Ugron Gábor

A Múltunk wikiből

Hasonló névvel lásd: Ifjabb Ugron Gábor

Szombatfalva, 1847. április 15. – Budapest, 1911. január 23.
politikus
Wikipédia
1904-ben
1904-ben
1881. június 2.
Közzéteszik az erdélyi függetlenségi képviselők (UgronBartha-csoport) programját.
1890. október 3.
Ugron Gábor és csoportja kilép a Negyvennyolcas Függetlenségi Pártból.
1893. szeptember 27.
A Függetlenségi és 48-as Párt megalakítása a Justh-, Ugron- és Eötvös-féle függetlenségi csoport tagjaiból.
1894. november 26.
Ugron Gábor függetlenségi csoportja kiadja antiliberális közgazdasági programját.
1895. február 22.
Ugron Gábor és csoportja kilép a Függetlenségi és 48-as Pártból.
1903. december 5.
Kossuth Ferenc a függetlenségi párt nevében beszünteti, az Ugron-frakció és a Néppárt folytatja az obstrukciót.
1905. január 4
Ugron Gábor és csoportja belép a függetlenségi Pártba.

Szász Zoltán

A balkáni válság és a magyar politikai közvélemény

Amikor 1877 őszén az orosz hadak előnyomulását a törökök Plevnánál megállították, Magyarországon újabb oroszellenes hullámot kavart az ellenzéki agitáció. A mozgékony, ötletgazdag Ugron Gábor irányítása alatt néhány erdélyi ellenzéki képviselő egyenesen kalandos katonai vállalkozásba kezdett. Titokban pár száz fős szabadcsapatot próbáltak toborozni a Székelyföldön, hogy azután – valószínűleg angol pénzen vett fegyverekkel – Moldvába betörve, a Szeret egyik hídjának felrobbantásával elvágják az orosz csapatok egyetlen utánpótlási vonalát, s Orosz-Lengyelországban is fegyveres felkelést robbantsanak ki. Tisza csendőrökkel összefogdostatta a toborzókat, a fegyvereket elkoboztatta, s véget vetett a magyar történelem utolsó romantikus összeesküvésének. Fél év múlva azután az eljárás befejezése nélkül kegyelmet kaptak „a bűnvizsgálatba vett honfiak”.[1]

A nemzeti ellenzék

Az erdélyi függetlenségi képviselők, elsősorban Ugron Gábor és Bartha Miklós 1881 márciusában készített programjukban már valójában a 67-es alapra helyezkedtek, amennyiben meghirdették a perszonáluniót, az önállóság „fokozatos” kiharcolását. Határozatuk szerint főleg a külügyekben kell fokozottan érvényesíteni a magyar beleszólást, és lépcsőzetesen kell haladni az önálló magyar hadsereg megteremtésének irányába. „Ha a körülmények úgy kívánják, nemzetünk vagyonának és polgáraink vérének védelmére – fejtegeti a program – a külügyi és hadi politika ellenőrzésére, felhagyva a támadás meddő terét, a delegációban is elfoglalandjuk őrálló helyünket.” A Függetlenségi Pártból ez a csoportosulás tette magáévá a hanyatló középbirtok megmentése érdekében szorgalmazott újkonzervatív birtokpolitika egyes követeléseit. „A földbirtok napról napra veszti értékét és jövedelmezőségét, gyorsan cserél gazdát, fenyegetően szaporodnak a birtoktalanok, kiknek növekedése bajainkat nemsokára társadalmi bonyodalmakkal tetézheti. A deposszedálás meggátlására keresni fogjuk az arisztokratikus hitbizomány és a »home states« demokratikus rendszere között a középutat, mely a forgalmi életet sem nyűgözi le.”[2] A szárnyait bontogató antiszemita mozgalom is erősen kikezdte a pártot, leginkább innen próbált híveket toborozni. A párt liberális vezetőinek nem kis erőfeszítés árán sikerült megakadályozni az antiszemitizmus elhatalmasodását és megőrizni a párt liberális alapállását.

1884-ben a Mocsáry Lajos által vezetett Függetlenségi Párt és az Irányi-féle 48-as párt Függetlenségi és 48-as Párt néven egyesült. Az újjászervezett párt vezetőjének Irányi Dánielt választották. A szeptember 29-én közzétett program elvetette ugyan az Ugron-féle fokozatosság elméletét, de elfogadta a perszonálunió gondolatát. Fenntartotta azonban a kiegyezéses rendszer felszámolásának követelését: a közös hadsereg, a közös minisztérium, a delegációk eltörlését. Programpontként szerepelt az alapvető demokratikus jogok biztosítása – „a személyes szabadságnak minden önkény ellen való biztosítása, a vallásszabadság megállapítása, ennek minden következményeivel együtt, úgyszintén a sajtó, gyülekezés és egyesülési szabadság” –, a maradék kiváltságok megszüntetése, az adócsökkentés és a katonaidő leszállítása. A kivándorlás és a bevándorlás korlátozása mellett felbukkan a munkásvédelem gondolata. „Szívünkön hordozzuk a munkások sorsának javítását is. De úgy, hogy a társadalom alapjai meg ne ingattassanak különösen pedig a tulajdon sérthetetlensége csorbát ne szenvedjen.”[3] Az egyesült pártból a perszonálunió elfogadás a miatt kimaradt az öreg függetlenségi harcos, Madarász József, Ugronék pedig féllábbal a pártban, félig azon kívül állva kitartottak a „fokozatosság” módozatainak nyílt keresése mellett.

A véderővita

A törvényjavaslat elleni harc élén az ideiglenesen szövetségre lépő két párt vezérei álltak: Apponyi Albert, a Szabadelvű Pártba épp ekkor visszalépő, de itt még Apponyival harcoló Szilágyi Dezső és a teljes önállóság „fokozatos kiharcolását” hirdető függetlenségi Ugron Gábor.

Hanák Péter

A közigazgatási reform kudarca

Június 23-án a fiumei 79. gyalogezred Ferenc József látogatását magyarellenes politikai tüntetésekre használta fel. A tisztikar a hadgyakorlat alkalmával megkoszorúzta Jellačić novidvori sírját. Szapáry szerette volna elsimítani a kínos affért, csakhogy a függetlenségi párt megszerezte a fiumei hatóságok hivatalos jelentését, amelyet egyébként a kormány félhivatalosa, a Nemzet – állítólag elnézésből – ugyancsak közölt. Ezután háborgó interpellációk a Házban, Ugron támadja a kormányt és az ezred tisztikarát, mire egy horvát kapitány párbajra hívja Ugront. A képviselőház és a közvélemény ebben a képviselői immunitás, a parlamenti szólásszabadság megsértését, a hadsereg illetéktelen, provokatív beavatkozását látja: ismét fellobog a hadseregellenes nemzeti ellenszenv.

Eltolódások a politikai erőviszonyokban. Az 1892. évi téli választások.

Társadalmi jellegét tekintve egyértelműbb és konkrétabb volt a párt erdélyi bizottságának – a később önálló frakcióvá különült Ugron-csoportnak – 1881-ben közzétett „különprogramja”, amely gyakorlatilag elismerte a dualizmus alkotmányos intézményeit, a delegációkat, továbbá nagyobb hangsúlyt helyezett a földbirtokosok anyagi érdekeinek védelmére. Az agrárius gazdaságpolitika részköveteléseit először rögzítő pártprogram egy vonatkozásban az önállóságnak is agrárius értelmezést adott: az önálló vámterületet a hazai mezőgazdasági termelés védelmében – a vámmentes balkáni agrárbehozatal megakadályozása végett – követelte.

Az évtizedfordulón, Tisza bukásakor a párt sorait izgatottság és nyugtalanság, a változás lehetőségének reménye és az útkeresés bizonytalansága töltötte el. Ez nézeteltéréseket, éles polémiát és belviszályt váltott ki, illetve újított fel a frakciók között. Ugron csoportja a helyzetet alkalmasnak vélte a dualizmushoz idomított, mérsékelt függetlenségi irányzat kormányra kerüléséhez. Ezért 1890-ben gyűléseken, cikkekben és röpiratokban népszerűsítette a függetlenségi program fokozatos megvalósításának elvét, vagyis a delegációban való részvételt ajánló korábbi javaslatát. A liberális függetlenségiek részéről Mocsáry LajosUgron támadásával szemben – 1848 és 1849 szoros történelmi összekapcsoltságát, tehát 1848 baloldali értelmezését védelmezte. A függetlenségi frakciók polémiájában az 1860-as évek érvei újultak fel a kompromisszum vagy a közvetlen eredménnyel nem kecsegtető elvhűség reálpolitikai értelmezéséről, azzal a nem csekély különbséggel, hogy akkor abszolutizmus vagy alkotmányos autonómia, 30 évvel később miniszteri bársonyszék vagy ellenzéki padsor alternatívájában kellett dönteni. A függetlenségiek többsége az ellenzékiséget választotta, elvetette a kormányképességre kacsintó fokozatosság elvét. Ugron és hívei, 17-en, miután a többség leszavazta őket, külön képviselői csoportot alakítottak: a „48-as kört”, mérsékelten agrárius és mérséklődő függetlenségi program alapján.

A mintegy 70 képviselőből álló függetlenségi többség – amelynek vezérkarát a nemsokára bekövetkezett haláláig Irányi Dániel, mellette Mocsáry Lajos, Justh Gyula, Eötvös Károly alkotta – ugyancsak kisebb belső csoportokra oszlott, de a negyvennyolcas nemzeti és liberális alapelvekben egyetértett. Ők az ellenzék feladatának az elvek és az eszmék őrzését tartották, de erősbödő önbizalommal vallották azt is, hogy a nemzeti közvéleménytől támogatott ellenzék képes a hazai és a birodalmi külpolitika befolyásolására, a nemzeti jogok védelmére, alkalomadtán bővítésére is. A párt 1892. újév napján „Szózat a magyar néphez” címen választási kiáltványt tett közzé. A kritikai helyzetelemzés középpontjába jó taktikai érzékkel a hadseregpolitikát állította. A hadsereg nyelvében, oktatásában, vezetésében „országunk állami léte tökéletesen megsemmisíttetik”. Az ország beolvasztására irányuló centralista törekvés 1867 óta sem szűnt meg, sőt az utóbbi években folyton erősödött. A kiáltvány rámutatott, hogy a hatalmi versengésben mindenütt nő a hadsereg száma és súlya, erősödik a militarizmus, „vagyis minden nagy nemzeti érdeknek a hadügyi érdekek alá rendelése”. A különbség másokkal szemben az, hogy „nálunk a militarizmus se nem magyar, se nem nemzeti, se nem alkotmányos, hanem udvari, osztrák-német és magyarellenes”.[4] E növekvő veszéllyel szemben védelmet az ország függetlensége, saját hadserege és külügye, gazdasági önállósága nyújthat.

A párt méltányolva ugyan Apponyiék új orientációját, kétségét fejezte ki, vajon lehet-e a hatvanhetes rendszer nyilvánvaló hibáit és torzulásait hatvanhetes alapon megjavítani. „A zátonyon megfeneklett hajót azok, kik a hajót teszik működésük támpontjává, a zátonyról soha el nem mozdíthatják.”[5] E kossuthi ihletésű szentenciát azzal a kétkedő kérdéssel is megtoldották, hogy sikerülhet-e gróf Apponyi Albertnek az, amire ugyanezen az állásponton állva Deák Ferenc sem volt képes. A párt elhatárolta magát az Ugron-frakciótól is.

Az egyházpolitikai harc kibontakozása

Az Ugron-csoport kezdettől fenntartással fogadta a liberális reformokat, a polgári házasságot legfeljebb fakultatív formában volt hajlandó elfogadni.

A hadseregfejlesztési javaslat és a Széll-kormány bukása

Az ellenzék később közös platformul elfogadott katonai programját a vita megkezdésekor az Ugron-frakció egyik vezérpolitikusa, Holló Lajos terjesztette elő: magyar kiképzési és szolgálati nyelv, kizárólag magyar – illetve magyarul tudó – tisztek, magyar állami jelvények, a magyar alkotmányra teendő eskü az „összes hadsereg kiegészítő részét képező” – de csak az ország területén elhelyezendő – magyar hadseregben. Nyomatékos követelés volt még a magyar katonai iskolák felállítása. A programból és az indokolásból kitűnt, hogy a hatalmi igényeken túlmenően nacionalista meggondolások is nagy szerepet játszottak benne. A közös hadsereg – ezt jól látta a vezető réteg – a nemzetiségekben aláássa a magyar uralom tekintélyét, a magyar korona iránti hűség helyett a kétfejű sas iránti hűséget plántalja beléjük, a magyarokkal való egyenjogúság tudatát erősíti bennük. Ezzel szemben a magyar nyelvű hadsereg a magyarosításnak is hatásos eszköze lenne, a magyar állam „fenségét” hirdetne az ország minden nemzetiségi zugában.

Khuen-Héderváry kudarca

Khuen-Héderváry a magyar miniszterelnöki poszton a megegyezéses béke híve volt. Június 23-án tárgyalásokba bocsátkozott a Kossuth Ferenc vezette függetlenségi többséggel. Felajánlotta, hogy a rendes évi újonclétszám és költségvetés megszavazása fejében visszavonja a Fejérváry-féle katonai javaslatot. Kossuth és vezértársai kezdettől nem lelkesedtek az obstrukcióért, könnyen ráálltak az alkura. Nem így az Ugron-frakció. Ők az új miniszterelnök békülékenysége ellenére is folytatták az obstrukciót, ami nem maradt hatástalan a vérmesebb Kossuth-pártiakra sem. Különösen azután, hogy Khuen-Héderváry programbeszédéből kitűnt: nem végleg vette le napirendről a katonai javaslatot. A függetlenségiek előtt világossá vált, hogy a paktum számukra fölöttébb előnytelen, mert segíti kimozdulni a kormányt az obstrukció zátonyáról, hogy azután később előnyösebb pozícióban vehesse elő a létszámemelési javaslatot.

1903 júliusában a Kossuth-párt egysége megbomlott. Hiába vetette latba Kossuth Ferenc személyes tekintélyét a paktum mellett, leszavazták; hiába mondott le a pártelnökségről és vonult sértődötten félre, párthívei elfordultak tőle. A többség az obstrukció hadiösvényére lépett. A függetlenségi táboron belül tehát az Ugron-frakció kerekedett felül. Júliusban már a „harcoló ellenzék” hangzatos elnevezéssel, szélesebb keretek között szervezkedett, igyekezett megnyerni a más pártokban levő rokonszenvezőket.

A belpolitikai válság kiújulása

Ami sem Kossuthnak, sem az Ugron-pártnak éveken át nem sikerült, az most Tisza jóvoltából egy csapásra megvalósul: az ellenzéki koalíció összekovácsolása. November 19-én a parlamenti ellenzék különböző irányzatainak képviselői a Néppárttól Vázsonyiig, Apponyitól Bánffyig, Justh Gyulától Ugron Gáborig, megalakítják a hosszú évekig uralkodó pártszövetséget: a koalíciót, és megválasztják vezető szervét, a kuruc kor emlékét idéző „vezérlő bizottságot”.

A kormányzati válság kialakulása

Ugron már megjövendölte, hogy a roskadozó cári hatalom hadai nem fogják körülhordani „a szolgaság bilincseit”, „nem fognak többé császárt hozni Magyarországba”.[6]

A Fejérváry-kormány és a szociáldemokrata párt

A liga megalakulásának a szociáldemokrata párt vezetői nagy jelentőséget tulajdonítottak. 1905 őszén több alkalommal rendeztek közös választójogi gyűléseket, ezek voltak a szervezett munkásság és a radikálisok közti később megszilárduló fegyverbarátság első tűzpróbái. Az alkalmi együttműködés még szélesebb volt: a ligának sikerült a függetlenségiek néhány tekintélyét, Apáthy István egyetemi tanárt, Barabás Bélát, Ugron Gábort, Vázsonyi Vilmost, Benedek Eleket is megnyernie.

A koalíció behódolása

Ugron a túlságosan gyors, Eötvös és Bánffy a feleslegesen lassú behódolás miatt kiléptek a vezérlő bizottságból.

Dolmányos István

A „derestörvény”

Zselénszky köre, vagyis a szabadelvű politikai irányzatú agráriusok, Ugronék indokaiból is merítettek.

Ellenzéki megnyilatkozások 1906–1907-ben

A koalíciós vezérkar bizonyos lazulása-bomlása Ugron januári, s a Bánffy-csoport márciusi kilépésével még a hatalomra jutás előtt megfigyelhető volt.

Erényi Tibor

A szociáldemokrata párt 1907. évi kongresszusa. Az október 10-i általános sztrájk és tüntetés.

Holló Lajos újságja, Ugron Gábor és Nagy György cikkei dühödten támadták a munkásmozgalmat.

Dolmányos István

Az annexió magyarországi fogadtatása. A koalíciós kormány felelőssége.

Holló, Barabás, Sághy, Ugron sorra nyilatkoztak az annexió mellett.

Lábjegyzetek

  1. Az 1878. május 2-i minisztertanács jegyzőkönyve. Magyar Országos Levéltár, Budapest, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek (továbbiakban: Országos Levéltár, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek).
  2. Ugyanott, 207–208.
  3. Ugyanott, 210–212.
  4. Ugyanott 213.
  5. Ugyanott 234.
  6. Ugron Gábor, Haldoklik a zsarnokság. Ugyanott, 1905. november 10.