákmánnyal és sok fogollyal tértek vissza a dalemincek földjére. Ugyanakkor érkezett oda egy másik magyar sereg, amely fenyegette a daleminceket, kiknek a második sereget külön el kellett vezetniük Szászföldre zsákmányolni. Mindebből a magyar hadak teljes dezorganizáltságára következtethetnénk, ha a történet nem azzal végződne, hogy az első sereg daleminc földön bevárta a második visszaérkezését. Egymástól független, rivális hadak aligha várják be egymást; a bevárás inkább arra mutat, hogy a két sereg a felsőbb vezetés szempontjából összetartozott, legfeljebb a fegyelmezetlen indítás esete forog fenn.[6]

Maguk a dalemincek nehezen fordulhattak közvetlenül a Morvaországban állomásozó magyar hadvezérhez segítségért, mert messze nem voltak szomszédosak Morvaországgal, s így valószínűbb, hogy a köztük és a magyarok között lakó csehek útján történt a megkeresés. A földrajzi és politikai helyzetnek inkább az felel meg, hogy a magyarok Csehországon vonultak keresztül, semmint az, hogy nagy kerülővel az Odera mentén, számos idegen törzsön át. Ne feledjük, hogy a magyarok a csehek elnyomóit is leverték a morva fejedelemségben, de Bajorország pusztításával is könnyíthettek azon a súlyon, ami Regensburg felől a csehekre nehezedett. Az a körülmény, hogy a bajorok 907. évi magyarellenes nagy támadásában a csehek nem vettek részt – mint tették volt 900-ban a Morávia elleni bajor hadjáratban –, cseh–magyar békeállapotra mutat. A csehek Berengár után az elsők lehettek, akik mentesítették országukat a magyar hadak dúlásától azáltal, hogy szabad átvonulást engedtek országukon.

A 906. évi hadjáratban elsősorban Morávia magyar duxa (Levente?) és a mögöttes nyitrai részek ura (Üllő?) vehetett részt az ott lakó kabar vitézekkel. Az Árpád uralma alatt levő országrészből ekkor nem támadták a szomszédos Bajorországot, ami a belső átrendeződés mellett egy várt támadásra való felkészülés jele lehet. Csak a gondos felkészüléssel magyarázható, hogy amikor a bajorok három évvel Kurszán megölése után egy Nagy Károly-i méretű hadjárattal akarták elsöpörni az új avarokat, olyan katasztrofális vereséget szenvedtek, ami eldöntötte Pannonia sorsát.

907 júniusában Regensburgból, a Duna mentén indult el a hatalmas sereg, melyet az uralkodó, Gyermek Lajos Ennsburgig kísért. A hadsereg vezére Luitpold herceg, Bajorország és Karantánia kormányzója volt, mellette vonult Theotmár salzburgi érsek, a birodalom prímása, számos püspök és apát kiséretében. Amennyiben Árpád ekkor még életben volt, csallóközi nyári szállásán idejében értesülhetett a támadásról, és mozgósíthatta a nyugati országrész haderejét, így az Árpád-fiak közül Leventéét Morvaországból, Jutasét a Dunántúlról, Üllőét a Nyitra vidéki kabarokkal és több más törzsfőét. A nagyfejedelem az ellentámadás helyét a fejedelmi sziget előtt, Pozsonynál választotta meg, ahová a különböző irányokból összejöhettek a hadak, és közrefoghatták a bajorokat.[7]

A 907. július 4–5-én lezajlott csatában a bajor hadsereg megsemmisült. Elesett Luitpold hadvezér, számos gróf, Theotmár érsek, két püspök és három apát. A sváb évkönyvíró Luitpold babonás elbizakodottságnak tulajdonította a vereséget; valójában Luitpold és a bajor előkelők teljesen félreismerték a helyzetet, s nem tudták, hogy a magyarok kiszorítása az új hazából ugyanolyan reménytelen vállalkozás lett volna, mint a magyarok számára a besenyők kiűzése Etelközből.

Anonymus szerint Árpád 907-ben halt meg. Ennek az évszámnak azonban nincs hiteles alapja. Nyugati források Árpádnak még a nevét sem ismerik, magyar hagyománnyal pedig nem számolhatunk. A pogány magyarok időszámítása a 12 éves állatciklus lehetett, mint Kínától a dunai bolgárokig minden keleti népé, s ha a regösök egy ideig tudhatták is, hogy Árpád a sárkány vagy az ökör évében halt meg, ezt a krónikaírók már nem érthették, és nem számíthatták át megfelelő évre. Ezért Árpád halála a pozsonyi csatával okozati kapcsolatba nem hozható; maga a győzelem inkább Árpád személyes sikereként könyvelhető el.

A győzelemmel elszabadult a pokol Németországgal szemben. Amíg más országokkal fegyverszünet állt fenn, Németországba évente indultak kalandozó hadjáratok. A nomád hadvezetésből törvényszerűen következik, hogy a támadót meg kell semmisíteni. Így valószínűtlen, hogy adott helyzetben a magyarok kezére került Alsó-Ausztriában békés együttélés jött volna létre a hódító magyarok és az ottani bajor urak és népeik között. A nemességet, hacsak el nem menekült, kardélre hányták vagy fogságba hurcolták, a kézműveseket és a földművelők javát a győztes urak szétosztották egymás között, s az ott lakó szolgarétegnek legfeljebb egy része, amely az ott nyári szállást tartó vezérnek jutott osztályrészül, maradhatott meg a Bécsi-medencében mint a vezéri udvarhoz tartozó rab szolganép. Az a nézet, hogy a bajor kolóniák a magyar határvidéken tovább éltek volna, ellentmond annak a gyakorlatnak, hogy a magyarok a határvidéken mindenütt több napi járóföldre terjedő lakatlan gyepűsávot létesítettek. Ez a gyepűelve a Bécsi-erdő és az Enns közötti területre terjedhetett.

Más volt a viszony a magyarok és a szlávok között. A morva legyőzött nép volt, de a morva kíséret, mint a bajorok ellensége, ellenük harcba vethető is volt. Bizonyára szép számmal csatlakozhattak közülük a magyar urakhoz, amit Morvaországban ténylegesen egyfajta szimbiózishoz vezethetett. A távolabbi szláv népek éppenséggel szövetséget láttak a magyarokban, és segítségül hívták őket a németek ellen.

908-ban a dalemincek országán át újból Szászországban és Türingiába nyomult egy magyar-kabar sereg. A támadás nem találta készületlenül a szászokat. Az egyesült szász és türingiai had azonban augusztus 3-án vereséget szenvedett; a vezérek közül Burghardt őrgróf, Egino gróf és a würzburgi püspök maradt a csatatéren.

Bajorországban megindult a passzív védekezés. Az eichstätti püspök már 908-ban várépítkezésbe kezdett, az új bajor herceg, Luitpold fia, Arnulf pedig megpróbált új hűbéres sereget felállítani. Ennek érdekében visszavett sok egyházi birtokot, és világi hűbérként osztotta szét, amivel az egyháztól kiérdemelte a „Gonosz” jelzőt. Ezzel azonban nem tudta a magyar támadásokat és a zsákmány elszállítását megakadályozni, legfeljebb helyi sikereket ért el. 909-ben egy nagy sereg nyomult Bajorországon át Svábföldre; hazatérőben felgyújtották Freising székesegyházát, és bár egy seregrész a Rott mellett vereséget szenvedett a bajoroktól, a fősereg számtalan fogollyal és állattal vonult vissza.

910 tavaszán Gyermek Lajos király több hercegség erejét próbálta egyesíteni, de a magyarok Bajorországon átvonulva először június 12-én Augsburg mellett a király seregét verték szét, majd tíz nap múlva Neuchingnál a frank-bajor sereggel ütköztek meg, ahol Gebhard herceg is életét vesztette, s bár ekkor a bajorok részleges győzelmet arattak, a magyarok minden zsákmányt hazavittek. 911-ben Bajorországon zavartalanul átvonulva, újból Sváb- és Frankföldre nyomultak, majd – első ízben – átlépték a Rajnát Alsó-Lotaringiánál, és Kelet-Franciaország után a svájci Aargaut pusztítva tértek haza.

Ez évben a tehetetlen Gyermek Lajos meghalt, és a Forcheimben összeült birodalmi gyűlés Konrád frank herceget választotta királlyá. Konrád azonban minden igyekezete ellenére sem tudott a helyzeten urrá lenni. 912-ben a magyarok rögtön az új király hazáját, Frankföldet és Türingiát pusztították. Mivel pedig Lotaringia urai ragaszkodtak a Karoling uralkodóhoz, elszakadtak a keleti frank német királyságtól, és a nyugati frank Franciaországhoz csatlakoztak; 913-ban Konrád Lotaringia ellen vonult. Az ez évi magyar támadás Bajoroszágot, Svábországot és a Rajnán túl Észak-Burgundiát sújtotta. A zsákmánnyal visszatérő magyar sereg komoly vereséget szenvedett; az Inn révjénél Arnulf bajor herceg, valamint Erchanger és Bertold sváb főúr útjukat állta, és szétverte seregüket.

Irodalom

  1. A 903. évi bajor–magyar háborúra lásd Gombos I. 91; Reindel, Die bayerischen Luitpoldinger 47. A háború idején, szeptember 8-án Passauban a püspök zsinatot tartott, amelyen megjelent Madalvin episcopus, és igen gazdag egyházi felszerlését, valamint Enns menti birtokát, a pannoniai Lilienbrunnt (ismeretlen helyen, de nyilván a Duna–Rába közötti passaui egyházmegyében) átadta a püspök két tisztjének, s cserébe a püspöktől kapott bajorországi beneficumait – köztük legkeletebbre a Bécs mellett fekvő Mödlinget –, életre szóló örökbirtokként vette vissza, vesd össze Fejér, Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civiles VII/1., 84–86; Wagner UB I. 12. Madalvin nyilván pannoniai chorepiscopus volt (elődeire lásd Váczy Péter, Emlékkönyv Szent István halálának kilencszázadi évfordulóján I. 222–223; Bóna István, Acta Archaeologica Hungarica 18. 1966. 312–316; vesd össze Váczy Péter, Karoling művészet Pannoniában: a Cundpald-kehely. Soproni Szemle 24. 1970. 210–224, 298–306), és felszerelésével a magyarok elöl menekült. Ebből már E. Dümmler (Geschichte der Ostfränkische Reich III.2. 531) helyesen arra következtetett, hogy Madalvin nyugatabbra húzódott, K. Schünemann (Die Deutschen in Ungarn 21) azonban arra vonatkozó érvet látott benne, hogy a magyarok 900-ban még nem szállták meg Pannoniát. Ez az érvelés azonban akkor sem volna helytálló, ha csak egy pannoniai birtok adásvételéről volna szó, mert idegen uralom alá került birtokokat szokás volt a távolból adni-venni, itt azonban inkább úgy tűnik, hogy a jól informált Madalvin, egykori császári írnok igyekezett szabadulni pannoniai birtokától, s ha Mödling már nem számított Pannoniának, akkor a Bécsi-medence közepét átszelő Fischa lehetett Pannonia északnyugati határa. A Fischát jelöli meg Aventinus évkönyvkivonata 901-ben, mint Kusza magyar király és serege vereségének helyét (Gombos II. 915), ami ha nem egészen Aventinus kombinációja, arra mutathat, hogy a magyarok "királya" Pannoniát elfoglalva, eddig a pontig engedte a bajorokat harc nélkül.
  2. A 904–905. évi olaszországi kalandozásra lásd Gombos, A honfoglaló magyarok itáliai kalandozása 22–28; Fasoli, Le incursioni ungare in Europa 114–155; Vajay Eintritt des ungarischen Stämmebunden in die europäische Geschichte 39. A források szerint pusztítással indul el, s így nem biztos, hogy Berengár hívta be a magyarokat; lehet egy ötéves fegyverszünet végéről szó, amit Berengár a maga javára használt ki, és Liudprand tanúsága szerint a magyarokkal szövetkezett.
  3. Kurszán megölésének évére a források részben 902., részben 904. évet adnak. Az Annales Alemannici archaikus változatát követő 10. századi Annales Heremi azonban 904. évet ad, s így ez elsőbbségben részesítendő az Annales Sangallenses módosított szövegéből átvett 902. évvel szemben, vesd össze Monumenta Germaniae Historica Scriptores I. 54; Gombos I. 91. 140, 199; Györffy György, Archaeologiai Értesítő 97. 1970. 196; Györffy Budapest története 290.
  4. A kalandozóknak fizetett adóról világosan beszél Liudprand (Gombos II. 1473–1474), aki korábban Hugó és II. Berengár udvarában szolgált, és 943-ban, valamint 947-ben jelen volt a 10 véka ezüstpénz kimérésekor, 960 táján, mint II. Ottó titkára nem szívesen szellőztette, hogy ő valaha a magyar ellenséggel paktált, és kevesebbet ír e kapcsolatokról, mint amennyit tudhatott e fizetésekről, ugyanakkor túlzottan is kiemeli és antedatálja a bizánciak és bolgárok adófizetését a magyaroknak.
  5. A kék-kend értelmére lásd Györffy Tanulmányok a magyar állam eredetéről 154;
  6. A 906. évi szászországi kalandozást Widukind írja le (Gombos III. 2660); az Annalista Saxo (Monumenta Germaniae Historica Scriptores VI. 591) adatait veszi át az Annales Palidenses (Gombos, I. 169); a 906. évre lásd még Gombos I. 91, 119, 140, 168, 186, 212, 554; II. 1389; III. 2040.
  7. A 907. évi pozsonyi csatára lásd Dümmler, Geschichte der Ostfränkische Reich III2. 547–549; Monumenta Germaniae Historica Scriptores XXX/2. 742; Gombos II. 916; minden további forráshely összegyűjtve: Reindel, Die bayerischen Luitpoldinger 62–70. Nem bizonyítható, hogy ezt a támadást Árpád halálának híre váltotta ki (így Vajay, Eintritt des ungarischen Stämmebunden in die europäische Geschichte 42), mert Árpád halálának Anonymus megjelölte 907. éve (SRH I. 106) nem érdemel hitelt.
Zsákmányoló és adóztató hadjáratok
Gazdasági és társadalmi indítékok Tartalomjegyzék A nyugati „békeövezet” kialakítása és a távolsági kalandozások kezdete