Tokaj

A Múltunk wikiből
észak-magyarországi város Borsod-Abaúj-Zemplén megyében
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: Unable to run external programs, proc_open() is disabled.
Tokaj címere
1527
szeptember 27. I. János Tokajnál vereséget szenved I. Ferdinánd hadaitól.
1537
június 8. I. Ferdinánd támadást indít I. János ellen. Tokajnál a hadjárat elakad.
1541
szeptember 13. A felső-magyarországi vármegyék részgyűlése Tokajban. I. János több volt méltóságviselője Ferdinánd pártjára áll.
1565
január vége János Zsigmond a Balassa Menyhárt átállása miatt kitört hadakozásban török segítséget kér.
február I. Ferdinánd csapatai elfoglalják Tokajt, Szatmárt, Erdődöt és Nagybányát.
1611
december közepe Megállapodás Tokajban Erdély és a Magyar Királyság örök békéjéről.
1623
szeptember 7. Bethlen serege Löknél átkel a Tiszán. A fejedelem ugyanezen a napon Tokajba érkezik.
1644
október 1. I. Rákóczi György erre a napra gyűlést hirdet a felső-magyarországi vármegyéknek Tokajba. (Megfogalmazza és eljuttatja III. Ferdinándhoz békekötési feltételeit, elsősorban a vallási sérelmekről.)
1670
április 10. I. Rákóczi Ferenc elfogatja Starhemberg tokaji várparancsnokot. (Kirobban a felső-magyarországi Habsburg-ellenes felkelés.)
április 12. A felkelők megkezdik a tokaji vár ostromát, de nem érnek el eredményt.
1672
augusztus vége A Partiumban táborozó magyarországi bujdosók csapata betör a királyságba. Megszállja Kálló várát, elfoglalja Ónodot, Tokajt és Szendrőt.
1685
szeptember 29. Tokajt kuruc őrsége feladja.
1697. július 1.
A hegyaljai felkelők Thököly egykori gyaloghadnagya, Tokaji Ferenc vezetésével éjszakai rajtaütéssel beveszik Tokaj és Sárospatak várát.
1849. július 29.
Perczel Szegedig vonul vissza. Haynau Szeged határába érkezik.
Görgei Tokajnál átkel a Tiszán, és megindul Arad felé.

Tartalomjegyzék

Somogyi Sándor

A földtörténeti jelenkor (holocén) felszínfejlődése. Az első antropogén hatások és természeti földrajzi összefüggéseik.

A jelenkori vízrajzi változások közül kétségtelenül a legnagyobb területi elmozdulást szenvedett Tiszáé a legjelentősebb. A pleisztocén végin–holocén eleji peremsüllyedékek (Szatmár–Beregi-síkság – Bodrogköz – Taktaköz – Heves–Borsodi-ártér) sorozatának kialakulása és a Nyírség megemelkedése miatt a Tisza korábbi Ér–Berettyó–Körös menti tengelyvonalát elhagyta, és átváltott a mai VásárosnaményZáhonyTokajSzolnokCsongrád közötti szakaszára.

Bóna István

Az alföldi vonaldíszes keramika csoportjai

A Tokaj környéki vulkanikus üvegből, az obszidiánból metszőn éles, tetszetős késpengéket lehetett készíteni; a kor embere nemcsak gyűjteni kezdte az obszidiánt, hanem cserekereskedelem útján terjesztette is szomszédai körében. A vidék másik kitűnő eszközanyagát, a kovát is bányászták.

Györffy György

A fejedelemség erősítése és a bizánci misszió

Zombor gyula kiszombori szállásán, egy hatkaréjos, bizánci jellegű körtemplom közelében éppenséggel Konsztantinosz Romanosz császár aranypénzei (959–963), a Bodrog melletti Mezőzombor közelében, a tokaji kincsben pedig 964-gyel záruló bizánci aranypénzlelet került elő, ami összhangban van azzal a bizánci adattal, hogy a gyula a császártól sok pénzt is kapott.

Külpolitika. Horvátország megszállása.

A kunok Krul fia Kapolcs vezetésével először Erdélyt pusztították végig, majd az Érmelléket és Bihart dúlták fel, végül a tokaji réven átkelve három csapatban a Duna–Tisza közét prédálták végig, és a becsei réven átkelve rengeteg fogollyal és zsákmánnyal vonultak az Al-Duna felé.

Kristó Gyula

Kézművesség

Ismeretesek XII. századi Magyarországról bizánci eredetű, háromgömbös, granulációval és filigránnal díszített, úgynevezett tokaji típusú fülbevalók.

Sinkovics István

Szapolyai János megkoronázása

Szapolyai erélyének bizonyítéka lehetett a kortársak előtt az is, hogy a török csapatok távozásával szinte egy időben változott át óvatos hadvezérből célratörő politikussá, és október 14-re Tokajba hívta részországgyűlésre a főurakat és a vármegyéket. E gyűlésnek az lett volna a célja, hogy együttesen határozzanak: mit kell tenni az ország védelme és megmaradása érdekében.


Szapolyai várában, Tokajban, október 14-én viszonylag sokan gyűltek össze. A gyűlésen a volt kormányzat világi méltóságai, Dóczy János, Perényi Péter csakúgy megjelentek, mint az ellenállást szervező Várday püspök. Ott voltak a legtekintélyesebb tiszántúli birtokosok és a birtokos nemesség képviseletében legalább tíz vármegye, valamint a városok követei. A gyűlés résztvevői egyetértettek abban, hogy az országnak legelsősorban vezetőre van szüksége. Werbőczy István az 1505. évi végzésre hivatkozott, egyúttal a két utolsó uralkodó példájára, mint ami igazolta a döntés helyességét: Ulászló tehetetlenül és dicstelenül uralkodott; fia, Lajos pedig vakmerően pusztulásba vitte az ország haderejét. Szapolyai János ezzel szemben mindenképpen trónra termett: sikeresen harcolt a török ellen, és nemrégen leverte a parasztok felkelését.

Werbőczy persze célzatosan válogatta össze azokat az érveket, amelyek az idegen uralkodócsaládok királysága ellen szóltak, és egyoldalúan állította be úgy a helyzetet, hogy Szapolyai megválasztása tűnjék az egyetlen megoldásnak. A gyűlés résztvevői, akik közül többen hívei voltak az idegen befolyás ellen harcoló irányzatnak, vita nélkül Szapolyai mellé állottak, és királynak kiáltották ki. A vajda azonban ragaszkodott ahhoz, hogy a királyválasztás az összes rendek jelenlétében történjék, ezért november 5-re Székesfehérvárra országgyűlést hirdettek. A meghívót a tokaji gyűlés résztvevői adták ki, és tizenhatan pecsétjükkel is ellátták. Fej- és jószágvesztés terhe alatt kötelezővé tették az országgyűlésen való megjelenést. A gyűlés egyúttal a megmaradt végvárak céljára az uralkodó megválasztásáig is adót vetett ki az északkeleti városokra, és rendelkezett behajtásáról.

Habsburg Ferdinánd megválasztása

Első lépése Peremartoni Mihály bécsi orvos szep­tember 21-én útnak indított tájékozódó követsége volt, amit hamarosan egy újabb követett azzal a céllal, hogy Szapolyait lebeszélje a tokaji gyűlés megtartásáról.

Crni Jovan felkelése

Amikor a köznemesség szervezkedésével az államélet újraindult, János király hívására Crni Jovan megjelent Tokajban, és elismerte felsőbbségét. A király lovat, fegyvert, pénzt adott neki, és rábízta az elnéptelenedett Bács vármegyét, ahol emberei élelemhez juthattak, egyben katonai erőt jelentettek a török szomszédságában.

Újabb koronázás Fehérvárott

János király csak ekkor, már alaposan elkésve, cselekedett. Hatvanon, Gyöngyösön át Egerbe ment, és véletlenül ugyanaznap fordult levélben a nemességhez, mint vetélytársa. Hivatkozott a márciusi országgyűlés végzésére, Ferdinándot közellenségnek bélyegezte, a hűtleneket fej- és jószágvesztéssel fenyegette. Egyúttal bejelentette, hogy serege napról napra erősödik, bár a jelek nem erre mutattak. Néhány nap múlva már a Tisza közelében volt. Közben levelekkel igyekezett visszatartani a nemességet, hogy elmenjen Ferdinánd országgyűlésére. Tudta azonban, hogy végre tettekre van szükség, különben nem győzheti meg az ingadozókat. Serege szeptember 27-én Tokajnál megtámadta Ferdinánd előreküldött csapatát, de a harc – bár túlerőben volt – vereségével végződött. Hadvezére, Marjai Lukács elesett, és tábora is az ellenség kezébe került. Tokaj, Szapolyai vára folytatta a harcot, de a lőportorony felrobbant, tűz ütött ki, s az ellenállás megtört. Közben János királyt újabb súlyos veszteség érte: Varasd ostrománál legjobb hadvezére, Frangepán Kristóf életét golyó oltotta ki. János Váradra menekült, és most már az országgyűlés résztvevőihez fordult, hogy ne ismerjék el Ferdinándot magyar királynak, mert királysága idegen uralmat és szolgaságot hoz az országra.

A tokaji vereség után a rendek sietve gyülekeztek Budán, ahol az országgyűlés megnyitását eddig a gyér érdeklődés miatt ismételten el kellett halasztani.

Kormányválság János királyságában

Ide tartozott Nádasdy Tamás, Athinai Simon budai várnagy, a két Ártándy testvér: Pál, II. Lajos király egykori tanácsosa és Balázs, János király egyik legrégibb híve, aki 1528-ban bátyjával együtt Tokajt kapta adományul, és sokan mások.

Kísérletek a török feltartóztatására

1637 májusában, már a fegyverszünet lejárta után, János csapatai visszafoglalták a Szapolyaiak várát, Tokajt.

Szulejmán utolsó hadjárata. Szigetvár.

  • A veszély elhárítását Miksa újonnan kinevezett fővezérére, Schwendi Lázárra bízta. Az ausztriai születésű, de mindeddig a nyugati harctereken működő Schwendit még Ferdinánd hívta Németalföldről Bécsbe 1564-ben, s a jószemű, had- és pénzügyi szervezés terén is járatos katona valóban haszonnal forgolódott uralkodója érdekében. Télvíz idején vonult Eperjesre 20-30 ezer fős seregével, majd 1565. február 4-én ostrom alá vette Tokaj várát, melyet rövidesen elfoglalt.
  • Schwendi sikerei és a szatmári megállapodás híre felbőszítették a szultánt. Miksától azt követelte, hogy Tokajt és Szerencset is bocsássa vissza Erdélyhez, a budai és a temesvári pasát pedig János Zsigmond megsegítésére utasította.
  • Széles körű összefogással létrehozott, birodalmi zsoldosokból, a Habsburg-tartományokban kiállított egységekből, francia, itáliai és végül magyar katonákból álló, mintegy 80 ezres sereg gyűlt össze Miksa vezetése alatt, aki augusztusban személyesen jött Magyarországra. Ebből az erőből – Károly főherceg vezetésével – vagy 20 ezer ember a Dráva és a Mura vonalát őrizte, Schwendi Lázár pedig mintegy fele ekkora erővel Kassa mellett tartotta szemmel a Gyulát ostromló törököket és a Tokajt támadó János Zsigmondot.

Zimányi Vera

A külkereskedelmi forgalom föllendülése

Mindezek alapján a következő, hozzávetőleges áruösszetételre következtethetünk: ha 1575 körül 120 ezer marhával számolunk, darabonként 1,50 forint vám és 10 forintos ár mellett, úgy 1,2 millió forint áruértéket és 180 ezer forint vámösszeget kapunk. A maximálisan összeszámolható 360 ezer forintnyi vámbevételből ezt levonva, 180 ezer forint marad az egyéb áruféleségekre. Ezeknél már feltételezhetjük, hogy 1575 körül a vám az előírásoknak megfelelően az áruérték 5%-át még többé-kevésbé jól megközelítette, tehát körülbelül 3,7 millió forint áruértéket kapunk. Ebben nem foglaltatik benne a réz, amit túlnyomórészt nem a vámhivatalokon keresztül exportáltak. Viszont jelentős hányadát teszi ki a bor, melyből mintegy 20 ezer hl-t vittek ki a nyugati, SopronRusztPozsonySzentgyörgy környéki borvidékről, döntően Csehországba és Sziléziába, kismértékben Lengyelországba, és mintegy 30 ezer hl-t Tokaj környékéről, túlnyomórészt Lengyelországba, de másfelé is. Egy hl bor ára is 10 forint volt 1575 körül, a kivitt bor összértékét tehát 500 ezer forintra becsülhetjük.

A jobbágytelek rendszerétől független szőlőművelés

A 16. században a bortermelés klasszikus területévé vált a királyi Magyarország két legnagyobb borvidéke: a tokaj-hegyaljai, valamint a Sopron és Fertő tó vidéki, de ugyancsak jelentős volt a szentgyörgy-bazini, a somlói, sághegyi és balatoni, a Kőszeg-Rohonc környéki és az Eger környéki bortermelés. A török megszállta országrészen Tolna környékén öltött nagy méreteket a szőlőművelés. A korszak jellegzetessége volt egyébként, hogy a hagyományos borvidékeken kívül a kisebb, rosszabbul termő helyek egész sora folytatott szőlőművelést, ahol erre egyáltalán lehetőség nyílott, s csak a későbbi évszázadokban hagytak fel a rossz természeti adottságú falvakban a bortermeléssel. A század végén tűntek fel az első alföldi szőlőparcellák is.

Tokaj-Hegyalján a szőlőtermelő mezővárosok jelentős népességtömörülést képviseltek; már a 16. század végén Zemplén vármegye 22 mezővárosában (az összes helységek 5,3%-ában) élt a jobbágy- és kisnemes, lakosság 23,3%-a, és a hegyaljai mezővárosokban másfélszer annyi ember lakott, mint a többi, nem szőlőtermelő mezővárosban.

A tokaji bor a 16. század második felétől vált európai hírűvé, és a század utolsó harmadában már alkalmazták az aszúkészítés technikáját. Amint a bor egyre nagyobb mennyiségben került kereskedelmi forgalomba, kialakultak a pontos és állandó bormértékek, differenciálódtak a borfajták, melyek között a 16. század közepéig egyszer sem tettek különbséget. A földesúri gazdaságban a 16. században jelent meg a prés használata, bár a parasztgazdaságokban ezen a vidéken még a 19. században sem terjedt el. Hamarosan ismerték és alkalmazták az aszúkészítés technikáját Sopron környékén is, itt viszont már a 16. században is számos prést találunk a parasztok kezén.

Egy 16. századi feljegyzés szerint Fraknó környékén vörösbort, Sopronban és Ruszton főleg fehéret, a Lajta-vidéken vegyesen, vöröset és fehéret is termeltek. Nyugat-Magyarországon a soproni és ruszti borokat tartották a legjobb minőségűnek, mindjárt a tokaj-hegyaljai borok után rangsorolva őket.

A bortermelés már csak technikai adottságainál fogva is gondos, precíz munkát igényelt; ez a követelmény magával hozta, hogy robotban művelve nem lehetett jó eredményt elérni. Ahol tehették, részben vagy egészen bérmunkával műveltették a szőlőket, s ez már önmagában is szabadabb gazdasági formát jelentett az „örökös jobbágyság” rendszerének idején. Az erős munkaigényesség következtében a földesurak nem tudták nagy arányban saját kezelésbe venni a szőlőket. Tokaj-Hegyalja városaiban az allodiális szőlők aránya nem haladta meg a 8-10%-ot, más helyütt még ennyit sem ért el. A bortermelés költségtényezői közül a munkabért tartották a legjelentősebbnek. A kor felfogása szerint a termelés rezsiköltségét, az adókkal együtt, a hozam értékének felére becsülték. A szőlőben évente tizenhárom munkafajtát kellett elvégezni: a nyitástól, metszéstől a három kapálásig s az őszi fedésig. A 16. században már általánossá vált a Hegyalján és a soproni szőlőknek legalább egy részében is a háromszori kapálás, ami jelentősen javította a termés minőségét. Közben legalább négyszer-ötször kötözni vagy igazítani kellett a szőlőtőkéket, a karót ősszel kiszedni, tavasszal visszahordani és beverni. És természetesen szüretelni. Új szőlő telepítése esetén még ennél is több volt a tennivaló: 60-80 cm mély árkot kellett ásni; a régi, kipusztult töveket is pótolni kellett a „lictorverem”-ben átteleltetett szőlővesszőkkel. A hegyoldalakban telepített szőlőket árko1ással, gátak rakásával kellett a lemosástói óvni, az egész szőlőt kerítéssel, gyepűvel kellett védeni. Meghatározott időközönként, jó gondozás esetén háromévenként, trágyázni is kellett. Látjuk tehát, hogy – a permetezéses védekezéstől eltekintve – már a 16. század közepére kialakultak a szőlőművelésnek mindazok a klasszikus formái és műveletei, amelyek azután évszázadokig úgyszólván változatlanok maradtak.

A Hegyalján igen előrehaladott monokultúrás bortermelés alakult ki a 16. század második felében, elsősorban Keresztúr, Liszka, Sárospatak, Szántó, Tállya, Tarcal, Tokaj és Tolcsva oppidumokban, míg Erdőbénye, Mád, Kispatak és Zombor mezővárosokban vegyes gazdálkodás folyt, a bortermelés mellett a szántóművelésnek is nagy súlya volt. Az első nyolc nagy bortermelő oppidumban az átlagos termés mintegy 19 ezer hl-t tett ki, melynek közel egyharmada Sárospatakról származott, Tarcalon és Tállyán ugyancsak kiemelkedően magas hozamról tudnak. A négy vegyes gazdálkodású – gabonát is termelő – oppidum termésével együtt Hegyalja teljes hozama az 1570-es évek végén körülbelül 30 500 hl volt, alig valamivel kevesebb, mint az egész eger-gyöngyösi borvidék, Heves és Borsod vármegye együttes termése, amely mintegy 33 ezer hl-t tett ki.

A kiváló minőségű hegyaljai borok messze földről vonzották a parasztokat, nemeseket, városi polgárokat egyaránt, akik arra törekedtek, hogy vétel vagy zálog formájában, külső (extraneus) birtokosként szőlőt szerezzenek maguknak a híres borvidéken. Lőcse, Bártfa, Eperjes és Kassa városok mint testületek is tíz nagy borgazdasággal rendelkeztek itt, de a városok polgárai együttesen még sokkal nagyobb szőlőket szereztek maguknak. Liszka, Szántó, Tállya, Tolcsva, Erdőbénye, Mád és Zombor szőlőterületein különösen nagy volt a külső birtokosok száma, a szőlőknek itt mintegy 45%-a extraneusok, kétharmad részben hat-hét város polgárai kezén található. Egész Hegyalja termésének pedig hozzávetőleg 27%-át szüretelték külső birtokosok. A városok polgárai a század végéig még egyre fokozták a szőlővásárlást, s az 1580-as évek elejére Zomborban 60, Erdőbényén pedig csaknem 75%-ban ők birtokolták a szőlőhegyeket. Hasonló irányú fejlődés tapasztalható más szőlővidékeken is, mint például Sopron környékén vagy Bihar vármegyében, ahol a biharpüspöki és nagyváradi szőlőhegyeken az 1590-es évek végén 2610 szőlőből mintegy 2 ezer extraneusoké, akik jelentős mértékben a helyben lakó, bérmunkát vállaló zsellérekkel, szegényparasztokkal műveltették meg lakóhelyüktől távoli szőlőiket. A jelenség a lakosság erős vagyoni-társadalmi differenciálódását mutatja.

Az extraneusok általában jelentős mennyiségű eladható bort termeltek, termésük helyenként 20-30%-kal magasabb, Tállya, Mád és Zombor határában egyenesen duplája a helybeli szőlősgazdák átlagos produktumának; külső birtokosok termelik az árubor többségét.

Az agrárkonjunktúra hatása a mezővárosok fejlődésére

A csupán árokkal és tövises töltéssel körülvett Debrecen Kelet-Magyarország kereskedelmi központja volt: itt cseréltek gazdát az Alföld, a Felvidék és Erdély árui. A 16. század elején már évi 7 országos vásárt tartott, többet, mint bármelyik szabad királyi város. Az egyes termékeket külön vásártereken árusították. A lakosság számottevő része foglalkozott fuvarozással, szekerezéssel; a Brassóból, Nándorfehérvárról hozott török árukat szállították Lengyelország felé, a tokaji réven át Kassáig, Eperjesig, Bártfáig.

Sinkovics István

Ragaszkodás a béke fenntartásához

A végvárak fontossága e harcok során is nyilvánvaló volt, de egyúttal az is kiderült, hogy a védelmi vonal komolyabb török támadást nem tudna megállítani. Az 1588 januárjában összeült országgyűlésen ezért úgy határoztak, hogy pontosan megvizsgálják a véghelyeket és jövedelmeiket. Az ország védelmi szervezetének beosztása szerint négy bizottságot küldtek ki, a főkapitányok és a hadiügyekben járatos más személyek részvételével, akiknek két hónap alatt kellett elkészíteniük és a Magyar Tanács elé terjeszteniük jelentésüket.

A felső-magyarországi bizottság felmérése szeptemberre készült el, és az Egertől Szatmárig húzódó védelmi szakasz vizsgálatát foglalta magában. A bizottság 14 várat járt végig, de Szatmár kivételével egyet sem talált, ahol ne lett volna javítani való. Ez különösen az épületekre vonatkozott, de a katonaság létszámát, fegyverrel való ellátottságát és élelmezését sem találták rendben. Nem véletlenül, hiszen a védelmi szakasz összes bevétele 102 180 forint 83 és fél dénárt, a kiadások viszont 279 621 forint 86 és egyharmad dénárt tettek ki, vagyis a hiány több mint 177 ezer forint volt. A legnagyobb kiadási tétel a katonaság fizetése volt, és mivel a zsoldot hiányosan utalták ki, ebből különböző visszaélések következtek. A bizottság megállapítása szerint: amíg a katonák mindennapi megélhetéséről és fizetéséről nem gondoskodnak, nem várható kedvező változás.

A bizottságnak a helyzet rendbehozatalára is javaslatot kellett tennie. A jövedelem kezelésének kérdésében megoszlottak a vélemények. Az egyik álláspont szerint az élelmezési főbiztos vegye kézbe a harmincad és a különféle adók beszedését, a várak jövedelmét pedig a kapitányoknak adják árendába. Ezzel a megoldással, amelyet a Tokajban összegyűlt vármegyei követek is támogattak, a Felső-Magyarországon működő Szepesi Kamara munkája a végvárak ellátásában feleslegessé válnék. A másik vélemény szerint viszont minden jövedelem kezelését éppen a Kamarára kellene bízni, biztosítva számára a feladatai ellátásához szükséges anyagi forrásokat. A bizottság a Magyar Tanácstól várta, hogy döntsön a jelentés és a javaslatok kérdésében.

Makkai László

Az álmosdi csata

Az öregek óvatoskodásával nem törődve, a fiatalok, Homonnai Bálint és sógora, Mágochy Ferenc a Szikszón gyülekező vármegyei hadak élén türelmetlenül várták, hogy Bocskaihoz csatlakozhassanak. Erről mit sem tudva, Belgiojoso úgy döntött, hogy maradék seregével valahogyan átvágja magát Tokajba, s egyesül a császárhűnek képzelt vármegyei hadakkal, mert Bocskainak a székelyekhez írott leveleit elfogva, most már ez utóbbiakban sem bízhatott.

Bocskai, bár tudhatta, hogy a császáriak erdélyi hadainak nagy része Cavriolival, Sennyey Pongráccal és Kornis Boldizsárral, a legtekintélyesebb erdélyi tanácsurakkal együtt, Belgiojoso segítségére ment, mégsem indult Erdélybe, talán mert nem akarta oda hátán vinni az ellenséget és két tűz közé kerülni, vagy – s ez látszik valószínűbbnek – nem akarta cserbenhagyni a felső-magyarországiakat. Debrecenbe húzódott, s onnan figyelte Belgiojoso mozdulatait. Mikor azután megbizonyosodott, hogy a főkapitány október 23-án elhagyta Váradot és Tokaj felé igyekszik, utána küldte hajdúit, akik a rakamazi átkelés során alaposan megfogyasztották a császáriakat, levágva az Erdélyből jött rácok java részét. Átvergődve a Tiszán, Belgiojoso megdöbbenéssel értesült arról, hogy a szikszói tábor Bocskaihoz pártolt. Most már csak a menekülésre gondolt. Miután a székelyek elhagyták, a sziléziai lovasok maradványával és az erdélyi vallonokkal Kassára igyekezett, a város azonban nem fogadta be, hiába ígért a protestáns polgároknak templomot.

Osgyán és Edelény

Tüzérség híján a hajdúk jelentősebb várakat megvenni nem tudtak; Szepesvárát is hiába ostromolták, hogy kivegyék belőle Belgiojosót. Füleket, Murányt, Tokajt, Szatmárt körülzárták, Váradot szemmel tartották, Makovicát, Sárost, Ecsedet, a hallgató, de nem ellenséges Rákóczi, Csáky, Báthori fészkeit pedig békén hagyták.

Basta visszavonulása

  • Basta tisztában volt a helyzet nehézségével, de abban reménykedett, hogy a várak és városok visszafoglalásával, főleg pedig a tapasztalatai szerint mindenre hajlandó hajdúk megvesztegetésével felszámolhatja a felkelést. Kassa felé mentében visszafoglalta és őrséggel rakta meg Szendrőt, biztosítva a császári kézen levő Fülek és Tokaj közt a kapcsolatot, a török elleni végvárvonal folytonosságát, s december 3-án Kassa alá érkezett, melyet 1200 katonával Sennyey Miklós és Nagy Albert védelmezett.
  • Nem segített a helyzeten Basta diverziós kísérlete sem. Februárban Eperjesről Tokajig hatolt, s megerősítve az őrséget, a Sárospatak felé kitérő Bocskai nyomába szegődött, de végül is nem tudva őt csatára kényszeríteni, visszahúzódott Eperjesre.

A második hajdúfelkelés

Mátyás főherceg kitűnő sakkhúzással gondoskodott Thurzó hajdúgyűlöletének megszilárdításáról azzal, hogy neki adományozta Tokajt, amelynek régi tartozékai voltak a Bocskai által hajdútelepeknek kijelölt falvak. Magánföldesúri érdeke is arra indította tehát Thurzót, hogy Bocskai hajdútelepítését kijátssza. Így azután nemcsak a hajdúk egy részének végkielégítése, más részének végvárakba való szállítása nem történt meg, hanem a földdel és nemességgel megadományozottak sem juthattak a magukéhoz. A királyi kapitányok alá került Tokaj és Kálló őrségei valóságos háborút vívtak a falvaikat birtokba venni akaró hajdúkkal. Mindenütt ölték, kergették őket „úgyannyira, hogy még az prédikációra is fegyverrel kellet mennünk”[1] – panaszolták.

Báthori Gábor megvédi Erdélyt

Forgách nem akarta vereségét lengyel földön mutogatni, s ezért Moldvából az észak-erdélyi havasokon át próbált hazajutni. A lakatlan vidéken serege teljesen szétzüllött, s éhes, rongyos csoportokra szakadozva szállingózott ki Magyarországra. Maga a vezér november 19-én vonult be csendesen Kassára, de ekkor Báthori – miután a törököket ajándékokkal kibeszélte az országból – már Váradnál állott hadaival, előőrsei pedig Tokaj körül csatáztak.

Út a békekötés felé

1622. január 6-án írták alá a békeszerződést a morvaországi Nikolsburgban. Bethlen lemondott a magyar koronáról, visszaadta Alsó-Magyarországot, de megtarthatta Felső-Magyarországból Szabolcs, Szatmár, Ugocsa, Bereg, Zemplén, Borsod és Abaúj vármegyéket Munkács, Tokaj és Ecsed uradalmaival mint magánbirtokaival. Ez a terület a nádor bírói főhatósága alatt maradt ugyan, és a megyék a magyar országgyűlésre küldték követeiket, de az egyházi javak kivételével minden adományozás és háramlás joga, valamint a kamarai és adójövedelmek Bethlent illették, s a végvárakkal is ő rendelkezett, bárt fenntartásuk költsége a császárt terhelte.

A trón biztosítása

Tokaj Brandenburgi Kataliné maradt, akitől a királyi kincstár kiváltotta, s Homonnai Jánosnak zálogosította el.

Az 1644. évi hadjárat

Végül is Kemény álláspontja győzött, s az erdélyi főhad a Tisza mögé húzódott vissza, előcsapatokat hagyva Felső-Magyarországon a császáriak zaklatására, Kassát, Eperjest, Tokajt és Sárospatakot jól megerősítve az ellenállásra.

A szatmárnémeti zsinat

utódainak is. Mint földesúr külön szerződésben végre megkapta azt, amire vágyott, a tokajhegyaljai borvidék monopóliumát. Ezzel személyes ellenségein is elégtételt vett, mert Homonnainak Tokajt, Csákynak Tarcalt, az 1645 őszén meghalt Esterházy nádor örököseinek Regécet kellett tartozékaikkal együtt részére átengedniök.

R. Várkonyi Ágnes

Kemény János fejedelemsége és a furcsa hadjárat

Ezt az 1661. május végén létrejött Habsburg-török megállapodást azonban a dinasztia európai tekintélye miatt egyelőre titokban kell tartani. Óvatosságra inti az udvart a felső-magyarországi vármegyék, városok és falvak nyugtalansága s a kiszámíthatatlannak ismert török politika is. A hadi készületekkel tehát nem hagynak fel, de a haditervet hirtelenül megváltoztatják.

Montecuccolinak 1661 júliusában azonnal indulnia kell Erdélybe, ezzel Wesselényi feladata semmissé válik, Zrínyit pedig szigorúan utasítják: hagyja abba Zrínyi-Újvár építését, a félig fölhúzott falakat rombolja le. Zrínyi és Montecuccoli egyaránt tiltakoznak a Haditanács látszólag esztelen parancsai ellen. Zrínyi megtagadja az engedelmességet, elsorolja érveit, majd leszögezi: „készségesen állok utolsó csepp véremig a kereszténység szolgálatába … Akik pedig üres félelemből magamra hagynának ebben a hasznos munkában, sőt akadályoznának, azokat az Isten ítélőszéke és rettenetes ítélete elé idézem”.[2] Montecuccoli pedig azért tiltakozott az új parancs ellen, mert jól látta, hogy az egyetlen ütőképes hadsereg elpusztul, hiszen erre a hosszú útra előre kellett volna gondoskodni ellátásáról. Július végén mégis elindult, és Felső-Magyarországon át nagy kerülővel augusztus közepére érkezett meg Tokajhoz.

Benczédi László

Az 1670. tavaszi nemesi felkelés

Ilyen előzmények után tört ki a felső-magyarországi felkelés 1670. április 9-én Zrínyi Péter hadba szólító üzenetére. A Sárospatakon tartózkodó I. Rákóczi Ferenc ezen a napon fogságba vetette a tokaji vár odalátogató német parancsnokát, a később Bécs 1683. évi védelmében kitűnt Starhemberg ezredest, s erre az akcióra, mintegy központi jeladásra, a környező vármegyék sorra adták ki a nagy jelentőségű politikai fordulatot meghirdető jelszavukat: „A német az ellenség!” A felkelő vármegyei bandériumok és Rákóczi magánhadserege sorra megszállta az utakat, réveket és átjárókat, elzárta a külvilágtól a Habsburg-kormányzat felső-magyarországi központját, Kassát s ostromgyűrűbe fogta a németek kezén levő tokaji és szatmári erősségeket.

A bujdosók első támadása 1672-ben

A kezdetben viszonylag kis létszámú csapat így duzzadt fel napok/alatt több ezres sereggé, s a felkelés sikereinek csúcspontján elérte a 15–20 ezer főt. Érthető, hogy ilyen körülmények között Spankau felső-magyarországi főkapitány, aki néhány századnyi német katonaságával a Tiszántúlon őrizte az erdélyi határszéleket, a számára ellenséges környezetben meg sem kockáztatta a harc felvételét, hanem a Tiszán átkelve, Kassa felé hátrált. Üldözésére indulva, a bujdosók Szuhay Mátyás és Szepesi Pál vezette főerői Polgárnál már szeptember 8-án „általugrattak” a Tiszán, s a környező várakat, Ónodot, Diósgyőrt, Putnokot, Szendrőt és Tokajt megszállva, Szerencsnél ütöttek tábort.

R. Várkonyi Ágnes

A túlélés esélyei

A tokaji szőlők közül ugyan az 1670-es évek konfiskációja következtében sok kipusztul vagy elgazosodik, de új telepítések, az erdélyiek szőlőművelési igyekezete, új szőlőfajta meghonosítása a Dunántúl délnyugati részén és új borkezelési kultúra a Szerémségben – mind a fejlődést tükrözi.

A majorsági gazdálkodás változásai

A Rákócziak tokaji uradalmában a tarcali Szarvas szőlő egymaga 100 ezer forintot ér.

A hegyaljai borvidék

A jobbágyi és más állapotú népesség háztartásszámának alakulása a hegyaljai mezővárosokban 1631 és 1689 között
Helység 1631–1635 1640–1648 1689
jobbágy egyéb jobbágy egyéb jobbágy egyéb
Tokaj 74 159 28 195
Az igásállattal rendelkező jobbágyok számaránya az összes telkes jobbágyok százalékában a hegyaljai mezővárosokban 1631 és 1689 között
Helység 1631–1635 1644–1648 1689
Tokaj 14,2

A század derekán a mezővárosokon belül az iparűzők társadalmi súlya sem lebecsülendő, 1651-ben Tokaj főbírója iparos, és a tanács 21 tagja közül 7 mesterember.

A hegyaljai mezővárosok háztartásszámának alakulása 1631 és 1689 között
Helység 1631–4635 1640–1648 1689
Tokaj 233 223
A taksás nemesség számának és arányának alakulása a hegyaljai mezővárosokban 1640 és 1689 között
Helység 1640–1648 1689
szám százalék szám százalék
Tokaj 16 6,8 151 67,7
A pusztatelkek számarányának alakulása a hegyaljai mezővárosokban 1640 és 1689 között
Helység 1640–1648 1689
Tokaj 0,0 23,6

Makkai László

Magyarok, szlovákok, németek a Felföldön

Az Alföld körül a természetes erdőhatár 80–100 méter magasságban lenne, de ezt a szőlőtelepítés Pozsony, Gyöngyös, Eger, Tokaj vidékén 50–150 méterrel feljebb tolta.

Udvari iskola

Báthori Zsófia fia, I. Rákóczi Ferenc eleinte mint erdélyi trónkövetelő tartott udvart, de részvétele a Habsburg-ellenes felkelésben politikailag elszigetelte őt. Csak halála után, özvegyének, Zrínyi Ilonának Thökölyvel kötött, Gyöngyösi által megénekelt házasságával nyerték vissza a Rákóczi-várak, Sárospatak, Munkács, Tokaj országos jelentőségüket, akkor is mint az erdélyi fejedelemség ellenudvarai.

Természetjog és modernizmus

Ugyancsak figyelemre méltó a Pósaházival egy időben, szintén Utrechtben értekező Alistáli Farkas Jakab nemességről írott műve. A jellemző módon egy mezőváros, Tokaj tanácsának ajánlott fejtegetés a nemesség létértelmét az államnak tett szolgálatokban jelöli meg, s javasolja, hogy a henyélő nemeseket fosszák meg kiváltságaiktól.

R. Várkonyi Ágnes

Hadseregek és haditervek

Amikor Schultz generális ostromára Eperjes polgárai, közel héthetes (1685. július 21–szeptember 13.) elszánt védelem után – megtudván, hogy segítségre nem számíthatnak – megnyitották kapuikat a császár hadai előtt, majd meghódolt Tokaj, Ónod, Ibrány, Kisvárda, Kálló és Szerencs, Thököly sürgősen Bécsbe küldte követét, Szirmay Istvánt, és újra ajánlatot tett: ha méltányos feltételek mellett békét köthet a császárral, kész átadni Kassát, haderejét a török ellen fordítja, és Szkander bég példáját követve harcol a kereszténység ügyéért.

Heckenast Gusztáv

Magyarország bányászata és ipara a török kiűzése után

A magyar arisztokrácia általában nem tudta érzékelni a bányák jelentőségét; jellemző erre Károlyi Sándornak, a magyarországi iparfejlesztés későbbi úttörőjének az a fiatalkori véleménye, hogy egyetlen tokaji szőlőhegy többet ér az ország minden bányájánál.

R. Várkonyi Ágnes

Örökös jobbágyok és szabadmenetelűek

  • A Duna menti vármegyék – Győr, Komárom, Esztergom – népét pedig a hadiélelmezési hivatal, a Felső-Tisza és a Bodrog mentieket a tokaji várkapitány rendelte ki hajóvontatásra.
  • Egyedi sikerek azonban társadalmi méretekben nem változtatnak, inkább rontanak a jobbágyok helyzetén. Jellemző erre Sturman István példája. Vashámoros Gömörben; fiai hordják le a vasat Tokajba, s onnan mézzel, gabonával, borral térnek vissza, a század végén már 4 szekér dohányból 1300 tallérra, fantasztikus haszonra téve szert. 1699-ben váltott nemeslevelet, szabadulásának árát azonban zálogba vett falvainak kizsigerelt jobbágysága adta meg.

A hegyaljai felkeléstől a karlócai békéig

1697. június 30-án jobbágyok, kisnemesek, szegénylegények és bujdosó vitézek csapata rajtaütött a sátoraljaújhelyi vásárt vámoló katonaságon, még aznap éjjel bevette Sárospatak várát, és elfoglalta a vidék kulcsát, legerősebb helyőrségét, Tokajt. A támadással az egész Hegyalját magával ragadó felkelés robbant ki.

A Hegyalján haladtak át az Erdélyt, Lengyelországot, az alföldi síkvidéket és Nyugat-Magyarországot összekötő kereskedelmi utak. A máramarosi sóbányákkal, a felső-magyarországi városokkal és a szepességi bányavidékkel szomszédos országrészen a szőlő értéke, a bor ára az elmúlt évtizedekben töretlenül emelkedett. Ezt a gazdaságilag kulcsfontosságú vidéket 1687 után megszállták a császári ezredek, elárasztották a hivatalnok nemesek. A zömmel mezővárosokban élő lakosságot a várak helyőrségei és a Szepesi Kamara tisztviselői valóságos gazdasági blokád alatt tartották. A terület három hatalmas uradalma, a sárospataki, a tokaji és a regéci, a Rákóczi család többi birtokával együtt, 1688–1694 között kincstári kezelésben, Klobusiczky Ferenc királyi személynök, zempléni alispán igazgatása alatt állt. Közben a társadalom mélyeiben súlyos ellentmondásokkal terhelt változások zajlottak le. Jobbágyok, bérlők, mezővárosok, kisnemesek, parasztpolgárok sorra elvesztették szőlővagyonukat. Ugyanakkor Klobusiczky, a kincstár, Barkóczy Ferenc, Zemplén vármegye főispánja, Nigrelli Octavian generális, felső-magyarországi főkapitány, Gundelfinger János császári élelmezési tiszt, Holló Zsigmond szepesi kamarai tanácsos és mások szereztek nagy értékű szőlőket. Az új tulajdonosok a Hegyaljára kivetett, összességében nem csekély adó és téli kvártély saját jobbágyaikra eső hányadát is a szőlőtulajdonos parasztokra, kisnemesekre, mezővárosokra rótták, azzal a bevallott céllal, hogy elűzzék őket, és szőlőikre maguk tehessék rá a kezüket. Helyi hatalmasok, császári tisztek és magyar hivatalnok nemesek érdekei miatt itt a szőlősgazdákra többszörös teher hárult. A különösen súlyos közmunkákat pedig a kereskedelmi ügyleteket lebonyolító várkapitányok és generálisok tetézték meg. Hegyalja népe nemcsak Selmecen napszámoskodott, szállított kenyeret Váradra, sót Újhelyre, Zólyomba, hanem borral szekerezett Lengyelországba, gabonával Erdélybe, Máramarosba, onnan sóval az Alföldre. A kereskedelmet kisajátító generálisok és várkapitányok jobbágyok százait parancsolták hetekig tartó, hosszú fuvarokra, és rendszeresen vontattak velük teherszállító hajókat a Bodrogon és a Tiszán. Azok pedig, akik mégis szívósan győzték az egyenlőtlen versenyt, és élve a vidék adta sokféle lehetőséggel, borral, sóval, sörrel kereskedtek, az udvari monopóliumokba és vámrendeletekbe ütköztek.

Az új berendezkedést általános társadalmi nyugtalanság kíséri Magyarországon mindenütt. Jobbágyok, szegénylegények, nemegyszer asszonyok is kővel, husángokkal támadnak az adószedőkre, megostromolják a bormérő és söráruló helyeket, ahol a kétfejű sasos címer és zászló hirdeti, hogy a kincstár javára vagy császári védelem alatt folyik a vállalkozás.

A hegyaljai felkelést az ország egyik legfontosabb kereskedelmi központjában a mezővárosok és régi Thököly-katonák közös szervezése készítette elő. Behálózta a szervezkedés a Tisza-vidéket, Szatmár, Máramaros, Ugocsa, Bihar vármegyét és a Kővári kerületet. Társadalmilag két góca alakult ki. A tiszántúli mozgalmat Esze Tamás, sókereskedésből élő tarpai jobbágy vezette, és Kis Albert, a Gersenőről származó örökös jobbágy, aki Thököly hadseregében gyalogos hadnagyságig vitte, majd hajdúcsapatával vármegyei szolgálatokat vállalt. A Hegyalján Tokaji Ferenc állt a szervezkedés élén; egykor jobbágyból lett Thököly gyalogos hadnagya, majd kalmárkodott. Mellette Szalontai György, tehetős jobbágy, Végardó bírája, és Kabai Márton, a sárospataki főiskolát végzett, egyháza vezető köreivel meghasonlott református prédikátor vállalt részt a feladatokból. Körülöttük több olyan szőlősgazda és kereskedő tevékenykedett, aki mezővárosi magisztrátusi tisztséget viselt. Szép számmal szerveztek be szőlőbirtokos nemeseket. Csatlakozott hozzájuk Eperjes magyar őrsége, a pataki kollégium Göncre és Kassára üldözött diáksága, s Bihar vármegye szolgabírája, Püspöky Sámuel házában is szállást kaptak a Lengyelországtól Törökországig szervező utakon járók. Bajusz Gáspár, a tokaji magyar őrség huszárkapitánya, a szervezkedő kisnemesség egyik tipikus megtestesítője: nemeslevelét nagyapja szerezte, virágzó gazdasága, szőlői, házai voltak, Tokajban szép kőházban lakott. Tömegesen csatlakozott a felkeléshez a vidék magyar és kárpátukrán jobbágysága. A hegyaljaiak évek óta kapcsolatot tartottak a Thököly-emigrációval, s a felkelés az európai diplomáciai fejleményekkel szoros összhangban robbant ki.

1697 a török háború kritikus esztendeje volt. A Habsburg-kormányzatnak szembe kellett néznie az elszigetelődés és a Duna-térségben hatalmát fenyegető térvesztés veszélyeivel. Elakadtak az Augsburgi Liga országai és Franciaország között a Hága melletti Rijswijkben elkezdődött béketárgyalások. XIV. Lajos csapatai Barcelonánál, titkos diplomatái pedig Lengyelországban és a török Portán értek el váratlan sikereket. A Sobieski János király halálával megüresedett lengyel trónra a francia jelöltet, de Conti herceget választották meg, II. Musztafa török szultán pedig 100 ezer főnyi haderővel megindult Magyarországra.

A Habsburg-kormányzat mindenekelőtt Musztafa tervét akarta gyors ellentámadással keresztülhúzni. Rajna menti és spanyolországi hadseregét átcsoportosította, és a Magyarországon telelt, kevés híján tíz ezreddel együtt 87 ezer főnyi haderőt akart összevonni. A nyár elején azonban e létszámnak még csak a fele vonult le Frigyes Ágost szász választófejedelem fővezérletével délnek. Első tervük, a Bosznia kapujának számító Bihács ostroma azonban kudarcba fulladt.

A hegyaljai felkelők vezére, Tokaji Ferenc mint Thököly Imrének, Felső-Magyarország fejedelmének ezereskapitánya 1697. július 1-jei kiáltványában mindenkit fegyverbe szólított. Kijelentette: a felkelők a haza, a közösség érdekében, az adók, fosztogatások, rablások miatt kezdtek harcot. Azok ellen az „urak” ellen indítottak támadást, akik – mint mondták – „a közönséges terhet” a szegénység nyakába vágták. A közterhek, az adók igazságosabb elosztását követelték. Üldözték a harmincadosokat, vámosokat, így tiltakoztak az udvar gazdaságpolitikája, az ezreket érintő sórendelet ellen, s szabad kereskedelmet követeltek.

Velencei követjelentések szerint, amint a felkelők a pataki és a tokaji várat elfoglalták, követeket küldtek a felkelt nemesek konföderációs levelével és a lengyelországi királyválasztás hírével Mohamed nagyvezír táborába: Thökölyt 30 ezer felesküdött kuruc várja. Addig pedig, amíg a török sereggel megérkezik, az 1694-ben hazatért Rákóczi Ferencet akarták vezérüknek megnyerni. A július 1-jén a környéken vadászó huszonegy éves főúr azonban, amint két jobbágya megvitte a hírt, Bécsbe menekült. Két évtizeddel később papírra vetett Vallomásaiban] úgy magyarázza döntését, hogy a hívás váratlanul érte, a szervezkedésről mit sem tudott, s elejét akarta venni a bécsi udvar gyanújának. Minden bizonnyal taszította azonban a felkelés török orientációja, s mint római szent birodalmi herceg, az erdélyi fejedelmek leszármazottja, nehezen vállalhatott ilyen nagy horderejű politikai feladatot Thököly helyetteseként. Neveltetése, államelméleti és hadtudományi felkészültsége egyaránt bizalmatlansággal tölthette el.

A hegyaljai felkelésnek külföldön nagy visszhangja támadt, annál is inkább, mert közben Magyarország számos vidékén, Máramarosban, Ungban, Ugocsában, Trencsénben, Árvában, Sopronban és a Dunántúl déli részén összetűzések robbantak ki a parasztok és a császári katonák között.

Az államhatalmat a felkelés nem érte váratlanul. A vármegyék és a bécsi kormánykörök már 1697 tavaszán érzékelték az általános nyugtalanságot, és Lipót császár elrendelte, hogy szedjék össze a parasztságnál található fegyvereket. Megerősítették a vármegyei katonaságot, Károlyi Sándor Szatmár vármegyei főispán pedig közvetlenül a felkelés kirobbanása előtt elfogatta Esze Tamást és Kis Albertet. A Tiszaháton tehát elmaradt a hegyaljaival összehangolva tervezett támadás. Tokaji Ferenc nevét kevesen ismerték, a vármegyék és a hajdúvárosok elzárkóztak a hegyaljaiak hívása elől, sőt fegyverkeztek ellenük.

Miközben a hegyaljaí felkelés országos kibontakozása súlyos akadályokba ütközött, a külpolitikai helyzet is megváltozott. 1697 nyarán a lengyel nemesség franciaellenes szárnya Lipót jelöltjét, Frigyes Ágost szász választót emelte II. Ágost néven Lengyelország trónjára. Ez az európai diplomáciában messzemenő következményekkel járó változás a Habsburg állam katonai ütőképességét váratlanul megsokszorozta: a trónját elfoglalni induló választófejedelemnek el kellett hagynia a császári sereg fővezéri posztját, s gyenge hadvezérek hosszú sora után a kor egyik legkiválóbb katonája, a Franciaországból 1683-ban, húszéves korában emigrált, Lipót császár szolgálatába állt és különleges tehetségével tábornoki rangra emelkedett Savoyai Eugén herceg került a török ellen harcoló hadsereg élére.

A hegyaljai felkelés katonai kibontakozását nyugat és délnyugat felé Ritschan császári ezredes akadályozta meg. Dél felé vonultából, parancsra sem várva, visszafordult, maga mellé vette az egri vár magyar katonáit, az ónodi helyőrséget, egy rác lovasezredet és a török határra rendelt császári hadseregből ugyancsak a Hegyaljára forduló Pál Deák ezredét, s 1697. július 6-án a Bőcs falu melletti harangodi mezőn megtámadta és szétugrasztotta a felkelők tizenegy zászlóaljnyi seregét. A hevenyészve paraszthadnagyok alá szervezett, hiányosan felfegyverzett csapatok július 11-én ismét csatát vesztettek a Glöckelsberg ezredes szendrői őrségével megerősített Pál Deák-ezreddel szemben, s Tokaj és Patak várába vonultak vissza.

Közben a Haditanács mindent megtett, hogy a felkelést minél gyorsabban leverjék. Koháry István bányavidékí főkapitány, Pálffy János generális, pozsonyi főispán, Zichy István győri generális, Bercsényi Miklós főhadbiztos és Károlyi Sándor szatmári főispán csapatokat toborzott a felkelők ellen, a császári hadsereg altábornagya, Vaudemont Károly herceg vezetésével pedig három lovas-, egy gyalogezred és dán segédcsapatok vonultak a Hegyaljára, s július 17-én körülvették Tokajt. Vaudemont ágyútüzét és ostromát Tokaj és Patak őrsége napokig állta, végül a felkelők java ereje mindkét várból kitört, s Kassa környékére, a szalánci hegyekbe húzódott. Vaudemont Patakon a magukat kegyelemre megadó felkelőket minden vizsgálat nélkül felakasztatta vagy karóba húzatta. Így végezte életét a nemesek közül Somlyai Szabó István, Csobádi György, Aranyosi István, a jobbágyok közül Tomán György, Késcsináló János, Botos János és Késmíves Tóbiás. A szabad rablásra engedett, lerészegedett császári katonák sem a környék falvait, sem a mezővárosok otthon maradt lakosságát nem kímélték. Felégetett házak, felprédált vagyonok, kardélre hányt asszonyok, öregek, gyermekek emlékével menekültek százak és százak a hegyekbe. Tokaji Ferenc, akinek fejére 1000 tallért tűztek ki, fogságba esett. Nigrelli a súlyos helyzetre hivatkozva megtagadta a közeledő török sereggel szemben csapatösszevonásokat sürgető Savoyai utasításának végrehajtását, és visszatartotta a Hegyalján Vaudemont haderejét. A császár pedig teljes amnesztiát ígért a megtérő felkelőknek, legyenek akár nemesek, jobbágyok vagy Thököly katonái.

Augusztus első napjaiban Északkelet-Magyarországot, Debrecent és a hajdúvárosokat ismét felkelésre szólító körlevelek árasztották el, de célt nem értek. A pataki és tokaji várból kitört felkelők közül viszont egy 5–600 főnyi lovascsapat lejutott Temesvárra, a török táborba.

Országos támadás, társadalmi érdekegység

Bercsényi megkezdte Tokaj ostromát, Rákóczi Szatmárt fogta ostromgyűrűbe, elfoglalta a várost, az őrséget beszorította a várba, és cselekvésképtelenné tette. Szolnok várát Szőcs János, Borbély Balázs és Deák Ferenc ezereskapitányok csapatai vették be. Kyba rác ezredes azonban a szegedi császári őrség egységeivel Kiskunhalasnál véres csatában szétverte Deák Ferenc ezredét. 1703 őszén Rákóczi újabb pátenssel szólította fegyverbe a szegedi határőrök támadásai miatt megfélemlített jászkunokat, és ismét megkísérelte, hogy megnyerje a Határőrvidék fegyveres népét.

Rákóczi haditervének megfelelően Ocskay László és Borbély Balázs lovasai, megszaporodva ónodi János Deák, Géczy Zsigmond és füleki Szűcs János ezredeivel, augusztus végén megkezdték előrenyomulásukat nyugat felé. Megnyitotta kapuját előttük Szendrő, Krasznahorka, Rimaszombat, Ajnácskő, Fülek és Losonc. Korpona elfoglalásával szabad lett az út a bányavárosok felé, meghódolt Selmecbánya, s Ocskay bevette Lévát. A felkelők kezébe került a Garam völgye, s október folyamán Szécsény, Hatvan, Garamszentbenedek, Kékkő, végül Gács, majd pedig Csábrág vára is megadta magát. Ezalatt Buday István tábornok megverte az Ónodról Kassára vonuló Montecuccoli-ezredet, és körülzárta Kassát és Eperjest.

Kevesebb mint fél esztendő alatt Rákóczinak sikerült elfoglalnia vagy ellenőrzése alá vonnia Magyarország gazdasági kulcshelyeit és a fontos hadászati támaszpontokat.

Haderejét Rákóczi úgy teremtette meg, hogy a fegyverfogó jobbágyoknak és a különböző jobbágyi sorba visszaszorított volt katonacsoportoknak felszabadítást ígért a földesúri kötelékekből és mindennemű úrbéri szolgálat alól. A fegyverre kelő jobbágyok szabadságának feltételeit közlő pátensek közül kettő ismeretes: az 1704. január 10-én kelt, Sopron vármegyének, és az 1704. április 2-án kelt, Bars vármegyének küldött írás. „… városok faluk, helységek vagy köz emberek … ha föl támadnak, fegyvert fognak, mind maghok, mind jövendő maradíkok minden adózasok terhek s földes urak hatalmaból örökössen föl szabadíttatnak és szabadsággal meghajándíkoztatnak,, s hogy ha valamely hellységhek egészben fölkelnek és hadakozni szabadulássokért készek lesznek, helységekkel együtt örögh szabadsághot nyernek …”[3]

A hadsereg kötelékeibe kerülő jobbágyok társadalmi szabadságát Rákóczi – tekintet nélkül vallási és etnikai hovatartozásukra – kétféle formában ígérte meg: vagy egyénenként, vagy pedig helységükkel együtt, a közösségi szabadságot elnyerve lesznek szabad emberek. Az 1703. augusztus 9-én kibocsátott fejedelmi pátens a rácoknak nyújtott örökös szabadságot, adómentességet és hajdúvárosi státust. Az erdélyi jobbágyok elementáris erejű mozgalmát Seeau, a Cameratica Commissio elnöke azzal magyarázta, hogy Rákóczi szabadságot ígér a földesúri hatalom alól. A fejedelmi elhatározásban benne foglaltatik, hogy mindazok, akik nem harcolnak, továbbra is jobbágyok maradnak. Tehát a feudális rend alapjaiban változatlan. Ugyanakkor azonban a fejedelmi döntés megszorítja a földesúri jogokat, sérti a nemesi kiváltságokat. A katonaság kötelékeibe lépőket mindennemű úrbéri függésből kiemelő szuverén fejedelmi elhatározás már 1703 nyarán az erős központi hatalom programját hordta magában.

A társadalmi szabadság lehetősége a különböző területek paraszti lakosságát nem mozgósította egyenlő erővel. Az viszont már az egyes helységek közösségi szokásrendszerén is múlott, hogy az egész falu vagy csak a lakosság egy része állt a zászlók alá. Általában kevés helység lakossága fogott közösen fegyvert, s noha Rákóczi szigorúan tiltotta az erőszakos toborzást, paraszthadnagyok vagy fegyvert fogók erővel, nemegyszer a közösségi kényszer módszereivel állították volna helységük minden tagját zászlók alá. Nehezítette a hadseregszervező munkát, hogy a fegyvert fogó parasztság nemcsak a Habsburg-államhatalom megtestesítőit támadta meg, hanem a vármegyét, a kormányzatot kiszolgáló nemeseket s a földesurakat is tűz alá vette. Sokan voltak, akik néhány heti hadiszolgálat után, a felszabadító pátens adta jogokra hivatkozva, már élni akartak a szabadsággal, s hazatértek falujukba.

A főurak és a köznemesek többségét Rákóczi támadása váratlanul érte, a jobbágyezredekben a parasztfelkelés rémét látta, nem bízott a breznai pátens országos ígéreteiben, s 1703 nyarán városokban és várakban keresett menedéket. Erdély főurait Rabutin családostul Szebenbe rendelte. A Dunántúlról és a Garam vonalától nyugatra eső országrészből sokan menekültek Bécsbe, Grácba, Horvátországba.

Rákóczi felismerte a nemesi rend távolmaradása miatt fenyegető kettős veszélyt: támadása a vármegyék nélkül nem épülhet országos szabadságharccá, a földesurak és a jobbágyok elmérgesedő ellentéte pedig parasztfelkelés útjára sodorja a háborút. Az előre beszervezetteken kívül az első nemesek politikai meggyőződésből, egyéni elszántságból vagy úgy kerültek Rákóczi táborába, hogy a felkelők foglyul ejtették őket. Többeket, mint Orosz Pált, az Ung vármegyei alispán fiát, régi thökölyánus múltja vitte a felkelők közé. Melith Pál bárót, aki Ecsedet nyerte meg, és a krasznaközi nemességet hozta a fejedelem táborába, más főurak követték a Rákóczi-katonaság hatalmába került területekről. Az intézményes meggyőzés, az országos politika útját választó Rákóczi először 1703. július 18-án a naményi táborból küldött kiáltványt a vármegyéknek: felszólítja a nemesi rendet, hogy személyenként jöjjenek táborába, és fogjanak fegyvert nemesi szabadságuk védelmére, ha ellenállnak, a haza árulóinak, a szabadság ellenségeinek tekintik őket, és házukon, jószágaikon érezhetik a „fegyvernek, tűznek, vasnak kegyetlenségét”.[4]

A Fegyver kényszerítő erejére Rákóczi táborába követeket küldő vármegyék csatlakozásukat súlyos feltételekhez kötötték: Rákóczi tartsa meg nemesi privilégiumaikat, s a haza törvényeihez képest semmi újítást ne hozzon be, vagyis kormányozzon a rendi normák szerint, s küldje vissza hadbaállott jobbágyaikat. Rákóczi azonban már államhatalmi szinten, mintegy intézményesen élt a jobbágykatonaság feletti rendelkezés jogával.

Az először 1703. augusztus 28-án kibocsátott, majd többször megújított vetési pátens három fontos döntést tartalmazott:

  1. Minden egyes fegyvert fogott jobbágy a fejedelem oltalma alatt áll.
  2. A jobbágykatonák közvetlen családjukkal együtt mentesülnek mindennemű földesúri teher és úrbéri szolgálat alól, s a hadélelmezés kötelezettségén kívül közmunkával, fuvarszolgálattal vagy bármilyen vármegyei, illetve községi adóval nem szabad terhelni őket. Sőt, az ősz beálltával a katonabeszállásolás súlyos kötelezettsége alól is mentesülnek.
  3. Az otthonlakos jobbágyok viszont kötelesek a régi rend szerint szolgálni a földesuraikat.

A vetési pátens megnyugtatta a földesurakat, hogy hatalmuk otthonlakos jobbágyaik felett sértetlen. Hadbaállott jobbágyaikról azonban a földesuraknak le kell mondaniuk. Eltörölte a pátens a földesúr több törvény biztosította jogát: az engedelme nélkül hadbaállott jobbágyát mint szökött jobbágyot nem hurcolhatja vissza, s a beleegyezésével katonai szolgálatot vállaló jobbágya helyett nem végeztetheti el annak családjával, feleségével az úrbéri kötelezettségeket.

Rákóczi tehát államfői mozdulattal kiemelt több mint 10 ezer jobbágyot szűkebb családjával együtt a földesurak háta mögül, és kivette őket a falu vagy mezőváros közös teherviselési rendszeréből. Országos érdekre hivatkozva szólt bele a földesúr–jobbágy viszonyba: megtiltotta a földesuraknak, hogy emeljék a terheket, vagy a katona-jobbágyok fizetési kötelezettségét az otthonlakosokra hárítsák. A vetési pátens állampolitikai meggondolásból született, katonai érdekből kiadott intézkedés volt, s a társadalmi érdekegység megteremtését szolgálta.

A kialakuló hadsereg kettős társadalmi töltést hordott magában: a jobbágykatonák erejét és a nemesekből, főurakból megszervezett felsőbb tisztikar tekintélyét, összességében a katonaság testületi hatalmát. Rákóczi úgy építette ki a hadsereg tisztikarát, hogy elsősorban a belső hatalmának támaszául szolgáló fegyveres erőket bízta a nemesekre. Buday Istvánt testőrsége parancsnokává, udvari kapitányává tette. Sennyey István báró, egykori császári tiszt, tábornoki kinevezésével a kóborló vagy otthon lézengő katonák megrendszabályozásának nehéz feladatát is megkapta. Az első nemesi tisztek csakúgy, mint Bercsényi, majd az október közepén csatlakozó Károlyi Sándor, fenntartás nélkül magukévá tették és igyekeztek a vármegyékkel és a földesurakkal is végrehajtatni a jobbágykatonaságot tehermentesítő fejedelmi elhatározást.

A hadsereg fegyelme és testületi egysége érdekében a szatmári táborban kiadott fejedelmi rendeletek szerint összeírják a hadakat, s csak az a katona élhet a fejedelem védelmével, aki lajstromba vétette magát. Tábori rendőrséget szerveznek, az ezredeiket elhagyó, csellengő, a falvakon élősködő katonákat kivégzik. A „Kóborlók ellen való pátens”, az „Edictum Militare” s a huszti várkapitány számára adott instrukció drákói szigorral szorítja rendre, fegyelemre a hadinépet. 1703 októberére a hadsereg 30 ezer főre szaporodott.

A kelet felé előrenyomuló francia és bajor seregek 1703. szeptember 10-i passaui győzelme után a Habsburg-kormányzat hathatósabb ellentámadást indított. Az október 7-én megtartott minisztertanácson Rákóczi támadásának felszámolására több, egymással Összefüggő társadalmi, politikai és katonai intézkedést hoztak. Az ülésre Esterházy nádort és a magyar kancellárt, Mattyasovszky László nyitrai püspököt is meghívták, mert a szabadságharc mielőbbi leszerelését szolgáló udvari politika egyik bázisának a magyar rendi főméltóságokat, általában a magyar főúri réteg aulikus szárnyát tekintették. A már nyáron elrendelt hadtoborzási rendszer szerint Koháry István alsó-magyarországi főkapitány, Batthyány Ádám dunántúli főkapitány, országbíró és horvát bán, Forgách Simon tábornok és Bottyán János ezredes vezetésével, körzetekre osztva a Sajó–Tisza vonalától nyugatra fekvő vármegyéket, általános nemesi felkelést rendeltek el, és magas zsoldpénzzel parasztezredek toborzására adtak parancsot. Batthyány 1703. augusztus végén bekövetkezett halála után 1704. január 14-én I. Lipót Pálffy Jánost nevezte ki horvát bánná. Horvátországban, Alsó-Ausztriában, Morvaországban és Sziléziában már 1703 őszén elrendelték a népfelkelést, s megkezdték a Morva és a Lajta folyók vonalán egy sánc- és erődítményrendszer kiépítését. Az általános ellentámadási tervet a helyi viszonyokat jól ismerő kiváló stratéga, [[Savoyai Jenő|Sávoyai Eugén dolgozta ki, s a koncentrált támadás sikert hozott.

Schlick Lipót altábornagy keze alá hat lovasezredet rendeltek. Ugyanakkor a Duna és Dráva mellékéről Alsó-Magyarországra parancsoltak mintegy ezerfőnyi, rác határőrökből álló sereget. A hadvezetés tehát képes volt az erők gyors átcsoportosítására, s a hatalmas Habsburg Birodalom minden nehézsége ellenére is jelentős katonai tartalékokkal rendelkezett.

Rákóczi – értesülve a készülő császári ellentámadásról – megbízta Károlyit, hogy a szentendrei rácokat szigetelje el és nyerje meg, az északnyugat-magyarországi terület főparancsnokává pedig Bercsényit nevezte ki. Bercsényi október végén rohammal bevette Eger városát, és megnyerte Telekessy István egri püspököt. Schlick ezalatt elfoglalta Lévát, Selmecbányát, s ezzel Körmöcbánya, Korpona, Csábrág is visszatért a király hűségére.

Léva elvesztésének hírére Rákóczi hadvezetősége azonnal megkezdte a védelmi előkészületeket, de az irányítás lassú volt, s a mintegy 15–20 ezer főnyi kuruc sereg első lovasezredei november 15-én értek Zólyom alá. A csatát Bercsényi nyerte meg. A császári sereg visszavonulásra kényszerült: Forgách Simon, kijátszva a kurucokat, nagy emberáldozatok árán kivonult a zólyomi várból, Schlick december közepére Pozsonyba húzódott vissza. A kurucok újra elfoglalták Lévát és a bányavárosokat, megnyitotta előttük kapuit Galgóc, Nagyszombat és Zólyom vára, Czelder Orbán ezereskapitány ostrom alá fogta Bajmócot.

A császári ellentámadás összeomlott, Rákóczi csapatai 1703 végére elérték az ország nyugati határszélét. Schlick rendkívül súlyosnak ítélte a helyzetet: Pozsony elfoglalása napok kérdése, és félő, hogy Bécs ostromgyűrűbe kerül.

Északnyugat-Magyarország felszabadításával Rákóczi tábora nem csupán gazdag országrész birtokához és nagy hadizsákmányhoz jutott, a császári ellentámadás meghiúsításával nemcsak nagy erkölcsi sikert ért el, hanem utat vágot az állami önállóságért vívott háború társadalmi kibontakozásának eddig el nem ért forrásaihoz. Most áll majd Rákóczi zászlai alá a nyugati vármegyék népe, a Vág-völgyi községek magyar és szlovák lakossága. Csatlakoznak Rákóczihoz a Fehér-Kárpátok vidékének kis mezővárosai, és csoportosan mennek át hozzá katonák és tisztek a császári ezredekből. Zólyom várának kapitulációja után Bottyán János is „parolát adott”, és sebei gyógyításának ürügyén Esztergomba vonult vissza, hogy majd megnyissa a várat a kurucok előtt.

Most áll végleg Rákóczi mellé az északnyugat-magyarországi nemesség. Ezt a politikai tapasztalat és hadi ismeretek szempontjából egyaránt iskolázott réteget friss vállalkozó szellem, jó gazdasági érzék és európai látókör jellemzi, mint például Gerhard Györgyöt, Vay Ádámot, Bulyovszky Dánielt, vagy Kajali Pált és Ráday Pált, akik a nógrádi követség élén mentek Rákóczi tokaji táborába.

1703 őszén a keleti részeken megnyitotta kapuit Bártfa, Késmárk, kapitulált Lőcse az odaszorult szepesi kamarai tisztekkel és vármegyei nemesekkel együtt. 1704. január 9-én megadta magát Tokaj vára, majd Murány és Ungvár, s Rákóczi katonái veszik át Munkács őrhelyeit.

A szatmári megegyezés

Pálffy és Locher tehát Debrecenbe hívatta és felelősségre vonta Károlyit, hogy Rákóczi miért nem várta meg a császár válaszát, miért ment ki Lengyelországba, s miért nem adott neki felhatalmazást. Így csak azzal a feltétellel közlik vele a finalis resolutiót, ha hitet tesz, hogy a katonaságot is megnyeri a megegyezés ügyének. Károlyi csak nehezen vállalta ezt a súlyos lépést, de nem volt már sok választási lehetősége, a Tokajt és Sárospatakot is elfoglaló császáriak harapófogójába került. A katonai fölényt a meggyőzés érdekében szívesen hangoztató Pálffy, semmibe véve Rákóczi kérését, február 6-án Budán kivégeztette Béri Balogh Ádámot. Károlyi lényegében már Tégláson elkötelezte magát és kényszerpályára szorult. Mégis döntően új irányt adott a megegyezés ügyének, hogy Károlyi március 14-én hűségesküt tett. Vállalta, hogy megszervezi a katonaságot, és erről is tájékoztatva a fejedelmet, elfogadtatja vele a megegyezési feltételeket. A resolutio mellé Károlyi közreműködésével egy declaratiót fogalmaztak, a resolutio lényegén ez nem változtatott, csak a személyes kegyelem körét bővítette ki. Végül Pálffy, élve teljhatalmával, a fejedelem katonai főparancsnokának összes javait, jószágait és a Szatmár vármegyei főispánságot is biztosította. Károlyi írásban azonnal tájékoztatta Rákóczit, de csak a tárgyalásról, majd végigjárta a csapatokat és a várakat, a tiszteket megnyerte, tárgyalt – nem tudni, milyen eredménnyel – Sennyei kancellárral Munkácson, s ezek után ment ki Lengyelországba.

1711. március 26–27-én Stryjben a fejdelezn vezetésével tartott csonka senatusi tanácskozáson a már Peterborough tárgyalásairól is tudó Károlyi nem szólt a debreceni paktumról. A declaratiót Rákóczi és köre komolyan kifogásolta, s a tárgyalások államtestületi szinten való folytatásával Rádayt és Gerhard György szenátort bízta meg. Károlyi a stryji senatusi döntést is hűségesküvel pecsételte meg, de a további tárgyalásra nem kapott felhatalmazást. Nem ő, hanem Ráday vitte be Magyarországra a senatus ülésén kialakított választ, a császári ajánlatok pontjaira írt kifogásokat tartalmazó Dilucidatiót. Károlyi útban hazafelé kapta kézhez Pálffy türelmetlen üzenetét: Kassa mielőbbi átadását kéri, és halaszthatalanul szükséges „a herceg ide való jövetele és hitének ő excellenciája előtt való letétele”.[5] Az ultimátumszerű kívánságokra Károlyi, aki nyilván már látta, hogy a megegyezés sikere Pálffy számára is Rákóczi meghódolásától függ, kemény hangon figyelmeztette Pálffyt katonai nehézségeire, és elérte, hogy a császári megbízottak a senatus ülésén elhangzott kifogások figyelembevételével a „gratia vitae et omnium bonorum” elvét a konföderáció minden nemesi tagjára kiterjesszék, és a fegyverszünetet április 27-ig meghosszabbítsák. Majd Rákóczit drámai hangú levélben igyekezett megnyerni: a katonák „idegen országra nem mennek, külső szolgálatra magokat nem kötelezhetik … s ha kik konföderatussok külső országokra kimentenek is, jöjjenek vissza s együtt hadakozzanak s együtt békélljenek …” Kéri Rákóczit „ne ragaszkodjék külső monarcháknak álumbra formában levő reménségéhez”.[6] Végül a fejedelem parancsára hivatkozva összehívott szatmári gyűlésen április 5-én, ahol mintegy 25 ezer fős tábor képviseletében két szenátor, a katonaság képviselői, többségükben Károlyi-tisztek és Komáromi Csipkés György vettek részt, Károlyi ismertette a tárgyalások három okmányát: a császári finalis resolutiót, a declaratiót, és a Dilucidatio némely tartalmát. Közölte, hogy akik nem fogadják el a megegyezést, nemcsak a kegyelem útját zárják el maguk előtt, hanem vele is szemben találják magukat. A gyűlés főleg a protestáns vallásszabadság belefoglalását követelte a megegyezés okmányába, amit Pálffy megígért, és Locher teljesített is. Ezek után a megegyezést elfogadták, és abban a hiszemben, hogy Károlyi a fejedelem parancsát hajtotta végre, a szatmári gyűlés döntésével háromtagú, a katonaságot, a magyar konföderációt és Erdélyt képviselő küldöttséget indítottak Rákóczihoz. Károlyi április 6-án küldött levelében közölte a fejedelemmel, hogy Esterházy Dánielt Kassa feladására utasította.

Amikor tehát április 14-én Ráday a Dilucidatióval befutott a debreceni császári főhadiszállásra, Pálffy és Locher már ismerte a szatmári gyűlés döntéseit, tudott Kassa átadásáról, s Károlyinak Munkács megerősítését tiltó parancsáról. Mégis tárgyaltak Rádayval, s Rákóczi feltételeit – mivel legfőbb feladatuk szerint őt kellett megnyerniök – részben elfogadták azzal, hogy az április 27-re összehívott huszti gyűlés előtt személyesen szeretnének vele tárgyalni.

A fejedelem úton volt, hogy az Ilyvóhoz közeledő Péter cárt fogadja, amikor értesült a szatmári gyűlés határozatairól. Erre a kukizovói senatusi ülés úgy döntött, hogy nem tekinti törvényesnek a szatmári gyűlést – Károlyit megfosztotta főparancsnoki tisztségétől, és helyébe Vay Ádámot nevezte ki. Álláspontját Rákóczi az 1711. április 18-án kelt kukizovói kiáltványban fejtette ki. Leszögezte, hogy Pálffy és Károlyi megállapodása „nem országos békesség tractája, hanem csak egy hadi capitulatio”. Mindenki megnyugvására szolgáló békét csakis államhatalmi szinten mint a konföderáció közössége köthetnek, s erre annál is inkább reményük van, mert a császári udvar a konföderációt már korábban elismerte. A manifesztum hosszan foglalkozik a jobbágyi nyomorúságból felszabadult közvitézek érdekeivel, a közönséges hadi rend „midőn ennyi esztendőktül fogva való sok szenvedésével az jobbágyi nyomorúságot elhagyván, most már megszokott fegyverének letételével… azoknak pálcája alá, kiket bosszantott és annak s olyannak sanyargatása, nem csak jószágát, de vérét is kisajtoló executiós kínoztatása alá megyen, a kivel vitézi fegyverével szembe szállani szokott vala”.[7] A manifesztumból több példányt hoztak magukkal a szatmári gyűlés Rákóczinál járt követei, Csajághy János brigadéros, Bulyovszky Dániel és Cserey János, melyet Ráday azzal az utasítással kapott meg, hogy követelje: Pálffy ismertesse Peterborough és Savoyai tárgyalásait, de a manifesztumot csak akkor hozza nyilvánosságra, ha Károlyi és a katonaság nem akarna ráállni a tárgyalásoknak Rákóczi és a senatus által elhatározott módon való folytatására. A szatmári gyűlés követei közül Bulyovszky és Csajághy Károlyi főhadiszállására, Károlyba ment, Cserey a várakat járta végig. Huszt, Ungvár és Munkács őrsége Sennyeyvel az élen elvetette a „szatmári konföderáció”-t.

Míg Károlyit az ellene készülő szervezkedés, Pálffyt és Lochert sokkal nagyobb horderejű változás sarkallta gyors cselekvésre: 1711. április 17-én meghalt I. József császár. Az uralkodás a Spanyolországban harcoló Habsburg Károlyra szállt, távollétében Eleonóra özvegy császárnélett a régens. Az udvari pártviszonyok nagy változásának egyik első következménye volt, hogy Pálffy Jánost azonnal leváltották magyarországi főparancsnoki tisztségéről; utódává régi ellenfelét, Cusani lovassági tábornokot nevezték ki.

Pálffy és Locher április 22-én értesült a császár haláláról. Pálffy a régens intézkedése ellenére úgy döntött, hogy a cél előtt nem engedi ki kezéből a dolgok irányítását. Segíthette elhatározását a minisztertanács utasítása is: a diplomáciai bonyodalmak elkerülése érdekében a császár halálát titokban kell tartani.

Károlyi az eredetileg Rákóczi nevében, április 27-re Husztra összehívott gyűlést április 25_re, Szatmárra tette át. Egyidejűleg Pálffy és Locher főhadiszállásukat Debrecenből Károlyba helyezték, s aggodalommal látták, hogy a magyar konföderáció tagjai közül kevesen gyűltek össze, csak erdélyiek vettek részt nagyobb számban. Károlyi azzal nyitotta meg a gyűlést, hogy mint főparancsnok vette kézbe a tárgyalások irányítását, s erre megnyerte a gyűlés jóváhagyását. Másnap ezereskapitányai kíséretében átment Károlyba, hogy Pálffyval és Locherral a tárgyalások anyagát elkészítsék. Locher olyan javításokkal adta át a gyűlés jóváhagyására szánt pontokat, amelyek újabb kedvezéseket tartalmaztak. A „gratia vitae et bonorum” jótéteményében részesül minden főúr, köznemes, főtiszt és alsóbbrendű katona akkor is, ha Rákóczi a megegyezést nem fogadná el, de köteles a fejedelem és hívei ellen fegyverrel támadni, ha erre kerülne a sor. Károlyi tizennyolc hívével együtt április 26-án hűséget esküdött az uralkodónak, majd 27-én a szatmári gyűlésen beszédet mondott, hangsúlyozva, hogy a megegyezésben már előrehaladtak, külső segítséget pedig nem várhatnak. Ráday csak mint magánember kapott szót. Közölte: Peterborough küldetett ki a magyar konföderáció és a császár közötti tárgyalásokra, Rákóczi kész bejönni és beszélni a békéről, a megegyezés szövege nem egyértelmű, mert mindent a császár kegyelmére biz. Beszéde új irányt adott a gyűlésnek, annak ellenére, hogy a tanácskozás színhelyét, a prófontházat, felfegyverzett katonaság vette körül. Javaslatára a fegyverszünet meghosszabbítását kérték, és követeket küldtek Károlyba, hogy Locher jöjjön át. Pálffy azonban átlátta, hogy ha enged, kicsúszik a kezéből a megegyezés. Károlyit magához kérette, és rövid átiratot küldött Szatmárra: Ne húzzák az időt, másnap lejár a fegyverszünet, Tokaj alá kell mennie megkezdeni a hadműveleteket.

Wellmann Imre

A szabadságharc mezőgazdasági erőforrásai

Rákóczi a szarvasmarhatartásra elsősorban a hadsereg ellátása és a kivitel szempontjából való nagy fontosságánál fogva fordított külön gondot. De törődött a lóállomány javításával is, a kurucok ugyanis kis termetű lovon szerettek harcolni, ezek viszont nehézágyúk vontatására nem voltak alkalmasak. Moldvából, Besszarábiából, a Krím félszigetről tatár, törökországi megbízottai útján arab lovakat hozatott be. Ménesei híresek, hátaslovai között angol és spanyol eredetűek is voltak, az utóbbiakat keresztezésre is használta; „oskolás lovait”[8] rendszeresen gyakoroltatta. Jól látván, mekkora jelentősége van a gabonatermésnek a sereg ellátásában, meghagyta, hogy a szántóföldeket szorgalmas, jó gazda módjára a maga idejében bevessék, mégpedig minden nyomást teljesen, mert ha nem jön közbe elemi csapás, s mégis „lassú”[9] a termés, kiviláglik majd: ki nem tett kellőképp eleget kötelességének. Munkácson és Hernádnémetin műmalmot építtetett több kerékre, francia mintára, ugyancsak a szabadságharc szolgálatában. Különös gondja volt hegyaljai szőleire, hiszen azok jövedelme – a kamaraiakéval együtt – a szabadságharc költségeire fordított összegek jelentős tételét alkotta; a tokaji bor diplomáciai célra, fontos külföldi személyek megnyerésére is hathatós eszköznek bizonyult.

R. Várkonyi Ágnes

Parasztok a termelésben és a hadseregben

A hadiépítkezések – Érsekújvár, Ecsed, Kassa erődítési munkái, Szatmár, Tokaj várának lerombolása – miatt többször is helyi ellenállás robbant ki.

Wellmann Imre

Szőlőművelés

Ami a minőséget illeti, a szerémi bor a török idők óta elvesztette elsőségét; hírnév az ország határain túl is mindenekelőtt a hegyaljai (leginkább a tarcali s a vele határos tokaji hegyen termett) borokat illette, de épp ezért az ottani szőlőbirtokosoknak küzdeniük kellett azok hamisítói ellen, részben sikertelenül, ami bizony csorbát ütött a tokaji bor jó hírén.

Ember Győző

Külkereskedelmi vámpolitika

A tarifa tervezetét a bécsi udvar központi gazdasági kormányszerve, a Kereskedelmi Igazgatóság dolgozta ki. A Magyar Kancelláriától és a Magyar Kamarától is véleményt kértek róla. Valószínű, hogy a Kancellária a Helytartótanács véleményét is meghallgatta. A magyar kormányszervek a tervezetet Magyarország szempontjából nem ítélték károsnak; csupán annyit kívántak, hogy az egyházi és világi nemesség a saját szükségletére behozott és kivitt áruk után továbbra is vámmentességet élvezzen, továbbá, hogy a tokaji bor vámját csökkentsék.

Vörös Károly

A főnemesség

Így kapták meg a hatalmas muraközi uradalmat az Althanok, Sárospatakot, Regécet és a tokaji várhoz tartozó falvakat Trautson herceg, vagy a munkácsi, szentmiklósi és dobronyi uradalmakat gróf Schönborn mainzi érsek. E birtokadományokkal együtt járt személyüknek és leszármazóiknak honosítása, amit – az uralkodó kívánságának ellen nem szegülhetve – az országgyűléseken a hazai főnemesség is kénytelen volt megszavazni.

H. Balázs Éva

A középnemesség

A Balaton és Badacsony környéke, az egri táj és főként a tokaji dombvidék hetekre biztosítja a társadalmi mobilitás új kivételezettjeinek, a régi állapot hordozóinak s a gazdatisztként a mélyből éppen kibukkanók rétegeinek kedélyes érintkezését. Ez lényegesnek tűnik, ha arra figyelünk, az arisztokrácia magatartása, a középnemesi és a bontakozó értelmiségi réteg habitusa hogyan alakul a felvilágosult abszolutizmus mozgalmas évtizedeiben.

A szabadkőművesség politikai színeváltozása

Széchényi Ferencről feljelentés is érkezik, majd 1789 őszén nagyon pontos információ arról, hogy a magyarok tokaji borkereskedelmi társaság fedőnév alatt, sokat emlegetett és mindig akadályozott boruk árusításának ürügyével Hertzbergnek, a berlini miniszternek is írnak, s közvetítést kérnek a weimari herceg megnyerésére.

Benda Kálmán

A felülről szervezett polgári és paraszti megmozdulások

Április elején azonban újabb röpirat jelzi a paraszti mozgalom újraéledését a tiszai vármegyékben. Az irat, amit a posta kézbesített, és Tokajban s a keleti megyékben nagy ijedtséget váltott ki, A Szabolcs vármegyei parasztok gyűlésének jegyzőkönyve címet viselte és hadba szólította a parasztokat a megyék ellen. „Mert látjuk, hogy felséges II. József császár jó rendeletei felforgattatnak – olvassuk a röpiratban – és ismét feláll a vármegye huzavonája, amelyet ha jól meggondolunk, súlyosabb a királyi, a földesúri és minden más adónál.” Gyűljenek tehát össze a népesebb helységek képviselői, hogy sérelmeiket és a teendőket megbeszéljék. A cél, hogy a megye hatáskörét minél kisebbre szorítsák, „mennél kevesebb szükségünk lenne a vármegyékre”. Végül hozzátette: írni kell az uralkodónak, hogy engedélyezze a paraszti gyűléseket, és mindenben tartsa érvényben József császár rendelkezéseit.[10]

A röpirat nyomán kelt vizsgálat Zaránd megyétől egész Borsodig kimutatta a jobbágyok körében észlelhető nyugtalanságot, a röpirat szerzője azonban nem került elő. Első olvasásra feltűnhet azonban, hogy parasztember nem írhatta. Szerzője nemcsak a statisztikákban, a magyar jogban és kormányzati rendszerben jól tájékozott, hanem ismeri a francia felvilágosodás eszméit és a forradalom vívmányait is. A magyar parasztok látóköre aligha terjedt ennyire. Gyanúnkat még növeli, hogy amikor a helytartótanács, majd a magyar kancellária az ügy szigorú kivizsgálását javasolta, Lipót király nem járult hozzá, mondván, hogy csak zavart idézne elő. Bár adatszerűen kimutatni nem tudjuk, nem lehetetlen, hogy a röpirat megfogalmazásában és terjesztésében már benne volt az uralkodó keze. Arra ugyanis adataink vannak, hogy 1790 kora tavaszán titokban egy tiszavidéki parasztküldöttség járt nála Bécsben.

Az elégedetlenek egymásra találása

Sándor Lipót nádor csak 1793 decemberében tudatta az uralkodóval, hogy Zemplén megye megtagadta önkéntesek felajánlását a francia háborúra. Mednyánszky helytartótanácsos azonban már november 11-én felküldte az udvarba a megye határozatát, s tudatta, hogy az iratot – amelyet Orczy József báró főispán és más „főbűnösök” a tokaji szüreten szerkesztettek – 22 másik megyének is megküldték.

Mérei Gyula

A Habsburgok Lajtától nyugatra fekvő tartományainak gazdasági fejlődése és Magyarország

A nagy távolságok, a szállítási nehézségek, a magas fuvarköltségek miatt azonban csak drága áruk kivitele (például a tokaj-hegyaljai boré) vagy (és elsősorban) a lábon hajtható állatoké – a 17. században bekövetkezett elég hosszú, átmeneti visszaesés idején még ez sem – fizetődött ki, illetve ezek találtak vevőre.

A Magyar Királyság külkereskedelme 1790–1815

A legérzékenyebb veszteség a tokaj-hegyaljai borkivitelt érte. Lengyelország első felosztását (1772), Kelet-Galícia Habsburg-uralom alá jutását követően az örökös tartományok vámsorompója drágította meg az oda irányuló bor árát, nehezítette elhelyezését. Lengyelország második felosztása után (1793. január 23.) az orosz és a porosz uralom alá került lengyel területek lakossága a magas orosz, porosz vámok miatt nem vásárolt magyarországi bort. Lengyelország harmadik felosztásakor (1795. január 3.) Nyugat-Galícia a Habsburg-ház tartománya lett. Ezután némileg enyhült az északi borkivitel helyzete, mert Galíciába vám- és illetékmentesen lehetett kivinni a magyar bort éppúgy, mint az ausztriait. A Napóleon elleni harmadik koalíciós háború kitörése óta (1805) a francia borokat kizárták az orosz piacról, és ez 1807-ig, a tilsiti béke megkötéséig szintén javította a magyarországi borkivitel eshetőségeit. Az 1809. október 14-i bécsi béke azonban semmivé tette ezeket a lehetőségeket. Megszűnt a sziléziai borkivitel, és a hegyaljai borokat sem lehetett eladni a béke révén Nyugat-Galíciával megnagyobbodott Varsói Nagyhercegségben, mert a Napóleon által szorgalmazott olcsó, könnyű francia borok importjával a drágább tokaj-hegyaljai nem bírta a versenyt.

Ruzsás Lajos

A szőlő- és bortermelés

Az új szőlőművelést terjesztő régi bortermelő városok sorába Buda, Sopron, Ruszt, Kőszeg, Kismarton, Esztergom, Pécs, Pozsony, Kassa, Eger, Gyöngyös, továbbá a Tokaj-Hegyalja mezővárosai és Arad tartoztak.

Spira György

Próbálkozások a fegyveres erők összpontosítására

S minthogy ez a július 11-én megint Komárommal átellenben a Duna jobb partján megvívott ütközet (amelyben a vezényletet a 2-án megsebesült Görgei helyett magyar részről Klapka látta el) a honvédcsapatok vereségével végződött, ez pedig egyszeriben szertefoszlathatta azokat a reményeit, amelyeket eddig a dunántúli hadműveletek továbbfolytatásához fűzött, Görgei most már végre csakugyan elszánta magát a visszavonulásra. A július 12-éről 13-ára virradó éjszakán tehát a VIII. hadtesten kívül a II-at is a Komárom védelmével megbízott Klapka parancsnoksága alá helyezte, ő maga pedig az I., a VII. és a III. hadtesttel (amely utóbbinak a peredi ütközet óta Leiningen-Westerburg Károly gróf tábornok állott az élén) megindult a Duna bal partján Vác felé. Itt viszont 15-én már a Miskolc elfoglalása óta délnyugatnak tartó Paszkevics nagy létszámú előhadába ütközött. S mivel így a Maros mellékére a Duna–Tisza közén át vezető út is elzárult előtte, ekkor jobb megoldás híján Losonc irányába fordult, hogy azután – egészen Rimaszombatig ívelő kerülőút megtételével – Paszkevics hátában próbáljon meg eljutni Tokajig, s végül is ott keljen át a Tisza bal partjára. Ezzel pedig most már megmásíthatatlan bizonyossággá lett, hogy serege egyhamar nem fog megérkezni a Maroshoz, ahol máskülönben – ha ugyanis mindjárt aláveti magát a június 29-i minisztertanácsi határozatnak – már rég egyesülhetett volna a honvédsereg többi hadtestével.

Arad felé

Görgei, akinek – a Paszkevics figyelmét róla átmenetileg elterelő turai ütközet jóvoltából – idő közben csakugyan sikerült megkerülnie az orosz fősereget, ekkor már napok óta a Hernád torkolatvidékén táborozott, s egyelőre semmi jelét nem mutatta a továbbvonulás szándékának. 29-én azonban – megtudván, hogy az orosz fősereg Tiszafürednél két nappal korábban a Tisza bal partjára lépett – Tokajnál végre mégis átkelt a bal partra ő is, s most már valóban megindult Arad felé.

Orosz István

Szőlő- és gyümölcstermelés

A hagyományos borvidékek – a szerémi, a tokajhegyaljai, a soproni, a balatonmelléki, az érmelléki, a pécsi, az Arad megyei, a Küküllő-vidéki stb. – a tömegtermelésben egyre kisebb szerepet játszottak.

Vörös Antal

A szőlőtermelés megújulása

A filoxéra ekkor kezdte meg igazában pusztító munkáját és egy évtized leforgása alatt a hagyományos borvidék szőlőinek mintegy 50%-át tönkretette. 1895-ben már csak 340 ezer kat. hold szőlőt írtak össze, ami 45%-os csökkenést jelentett, nem számítva a szőlőkultúra emlékét már csak nevükben viselő 150 ezer kat. holdnyi parlagon levő szőlőt. A betegség legjobban Gyöngyös és Tokaj vidékén, valamint a bánsági borvidéken pusztított, az előbbi tájon a szőlőnek 84,2, az utóbbin pedig 72,5%-át tette tönkre.

Hajdu Tibor

A tiszai offenzíva elhatározása

Az ellenség frontját középen áttörő I. hadtestet délen csupán a Csongrádnál átkelő 2. hadosztály, északon a TokajNyíregyháza irányban támadó III. hadtest fedezte volna. A terv nem lett volna rossz, ha a III. hadtest valóban hadtestnyi erőt képviselt volna, de erről szó sem volt. Vezérkari főnöke, Schwarz Géza alezredes az utolsó percben telefonon felhívta Juliert, és a tervet bírálva, megtagadta annak végrehajtását. Julier beleegyezett abba, hogy a tokaji hadtest egyelőre csak tüntetést hajtson végre. Ezzel viszont a mit sem sejtő I. hadtest került abba a veszélybe, hogy minél hősiesebben tör előre, és távolodik a Tiszától, annál könnyebben keríti be a Vörös Hadsereg terveit jól ismerő román parancsnokság.

Az offenzíva kezdete és elakadása. Böhm kapituláns politikája.

Július 20-án hajnalban 300 ágyú nyitott tüzet, miközben a Vörös Hadsereg Tokajnál, Szolnoknál és Csongrádtól délre átkelt a Tiszán. Az átkelés mindenütt sikerrel járt, az ellenség több ágyút és egyéb hadianyagot hátrahagyva visszavonult. Az első támadási nap sikerein felbuzdulva parancsot adtak a nemzetközi dandárnak az átkelésre, a III. hadtestnek pedig Nyíregyháza elfoglalására. Az öröm korai volt. A Tisza vonalát védő két román hadosztállyal szemben megvolt a szükséges túlerő, a román haderő zöme azonban nagy mélységben rendezkedett be védelemre, pihent fő erői tehát csak néhány nappal később kerültek szembe a nagy erőfeszítéstől kimerült Vörös Hadsereggel. A merész támadáshoz hiányzott a kellő erő, hiányoztak a szükséges tartalékok, ezért Stromfeld később elítélte a kevés csapatot is szétszóró, félköríves támadást: ha már ilyen erőviszonyok mellett támadást kíséreltek meg, helyesebb lett volna a sereg zömét Tokajnál összpontosítva, észak-déli irányú támadással „levágni” a támadás vonalától nyugatra eső Tiszántúlt, bár a döntő csatát ilyen terv sem takarította volna meg.

A támadás napján, a „világsztrájkra” számítva, a párt drámai felhívással fordult a világ proletárjaihoz: „Magányos szirtként emelkedünk ki a bennünket mindenünnen körülvevő imperialisztikus áradatból. Magányosan, de szabadon… Egy pillanatig sem hittünk abban, hogy az imperialista bojárok vissza fogják vonatni csapataikat… tudjuk, hogy ellenségeink napjai meg vannak számlálva…”[11]

A sztrájk több országban általános jelleget öltött: Ausztriában, Jugoszláviában, Románia számos városában, elsősorban Bukarestben, a Zsil-völgyben és a pártvezetőség tilalma ellenére Kolozsvárott is. Eredményes volt a sztrájk Olaszországban és néhány skandináv államban, jelentős megmozdulásokra került sor Németországban, Lengyelországban, Bulgáriában. Viszont csekély eredménnyel járt a sztrájk néhány, a Tanácsköztársaság szempontjából fontos országban, így Csehszlovákiában, mindenekelőtt pedig Angliában és Franciaországban, ahol a francia kormány komoly belpolitikai engedmények árán érte el a sztrájkfelhívás visszavonását. A sztrájk így nem vált az európai munkásosztály egységes kiállásává a Tanácsköztársaság védelmére. A világsztrájk elmaradása a várakozások túlzott felcsigázása után csüggedést váltott ki Magyarországon.

Július 21-én újabb rossz hír érkezett: a békekonferencia, korábbi döntését megváltoztatva, Ausztriának ítélte Nyugat-Magyarországot. Kun Béla a kormányzótanácsnak a döntés elutasítását, népszavazás követelését javasolta.

Böhm már a támadás napjaiban levonta a nagy sztrájk viszonylagos hatástalanságának konzekvenciáját. Ekkor még az angol, amerikai és olasz misszió valóban jelentőséget tulajdonított a magyar szociáldemokratákkal való megegyezésnek, míg a franciák egyértelműen távol tartották magukat a tárgyalásoktól. Cuninghame és Böhm július 23-án abban egyeztek meg, hogy átmenetileg a BöhmGaramiÁgostonHaubrich-csoport kerül hatalomra, majd koalíció alakul a polgári pártok bevonásával, és kiírják a parlamenti választásokat. Böhm természetesen nem informálta Kunt tárgyalásai igazi céljáról, de mégsem Kun, hanem Böhm volt az, akit becsaptak: Cuninghame és az olasz megbízott, Borghese megállapodtak vele, de kormányaik és a békekonferencia tárgyalásaikat csak tájékozódásnak tekintették, ami őket semmire sem kötelezi. A tárgyalásokból a nagyhatalmak húztak hasznot, mert biztatásaikkal elérték, hogy a szociáldemokrata vezetők most már következetesen a Vörös Hadsereg kapitulációjára törekedtek. Pedig a szociáldemokrácia csak addig volt fontos a győztesek számára, amíg a munkásezredek, a Vörös Őrség kezében fegyver volt; a Vörös Hadsereg összeomlása után az antant és elsősorban Nagy-Britannia érdeklődése Bethlenék felé fordult.

Böhm más vonatkozásban is csalódott: a PeidlPeyer-féle csoport arra az álláspontra helyezkedett, hogy a megalakítandó „szakszervezeti” kormányt el kell határolni a forradalom „bűneitől”, ezért abban sem volt népbiztosok, sem zsidók nem kaphatnak helyet. Peyerék annyira nyeregben érezték magukat, hogy szakszervezeti konferenciát hívtak össze, ahol megválasztották az új Szaktanácsot, túlnyomó többségében a KitajkaPropper-féle szakszervezeti bürokrácia soraiból. Időközben azonban a front eseményei halomra döntötték ezeket a kombinációkat.

Ami július 24-ig a tiszántúli fronton lejátszódott, az nagyjából az erők elosztásának és Julier haditerve végrehajtásának együttes következménye volt. A Vörös Hadsereg csapatai az átkelést sikeresen végrehajtották, merész támadásokkal elfoglalták Szentest, Hódmezővásárhelyt, elérték Karcagot. A lakosság mindenütt örömmel fogadta őket. Az első erősebb ellentámadásra azonban a 2. hadosztály kiürítette Hódmezővásárhelyt. Mint ahogy egy nap elegendő volt a hódmezővásárhelyi munkástanács megalakítására, nem kellett sokkal több idő ahhoz sem, hogy a város elvesztése után a munkástanács 56 munkatársát összeszedjék és agyonlőjék. A polgári lakosságot rémület, csüggedés és harag töltötte el.

Míg Tokajnál a III. hadtest előőrsei csak óvatosan nyomultak előre, középen az I. hadtest elszakadt a szárnyaktól és a Tiszától. 24-én az I. hadtest éle ellen háromszoros túlerővel végrehajtott ellentámadás a természetes védővonal nélküli síkságon gyors visszavonulásra kényszerítette a vörös csapatokat. E napon következett be a nemzetközi dandár tragédiája is: a csaknem háromszoros túlerővel szemben, tüzérség és lőszer nélkül nem tudta tartani magát; csaknem 1000 internacionalista esett el a véres harcban. Délen a 2. hadosztály, parancsnoka személyes vezetésével, rohammal foglalta vissza még egyszer Szentest, hogy aztán visszavonuljon a mindenfelől közeledő túlerő elől.

Július 25-én már kibontakoztak a Vörös Hadsereg vereségének tragikus következményei. A csapatok többsége még folytatta ugyan az egyenlőtlen küzdelmet, de a kormányzótanács politikai ellenőrzése alól felszabadulva saját útjait járó vezérkarból hiányzott a határozottság, amely a használható erők koncentrálásával csökkenthette volna a katasztrófa méreteit. A vezérkar feladta a játszmát. A tokaji hadtest parancsot kapott: „az éj folyamán csapatait a Tisza nyugati partjára vigye vissza, a híd lebontandó …”[12]

A katonai helyzet reménytelenné válása

A kormányzótanács július 29-i ülésén Landler ismertette a hadihelyzetet. A román hadsereg, amelynek a Tisza vonalán 119 zászlóalja és 60 lovasszázada sorakozott fel, 2 hídfőt létesített Tokajnál, amit a III. hadtest nem tudott megakadályozni. Landler bejelentette, hogy a III. hadtest harci szellemének helyreállítására másnap több népbiztossal Tokajba utazik. 28-án összeült a Szakszervezeti Tanács is, és támogatásáról biztosította Peyert, Haubrich pedig előkészületeket tett a hatalom megragadására. Julier és vezérkara tétlenül várta az események kibontakozását; óvakodott bármiféle kezdeményezéstől. Az ily módon irányítás, összeköttetés nélkül maradt egységek parancsnokai különbözőképpen viselkedtek: egyesek szándékosan zavart keltettek, mások megszöktek, többnyire azonban fásultan parancsra vártak, vagy arra készültek, hogy csapatukat végső esetben – a román fogságba esést elkerülendő – csehszlovák vagy jugoszláv területre vezessék. A 2. székely dandár egy százados vezérletével a Tiszától Sopronig vonult, katonás rendben, vonaton és gyalog.

Július 30-án Szolnoktól északkeletre három román hadosztály kelt át a Tiszán. Az átkelés sikerével nagyjából el is dőlt a további hadműveletek sorsa.

Kun Béla ezen a napon a királyhidai határállomáson találkozott Böhmmel, Weltnerrel és Peyerrel. Kun tisztában volt a katonai helyzettel, mégis elutasította a kapitulációra tett javaslatukat, s kérte, hogy tárgyaljanak tovább, de megállapodást ne kössenek. Így Böhm dolgavégezetlenül tért vissza Bécsbe, Kun pedig újabb üzenetben kért segítséget Lenintől. Lenin válaszában kitartásra buzdította Kunt, hiszen a Gyenyikin elleni ellentámadás napját augusztus 1-re tűzték ki. Mint tudjuk, ezt augusztus közepére kellett halasztani, és akkor is kudarccal végződött. Néhány hónapra egész Ukrajna a fehérek kezébe került; Szovjet-Oroszország Vörös Hadserege csak 1920 elején sorakozott fel ismét a Dnyeszter partján.

Az országban tovább romlott a hangulat, a Dunántúlon asszonyok tüntettek az élelemhiány miatt, a Tokajba küldött népbiztosok, élükön Garbaival, eredménytelenül tértek vissza: a III. hadtest sem akart már harcolni, de ha akart volna, akkor is a csehszlovák támadás kötötte volna le a következő napokban.

Lábjegyzetek

  1. Rácz István, A hajdúk a XVII. században. Debrecen, 1969. 62.
  2. Zrínyi levele a Haditanácsnak, Légrád, 1661. július 5. Zrínyi Miklós összes művei. II. Sajtó alá rendezte Csapodi CsabaKlaniczay Tibor. Budapest, 1958. 307.
  3. Közli: R. Várkonyi Ágnes, Bercsényi Miklós pátense a fegyverre kelt jobbágyok felszabadításáról 1704 tavaszán. Századok 1958. 224.
  4. Országos Levéltár G 19. Rákóczi-szabadságharc levéltára II. 3. e.
  5. Pulay Jánosnak a szathmári békességről írt munkája. Magyar Történelmi Emlékek. Kiadta Szalay László, V. Pest, 1865. 324–325.
  6. Idézi: Bánkúti Imre, A szatmári béke. Budapest, 1981. 91–92.
  7. Pulay Jánosnak a szathmári békességről írt munkája. Magyar Történelmi Emlékek. Kiadta Szalay László, V. Pest, 1865. 376, 383–384.
  8. Márki Sándor, II. Rákóczi Ferencz. Budapest, 1907–1910. II. 284.
  9. II. Rákóczi Ferenc utasítása a máramarosi jószágigazgató részére. Magyar Gazdaságtörténeti Szemle, 1897. 70.
  10. Ugyanott 252–258.
  11. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 6. kötet, 2. rész. Budapest, 1960. 486.
  12. Liptai Ervin, A magyar Vörös Hadsereg harcai 1919. Budapest, 1960. 491.

Irodalom