Udvar és udvari szervezet

A Múltunk wikiből

Az udvar szónak – ugyanúgy, mint a keleti ordu~orda, szláv dvor, német hof és latin curia, aula megfelelőinek – a középkorban több jelentése volt; jelentette a fejedelem szálláshelyét, kíséretét és végül elvontan magát a fejedelemséget.[1] Az udvar életszükségleteit olyan szervezet látta el, mely társadalmilag és helyileg két részre tagolódott: vezetői és belső szolgálatú tagjai a fejedelem kíséretében utaztak, míg a termelő szolgáló népek elöljáróik irányítása alatt országszerte az udvarhelyek körül csoportosultak.

A nomád társadalmakhoz hasonlóan a X. századi magyar fejedelmeknek is voltak udvarhelyeik, ezeket személynevükkel nevezték Árpádtól Gézáig. Magyarországon István király műve volt a királyi udvarházak, curtisok szervezetének egységes kiépítése. Géza fejedelemmel ugyanis megszűntek az uralkodónévvel nevezett udvarhelyek, és ettől kezdve gyakran a szláv eredetű udvar szóból képzett Udvar(d), Udvarhely névvel vagy a hely sajátos nevével jelölik azokat a központokat, ahol egy-egy királyi udvarház állott. Ezek az egész országot behálózták, függetlenül a vármegyeszervezettől; egy-egy vármegye területén olykor több is volt található belőlük, például Buda tágabb környékén: Csepel, Óbuda, Visegrád, Dömös, Pest, Cinkota és Taksony.[2]

Amint a keleti ordákhoz, udvarhelyekhez kapcsolódtak kézműves- és kereskedőtelepülések, ugyanúgy bizonyos, hogy a X. századi magyar fejedelmi udvarokat és szolgáló népek látták el: kezdetben egy-egy antik romváros (Pécs, Aquincum) lakói, később kisebb földvárak mellé telepített falvak népe.

E kezdeti félbarbár berendezkedést, amelyet a gyakori telepítésen kívül a fejedelmi szolgák rab állapota jellemez, István király olyan fejlettebb szervezettel váltotta fel, amelyben a szolgáló népek az udvarházak intézményes tartozékaivá váltak, hasonlóan a várakhoz kapcsolt szolgáló népekhez. Az udvarházak népei között képviselve voltak a fegyveres szabadok, a félszabad mezőgazdasági termelők (sajátos elnevezésük udvarnok) és a különféle szolgálatot ellátó udvari rab cselédek.[3]

Foglalkozás szerint megtaláljuk köztük az uradalom igájával dolgozó szántókat, a szőlősöket, a különféle pásztorokat: „disznóóvó”-t, lovászt és juhászt, a méhészeket, tárnokokat, szakácsokat, „húshorókat” és az italt kezelő „bocsárokat”.[4] Említést érdemelnek a kézműves vasasok, kovácsok, ötvösök, ácsok, a tálkészítő esztergályosok, a fazekas gerencsérek, a fonók és szövők, a természet ajándékát terítékre hozó halászok, vadászok, darócok, hálósok, madarászok, végül az udvar szórakoztatására rendelt solymászok, igricek és regösök.

Velük együtt a királyi udvarházakhoz kapcsolták a megye dolgozó népességének átlag egyharmad részét. A királyi udvarházakba hordták össze a beszolgáltatandó terményt vagy kézművesterméket, de az udvar körül is teljesítettek szolgálatot az arra kijelölt szolgáló népek.

A királyi udvarházak rendszere mellett már István király korában kiépül a királynéi és hercegi udvarházak szervezete is. Valószínűleg királynéi udvarház állott eredetileg a Bakony-Koppány mellett fekvő Bakonybélen, ahol 1015 után Gizella rokona, a németországi Szent Günther, majd az Imre herceget nevelő Szent Gellért remetéskedett. Az itt alapított bakonybéli apátságnak Gizella királyné is tett adományt többfelé, egyebek mellett az erdélyi Lapádon. Magyarlapád Asszonynépe faluval együtt egy patakvölgyet tölt ki, Asszonynépe jelentése pedig régi magyar nyelven „királyné népe”, ami igazolja a bakonybéli feljegyzés valódiságát, de egyben a királynéi birtokszervezet Gizella kori meglétét is. Erről egyébként az Altaichi Évkönyvek is tudatnak Péter király Gizellát megrövidítő intézkedései kapcsán.

A hercegi udvarházak és birtokok szervezete számos Árpád-kori oklevélből igazolható. Hercegi birtokból tett adományt például Álmos herceg 1108-ban, a dömösi prépostság alapításakor. Az összeírásból tudjuk meg többek között, hogy a Tolna megyei Koppány falu, ma Törökkoppány Somogyban, egy olyan hercegi uradalom központja volt, amelyhez több mint 30 faluban három század mezőgazdasági termékekkel adózó udvarnok és mintegy 100 egyéb szolgáltató tartozott.

Amikor a király vagy a herceg monostort alapított, ez általában egy régi udvarház egyházi célra áldozását jelentette, az új alapítvány gazdasági fenntartását pedig udvari szolgáló népek adományozása biztosította. Ez volt az oka, hogy a királyi egyházak birtokszervezete tükörképe lett a királyi udvari birtokszervezetnek. Az eladományozott udvarnokok és más szolgáló népek az egyháznak lényegében ugyanazon szolgálatokat voltak kötelesek teljesíteni, mint a királyi udvarnak.

A királyi udvari birtokszervezet igazgatása független volt a vármegyei szervezettől. A tihanyi alapítólevél méltóságnévsorából kitűnik, hogy egyes udvari szolgálatok vezetői már a XI. század közepén a királyi udvarban, a király körül teljesítettek szolgálatot. Ilyen volt mindenekelőtt az udvar feje, a nádorispán (comes palatii vagy palatinus), a királyi ménesek és lovászok főnöke, a főlovász (agaso), és a királyi asztalt étekkel ellátó főtálnok vagy asztalnok (infertor vagy dapifer), de ilyen lehetett a borellátásról gondoskodó főpohárnok vagy bocsár (pincerna) és a raktározó tárnokok feje is.[5] Ők kísérték a királyt, amint hatalmas kíséretével udvarházról udvarházra haladva felélte az oda összegyűjtött terményt, gabonát, illetve kenyeret, ökröket, bort és egyebet.[6]

A fejedelmi udvarokban már a X. század végén megjelent egy-egy térítő szerzetes, ott kápolnát épített, s mint másutt Kelet-Európában, Magyarországon is ezek váltak a térítés és egyházszervezés központjává. Emellett ez udvarházak egységes új szervezetéből frank mintára nálunk is kifejlődött a királyi kápolna intézménye.[7] Minden udvarházhoz tartozott egy-két kápolna. A kápolnákban tevékenykedő káplánok főnöke a király udvar mellett szolgáló főpap volt, utóbb e káplánok testületéből alakult a királyi kápolna szervezete. Tagjai, a káplánok nem csupán egyházi szolgálatot láttak el a király mellett, hanem mint jegyzők működtek, s belőlük állt a király „irodája”; fejlettebb viszonyok között – Magyarországon a XII. századtól – ebből alakult a kancellária.

A pannonhalmi alapítólevél zárórészéből kiderül, hogy István udvarában még nem volt kancellár, aki az írnok (notarius) által írt oklevelet ellenőrizte volna; az ellenőrzést [[Domonkos érsek végezte. A frank hivatalszervezet példájára kezdetben az esztergomi érsek tölthette be a főkáplán (archicapellanus) tisztét; a későbbi századokban a prímási méltósággal a főkancellárság járt együtt.

A királyi udvari szervezet áttekintése után felmerül a kérdés, hogy honnan ered ez az intézmény. Végső fokon Karoling frank intézményről van szó, ezt a latin források megnevezései árulják el.[8] Hozzánk való közvetítésében a szlávoknak volt jelentékeny szerepe, erre a szláv megnevezésekből következtethetünk. A kérdés csupán az, hogy miben állt ez a közvetítés.

Ami az udvari méltóságokat illeti, a Karoling-udvarban a főpapok által betöltött kancellári és főkápláni tisztségen kívül a következő udvari főméltóságok ténykedtek: comes palatii ‘udvarispán’, camerarius ‘főkamarás’, senescalcus vagy dapifer ‘főtálnok vagy asztalnok’, buticularius vagy pincerna ‘főpohárnok’ és comes stabuli vagy marescalcus ‘főlovász’. Rajtuk kívül a villa-birtokok vagy fiscusok élén provisorok vagy domesticusok álltak, akiket a kiküldött missusok számoltattak el.

A Capeting-berendezésben a senescalcus foglalta el a fő helyet, míg az Ottók birodalmában a Pfalzgraf ‘comes palatii’ megelőzte a többit.[9] Lényegében ez a berendezés talált utat a több uralkodó által is favorizált Bajorországba, ahol a Pfalzgrafot csak a X. század végén váltja fel a regensburgi Burggraf, valamint a frank birodalom peremén élő szláv államokba.

Az óhorvát fejedelemségben 892-ben az első méltóság a zuppanus palatii ‘udvarispán’, és ezt követik a sajátos tisztségek, camerarius, pincerna vagy vinotok ‘pohárnok’, cavallarius ‘lovász’, macerarius és armiger ‘udvarbíró’, a stitnik ‘pajzshordó’, vratar ‘ajtónálló’, sokolar ‘solymár’ és psar ‘pecér’ tisztségekkel, valamint az ismeretlen beosztású tepcsi, urbusar, postelnik és dvornik méltóságokkal. E nálunk többnyire más néven meghonosodott tisztségekkel szemben a cseh és lengyel források a XI. század második felétől a Magyarországon is elterjedt latin méltóságnevekkel jelentkeznek; Cseh- és Lengyelországban a comes palatii mellett a dapifer, pincerna, agaso és camerarius a négy fő méltóság.

A frank udvari berendezkedés követése nyilvánvaló,[10] de az is kétségtelen, hogy a magyar nyelvben a királyi udvari berendezkedés több műszava szláv eredetű, ilyen a király, az udvar, a nádorispán>na dvorj zsupán ‘udvarispán’ és a poroszló ‘pristaldus’, noha ennek az ércbilloggal kiküldött királyi megbízottnak a magyar neve kezdetben alighanem billogos volt. A szláv eredetű -nok képző a magyarban vált sajátosan foglalkozásnév-képzővé (a szlávban e képzővel helyet és eszközt is képeznek, hasonlóan a magyar -s, ellátottságot jelző képzőhöz),[11][12] s így érthető, hogy a finnugor tál szóból képzett tálnok a ‘dapifer’ Árpád-kori neve, a török tavar szóból képzett tárnok, a valamint a német pohár és fegyver szóból képzett pohárnok és fegyvernök szláv nyelvi hatás alatt, de a magyarban keletkezett, míg a lovász tisztán magyar eredetű.

Ha felmerül a kérdés, hogy e szláv hatás milyen úton-módon érte az alakuló magyar fejedelemséget, meggondolandó, hogy a IX. századi Kárpát-medencében önálló országok fejedelmi udvartartással nem voltak. A szlovénhez közel álló horvátból levezethető a nádorispán, de a többi tisztségnév nem, a bolgárok a kereszténység felvétele után is megőrizték a török méltóságneveket: például olgu trakan, csrgo bila, a morva fejedelemségben pedig a frank berendezkedés nem mutatható ki. Ha ehhez hozzátesszük, hogy az udvar szóval a magyarok már a keleti szlávok révén, Kijevben megismerkedhettek, ahol a honfoglalás korában az Ugor-hegyen Olmin dvor állt, és a különféle tisztségnevek különféle nyelvjárási sajátosságot tüntetnek fel, akkor a szláv kölcsönzés más útját-módját kell fontolóra vennünk.

A római kereszténység Bajorország karantán-szlovén nyelvű papjainak tolmácsolásában jutott el magyar földre, s így a frank birodalom társadalmi megnevezései szláv fordításban részben az ő közvetítésükkel kerülhettek a magyar uralkodó osztály nyelvébe, részben a helyi szlávok kölcsönszavaként a köznépébe. A karantán-szlovének például a X. században a regensburgi palotagrófot mondhatták na dvorj zsupánnak, s így bizonyára a frank udvart ismerő és a magyar udvarban szlovénül tolmácsoló „közvetítők” révén ismertük meg a nádor szót, míg a szláv köznép körében is használt svobod ‘szabad’ és sluga ‘szolga’ kifejezések átvétele népi kölcsönzés lehet.[13]

A magyaroknak a német nyelvben való járatlansága és az ismertebb szlávval való tolmácsolás volt az oka, hogy az igen erős közvetlen bajor hatás ellenére a megfelelő német elnevezések az államszervezéskor nem hatoltak be a magyar nyelvbe, noha ugyanezen intézmények meghonosításában István király kísérete német tagjainak közvetlen része lehetett.[14][15]

Komolyan számításba veendő, hogy a IX. századi Pannonia feudális urainak udvarházai és szolgáló népei, amilyenek Braszlav comes zalavári és a salzburgi érsek pécsi uradalmában fellelhetők, szervezetükkel együtt nem kerültek-e magyar vezérek kezére. A pannoniai honfoglalás jobbára vértelen lezajlása és számos szláv foglalkozásnév meghonosodása támogat egy ilyen feltevést, ugyanakkor ellene szól, hogy a honfoglalás előestéjén maga a salzburgi érsek tudat Pannonia teljes elpusztításáról, és ezt támasztja alá a IX. századi helységnevek megszűnése és a temetők folytonosságának abbamaradása.

Valószínűbb, hogy a magyar fejedelemség ugyanúgy keleti barbár udvari szervezetét hozta magával, és honosította meg új hazájában, mint a bolgárok a Balkánon, és e barbár szervezetbe épített be a magával hozott, az itt talált és a szomszédságból, valamint nyugatról elragadott kézműveseket és agrár termelőket. Ebben a heterogén szolgáló népségben a szlávok nemcsak arányszámukkal, hanem bizonyos mesterségek sajátos ismeretével tűnhettek ki, István pedig az udvarházak berendezésekor élükre is szolgákat állított, akik között szlávok komoly képviseletével kell számolnunk. Az udvarházi elöljáró cseh és lengyel vladar nevéből eredő Aladár személynév Árpád-kori elterjedtsége és a Bonfini és Heltai Magyar Krónikájában említett udvari főaladár alapján nyelvészeink számolnak az aladár közszó átvételével is, ami beleillik az István-kori udvari szervezetbe.[16]

Irodalom

  1. A magyarországi curia, curtis, udvar kérdéséhez lásd Lederer, A falurendszer kialakulása Magyarországon 104. kk.
  2. A Budapest körüli udvarhelyekre lásd Györffy, Budapest története 264. kk.
  3. Az udvarnokokra és szolgáló népekre lásd Heckenast, Fejedelmi (királyi) szolgálónépek a korai Árpád-korban és Györffy György, Történelmi Szemle 15. 1972. 261–310.
  4. a bocsárra lásd Kniezsa A magyar nyelv szláv jövevényszavai 1/2. 600; Györffy, Tanulmányok a magyar állam eredetéről 152–153; Györffy György, Történelmi Szemle 15. 1972. 279;
  5. A magyar udvari méltóságokra lásd Váczy Péter, A királyság központi szervezete Szent István korában (In: Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján II. 48 – 61);
  6. A kora középkori udvari méltóságokra: Mitteis, Der Staat des hohen MittelaltersHofämter címszó;
  7. a nyugati kápolnaszervezetre lásd H. S. Klewitz, Deutsches Archiv für Geschichte der Mittelalters 1. 1937. 44–79; Archiv für Urkundenforschung 27. 1939. 102–156; J. Fleckenstein, Die Hofkapelle der deutschen Könige (Stuttgart, 1959).
  8. A frank berendezésre lásd L. Halphen, Charlemagne et l'Empire Carolingien (Paris, 1949). 146. kk.; F. L. Ganshof, Charlemagne et les institutions de la monarchie franque (in: Karl der Grosse 349–393);
  9. a frank méltóságokra: Metz, Der Kreichgau 12–17; J. Fleckenstein, Karl der Grosse I. 30. kk.; C.-R. Brühl, Fodrum, gistum, servitium regis. I. (KölnGraz, 1968) 77. kk.;
  10. A frank udvari szervezetre lásd Dopsch, Die Wirtshaftentwicklung der Karolingzeit I2. 122–202; Metz, Der Kreichgau – bő irodalommal.
  11. szláv eredetű nevekre és a -nok képzőre lásd Kniezsa István, A Magyar Tudományos Akadémia I. Osztályának Közleményei 7. 1955. 230. kk.; Hadrovics László, uo. 246;
  12. az udvarnokra és a -nok képzőre lásd uo. 268–269.
  13. a frank nevek szláv közvetítésére Perényi József, uo. 255;
  14. a németre: uo. 138. kk.;
  15. a franciára: LotFawtier II. 48–66;
  16. Az aladár szóra lásd Kubinyi László, Magyar Nyelv 66. 1970. 468–470.


István király államszervezése
Vármegye, vár, város Tartalomjegyzék Uralkodó osztály és világi nagybirtok