Udvari iskola

A Múltunk wikiből
1610
március 28. Evangélikus egyházi zsinat Zsolnán. (Három szuperintendenciát szervez a szlovák anyanyelvűek számára, a német és a magyar hívek részére egy-egy inspektorátust.)
Grazban megjelenik Draskovich János Guevara-fordítása, egy királytükör: Horologium principum.
1628
Bártfán Prágai András fordításában megjelenik a Fejedelmeknek serkentő órája, Guevara királytükrének harmadik része.
1659
Bethlen János erdélyi kancellár megírja kéziratban terjesztett emlékiratát: Innocentia Transylvaniae.
1663
Szebenben megjelenik Bethlen János kancellár munkája: Rerum Transilvanicarum libri quatuor.
1664
Nürnbergben megjelenik Nádasdy Ferenc költségén a Mausoleum potentissimorum ac gloriosissimorum regni apostolici regum et primorum militantis Ungariae ducum; Kassán a világi barokk költészet első nagy műve, Gyöngyösi István Márssal társalkodó murányi Venusa.

Udvari schola címet visel Szepsi Csombor Márton 1622-ben megjelent másik műve, a nevelése alá adott nagyságos úrfi, Nyáry Ferenc okulására írt erkölcstani műve. A címet azonban kitágítva alkalmazhatjuk a 17. századi magyar főnemesi udvarokra vagy legalábbis azok közül egy-két tucatnyira. A politikai és gazdasági hatalom túlsúlyával bíró mágnásoknak sok tekintetben még az egyházi tekintélyt is meghaladó szava volt a királyi Magyarország művelődésének alakításában, s hozzájuk hasonló szerepet játszott Erdélyben a fejedelem. A nem pusztán, nem is elsősorban művelődési célkitűzéseket, de nagymértékben azokat is szolgáló intézmény, az „udvar”, egy-egy nagyúr, illetve a fejedelem szervezett környezete volt a legmagasabb fokú nevelő- és oktatóintézmény, a társadalmi viselkedési normák legilletékesebb fóruma és színpada, mely szorosabban vett tanterv és tanszemélyzet nélkül is iskolaszámba ment, nemcsak a mágnások, hanem a hozzákapcsolódó nemesek, papok, katonák, sőt bizonyos fokig a parasztok számára is.

A társadalmi viszonyok elemzése során inkább azokra a vonásokra mutattunk rá, amelyek a katolizáló nagyurak és a többségében protestánsnak maradó nemesség érdekellentéteinek fokozódó kiéleződésére utaltak. Ezúttal azokra a szálakra kell rámutatnunk, amelyek a magyar feudális uralkodó osztályt összekapcsolták, s a 17. század végletek felé taszító ideológiai hatásainak erőteljes érvényesülése ellenére a királyi Magyarország és Erdély művelődésének együttesen közös arculatot biztosítottak. Ezek az összetartó szálak mindenekelőtt a középkori múltból átöröklött szervitori-familiárisi rendszer szívós, mi több, egyenesen utolsó nagy felvirágzásukat élő maradványaiból szövődtek. A török kor állandó hadiállapota mellett a majorsági gazdálkodás tisztviselő-szükséglete tartotta életben, sőt növelte az „udvart”, a nagybirtokos várúr állandó munkatársainak a nemesség soraiból kikerülő együttesét, melynek tagjai karddal és tollal, csatatéren és tanácsteremben egyaránt „szolgálták” gazdájukat. Ez a szolgálat a kötetlenebb és közvetlenebb középkori formák helyett a 16. század óta éves szerződéssel és abban meghatározott fizetéssel körülírt alkalmazotti jelleget öltött, de feudális személyi színezetét a szolgálatot vállaló eskütételével, valamint az úrnak szolgájáért való bíróság előtti felelősségvállalásával nagymértékben megőrizte.

A feudális uralkodó osztály alapvető érdekazonosságának és belső ellentéteinek teljesen fel nem oldható feszültsége természetesen a szervitori-familiárisi viszonyokban is tükröződött. Különösen érezhető, a kortársak tudatában is jelentkező, szinte válsággá fokozódó problémává lett a 17. század első felében a nem nemesi elemek, elsősorban papok, prédikátorok, hajdúk előretörése a nagyurak szolgálatában, ami természetszerűleg keltette fel a nemesség féltékenységét, s összefonódott a felekezeti küzdelem kiéleződésével, a vallási és politikai harcok összekapcsolódásával.

A rossz közérzetet még fokozta az erkölcsök általános leromlása a tizenöt éves háború nyomorúságai során, ami alsó szinten a rablóvilág eláradásában s vele szemben a parasztvármegye önvédelmi szervezkedésében nyilvánult, a csúcsokon pedig olyan kilengésekre vezetett, mint az utolsói Báthoriak (Gábor, Erzsébet, Anna) botrányos életmódja vagy a század közepén egy Liszty László bűnhalmazata. Minden korszak erkölcsprédikátorai a magukét tartják a legelvetemedettebbnek, de a 17. század elején a királyi Magyarországon és Erdélyben egyaránt a szokványosnál is nagyobb aggodalom töltötte el a magukat valamiként felelősnek és beavatkozásra illetékesnek érzőket az erkölcsi közállapotokért. Mint e válságtudat egyik legszélsőségesebb jelét említhetjük az 1610 és 1630 közti boszorkányüldözési hullámot, melyet egyesek szerint Bethlen Gábor azon eljárása kezdeményezett volna, mellyel is néhány mágnásasszony birtokának megszerzésére tört, a valóságban azonban olyan országos, sőt össz-európai jelenség volt, hogy nem köthetjük valamiféle hivatalos intézkedéshez.

Sokan, és nem csak az udvaruk erkölcsi-szervezeti felborulásától félő nagyurak, úgy vélekedtek, hogy az erkölcsi reformnak a főnemesi udvarokból, mindenekelőtt azok megújulásából kell kiindulnia, mégpedig a „szolgálat” fogalmának újjáértékeléséből, a nemesi önállósági törekvések megfékezéséből, a társadalmi hierarchia megszilárdításából, az egyéni moralitás elmélyítéséből. „Udvariság” alatt nem a hatalmasok kegyeit kereső ügyeskedést, hanem a becsületes szolgálatvállalást értették. Az európai korszellem áramlatai a 17. század elején az újsztoikus rezignáció foszlányait sodorták Magyarországra, ennek jegyében magyarítottak a már említett antik ihletésű Udvari schola mellett egy egész sor régi és új moralizáló művet, mint Epiktétosz és Erazmus Enchiridionjait (Thordai és Salánki), Guevara Fejedelmek óráját (Draskovich és Prágai), Ziegler Az legfőbb jóról (Szenci Molnár), Lipsius Az állhatatosságról című munkáját (Laskai), ezzel függ össze Seneca katolikus reneszánsza (Kéry). Mindez azért történt, hogy az elvadult hazai erkölcsöket szelídítsék, és az élet követelte feladatok önkéntes vállalására buzdítsanak.

Programszerűen jelentkezik ez a törekvés a magyar manierizmus mesterének, Rimay Jánosnak a hamarosan Erdély trónjára lépendő Rákóczi Györggyel 1629-ben történt levélváltásában. Rákóczi azzal a panaszával küldöttte meg Rimaynak az általa pártfogolt Prágai András, udvari papja Guevara fordítását, hogy az abban ábrázolt erkölcsiségnek megfelelő udvari emberek már nehezen vagy egyáltalán nem találhatók. Rimay válasza inkább igazat ad neki, semmint vigasztalná. Dicsérve Prágai szándékát, kételkedig annak sikerében: „akadályt nagyot látok ennek a drága Órának sok szép hasznai gátolására s fojtogatására a sok trágár, borbolond, csapza, nyalka, rusnyabeszédű, ocsmány dolgok cselekedő fajtalanoknak, bordélyoskodóknak eláradásából, szaporodásából országunkban torlódnia, kikkel mind fejedelmi s mind úri paloták, udvarok igen megrakodtak”. Ezért írói képességét és tekintélyét egy olyan (tudtunkkal el nem készült) műben akarja a köz érdekében bevetni, mely általános harcra szólít fel az erkölcsi romlás ellen. „Most írok, raggatok, Nagyságos Uram, egy szatírás dorgáló, feddő írást a nem udvari udvariság ellen, amely nem udvari udvariság a virtusnak háta megé vettetett gyaláztatásából, tövéből, gyökeréből való kifordétásából gyarapodik országunkban, intvén abban az írásomban az elöljáróinkat, hogy a dögösült erkölcsű, csapza, gőzöngúz, cselefendi természetű, nadályforma és -termetű, keskeny hajokat orrok tövére nyújtakoztató, deli, hetyke, dicsegető, rusnya beszédű, trágár, szemtelen, nyelves embereket gyomlálhassák, irtogathassák udvarokból hátok megé, házokat üresítsék tőlük, a jámborságot, keresztyénséget, virtusokat, jó erkölcsöket plántálgatván-nevelvén, gyarapítván, magok böcsületivel helyettek.”[jegyzet 1]

Ezek a rövid életű magyar manierizmus jellegzetes stílusában írott mondatok rávilágítanak az udvari kultúra 17. századi válságára és hatásának korlátozottságára. Kétségtelen, hogy a szervitor-familiárisi viszonyt a kor szükségletei, a magánhadsereg és a majorkodás fenntartásának gondjai sokáig életben tartották, sőt műveltség, szellemi érdeklődés tekintetében is magasabb színvonalra emelték. A század második felében viszont a nemesség politikai öntudatosodásával megkezdődött a szervitor-familiárisi kapcsolatok morális és politikai kötőerejének fellazulása, úgyhogy mikor 1671-ben az ország idegen megszállása gyakorlatilag megszüntette a mágnások magánhadseregeit, a nagy múltú intézmény egy nemzedék alatt elenyészett, s a 18. század már csak formai hagyománytöredékeit őrizte egy ideig.

A szervitor-familiárisi intézmény tehát az egész 17. század folyamán válságban volt, s mivel ez képezte társadalmi bázisát az udvari kultúrának, ezt is válságban levőnek kell tekintenünk, ami természetesen nem mindig ellankadását, hanem néha éppen fellángolását idézte elő. Amit féltenek, azt erősítgetik, minél indokoltabban, annál buzgóbban. Ki énekelt meg valaha is a magyar történelemben több tehetséggel és több szolgálatkészséggel főúri házasságokat, mint Gyöngyösi István, a familiáris költő valóságos prototípusa, aki viszont megérte, s késői életművében tudatosította is a familiáris kor végét? Válságától még lehetett volna az udvari kultúra a magyar szellemi élet fősodra, de mégsem lett az.

Igaz, nem volt a két hazában egyetlen szellemi alkotó egyéniség sem, aki teljesen kivonhatta volna magát a minden hatalmat kézben tartó nagyurak tekintélye alól. Mégis már korán hallatszottak tiltakozó hangok az udvari kultúra ellen. Leghamarabb nyilatkozott meg a polgárias neveltetésű protestáns egyházi értelmiség udvarellenessége. Szenci Molnár Albert 1613 és 1614 fordulóján három hónapig volt a protestáns műveltség bőkezű mecénásának, Batthyány Ferencnek udvari papja Rohoncon, amire néhány év múlva úgy emlékezett vissza, hogy „meg volt volna szükséges táplálásom, hogyha az ott való állapothoz tudtam volna magamat alkalmaztatni”.[jegyzet 2]. De nem tudta, s hogy miért, azt elmondja hattyúdalában, Az legfőbb jóról című, 1630-ban megjelent Ziegler-fordításában: „azért sem lehet az urak kedve, kegyelme igaz jó, nem is hozhat igaz bódogságot, mivel az embernek szabadságát elveszi és elfosztja és azt majd mintegy rabjává, szolgájává tészi annak, akinek kedvét, kegyelmét oly nagy kívánsággal keresi … Ilyen az udvarnak dolga. Nem szenyvedhetik a nagy urak, hogy nékiek megmondassék az igaz”.[jegyzet 3]

A puritánok nemcsak a parasztpresbitérium miatt különböztek össze a földesurakkal, hanem azért is, mivel nem akartak külön udvari és külön templomi szertartásokat végezni, a templom helyett a patrónus lakásán esketni, keresztelni, úrvacsoráztatni. A század második felében, egészen a kuruc tábori papok megjelenéséig nemcsak a katolikus klérus, hanem a protestáns lelkészek és a protestáns világi földesurak nagy része közt is elidegenedés mutatkozik, ami nemegyszer nyílt udvarellenességben kap hangot, mint Rápóti Pap Mihálynál, aki 1650 és 1689 közt tizenhárom helyen lelkészkedett, de egyetlen jobbágyfalu kivételével csupa mező- és hajdúvárosban. Mindenütt otthon érezte magát, de nem a földesúr mellett, mivel, mint naplójában írja, „a patrónusnak keménységétől elirtóztam, de kiváltképen az udvari szertartást s gőgöt meg nem szerethetém”.[jegyzet 4]

A protestáns nemességnek és egyháziaknak a mágnások iránti növekvő ellenszenve mellett további korlátja volt az udvari kultúra széles körű terjedésének, hogy nem minden magyar mágnás volt anyagilag vagy szellemileg képes olyan udvart tartani, amely egyben a művelődés tűzhelye is lehetett. Erdélyben egyáltalán nem volt más udvartartás, saját katonasággal és nemesi apródokkal, csak a fejedelemé, Bethlen Gábor halála után az is elszürkült, a világi zene elhallgatott, s Rákóczi György még a gyulafehérvári templom orgonáját is kidobatta prédikátorai kívánságára. Ő maga templomi énekeskönyvet adatott ki, és vallásos szövegeken kívül semmiféle irodalmi alkotásban nem gyönyörködött. Felesége, Lorántffy Zsuzsanna, a század talán legműveltebb és legönállóbb gondolkodású magyar asszonya, a puritán reformoknak még családjával és osztályával szemben is haláláig pártfogója, csak vallásos tárgyú műveket írt. II. Rákóczi György alatt sem változott az erdélyi udvar szellemi képe, bár a fejedelem maga nem volt különösebben vallásos, sőt szellemi érdeklődésű sem. Nyilván szavaltak udvarában latin és magyar alkalmi köszöntőverseket, s talán az Erdélyben tovább élő históriás énekek egyike-másika is eljutott az udvar valamelyik tagjához. A sok bajt okozó moldvai Lupu vajda tetteit, majd az erdélyi sereg tatár rabságba esését megéneklő Köröspataki János azonos lehet a Kancellária hasonnevű írnokával.

Egyébként azonban az erdélyi udvar a lengyelországi katasztrófa előtt éppúgy nem volt a zene és a verselés alkotóműhelye, mint azután sem. Apafi Mihály műkedvelő teológus volt, egy fordítását ki is adta. Két kancellárja, Bethlen János és Farkas kiváló történeti műveket írt; egyik tanácsosa, Haller János, fogságában a század legnépszerűbb szépprózai könyvét (Hármas Istoria, 1678; megjelent 1690-ben) fordította. Udvari prédikátorai, Tofeus Mihály és Nagyari József méltó utódjai voltak Alvinczinak, Gelejinek, Medgyesinek, de vers az Apafi-udvarban sem hangzott más, mint köszöntők, főleg pedig gúnydalok. Ez utóbbiak közül Szentpáli Ferenc udvari familiáris terjedelmes és kemény kritikát mondó Imago veritatisa már csak azért is figyelmet érdemel, mert a fejedelmet is korholja:

Ha az első lóra az isten ültetett,
Kit soha nem vártál, szíved sem remélett,
Mint jó fejedelem ő hazája mellett,
Fárasszad elmédet az igazság mellett.
…
Minden rend sóhajtja, ifjúság és aggság:
Megholt Mátyás király, elholt az igazság!
Uraktól jobbágyon vagyon nyomorúság,
Eláradott nagyon az sok nyomorúság.

Nosza hát országunk kegyes fejedelme!
Mivel, tudom, benned vagyon kegyes elme,
Hogy te reád szálljon istennek kegyelme,
Mutasd meg, hogy benned vagyon jó félelme!

Bornemissza Annának pedig, aki annyira kezében tartotta férjét és az országot, hogy háztartási kiadásaival együtt jegyezte fel s nyilván kezelte is az állami jövedelmeket, oda meri mondani:

Kegyelmes asszonyom! fonák varrókhoz láss,
Nem asszonyok tiszti ország gubernálás,
Comissio által való parancsolás,
De fejér cselédhez való igazgatás.[jegyzet 5]

Az erdélyi fejedelmi udvarnak a királyi Magyarországon mindvégig volt ellenudvara, ahonnan ellenjelöltek kacsingattak a trónra. Rákóczi Zsigmond ellen Báthori Gábor Ecseden szervezte meg dáridózó és ajándékosztó udvarát. Ecsedre vonult vissza a fejedelemségről lemondatott Bethlen István is, aki két olyan kiváló familiárist mondhatott magáénak, mint a paszkvillusíró és műfordító Laskai János meg az Itáliában mérnökséget tanult, később I. Rákóczi György kancelláriáját vezető Pálóczi Horváth János. Alig halt meg Bethlen István, s oszlott fel az ecsedi udvartartás az új gazda, I. Rákóczi György kezén, nemsokára ez utóbbi is távozott az élők sorából, s ekkor Sárospatak lett az ellenudvar, ahová a megözvegyült Lorántffy Zsuzsanna költözött kisebbik fiával, Zsigmonddal, bőkezűen pártfogolva a puritán kegyességi irodalmat és – Comeniust is megnyerve – az oktatásügyet, egyben keserűen vitatkozva a puritánjait üldöző idősebbik fiával, a fejedelemmel.

1660-ban mindkettőjük halála felszabadította Báthori Zsófiát, hogy, visszatérjen katolikus hitére, és udvari jezsuitáit, Sámbár Mátyást és Kis Imrét a sárospataki és kassai református prédikátorokkal való vitatkozásra buzdítsa, majd 1671 után a császári katonaság protestánsüldözését magánhadseregével támogassa. Ebben, az immár barokk tájékozódású ellenudvarban íródott a II. Rákóczi Györgyöt barokkos versekben elsirató eposz. Báthori Zsófia fia, I. Rákóczi Ferenc eleinte mint erdélyi trónkövetelő tartott udvart, de részvétele a Habsburg-ellenes felkelésben politikailag elszigetelte őt. Csak halála után, özvegyének, Zrínyi Ilonának Thökölyvel kötött, Gyöngyösi által megénekelt házasságával nyerték vissza a Rákóczi-várak, Sárospatak, Munkács, Tokaj országos jelentőségüket, akkor is mint az erdélyi fejedelemség ellenudvarai.

Az erdélyi fejedelmi udvar és a vele szemben álló ellenudvar mellett a királyi Magyarországon külön ki kell emelni – még a század elején – Thurzó György nádor és fia, a korán elhalt Imre árvai és biccsei udvarának jelentőségét. Ezek a nagyurak feleségeikkel és nagyúri társaikkal magyarul leveleztek, saját otthonukban a környék szlovák nyelvével éltek, udvari papjuk is a szlovákul prédikáló Elias Lani volt, de beszélték a németet is a gyermekkortól tanult latin mellett. Őket kell tekinteni a sokféle etnikumot és nyelvet a lutheri reformáció jegyében összefogó „hungarus” hazafiak szinte jelképes alakjainak. Thurzó György maga is verselt, nagyszerű könyvtárat gyűjtött össze, bensőséges kapcsolatokat tartott fenn manierista értelmiségi kortársaival, arisztokratákkal éppen úgy, mint városi polgárokkal. 1610-ben a zsolnai zsinaton, mint egyháza legfőbb embere, létrehozta a három alsó-magyarországi, egy dunántúli és egy felső-magyarországi egyházkerületből álló lutheri egyházszervezetet, három szlovák, egy magyar, egy német püspökkel és két német segédpüspökkel az élén. Fia, Imre úgy vonult be Wittenbergbe, mint egy fejedelem, megkapta a rektori címet, s nem mindennapi tehetségéről retorikai próbálkozásai tanúskodnak.

A Thurzók örökségét, birtokaikkal együtt művelődési művelődési vezető szerepét, immár a katolikus barokk jegyében Esterházy Miklós nádor vette át. Udvarának ismertetése során láttuk, melyek voltak az elvárások, mik voltak a tennivalók. Itt külön kell hangsúlyozni, hogy a hivataluknál fogva is kiemelkedő egyéniségek, mint a nádorok és az esztergomi érsekek, magas színvonalú értelmiségi gárdát és katonai vezérkart alkalmaztak, s egyáltalán nem vették rossz néven tőlük, ha alkalomadtán irodalmi működést is kifejtettek. Számos vallási művet világi személyek fordítottak és adtak ki, de kéziratos daloskönyvek hosszú sora azt is bizonyítja, hogy a főúri udvarokban egyforma lelkesedéssel művelték a népszerű vallásos és szerelmi lírát. Oktató és alkalmi köszöntőversek nemcsak főnemesi udvarokban, hanem nemesi udvarházakban, városi palotákban, sőt mezővárosi összejöveteleken is sűrűn elhangzottak, a szépirodalom, főleg a vers, a prédikáció mellett a társadalmi kommunikáció legfőbb formája volt. Nemegyszer ügyes versfaragó familiárisok írtak gazdájuk nevében udvarló verseket a jövendőbeli feleség megnyerésére. Az erdélyi epikus és prózai műfajokkal szemben, melyek túltengését talán a versekkel szemben bizalmatlan prédikátorok puritanizmusa hozta, a királyi Magyarország a verses epika és a líra termőtalaja volt. Zrínyi és Liszty eposzai, Gyöngyösi epikája, Rimay, Beniczky, Madách, Balassa gróf, Keglevich, Esterházy Pál, csupa arisztokrata (vagy előkelő familiáris) költő mellett megjelennek a szerelmi líra első női képviselői is, Rákóczi Erzsébet, Esterházy Magdolna és Széchy Mária. Az udvari élet egyébként is széles tevékenységi kört biztosított a rátermett nőknek.

A királyi Magyarországon az Esterházyakkal szinte egyenrangú udvartartó mágnások voltak a Batthyányak, Ferenc és katolizáló fia, Ádám, a Zrínyi testvérek, Miklós és Péter, valamint a Forgách család tagjai, főleg a két kassai főkapitány, Miklós és Ádám, továbbá a Nádasdyak, Ferenc, Pál és az ifjabb, ugyancsak katolizált Ferenc, nagyapa, apa és fia, a Pálffyak közül pedig főleg Pál, a nádor. Ők honosították meg a barokk stílust Magyarországon, egyelőre idegen mesterekkel, de mint megrendelők elsőrangú műértést tanúsítva. A politikában kapkodó, szerencsétlen végű Nádasdy Ferenc volt a magyar főnemesi udvari kultúra talán legsokoldalúbb mecénása. Korszerű barokk építkezései, műgyűjteménye, illusztrált hazafias kiadványai, politikai iratai együttesen egy nemzeti szellemben átgondolt barokk „akkulturáció” tervét sejtetik. Elképzeléseit később egyedül Esterházy Pál nádor próbálta meg nem kisebb tehetséggel, de politikailag korlátozottabb lehetőségek és burkoltabb célkitűzések keretei közt megvalósítani.

A 17. századi Magyarország udvari kultúrája tehát összetett, sok belső ellentétet rejtő jelenség; társadalmi és felekezeti bázisának megosztottsága miatt nem is lehetett más. Kétségtelen, hogy esztétikai mércével mérve – már csak mecénásai anyagi lehetőségeihez képest is – a kor legmaradandóbb alkotásait hagyta hátra; a magyar nép és nemzet megmaradása szempontjából mégis többet jelent azoknak a szerényebb körülmények közt tevékenykedő értelmiségieknek a törekvése, akik a társadalmi haladást kívánták előmozdítani.

Lábjegyzetek

  1. Régi Magyar Levelestár (XVI–XVII. század). I. Budapest, 1981. 585–588
  2. Szenczi Molnár Albert. Kiadta Incze Gábor. Budapest, 1939. 61.
  3. Uo. 295, 305.
  4. Sárospataki füzetek, 1858–59. 173.
  5. Magyar költészet Bocskaytól Rákócziig. Kiadta Esze TamásKiss JózsefKlaniczay Tibor. Budapest, 1953. 174, 177–178.

Irodalom

Az „udvari kultúráról” alaposabb társadalmi analízis nélkül, 17. századi válságát fel sem ismerve, erdélyi vonatkozásait elhanyagolva, mégis „reprezentatív” jellegét hangsúlyozva ír, esztétikai tekintetben egyébként találóan: A magyar irodalom története I–II.. Szerkesztette Klaniczay Tibor (Budapest, 1964) 1. 154–159. A kérdés monografikus feldolgozást igényel, így e fejezetünk csak tapogatózás lehet a forrásanyag mozaikjai közt. Társadalmi vonatkozásban Takáts Sándor itt fel nem sorolható gazdag életműve mellett újabban értékes szempontokat nyújt: Varga J. János, Szervitorok katonai szolgálata a XVI–XVII. századi dunántúli nagybirtokokon (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből 94. Budapest, 1981).

Lorántffy Zsuzsanna familiárisairól: Szilágyi Sándor, Lórántffy Zsuzsanna (Pest, 1872. 70–101).

Az egyes mecénás főnemesekre és a művészeti alkotásokra lásd művészettörténeti fejezetünk irodalmát, azonkívül: Braunecker M. Margit, Nagyszombat mint irodalmi központ (Budapest, 1933); Vayer Lajos, Szelepcsényi György, a művész (Emlékkönyv Domanovszky Sándor születése hatvanadik fordulója ünnepére 1937. máj. 27. (Budapest, 1937)); J. Kočis, Denníky Juraja a Imricha Thurzó (Slovenská archivistika 1967); Kubinyi Miklós, Bethlenfalvi gróf Thurzó Imre. 1888); Sitte Alfréd, Gróf Nádasdy Ferenc művei és könyvtára (Magyar Könyvszemle 1902); Tagányi Károly, Thurzó Szaniszló háztartásáról (Századok 1880); Takáts Sándor, Zrínyi Miklós nevelő anyja, Poppel Éva (Budapesti Szemle, 1916); Acsády Ignác, Széchy Mária (Budapest, 1885); Lőcsey Mária, Báthory Zsófia (Budapest, 1914).


A művelődés eszközei és otthonai
Külföldi peregrináció Tartalomjegyzék