Toldy Ferenc

A Múltunk wikiből
Buda, 1805. augusztus 10. – Budapest, 1875. december 10.
irodalomtörténész, kritikus, egyetemi tanár
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Toldy Ferenc, litográfia (1845)
1837. január 1.
Megjelenik a Vörösmarty Mihály, Bajza József és Toldy Ferenc szerkesztette Athenaeum.

Kosáry Domokos

Az európai modell

A felvilágosodás új jelenségei utóbb a század második felében nem meglepetésszerűen, valami váratlan ugrás eredményeként tűntek fel művelődésünk történetében. Semmiképpen nem úgy, ahogy Toldy Ferenc állította, aki szerint a „nemzetietlen” kor hanyatlása után 1772-ben „előkészítetlenül, váratlanul, szinte egyszerre” jött a fordulat, méghozzá „egy ember által”.[1] Újabb kutatásunk az ilyen típusú hanyatláselméleteket, mint a progressziótól meghátráló idők termékeit, már félretolta. S kimutatta, hogy a különböző szektorokban milyen lépcsőfokok vezettek fel folyamatosan egészen addig a szintig, amelytől az újat már csak egy lépés választotta el.

Gergely András

A reformmozgalom helytállása

Az eszmék hirdetését új orgánum, az 1837-ben induló Athenaeum vállalta magára. Szerkesztői – Vörösmarty Mihály, Bajza József, Toldy Ferenc – az összes korkérdéssel szembekerülő, magas színvonalú, mintegy ezer példányban megjelenő és ezrek által olvasott lapot adtak ki.

Arató Endre

A személyes érintkezés

Gyakran meglátogatta Kollárt Toldy Ferenc is.

Az irodalmi-művelődési visszhang, a fordítások

A kiváló irodalomtörténész, Toldy Ferenc a Felső Magyar Országi Minervában 1827-ben tanulmányt írt A Szerbus Nép-költésről. Ez a tanulmány fontos tájékoztató megállapításokon kívül a magyar műköltészetben is megmutatkozó szerb hatást ismertette, s egyben ösztönzést adott az újabb érdeklődésnek. Toldy Ferenc igen magasra értékelte a szerb népköltészetet, Karadžić tevékenységét, és fontosnak tartotta e dalok s balladák széles körben való ismertetését. Maga ekkor nyolc szerb népdalt fordított le, s ugyanennyit ültetett át 1832–1835-ben Bajza József is.

Toldy Ferenc ösztönzése termékeny talajra talált.

Vörös Károly

A romantika az irodalomban

A romantika így még alig indult útjára, máris az irodalom széles területein válik uralkodóvá olyannyira, hogy 1828-ra a magyar költészet történetéről adott áttekintésében Toldy Kazinczy mellett legnagyobb hangsúllyal már Kisfaludy Károlyt és Vörösmartyt emelheti ki mint a kortársi költészet legfőbb alakjait. Nem alaptalanul: a reformkort előkészítő esztendőknek a politikaival egyidejű, azzal közös gyökérről táplálkozó, már Kazinczy által a politika mögött álló mélyebb társadalmi igénnyel is szinkronba hozott és összekapcsolt irodalmi mozgalmaiban ettől kezdve a romantika megjelenése és Vörösmarty játssza a fő szerepet.

A következő évtizednek, az 1830-as éveknek, a reformkor első évtizedének irodalmára így már a romantika kiteljesedése nyomja rá bélyegét. Központi alakja továbbra is Vörösmarty marad, akinek most, a nyelvújítás során kiformálódott nyelv teljes pompájával bomlik ki gazdag romantikus lírája, s aki a drámával is megpróbálkozik. Sajnos, folytatás nélkül maradt, a német tündéries drámát részint a hazai népmesei hagyományba öltöztető, részint azonban gazdag és romantikus filozófiai tartalommal is megtöltő, s egészében finom és gazdag lírával összefogó mesejátéka, a Csongor és Tünde (1831) után, az az évtized végére elfordult a feudális erkölcsiségű német mintáktól és a francia romantikus dráma felé tett lépéseket. Vörösmarty mellett a romantika költészetének másik irányát az akkor bontakozó, a költőként lassan elhallgató Kölcsey korábbi lírájához csatlakozó (ám ezen át egyes vonásaiban Kazinczy neoklasszicizmusáig, sőt a szentimentalizmusig is visszanyúló), s legszínvonalasabban Bajzánál megjelenő költészet fogja képviselni. Ez a költészet feloldotta, és mintegy a korszak átlagos olvasóközönségének léptékére alkalmazta (egyszersmind azonban le is fokozta) a romantikát: monumentalitás és szenvedély nélkül, de nagyon is élő érzelmekkel telítve azt. Az érzelmeket visszafojtó vagy merev formákba szorító feudális normák elleni, már a szentimentalizmussal megindult lázadást a romantika viszont még történeti köntösben is immár polgáriasodó viszonyok közé állítja, az egyéni érzelmeket ennek megfelelő magatartás- és ízlésformákba öltöztetve. Az 1840-es évekre az irodalomban már az így kialakult polgárias formák lesznek a magatartás és ízlés legelterjedtebb modelljei, mint ahogy ezek jelennek meg majd a képzőművészet, elsősorban a festészet egyes műfajaiban: irodalom és képzőművészet vonatkozásában egyaránt az úgynevezett biedermeier jegyeiként.

Mert a biedermeier – megfelelő színvonalú alkotó esetén – képes tükrözni a kibontakozó és társadalmi bázisában éppúgy, mint hatókörében szélesedő polgáriasodó életmód és magatartás őszinte vonzalmát az intimitáshoz és a magánélet kis körén belüli, kulturált eszközökkel biztosítható harmóniához: korábban elsősorban a feudalizmus vezető rétegeinek privilégiumaihoz. Alapjában és lényegében bár korlátozott, de pozitív modell ez, ha, kivált a gyengébb képességű írók vagy festők, az irodalmi és festészeti tömegtermelés igényei és a harsányabb ábrázoláshoz szokott szélesebb olvasó és műélvező tömegek együttes hatására csakhamar erősen eltorzul is: benne az érzelmek átadásának helyére benyomul az érzelgősség, a polgárias modor sokszor modorossággá változik és a szenvedély szenvelgéssé, az intimitás korlátoltsággá. A biedermeier olyan hátrányaként, amelynek veszélyéről megromlott formái – melyekkel a továbbiakban gyakran fogunk találkozhatni – nagyon is világos tanúságot tesznek. Ugyanakkor a biedermeier gyors és széles megromlását kétségtelenül elősegítette az, hogy maga nem eredeti stílus: nem állnak mögötte egyértelmű meghatározók. Egyfajta keverék, s mint ilyen, származéka lévén a szentimentalizmusnak és a romantikának, e másodlagosságában már eleve sem rendelkezett kellő mélységgel és tagoltsággal ahhoz, hogy a felhasználás különböző szintjeihez minden esetben színvonalasan alkalmazkodjék.

A romantika a széppróza területén is most emelkedik művészi magasságra: Kölcsey országgyűlési beszédeiben a politikai, Parainesisében a filozófiai próza, kiegészülve a magyar nyelvű leíró prózának egy, csak Kazinczy memoárjaihoz hasonlítható remekművével, a költő országgyűlési naplójával. Ekkor jelenik meg a modern regény: előbb Fáy még kissé száraz, elkésetten klasszicista ízű Bélteky házával (1832), de négy év múlva már Jósika Miklós immár valóban romantikus történelmi regényével, az átütő sikerű Abafival – első művével egy, a továbbiakban is a romantika jegyében álló irodalmi pályának, és még szívósabb életű műfajnak.

Az 1830-as évekre, a kibontakozó reformkor első nagy évtizedére így az egész irodalom mar a romantika jegyében áll, olyan magatartást tükrözve, mely már egyre szélesebb fronton éles ellentétben van az abszolutizmus összes vetületével. E magatartás általános, széles társadalmi bázisa folytán a romantikusok kezére kerül a kibontakozó irodalmi kritika normákat és eszményeket meghatározó tevékenységén át az irodalom és az általa befolyásolt magatartás eszmei irányítása is. Élén a költő Vörösmarty áll. Mellette a kritikus Bajza (aki 1837-ben a Nemzeti Színháznak is igazgatója lesz); s mellettük a szervező és irodalomtörténész Toldy, aki 1834-re, Döbrenteit kiszorítva, a Magyar Tudományos Akadémia titkári székébe kerül.

A tudományok

A századelő első, még a nemzeti nyelv fejlesztéséért és jogaiért vitt küzdelmében fogant kísérletei (Segesvári István, Révai Miklós, Pápay Sámuel) után ezt a feladatot modern igényekkel először Toldy Ferenc fogja elvégezni. Handbuch der ungrischen Poesie című német antológiája (1828) terjedelmes bevezetésében már sajátlag szépirodalmi elvek és normák alapján dolgozik, a romantika jegyében. És ha a későbbiekben már nem vagy csak részletkérdésekben tud túllépni az irodalmi fejlődés csúcsát akkor – és akkor helyesen is – Vörösmartyban látó ítéletén, ezt a továbblépést a kor irodalomtudományának funkcióit ellátó irodalmi kritika fő vonala (elsősorban Bajza munkája révén) az ugyancsak a polgárosodás igényét tükröző kortársi irodalom helyes és immár a leghaladottabb európai polgári esztétikai normákhoz mért értékelésével fogja elvégezni, bár nem is annyira összefüggő szintézisekben, mint inkább azonos kritikai szemléletet tükröző tanulmányok, bírálatok sorában.

Szabad György

A tudományos intézmények

Az Akadémia további működése szempontjából nagy jelentősége volt annak, hogy (az önkényuralmi rendszer válságba jutásának következményeként) 1861-ben megszabadult az önkényuralom kiszolgálását konzervatív elfogultsággal társító Toldy Ferenc titkárkodásától, ha befolyásától nem is. Utódának, a történész Szalay Lászlónak, majd az ő 1864-ben bekövetkezett halála után a titkárrá választott Arany Jánosnak az volt a célja, hogy fenntartva értékőrző funkcióit is, a korszerű polgári tudományosság előmozdítójává, a hazai valóság reális feltárásával az ismeretek egyetemes kincseinek gazdagítójává tegye az Akadémiát. Törekvéseik érvényesítését azonban sokban nehezítették a konzervatívok akadémiai pozíciói, annál is inkább, hiszen elhúnytáig, 1866-ig a konzervatív arisztokrácia politikai csoportosulásának szellemi vezére, Dessewffy Emil gróf töltötte be az elnöki tisztséget. Ő pedig, ha általánosságban elfogadta is a tudomány polgári értelemben vett szakszerűségének az elvét, azt kívánta az Akadémiától, hogy „folytonosan fegyverben és harcban” álljon „a mai kultúra korcsosító befolyásával,”[2] ami nagyon is ellenkezett a mindenoldalú tájékozódás igényével és a kutatómunka korszerű fejlesztésének a követelményével. Az 1860-as években az sem vált az Akadémia működésének a javára, hogy a hajdani centralistákból és a hozzájuk csatlakozókból formálódó kör mind több csoportérdeket, hovatovább pártszempontot vegyített a tudománypolitikába.

Az Akadémia legfontosabb szerepét kiadói tevékenységével töltötte be. Szakfolyóiratok egész sorának a megjelentetésében működött közre, és eredményesen szorgalmazta irodalmi emlékek, történeti források kiadását is. Hagyományápoló funkciót látott el emlékünnepségek szervezésével, pályázatok kiírása révén pedig némileg as alkotó munkát is serkentette. Gyűjtést kezdeményezett nemcsak saját palotájának felépítésére, hanem nemzeti értékek megmentésére is, emellett erkölcsileg támogatta kulturális egyletek és vállalkozások egész sorát.

A Kisfaludy Társaság, amelynek a taglétszáma száműzetés és elhalálozás folytán alig tucatnyira apadt, az 1858-ban megtartott első ülésén kizárólag alapszabályainak módosításával foglalkozhatott. Érdemleges munkáját Eötvös József elnökletével csak 1860 tavaszán kezdhette meg. Titkárává Arany Jánost választotta, akinek ez tette lehetővé, hogy Pestre költözzék. 1860-ban indította meg a Társaság Arany szerkesztésében igényes, de rövid életű kritikai szemléjét, a Szépirodalmi Figyelőt. Az 1860-as években mindinkább a hajdani centralistákból és a hozzájuk csatlakozókból formálódó „irodalmi Deák-párt” irányítása alá került a Kisfaludy Társaság is, ezért sem tudott eleget tenni egy minden irányzat számára kaput nyitó irodalmi egyesület feladatainak. Fontos szerepet töltött be hazai és magyarra fordított külföldi klasszikusok kiadásával. Gondozásában jelent meg 1864-től folyamatosan az első teljes magyar Shakespeare-kiadás, amelynek minden költségét a szerb származású Tomori Anasztáz viselte.

Míg a Kisfaludy Társaság kiadói tevékenysége az évtizedfordulóig kényszerűen igen korlátozott maradt, addig az 1848-ban alapított katolikus könyvkiadó, amely 1852-ben a Szent István Társulat nevet vette fel, rövid idő alatt átütő sikert ért el. Noha széles körű és eredményes tagtoborzást csak 1857-ben, alapszabályai jóváhagyását követően indíthatott, a papság és az egyházi iskolák tanári gárdájának segítségével terjesztett kiadványait már az 1850-es években óriási példányszámban jelentethette meg.

Legkorábban a természettudományi testületeket ébresztette új életre a kormányzat engedélye. A reformkorban alakult és tisztogatásnak alávetett Természettudományi Társulat már 1850-től folytathatta, az 1848-ban alapított Földtani Társulat pedig ekkor kezdhette meg érdemleges működését. A szaktudományok fejlődésében fontos szerepet töltöttek be, kisugárzásuk azonban korlátozott maradt. Vahot Imre 1854-ben új, „Hasznos ismereteket terjesztő társulat” megteremtését indítványozta, a természettudományok és a társadalom tudományok eredményeinek széles körű ismertetésére. Javaslatait azonban nem valósították meg. A reformkorban alapított Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Egyesülete csak 1863-tól tarthatta meg ismét rendszeresen vándorgyűléseit. Azok azonban sem a szaktudományi problémákba mélyedő kutatókra, sem az ismeretterjesztés közvetlenebb formáit igénylő szélesebb közönségre nem gyakoroltak olyan nagy hatást, mint azt – a reformkori előzmények alapján – rendezőik remélték.

Néhány kisebb vidéki gyűjteményen és a nagyszebeni Brukenthal Múzeumon kívül tudományos szempontból értékes tárgyi anyaggal csak a Magyar Nemzeti Múzeum rendelkezett. 1849 után sikerült megszereznie a feloszlatott Iparegyesület gyűjteményeit, több természettudományi társulat pedig jószántából bízta gondjaira szemléltetésre alkalmas anyagát. Számottevően gyarapodtak a Nemzeti Múzeum gyűjteményei egyfelől saját munkatársai, többek között a zoológus Frivaldszky János, a botanikus Kovács Gyula és a régész Érdy (Luczenbacher) János erőfeszítéseinek eredményeképpen, másfelől magángyűjtők, mindenekelőtt az amerikai kontinensen módszeres kutatómunkát folytató Xantus János, száműzött honvédtiszt áldozatkészségéből. A múzeum azonban – érdemleges anyagi támogatás híján, sőt az 1850-es években adófizetésre kötelezve – képtelen volt növekvő anyagának megfelelő feldolgozására. Még kevésbé volt képes arra – amint azt sokan szóvá is tették –, hogy anyagát kívánatos módon a közönség elé tárja. Tudományos s még inkább ismeretterjesztő szempontból bizonyult fontosnak az első élő „múzeum”, a magántőkével létrehozott pesti Állatkert megnyitása 1866-ban. Első igazgatója Xantus János lett.

Meglehetősen sanyarú helyzetben volt a magyar könyvtárügy. Mindenekelőtt anyagi okokból, az 1850-es években pedig a külföldi könyvek behozatalának korlátozása miatt is nehézségekbe ütközött az állomány fejlesztése. A nyomdák szigorú rendőrhatósági ellenőrzésének kedvező mellékhatásaként azonban mind rendszeresebbé vált a köteles példányok beszolgáltatása. Toldy Ferenc érdeméből és összeköttetései révén viszonylag kiegyensúlyozottan fejlődött az Egyetemi Könyvtár.

A társadalomtudományok

Erdélyi mint irodalomtudós is több irányú küzdelmet vívott. Egy századnegyed a magyar irodalomból (1855) című tanulmányában, amely a magyar irodalom 1830 utáni fejlődésének átfogására törekedett, elsősorban Toldy Ferenccel polemizált. Toldy, aki a reformkorban hervadhalatlan érdemeket szerzett irodalomtörténetírásunk tudományos szintre emelésében, az abszolutizmus korában jelentette meg összefoglaló műveit. Munkássága mellett a konzervatív körökkel fenntartott kapcsolatai révén a Tudományos Akadémia titkáraként, majd a pesti egyetem professzoraként óriási befolyással rendelkezett a hazai szellemi életben. Nagy jelentősége volt tehát annak, hogy Erdélyiben cáfolóra talált Toldynak az a tétele, amely a magyar irodalom „fénykorának” a Kazinczytól Vörösmartyig terjedő időszakot minősítette, s hozzá mérten hanyatlásnak a reformkorit. Erdélyi az irodalom történetére a hegeli fejlődéselméletet alkalmazva stíluskorszakok egymásra épülését mutatta ki, s közülük az 1840-es években uralkodóvá vált „nép-nemzeti” irányzatról bebizonyította, milyen sokoldalúan gazdagította irodalmunkat. Az irodalmi népiesség s a Petőfi-életmű elismertetéséért vívott küzdelemben Erdélyi korántsem tagadta meg más irányzatok létjogosultságát. Sőt ”nép-nemzeti” álláspontjával nagyon is össze tudta egyeztetni a kíméletlen harcot a Petőfi-epigonok népieskedése ellen. Erdélyi, aki már a reformkorban példát mutatott a néphagyományok módszeres feltárásában, nemcsak újabb közmondás- és népdalgyűjteményeket adott közre, hanem elméleti munkássága révén is egyik legfőbb ösztönzője maradt a magyar és az együttélő népek folklórja kutatásának. (A népköltészet értékeinek gyűjtésében mindenekelőtt Kriza János erdélyi unitárius püspök szerzett elévülhetetlen érdemeket székelyföldi gyűjteményével, de számtalan népdalt, balladát, közmondást, népmesét mentett meg az enyészettől – többek között – Ács Károly, Arany László, Ballagi Mór, Greguss Ágost, Szelestey László, Székely József és Szini Károly is.) A kormányzat által megbízhatatlannak tekintett és a sárospataki főiskolára szorult Erdélyi Jánosnak arra azonban nem nyílt lehetősége, hogy az irodalmi életben közvetlen irányító szerephez jusson.

Az Erdélyiéhez sokban hasonló, sőt az övével kölcsönhatásban álló küzdelmet folytatott Gyulai Pál is Toldy szűkkeblűsége ellen Petőfi és Arany irodalmi elismertetéséért, s ugyanakkor az epigonizmus sekélyességének kimutatásáért (Petőfi Sándor és lírai költészetünk, 1854).

Lábjegyzet

  1. Toldy Ferenc, A magyar irodalom legújabb koráról. Budapest, 1873. 173.
  2. R. Várkonyi Ágnes, A pozitivista történetszemlélet a magyar történetírásban. II. Budapest, 1973. 330.

Művei

Irodalom

Kazinczy Gábor, 1860. november 23-i levele Toldy Ferenchez, Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattára. MIL.