Trieszt

A Múltunk wikiből

olaszul Trieste, horvátul és szlovénül Trst, németül Triest

kikötőváros Észak-Olaszországban, Friuli-Venezia Giulia régió közigazgatási székhelye
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: Unable to run external programs, proc_open() is disabled.
1776. augusztus 9.
Mária Terézia az addig Belső-Ausztriához tartozó Fiumét a magyar korona tartozékává nyilvánítja, és Horvátországhoz csatolja; egyúttal Trieszthez hasonló szabadkikötői kiváltságokkal ruházza fel.
1860. április 24.
A NagykanizsaPragerhof vasútvonal megnyitása (vasúti összeköttetés Trieszttel).
1918. január 28.—február 2.
Trieszti sztrájk.

Tartalomjegyzék

R. Várkonyi Ágnes

A kora újkori Európa érdekellentétei között

A Habsburg-birodalom érdeke ugyancsak azt kívánta meg, hogy az oszmán hatalom határát minél keletebbre szorítsa vissza. Ereje egymagában kevésnek bizonyult a vállalkozáshoz. Lekötöttek a dinasztikus gondok és a harmincéves háborúban kimerült kincstár megtöltésének feladatai. Nyugat-európai határainak védelmében szívós diplomáciai harcokat vívott, új gazdasági támaszpontokat épített ki, utat a Brenner-hágón át, Triesztben kikötőt.

Várad veszte

Lipót császár Trieszt megtekintését célzó útját volt kénytelen megszakítani Grazban, hogy döntsenek a török támadás ügyében. Porcia miniszter, akinek személyes érdekből is fontos Trieszt, sietteti a császárt, s a dinasztia érdekeit hangoztató tanácsosokkal együtt azzal akarja megnyugtatni a szerinte csak akadékoskodó magyarokat, hogy ha az udvar fegyvert ránt a török ellen, az elsősorban Magyarországra hozna végső romlást.

A vasvári béke

Az udvari arisztokrácia pedig semmi áron nem szalasztotta volna el az alkalmat, hogy végre kezébe ragadhassa a török kereskedelmet. Régen készült rá; a francia–török kereskedelmi szerződés felbontása, annak ellenére, hogy a franciák továbbra is elsőrangú kedvezményeket élveztek, a trieszti kikötő kiépítése s a Belgrádba telepítgetett bécsi factorok – mind hozzájárult, hogy nagy reményekkel tekintsen a jövő elé.

Földrajzi adottságok, gazdasági értékek

  • A szállítmányok a királyi területről NagyszombatPozsony vagy KomáromGyőrSopron érintésével Bécsbe, s innen Klagenfurton át jutottak le Triesztbe. Török területről pedig a KanizsaPettau útvonal vezetett ide.
  • 1672 után ezeket a kikötőket a Holland Kelet-Indiai Társaság ugyan már a japán rézzel is ellátta, és a magyarországi réz a svéd szállítmányokkal sem vehette fel a versenyt, de közben a török területeken, valamint Regensburgban, Svájcban s főleg Trieszten át Itáliában továbbra is piacra talált.

Az indusztriálkodó földesúri gazdaság fejlődési határai

A tengermelléki uradalmakban pedig az 1670-es években egyenesen mint boldog időkre emlékeztek vissza a Zrínyiek idejére, mikor „hajók és kereskedelmi áruk” érkeztek, s „a szegény ember is pénzt kaphatott”,[1] A panasz egyik oka, hogy Trieszt javára eldőlt a Buccari és Fiume közti több évtizedes konkurrenciaharc.

Bányavállalatok és uradalmak üzemei

1680–1681-ben már nagyobb körültekintéssel próbálkozik a kormányzat: Bécsben kincstári rézkereskedelmi adminisztrációt állítanak fel, és Lipót császár híres rézkereskeskedelmi utasítása megszabja a Bécs, Regensburg, Boroszló, Trieszt központokban létesített rézlerakodó-helyek működését.

Bérletek és vállalkozások kincstári támogatással

Legjellemzőbb a Zrínyi fivérek és az udvari arisztokrácia harca az adriai-tengeri kereskedelem miatt. 1648-ban Zrínyi Miklós még kereskedelmi megállapodást kötött Carlo Miglióval, 1649-ben császári pátens hirdeti ki, hogy a tengeri kereskedelem állami monopólium. Előnyeit a Triesztbe vezető út mentén fekvő birtokok urai s a károlyvárosi császári kapitányok élvezhetik. A korlátozást semmisnek tekintő Frangepánok és Zrínyiek ellen az Udvari Kamara szakértői 1651–1652-ben katonai megtorlást követeltek. A trieszti kikötő forgalmában érdekelt Porcia herceg azt javasolta, hogy Zrínyi Miklós kereskedelmi faktorait fogják el, Zrínyi Pétert pedig csukják börtönbe. A szakadatlan kereskedelmi küzdelemben új fordulat csak a nagy rivális, Porcia halála (1665) után következett be. 1668-ban Zrínyi Péternek sikerül ugyan császári jogosítványt váltani a velencei kereskedelem monopóliumára, de azonnal beleütközik a trieszti kikötői forgalom hasznára is számító Orientalische Handels-Compagnie érdekeibe.

Wellmann Imre

A paraszti üzem

Szállításra az esztendő minden szakában csupán a fő közutakon nyílt mód: Erdély felől Szegeden, Pesten és Budán át Bécsbe; Pozsonyból Bécsbe elkanyarodva Sopronon, Varasdon és Zágrábon keresztül Károlyvárosba, ahonnan III. Károly a Karszt hegységen át a Károly utat kezdte építtetni Fiume és Buccari felé; Lengyelországból Pesten és Pécsen keresztül Kanizsára, ahonnan a kereskedelmi forgalmat Mária Terézia Pettaun keresztül Triesztbe irányította, hogy az ausztriai kereskedőknek kedvezve Fiume helyett Triesztet tegye a Habsburg Birodalom tengeri kereskedelmének központjává.

Heckenast Gusztáv

Az ipar fejlődése a Habsburg-monarchiában

Az Orientalische Compagnie első ipari létesítményei az 1720-as évek elején a trieszti hajóépítő műhely, valamint a csak néhány évig működő fiumei gyertyaöntő és hajókötélverő manufaktúrák voltak.

H. Balázs Éva

Zinzendorf Károly

1771-ben kissé megpihen Bécsben, majd osztrák körutat tesz, Triesztet és Fiumét is felkeresve. Végre 1772-ben megbízatása Magyarországra szólítja.

A folyamatosság kedvéért jelezzük, hogy 1773 a cseh területek, 1774 a lengyel, orosz és svéd út éve, majd 1775-ben Dánián át Hamburg, Prága és Bécs következik, 1776-tól 1782-ig Trieszt kormányzója.

Tizenkét év telt el szüntelen utazással. Látott sok templomot, szinte minden kikötőt, látta Európa legmodernebb gyárait, legszebb képtárait, beszélgetett Rousseau-val éppúgy mint Voltaire-rel, és elégedetten állapíthatja meg 1768 őszén Párizsban, hogy Diderot vidámabb és fiatalabb mint annak előtte. Természetes, hogy Franciaországban éppúgy nem mulasztotta el a lényeges emberek ismeretségét, mint másutt sem.

A lényeges emberek: az államférfiak, a tapasztalt kereskedők, a neves festők, szobrászok, a szalonokat kormányzó hölgyek, az ügyes iparosok. Mindenekelőtt azonban az írók, tudósok, gondolkodók, akiknek írásait Zinzendorf már akkor tanulmányozta, amikor még a személyes ismeretségek reménye sem csillant fel. Ha Londonban Hume-mal vagy Franklinnal társalog, ezt működésük, műveik ismeretében teheti. Fokozottan érvényes ez Párizsra. A Német Lovagrend levéltára őrzi feljegyzését, milyen sorrendben akarta megismerni Európa fővárosának nevezetességeit, az intézményeket, embereket. Első helyen Mirabeau áll, tőle akar tanácsot kérni, miként művelje magát leendő szakmájában. S Mirabeau mellett felsorolja Forbonnais, D'Alembert, Diderot, Helvétius, Buffon nevét. Programja, hogy összeszedje a gazdasági intézkedések szövegeit, amelyek tanulságosak lehetnek, továbbá, hogy megvizsgálja a francia tőzsde működését, annak hatását az államadósságok amortizációjára.

Elsődleges célkitűzésének maradéktalanul eleget tesz. Összesen 43 hosszabb-rövidebb iratban foglalja össze gazdasági tapasztalatait, s ezeket már azok az elvek hatják át, melyeket Mirabeau körében szerzett. Mindennapos vendég Mirabeau házában. Itt találkozik a fiziokratákkal – az ökonomistákkal, ahogy nevezik őket –, köztük Turgot-val. Kissé csodálkozik azon a görcsös ragaszkodáson, amellyel mesterük, Quesnay műveit – szent szöveg módjára – idézik. De izgalmas, tanulságos beszélgetéseket folytat velük: „tiszta, következetes, jótékony elveik … teljesen megfeleltek erkölcsi igényeimnek, függetlenségi hajlamomnak, egyszóval tanításaikat azonnal magamévá tettem, ezek vezettek be egy nagy állam követendő gazdaságpolitikájába”.[2]

Ez a fellobbanó helyeslés és vonzalom évtizedes következményekkel jár, és korántsem korlátozódik Zinzendorf személyére.

Utazásait bécsi „pihenők” szakítják meg. Ilyenkor bekapcsolódik a Kamara, a Számvevőszék, a Gazdasági Tanács munkálataiba, és esténként Kaunitz hercegnél, gyakran Esterházy kancellárnál, a Batthyány-, Grassalkovich-, Pálffy-palotákban vendégeskedik, ahol megfordul az osztrák és magyar arisztokrácia minden éppen Bécsben tartózkodó tagja. Itt szövődik évtizedes barátsága Teleki Józseffel, itt ismerkedik meg Fekete János gróffal, itt taglalják előtte a Bécsben csak átutazók Magyarország és Erdély különleges problémáit. Ezeket a problémákat hamarosan jogi gyűjteményekben, statisztikai kimutatásokban is tanulmányozza, mígnem sor kerül a személyes tapasztalatokra.

Kisebb kirándulásokat már előbb is tett Nyugat-Magyarországra, de szakszerű, az előző utazásokhoz hasonló több hónapos „kiküldetésre” csak most került sor. 1772. május 2-án már magyar földön írja naplóját &ndsh; ahol tennivalói szorosan összefüggnek azzal az uralkodói leirattal, melyben Mária Terézia 1771. január 21-én elrendelte az ország ipari termelésének felmérését, annak megállapítását, hány iparág működik, milyen cikkeket, milyen árban és mennyiségben gyártanak, s hová exportálnak. Zinzendorfnak a gazdasági helyzet teljes felmérése a dolga – legalábbis ez tűnik ki naplójából (a jelentés, amit útjáról készített, nem maradt fenn). Naplójában a kialakult sémát követi. A dátum után sorra veszi a nap eseményeit, ha helyét változtatja, mint ez magyarországi útja során is történt, minden várost, falut, melyben megszállt vagy akár csak érintett, jelez, sőt jellemez. Jól kövezett utak, szép templom, avagy méteres sár, nyomorúságos viskók. És jelzi, kikkel találkozott, beszélt, a neveket éppoly nyomatékkal húzza alá, mint az olvasott könyvek íróit, a művek címét. Közli, hogy valamelyik tanácsos úr végtelenül unalmas volt, de azt is, ha a bányamérnöknek vonzó a felesége. Hat hónapig tartott az út. Fertődön kezdődött, ahol Esterházy vendége és Haydnt hallgathatja, onnan a déli végekre, majd Erdélyen át – itt hosszú heteket tölt el – a Tiszántúlra, a Szepességen át a bányavárosokba, majd Vác érintésével Pest-Buda, a Dunántúl, és mintegy a tanulságok summázása érdekében Pozsony, a Helytartótanács székvárosa.

Útja során állandóan olvasott, mintegy készült történelemből, így a helyszíntől függően naplójában is megemlékezik a török elleni harcokról, Hunyadi Jánosról, Bethlen Gáborról, Rákócziról vagy Caraffa vérengzéséről. Akikkel találkozott és társalkodott, azok ott szerepelnek a napló lapjain. A nevek puszta felsorolása is tanulságos. A dél-dunántúli és horvátországi családnevek az jelzik, hogy Zinzendorf éppen oda érkezett, ahol a magyar szabadkőművesség sajtáosan új szervezete éppen alakulóban volt: a Draskovich-obszervancia, mely a szabadság és függetlenség jelszavát hírdette meg.

Úgy tűnik, Zinzendorf hatott a magyar szabadkőművesség célkitűzéseire. Az 1770-es években megszülető progresszív magyar szabadkőművesség lefektetett alkotmányában nagyon korai fiziokrata hatás jelentkezik, olyan fogalmazásban, amely nemigen lehet világlátott katonatisztek vagy mégoly művelt kincstári tisztviselők sajátja. Zinzendorf egyébként erdélyi tartózkodása során sokat van együtt Teleki Józseffel, a Teleki, Bethlen, Kemény, Lázár családok tagjaival. A Felvidéken a Dessewffyek, Török gróf, Keszthelyen a Festeticsek látják vendégül – legtöbbjük a magyar szabadkőműves szervezkedés tagja.

E féléves utazás lezártával Zinzendorf visszasiet Bécsbe, referál atyai barátjának, Kaunitznak, számos jelentést ír, és az osztrák államférfiak közül szinte egyedülállóan magyarbarát lesz. Ez tűnik ki mindabból, amit trieszti kormányzóságának idejéről (1776–1782) tudunk. Akkor szövődik kapcsolata Skerlecz Miklóssal, Podmaniczky Józseffel, Szapáry Jánossal, Almássy Pállal, azokkal a Fiuméban dolgozó vagy ott sűrűn megforduló magyarokkal és horvátokkal, akiket a politikum és gazdasági érzék sajátos egysége jellemez, s akik közül a fiatalabbak sokat köszönhettek a vele folytatott, szinte konzultációszerű beszélgetéseknek. Ez az a korszak, amikor Zinzendorf elveit, bár csak munkakörének keretei között, de következetesen megvalósíthatja. Trieszt kikötőforgalma már felülmúlta Velencéét, a Fondaco dei Tedeschi, a német üzletemberek lerakatai jóformán teljesen áttették székhelyüket ebbe az élénk nemzetközi központba, melynek népszerű kormányzóját a színházi-operai előadásokon éppúgy ott láthatták, mint a kereskedők kaszinójában. Az angol-francia-olasz nyelvhasználat vetekszik itt a némettel, és a Triesztbe látogató, Fiume kapcsán ugyanilyen fejlődést tervezgető magyarok nem csak Zinzendorftól, de magától a várostól is sokat tanultak. S talán csodálkozva nézték a ki- és befutó hajók tucatjai között a Grosser Kaunitzot és a Kleiner Kaunitzot, a kancellár nevét viselő, az indiai kereskedelmet biztosító két kereskedelmi hajót.

A kormányzó sokszor utazott fel Bécsbe. Az eredményekről jelentést tett, és tervezeteket nyújtott be.

Régi és új arisztokraták az apparátusban

A párizsi levéltárban nagy csomag levél fekszik: Batthyány Tódor intézte őket a trieszti francia konzulhoz. Az ő példájával próbálnók illusztrálni, miként jelentkezett a Bécsben élő magyar arisztokrácia sok anyagi igénnyel dúsított sajátos patriotizmusa. A hetvenes évek végén Saint Sauveur márki, a trieszti francia konzul ellenlábasa volt Trieszt osztrák kormányzójának, Zinzendorf Károlynak. Így a magyar mágnás, aki egyébként Zinzendorffal jó kapcsolatban volt, mintegy a.hivatalos szerv megkerülésével, az ő kiiktatásával vette fel a kapcsolatot a konzullal. A magyar–francia gazdasági együttműködés lehetőségeit vázolta fel neki több levélben, olyan együttműködést, amelyben a magyar gyárt, szállít, elad, a francia pedig vásárol. Hivatkozott a bécsi francia követtel, Breteuillel folytatott megbeszéléseire. Minthogy felesége Esterházy-leány volt, a bécsi társaság legfelsőbb, zárt kis kasztjához tartozott, ahhoz, amely a francia és az angol követtel szinte naponta érintkezett.

Mindkét országnak, nevezetesen Franciaországnak és Magyarországnak igen előnyös lenne közvetlen gazdasági kapcsolatra lépni – írta egyik levelében Batthyány. A monarchiáról szó sem esik. Ő a szokványos magyar agrártermékeken túl, mint vállalkozó kedvű alapító, kisbéri üzemének posztó-, flanellgyártmányait, továbbá majolikakészítményeket, lépesfalvi rézárú- és tűkészítő üzeme áruit akarja Franciaországba exportálni. Szidja keményen a bécsi gazdasági vezetőket, de látja azt is, hogy vannak magyar oldalon is hibák. „Az ördögi féltékenység és irigység, a monarchia német és magyar fele között, a minisztériumot, mely amúgy is vak, végleg elvakítja.”[3] Örvend a fiumei szabadkikötőnek, és lelkesen felajánlja: ő kész minden információt megadni a magyar, erdélyi és horvát gazdasági lehetőségekről. A maga részéről szívesen kitermel fát, ha a franciáknak arra van szükségük. Ezt ő nagyon olcsón elvégeztetheti jobbágyaival, már el is kezdte az erdők „megnyitását” a nagy útvonalak irányába. Közel Fiuméhoz, ottani birtokán egy nürnbergi árucikkeket gyártó fabrikát akar alapítani, s minthogy jobbágyait foghatja be munkásoknak, minden konkurenciát legyőz majd olcsóságával.

De Batthyány Tódor lelkesedése rövidesen alábbhagy. Úgy tűnik, a Triesztből Bécsbe rendszeresen feljáró, vele baráti kapcsolatban lévő Zinzendorf figyelmeztethette, önálló akciói még bajba sodorhatják. Váratlanul így ír a francia konzulnak: „Számunkra a legfontosabb a szabad és könnyű forgalom a csatornákon, folyókon, utakon, országunk és a tengerpart között… Megkülönböztetett előnyöket adni egy országnak [mármint Franciaországnak], ez rendszerünkkel szemben álló megoldás lenne. Mi a legnagyobb konkurenciát akarjuk mind a vásárlásoknál, mind az eladásnál. Ha előnyt adnánk, ez egyfajta kereskedelmi monopóliumot jelentene. ”[4] Zinzendorf szavai visszhangoznak ebben a Batthyány-levélben. Nem hihetjük azt, hogy a magyar mágnás hirtelen koncepciófordulatot hajtott végre, felhagyott gyártási és külkereskedelmi terveivel. Egyszerűen számot vetett, mert erre kényszerült, a magyar tervek és a bécsi valóság ellentétével, azzal, hogy Fiume mint szabadkikötő is csak akkor hajthat hasznot a magyar uraknak, ha nem kerülnek szembe a kormányzattal. Hogy mennyire igaza volt a meghátrálásban, azt tanúsítja Blümegen kancellárnak, a francia konzul addigi jóakarójának úgyszintén váratlan és erélyes levele. A francia követ, Breteuil érvei ellenére így ír pártfogoltjának: „Teljesen közömbös uralkodóm alattvalói számára, hogy termékeik vásárlói franciák, amerikaiak, hottentották, svédek vagy malájok. Támadás lenne az alattvalók, s Trieszt virágzó kereskedelme ellen, ha bárki közvetlen vagy közvetett módon elő akarná írni, kinek adják el a termékeket, vagy hogy milyen hajókat vehetnek igénybe…”[5] Az új francia konzul átköltözött Fiuméba, s ha ott közvetlen magyar beszélgetőtársakra akadt is, a helyzeten ez mit sem változtatott. A teréziánus korszak magyar arisztokratái – ez a példa egyben példázat –, ha megpróbáltak is önállóan cselekedni, meghátráltak.

Lehet, hogy Batthyány Tódort a Gazdasági Tanács álláspontja, barátok figyelmeztetése állította meg azon az úton, melyen elindult. Lehet, hogy kapkodónak tűnő, ellentmondásos levelezésének magyarázata a családi közegben keresendő. Felesége a legelőkelőbb mágnáscsalád leánya, Esterházy Eleonóra, a fraknói grófi ágból született, Esterházy Ferenc tábornok és Pálffy Szidónia tucat gyermeke egyikeként. Az Esterházyak minden oldalága udvarhű, lojalitásában meg sem rezdülő férfiakkal és nőkkel szőtte át a magyar arisztokrácia rokonhálózatát.

De most már elhagyjuk a „nagy” családok, az Esterházyak, Pálffyak, Batthyányak, a velük sok szálon rokon Erdődyek, Grassalkovichok, Forgáchok, a Sztárayak, Csákyak, Károlyiak egymással összeházasodó, de látványosan külön is váló, Bécsben élő, oda hasonuló vagy Magyarországon élő és mindinkább Bécs bírálatára gyürkőző közegét. Majd csak II. József korában térünk vissza hozzájuk és a tudatos udvari politika erdélyi mágnás-kreációihoz. Tudjuk, az ősi Bethlen, Bánffy, Haller, Teleki, Kemény, Gyulai nemzetségek tagjai már a századközép idején ott tevékenykedtek a bécsi szabadkőműves-páholyokban. Boldogan vállaltak központi-erdélyi hivatali teendőket. Szépen összetartottak, így lett egyikükből Albert herceg helytartó udvarmestere, majd kancellár. Talán Mária Terézia bizalmas embere, a naplóvezető Khevenhüller-Metsch herceg leányával, Jozefával kötött házasságának köszönhette a katolizált Bethlen Gábor udvarmesteri rangját a pozsonyi rezidencián, s azt, hogy kancellári, velencei követi megbízatáshoz is jutott. A század elején lett báró, majd gróf a Haller család azon tagja, aki az egykor Nürnbergből Erdélybe származott famíliát a további hivatali karrier mind magasabb lépcsőfokaira segítette.

Katonai vagy bürokratikus pályafutás után újabb és újabb rendjelek, címek és valódi rangok: francia mintára a „ruha arisztokratái”-nak nevezhetjük például a Hadik család tagjait. Évszázadokon át luteránus lelkészek a felmenők. A századelő hozza a fordulatot. Hadik Mihály, az udvarhű katona nemességet kap. Fia András, a legendás tábornok még középnemes, de már osztrák és morva főnemesi famíliákba házasítja gyermekeit. Azután 1763-ban magyar, 1777-ben birodalmi grófi címet kap. A ruha, vagyis a hivatal arisztokráciájához tartozik.

Az első nemzedék szorgalma gyors karriert biztosít. A második és harmadik nemzedéken múlik aztán, hogy tudják-e a szintet tartani, képességben, anyagi élelmességben. Zömmel jogász képzettségű nemesek leszármazottai. Ilyen az 1765-ben grófi rangra emelt Niczky Kristóf, akitől II. József uralma idején mint a Helytartótanács elnökétől búcsúzhatunk. Ilyen Festetics Pál kamarai alelnök, aki 1770 óta gróf, kinek a Terezianumban nevelkedett György fia korszakunk végén mint a Graven-ezred nyugtalan katonatisztje ad okot aggodalomra. Júlia leánya Széchényi Ferenc felesége lesz. A bürokrata arisztokráciához tartozik Fekete György. A Helytartótanácsnál tanácsos, majd személynök, titkos tanácsos, főispán, főudvarmester, alkancellár – ő már 1760-ban gróf lesz. Egyetlen fia viszont, a voltaire-iánus Fekete János tábornok, aki Trieszt és Bécs között utazgat, s a monarchia minden művelt emberével levelez, herdálja a pénzt, a tekintélyt, pedig nemcsak apjától, hanem nagybátyjától, Niczky Kristóftól is tanulhatott volna szorgalmat.

Évszázados családi kapcsolatok kötik össze az új grófokat a régi nemesekkel, Bossányiakkal, Czinderyekkel, Szlávyakkal, Laczkovicsokkal, Talljánokkal. A felvilágosult abszolutizmus tudatos báziskeresését érhetjük tetten, amikor e családok rang-vagyon-befolyás gyarapodását tapasztaljuk. De azt is láthatjuk, hogy az első nemzedékkel kihal a tántoríthatatlan lojalitás, a fiak és unokák már felszabadultan bírálnak, ki-ki vérmérséklete szerint, cinikus iróniával vagy heves ellenérzéssel. Tartósan lojális a Balassa család. Majd még találkozunk Balassa Ferenccel, aki hasonult a hivatali arisztokráciához, bár az Andrássy, Zichy, Batthyány családokhoz is sok kapcsolat fűzi. Ő a korszak legvégén kap grófságot, közel egyidőben a Festetics-Haller családok rokonával, Almássy Pállal, vagy a század elején már bárósított, majd gróffá emelt Szapáryakkal. A Balassákat, Almássyakat, Szapáryakat a rokonságon kívül az érdeklődés, a munkaterület is összefűzi. Birtokak fekvésétől függetlenül a teréziánus kor végén munkahelyük a szabadikikötő, Fiume, amely 1779-ben már Magyarországhoz kapcsolt corpus separatum. Itt tanulják meg a gazdasági élet tágabb horizontú szemlélését – a tengerpart, a közeli Trieszt, az elérhetően szomszédos Velence jóvoltából.

Heckenast Gusztáv

Az iparfejlődés

Az Adriai-tenger vidékén Görzben selyemfilatóriumok és néhány selyemmanufaktúra, Triesztben szappanfőző-, textil- és bőrmanufaktúrák működtek, és volt néhány különböző méretű manufaktúra az 1776-ig Ausztriához tartozó Fiuméban is, amelyek közül az 1752-ben alapított, nyugat-indiai őrölt cukornádat feldolgozó cukorfinomító, egy antwerpeni bankárok tőkéjével működő vállalkozás volt a legjelentősebb.

H. Balázs Éva

Fiziokrata adóreform a monarchiában

Úgy tűnik, a toulouse-i kísérlet, az ottani csatornaépítkezések, a fiziokrata módon irányított, tehát szabadon forgalmazó ipar és kereskedelem élményszerűen hatottak Józsefre. Alighogy uralomra jutott, a fiziokrata elveket hirdető trieszti kormányzót, Zinzendorf Károlyt Bécsbe rendelte, megbízta a Legfőbb Állami Számszék vezetésével, majd a parasztság helyzetét szabályozó roboteltörlő bizottság irányításával.

A szabadkőművesség politikai színeváltozása

Elég Born Ignác híres tudós páholyára utalni, ahol sűrűn megfordulnak a szívesen látott magyarok, s ahol a tudatos kulturális építkezés, az akadémiatervezés napi megbeszélések témája. Az itt folyó és Magyarországra, Erdélyre is kiható munka rangját a negyedévenként megjelenő szabadkőműves Journal mutatja legjobban. Tudományelméleti és ezoterikus témák, irodalmi kísérletek jelennek meg neves osztrák írók tollából, akik együtt dolgoznak a kor röpirat-irodalmának termékeny szerzőivel. Vannak persze magyar előfizetők is, és mind a lap, mind a páholy egyik legtevékenyebb pártfogója Fekete János, aki Triesztben is propagálja őket. A magyar testőrök, grófok és udvari ágensek nagyobb számban fordulnak meg a Koronázott Reményhez címzett elit páholyban, s ebben a társadalmi ambíciót könnyű tetten érni.

A magyar szabadkőművesek számára valóban a remények beváltójának tűnik II. József. Nem éri be azzal, hogy látványosan magas állásba helyez egy-egy protestánst, hanem figyelmezteti a megyéket, városokat is rendelkezésének érvényesítésére. A józsefi tolerancia meghódította a szíveket, s méltán. A megyei középszinten, a dikasztériumokban egyre több protestáns szabadkőműves tevékenykedik, és a társadalom számára sem közömbös, hogy nem karriervágy, nem kényszer, hanem a meggyőződés jegyében foglalnak állást, intézik a mind bonyolultabb ügyvitelt. 1780-tól négy esztendőn keresztül egyenlőségi jelet tehetünk a szabadkőműves és a jozefinista közé. Immár felekezeti megkülönböztetés nélkül jelen vannak elsősorban a Nyugat-Dunántúlon, a vezérlő Pest megyében, s mintegy olajfoltszerűen terjednek Borsod, Szepes, Szabolcs, Bihar, majd a Dél-Dunántúl zónájában. Számuk csak az erős püspökségek tájain elenyésző, ahol a konzervatív katolikus nyomás a rokonszenvet is visszafogja. Itt szabadkőművesnek lenni vagy a szervezettől tartózkodni nemcsak elvi kérdés volt: gyakorlati, esetleg egzisztenciális következményeket vont maga után. Egyébként amíg az a hiedelem járta, hogy II. József rokonszenvezik velük – a Koronázott Remény neve is erre utalt, de a többi bécsi páholy is nevében hordta az uralkodóba vetett hitet –, az amúgy is kormányhű tevékenység semmiféle korlátozást nem szenvedett. Bármilyen hangos volt az ellenállás a nyelvrendelet, az összeírás ellenében, a szabadkőművesek gyakran jobb meggyőződésük ellenére, de kiálltak a reformprogram mellett. Ismeretes Kazinczy álláspontja a nyelvrendelet idején. Átsegítették a nehézségeken a népszerűtlen rendeleteket, még a gyűlöletes kerületi beosztást is. Mit is lehetett érvként felhozni egy reform ellen, ha abban Széchényi Ferenc, Haller József vagy az értelmiségiek legjobbja, Hajnóczy József vállalt munkát.

Az uralkodó meggyőződhetett arról, hogy akárcsak Itáliában, Magyarországon, Erdélyben is a szabadkőművesekből lehet operatív apparátust összekovácsolni. De éppen ezt a hasznosságot akarta túlontúl értékesíteni és központosító, mindent szabályozó akaratának alávetni. Talán néhány bécsi páholy belső zavarai következtében született meg a minden külföldi befolyástól mentes osztrák birodalmi nagypáholy terve. Az elv nem lehetett idegen a magyarok álláspontjától, hiszen a Draskovich-obszervancia is a szabadságot és szervezeti függetlenséget hirdette. De a Bécs-centrikus megoldás, az, hogy a magyar provincia alárendelt helyzetbe kerül, semmiképpen sem látszott kedvezőnek.

A jozefinus rendszerben megszokhattuk, hogy a politikum mindent átitat. Szabadkőművesség országonként sok érdekszférát érintett, túl sok réteggel érintkezett. Sokszínűsége ellentmondott az uniformizáló törekvéseknek, s nem lehetett kiaknázni ad hoc praktikus célokra. Várható volt, hogy az önkéntesség e legtipikusabb intézményét az uralkodó szabályozni kezdi, hogy ez is megkapja &ndsh; képletesen szólva –a maga kerületi beosztását és pásztorlevelét. Ez bekövetkezett, és valóban nem volt benne köszönet.

A magyarok ugyan mindent elkövettek a birodalmi nagypáholy megalapítása ellenében, de végül is 1784-ben Dietrichstein herceg, József főistállómesterének vezetése alatt összekapcsolódott 17 örökös tartománybeli, 7 cseh, 12 magyarországi, 3 erdélyi, 4 galíciai, 2 lombard és 16 belga páholy, több-kevesebb őszinteséggel, igen mérsékelten kívánva az együttműködést. A rózsakeresztes jellegű páholyokat nem lehetett csatlakozásra bírni; ezek így automatikusan feloszlatták magukat, ami korántsem jelentette a „munkák” valóságos megszüntetését. Az uralkodó kifejezett kívánsága volt, hogy politikai vezetők lássák el az egyes provinciák (Magyarország is provincia lett) irányítását, Nálunk Pálffy Károly kancellár volt a kijelölt és elfogadott nagymester. Galíciában már kisebb sikert aratott az a Brigido József gróf. aki mint kiderült, egyáltalán nem volt a szervezet tagja. Pótlólag, egy februári estén legénnyé, majd azonnal mesterré avatták ugyan, de a galíciai szabadkőművesség köreiben nem élvezett nagy tekintélyt.

Annak ellenére, hogy Bécsben a Dietrichstein-páholyban, illetőleg a tudósokat, irodalmárokat és lelkes arisztokrata dilettánsokat tömörítő, Born vezette Egyetértésben élénk tevékenység folyt, hamarosan bekövetkezett a hanyatlás, amely Magyarországot sem kímélte. A centralizáló, kemény irányítás éppen a szervezet lényegét sértette. Ha volt demokratikus, már-már liberális törekvés Közép-Európában, akkor nyilván ezekben a körökben fedezhetjük fel jegyeit. Bécsben, Milánóban, Cremonában ismerjük legjobban a fejleményeket. Egymást követték a nagypáholytól független szervezkedések. Ekkor, részben a mellékhajtások megnyesésére, részben külpolitikai bonyodalmak miatt adta ki II. József 1785. decemberében híres-hírhedt szabadkőműves pátensét. Magát a szervezetet kellemetlen kifejezésekkel illette. (Gaukeleinek – szélhámosságnak –nevezte az itt folyó tevékenységet.) Ezentúl csak tartományi fővárosokban működhetett páholy, s az egyes országok fővárosaiban három-három. A pátens kimondta, hogy a jövőben a magisztrátusnak be kell jelenteni az összejövetelek helyét, időpontját, a testvérekről készítendő névsort pedig át kell adni a rendőrségnek. (Nem volt titok, hogy ki tartozik a szervezethez, hiszen a vezetők a hivatalos életben is felelős rangokban lévén, szabályozták a személyi összetételt, ezt a rendelkezést mégis méltán sérelmezték. Vidéken, magánházaknál ezentúl nem volt szabad összejöveteleket tartani. Ez nálunk is, az örökös tartományokban is a lázongó rendi elemeknek szólt.) Okkal, ok nélkül a rendelet végezetül az eddig szorgosan tevékenykedő, lojális embereket az intézkedések elmulasztása esetén a hamiskártyásokra kirótt büntetésnemekkel sújtja. Aligha lehet az indulatos hangvételű és tartalmú pátenst kis belső szabadkőműves villongások megfegyelmezésének tekinteni. Minden bizonnyal a bajor–belga csere már többször említett szerencsétlen ügyével hozható kapcsolatba. 1785-ben, amikor a csere lekerült a bajor „napirendről”, az ott működő, a szabadkőművesekkel rokon, de annál radikálisabb illuminátus rendre csaptak le a hatóságok. Adam Weisshaupt professzor, a szervezet vezetője különös társaságot szervezett meg: célja a szabadság és egyenlőség jelszavával az európai politikai vezetők fokozott leváltása volt. E célkitűzést csak a legbizalmasabb hívek ismerték. A tágabb környezet, neves egyetemi tanárok, szerkesztők, néhány politikus, sőt talán Goethe és Weimar hercege, csak jezsuitaellenes, antikantiánus elveiről és a felvilágosodás terjesztésének nemes szándékáról tudtak. Így lehetett Nicolai, híres berlini lapszerkesztő, annak barátja, Bretschneider, a pesti egyetem könyvtárosa, talán Podmaniczky József, sőt Sonnenfels és a kiváló természettudós Born az illuminátus rend tagja. A bécsieknél feltételezhető, hogy némi udvari irányítással a bajor terven is dolgoztak, de amikor az illuminátusok leleplezése Európa nyilvánossága előtt megtörtént, és Weisshaupt titkos levelezését is publikálták, II. József azonnal elhatárolódott a titkos társaságokkal való mindennémű együttműködéstől.

A birodalmi osztrák nagypáholy, majd a pátens és az illuminátus botrány nem tett jót a magyar szabadkőművesek politikai közérzetének. Ennek magánlevelekben is jelét adták, és életvitelüket megváltoztatták. Podmaniczky József Fiuméból Triesztbe írja sértett hangú leveleit Fekete Jánosnak: az alkotmányellenes sérelmeket fájlalja, „a régi ház lebontásá”-n[6] kesereg ő, aki megjárta Európát és Göttinga neveltje volt.

Benda Kálmán

Demokratikus és polgári mozgalmak a Habsburg-monarchiában

Az egész monarchiát átfogó szervezet, összefogott mozgalom nem volt, s a jakobinus megmozdulások Triesztben, Zágrábban, Bécsben, Pesten, Budán vagy Krakkóban mindenütt a nemzeti adottságok hatása alatt formálódtak.

Mérei Gyula

A bécsi kormány gazdaságpolitikája és Magyarország

Amíg Napóleon el nem foglalta a tengerpartot, a franciák ellen szövetséges államoknak részben Fiumén, részben Trieszten át szállítottak gabonát. Ezt követően tilalom alá esett az úgynevezett „tengerentúli” szállítás.

A szállítás és közlekedés

A magas szállítási költségek miatt a Bánságból érdemesebb volt a gabonát Laibachon át Triesztbe fuvarozni, mint Fiumébe.

A magyarországi gabona fő piaca azonban Bécs és a nyugat—magyarországi megyékkel határos örökös tartományok voltak. Az ide irányuló gabonaszállítmányok a BécsBécsújhelySopronKőszeg (VarasdZágrábTrieszt felé leágazással rendelkező) állami főúton jutottak el tengelyen Bécsbe, Alsó-Ausztria más városaiba, illetve Horvátországon át Triesztbe.

A Magyar Királyság külkereskedelme 1815–1848

A teljes cikk.

Bácskai VeraNagy Lajos

Piacközpontok és városi funkciók

Kanizsán a Triesztből, Laibachon át érkező áruk átmenő kereskedelme folyt, s ezen kívül jelentős gabonamennyiséget (az 1840-es évek első felében évi 600 ezer mérőt) hoztak forgalomba. A Balkánról szerbiai, boszniai kereskedők által felhajtott sertésekkel is folytatott kereskedelem; a gyapjú, bor, ló, nyersbőr, gubacs és hamuzsír piacának élénk kereslete és kínálata jórészt szintén a belső fogyasztás emelkedését jelezte. Részben az örökös tartományokból, részben Pestről származó manufaktúra- és kézműipari termékekkel, valamint a Triesztből érkező gyarmati árukkal Kanizsa látta el az egész megyét.

Pozsony a Duna révén az ország távolsági termény- és állatkereskedelmében, főként a pozsonyváraljai zsidó kereskedők tevékenysége által, nagy jelentőségű szerepet töltött be. Ugyanakkor a hozzá vezető jó utak segítették abban, hogy a belső piac szempontjából is fontos mezőgazdasági termék- és állatkereskedelme, valamint saját manufaktúra- és kézműves ipara, s Bécshez közelsége folytán tekintélyes ipari termékelosztó–közvetítő funkciót tölthessen be. Pozsony felé tartott, sok esetben ott is ért véget a Dunántúl déli vásárövezetében piacra került, a Balkán félszigetről elindult állatfelhajtás. Még a hajóvontatás idején a Dunán a déli országrészből szállított gabona, amely Komárom és Győr vásárain cserélt gazdát vagy ott került csupán átrakásra, számottevő mennyiségben Pozsonyba irányult.

Az ország egyik legvagyonosabb, legkulturáltabb városa, Győr, elsősorban gazdasági szerepe folytán vált különösen jelentőssé. Gabonakereskedelme az 1830-as években már felülmúlta Komáromét, és – mint erről már szó esett – a gőzhajón szállítás óta az ország legjelentősebb gabonakereskedelmi gócpontjává lett. Győrött is a gabonakereskedők a leggazdagabbak a polgárok között. A győrszigeti zsidó terménykereskedők szerepe, vagyona azonban még az övékénél is jelentősebb volt. Az 1840-es évek első felében átlag évi 1 millió mérő búza, 800 ezer mérő árpa, zab, tengeri fordult meg kikötőjében és raktáraiban. A Duna partján emelt raktárakban sok százezer mérő gabonát tároltak, miután előbb – a lengyelektől átvett szárítási eljárással – egy évnél tovább is eltarthatóvá tették az árut. Gondosan figyelték a gabonaárak alakulását az európai piacokon, és kivárták, amíg magas haszonnal adhattak túl a gabonán. (Például az 1816–1818 közötti ínséges, járványsújtotta években, valamint 1845 és 1847 között.) 142 gabonakereskedő, 33 kis befogadóképességű, burcsellás bérhajós élt Győrben. Ők szállították tovább a mosoni Duna-ágba a gabonát. Jelentős volt a város átmenő sertéskereskedelme is, úgyhogy az 1840-es években már boszniai sertéskereskedők is kezdtek letelepedni Győrben. Országszerte híresek voltak lóvásárai. A gabonakereskedelemmel összefüggésben nőtt a szállításban, rakodásban, üzletkötésben részt vevő, vagy éppen mezőgazdasági termények feldolgozására berendezkedő tőkés polgári vállalkozó lakosság száma is, növekedtek a fogyasztói igények, amelyeket főként a Pestről és Bécsből hozott iparcikkekből elégítették ki, minthogy Győrben 1848 előtt az iparcikktermelés, ezen belül is a tőkés ipari vállalkozás nem volt jelentős.

Szegedet egyértelműen távolsági, túlnyomórészt a határon túlra irányuló gyapjú-, valamint dohánykereskedelme gazdagította, formálta régi típusú szabad királyi városból lassanként a korszerű várostípus szintjét megközelítő várossá. A kincstári raktárba gyűjtötték, majd továbbították a Torontál megyei, főleg a nagykikindai körzetben, Bács megye 16 községében termelt és eleinte csak az Abaldo által felvásárolt dohányt. Magánkereskedők azonban már az 1820-as években eredményes, az Abaldónál magasabb árakat fizető versenytársként léptek fel. A dohánykereskedelemnél is nagyobb méretű és jelentőségű volt Szeged hatalmas, a Kiskunfélegyházától mintegy 6 km-re fekvő Csengeléig terjedő pusztáin termelt és a körzet más helyeiről összegyűjtött gyapjúval folytatott kereskedelme.

Horvátországban elsőként Károlyváros töltötte be az első csoportba sorolt piacközpont funkciót. Már a francia megszállás idején ez a város bonyolította le a tengermelléki és a balkáni országok felé irányuló átmenő forgalmat. Az 1830-as évek gazdasági fellendülése, különösen pedig az 1840-es évek a horvátországi kereskedelem fellendülését, a horvát kereskedelmi tőke súlyának gyarapodását eredményezték. Ekkor már nemcsak a dél-magyarországi (bánáti, bácskai), horvátországi és horvát határőrvidéki gabona, gyapjú és egyéb, e területekről származó mezőgazdasági termékek kereskedelmi, átrakó és továbbító központja volt Károlyváros, hanem részben a fiumei dohánygyárakban feldolgozott és a jórészt Tolna megyében, valamint a Tisztántúlon, továbbá Kőrös és Zágráb megyében termelt dohányé is. A Károlyvárosba érkezett dohánymennyiség másik részét a horvát kereskedők Olasz- és Franciaországba szállították tovább a tengermelléki kikötővárosokból (Fiume, Zengg), jórészt horvát tulajdonban levő hajókon. A gabonát nagyrészt az örökös tartományok és az odesszai gabona behatolásáig Franciaország vették át.

Az 1840-es években Varasd és Zágráb tartotta kezében az átmenő kereskedelmet. A Triesztből Laibachon át érkező áruk Varasdon, Zágrábon át jutottak el részben Bécsbe, részben Pestre, illetve Kanizsára. Ugyanakkor Varasd a szerbiai és boszniai sertéskereskedők által a Balkánról felhajtott állatok nevezetes vásárhelye is volt.

Az első csoportba sorolható városok közé tartozik, elsősorban kereskedelmi funkciója miatt, a fejlett – részben külföldi tőkével alapított – iparral is rendelkező Fiume, amely az 1840-es évek első felében évi átlagban 8–9 millió konvenciós forint értékű áruforgalmat bonyolított le. Kikötőjének hajóteher-forgalma 1823 és 1846 között csaknem négyszeresére emelkedett. A hajók gabonát, szerémsegi bort, szilvapálinkát és más gyümölcspárlatokat, valamint hamuzsírt szállítottak külföldre, s gyarmatárut, pamutot és egyéb levantei árukat hoztak be.

Erdélyben Brassó töltött be Pesthez hasonló jellegű piacközponti funkciót. Minden fő kül- és belkereskedelmi útvonal a városban futott össze, amelynek – Erdély természeti-földrajzi adottságai és gazdaságának a magyarországitól különböző ágazati fejlődése következtében – elsősorban a szomszédos és a távolabbi délkelet-európai országok felé irányuló távolsági kereskedelme számos, Brassóhoz közel eső hágón át bonyolódott le. Voltak kapcsolatai Trieszttel, Béccsel, Pesttel, Temesvárral is. Brassóban jórészt a román nagykereskedőknek volt tetemes része a levantei áruk átmenő forgalmában, nem kevésbé a román fejedelemségekkel lebonyolított kereskedelemben. Brassó kereskedői erdélyi, többnyire brassói, részben Nagyszeben|nagyszebeni]] manufaktúra- és kézművesipari termékeket szállítottak elsősorban Bukarestbe, Tulceába, ahol üzleteik, raktáraik voltak. Az erdélyi fogyasztást szolgáló, Brassón át lebonyolódó import leventei pamutból, havasalföldi gyapjúból, kordovánbőrből, keleti fűszer-árukból. a jómódú polgárok és földbirtokosok fény/űzését szolgáló divatcikkekből, moldvai és havasalföldi borból, az örökös tartományokból, legtöbb esetben Bécsből szállított textilárukból és egyéb ipari termékekből, főként vasárukból állt. Erdélyi, Küküllő melléki borok mellett gyapjú, juh és sertés, faggyú és gyertya forgalomba hozásával is hozzájárult a belső piac szükségleteinek kielégítéséhez.

Erdély északnyugati részén Kolozsvár töltött be a belső piac erősítése szempontjából nevezetes funkciót. Kereskedői összegyűjtötték és Erdély felső megyéibe, valamint Magyarországra Debrecenig továbbították a székely megyék lakóinak parasztipari és a szász székek körzetében élő kézműves iparosok és tőkés vállalkozók ipari termékeit. A Magyarországon vásárolt mezőgazdasági, valamint a leginkább Bécsben, illetve Pesten vásárolt finomabb minőségű ipari termékeket pedig Kolozsvár tág körzetébe juttatták el.

Az említett magyarországi, horvátországi és erdélyi városok mindegyike regionális és a régión túlnyúló szerepkört is betöltött. Piacközponti funkcióik általában több megyére terjedtek ki. Eme városok nagyobb része országos vagy regionális hatáskörű intézmények és hivatalok székhelye is volt.

A városok második szintjét azok a központok alkotják, amelyeknek egész vonzásterülete 50–100 ezer főre terjedt ki, tiszta körzetük népessége meghaladta a 20 ezer (a régión túlnyúló kereskedelmet folytató központoknál a 10 ezer) főnyi népességet, és piacközponti funkciójuk mellett valamilyen egyéb központi szerepkört is betöltöttek. Ezek közé sorolható a regionális és a régión túlnyúló kereskedelmi szerepkört egyaránt betöltő Eger, Vác, Nyíregyháza, Losonc, Versec, Balassagyarmat, Székesfehérvár, Földvár, Körmend, Nagyszombat, Rimaszombat, Nyitra, Sátoraljaújhely, Besztercebánya, Pápa, Sassin és Nagyszeben; a csak piackörzeti központok: Eperjes, Máramarossziget, Zombor, Esztergom, Homonna, Újvidék, Bártfa, Huszt és Keszthely; valamint az elsősorban régión túlnyúló piacközponti funkciót betöltő Gyöngyös, Nagykároly, Zsolna, Csakova, Gyula, Komárom, Lugos, Kecskemét, Vágújhely, Nagyszentmiklós, Galgóc, Érsekújvár, Kézsmárk és Eszék. A többi piacközpont csak kisebb-nagyobb jelentőségű központi helynek tekinthető, amelyek jelentőségüknek megfelelően csoportosíthatók.

Eger vásárain az északi, felvidéki megyék kereskedői vásároltak főként bort, valamint gabonaféléket, élő állatot (leginkább lovat, sertést) Állandó boltjaiban és vásárain kaphatók voltak a Pestről hozott vasáruk, fényűzési cikkek, gyarmatáruk.

Losoncon Zólyom és Liptó megye kereskedői vásárolták a Heves megyéből is odaszállított gabonát. Bel- és külföldön feldolgozás céljából Losonc nevezetes gyapjúvásárai bocsátottak a vevők rendelkezésére tekintélyes mennyiségű árut. Az 1840-es években már évi átlagban 10 ezer bécsi mázsa gyapjú talált itt gazdára, jótékony hatást gyakorolván a finomabb gyapjút szolgáltató juhok tenyésztésére. A losonci vásárokon árult bort a kereskedők részben a bányavárosok fogyasztói számára vették meg, részben Vácon át a Dunán Pozsony és Nyitra megyék felé szállították.

Székesfehérváron hét irányból futottak össze az utak. A BudaZágráb főútvonalon kívül a Győrbe, Veszprémbe, Dunaföldvárra vivők a belső kereskedelem szempontjából elsőrendű fontosságúak voltak. A Bécsből, Triesztből, Görzből szállított, valamint a Laibachból rendelt és Pettauban elvámolt árukból bőven jutott Székesfehérvárnak.

Mérei Gyula

A tőkefelhalmozás lehetőségei és a kereskedelmi tőke

A levantei áruk, olasz cégek pesti bizományosainak közbeiktatásával, Triesztből is érkezhettek Magyarországra.

A pénzpiac és a hitelviszonyok

Magyarországot 1841-ben érte el a csődök hulláma, ami részben közvetlenül, részben közvetve szorosan összefüggött a jelentős hiteleket nyújtó Steiner & Co., a Freiherr von Geymüller bécsi bankházak bukásával. Utóbbi pesti, trieszti, sőt Morvaországból iparcikkeket vásárló svájci cégeket is magával rántott a csődbe. A tőke menekült, visszavonta hiteleit.

A válság elültével 1847-ig, egyetlen évet kivéve, nyugodt volt a pénzpiac a Habsburg örökös tartományokban is. 1845-ben a magyarországi védegyleti mozgalom keltett átmeneti riadalmat. Az örökös tartományok tőkései vagy egyáltalán nem nyújtottak hitelt, vagy csak évi 12 %-os kamatláb mellett (Csehországban ugyanekkor 4,5–5,0% volt). Jogbizonytalanság és a magyarországi piac elvesztése feletti aggodalom keltett zavart. Mindez azonban 1846-ra megszűnt.

A magyarországi hitel- és kölcsönügyletek sorsa 1848-ig túlnyomórészt az örökös tartományok, elsősorban Bécs pénzpiacának mozgásától függött. A, Lajtától nyugatra viszonylag nagy a jól működő nagykereskedelmi, bank- és pénzváltóhálózat nyújtott hiteleket, kölcsönöket tőkés ipari nagyüzemek létesítéséhez, egyéni vagy családi vállalkozásoknak, részt vett ipari részvénytársaságok alapításában. Különösen az 1830-as évek közepe óta nőtt egyre inkább a magánbankok szerepe a mezőgazdaság, az ipar és a közlekedés finanszírozásában. Viszonylag tehetős nagykereskedő réteg közvetített a pénztulajdonosok és tőkét igénylő vállalkozók között. A nagykereskedők és a váltóüzletek lebonyolítóinak leggazdagabb rétege azonban jövedelmezőbbnek találta az egyéb bankügyleteket, mindenekelőtt az államnak nyújtott hiteleket, az államadósság-kötvényekkel folytatott üzletet (az államkötvények árfolyama 1840-ben 10713/16%-os volt). A bankárok – Rothschildot kivéve – előbb nagykereskedők, ipari vagy más vállalkozók voltak. A takarékpénztári hálózatnak, az árva- és más alapoknak a Lajtától nyugatra csekély szerep jutott a vállalkozók hitellel való ellátásában.

A kis- és középnagyságú kereskedelmi és ipari vállalkozók nem vettek igénybe idegen tőkét. Elegendő kezdő tőkét tudtak felhalmozni ahhoz, hogy nagyobb méretű ipari vállalkozásaikat önfinanszírozással valósítsák meg.

A tőkés fejlődéshez vezető úton jelentős fáziskülönbséggel Magyarország előtt haladó örökös tartományokban sajátos kölcsönforma volt előbb csak az osztrák arisztokrácia felső rétege, később – a kör szélesedésével – a legelőkelőbb magyar arisztokratacsaládok által is igénybe vett magánkölcsön. Ez a magánkötelezvényekre nyújtott kölcsön volt Magyarországon a hagyományos kölcsönforrások mellett a másik, szintén a feudális kötöttségek terhét viselő hitelforrás. A magánobligációk a tőzsdén nem voltak forgalomba hozhatók, legföljebb magánbankárok egymás közti ügyleteiben, minthogy a kölcsön felvevője többnyire hitbizományi birtokos volt. A kölcsönösszeggel pedig, a jogszabályok értelmében, a hitbizomány értékének legföljebb a felét érintő mértékben volt megterhelhető. Ha olyan magyar főúr vette igénybe, akinek az örökös tartományokban nem volt az osztrák hiteltörvények szerint megterhelhető és így el is árverezhető birtoka, akkor az ősiség alapján és az évtizedekig elhúzódó peres eljárás útvesztői miatt a magánkölcsön összegét gyakorlatilag nem lehetett végrehajtani. Ilyenformán a nagy kockázat miatt csak igen magas kamatra, nem is könnyen, és még így is csak a legnagyobb birtokosok vehették igénybe a bécsi bankházak kölcsöneit. A birtokos nemesség többsége – fő- és köznemes egyaránt – nem részesülhetett ilyen kölcsönökben. Más hitelforrásokat vettek igénybe. A hagyományos hitelforrásokból származó és általában 5–6%-os, válságok idején valamivel magasabb kamatozású kölcsönök mellett elterjedt volt Magyarországon az úgynevezett auszugalis, vagyis kereskedői könyvkivonatok útján történő hitelnyújtás. Ilyen esetben a hitelező a hitelt áruhitelként, valójában tehát meg nem vásárolt áru ellenértékeként könyvelte el, és a fiktív vételár után a folyósítás alkalmával igen magas kamatot vont le a kölcsön összegéből.

A legelterjedtebb, földbirtokosnak és parasztnak egyaránt nyújtott hitelforma a termést lekötő előlegkölcsön-nyújtás, egyúttal az uzsorakamatra adott hitel és a termelő hitelezőhöz kötésének burkolt változata volt. A hitelező kereskedő egy évre előre megszabott áron lekötötte a földbirtokos, a juhtartó gazdák következő évi gyapjútermését, az Abaldo vagy a kereskedő pedig a kertészkedő jobbágyközség dohánytermését. Az adásvételi szerződésben feltüntetett összeg 5–10 %-át bánatpénzként visszatartotta arra az esetre, ha a hitel igénybe vevője a megállapodásban foglalt határidőre nem tudná szállítani a szerződésben lekötött teljes termékmennyiséget. Ennek bekövetkezése esetén az adós a hátralékról váltót adott. Az előlegként felvett összeg után az adós az áru szállításának napjáig 10–15 %-os kamatot fizetett, amit a hitelező a kölcsönösszegből a szerződés megkötésekor levont. Sokszor előfordult, hogy a hitelt nyújtó – további kölcsönösszegek fejében – több évre lekötötte a termést. Hasonló módon jártak el, de jóval körültekintőbben, és csak egy-egy évre kötvén le gyapjútermésüket a gyomai parasztgazdák. A termés előre lekötése volt az oka annak, hogy Festetics László gróf a gyapjútermésére a bécsi Biedermann cégtől 1828-ban felvett 80 ezer ezüstforintnyi kölcsönének kamatait még 1845-ben is fizette, valamint annak, hogy az 1840-es években 60 és 200 között mozgott azoknak a községeknek a száma, amelyeket 12–32 ezer, sőt egyes esetekben 80 ezer konvenciós forintnyi adósság is terhelt, mert a rossz időjárási viszonyok miatt nem tudták leszállítani a szerződésben vállalt dohánymennyiséget.

Kereskedők három havi fizetésre esedékes áruhitelt kaphattak. Ezt tekintették akkori szokás szerint készpénzvásárlásnak. A nyugati tőkés államokban ekkor 31 nap volt ugyanennek a hitelnyújtásnak a lejárati ideje. Kötelezvény, váltó, vagy harmadik kereskedőnek fizetendő számlaösszeg, mint hitelforma, szintén az áruhitelezés módjai közé tartozott már korunkban is.

A közép és rövid lejáratú kereskedelmi hitelek leggyakoribb formája a jelzáloghitel volt. A fedezetül szolgáló áru becsértékének legföljebb egyharmada erejéig adták a kölcsönt, havi 2–3 %-os kamatra. Az uzsorakamat felemésztette a várható haszon legnagyobb részét, immobilizálta a fedezetül szolgáló árut, lassította annak forgási sebességét.

Az 1840:XV. és XVI. törvénycikkek jelentősen könnyítették a tőkés pénzpiac szabályainak alávetett kölcsönszerzés lehetőségét. Alighanem ez lehetett az egyik forrása annak, hogy a Bécsben 1842 és 1847 között általában fellendült kölcsönügyletek sorában megnőtt a magyarországi főurak magánkölcsön-igénybevétele, amelynek végösszege több milliót ért el. Nem deríthető fel, hogy a legkevesebb 300 ezer forintos, de gyakrabban 0,5 millió és 1,5 millió forint között mozgó, egyetlen alkalommal 6,4 millió forintot elérő kölcsönökből mennyit fordítottak az arisztokraták nagybirtokaik korszerűsítésére, és mennyit használtak fel az egykorú forrásokban annyit emlegetett kastélyépítésekre, fényűzésre, esetleg örökölt vagy régebbi, magas kamatozású adósságaik törlesztésére.

Folyószámlahitelhez vagy az örökös tartományok kereskedőinek magyarországi megbízottja, vagy ottani tőkés ipari vállalkozók néhány magyarországi lerakatvezetője juthatott.

A pénzintézeti hálózat egyik korszerű formája volt a kisebb tőkék összegyűjtésére és forgatására életre hívott takarékpénztári szervezet, amelynek a Lajtán túl nem volt jelentősebb szerepe. A tőkeszegény Magyarországon azonban ez a kölcsönszerzési forma is enyhített valami keveset az ínségen. Az 1819-ben Bécsben alakult Első Osztrák Takarékpénztár 1827-ben és 1828-ban Pozsonyban, Nagyszombaton, Érsekújvárott, Zólyomban, Győrött, Szegeden, Varasdon és Eszéken kereskedőket bízott meg takarékbetétek gyűjtésével, illetve kölcsönök közvetítésével. Az osztrák vállalat tevékenysége azonban csak rövid ideig tartott.

1835-ben megalakult a Brassói Általános Takarékpénztár, 1841-ben pedig a kolozsvári. Nagyszebenben is létesült takarékpénztár. Fáy András több reformjavaslattal együtt az 1825–1827. évi országgyűlésen felvetette takarékpénztár alapításának – akkor hamar elfelejtett – gondolatát. 1839. március 19-én Pest megye közgyűlése már támogatta indítványát, 1840. január 11-én pedig elkezdte működését a Pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesület. Alapítóinak többsége földbirtokos, állami és megyei tisztségviselő volt. Ők együttesen 269 részvényt jegyeztek, a kereskedők 189 darabot. 1844-ben a vállalat részvénytársasággá alakult.

Az 1840. évi hiteltörvények közvetve segítették a gazdasági viszonyok megkövetelte és immár tőkés feltételek mellett hitelt nyújtó pénzintézeti hálózat kiépülésének megindulását. 1848-ban már 36 takarékpénztár működött az országban. Túlnyomó többségük az 1840-es évek második felében alakult. Alaptőkéjük 1844 és 1848 között 70 623 forintról 497 469 forintra emelkedett. A magyarországi takarékpénztárak jelzálogkölcsönöket folyósítottak földbirtokosoknak. Váltótárca-állományuk 1848-ban a jelzáloghitelek összegének mindössze 10%-át tette ki.

1841-ben alapította Ullmann Móric több kereskedőtársával együtt a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankot, amely váltó- és folyószámlahiteleket, értékpapírokra folyósított előlegeket bocsátott ügyfelei rendelkezésére.

A jelzáloghitelek összege Magyarországon 1848-ban 633 420 forint volt. A magyarországi pénzintézetek saját és idegen tőkeállománya 1848-ban összesen 839 497 forintot tett ki. Ebből 136 727 forint az alap- és a tartaléktőke, 702 749 forint a betétállomány. Ezek az összegek is tanúsítják, hogy belső hitelforrásokból sem a nagyüzemi termelésre áttérni kívánó birtokosok, sem a jelentős tőkés ipari vállalkozások alapításához szükséges pénztőke nem volt előteremthető.

A nagy tömegű áru és az azokat szállító eszközök biztosítása a korszerűsödő, a tőkés gazdálkodás felé haladó gazdálkodás elemeinek megjelenéséről vall. Magyarországon 1807-ben alakult meg Csepy Zsigmond ügyvéd kezdeményezése nyomán a már említett Komáromi Szabadalmas Hajóbiztosító Társaság, 1845-ben pedig a Kölcsönös Biztosító Egylet. Utóbbinál alakulásakor 10,4 millió forint értékű gabonát biztosítottak. Egy évvel később a 200 forint névértékű részvényekre egyenként – felkerekítve – 78 forint osztalékot fizettek.

Jég-, tűz- és vízkár elleni biztosításokat elsőként olasz, angol, osztrák társaságok kötöttek Magyarországon. 1830 és 1848 között egy milánói biztosító intézet 1 400 025 forint értékű biztosítást kötött. A Trieszti Osztrák–Olasz Biztosító Társaság 1844-ben Magyarország és Erdély jég- és vízkár sújtotta birtokosainak kereken 110 381 forint, 1845-ben 154 109 forint biztosítási díjat fizetett ki: A külföldi biztosító intézeteknek Magyarországon neves pesti kereskedők voltak az ügynökei (a londoni Globe Életbiztosító Társaságé Liedemann Sámuel Frigyes, az Első Osztrák Tűzbiztosító Társaságé Liedemann János Sámuel, a Trieszti Osztrák–Olasz Biztosító Társaságé előbb Malvieux pesti nagykereskedő és pénzváltó, majd Kappel Frigyes).

Benda Kálmán

Napóleon és Magyarország

Kikapcsolva a külügyminisztereket, a két uralkodó megegyezett egymással, s október 14-én megkötötték a schönbrunni békét. Az Osztrák Császárság mintegy 150 ezer négyzetkilométernyi területet vesztett, három és félmillió lakossal. Elvesztette Krajnát, Triesztet, Karintia déli felét, s Magyarországból is lekanyarították Horvátország tengermenti részét.

Vörös Károly

A megyei ellenállás és tanulságai

Ugyanakkor a francia uralom alatt az Illír Királysághoz csatolt magyar tengerpartot és a Száván túli Horvátországot, melyek 1815 után az akkor felállított trieszti gubernium alá rendeltettek, 1822-ben visszacsatolták a Magyar Királysághoz.

A Védegylet

De még közel egy időben meg kellett érnie azt, hogy a Védegyletet nem sokkal megelőzve összehozott – hasonlóan ahhoz: az önálló nemzeti gazdaság megalapozásának igényével fellépő – Magyar Kereskedelmi Társaság is elbukott. Az 1843-ban elsősorban magyarországi termények vámkülföldi közvetlen exportjára kezdeményezett, s főleg főúri részvényesek tőkéjével dolgozó társaság rövid – és kizárólag kereskedelmi igazgatója, egy Szabó Pál nevű trieszti kereskedő hamis jelentéseire és meghamisított mérlegére alapozott – tündöklés után (melyben a részvételtől vissza nem húzódható pesti kereskedők nem nagy örömmel észlelhették a tőlük függetlenülni akaró birtokosok sikeresnek induló terményértékesítési kísérleteit), 1846 nyarára csődbe került. Szabó megszökött, a kárnak csak egy része térült meg, de nagyobb volt a morális veszteség; a Gyáralapító Társaság, a Védegylet, az Iparműtár kudarca vagy ellaposodása után a Magyar Kereskedelmi Társaság nyílt bukása önálló hazai gazdaság immár nagyipar és nagykereskedelem léptékében a társadalom mozgósítása által való megteremtésének: az ellenzék minden gazdaságpolitikai akciója végső céljának legalábbis ideiglenes csődjét, mindenesetre még korai voltát bizonyította, vagy látszott bizonyítani.

Széchenyi válsága

Mivel azonban 1840-ben a kormány tervbe vette a bécs-trieszti vasútvonal államköltségen való megépítését, ami az egész hazai export Bécs felé és innen ausztriai kikötőbe való terelésének (és ennek következtében ausztriai vámolás alá jutásának) veszélyével fenyegetett, a fiumei, tehát magyar vámbelföldi kikötőhöz vezető vasúti kapcsolat létesítése rendkívül sürgőssé vált.

Szabad György

A közlekedés és az áruforgalom fejlődése

A dunántúli vasutaknak a triesztivel létesített összeköttetése 1860-tól nagyarányú tengeri szállítást tett lehetővé. A jórészt francia, kisebb részben birodalombeli, angol, olasz, belga és délnémet tőkével alakított vasúttársaságok nemcsak az építési koncessziókat szerezték meg, hanem a már megépült hálózat fővonalait, köztük a reformkorban építetteket is. A vasúttársaságok egyidejűleg tettek eleget a birodalmi hadvezetés szempontjainak, a Magyarország gazdasági és politikai beolvasztására irányuló törekvéseknek és saját üzleti érdekeiknek. Egyik elsődleges céljuk az volt, hogy az általuk megszerzett magyarországi feketeszéntelepek bányakincsének közvetlen vasúti szállítását biztosítsák. Ez is magyarázza azt a sietséget, amellyel az Alföldet átszelő, a krassó-szörényi bányavidéknek tartó fővonalat kiépítették. Azzal pedig, hogy a magyar hálózatot az ugyancsak őket uraló birodalmi vasútrendszer függvényévé tették, kettős céljuk volt. Egyfelől a szállításból eredő közvetlen haszon biztosítása, másfelől a lajtántúli nagypolgárság azon törekvésének szolgálata, hogy a vasúthálózat is a birodalmi piac egységesítését mozdítsa elő a magyarországi agrártermékek és nyersanyagok, valamint a lajtántúli iparcikkek cseréjének fokozása révén. Ezért is kapcsolták például a Horvátországon átvezető fiumei vasút hazai tervének elvetésével a tengernek tartó magyarországi vonalakat a triesztihez. Ezért nem jutott pénzügyi támogatás azoknak a Pest-vidéki ipar fejlesztése szempontjából jelentős vasúti terveknek, amelyek a hazai tulajdonban álló salgótarjáni bányavidéket kívánták összekapcsolni az ország központjával. Noha 1848-ban a magyar országgyűlés „szentesített” törvénnyel utasította a kormányt, „hogy Budapesttől mint a haza szívétől a határszélekig irányzandó 6 új vaspályavonalakat… tervezzen”,[7] s a fiumei vonal építését tüstént kezdesse meg, majd sürgető feladatként iktatta újabb (az uralkodó által már nem szentesített) törvénybe, hogy Pestről Kolozsváron és a Székelyföldön át az Ojtozi-szorosig vasút építendő, az önkényuralom közel két évtizede kevésnek bizonyult Magyarország és Erdély vasúti összeköttetésének a megteremtésére. Miután közvetlen érdekeiket biztosították, a nagy vasúttársaságok magyarországi építési aktivitása erősen lecsökkent. 1860-tól a kiegyezés megkötéséig évi átlagban jóval kevesebb vasutat építettek, mint az 1850-es években. „A vasutakat az idő hozta és nem Ön, drága Kegyelmes Úr”[8] felelte Széchenyi a Bach által a rendszer dicséretére íratott Rückblicknek a vasútépítkezésekre is hivatkozó önünneplésére. Ehhez nemcsak azt indokolt hozzáfűzni, hogy ”az idő” követelményei az érdekek révén érvényesültek, hanem azt is, hogy a magyarországi vasútépítés üteme korántsem volt egyedülálló. Nemcsak Nyugat-Európában, hanem az 1860-as években már a cári Oroszországban is gyorsabb ütemben folyt a vasutak építése. A Habsburg-birodalomban egyébként az önkényuralom korában a vasutak építésére és felszerelésére fordított állami kiadások összegéből alig 21% jutott a „magyar tartományokra”, ami nemcsak a terület és a lakosság szerinti arányoktól maradt nagyon el, hanem a birodalom közterheiben való kényszerű részvétel mértékétől is.

A vasutak óriási jelentőséghez jutottak az áruforgalom lebonyolításában. Az 1860-as évek derekán a magyarországi vasúthálózat forgalma – közel 2 millió személy szállítása mellett – elérte az évi 27 millió mázsát. (Nyugat-Európához mérten e számottevő eredmények is eltörpültek. Azonos lakosságszámhoz viszonyítottan a vasutak személyszállítása Angliában közel harminchatszorosa, Franciaországban mintegy tízszerese, áruforgalma amott több mint harmincszorosa, emitt több mint nyolcszorosa volt az egykorú magyarországinak, de a hazai fejlődés üteme erősen elmaradt a lajtántúli mögött is.)

Viszonylag gyors ütemben folyt tovább és igen jelentős eredményekhez vezetett a reformkorban megkezdett folyamszabályozás. Míg a nagyarányú, a földmunkások ezreit mozgósító Tisza-vidéki munkálatok elsősorban az ármentesítés célját szolgálták, a Duna mentén főként a gőzhajózás követelményeire voltak tekintettel. Az 1830-ban alakult és a Rothschild-bankház érdekeltségi köréhez tartozó Dunagőzhajózási Társaság (DGT) az 1880-ig terjedő fél évszázadra szerzett kiváltságot a nagy vízi út gőzhajóforgalmának lebonyolítására. Az 1856. évi párizsi kongresszus szabad víziúttá nyilvánította ugyan a Dunát, de a DGT, amellett, hogy monopóliumának formális megvonásáért nagy közkárpótlásban részesült, a korszak egészén át így is meg tudta őrizni hegemóniáját, sőt képes volt keresztezni néhány magyar tőkés és birtokos azon kísérletét, hogy egy, a szerb fejedelemségben koncessziókhoz jutó angol hajózási társaság működését a magyar szakaszra is kiterjeszthesse. A DGT-nek, amely részese és az állam által szavatolt jövedelem révén is legfőbb haszonélvezője volt a közlekedés forradalmasodásának, 1851-ben 5561 lóerejű 51 gőzhajója, 200 uszállyal járta a Dunát, 1864-ben már 12 588 lóerejű 134 gőzöse szállította az utasokat és vontatta 544 uszályát.

Míg a vasútépítés és a gőzhajózás az áruforgalom technikai feltételeinek szintemelkedést jelentő változását hozta, a közutak állapota alig javult. Nagyon kevés új utat építettek, noha a magyar úthálózat a legritkább volt az egész birodalomban. A közmunkaerővel nemcsak a feudális megye, hanem az önkényuralmi közigazgatás is rosszul gazdálkodott. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy az új vasút- és gőzhajóállomások forgalomelszívó hatásának természetes következményein túl is az árucsere számos korábbi csomópontja süppedt a jelentéktelenségbe.

A közműveltség színvonalának lassú emelkedésével, még inkább a gazdasági élet fokozódó kapcsolatteremtési igényével függött össze a postahálózat kiépülése. Az 1860-as évek elején a szűkebb Magyarországon minden lélekre 1,65 db levélküldemény esett, ami az európai átlag harmadát sem érte el, de 1863-ban Pesten már 41 500 magántáviratot adtak föl, s ezt a számot a birodalomban csak Bécs (igaz, négyszeresen) és Trieszt (másfélszeresen) múlta felül.

A bányászat és az ipar fejlődése

Egykorú adatok szerint az 1860-as évek derekán Triesztben nagyrészt lajtántúlí exportőrök által behajózott lisztnek kétharmada Magyarországról került ki.

Az átalakuló polgárság

A magyarországi agrártermékek kivitelének Triesztbe terelése a távolsági kereskedelmet a legfontosabb lehetőségétől ütötte el.

A kiegyezési törekvések megerősödése

Vélt és valóságos gazdaági érdekek is a kompromisszum szükségességének érveit erősítették a birtokosság körében. Termését a birodalmi belső piacon és a Bécsen át, illetve a Triesztbe vezető vasutak közvetítésével Nyugaton is viszonylag könnyen, s általában jó áron értékesíthette.

Kolossa Tibor

A Monarchia nemzeti és társadalmi struktúrája

Kivételezett helyzete volt Triesztben és Dalmáciában az olasz burzsoáziának, amely gazdasági és politikai súlyánál fogva függőségben tarthatta az ottani szlovén és horvát lakosságot.

Katus László

A közös vámterület

A Monarchia egyes határmenti körzetei, elsősorban tengeri kikötői egy ideig kívül maradtak a közös vámterületen, s úgynevezett vámkülzeteket, illetve szabad kikötőket képeztek. Dalmácia és Isztria, valamint a horvát tengerpart kisebb kikötői és a galíciai Brody körzete 1880-tól, Trieszt és Fiume szabad kikötők pedig 1890-től csatlakoztak a közös vámterülethez, s 1880-tól vált annak részévé az okkupált Bosznia és Hercegovina is.

A két országnak közös pénzrendszere volt: az „ausztriai érték” (az ezüst forint) közös valuta maradt, s ugyancsak fenntartották a jegykibocsátó bank közösségét is. Az áruk és a termelési tényezők szabad forgalmának biztosítása érdekében bizonyos gazdasági ügyeket mindkét országban „egyenlő alapelvek” szerint kellett intézni és kezelni. Ilyenek voltak a fogyasztási adók, a jövedékek, a posta- és távirdaügy, a vasutak építése és üzemeltetése, a tengeri és folyami hajózás, a szabadalmi ügy, a fémjelzés és a házalás. A két ország azonos mérték- és súlyrendszert használt (Ausztriában az 1870-es évek elejétől, Magyarországon 1876. január 1-től használták a méterrendszert), s kölcsönösen biztosította a részvénytársaságok szabad működését, az iparosok és kereskedők szabad telepedését. A trieszti Lloyd tengerhajózási társaság – amely 1872-ben felvette az Osztrák–Magyar Lloyd nevet – mindkét állam részéről évi szubvencióban részesült.

A szállítás forradalma

A kiegyezéskor üzemben álló 2160 km vasútvonalunk az Alföld gabonatermő területeit kapcsolta össze Béccsel és a trieszti kikötővel, s rajtuk keresztül a világpiaccal. Az ország északi és keleti részeinek még nem volt vasútja. Iparvidékeink közül csak az Osztrák Államvasúttársaság krassó-szörényi nehézipari üzemei rendelkeztek vasúti összeköttetéssel. Vasútvonalaink 97%-a 3 nagy magántársaság tulajdonában volt: a Bécs felé vezető vonalakat az Osztrák Államvasúttársaság, a trieszti vonalat a Délivasút birtokolta, míg a tiszántúli vonalakat a Tiszai Vasút Társaság építette ki. Az első két társaság francia és osztrák tőkések alapítása volt, a harmadikban külföldi tőkéscsoportok mellett magyar nagybirtokosok is közreműködtek.

Az infrastruktúra: szállítás és építkezések

Baross 1890-ben felbontotta a magyar kormány szerződését az osztrák Lloyd Társasággal, s ezzel megszüntette a trieszti vállalat közös jellegét. Az Adria Rt.-t állami támogatásban részesítették, hajóparkját lényegesen kibővítették, s az osztrák kormánnyal kötött megállapodás értelmében Trieszt és Fiume hajóforgalmát keleti irányban a Lloyd, nyugati irányban pedig az Adria bonyolította le.

Galántai József

Olaszország hadba lépése

Olaszország az antant képviselőivel 1915. április 26-án Londonban egyezményt kötött. Eszerint a római kormánynak egy hónapon belül be kellett lépnie a háborúba az antant oldalán. Ennek fejében az angol, a francia és az orosz kormány elismerte Olaszország jogát egész Dél-Tirolra, Triesztre és környékére, Isztriára, Dalmácia nagy részére az előtte fekvő szigetekkel és Valonára; s elismerte Olaszország protektorátusát Albánia felett.

Forradalmi jelenségek a hadseregben és a hadiflottában

A cattarói felkelés (február 1–3.) szorosan összefüggött a pólai (január 22–28.) és a trieszti (január 28.—február 2.) kikötők nagy sztrájkjával.

Lábjegyzetek

  1. Idézi: J. Adamcek, Zrinsko-Frankopanski projedi u XVII. stoleću. Radovi 2. Zagreb, 1972. 45.
  2. Idézi: E. M. Langfelder, Les séjours en Suise, en France et en Begique du comte de Zinzendorf d'apres son Journal. Études Francaises, Szeged, 1933. 82.
  3. Archives Nationales (Paris), AE. BL 1084–1085, Correspondances consulaire, Trieste, 1777–1778.
  4. Ugyanott 1084. pag. 27.
  5. Ugyanott 1084. pag. 32.
  6. Podmaniczky József levele Fekete János grófhoz, 1785. március 18. Országos Levéltár E 864. Nr. 53.
  7. 1848. XXX. tc. 3. §. Magyar Törvénytár. Szerkesztette Márkus Dezső. 1836–1868. évi tölvényczikkek. Budapest, 1896. 253.
  8. Gróf Széchenyi István döblingi irodalmi hagyatéka. Kiadta Károlyi Árpád és Tolnai Vilmos. III. Budapest, 1921–1925. 479. (Fordítás a német eredetiből).

Irodalom

Zinzendorf naplóját 1772. évi magyarországi útjáról kivonatosan ismertettem az előző bekezdés végén idézett tanulmányaimban. A trieszti éveket a Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv, Varia, Zínzendorf-Nachlaß, Tagebücher, 23–26. kötet tartalmazza; itt találjuk elszórtan a fiumei magyar látogatókról közölt adatokat.

A trieszti francia konzul és az öntevékeny Batthyány Tódor levelezése (mellékesen igen érdekes Zinzendorf-levelek társaságában): Párizs, Archives Nationales, AE, BI 1084 (az 1777–1778. évek), BI 1085 (a következő évek iratanyaga). Tanulságos, hogy a franciák is nehézségekkel küzdöttek: nem bírtak az angol export versenyével. Saint-Sauveur konzul igazán igyekszik, kapcsolatot tart fenn a fiumei magyarokkal, javasolja, hogy fiát nevezzék ki vicekonzul minőségben az új szabadkikötőbe, mellyel – tekintettel a magyar urak gabona- és egyéb kiviteli ambícióira – gyümölcsöző üzleteket lehetne kötni. A magyar–francia kapcsolat virul itt a tengerparton. Breiteuil, a bécsi francia követ ugyan megtiltja a trieszti konzulnak, hogy Batthyány házában vendégeskedjék, de Saint-Sauveur azért rövid időre ezt is vállalja. Magyar levelezői és „barátai”: Skerlecz Miklós, Almássy Pál, Majláth György. Fiát is azzal az indoklással javasolja fiumei állásra, hogy matematikában, olasz és német nyelvben jártas, történelemmel, joggal foglalkozik (hogy a magyar jogot megismerje), és magyar érdeklődése megnyerte az urak tetszését. Említsük meg, hogy a tehetséges gyermek szenvedélyes érdeklődése odáig terjedt, hogy 1779. szeptember 20-án Balassa Ferenc gróf házában felfedezte az utolsó három év exportjáról az uralkodónő számára készített kimutatást; egész éjjel ezt másolta s eljuttatta apjának. Az informatív konzultól azt is megtudhatjuk (1779. október 24.), hogy Batthyány szerint a lombardiai kormányzó Firmian gróf, a Colloredo, Kinsky, Khevenhüller családok angolbarátnak tekintendők. Ezt követi Batthyány pálfordulása október végén: a magyar szabadkereskedelmi, olcsó, jobbágytermelte árukkal elképzelt francia relációknak ezzel vége szakad. Saint-Sauveurt Velencébe helyezik, utódja igen keservesen küszködik a hamburgi és az angol konkurenciával.

Kiadványok