Turócszentmárton

A Múltunk wikiből

szlovákul Martin, korábban Turčiansky Svätý Martin, németül (Turz-)Sankt Martin

város Szlovákiában, a zsolnai kerület turócszentmártoni járásának székhelye
Wikipédia
Turócszentmárton címere

Kossuth, 1890-ig Kossut, szlovákul Košúty Turócszentmárton városrésze, korábban önálló község, Turócszentmárton központjától északkeletre. Wikipédia

1861. június 6–7.
A szlovákok nemzeti kongresszusa Turócszentmártonban.
1863. május 31.
A Matica Slovenská közművelődési egylet megalakulása Turócszentmártonban.
1869. március közepén
Turócszentmártonban megindul a Národnie Noviny, a Szlovák Nemzeti Párt lapja.
1874. december 30.
A turócszentmártoni szlovák algimnázium bezárása.
1884.
A horvát Független Nemzeti Párt programja a horvát autonómia jelentős kiszélesítését követeli.
Az újvidéki Duna-hidat átadják a forgalomnak.
Turócszentmártonban megalakul a Tatra Felsőmagyarországi Bank.
1901. április 11.
A Szlovák Nemzeti Párt turócszentmártoni értekezlete; politikai aktivitás elfogadása, új program kiadása.
1918. október 30.
A Szlovák Nemzeti Tanács elfogadja a turócszentmártoni deklarációt.

Szabad György

A tudományos intézmények

1863-ban Turócszentmártonban alapították meg a Matica Slovenskát, a szlovák tudomány és irodalom központjának a funkcióit is ellátó közművelődési egyesületet.

A nemzetiségi kérdés fejleményei és hatásuk az országgyűlésre

A magyar országgyűlésre a legnagyobb hatást a június elején megtartott turócszentmártoni szlovák kongresszus gyakorolta. A kongresszus memoranduma a szlovák nemzet létének és egyenjogúságának elismerését és önálló beligazgatással bíró, szlovák nyelven szlovákok által igazgatandó, felső-magyarországi szlovák „Okolie&rdqul;, azaz „vidék” (kerület) körülhatárolását kívánta. Ugyanakkor teljes készségét jelentette ki a magyarországi nemzetek alkotmányos állami és törvényhozási közösségének az elismerésére. Heves küzdelem után a kongresszus többsége az emlékiratot a magyar országgyűléshez juttatta. A magyar sajtóban a kongresszus állásfoglalását kezdetben méltányló hangokat hamarosan mind hevesebb tiltakozások váltották fel. Erdély elkülönítettségének fenntartása, meg egy új szerb vajdaság felállítása ellen is számos tiltakozás hangzott el, de a közvetlen és a távolabbi történeti előzmények e területek különválasztottságát már keserűen megszokottá, ha nem is elfogadottá tették a magyar politikai közvélemény számára. A szlovák területi önkormányzat igénye azért keltett különösen nagy megdöbbenést, mert a felvidéki szlováklakta megyék mindig részei voltak a magyar államtestnek, sőt a török hódoltság idején annak súlypontja éppen rájuk esett. Emellett az országgyűlésen túlsúllyal bíró nemesi politikai vezető rétegeknek igen nagy hányada e területről származott, illetve volt ottani birtokai révén személyileg közvetlenül is érdekelt kormányzati rendszerének alakulásában.

A magyar országgyűléssel egyidejűleg ülésezett a horvát is, amelynek még az Októberi Diploma kibocsátásakor elhangzott uralkodói felszólítás értelmében nyilatkoznia kellett Horvát-Szlavonországnak „Magyarországhoz való viszonyát illető… óhajtásai és nézetei felől”[1]. A Habsburg-hatalom megosztó törekvéseinek fontos szerepük volt abban, hogy a horvátoknak nem sikerült biztosítaniok Dalmácia tényleges képviseltetését a zágrábi országgyűlésen, a határőrvidéki képviselők pedig csak késve és korlátozottan kapcsolódhattak be a tárgyalásokba. Fiume olasz polgárai viszont Magyarországhoz tartozásuk hangsúlyozásául maguk tagadták meg képviseltetésüket. Az alapvető államjogi kérdés kiélesedett vitája során a Magyarországgal fennállott társországi viszony reáluniós megújítását javasló Mirko Bogović vezetésével a képviselők mintegy negyed része elhagyta az országgyűlést. A többség által alkotott 1861. évi 42. horvát törvénycikk a „Trojednice”, a horvát—szlavón—dalmát királyság egységének, önállóságának és a történeti múltban valaha is birtokolt területei iránti igényei jogosságának elismerése esetén is csak olyan a perszonális unióra alapozott államjogi kapcsolat létesítésére volt hajlandó Magyarországgal, amely a horvátok önkormányzati jogait eleve elismerné. Tekintettel arra, hogy a horvátok nemzeti önrendelkezési jogainak maradéktalan elismerését magyar részről csak Kossuthék javasolták, míg Deák immár többséget nyert felirata konkrétumok helyett megelégedett a horvátokat „nemzetnek” nyilvánító tárgyalási ajánlattal, az egymásra találás halvány reményével csak az kecsegtetett, hogy a zágrábi országgyűlés is megtagadta képviseltetését a birodalmi tanácsban.

A magyar országgyűlés június folyamán kibontakozó nemzetiségi vitájában, amely a nemzetfogalom és az egyenjogúság értelmezése körül folyt, elsősorban a határozatiak táborában akadtak támogatói a tényleges engedményeknek, anélkül azonban, hogy a feliratot egy általános jellegű megnyugtató mondatnál többel kiegészíthették volna. Annál kevésbé, hiszen saját pártjukban is erősödtek az ellentendenciák, párhuzamosan a felszabadító háború reményének elbizonytalanodásával. Mind erőteljesebben érvényesült annak az agitációnak a hatása is, amely Kecskeméthy Aurél szerint azzal érvelt, hogy „Ausztriával a uralkodó házávali kibékülésünk ára nem oly nagy, mint amelyet a nemzetiségek követelnek, s ügyetlen forradalmáraink megadni készek lennének”[2]. Feltehetően Tiszáék újabb felelősségelhárító manővere folytán, a képviselőházban továbbra is többséget alkotó határozatiak kisebbségbe kerültek az Eötvös József javaslatára alakított nemzetiségi bizottságban. A bizottság többsége az Eötvös által, Deák és Andrássy egyetértésével kidolgozott elvi nyilatkozatában leszögezte, hogy „Magyarországnak minden ajkú polgárai politikai tekintetben csak is egy nemzetet, a magyar állam históriai fogalmának megfelelő egységes és oszthatatlan magyar nemzetet képezik”.[3] Ez a felfogás, amely Magyarországon csak egy „politikai nemzetet” ismert el arra hivatkozva, hogy a nemzet olyan történeti úton formálódott politikai közösség, amely különböző nyelvű népeket egyesít, ellentétbe került az együtt élő népek nemzeti kongresszusai által hangsúlyozott azon alaptétellel, hogy „a közös hazát” több „nemzet” lakja.

A nemzetiségi bizottság ugyanakkor leszögezte, hogy „az országban lakó minden népek… a magyar, szláv [értsd: szlovák], román, német, szerb, orosz stb. egyenjogú nemzetiségeknek tekintendők, melyek külön nemzetiségi igényeiket az ország politikai egységének korlátain belül az egyéni és egyesülési szabadság alapján, minden további megszorítás nélkül szabadon érvényesíthetik&rdqup;.[4] Azzal, hogy a bizottság a magyart is mint az egyenjogú nemzetiségek egyikét említette, nyilván jelezni kívánta a hegemonizáló törekvések feladását, de még a nyelvkérdés konkrétumai tekintetében sem vitte át következetesen a gyakorlatba ezt az alapelvet. A bizottság tagjai közül A. Vlad és S. Popovici román képviselők különvéleményükben „a politikai nemzet” fogalmát azzal az értelmezéssel tették magukévá, hogy azon az „egyenjogú nemzetek” együttese értendő, a konkrétumok tekintetében pedig Kossuth alkotmányjavaslatának legfőbb indítványaihoz közeledtek.

A nemzetiségi bizottság legnagyobb politikai mulasztása az volt, hogy az alapelvek kialakítására korlátozódva elhárította az együtt élő nemzetek kívánságainak, még a hivatalosan elébe utalt turócszentmártoni emlékiratnak a megtárgyalását is. Daxner, az emlékirat szlovák fogalmazója szerint „a magyarok” ekkor mulasztották el a megbékélés „kitűnő lehetőségét” nem ismerve el, hogy több „nemzet” lakja „a közös hazát”. Pedig ha ezt elismerve biztosítják „a szabad nemzeti fejlődést polgári, vallási, iskolai és kulturális téren”, akkor – szerinte – „a haza integritását azonosították volna a haza nemzeteinek életérdekeivel”.[5]

Törekvések az együtt élő népek összefogásának előmozdítására

1862 elején a Kossuthtal az országgyűlés végnapjaiban kapcsolatot teremtő következetes határozatiak a nemzetiségi megbékélés legális szorgalmazóiként léptek fel. A Kövér Lajos által szerkesztett Jövő feladatát nem utolsósorban éppen ebben jelölte meg „támogatóinak” az a húsz tagú csoportja, amelyben ott voltak a határozatiak balszárnyának vezetői (Szilágyi Virgil, Böszörményi László, Madarász József), a függetlenségi mozgalom titkos szervezetének olyan fontos alakja, mint Vidats János gépgyáros, további Kubinyi Ferenc akadémikus, Batthyány István gróf és mások mellett a nemzetiségi megbékélés elismert sürgetője, a turócszentmártoni nyilatkozat megfogalmazójával, Daxnerrel baráti viszonyba került Kállay Ödön és a sokoldalú szerbiai kapcsolatokkal bíró Csernovics Péter.

Szász Zoltán

Az új rendszer alapvetése

1875 májusában a hazai nem magyar népek egyesületi jogát körrendelettel a kulturális élet területeire korlátozta, novemberben pedig az előző kormány által indított vizsgálat eredményeként feloszlatta a turócszentmártoni szlovák közművelődési egyesületet, a Matica Slovenskát. A nemzetiségekkel szembeni erőszakos föllépés kétségtelenül növelte Tisza tekintélyét.

Katus László

A szlovákok

A nemzeti mozgalom vezetése az evangélikus és katolikus papság, valamint a meglehetősen gyér számú jogászi és pedagógus értelmiség kezében összpontosult. Többségük az 1861. évi turócszentmártoni nemzeti gyűlésen megfogalmazott program – vagyis a nyelvhatárok szerint kikerekített felvidéki megyékből létrehozandó szlovák területi önkormányzat – alapján állt, s a kiegyezés után a román és a szerb képviselők által benyújtott nemzetiségi törvényjavaslatot támogatta. A nemzetiségi kérdés parlamenti tárgyalásaiban a szlovák nemzeti politikusok nem vettek részt, mert 1865-ben egyetlen egynek sem sikerült közülük bejutnia az országgyűlésre. 1869-ben is csak egy szlovák politikust – Viliam Pauliny-Tóthot – választottak meg, s őt sem a felvidéki, hanem a bácskai szlovákok. 1872-től közel három évtizeden át csak a kormánypárt padsoraiban találkozunk néhány elmagyarosodott szlovák képviselővel.

A szlovákoknak nem volt sem autonóm nemzeti egyházuk, sem nagyobb városi központjuk, mint a szerbeknek vagy a románoknak. Az 1863-ban alapított szlovák kulturális egyesület, a Matica Slovenská székhelye, Turócszentmárton inkább csak falu volt még akkoriban. A 60-as években a szlovákok politikai központja a fővárosban volt, itt jelent meg vezető lapjuk, a Pešťbudínske vedomosti (1861–69) is. A szlovák nemzeti párt 1869-ben induló új lapja – előbb csehes képzéssel Národné Noviny, majd 1872-től szlovákosan Národnie noviny – azonban már áttette székhelyét Turócszentmártonba. Mindkét lap a szlovákok nemzetként való elismeréséért és önkormányzatáért harcolt az oszthatatlan és egységes Magyarország keretei között. Élesen bírálták a magyar nemzetiségi politikát és a nemzetiségi törvényt, s ezért az egyik vezető szlovák politikust, J. M. Hurbant sajtóperben el is ítélték.

A szlovák Nemzeti politikának a hagyományosan Bécs, majd a 60-as évek végétől kezdve egyre inkább Szentpétervár felé tekintgető úgynevezett memorandista (vagyis az 1861-es memorandum alapján álló) szárnyával szemben már a kiegyezés előtti években kialakult egy olyan csoportosulás, amely a magyar liberálisokkal együttműködve kereste a szlovák nemzeti fejlődés biztosításának lehetőségét, s a kiegyezés után – nemzetiségének megőrzésével – igyekezett bekapcsolódni a kibontakozó magyar gazdasági és közéletbe. Ennek a magyarok felé orientálódó irányvonalnak a kezdeményezője Ján Palárik katolikus pap-politikus és író volt, hívei pedig főként a fővárosban és a szlovák–magyar vegyes lakosságú városokban és községekben élő szlovák papok és értelmiségiek sorából kerültek ki. Ez az irányzat – amelyet „új szlovák iskolának” neveztek – a kiegyezés után a pesti szlovák demokrata egylet körül csoportosult, Ján Bobula fiatal építész vezetésével, aki lapjukat, a Slovenské Novinyt is szerkesztette. Eleinte a magyar szélsőballal működtek együtt, később önálló nemzeti ellenzéket alkottak, bár országgyűlési képviselőjük nem volt. A nemzetiségi törvényt ők is „szűkkeblűnek” tartották, s követelték revízióját, de legalábbis az iskolákra, az anyanyelv használatára és a szlovákok állami hivatalokban való alkalmazására vonatkozó pontjainak gyakorlati végrehajtását. Több mint 60 ezer aláírással ellátott kérvényt nyújtottak be Eötvös kultuszminiszterhez szlovák közép- és felsőiskolák felállítása érdekében, majd Lónyayval is tárgyaltak a szlovák nemzeti kivánságok teljesítéséről. Próbálkozásaik azonban eredménytelenek maradtak, a magyar uralkodó osztályokkal való együttműködés kísérlete semmit sem hozott a szlovákok számára. Az új szlovák iskola sorsát végleg megpecsételte a szlovákok nemzeti kulturális intézményeinek felszámolása 1874–75-ben. A Slovenské Noviny beismerte, hogy minden eddigi erőfeszítésük kudarcot vallott, s beszüntette megjelenését.

Az 1870-es évek elején a felvidéki és a fővárosi magyar sajtó egyre hevesebb támadásokat intézett a szlovák középiskolák és a Matica Slovenská ellen. 1874 tavaszán Zólyom vármegye közgyűlése – a magyarosítás egyik élharcosa, Grünwald Béla alispán indítványára – feliratot intézett a kormányhoz, amelyben sürgette a turócszentmártoni, a znióváraljai és a nagyrőcei szlovák gimnáziumok bezárását azzal az indoklással, hogy ezekben az iskolákban „haza ellenes szellem uralkodik… s csak a pánszlavizmus terjesztésére van bennök súly fektetve”.[6] A felirathoz még 26 másik törvényhatóság is csatlakozott. A vizsgálatot végző egyházi és iskolai főhatóságok nem találták semmi jelét a kifogásolt „haza ellenes” szellemnek – bár azt is megállapították, hogy a magyar nemzeti hazafias szellem is hiányzik. Eleinte a vallás- és közoktatásügyi minisztérium sem talált okot a szlovák gimnáziumok elleni fellépésre, de végül is a kormány a magyar nacionalista közvélemény nyomására bezáratta mindhárom iskolát. Ettől kezdve a szlovákoknak nem volt többé anyanyelven oktató középiskolájuk, csupán az első osztályban kisegítő nyelvként használták a szlovákot a felvidéki gimnáziumokban és reáliskolákban.

Hasonlóképpen járt a Matica Slovenská is, amely ellen a kormány – az évekig tartó sajtótámadások nyomására – rendőri és törvényhatósági vizsgálatot rendelt el, majd 1875-ben Tisza azzal az indoklással, hogy a Matica „nem annyira az irodalom fejlesztésével, mint inkább pánszláv irányú politikai izgatásokkal foglalkozik; hogy irodalmi tevékenységében jobbadán csak a magyar állam és nemzet ellen gyűlölséget szító művek kiadására szorítkozik”,[7] feloszlatta a szlovák kulturális egyesületet.

A szlovák nemzeti mozgalom az 1870-es években teljesen visszavonult az országos politika küzdőteréről. A Szlovák Nemzeti Párt valamennyi választás előtt kinyilvánította távolmaradását. A mozgalom turócszentmártoni konzervatív vezérkara a sajtóban és irodalmi munkákban ápolta a szlovák történeti hagyományokat és a nemzeti öntudatot, elkeseredetten támadta a magyarosító politikát, és siratta a szlovák nép „elfajzott fiait”, akik egyre nagyobb számban magyarosodtak el. Miután Bécsben és Pestben egyaránt csalódtak, egyre inkább előtérbe került az orosz orientáció. A szlovák vezetők gyakran utaztak Oroszországba, sokat írtak az orosz kultúráról és politikáról, s a cári hatalom támogatásától várták a szlovákok sorsának jobbra fordulását. A politikai passzivitás, a nemzeti elzárkózás és a belső! kultúrmunka ezen évtizedeiben Svetozar Hurban-VajanskyJ. M. Hurban fia, regényíró, publicista és szerkesztő – vált a turócszentmártoni szlovák nemzeti centrum elismert vezérévé. E centrum politikai és irodalmi tevékenységének hatósugara azonban igen kicsiny volt, csak egy kisszámú értelmiségi elitre terjedt ki. A szlovák parasztság és kispolgárság tömegeivel nem volt kapcsolatuk, annak magatartására nem gyakoroltak semmiféle befolyást.

Dolmányos István

A koalíciós kormány nemzetiségpolitikai konfliktusai 1907-ben

A szlovák mozgalmak központjává ez időben Turócszentmárton helyett Rózsahegy és vidéke vált, a szlovák munkásmozgalom egyik erőssége.

Katus László

A tőkés fejlődés és az iparosodás meggyorsulása a nemzetiségi területeken

Korszakunkban jelentősen meggyorsult a szlovák, a román és a szerb hitelintézetek fejlődése. Számuk 1890-ben csak 30, 1915-ben már 222; alaptőkéjük 25 év alatt 5 millió koronáról 58 millióra emelkedett. Legtöbbjük kisebb, helyi jelentőségű bank vagy takarékpénztár, de voltak köztük milliós nagyságú saját tőkével rendelkező nagyobb intézetek is, mint: a nagyszebeni román Albina, az aradi Victoria, a nagyváradi Bihoreana, vagy a szlovákoknál a turócszentmártoni Tatra-Bank és a Rózsahegyi Hitelbank.

A szlovákok

A szlovák politika az 1880-es években lokális jellegűvé zsugorodott. A nemzeti kultúra és politika hagyományos központjában, Turócszentmártonban teljes izoláltságban, a szlovák nép tömegeitől elszigetelve, de velük kapcsolatot sem keresve, szűk látókörű provincializmusban élt a Szlovák Nemzeti Párt vezetőinek maroknyi csoportja. A romantika korából örökölt szláv népies idill, a konzervatív antikapitalizmus és a russzofil pánszlávizmus elemeiből egybeötvözött nemzeti ideológiájuk nemhogy a szlovák népre – amelynek tudomása sem volt róla – nem gyakorolt semmi hatást, de az értelmiség és a középosztály tagjaira is alig. Elszigeteltségükbe beletörődve, bár színvonalas, de igen szűk körben ható irodalmi munkásságot folytattak, tétlenül nézték a szlovák iskolák százainak elvesztését, a szlovákok tömeges disszimilációját. Választásról választásra deklarálták politikai passzivitásukat, miközben néhány száz magyar – illetve részben elmagyarosodott szlovák – arisztokrata és dzsentri család korlátlanul uralkodott a tiszta szlovák megyékben, a „jámbor és jó tót” szavazók pedig ciklusról ciklusra engedelmesen megválasztották a kormánypárt jelöltjeit.

A szlovákok etnikai és nemzeti pozícióinak ezt a rohamos gyengülését a korabeliek is észrevették. A magyar soviniszták könnyű zsákmánynak tekintették a szlovák népet, amelynek teljes elmagyarosodása már csak idő kérdése volt, de még a szlovák kérdést a helyszínen tanulmányozó neves skót publicista, Seton-Watson is közelinek ítélte a szlovákság teljes beolvadását.

A századfordulón azonban változott a helyzet: a szlovákság gazdaságilag és társadalmilag erősödni, nemzetileg öntudatosodni kezdett. Turócszentmárton mellé új nemzeti központok nőttek fel, amelyek súlyát már a korszerű tőkés gazdasági háttér adta: mindenekelőtt a gyorsan iparosodó Liptó megye két várossá növő községe, Liptószentmiklós és Rózsahegy, nyugaton pedig Nagyszombat, Szakolca és Vágújhely. E helyeken összpontosultak a szlovák ipari üzemek, pénzintézetek, itt alakult ki számottevő szlovák középburzsoázia. De fontos szlovák központtá lett Budapest is, ahol mintegy 50 ezer szlovák ipari és építőmunkás dolgozott, kialakítva a maga külön munkásszervezeteit és sajtóját.

A szlovákok politikai aktivitása szoros kapcsolatban állt a katolikus Néppárt 1896. évi választási hadjáratával. A Néppárt egyházpolitikai és szociális programja, amelyet a szlovák alsópapság népszerűsített, sokkal nagyobb hatást gyakorolt a szlovák parasztokra, s az evangélikusokra is, mint a turócszentmártoni ószlovák centrum néptől idegen, romantikus pánszláv ábrándjai. A Néppárt kapcsolatot keresett a Szlovák Nemzeti Párt egyes vezetőivel, s az 1896. évi választásokon több nyugat- és közép-szlovákiai kerületben szlovák jelöltek léptek fel néppárti programmal. A Bánffy-kormány azonban hatósági erőszakkal védte meg felvidéki pozícióit, s megakadályozta, hogy a néppárti szlovák jelöltek közül egy is bekerüljön a képviselőházba. Az akció ennek ellenére mégsem maradt eredménytelen: a Néppárt zászlaja alatt lépett a közélet porondjára és járta ki a politikai tevékenység iskoláját a szlovák katolikus alsópapságnak és értelmiségnek az a csoportja, amely ettől kezdve a szlovák nemzeti politika és az autonóm törekvések egyik jellegzetes irányzatát képviselte. Legnagyobb hatású vezetője a Liptó megyei parasztfiúból lett rózsahegyi plébános, Andrej Hlinka volt. A Néppárt politikai agitációjánál jelentősebb volt társadalmi-gazdasági és kulturális szervező munkája: paraszti és kisipari fogyasztási és hitelszövetkezetek, népbankok és olvasókörök szervezése, szlovák néplapok, röpiratok és népies könyvek kiadása. A néppárti agitáció felhasználta a századforduló új konzervativizmusának antiszemita jelszavait is, ezzel is hatott a tudatilag elmaradt tömegekre. A századforduló után a szlovák néppárti mozgalom fokozatosan levált az arisztokrata–főpapi vezetésű magyar pártról. Az önállósuló párt a szlovák nemzeti mozgalom új szakaszának hatásában és politikai sikereiben legjelentősebb erejévé vált.

Ugyancsak az 1890-es években lépett színre a szlovák politika másik jelentős – önmagában is több ágú és színű – csoportosulása, a polgári demokratikus jellegű csehszlovák irányzat. Az 1880-es évektől a cseh nemzeti közvélemény, elsősorban a terjeszkedni vágyó cseh ipari és banktőke egyre nagyobb érdeklődéssel fordult a szlovákok felé. akiket a cseh nemzet fejlődésben elmaradt ágának, nyelvüket pedig a cseh nyelv egyik dialektusának tekintett. A kezdetben inkább csak irodalmi, nyelvészeti és néprajzi síkon mutatkozó érdeklődésből kifejlődött a cseh-szlovák irodalmi és kulturális kölcsönösség mozgalma. A szlovákokat igyekeztek rábírni a cseh irodalmi nyelv, kultúra és irodalom befogadására; ennek érdekében cseh könyveket, újságokat és naptárakat terjesztettek közöttük. Az anyanyelvi középiskolákat nélkülöző szlovák ifjakat nagy számban taníttatták cseh- és morvaországi közép- és felső iskolákban. A cseh-szlovák kulturális egységmozgalmat az 1896-ban Prágában megalakult társadalmi egyesület, a Československá Jednota (Csehszlovák Egység) irányította. Cseh földről nemcsak könyvek, újságok, néprajzi gyűjtők és turisták jöttek Szlovákiába, hanem ipari és banktőke, gazdasági és műszaki szakemberek, majd politikusok is.

A szlovák nemzeti mozgalom hagyományos vezetése elutasította a csehszlovák irányzatot, mert az önálló szlovák nyelv, irodalom és nemzetiség hitét vallotta. Egyre többen akadtak azonban a szlovákok között is, akik úgy vélték, hogy a szlovák nemzetiség önmagában véve gyenge ahhoz, hogy sikerrel ellenállhasson a magyar politikai és kulturális nyomásnak; rövidesen teljesen el fog magyarosodni, ezért célszerű, ha a gazdaságilag és kulturálisan fejlett, rokon cseh nemzetre támaszkodik, s átveszi annak nyelvét és kultúráját. Kezdetben főleg a cseh iskolákban tanult szlovák ifjúság képviselte a cseh-szlovák egység gondolatát, az 1890-es években azonban már hatasos propagátorra talált az eszme szlovák földön is, Karol Salva tanító személyében, aki rózsahegyi nyomdájában kiadott havi és hetilapjaiban és népies kalendáriumaiban a cseh nyelv és kultúra terjesztésére vállalkozott.

A csehszlovák irányzat hatékony publicisztikai és politikai támogatást kapott a cseh nemzeti mozgalom haladó polgári radikális szárnyainál, amely a nyugat-szlovákiai származású ifjú prágai egyetemi tanár, a történész, filozófus és szociológus Tomaš G. Masarýk körül csoportosult. Masarýk cikkeiben és előadásaiban beható társadalmi és politikai analízis alá vette a szlovák viszonyokat, s élesen bírálta a szlovák nemzetiségi politika hagyományos irányának üres retorikáját, elavult, néptől idegen romanticizmusát, a reakciós orosz pánszlávizmushoz való kötődését, múlton merengő provincializmusát. Feltárta a magyar nemzeti elnyomás osztályalapjait, szociális motívumait, mechanizmusát, és rámutatott azokra a módszerekre, amelyekkel sikeresen fel lehet venni a harcot vele szemben. A nemzeti politikát össze kell kapcsolni a társadalmi és politikai demokráciával, a nép anyagi, gazdasági, társadalmi, erkölcsi és kulturális felemelésével és szervezésével. Soviniszta szólamok és a „Hej, Slováci” éneklése helyett a legszélesebb néptömegek közt kifejtendő szívós és mindennapos aprómunka: felvilágosítás, nevelés; szövetkezetek, olvasókörök, alkoholellenes egyesületek szervezése, ez a szlovák nemzet megmentésének és felemelésének egyetlen járható útja.

Masarýk sűrű levelezésben állt a szlovák politikai és kulturális élet vezetőivel, szlovák tanítványai pedig hazatérve az ő útmutatásai szerint folytatták tevékenységüket. 1898-ban Szakolcán megindították a Hlas (Hang) című folyóiratot Pavel Blaho és Vavro Šrobár szerkesztésében. E lap körül csoportosult a kibontakozó csehszlovák polgári irányzat: a hlaszisták. Híveik főleg a fiatal értelmiség és a felemelkedő középburzsoázia köréből kerültek ki. Nagyrészt hozzájuk csatlakozott a budapesti egyetem jelentős számú szlovák ifjúsága is, amelyre a magyar polgári radikálisok, valamint a szociáldemokraták is jelentős hatást gyakoroltak. Ez a budapesti szlovák értelmiségi csoport, amelynek vezére Milan Hodža, lapja pedig a Slovenský Denník (Szlovák Napló), majd a Slovenský Týždenník (Szlovák Hetilap) volt, szoros kapcsolatot tartott a magyar progresszióval, együttműködött vele a polgári demokratikus átalakulásért és az általános választójogért vívott harcokban. Hodža elsősorban a dél- és délkelet-alföldi szlovák telepes falvak parasztsága körében fejtett ki politikai agitációt. Idővel az egész hlaszista mozgalom súlypontja áthelyeződött a fővárosba, s 1909-től itt jelent meg új folyóiratuk, a Průdy (Áramlatok) is.

A század elején tehát megélénkült a szlovák politika, s több irányzat küzdött a nemzeti mozgalom programjának, irányvonalának meghatározásáért. A Szlovák Nemzeti Párt állandó szervezet nélküli, alkalmi alakulat volt, amely valójában csak a választások alkalmával összeült értekezletek nyilatkozataiban létezett. A századfordulóig lényegében a turócszentmártoni centrum konzervatív politikusai képviselték a pártot, de aztán döntő befolyásra tettek szert a néppártiak, majd a hlaszisták is. Ezek az új irányzatok általában nem szerveződtek határozottan elkülönülő önálló pártokká, formálisan a Szlovák Nemzeti Párt volt a nemzeti mozgalom politikai kerete, amíg a világháború előtti években végérvényesen szét nem váltak a különböző irányzatok és frakciók.

Galántai József

Andrássy különbékekérése

Október 30-án a turócszentmártoni Szlovák Nemzeti Tanács határozatot hozott Szlovákia Csehországhoz való csatlakozásáról.

Siklós András

Szlovákia

Október 30-án, egy nappal azután, hogy a horvát szábor állást foglalt a Magyarországtól való elszakadás mellett, a szlovák politikusok is értekezletre ültek össze Turócszentmártonban. Az értekezletet Dula Máté, a Szlovák Nemzeti Párt elnöke hívta össze, és azon valamennyi szlovák párt és frakció képviselője megjelent. Ott voltak a szeparatizmusra hajló turócszentmártoni konzervatívok, a csehbarát hlaszisták, a klerikális színezetű néppártiak és a szociáldemokraták közül is néhányan. A Tátra Bank helyiségében megtartott tanácskozás a végleges formájában ott megalakuló Szlovák Nemzeti Tanács nevében határozatot fogadott el, melyet másnap a Szlovák Nemzeti Párt lapjában, a Národné Novinyben nyilvánosságra is hoztak. A deklaráció eredeti formájában a Magyarországtól való elszakadást, a teljes függetlenséget és a korlátlan önrendelkezési jogot hangsúlyozta. A csehszlovák államhoz való tartozás a végső szövegezés során nyert egyértelmű megfogalmazást a cseh politikusokkal kapcsolatban álló Milan Hodža javaslatára, aki 30-án az esti órákban érkezett az értekezlet színhelyére.

A turócszentmártoni deklaráció – ellentétben a Prágában és Zágrábban hozott hasonló határozatokkal – nem jelentette egyben a hatalom azonnali, tényleges átvételét. A magyar közigazgatás a szlováklakta területeken továbbra is a helyén maradt, és csak annyiban szűnt meg egyes helyeken – elsősorban a falvakban –, amennyiben a gyűlölt közigazgatási tisztviselőik és a helyi rendfenntartó szervek a nagy erővel fellángoló tömegmozgalmak elől itt is menekülni kényszerültek.

Lábjegyzetek

  1. Közli: Deák Ferencz beszédei. II. Budapest, 1903. 503.
  2. Kecskeméthy Aurél, Vázlatok egy év történetéből. Pest, 1862. 183.
  3. Az 1861-ik évi magyar országgyűlés. Kiadta Osterlamm Károly. III. Pest, 1861. 388.
  4. Ugyanott III. 389.
  5. Idézi: Szabad György, Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860–61). Budapest, 1967. 555.
  6. Zólyom megye felirata 1874. április 15-én. Idézi: Kemény G. Gábor, Iratok. I. 426.
  7. Az 1875. április 1-i minisztertanács jegyzőkönyve. Idézi: Kemény G. Gábor, Iratok. I. 508.

Irodalom

Turócszentmártonra: D. Rapant, Viedenské memorandum slovenské z roku 1861 (Turč. Sv. Martin, 1943) és Fr. Bokes, Dokumenty k slovenskému narodnému hnutiu v rokoch 1848–1914. I–II. (Bratislava, 1962–65).

Kiadványok