Udvarbarát demokraták, magyarellenes aulikusok

A Múltunk wikiből
1790
Megjelenik Alois Hoffmann Babel, illetve Ninive című röpirata.
1790 március 15. körül
Johannes Molnár befejezi Politisch-kirchliches Manch Hermaeon című röpiratát.
1790 március 21.
II. Lipót feloszlatja II. József titkosrendőri szervezetét, a Polizeidirektiont.
1790 április
Berzeviczy Gergely megírja De Dominio Austriae in Hungariae című röpiratát.
Martinovics Ignác megírja Oratio ad proceres et nobiles regni Hungariae 1791 című röpiratát.
1790 június előtt
Verseghy Ferenc megírja A Magyar Hazának anyai szózattya című művét.
Belnay György megírja Reflexiones cunctorum Hungariae Civium… című röpiratát.
A Noch etwas Nachdenken über Ungarn című névtelen röpirat keletkezése.

Az 1790-es nagy röpiratáradatban alig néhány írást találunk, amely a rendi elképzelésekkel szembefordul, s a rendek ellen foglal állást. Ezek közül különös érdeklődésre tarthatnak számot azok, amelyek a polgári törekvéseket fejezik ki. Közös jellemzőjük, hogy védelmükbe veszik II. József reformjait, s a nemességgel szemben az uralkodó mellé állnak.

A fejlődés kezdetén, amikor önálló akcióra még nem képes, a feltörő polgárság mindenütt szívesen látta az abszolút uralkodói hatalmat. A polgárság a 18. század kilencvenes éveiig Európa-szerte távol állt a gyökeres változtatás gondolatától, csak reformokra törekedett, s szentül hitte, hogy a „józan ész” uralomra jutásával a polgári átalakulás felülről kezdeményezett reformokkal megvalósítható. Így a francia enciklopédisták, Diderot és D'Alembert a felvilágosodás eszméinek elterjedésétől várták a polgári reform sikerét, s Helvetius is úgy képzelte, hogy „a fény és a tudás” meghozzák a „babonák bukását”, ezzel „az igazság diadalát”, anélkül, hogy radikális változásokra vagy forradalomra kerülne sor. Voltaire meg éppen idealista volt: írók és filozófusok munkássága nyomán elterjed a fény – írta –, s bátor és bölcs miniszterek, felvilágosodott uralkodók végrehajtják a kívánt forradalmat az egész világon. A polgárság tehát szövetségesének, sőt támaszának érezte az uralkodót, nemcsak a nemesség, hanem a klérus ellen is, s felvilágosodott uralmáért még zsarnoki kormányzatát is elfogadta. Ahogy a francia felvilágosodás népszerűsítésében oly nagy érdemeket szerzett Raynal ezt világosan meg is mondotta: „a legboldogabb kormányzat az igazságos és felvilágosult zsarnoké lenne”.[jegyzet 1]

Természetes tehát, hogy a magyarországi polgárság vezető rétege is szövetségese volt az uralkodónak és híve a felvilágosodott abszolutizmusnak. Különösen, miután ez a polgárság számban és számarányban egyaránt gyönge volt. Míg Franciaországban a forradalom előestéjén a polgárság mintegy 12 %-a az összlakosságnak, s Angliában százalékaránya még nagyobb, Magyarországon legföljebb 2%-ra becsülhetjük a rendi értelemben polgárnak minősülőket. (Ugyanekkor a nemesség a lakosság 4,6 %-át alkotta.) A polgárság kicsiny és súlytalan voltát még növelte, hogy gazdasági jelentősége sem volt számottevő, általában szegény és műveletlen, amellett politikailag korántsem egységes. A városokban gazdagok és szegények, protestánsok és katolikusok, magyarok és németek szemben álltak egymással, s a politikai hangadók többnyire a betelepült nemesek közül kerültek ki. A városi tanácsokban sűrűn találkozunk nemesekkel, s a patrícius polgárcsaládok szívesen utánozzák a nemesi életformát, sőt többnyire nemesi oklevél szerzésére törekednek. Az öntudatos polgári elemek így saját patrícius vezetőik ellen is csak az uralkodótól remélhettek védelmet és támogatást.

1790. március 15-én kelt az előszava a nemesi közvélemény által sokat vitatott névtelen röpiratnak, a német nyelvű Politisch-kirchliches Manch Hermeonnak. Ma már tudjuk, hogy szerzője Johannes Molnár volt, a pesti lutheránus egyház lelkésze, a hazai polgári törekvések jellegzetes képviselője. Művében védelmére kelt II. József reformjainak és egész kormányzásának: aki ismeri a magyar nemességet – írta –, az tudhatja, hogy az országgyűlések sohasem járultak volna hozzá a társadalom újjászervezéséhez. A magyar nemesség mindig csak saját érdekeit nézte, elnyomta jobbágyait, elgáncsolta a polgárság fejlődését. Bölcsességének kezdete és vége a Corpus Juris és Werbőczy Hármaskönyve volt. Az 1790-es nemesi mozgalomról Molnár a legelítélőbb szavakkal nyilatkozott. Gúnyos kritikáját elsősorban az arisztokrácia és a főpapság ellen fordította, szerinte ők felelősek azért, hogy 300 év óta az ország egy lépést sem haladt előre. A nemzeti függetlenség kérdésében semleges volt. Nem emelt kifogást a német nyelv behozatala ellen sem, hiszen – mondotta nem minden túlzás nélkül – az országban a nem magyarok száma legalább háromszorosa a magyarokénak; a magyaroknak különben is csak javára válnék, ha erkölcsben és nyelvben a németekhez simulnának. József rendszerének bukása szomorúsággal tölti el, de bízik a császár utódjában, II. Lipótban, hogy megvalósítja mindazt, ami elődjének nem sikerült: törvényeket hoz a polgárság érdekében, megdönti az arisztokrácia és a katolikus papság uralmát, s visszaszorítja a nemességet.

Molnár – aki magyar hangzású neve ellenére szlováknak vallotta magát – a nem magyar városi polgár teljes bizalmatlanságát fejezte ki a magyar nemesi oldalról propagált elképzelések iránt, még ha azok a felvilágosult oldalról jöttek is. Hozzá hasonlóan csak az uralkodóba veti bizalmát a pesti német családból származó Samuel Kohlmayer ügyvéd is, ahogy mondotta: részben azért, mert az német. A magyar nyelv hivatalossá tétele – írta Kohlmayer – katasztrofális lenne („ez a nyelv csak káromkodásra való”), s két évszázaddal vetné vissza a kulturális fejlődést. Ezzel szemben „a német nyelv fejlettebb német erkölcsöket és tudást közvetít”. Még veszélyesebbnek tartotta a függetlenségi törekvéseket, ezeknek – szerinte – semmi jogosultságuk sincs. A függetlenség csak azt eredményezné, hogy „barbár erkölcsök és elvadulás” lenne úrrá ott, ahol az uralkodóháznak már valamelyes műveltséget sikerült elültetnie.[jegyzet 2] Ugyanezt a hangot üti meg a horvát polgárságot képviselő Protulepecz varasdi ügyvéd is, aki egyrészt a parasztság jövőjét féltette a nemesi mozgalomtól, másrészt azonban úgy vélte, a magyar nemzeti elképzelések győzelme minden műveltséget megsemmisítene. Ő is az új uralkodóba veti minden reményét.[1]

Persze a nemesellenesség korántsem szorítkozott csak a nem magyar polgárságra, bár 1790 első felében a magyar városok és mezővárosok lakossága (mely ha semmi másért nem, de a német nyelvrendeletért szemben állt a józsefi rendszerrel) még bízott a felvilágosult nemesi reformerek győzelmében. Az ő megdöbbenésüknek is hangot adott Belnay György, a pozsonyi jogakadémia tanára, amikor röpiratában – amelyet a polgárság nevében az országgyűlésre készülő követekhez címzett, „a haza atyjaihoz” csodálkozva kérdezte: igaz-e, hogy a nem nemeseket ki akarják zárni a közéleti tisztségekből? Hiszen ez ellenkeznek az emberi jogokkal, a józan értelemmel és a haza érdekeivel; s a francia példa (amelyre egyébként bőven hivatkozik) azt mutatja, hogy az ilyen elzárkózás veszélyes is. Egy másik ez időbeli irat, A jó magyarokhoz címet viselő névtelen verses pamflet, örül az alkotmány visszaállításának, de óvja a rendeket a pártütéstől, s az uralkodó iránti bizalomra int. Már erősebb hangot üt meg a Noch etwas zum Nachdenken über Ungarn című röpirat ugyancsak névtelen szerzője, amikor nyíltan szembefordul a nemességgel: Csalódtak a nemesekben – írja –, mindent csak maguknak akarnak, a polgárságtól még azt is elvennék, amit Józseftől kaptak. Térjenek észre, amíg nem késő, nehogy túlfeszítsék a húrt.[2]

Ide kell sorolnunk Martinovics Ignácnak, a magyar jakobinus mozgalom későbbi megszervezőjének, akkor még lembergi egyetemi tanárnak szintén. névtelen röpiratát, az Oratio ad procerest is, amely végső fokon ugyancsak a polgári törekvések képviselőinek a nemesi reformerekbe vetett kezdeti bizalmát fejezi ki. Martinovics országgyűlési beszéd formájában a rendekhez fordul, s felszólítja őket, rázzák le az arisztokraták és a főpapok uralmát, iktassák törvénybe II. József rendelkezéseit, és a felvilágosodás tanainak megfelelően módosítsák az elavult magyar alkotmányt. És bár az Oratio elején arra buzdítja az országgyűlést, hogy szüntesse meg a kormányzat monarchikus formáját, később figyelmeztet: nem a Habsburgok uralmának megdöntése a lényeges, amihez úgy sincs az országnak elegendő ereje, hanem a törvények megjavítása.[3]

II. Lipót kezdettől fogva figyelemmel kísérte ezeket a röpiratokat, s a szerzőket igyekezett bátorítani. A fiatal Szaller György még jutalmat is kapott tőle nemesellenes kéziratáért, majd kinevezte a pozsonyi jogakadémiára a magyar nyelv tanárának. Hamarosan azonban szervezettebb módot keresett a polgári és udvarbarát irányzat hangjának felerősítésére: bizalmas emberekből titkos propagandaközpontot szervezett.

A II. József által felállított magyarországi rendőri szervezetet (Polizeidirektion) Pálffy Károly kancellár előterjesztésére Lipót 1790. március 21-én eltörölte. Rendfenntartó tevékenységüket a megyékre és a szabad királyi városokra ruházta. A Polizeidirektion azonban bizalmas hírszerzést és tájékoztatást is végzett, ezért az uralkodó, hogy a magyarországi eseményeket állandóan szemmel tarthassa, 1790. április közepén új, neki közvetlenül alárendelt titkosrendőri szervezetet létesített. Ennek vezetője Franz Gotthardi volt.

Gotthardi, aki ettől kezdve naponként közvetlenül érintkezett uralkodójával, pesti német kispolgári családból származott. Kisebb üzletek után kávéházat nyitott Budán, tagja lett a városi tanácsnak s városi kapitánnyá választották; 1781-ben II. József kinevezte pesti rendőrigazgatóvá, ezért 1790 februárjában jobbnak látta Bécsbe költözni. Régi bizalmasaival, levelezőivel azonban továbbra is fenntartotta a kapcsolatot, s a tőlük kapott híreket a rendőrminiszterhez továbbította, ahonnan egyes jelentések eljutottak Lipóthoz is. Az uralkodó felfigyelt rá, s megbízta, szélesítse ki bizalmas levelezőinek hálózatát. Hogy a gyanút elterelje, kinevezte őt császári-királyi tanácsossá, s az udvari színházak felügyeletével bízta meg.

Feladata kezdetben csak az volt, hogy a bécsi és főleg a magyarországi hangulatról, a nemesi mozgalom vezetőiről tájékoztassa az uralkodót, hamarosan azonban újabb megbízást kapott: megbízható, a tollat jól forgató embereket kellett beszerveznie az uralkodó szolgálatába. II. Lipót ugyanis elhatározta, hogy röpiratok kibocsátásával is felveszi a harcot a nemesi ideológiával.

Kézenfekvő lett volna, hogy Lipót a maga véleményét a kormányszerveken keresztül hallassa, ezek azonban erre nem voltak alkalmasak.[4] Akár a kancelláriára, akár a helytartótanácsra gondolunk, vezető tisztviselői, ha nem is értettek egyet a szélsőséges köznemesi elképzelésekkel, mindnyájan a magyar rendi alkotmány alapján állottak. Az egész államszervezetben csak két ember volt, aki dinasztiahűségét minden magyar érdeknek fölébe helyezte: Balassa Ferenc gróf és Izdenczy József államtanácsos. Lipót bőségesen élt mindkettőnek a tanácsával. Az elsővel még találkozunk majd a magyar önállósági törekvések ellen életre keltett szerb megmozdulásokban mint az illír kancellária vezetőjével, a második, Izdenczy, tollával is fellépett, hogy névtelen röpiratokban az uralkodói hatalom ellen irányuló törekvések törvénytelen voltát bizonyítsa. Izdenczy, ez a pedáns bürokrata, jogászi műveltségű kisnemes ivadék, II. József alatt került az államtanácsba mint annak legelső magyar tagja, s kezdettől fogva a legszolgalelkűbben kiszolgálta az udvar minden törekvését, sőt még elébe is ment a kívánságoknak személy-, hely- és intézményismeretével. Izdenczy az ország teljes elnyomását, minden politikai jogának megvonását javasolta, túlzóan lojális magatartásával próbálva ellensúlyozni a bécsi politikai körökben a magyarok iránti általános gyanakvást. Hivatalos javaslataival nemegyszer osztrák államtanácsi kollégái is szembehelyezkedtek.

Azok között, akiket Gotthardi szállított uralkodójának, első volt régi embere, Julius Gabelhofer. Osztrák polgári családból származott. A piarista rend tagja volt, az 1780-as években azonban rendjét otthagyva, tudományos és irodalmi pályán próbált érvényesülni. II. József kinevezte a pesti egyetemi könyvtár igazgatójává. Felvilágosodott gondolkozású ember volt, aki azonban Magyarországgal és népével semmi közösséget nem érzett, magát igazgatói állásában is az uralkodóház képviselőjének tekintette, bár nyíltan sohasem lépett színre. Apró betűkkel sűrűn teleírt titkos jelentéseiben hétről hétre beszámolt az egyetemi tanárok, a velük érintkező tisztviselők, magas értelmiségiek beszélgetéseiről, a pesti szabadkőműves-páholy tagjairól, akik közül nem egy feltárta a mindenki iránt megértést mutató, szerény és tudós férfiúnak elgondolásait, véleményét. Gabelhofer, Gotthardin keresztül, nyár elején kapta meg a megbízást, hogy Belnay már említett röpiratát fordítsa le németre és dolgozza át a magyar nemesség elleni hangnemben, az uralkodó iránti hűséget domborítva ki. Névtelenül, nyomdai jelzés nélkül megjelent munkája – ellentétben Belnay eredeti művével – élesen kritizálja a nemességet, s valósággal harcra tüzeli polgári olvasóit, hirdetve, hogy a nemesi önzés és korlátoltság ellen csak egy szövetségesük van: az uralkodó, II. Lipót.

Gabelhoferhez hasonlóan régi embere volt Gotthardinak Szalkay Antal is. Elszegényedett nemesi családból származott, és 16 éves korában katonának állt. Végigharcolta a bajor örökösödési háborút és főhadnagyként szerelt le. Heves megyében kapott jegyzői állást, ez azonban nem elégítette ki. Irodalmi ambíciói is voltak: magyarra fordította Blumauer Aeneisét, nem is rosszul. 1788-ban Gotthardi beszervezte informátorai közé, s 1790-ben mint különösen használható embert ajánlotta Lipót figyelmébe: egy magyar nemes, aki anyanyelvén kívül beszél és ír németül, latinul, sőt oroszul is, mindenre elszánt és császárhűsége nem vitatható. Lipót egyelőre a kabineti titkárságon alkalmazta fordítóként, igazi megbízatását csak később, 1791 nyarán kapja majd meg.

Sokkal fontosabb és azonnali feladat várt viszont Gotthardi egy másik emberére, Leopold Alois Hoffmannra. Hoffmann Csehországban született, Boroszlóban végezte az egyetemet, majd 1782-ben Bécsbe költözött és újságíróként tevékenykedett. Élénken részt vett a Zur Wohltätigkeit nevű bécsi szabadkőműves-páholy munkájában, ahol mesteri fokozatig vitte, majd a páholy titkári teendőit is rábízták. Cikkeiben támadta az egyházat, és mindenben a jozefinista politika vonalát támogatta. Amikor 1784-ben a császár „a német nyelv hatásosabb magyarországi elterjesztésére” a pesti egyetemen a német nyelvnek és irodalomnak tanszéket állított, Gottfried van Swieten ajánlására Hoffmannt nevezte ki első professzorává. Pesten az egyetemen és a Nagylelkűséghez címzett szabadkőműves-páholyban folytatta a jozefinizmus érdekében végzett propagandamunkáját és több röpiratot is írt. 1790-ben elsők között menekült Bécsbe „a gyűlölt magyarok elől”, hogy aztán Gotthardin keresztül Lipótnak ajánlja fel szolgálatait.

Hoffmann vérbeli zsurnaliszta volt, könnyen és hatásosan írt. Lipót császár bemutatkozásakor felismerte, ő az, akire szüksége van. 1790 júniusában kinevezte a bécsi egyetemre az ékesszólástan tanárává, a pestinél kétszerte nagyobb fizetéssel. Egyik legelső feladata volt, hogy nagy röpiratban leplezze le a magyar nemesi mozgalom reakciós arcát, s ugyanakkor biztassa a városokat jogaik védelmezésére, a reformokért való kiállásra, biztosítva őket a császár támogatásáról. A munka gondolatmenetét Lipót személyesen beszélte meg vele, a kéziratot átolvasta, javított rajta, s maga intézkedett nyomdába adásáról. Amikor pedig a formális engedély nélkül megjelent munkát a cenzúra letiltotta, személyesen adott utasítást a letiltás visszavonására.

A röpirat – mely a nemesi mozgalom bábeli zűrzavarára utalva a Babel címet kapta – a Molnár-féle Manch Hermaeon gondolatait tükrözi, de belőle nem a tudós, nem a politikus, hanem az agitátor szól. Élesen vág a szava, amikor a mozgalom feudális jellegéről szól, s kimutatja, hogy a francia jelszavakat csak megtévesztésül használják. A magyar nemesek a francia nép szerepében tetszelegnek – írja –, de úgy látszik, a lényeget nem vették észre, azt, hogy a francia nemzetgyűlés megszüntette a nemesi előjogokat, és visszaadta a polgárok jogait. A magyar nemes a polgárt szolgájává, a parasztot pedig rabszolgává akarja tenni. És fenyegetőleg, de kihívóan is hozzáfűzi a kérdést: még nem jutott a rendek közül senkinek sem eszébe, hogy a magyarországi polgárság és parasztság végső soron a francia tükörben látható dolgokat a maga érdekében is felhasználhatja?

A röpirat azonban – amely tartalma, s nem kevésbé durva, gyűlölködő, magyarellenes kirohanásai miatt nagy felzúdulást váltott ki a nemesi táborban – a társadalmi kérdést csak fegyverként használta, hogy a városokat a nemesek ellen fordítsa, s ezáltal őket megfélemlítse és meghátrálásra késztesse. Kiderül ez abból is, hogy a legerősebb szavakkal nem a nemesség jobbágyai iránti szűkkeblűségét, hanem a porosz udvarral való kapcsolatait támadja. Ha a társadalmi kérdésekben Hoffmann részben a saját meggyőződését követte is, ezt nyilván Lipót sugallta.

Lábjegyzetek

  1. Guillaume Raynal, Histoire philosophique et politique des établissements et des commerces des Européens dans les deux Indes. VII. Paris, 1770. 202.
  2. Benda, A magyar jakobinus mozgalom… Budapest, 1957. 19–20.

Irodalom

Az udvarbarát demokraták és a magyarellenes aulikusok röpirataira lásd Kosáry 1951–1958 és Ballagi 1888 műveit.

  1. Johannes Molnárról, Kohlmayerről, Protulepeczről: Benda 1957. 19–20.
  2. Belnay személyére és munkáira lásd Decsi József, Belnay György Alajos (Budapest, 1932).
  3. Martinovics Oratióját közli: A magyar jakobinusok iratai (I. 100. és a következő oldalak).
  4. II. Lipót titkos politikájára Denis Silagi tanulmányai hoztak új adatokat: Ungarn und der geheime Mitarbeiterkreis Kaiser Leopolds II. (Südosteuropäische Arbeiten 57. München, 1961, továbbiakban: Silagi 1961); Denis Silagi, Jakobiner in der Habsburger-Monarchie. Ein Beitrag zur Geschichte des aufgeklärten Absolutismus in Österreich. Wiener Historische Studien VI. (WienMünchen, 1962, továbbiakban: Silagi 1962) főleg 86. és a következő oldalak.


II. Lipót és magyarországi politikája
Az új uralkodó és a magyar nemesi mozgalom Tartalomjegyzék A felülről szervezett polgári és paraszti megmozdulások