Trefort Ágoston

A Múltunk wikiből

Trefort Ágoston Ádám Ignác

Homonna, 1817. február 6. – Budapest, 1888. augusztus 22.)
magyar művelődéspolitikus, reformer, publicista,
közoktatási és vallásügyi miniszter,
az MTA tagja, később igazgatója, majd pedig elnöke volt.
Wikipédia
Trefort Ágoston
1848. február 10.
Eötvös József és Széchenyi István tárgyalásai eredményeként Trefort Ágoston Széchenyi mellett agitáló, Kossuth-ellenes cikksorozatot kezd a közlekedésügyről a Pesti Hírlapban.
1884. július 11.
Trefort kultuszminiszter rendelete az „elkeresztelésekről”.
1885. május 28.
Trefort Ágostont a Magyar Tudományos Akadémia elnökévé választják.
A vallás- és közoktatásügyi miniszter rendelete a magyar nyelvnek az összes népiskolában való kötelező oktatásáról.

Vörös Károly

A centralisták

E csoport tagjai fiatalok, s többségükben jól szituált, de legalábbis anyagilag független értelmiségiek. Főnemes (báró Eötvös József), köznemesek (Szalay László, Csengery Antal, Lukács Móric), polgárok (Trefort Ágoston) egyaránt megtalálhatók közöttük. Az előttük járó reformnemzedéktől eltérően őket jóformán mi sem fűzi a vármegyéhez, a nemesi politika hagyományos kereteihez: városlakók és világlátott emberek. Többen közülük nagy utazásokat tettek Nyugat-Európában (Trefort Londontól Szentpétervárig ismeri Európát) és utazásaik, olvasmányaik alapján nemcsak a fennálló hazai rend. tarthatatlanságát érzik meg, hanem azt is meglátják, hogy a kiút nemcsak a vármegye nemesi osztálytartalmának polgárira cserélésén át, hanem az intézmények teljesen új, polgári rendszerének megteremtésével is, sőt valójában csakis így lehetséges. Ezért az 1840-es évek elejétől e megoldás hirdetéséhez kezdenek: ki-ki saját érdeklődési körének megfelelően. Szalayt a jogi felépítmény s a közigazgatás polgárosítása érdekli. Láttuk rendkívül jelentős szerepét a büntetőtörvény tervezetének következetesen polgári igényű kialakításában; ugyanő az országgyűlésen Korpona város képviseletében a feudális városi belszerkezet valódi polgárivá történő átalakításáról, s a polgárság szerepéről tart nagy hatású beszédet, kifejtve a polgári átalakulás szinte teljes programját. Trefortot gazdasági és pénzügyi kérdések foglalkoztatják: ő nem olyan mély gondolkodó, mint Szalay, de ezt pótolja nagy nyelvismerete, széles körű olvasottsága, tájékozottsága s képessége az olvasottak jó referálására. Ö jellemzi először szakszerűen a tőkés gazdaságot a magyar olvasónak; 1841-ben a nemzeti gazdaság rendszeréről elmélkedve a merkantilizmus, a fiziokratizmus és a szabad kereskedelmi rendszer után már a kor szocializmusát is ismerteti. 1842-ben a bankügyről értekezik, a gazdasági válságokról, de állást foglal az örökváltság és az ősiség eltörlése mellett is. Lukács Móric a nyugat-európai társadalmi áramlatok, új eszmék, irányzatok jó érzékű ismertetője: így kerít sort 1842—ben a nyugat-európai utópista szocialista eszmék akadémiai bemutatására, Saint Simon, Fourier, Owen tanításait és kísérleteit ismertetve, s utalva ennek kapcsán a munkásosztály pauperizálódására; 1847-ben arra hívja fel a figyelmet, hogy a termelők, a munkások milyen aránytalanul csekély mértékben részesednek a megtermelt javakból. Csengeryt, aki a legfiatalabb, maga a közigazgatás foglalkoztatja: a polgári típusú községi önkormányzatot ismerteti, melybe a nemességnek is belé kell olvadnia. Végül Eötvös – valamennyiük közül a legszélesebb látókörű és legnyitottabb elme – mindezt irodalmi formában is kifejezi: A karthausiban még reménykedve a polgári világ már kíméletlenül ábrázolt hibáinak megjavíthatásában, s már a polgár szemével nézve 1514-et, Dózsa parasztháborúját is, benne láttatva meg a kortársi társadalomban robbanásra váró feszültségeket.

Ez az így formálódó, az átalakulás legpolgáribb programját ösztönösen jó munkamegosztással és igen szakszerű megalapozással hirdető csoport (melyet éppen ezért minden oldalról erős gyanakvás és még erősebb értetlenség kísér) 1844 nyarán szinte váratlanul kezébe kapja az ország legolvasottabb hírlapját. Landerer ugyanis Kossuth távozása után Szalaynak ajánlja fel a lap szerkesztését, aki azt el is fogadja, s a lapot – természetszerűen – elsősorban saját és elvbarátai eszméinek fórumává teszi. A Pesti Hírlap hasábjai így csakhamar színvonalas és alapos, szakszerű, de absztrakt tudományos értekezésekkel kezdenek megtelni, máris teljesen elütő műfajként Kossuth és köre szenvedélyes és konkrét újságírásától. De az eltérés nem marad csak műfaji szinten.

Annak ugyanis, hogy a lap olvasottsága gyorsan és riasztó mértékben csökkenni kezdett, mégsem csak a műfaji változás volt a magyarázata. Szalayék – mint arra már utaltunk – a hazai állami intézményrendszer teljes és következetes polgárosodását tűzve ki céljukként, szükségképpen ütköztek bele a megyék meglevő széles önkormányzatába, s ennek legkiáltóbb tüneteként az államhatalom központi szerveire az utasításos követküldés vagy az adminisztratív ellenállás révén gyakorolható közvetlen befolyásába. Ha ennek jelentőségét konkrétan, a számukra az abszolutizmus eszközeként nem kevésbé ellenszenves adminisztrátori rendszerrel szembeni harcban nem vitatták is – sőt éppen Eötvös egy Pest megyei beszéde emelte ki elismerően érdemüket –, azt világosan láthatták, hogy ilyen széles, a kormányhatalmat paralizálni képes autonómia, fennmaradása esetén, a polgári államban is sok gondot fog okozni, kivált erősen feudális társadalmi töltése folytán, melyet önmagában a polgári átalakulás nem tudhat felszámolni. Szalayék tehát a polgári átalakulásban a megyék politikai szerepét erőteljesen korlátozni akarták az erős, de alkotmányos, közvetlen népképviseleten alapuló parlament által ellenőrzött központi kormányhatalom javára. Ez a tulajdonképpen nagyon is radikalis törekvés (melynek félig-meddig megrovó hangsúlyú „centralista” elnevezésüket is köszönhették) európai polgári mintáját a keményen centralizált francia államszervezetben találta meg (jellemzően mellőzve a konzervatívok által – igaz, rosszhiszeműen – oly sokszor emlegetett angol önkormányzati mintát), így természetesen éles visszautasításra talált a megyét (s éppen az ellenzéki orgánum jellegét továbbra is hangoztató Pesti Hírlapban) bíráló cikkek által. magát hátbatámadottnak érző reformellenzék körében. Deák ezen túl a lap bonyodalmas elméleti fejtegetéseit az adott helyzetben egyenesen értelmetlennek találta. És nem is alaptalanul: a centralisták cikkei ugyanis nem annyira a politikailag soron következő lépésről beszéltek, hanem a már végbement polgári átalakulás után felépítendő államszerkezet alapelveiről. A centralizáció fenntartása, sőt erősítésének propagálása azonban programjukban alkalmas volt arra, hogy a széles és képzetlen nemesi tömegek előtt az egész reformpolitika őszinteségét megkérdőjelezze. Ehhez hozzájárult az is, hogy a centralisták programja nem érintette az országnak a birodalom egészéhez fűződő kapcsolatait; ők a polgári átalakulást a fennálló viszony keretein belül is elképzelhetőnek tartották, sőt Trefort a Védegylettel sem értett egyet, és a vámvonal eltörlésének volt a híve.

A tudományok

Az 1840-es évekre a centralisták gazdasági szakértői, Trefort Ágoston és Lukács Móric már nemcsak a tőkés Nyugat-Európa gazdasági haladását ismertetik, hanem ennek kapcsán a szocialisztikus kísérletekről is beszámolnak.

Szabad György

„Kijózanítás” és illúziókeltés

Trefort Ágoston már 1850-ben hazatért, de vidéki birtokára húzódott. A sokatmondó Mint lehet bevégezni a forradalmakat címmel formálódó tanulmányának kéziratát a hatóságok elkobozták.

Konzervatív kiegyezési ajánlat

Apponyiék természetesen messzemenően támaszkodtak az Októberi Diploma konzervatív előmunkálataira, mindenekelőtt gróf Dessewffy Emil tervezeteire. Feltehetően merítettek Eötvös Józsefnek az önkényuralom válsága idején kiadott röpirataiból és Trefort Ágost 1862 nyarán készült munkálatából, amely azonban önálló magyar hadsereg és magyar hadügyminisztérium szervezésének szükségessége mellett érvelt, a „közösnek” tekintett külügy és kereskedelemügy terén intézkedő delegációk számára pedig törvényhozói jogkört kívánt biztosítani.

Kolossa Tibor

A pártviszonyok alakulása a kiegyezés után

A kormánypártot támogatták a nemzetiségi területek magyar földbirtokosai, elsősorban az erdélyi képviselők. A párt vezető csoportját az úgynevezett centralisták (Eötvös, Csengery, Trefort, a kiegyezés idején Horvát Boldizsár is) alkották, akik Deák szűkebb munkatársi köréhez tartoztak. Ők voltak a Deák-párt és a kormány legaktívabb tagjai. Publicisztikai írásaik, melyekben liberális eszméiket, a modern polgári államszervezet megvalósítására irányuló törekvéseiket fejtették ki, irányadók voltak a korabeli politikai ideológiában.

Katus László

A munkaerőhelyzet és a foglalkoztatottság

„A divatos felfogások szerint a tisztességes mesterember nem úr, de úr az éhező hivatalnok, kolduló literátus, vagy per és munka nélküli ügyvéd” – írta Trefort Ágoston kultuszminiszter,[1] s joggal állapította meg, hogy előbb „erkölcseinkben és szokásainkban kell átalakulnunk, ha közgazdaságilag akarunk átalakulni”.[2]

Szász Zoltán

A választási rendszer és a parlament

Ha a vidéki közigazgatás átrendezését vitatták, akkor az ellenzéki felszólalók nem csupán a megyei autonómia érdekében emeltek szót, hanem úgy irányították támadásukat, hogy a kérdésben megoszló kormánypárt belső ellentéteit tovább élezzék. Ha a vasútpolitikáról volt szó, akkor a kormány és a magántársaságok érdekazonosságát feszegették, korrupciót szimatoltak. Ha külföldi kölcsön felvételéről beszéltek, akkor a kölcsön feltételeiről próbálták kimutatni, hogy mennyire kedvezőtlenek az országra nézve. Ha Trefort német nyelvű táviratot küldött az uralkodónak, akkor szerintük a nemzeti szuverenitást sértette meg a kormány.

Állami gazdaságfejlesztés és gazdasági törvényhozás

Még Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter mögött is hosszú évek tőkés vállalkozói gyakorlata húzódott meg, mint ahogy mindegyik parlamenti párt, köztük a nemzetiségi pártok soraiban is ott találjuk a modern vállalkozó különböző típusait.

Katus László

A magyar uralkodó osztályok és kormányok nemzetiségi politikája

Az 1860-as évek liberális politikusai úgy akarták berendezni az államot, hogy az megfeleljen az ország soknemzetiségű jellegének, s valamennyi nép nemzeti fejlődését szolgálja. A 80-as években már a közülük való Trefort is úgy nyilatkozott, hogy „a polyglott státus iránti aspiratiók politikai otrombaságok”.[3]

Vörös Károly

A kultúrpolitika és a művelődés keretei

Eötvös kultúrpolitikája – a liberális polgári állam 1848 előtt csak teoretikusan ismert eszményének megfelelően – elsősorban magyarországi és össztársadalmi érdekek kielégítésére törekedett; utódai (döntően a reformkor nagy nemzedékéből a 80-as éveket már szinte egyedül megérő Trefort Ágoston) már kénytelenek voltak egyre erőteljesebb engedményeket tenni az uralkodó osztály által a művelődés terén is egyre inkább érvényesíteni kívánt politikai és társadalmi érdekeknek.

A felsőoktatás

A legnagyobb változás a bölcsészkaron játszódott le, amely az egyetemi általános előkészítő tanfolyamból ténylegesen most válik önálló, meghatározott tudományágban valóban egyetemi fokon felkészítő egyetemi karrá. A tudományágaknak igen széles sávja ez: erősen képviselve van benne – az Eötvös József és kiváltképpen az utódja, Trefort Ágoston által az oktatásban erőteljesen érvényesíteni kívánt gyakorlati, elsősorban természettudományos igényeknek megfelelően – a természettudományok egész sora.

Hanák Péter

Egyházpolitikai előzmények

Egyházpolitikai problémák nyomban a kiegyezés után felmerültek, de Eötvös József és Trefort Ágoston haladó közoktatási és kulturális intézkedései ellenére, nem nyertek pozitív megoldást. A magyar polgári átalakulás korlátozottságának egyik jele a katolikus egyház hatalmas vagyonának, szellemi és politikai befolyásának fennmaradása, kivételes közjogi állása volt. A hatvanhetes kormányok e téren is megelégedtek kompromisszummal, nem választották szét az államot az egyháztól. Továbbra is az egyházak hatáskörébe tartoztak olyan fontos, állami jellegű közfunkciók, mint az oktatás, a házasságkötés és -bontás, az anyakönyvvezetés. A mindennapi életben a legtöbb súrlódást a házassági jog rendezetlensége okozta. Az országban ötféle egyházi házassági jog és bíráskodás volt érvényben. A katolikus egyház általában tiltotta a vegyes házasságot. A tilalmat csak abban az esetben oldotta fel (diszpenzáció), ha a nem katolikus fél ún. reverzálist adott, hogy a születendő gyermekek a katolikus vallást fogják követni. Ez a gyakorlat sértette a protestáns egyházakat; a zsidók és keresztények közötti házasság tilalmát pedig a gyarapodó zsidó polgárság sérelmezte.

1867 után a törvényhozás annyiban avatkozott bele e bonyodalmakba, hogy az 1868:LIII. tc. 12. §-a kimondta: a vegyes házasságból származó gyermekek közül a fiúk az apjuk, a lányok az anyjuk vallását követik; az ezzel ellentétes megállapodások nem bírnak jogerővel. A katolikus klérus azonban a törvényt nem tartotta meg. Továbbra is megkövetelte a reverzálist, folytatódtak az „elkeresztelések”, s az ezekből fakadó vallási villongások. Nem hozott megnyugvást Trefort 1884. évi rendelete sem, amely bírsággal sújtotta az 1868:LIII. tc. értelmében más vallásfelekezethez tartozó gyermeket megkeresztelő lelkészt, ha a keresztelési bizonylatot nyolc napon belül nem küldi el az illetékes lelkészi hivatalnak anyakönyvezés végett. A Tisza-kormány azonban nem vette túl szigorúan e rendeletet, e téren sem akarta a nyugalmat bolygatni.

A törvénnyel szembeszegülő papi ellenzék növekedése, az elharapózó renitencia és a fel-fellobbanó vallási villongások a kormányt végül is beavatkozásra késztették. Csáky Albin 1889 őszén újabb rendeletet készített elő az elkeresztelések ellen. Kibocsátás előtt megmutatta a hercegprímásnak és néhány püspöknek. Simor nem értett ugyan egyet a tervezettel, azt – akárcsak forrását, az 1868. évi törvényt – a katolikus hitelvekkel ellenkezőnek, és célszerűtlennek tartotta, de tiltakozást sem jelentett be. Csáky 1890 februárjában kiadott rendelete „A keresztelési bizonylatok kölcsönös megküldéséről” voltaképpen Trefort hat évvel korábbi rendeletét ismételte meg, a katolikus egyház számára tett enyhítő módosításokkal. A miniszternek és társainak nem csekély meglepetéssel kellett tapasztalniuk, hogy a gondos előkészítés és a megegyezési készséget tanúsító engedmények ellenére a rendelet ellen azon nyomban heves kampány indult meg sajtóban és szószékről, sőt a püspöki karban is akadtak nyílt szembeszegülők. Emiatt Simor jobbnak látta, hogy Rómához forduljon döntésért. Ezt tette diplomáciai úton a kormány is: minthogy a februári rendelet elleni klerikális mozgalom nem apad, sőt egyes püspökök bátorítása következtében egyre szélesebb méreteket ölt, kívánatos volna egy megnyugtató pápai döntéssel elkerülni az állam és az egyház közötti, egyik fél számára sem kívánatos konfliktust.

A magyar kormánynak másodszor is módjában volt meglepődni, amikor 1890 augusztusában a Szentszék döntéséről értesült. A pápai különbizottság döntése szerint katolikus lelkész nem hajthatja végre az „elkeresztelési” rendeletet. A pápa indokolása szerint az arra kényszeríti a katolikus papságot, hogy „az eretnekeknek mintegy átadja azok lelkét, kiknek megváltására isteni küldetése van”.[4] A rendelet és szülőanyja, az 1868. évi törvény „lábbal tiporja az Egyház jogait” és a szülők szabadságát gyermekeik vallásának megválasztását illetően. Ez az álláspont figyelmen kívül hagyta, hogy elsődlegesen a vegyes házasságot tiltó katolikus dogma, illetve a csak reverzális ellenében megadott diszpenzáció sértette a házassági és vallási szabadságot.

Róma döntése után világossá vált, hogy a katolikus papság nagy részével aligha lehet majd elfogadtatni a rendeletet, és ha a kormány nem akar tömeges bírságolási perekbe, mindennapos csetepatékba keveredni, más megoldáshoz kell folyamodnia. Kézenfekvőnek látszott, amit Szilágyi régtől ügetett: a részleges vagy teljes állami anyakönyv, később esetleg a polgári házasság bevezetése Amikor azonban e kézenfekvő gondolat konkrét programmá és javaslattá érett, kiderült, hogy a reform idejét és módját illetően a kormányon belül sincs egyetértés. A miniszterelnök nem kívánt gyökeres változtatást. Csáky is megelégedett volna csak a vegyes házasságoknál kötelező állami anyakönyvvezetéssel. A SzilágyiWekerleBaross-triász az általános anyakönyvvezetés mellett tört lándzsát. Az 1890. november 14-i koronatanácson az uralkodó is beleszólt a vitába. Nem titkolta, hogy az 1868. évi törvényt elhibázottnak, a súrlódások forrásának tartja. Nem híve az állami anyakönyvezésnek sem, mert az gyengíti a vallásosságot. Ferenc József, a birodalom első tisztviselője azonban volt olyan jó bürokrata, hogy ne engedje meg se magának, se másnak az állam tekintélyének csorbítását, a törvények és rendeletek visszavonását vagy megszegését. Ezért ő sem fogadta el a Szentszék döntését, hanem hozzájárult olyan értelmű bejelentéshez, hogy a kormány szükség esetén gondoskodni fog a részleges állami anyakönyvezés bevezetéséről. A novemberi költségvetési vitában a képviselőház hatalmas – az ellenzék zömét is magába foglaló – többséggel az 1868. évi törvény és a februári rendelet fenntartása mellett foglalt állást, és teljes egyetértéssel vette tudomásul a kormány bejelentését, hogy szükség esetén törvényjavaslatot terjeszt be az állami anyakönyvvezetésről.

Ennek szükségét, úgy látszik, akkor még nem látták elérkezettnek, a javaslat előkészítését sem indították meg. Az uralkodó kívánságára és a kormányfő sürgetésére folytatódott az alku az egyházi vezetőkkel. December közepén Szapáry személyesen tárgyalt a hercegprímással. Tudatta vele az uralkodó elhatározását, hogy rendkívüli megbízottat kíván küldeni Rómába, addig ne hozzanak érdemleges döntést. Simor megígérte, hogy az alsópapsággal egyelőre nem közlik a római döntést.

Az igazi meglepetés, ha még nem szokott volna hozzá, ekkor érte a kormányt. Egy nappal e személyes megbeszélés után a Magyar Állam teljes terjedelemben közölte a pápai leveleket. Ez a „csínytevés” gyökeresen megváltoztatta a helyzetet: semmi remény nem maradt arra, hogy Róma megváltoztassa az alsópapság tudomására jutott döntést. „Ezen újabb indiscretió – jelentette Szapáry az uralkodónak – csak folytatását képezi azon számos egyéb eddigi indisceretióknak, melyek ezen ügyben már hónapok óta következetesen előfordulnak és ezen következetes eljárásból önként azon meggyőződésre kell jutni, hogy ez szántszándékos eljárás” azok részéről, „kik nem akarják, hogy ezen ügy békés megoldást nyerjen”.[5] Szapáry a „felháborító indiszkréció” forrását a prímás környezetében kereste. Újabb kutatások is azt valószínűsítik, hogy a prímási irodaigazgató, Csernoch János, a későbbi esztergomi érsek lehetett a hírforrás. Akárhogy is volt, végre Szapáry is ráeszmélt: magában az egyházban, annak harcos antiliberális irányzatában találhatók azok az erők, amelyek szántszándékkal meghiúsították az elkeresztelési viszály békés kiegyenlítését.

Az elmondottakból megállapítható, hogy a szabadelvű kormányok egyházpolitikáját defenzív magatartás és mérséklet jellemezte az 1880-as években. A kormány kerülte a konfliktus-szituációkat, ha ilyen mégis előállt, többnyire visszavonult. Tisza például 1884 januárjában a főrendiház elutasító szavazata és a püspöki kar tiltakozása miatt levette a napirendről a zsidók és keresztények közti polgári házasság javaslatát, amint Trefort sem erőltette ekkor kiadott elkeresztelési rendelete szigorú végrehajtását.

A politikai katolicizmus jelentkezése

Tovább rontotta a viszonyt az egységes Olaszország elismerése, majd az 1882-ben kötött hármas szövetség, ami ellen a pápa neheztelve tiltakozott. Magában az uralkodóban s a hithű dinasztiában egyébként bízott, s e bizalom némiképpen temperálta a magyar kormányok iránti ellenszenvét. Két évtizedig tűrte, bár sérelmezte a liberális magyar egyházpolitikát; de 1886-ban külön enciklikában ítélte el Trefort elkeresztelési rendeletét, ami nem maradt hatás nélkül Magyarországon.

Egészségügy és közművelődés

A magyar kormányok Eötvöstől és Treforttól kezdve jól látták a kultúra és az oktatás nemzetnevelő és magyarosító jelentőségét, de kezdetben – a nagy pénzügyi zavarok idején – keveset áldoztak művelési célokra; 1570-ben mintegy 2 millió koronát.

Katus László

A szlovákok

A szlovákok nemzeti politikai és kulturális intézmények tekintetében is jóval gyengébbek voltak, mint a szerbek, a románok vagy az erdélyi szászok. Ámbár a katolikus és evangélikus alsópapság a nemzeti mozgalom leglelkesebb és leghatékonyabb szervezői közé tartozott, s a katolikus egyházi hierarchia legmagasabb posztjain mindvégig szép számmal találkozunk szlovák paraszti vagy kispolgári sorból kiemelkedett főpapokkal, a szlovákoknak nem volt autonóm nemzeti egyházuk, iskoláik ki voltak szolgáltatva a kormány magyarosító politikájának. Középiskoláikat még Trefort megszüntette az 1870-es években, a szlovák nyelvű népiskolák száma is évről évre rohamosan fogyott, úgyhogy a világháború előtt a szlovák tanulók alig 16%-a részesülhetett anyanyelvű oktatásban.

Lábjegyzetek

  1. Trefort Ágoston, Beszédek és levelek. Budapest, 1888. 196.
  2. Trefort Ágoston, Kisebb dolgozatok az irodalom, közgazdaság és politika köréből. Budapest, 1882. 332.
  3. Trefort Ágoston, Kisebb dolgozatok az irodalom, közgazdaság és politika köréből. Budapest, 1882. 322.
  4. XIII. Leó pápa levele Ferenc Józsefhez, 1890. július 3. Közli: Salacz Gábor, A magyar kultúrharc története 1890–1895. Bécs, 1938. 385.
  5. Szapáry levele Ferenc Józsefhez, 1890. december 18. Országos Levéltár Miniszterelnökség iratai, 1890, 3973.

Művei

Irodalom

Mann Miklós, Trefort Ágoston élete és működése (Kandidátusi értekezés kézirata. Budapest, 1976).