Tombor Jenő

A Múltunk wikiből
Nyitra, 1880. március 3. – Budapest, 1946. július 25.
katonatiszt, honvédelmi miniszter,
gyógyszerész, újságíró
Wikipédia

Hajdu Tibor

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Kommunisták Magyarországi Pártjának egységtárgyalásai. A Magyarországi Szocialista Párt megalakulása.

A budapesti helyőrség azonban annál szilárdabban állt a forradalom oldalán; a hadügyminisztérium nacionalista érzelmű, a Vix-jegyzéken felháborodott vezető törzstisztjei (Stromfeld, Tombor) támogatásukról biztosították Böhmöt, a szociáldemokrata hadügyminisztert, ily módon a forradalom irányába orientálva éppen őt, aki az ingadozók kulcsfigurája volt.

Toborzás a Vörös Hadseregbe. Felkészülés a katonai intervenció elhárítására.

A tábornokok és ezredesek nyugdíjazása lehetővé tette, hogy a világháborúban legjobban bevált vezérkari tiszteket fiatalon állítsák olyan posztra, ahol képességeiket kibontakoztathatják. Közülük is kiemelkedtek a Vörös Hadsereg legfőbb katonai vezetői: Stromfeld Aurél, Tombor Jenő és Julier Ferenc.

Katonai és diplomáciai erőfeszítések az intervenció megállítására

Stromfeld először átvette a Hadügyi Népbiztosság, Tombor elképzelését, és a hadosztályokat aktív védelemre, további ellenséges támadás esetén azonnali, átkaroló ellentámadásra utasította.

Május elseje: ünnep és krízis

Május 2-án délben ült össze a kormányzótanács, a „jól értesültek” szerint azért, hogy lemondjon. Meghívták a párttitkárság tagjait, a szakszervezetek vezetőit – akik nevében a jobboldali Peyer Károly és Miákits Ferenc vitték a szót –, hiányoztak viszont a csapatoknál tartózkodó népbiztosok. Az ülés hangulatát azonban Kun Béla váratlan fellépése határozta meg. Akik előző nap látták, egy megtört, könnyező, depresszióba süllyedt beteg emberre emlékeztek. Reggelre összeszedte magát, biztosította a forradalommal rokonszenvező katonai vezetők támogatását, és magához ragadta az események irányítását. Miután a déli ülésen szépítés nélkül ismertette a helyzetet és az esti ülést, meglepetésszerűen bejelentette: „intézkedést tett a hadműveleteknek további folytatása iránt”.[1]

Kun határozott állásfoglalását a diktatúra fenntartása és a harc folytatása mellett támogatta a baloldal és egy-két reformista szociáldemokrata is, félve a lemondás várható következményeitől. A centrum nevében felszólaló Kunfi, valamint Bokányi és Weltner hitet tettek március 21-e mellett, de nem láttak reális lehetőséget a harc folytatására. Kunfi javasolta, hogy adják át a hatalmat a szakszervezeteknek, mert az antant a kormányzótanáccsal nem áll szóba; a megalakítandó direktórium ragaszkodjon a Tanácsköztársaság szociális vívmányaihoz, de számolja fel a diktatúrát, és kérje meg az osztrák kormányt az antanttal való közvetítésre. Peyerék fellépéséből viszont kitűnt, hogy a szakszervezeti kormány ennél – logikusan – továbbmenne: olyan polgári demokratikus koalíció felállítását javasolták, amely alkalmas az antanttal való megegyezésre. Arra hivatkoztak, hogy a Tanácsköztársaság nem kapott közvetlen segítséget a külföldi proletároktól, Szovjet-Oroszországtól, elmaradt a várt világforradalom, az imperialista hatalmak pedig nem fognak belenyugodni a proletárdiktatúra létébe Európa szívében, és így a további vérontás hiábavaló.

A baloldal hívei nem voltak hajlandók belátni, hogy ezekben az érvekben volt realitás, azt viszont tisztán látták, hogy nem lehetséges a „visszatérés októberhez”, a kapituláció nemcsak a proletárforradalom, hanem a polgári demokratikus forradalom politikai és szociális vívmányairól való lemondást is elkerülhetetlenül maga után vonná. Kun és a baloldal határozottsága végül eredménnyel járt, az ülés határozata kimondta, hogy a kormányzótanács a helyén marad, „kellő időben gondoskodik a város védelméről”.[2] Egyben Böhm kívánságára, ha nem is politikai hatalommal rendelkező diktátorrá, de az összes budapesti fegyveres erő parancsnokává nevezték ki Haubrich Józsefet. Haubrich személye mintegy az együttműködés záloga volt a szakszervezeti vezetés és a kormányzótanács között: a vasöntőből lett szakszervezeti tisztviselő, aki tűzmesterként végigharcolta a világháborút, a közhangulatot mozgékonyan követő, gyakorlatias politikus volt, korábbi meggyőződése ellenére fenntartások nélkül vett részt a Tanácsköztársaság létrehozásában, s számítani lehetett rá, amíg a munkásság többsége kitart.

A főváros és környékének vasas bizalmi-értekezletén az ezernél is több résztvevő egységesen a harc mellett szavazott. A gyári munkásezredek bizalmijainak állásfoglalása nem volt ilyen egyöntetű, de Budapest védelmére mindenesetre hajlandónak mutatkoztak. Az összkép tehát már nem volt reménytelen, és a Munkástanács esti ülésén Kun egyértelműbben foglalhatott állást, mint a kormányzótanácsban; drámai erejű szónoklata végén már nem annak eldöntését kérte, hogy folytassák-e a harcot vagy nem, hanem úgy tette fel a kérdést: hogyan védhető meg Budapest? A beszéd lendülete magával ragadta a Munkástanácsot, a kapitulánsok alig jutottak szóhoz, a tennivalók mikéntjéről elmélkedő szónokokat is türelmetlenül lehurrogták. A szocialista nőmozgalom képviselője felszólította a férfiakat: vonuljanak az ellenség elé, a fővárosban a munkásnők megfékezik az ellenforradalmat.

A Munkástanács ülése este fél tízkor ért véget, utána folytatták a kormányzótanács ülését. A vita nélkül elfogadott határozat az egész proletariátus talpra állítását tűzte ki célul. A népbiztosok hajnali háromkor búcsúztak el egymástól, egy-két órás pihenés után valamennyien a gyárakba siettek, hogy fegyverbe szólítsák a munkásokat. Még együtt volt a kormányzótanács, mikor utasítására éjfél előtt Tombor parancsot adott az összes elérhető parancsnokságnak: „A Kormányzótanács az összes frontok részére a legerélyesebb ellenállás kifejtését rendeli el. Budapest összes munkásai kiküldetnek a frontra, hogy a csapatokat megerősítsék. A csapatok frontról való visszaszállítása haladéktalanul beszüntetendő, és a már esetleg visszairányított csapatok is azonnal a frontra rendelendők vissza.”[3]

Lábjegyzetek

  1. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 6. kötet, 1. rész. Budapest, 1959. 387.
  2. Ugyanott, 388.
  3. Ugyanott, 405.