Trónutódlás

A Múltunk wikiből

Istvánnak több gyermeke volt. Idősebb fia, akit a szász dinasztia nagyjairól Ottónak kereszteltek, korán elhalt,[1] így az ifjabb Imre, aki a német sógor után kapta a Henrik (Hemerich) nevet, volt hivatva arra, hogy az új magyar államot és egyházat erősítse és továbbfejlessze.[2]

Imre arcélét nagyon nehéz megrajzolni, mert az életéről írt legenda egészen ellentétes jellemrajzot ad róla, mint az Imrét említő egyetlen hiteles egykorú feljegyzés vallomása.[3]

A XII. század elején élt legendaíró az akkortájt bevezetett papi nőtlenség cölibatus gondolatának akart hazai eszményképet állítani, amikor Imrét mint szűz házasságban élő szent királyfit mutatat be egyházi olvasóinak.[4]

Imre a húszas évek végén – elkerülve szülei udvarából – bizonyára elfoglalta a trónörökös hercegeket megillető dukátust, és apja megbízta a királyi sereg parancsnokságával, amely varég-orosz testőrség lehetett. Ezt a megállapítást a következő egybevetés igazolja, Imréről egykorú forrás jegyezte fel, hogy címe dux Ruizorum,[5] azaz „oroszok vezére” volt, trónörökös utódjáról, Orseolo Péterről pedig azt írták, hogy mint trónörökös (princeps exercitus regis) „a királyi sereg parancsnoka” lett. Minthogy régi magyar nyelven az orosz szónak ‘királyi ajtónálló, csatlós, testőr’ jelentése is volt, a bizánci császárnak pedig, ugyanúgy, mint a kijevi nagyfedelemnek, rusz, illetve varég (varang, varjág) testőrsége volt, a magyar királyi testőrséget az államalapítás korában az a népelem alkothatta, amelynek Orosz és Varang helyneveinkben maradt emléke. Valószínű, hogy 1030-ban apja mellett ő is felvonult II. Konrád ellen seregével.

Néhány hónappal a német támadás visszaverése után következett be az a tragikus fordulat, ami István számára élete legnagyobb csapását jelentette. Mint az egykorú Hildesheimi Évkönyvek feljegyzéseiből értesülünk róla, Imre egy vadászaton vadkan áldozataként meghalt.[6] A magyar legenda a férfias kedvtelésről tanúskodó vadászbalesetről egy szót sem ejt s így hitelét veszti minden állítása szentségről és szűz házasságról.

Imre haláláról elbeszélő forrásaink semmi közelebbit nem jegyeztek fel, de egy emlékére alapított monostor sejteti azt a helyet, ahol halála bekövetkezett. Imre mint trónörökös valószínűleg a bihari dukátust nyerte el. A hercegek fő vadászó helye pedig a XI. században a bihari Igfon-erdő volt. Az erdőhöz vezető völgybejárónál épült fel az Árpád-korban a Szent Imre-apátság, talán már a XI–XII. század fordulóján, mert Imrét 1083-ban Istvánnal és Gellérttel együtt avatták szentté. Ha figyelembe vesszük, hogy a középkorban általános volt, hogy a szent tiszteletére halálának helyén monostort emeltek, így például Szent Egyedé és Szent Dénesé Franciaországban, Szent Móré és Szent Gálé Svájcban, Szent Gellért királyi kápolna Budán, valószínű, hogy a hegyközszentimrei alapítással azt a helyet jelölték meg, ahol Imre herceg meghalt.

Imre halála a legnagyobb gond elé állította a királyi családot. Az Árpádok fiági öröklése jogán a trónt István után nagybátyjának, Mihálynak a fia, Vazul örökölte volna, aki úgy látszik, hogy a nyitrai dukátust bírta, legalábbis a krónikában Nyitra az egyetlen helynév, amely Vazullal kapcsolatban felmerül. István azonban Vazult nem tartotta alkalmasnak a trónra; még a Vazul-ág krónikása szerint is ostoba és könnyelmű volt, ami kétségessé tette a király előtt, hogy az újonnan életre hívott rendet fenn fogja-e tartani.[7]

Vazul idősebb volt Imrénél, tehát a szeniorátus rendje szerint már néhány évvel korábban mellőzés érte, amikor Imrét jelölték trónutódnak. Valószínűleg a Vazul esetleges trónigényével szembeni katonai fölény bizosítása végett kapta meg a trónörökös a „királyi sereg” feletti főparancsnokságot, ez az intézkedés ugyanis csak Imre és Péter esetében mutatható ki, később nincs rá példa.

István király – fiát elvesztvén – szakított a fiági öröklés rendjével, és nővére fiát, Orseolo Pétert jelölte utódnak. Ez a második mellőzés indította Vazult egy merénylet kitervelésére,[8] amiért szeme világával bűnhődött. Vazul története homályba vész, aminek fő oka a magyar elbeszélő források kendőző előadása volt. Az István halálát követő trónharcok után, 1046-ban ugyanis Vazul utódai kerültek a király trónjára, és 255 éven át ők viselték a magyar koronát. De hogyan lehet egy dicső uralkodó ág történetét bűnnel és bűnhődéssel kezdeni? Az eseményekhez még közel levő auctorok különféle módon próbálták ezt a szégyenfolot, ami még a szent királyra is árnyékot vet, áthidalni.

Szent István nagy legendájának írója 50 évvel az esemény után, amikor még számos kortárs életben volt, megkerülte a problémát azzal, hogy nem beszélt róla.

Kislegendájának írója viszont azzal hidalta át a kényes pontot, hogy név nékül, mint bűnöst említve számot be a betegen fekvő István elleni orgyilkos merényletről és a négy összeesküvő megbüntetéséről. Eszerint a király a merénylet három kitervelőjét bíróság elé állíttatta, szemüket kitolatta, kezüket levágatta. Az első magyar krónika nem szólt a király elleni merényletről, csak a Vazult ért büntetésről, és azt sem Istvánnak, hanem Gizellának tulajdonította.

A közel egykorú Altaichi Évkönyvek segítségével ellenőrízve az egyoldalú hazai forráshelyek hitelét, a következő állítások fogadhatók el a Vazul-esetben igaznak:

  1. Amikor István király Vazul mellőzésével Pétert jelölte királynak, Vazul összeesküdött a király ellen.
  2. A beteg király elleni sikertelen merénylet után a király bírósága a bűnösöket elfogatta és megvakíttatta, Vazul fiait pedig száműzette. Vazul forró ólommal való megsüketítése nem tekinthető történeti ténynek; az Altaichi Évkönyvek csak megvakításáról írnak.
  3. Gizella királyné aktív támogatója volt, és Péter még István életében esküt tett a királyné és javai védelmére. A Vazul-fiak Gizella elleni gyűlöletének volt objektív alapja.

A hazai közvélemény nem a merénylők megbüntetésének módját nehezményezte. Amikor a görög császár tízezernyi magát megadó katonát vakított meg, akkor néhány, a király életére törő megvakítása és gyermekeinek szabadon futni engedése a kor gyakorlata és megítélése szerint könyörületes cselekedet volt. A nemzet közvéleményét az öröklés törvényének sorozatos megsértése döbbentette meg, hiszen eredetileg a trónt ugyanolyan elvek szerint örökölték, mint bármely szegény szabad házát és állatait, és Péter trónöröklése azt példázta, hogy a jogos örököst kiűzik, és egy idegent ültetnek be helyére. Az idoneitás keresztényi elvét gyakorlatba átültető István a régi törvény szerinti örökösödési jogot kétszeresen sértette meg, amikor az Árpád-házi fiágat kizárta az utódlásból, és leányági hozzátartozói közül is – a magyart mellőzve! – egy „fecske módra ficserélő” olaszt jelölt a magyarok királyának.

Ennek volt következménye, hogy amikor a király 1038. augusztus 15-én[9] lehunyta szemét, és Székesfehérvárt az általa emelt bazilikában örök nyugalomra helyezték, majd ugyanott Péter elfoglalta a trónt, olyan viharos évtizedek szakadtak az országra, ami az egész Szent István-i művet összeomlással fenyegette.

Irodalom

  1. Imre bátyjára, Ottóra lásd Florianus, Historiae hungaricae fontes domestici I. 85;
  2. az Intelmekre lásd fentebb;
  3. Imrére lásd Érdy-codex. Nyelvemléktár. V. (Budapest 1876) 439—443; elbeszélők: SRH I. 172, 319; II. 390—391;
  4. legendája: ugyanott 449—460; Tóth Sarolta, Magyar és lengyel Imre-legendák (Acta Universitatis Szegediensis. Acta Historica. 11. 1962. 3—57). Vallásos beállítottságú életrajzára: A. Poncelet, Vita S. Henrici ducis. Acta Sanctorum. Nov. H/1. (Bruxellis, 1894) 477—490. Hasonló szellemben: Emlékkönyv Szent Imre herceg 900 éves jubileumára. Szerkesztette Varga Damján (Budapest 1907); Balanyi György, Katolikus Szemle 1930. 4. kk.; Varga Damján, Szent Imre problémák (Budapest 1931).
  5. A dux Ruizorum magyarázatára: Györffy, Tanulmányok a magyar állam eredetéről 86. kk.; valószínűtlen ennek a Kárpátokon belüli orosz hercegségként való értelmezése, így: V. P. Susarin, Isztorija Vengrii. I. (Moszkva, 1971) 122. és Kristó Gyula, Acta Universitatis Szegediensis. Acta Historica. 67. 1980. 63.
  6. Imre halálára lásd Gombos I. 141; Annales Hildesheimenses: SRG Ed. G. Waitz (1878). 36.
  7. Vazulra lásd SRH I. 172—173, 206, 311, 318. kk.; irodalmához lásd Wertner Az Árpádok családi története 22. kk.; Váczy Péter, A Vazul-hagyomány középkori kútfőinkben (Levéltári Közlemények 18—19. 1940—1941. 304-338);
  8. a merényletre lásd SRH II. 399. Noha már S. Katona (Historia critica Regum Hungariae I. 402) 1032. év alatt a merénylet mögött Pétert sejtette, Marczali Henrik (Magyar Nemzet Története I. 304. kk.) és Pauler Gyula (A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt I2. 76—77) a két eseményt elválasztotta, míg Karácsonyi János (Szent István oklevelei és a Szilveszter-bulla 105), Hóman Bálint (Magyar történet I6. 235—237) és Váczy Péter (idézett mű 311–312) egyazon eseménysor mozzanataiként értékelte.
  9. István halála évét és napját lásd Annales Altahenses Maiores: Gombos I. 93.


Beilleszkedés Európába
Szellemi művelődés Tartalomjegyzék