Ungvár

A Múltunk wikiből

Ужгород vagy Ужгородъ vagy Užhorod vagy Ungwar vagy אונגװיר vagy Uzhgorod

város Ukrajnában, Kárpátalja területi székhelye, legnagyobb települése
Wikipédia
Ungvár címere
1682
október Újra megnyílik az 1671-ben megszűnt eperjesi evangélikus főiskola.
A kassai és az ungvári jezsuita kollégiumokat Thököly bezáratja, javaikat lefoglalja.
1864. december 15.
A helytartótanács jóváhagyja az ungvári kárpátukrán Szent Bazil Társulat alapszabályait.
1864. december 24.
A román és a szerb görögkeleti egyház szétválasztása; a nagyszebeni román görögkeleti érsekség felállítása (A. Șaguna érsek).
1864. december 27.
Albrecht főherceg bizalmasának, Augusz Antal bárók első látogatása Deáknál.
1864.
A Matica Srpska Pestről Újvidékre teszi át székhelyét.
Ungváron cirillbetűs nyomda létesül.

Györffy György

A Kárpát-medence IX. század végi állapota: legenda és valóság

Anonymus célja az volt, hogy bizonyos főúri családok ősi birtokjogát történetileg igazolja. E családoktól megtudta, hogy kit tartanak honfoglaláskori ősüknek, melyik vármegyébe szálltak meg, de ahhoz, hogy az ősöket hősi csatákban szerepeltethesse, ellenfél is kellett, akit a hős legyőz. Ilyeneket pedig a rendelkezésére álló forrásokban (Regino, Gesta Ungarorum) nem talált. Anonymus a Kárpát-medence a honfoglalás előtti országait és vezéreit javarészt ennek az igénynek a kielégítésére hívta életre, részben a hagyományban is élő 10. századi magyar törzsfők „országaiból”, részben helynevekhez fűzött magyarázatokból.

Szerinte a Duna–Tisza közén, Ungvártól Titelig a bolgár-szláv kagán (cár) rokona, Salanus vezér lakott. (Az ő nevét olvasta Vörösmarty Zalánnak, holott Anonymus helyesírása csak Salán vagy Csalán olvasatot enged meg.)

Külpolitika. Horvátország megszállása.

1085-ben a Salamon és Cselgü vezette nomádok a Felső-Tisza mentén Borsova és Ungvár vidékére zúdultak, László azonban idejében ott termett seregével, és visszaűzte őket.

Makkai László

Homonnai György támadásai

A szegény kisnemesi származású Esterházy familiárisként kezdte pályáját Mágochy Ferenc munkácsi udvarában. Ura – kinek megmérgezésével a rossz nyelvek gyanúsították – még a ravatalon feküdt, amikor az özvegyet eljegyezte, s ezáltal az örökös híján gazdátlanná vált óriási Mágochy-vagyont magának biztosította, meg azáltal is, hogy már előbb katolizált, s így kiérdemelte a Habsburg-udvar bizalmát. Uradalmainak központja Munkács, mely a kálvinista Felső-Magyarország szívében Homonnai György homonnai és ungvári kiskirályságával együtt az ellenreformáció és az Erdély elleni támadások hídfőállása lett.

Benczédi László

Az 1678. évi hadjárat

Néhány nap múltán ugyanis Teleki Kővárról megint visszatért a hadak közé, ámde ekkor az Ungvár melletti Darócon arról értesült, hogy a Wrbna tábornok vezette császári sereg Rakamazró1 az egyesült magyar–erdélyi–lengyel hadak elé indult. Ettől a generális, akinek pedig már csak számbeli fölénye miatt is minden oka meglett volna rá, hogy az ellenséggel nyílt csatát vállaljon, ismét elveszítette bátorságát, és az éj leple alatt szép csendben megszökött a harc színhelyéről.

A felkelés bukása

Az 1683. őszi visszavonulás nyomán, amikor Sobieski kelet felé előretörő csapatai elől Thököly a Tiszán átkelve Debrecenig hátrált, s mindenki azt találgatta, hogy a fejedelem merrefelé hagyja el az országot, előbb Thököly és Zrínyi Ilona családi hatalmának központjában, Munkácson lepleztek le veszedelmes összeesküvést, amely a császáriak kezére akarta átjátszani a várat, majd ennek felszámolása után a Sobieskivel kapcsolatban álló Homonnaiak ungvári várában alakult ki veszélyes ellenállási góc, amelyet Thököly csak hosszas ostrom után, 1684 júniusában tudott felszámolni.

R. Várkonyi Ágnes

A majorsági gazdálkodás változásai

  • Általános kívánalom, hogy az udvarbírók a jószágot jövevényekkel népesítsék, és egyenletesen terheljék a colonusokat. Gondja legyen az udvarbírónak arra is, hogy a jobbágyok „ravaszságból” ne csökkenthessék munkakötelezettségüket. Ha népesebb, több igaerővel rendelkező jobbágycsaládok húzódtak fél telekre, akkor egész telek után járó munkát kell tőlük behajtaniok. Kötelességük megakadályozni, hogy jobbágyok marhájukat, ökrüket eladják, vagy zsellérségre szálljanak „az munkát kerülvén”; esetleg magukat jól bíró, igás colonusok robotmentességgel járó kötelezettséget vállaljanak, például juhászságot, mint az ungvári uradalomban.
  • Az ungvári uradalomban hites emberekkel kell feljegyeztetni, mennyi magot visznek ki vetésre, és hova, melyik földdarabba „mennyi búza, gabona, árpa és zab és egyéb leguminákat vetnek”. A betakarításkor pedig nemcsak a kereszteket kell tanúk előtt megszámolni, hanem próbacsépléssel ellenőrizni, mégpedig kettőt-kettőt a „javából” és „szegényéből”, hogy mennyit ereszt, „és hány köböl vagy véka lészen belőle”.[1] Regestrumot kell tenni az udvarbíróknak arról is, hogy melyik szőlőben mennyi majorságbor terem, és gondosan fel kell vésni a hordókra a legfontosabb adatokat.
  • Az ungvári uradalomban az olcsón összevásárolt sovány marhákat a falvakra osztják hizlalásra (1668).

Parasztkereskedelem, parasztipar

Tarpa lakói gyümölcs, bor- és sóeladásból is szép hasznot vesznek. 1680-ban kölcsönpénzen vásárolnak Beregszászon bort, s az ungvári harmincados jelentése szerint mintegy 42 hordó bort vittek engedély nélkül külföldre.

Makkai László

Magyarok, szlovákok, németek a Felföldön

A magyar települések határa a 17. században a középkorinak megfelelő PozsonyNagyszombatGalgócApponyÓbarsBozókRimaszombatPelsőcRozsnyóJászó-vonaltól északra húzódott, itt magasan felkanyarodott a Hernád völgyében Abosig, a Tarca völgyébe Pécsújfaluig, a Szekcső völgyébe Magyarraszlavicáig nyomult be, tovább keletre GálszécsNagymihálySzobráncUngvárMunkácsHuszt fölött vonulva érte el a Tiszát.

Katolikus közép- és felsőfokú iskolák

A királyi Magyarországon az első jezsuita gimnázium 1616-ban nyílt meg Nagyszombatban, majd sorra alakultak továbbiak is: 1626-ban Pozsonyban, 1627-ben Győrött, 1623-ban Szatmáron, 1636-ban Sopronban és Ungváron, 1649-ben Besztercebányán, 1655-ben Trencsénben és Kassán 1662-ben Sárospatakon, néhány más helyen pedig algimnáziumok is.

R. Várkonyi Ágnes

Hadseregek és haditervek

Thököly elfogatása hírére a Kassa városát Fajgel Péter vezetésével védő, mintegy 2 ezer főnyi őrség is megadta magát, s kaput nyitott Szádvár, Regéc, Patak és a tavasz óta ostrommal szorongatott Ungvár is Schultz generális csapatai előtt.

Wellmann Imre

A pestis pusztítása

Ungváron egy ház sem maradt mentes a járványtól, Borsod megyéből azt jelentették, hogy ott „minden nap a döghalál miatt a lakosok fogyton fogynak”.[2]

R. Várkonyi Ágnes

Aulikus főnemesség és új nemesi rétegek

Főúri otthonokban vidéken is sok a nyugati holmi: Bercsényi ungvári kastélyába holland kárpit, angol óra, kényelmes bútor, mitológiai jeleneteket ábrázoló festmény valószínűleg Bécsen át jutott.

Főúri-nemesi szervezkedés (1698–1702)

Rákóczi 1700. november 1-jén, véletlenül éppen a spanyol király halála napján írta meg levelét XIV. Lajos királynak. Hangsúlyozta, hogy „a nemzet érdekeivel mindig végzetesen ellenkező vallási háborúságok és családi viszálykodások elsimultak vagy megszűntek, és a három rend, a három vallással együtt, semmi mást nem kíván, mint egy szívvel-lélekkel állani a közösség szolgálatára”,[3] s kérte a király jóindulatú támogatását. Longueval a levelet Bécsben bemutatta a császárnak, majd folytatta útját. Párizsban nem jutott a francia király elé, s csak Barbesieux hadügyi államtitkár üzenetével tért vissza: Rákóczi küldjön a magyar rendek nevében, a főméltóságok aláírásával meghatalmazást, hogy nem magánemberként kéri a király segítségét; ez esetben a király hajlandó a felkelés kirobbantása alkalmával egy összegben 2 millió livre-t, majd havonta 200 ezer tallér támogatást küldeni. A szervezkedők azonban az 1701 februárjában Bercsényi ungvári kastélyában tartott tanácskozásukon az írott kötelezettség kockázatát nem vállalták. A szövetséglevél kiállítását maga Bercsényi is időszerűtlennek találta.

Országos támadás, társadalmi érdekegység

1704. január 9-én megadta magát Tokaj vára, majd Murány és Ungvár, s Rákóczi katonái veszik át Munkács őrhelyeit.

Rákóczi megindítja a béketárgyalásokat

Elhatározták, hogy a Tisza vonala mögé húzódnak vissza, megerősítik Ecsed, Kővár, Ungvár és Huszt várát, Munkácsra szállítják a pénzverdét, a sótartalékokat, s a vár 129 ágyújával, lőpormalmaival, több mint egy évre elegendő élelemkészletével bevehetetlen.

A szatmári megegyezés

Huszt, Ungvár és Munkács őrsége Sennyeyvel az élen elvetette a „szatmári konföderáció”-t.

Intézmények, iskolák, nyomdák, könyvtárak

Bercsényi ungvári várában Csáky Krisztina magyar nyelvű könyvtára a világi és polgári igényű könyvkultúra kialakulásában nagy jövő előtt álló női könyvtár egyik első fecskéje.

Arató Endre

A magyarországi ukrán fejlődés elmaradottsága

Csak 1771-ben kanonizálta a pápa a munkácsi unitus püspökséget, amelynek 1774 óta Ungvár volt a székhelye.

Bácskai VeraNagy Lajos

Piacközpontok és városi funkciók

Az első hierarchikus szintbe azok a települések tartoznak, amelyek egész (a tiszta és tág együttes) vonzásterületének népessége meghaladta a 100 ezer főt, ezen belül tiszta körzetükben legalább 35 ezer lakos élt, és magas szintű (legalább megyei vagy egyházmegyei) igazgatási funkciót is betöltöttek. E csoportba kerültek vonzási erejük sorrendjében: Pest-Buda, Pécs, Miskolc, Kassa, Nagyvárad, Temesvár, Sopron, Debrecen, Veszprém, Arad, Baja, Kanizsa, Szatmárnémeti, Pozsony, Ungvár, Győr, Szeged, Rozsnyó. Mindegyikük regionális és régión túlnyúló szerepkört töltött be, piacközponti funkcióik általában több megyére kiterjedtek. E városok több mint fele országos vagy kerületi hatáskörű intézmények és hivatalok székhelye is volt.

Míg Buda közigazgatási funkciója miatt volt központi jelentőségű. Pest már a 18. század végén az ország egyik legjelentősebb kereskedelmi központja volt. A francia háborúk idején, főként amikor a kontinentális zárlat miatt az úgynevezett gyarmati áruk, a levantei gyapot és más, a szultán fennhatósága alatt levő kisázsiai területről származó áruk Magyarországon, mindenekelőtt Pesten át kerültek az örökös tartományokba és onnan Németországba, s az áruféleségektől függően még tovább is, Pest hirtelen fellendült és növekedési üteme, kereskedelmi jelentősége a továbbiakban még csak fokozódott.

Pest országos kereskedelmi központtá válásának jelentőségét igazolják mindenekelőtt a külkereskedelmet és nagyságrendben csak ezt követően a belső, közvetlen és termelő fogyasztást szolgáló, Európa-szerte híres országos állat- és terményvásárai. Az országos vásárok forgalmát azonban megközelítette a kirakodó vásároké, amelyek funkciója a szűkebb és tágabb értelemben vett belföldi igények kielégítése volt. Ennek részben belföldi, nagyobb arányban külföldi, főként cseh, morva és bécsi kereskedők, valamint részben és többségükben magyarországi, számszerűen kevesebb külföldi, elsősorban bécsi, továbbá morvaországi kézművesek és manufaktúratulajdonosok igyekeztek megfelelni.

A gyapjúkereskedelemben országos központtá lett Pest eme jelentőségét növelte az 1830-as évek vége felé létesült két gyapjútisztító és osztályozó üzem. Az egykorú leírások szerint vízen és szárazon özönlött az egyéb nyerstermék is Pest vásáraira. Pestet nyerstermék-kereskedelme miatt tartották összehasonlíthatatlannak Béccsel vagy Németország – Dél- és Közép-Németország – kereskedővárosaival, noha az üzletkötések és a pénzforgalom szempontjából a lipcsei és a frankfurti vásárvárosokéhoz mérték jelentőségét. Egy-egy pesti Vásár forgalmát az 1820-as években 15–16 millió forintra becsülték. Pest rohamos fejlődéséről tanúskodik a nagyobb gyári kiváltsággal rendelkező tőkés iparvállalatok lerakatai számának meredek emelkedése is. 1815-ben még csupán 16 volt Pesten, 1819-ben újabb 12 lerakat létesült, 1828-ban már összesen 100 működött, s ebből 11 volt magyarországi üzemé. 1824 és 1840 között további 30 lerakatot állítottak Pesten. A külföldi vállalatok lerakataikat nagyobbrészt pesti kereskedőknél tartották. Pest a kivitelben, az átmenő kereskedelemben való közreműködése útján közvetve erősítette a belső piacot, ugyanakkor a hazai és az importált termékek elosztásában való jelentős részvételével betöltötte a belső piac közvetlen ellátójának funkcióját is. Lakossága kereskedelmi jelentőségével együtt nőtt. Lélekszáma 1800–1809 táján 30 ezer fő körül mozgott; 1836-ban 70 378, 1846-ban már 110 619 fő élt a városban. Az 1830-as és 1840-es években 54% volt a lakosság szaporulata. Ennek hétnyolcada beköltözésből származott, csupán egynyolcada eredt a természetes szaporulatból. 1847-ben 2 ezernél több ember foglalkozott termény-, illetve iparcikk-kereskedéssel.

Pécs a Dunántúl legnagyobb kereskedelmi forgalmú városa volt. A legnagyobb mennyiségű állat itt cserélt gazdát az országban. Az Ormánságban a Hegyhát, a Zselicség és a Sárköz árucsere góca, ahol – az egykorúak szerint – főként szerb és boszniai állatkereskedők nagy üzleteket bonyolítottak le. A Balkán félszigetről hatalmas sertéskondákat hajtottak ide eladás végett, majd a közeli rengeteg erdőkben makkon hízlalás után vagy ők, vagy vevőik továbbhajtották a sertéseket Sopron-ba, Bécsbe.

Borsod megyében Miskolc volt a piaci vonzáskörzet góca. Kitűnő országútja is hozzájárult fejlődéséhez. Nagy mennyiségű gabonát, bort, gyapjút, sertést, és az 1840-es években átlagosan évi 15 ezer mázsa rongyot adtak el a vásárokon, majd szállították az ország más részeibe görög és zsidó kereskedők.

Kassa az Erdély, Debrecen, Pest és a Hegyalja felől jövő, valamint az északi határon túlra, továbbá Alsó-Magyarországra irányuló kereskedelem csomópontja, áruforgalmának összekapcsolója. Vásárain gabona, dohány, gubacs, só és bor voltak a legkeresettebb árufélék. 1840 óta már az örökös tartományokból is érkeztek vevők újonnan létesült gyapjúvásáraira.

Nagyváradnak hat országos vására miatt volt kiemelkedő jelentősége. A nagyarányú ló- és szarvasmarha-felhajtás nemcsak pesti, hanem bécsi kereskedőket is vonzott. A városnak ez a – kivitelt szolgáló – forgalma közvetve szintén hozzájárult a belső piac erősödéséhez.

Temesvár kereskedői bécsi és pesti üzletfeleikkel tartott kapcsolataik révén a Havasalföldet és Szerbiát is ellátták fényűzési cikkekkel. Emellett még a szultán fennhatósága alatt levő, más területekről származó árukkal folytatott átmenő kereskedelemből is hasznot húztak.

Sopron a rendelkezésre álló adatok szerint jelentős mennyiségű gabonát és szarvasmarhát közvetített az ausztriai tartományokba, a hazai horvát kereskedők révén pedig nagyobbrészt Bécsújhelyre. A vásárain forgalomba került sertések jelentős hányadát a szlavóniai határőrvidékről hajtották a városba délszláv kereskedők. Az 1840-es években már gyapjúkivitele is legalább ilyen nagyméretű volt. Korábban élénk borkereskedelme a Zollverein létrejötte óta lehanyatlott. Hetivásárain magyarok, németek, horvátok mezőgazdasági és ipari termékcseréje folyt, hozzájárulván elsősorban az anyagi kultúra terén a népek közti kapcsolatok fejlődéséhez.

A Tiszántúl kereskedelmi szempontból legnevezetesebb piacközpontja Debrecen. Dohányraktára és az ahhoz kapcsolódó kincstári felvásárló tevékenység azért különösen jelentős, mert Szabolcs és Szatmár megye dohánytermelő községeinek gyűjtőközpontja, s ezáltal a termelés növelésének ösztönzője. Nem kevésbé fontos négy országos vására miatt, amelyek a pesti vásárok után a leghíresebbek voltak, mindenekelőtt a nagyarányú szarvasmarha-, ló- és sertésfelhajtás miatt. A debreceni szalonna különösen Gömör, Szepes és Sáros megyében volt keresett, de Pestre is sokat szállítottak belőle. A debreceni vásárok látták el a szűkebb piackörzetet helybeli, főleg azonban Pestről hozott kézműves és manufaktúraipari termékkel, gyarmati árukkal.

Veszprém a megye egyik fő kereskedelmi gócpontja, amely kiterjedt vonzáskörzettel is rendelkezett. Betöltötte az elosztó mellett a gyűjtőközpont funkcióját is. Öt ország- és postaút haladt át rajta. Vas, Sopron és Győr megye kereskedői is látogatták vásárait. Négy országos vásárán bort, sertést, lovat, gabonát, faeszközt, gyapjút, hamuzsírt, gubacsot adtak-vettek nagyban. A veszprémi hetivásárokon a megyei termés mellett Tolna, Somogy és Fejér megyéből származó gabonát is hoztak forgalomba.

Óarad országos vásáraira bécsi és csehországi kereskedők hozták az iparcikkeket. Dohány-, gyapjú- és gubacsforgalma, valamint Erdély, Temesvár, Nagyvárad, Pest közti átmenő kereskedelme a távolsági kereskedelmet szolgálta. Ezzel, úgyszintén élénk állatforgalmával ösztönzően hatott a megye nagybirtokosaira is, főként gyapjútermelésük növelése érdekében, emellett – bár az előbbieknél kisebb arányban – szarvasmarha- és sertéstenyésztésük fejlesztését szolgáló beruházásokra is serkentvén őket. A vonzáskörzetébe eső némely község parasztjait viszont dohánytermelésre ösztönözte. Óarad lánglisztje a Habsburg örökös tartományokban is kelendő volt. Nyersbőr-, méz- és borkereskedelme éppúgy a tágabb belső piaci körzet vásárlóit szolgálta, miként Újarad vásárai, ahol az árutermelő, jómódú parasztgazdák növekvő mezőgazdasági faeszköz, szerszám, új mezőgazdasági épületekhez, csinosabb külsejű, tágasabb lakóházakhoz szükséges épületfaigényeiket Erdélyből leúsztatott fákkal elégítették ki.

Kanizsán a Triesztből, Laibachon át érkező áruk átmenő kereskedelme folyt, s ezen kívül jelentős gabonamennyiséget (az 1840-es évek első felében évi 600 ezer mérőt) hoztak forgalomba. A Balkánról szerbiai, boszniai kereskedők által felhajtott sertésekkel is folytatott kereskedelem; a gyapjú, bor, ló, nyersbőr, gubacs és hamuzsír piacának élénk kereslete és kínálata jórészt szintén a belső fogyasztás emelkedését jelezte. Részben az örökös tartományokból, részben Pestről származó manufaktúra- és kézműipari termékekkel, valamint a Triesztből érkező gyarmati árukkal Kanizsa látta el az egész megyét.

Pozsony a Duna révén az ország távolsági termény- és állatkereskedelmében, főként a pozsonyváraljai zsidó kereskedők tevékenysége által, nagy jelentőségű szerepet töltött be. Ugyanakkor a hozzá vezető jó utak segítették abban, hogy a belső piac szempontjából is fontos mezőgazdasági termék- és állatkereskedelme, valamint saját manufaktúra- és kézműves ipara, s Bécshez közelsége folytán tekintélyes ipari termékelosztó–közvetítő funkciót tölthessen be. Pozsony felé tartott, sok esetben ott is ért véget a Dunántúl déli vásárövezetében piacra került, a Balkán félszigetről elindult állatfelhajtás. Még a hajóvontatás idején a Dunán a déli országrészből szállított gabona, amely Komárom és Győr vásárain cserélt gazdát vagy ott került csupán átrakásra, számottevő mennyiségben Pozsonyba irányult.

Az ország egyik legvagyonosabb, legkulturáltabb városa, Győr, elsősorban gazdasági szerepe folytán vált különösen jelentőssé. Gabonakereskedelme az 1830-as években már felülmúlta Komáromét, és – mint erről már szó esett – a gőzhajón szállítás óta az ország legjelentősebb gabonakereskedelmi gócpontjává lett. Győrött is a gabonakereskedők a leggazdagabbak a polgárok között. A győrszigeti zsidó terménykereskedők szerepe, vagyona azonban még az övékénél is jelentősebb volt. Az 1840-es évek első felében átlag évi 1 millió mérő búza, 800 ezer mérő árpa, zab, tengeri fordult meg kikötőjében és raktáraiban. A Duna partján emelt raktárakban sok százezer mérő gabonát tároltak, miután előbb – a lengyelektől átvett szárítási eljárással – egy évnél tovább is eltarthatóvá tették az árut. Gondosan figyelték a gabonaárak alakulását az európai piacokon, és kivárták, amíg magas haszonnal adhattak túl a gabonán. (Például az 1816–1818 közötti ínséges, járványsújtotta években, valamint 1845 és 1847 között.) 142 gabonakereskedő, 33 kis befogadóképességű, burcsellás bérhajós élt Győrben. Ők szállították tovább a mosoni Duna-ágba a gabonát. Jelentős volt a város átmenő sertéskereskedelme is, úgyhogy az 1840-es években már boszniai sertéskereskedők is kezdtek letelepedni Győrben. Országszerte híresek voltak lóvásárai. A gabonakereskedelemmel összefüggésben nőtt a szállításban, rakodásban, üzletkötésben részt vevő, vagy éppen mezőgazdasági termények feldolgozására berendezkedő tőkés polgári vállalkozó lakosság száma is, növekedtek a fogyasztói igények, amelyeket főként a Pestről és Bécsből hozott iparcikkekből elégítették ki, minthogy Győrben 1848 előtt az iparcikktermelés, ezen belül is a tőkés ipari vállalkozás nem volt jelentős.

Szegedet egyértelműen távolsági, túlnyomórészt a határon túlra irányuló gyapjú-, valamint dohánykereskedelme gazdagította, formálta régi típusú szabad királyi városból lassanként a korszerű várostípus szintjét megközelítő várossá. A kincstári raktárba gyűjtötték, majd továbbították a Torontál megyei, főleg a nagykikindai körzetben, Bács megye 16 községében termelt és eleinte csak az Abaldo által felvásárolt dohányt. Magánkereskedők azonban már az 1820-as években eredményes, az Abaldónál magasabb árakat fizető versenytársként léptek fel. A dohánykereskedelemnél is nagyobb méretű és jelentőségű volt Szeged hatalmas, a Kiskunfélegyházától mintegy 6 km-re fekvő Csengeléig terjedő pusztáin termelt és a körzet más helyeiről összegyűjtött gyapjúval folytatott kereskedelme.

Horvátországban elsőként Károlyváros töltötte be az első csoportba sorolt piacközpont funkciót. Már a francia megszállás idején ez a város bonyolította le a tengermelléki és a balkáni országok felé irányuló átmenő forgalmat. Az 1830-as évek gazdasági fellendülése, különösen pedig az 1840-es évek a horvátországi kereskedelem fellendülését, a horvát kereskedelmi tőke súlyának gyarapodását eredményezték. Ekkor már nemcsak a dél-magyarországi (bánáti, bácskai), horvátországi és horvát határőrvidéki gabona, gyapjú és egyéb, e területekről származó mezőgazdasági termékek kereskedelmi, átrakó és továbbító központja volt Károlyváros, hanem részben a fiumei dohánygyárakban feldolgozott és a jórészt Tolna megyében, valamint a Tisztántúlon, továbbá Kőrös és Zágráb megyében termelt dohányé is. A Károlyvárosba érkezett dohánymennyiség másik részét a horvát kereskedők Olasz- és Franciaországba szállították tovább a tengermelléki kikötővárosokból (Fiume, Zengg), jórészt horvát tulajdonban levő hajókon. A gabonát nagyrészt az örökös tartományok és az odesszai gabona behatolásáig Franciaország vették át.

Az 1840-es években Varasd és Zágráb tartotta kezében az átmenő kereskedelmet. A Triesztből Laibachon át érkező áruk Varasdon, Zágrábon át jutottak el részben Bécsbe, részben Pestre, illetve Kanizsára. Ugyanakkor Varasd a szerbiai és boszniai sertéskereskedők által a Balkánról felhajtott állatok nevezetes vásárhelye is volt.

Az első csoportba sorolható városok közé tartozik, elsősorban kereskedelmi funkciója miatt, a fejlett – részben külföldi tőkével alapított – iparral is rendelkező Fiume, amely az 1840-es évek első felében évi átlagban 8–9 millió konvenciós forint értékű áruforgalmat bonyolított le. Kikötőjének hajóteher-forgalma 1823 és 1846 között csaknem négyszeresére emelkedett. A hajók gabonát, szerémsegi bort, szilvapálinkát és más gyümölcspárlatokat, valamint hamuzsírt szállítottak külföldre, s gyarmatárut, pamutot és egyéb levantei árukat hoztak be.

Erdélyben Brassó töltött be Pesthez hasonló jellegű piacközponti funkciót. Minden fő kül- és belkereskedelmi útvonal a városban futott össze, amelynek – Erdély természeti-földrajzi adottságai és gazdaságának a magyarországitól különböző ágazati fejlődése következtében – elsősorban a szomszédos és a távolabbi délkelet-európai országok felé irányuló távolsági kereskedelme számos, Brassóhoz közel eső hágón át bonyolódott le. Voltak kapcsolatai Trieszttel, Béccsel, Pesttel, Temesvárral is. Brassóban jórészt a román nagykereskedőknek volt tetemes része a levantei áruk átmenő forgalmában, nem kevésbé a román fejedelemségekkel lebonyolított kereskedelemben. Brassó kereskedői erdélyi, többnyire brassói, részben Nagyszeben|nagyszebeni]] manufaktúra- és kézművesipari termékeket szállítottak elsősorban Bukarestbe, Tulceába, ahol üzleteik, raktáraik voltak. Az erdélyi fogyasztást szolgáló, Brassón át lebonyolódó import leventei pamutból, havasalföldi gyapjúból, kordovánbőrből, keleti fűszer-árukból. a jómódú polgárok és földbirtokosok fény/űzését szolgáló divatcikkekből, moldvai és havasalföldi borból, az örökös tartományokból, legtöbb esetben Bécsből szállított textilárukból és egyéb ipari termékekből, főként vasárukból állt. Erdélyi, Küküllő melléki borok mellett gyapjú, juh és sertés, faggyú és gyertya forgalomba hozásával is hozzájárult a belső piac szükségleteinek kielégítéséhez.

Erdély északnyugati részén Kolozsvár töltött be a belső piac erősítése szempontjából nevezetes funkciót. Kereskedői összegyűjtötték és Erdély felső megyéibe, valamint Magyarországra Debrecenig továbbították a székely megyék lakóinak parasztipari és a szász székek körzetében élő kézműves iparosok és tőkés vállalkozók ipari termékeit. A Magyarországon vásárolt mezőgazdasági, valamint a leginkább Bécsben, illetve Pesten vásárolt finomabb minőségű ipari termékeket pedig Kolozsvár tág körzetébe juttatták el.

Az említett magyarországi, horvátországi és erdélyi városok mindegyike regionális és a régión túlnyúló szerepkört is betöltött. Piacközponti funkcióik általában több megyére terjedtek ki. Eme városok nagyobb része országos vagy regionális hatáskörű intézmények és hivatalok székhelye is volt.

A városok második szintjét azok a központok alkotják, amelyeknek egész vonzásterülete 50–100 ezer főre terjedt ki, tiszta körzetük népessége meghaladta a 20 ezer (a régión túlnyúló kereskedelmet folytató központoknál a 10 ezer) főnyi népességet, és piacközponti funkciójuk mellett valamilyen egyéb központi szerepkört is betöltöttek. Ezek közé sorolható a regionális és a régión túlnyúló kereskedelmi szerepkört egyaránt betöltő Eger, Vác, Nyíregyháza, Losonc, Versec, Balassagyarmat, Székesfehérvár, Földvár, Körmend, Nagyszombat, Rimaszombat, Nyitra, Sátoraljaújhely, Besztercebánya, Pápa, Sassin és Nagyszeben; a csak piackörzeti központok: Eperjes, Máramarossziget, Zombor, Esztergom, Homonna, Újvidék, Bártfa, Huszt és Keszthely; valamint az elsősorban régión túlnyúló piacközponti funkciót betöltő Gyöngyös, Nagykároly, Zsolna, Csakova, Gyula, Komárom, Lugos, Kecskemét, Vágújhely, Nagyszentmiklós, Galgóc, Érsekújvár, Kézsmárk és Eszék. A többi piacközpont csak kisebb-nagyobb jelentőségű központi helynek tekinthető, amelyek jelentőségüknek megfelelően csoportosíthatók.

Eger vásárain az északi, felvidéki megyék kereskedői vásároltak főként bort, valamint gabonaféléket, élő állatot (leginkább lovat, sertést) Állandó boltjaiban és vásárain kaphatók voltak a Pestről hozott vasáruk, fényűzési cikkek, gyarmatáruk.

Losoncon Zólyom és Liptó megye kereskedői vásárolták a Heves megyéből is odaszállított gabonát. Bel- és külföldön feldolgozás céljából Losonc nevezetes gyapjúvásárai bocsátottak a vevők rendelkezésére tekintélyes mennyiségű árut. Az 1840-es években már évi átlagban 10 ezer bécsi mázsa gyapjú talált itt gazdára, jótékony hatást gyakorolván a finomabb gyapjút szolgáltató juhok tenyésztésére. A losonci vásárokon árult bort a kereskedők részben a bányavárosok fogyasztói számára vették meg, részben Vácon át a Dunán Pozsony és Nyitra megyék felé szállították.

Székesfehérváron hét irányból futottak össze az utak. A BudaZágráb főútvonalon kívül a Győrbe, Veszprémbe, Dunaföldvárra vivők a belső kereskedelem szempontjából elsőrendű fontosságúak voltak. A Bécsből, Triesztből, Görzből szállított, valamint a Laibachból rendelt és Pettauban elvámolt árukból bőven jutott Székesfehérvárnak. Szarvasmarha-, és lóvásárain bonyolódott le piaci vonzáskörzetének állatforgalma. A székesfehérvári kereskedők minden ágazatban elsősorban Pest és Buda kereskedőivel álltak kapcsolatban. A 19. század első felében 32 magyarországi, 21 örökös tartományokbeli város kereskedőivel, sőt egy-egy hamburgi, illetve majna-frankfurti kereskedővel is rendszeres üzleti összeköttetésben voltak, összesen 173 kereskedőházzal. Az importáruk sokfélesége új fogyasztói igények jelentkezéséről tanúskodik. Az üzletkötések a korszerű hitelezési formák betartásával mentek végbe. A kereskedelem fejlődését jelzi, hogy míg a kereskedők száma 1777–1785 és 1825 között nem változott, 1825 és 1840 között megkétszereződött.

Tolna megyében Földvár – a vízi szállítástól némileg függetlenül is – a 18–19. század fordulójára jelentős termékgyűjtő és -elosztó góccá fejlődött. Gabonakereskedelme volt növekedésének fő forrása. A város erős gazdasági kapcsolatai a Dunántúl-belsejéig, a Duna mellett Bajáig, a Duna–Tisza közén Kecskemétig terjedtek. Vásárai a környező kisebb helységeket a szakosodás irányába terelték, lassanként a kereslethez igyekezvén igazítani a kínálatot. Ebben nagy szerepük volt a vásárokon magyarokkal találkozó és a népek közti kapcsolatokat ezen a réven is erősítő nemzetiségi termelőknek.

Vas megyében, Körmenden nyolc posta- és kereskedelmi út haladt keresztül. Fontos mezőgazdasági termékgyűjtő és -továbbító szerepet töltött be. Gabona-, gyapjú-, szarvasmarha és sertésvásárai, amelyek már a 18. század utolsó harmadában élénkek voltak, a 19. század első felében még nagyobb forgalmat bonyolítottak le, és serkentően hatottak több dunántúli megye nagybirtokosainak üzemkorszerűsítési, beruházási tevékenységére. Vásárain a grazi kereskedők voltak a legnagyobb árumennyiségek átvevői.

Nem kevésbé lényeges regionális és azon túlnyúló kereskedelmi funkciót töltött be Pápa, az Eszterházy grófok egyik uradalmának központja, ahonnan hét főútvonal ágazott el. A viszonylag erős kézművesiparral is rendelkező mezőváros piacain Sopron és Vas megyei kereskedők is vásárolták a gabonát.

Szolnok kamarai város lakói még a 18. században a kincstárral kötött szerződésük révén előnyösebb helyzetben voltak nemcsak a földesúri úrbéres, hanem a szerződéses mezővárosok lakóinál is. Ehhez járult a város kedvező földrajzi helyzete és az a tény, hogy két kamarai hivatal is működött benne. A Tiszán érkezett a só a Máramaros megyei sóbányákból, tutajon. Szolnokon kamarai sóraktárak voltak és sóelosztó hivatal is működött. Szolnok látta el sóval Pestet. A tutajok fáját a Tisza partján dolgozták fel épületfává, zsindellyé. „Szálházából” került a fenyő fűrészáru és a Bereg megyei cserfa Heves, Pest, Csongrád, Békés, Szabolcs megye vásáraira. Szolnokon sok vízi- és szárazmalom is készült. A sószállítás és elosztás, a fafeldolgozás sok embernek adott kenyeret ipari jellegű és árumozgató tevékenység révén. Növelte a vidékről városba települők és a létfenntartásukhoz szükségeseket a piacról beszerzők számát. Mindezeknél azonban fontosabb emelője volt Szolnok fejlődésének a város mezőgazdasági termény-, elsősorban nagyarányú gabonakereskedelme. Sok összetevő eredőjeként Szolnok a 18. század közepétől a 19. század közepéig agrár jellegű mezővárosból élénk forgalmú, ipari jellegű kereskedő polgárvárossá fejlődhetett.

Nagyszeben gyapjú- és faggyúfeldolgozó ipari termékeinek legnagyobb részét Erdély, részben Magyarország vásárain értékesítette. Ipari nyersanyagát – az erdélyi belső piacot ezzel is erősítve – főleg Brassó környékéről, kisebb arányban egyenesen Havasalföldről szerezte be. Tetemes volt azonban finomabb iparitermék-behozatala Bécsből.

A csak piackörzeti központok sorából Eperjes és Bártfa kézműves-, részben manufaktúratermékeik; Zombor, Újvidék, Keszthely inkább gabonafélék; Kecskemét élő állat, főleg szarvasmarha, Huszt és Máramarossziget részben parasztipari faeszközök, részben Galíciából és Bukovinából vásárolt gabona és szarvasmarha forgalomba hozásával kapcsolódott a belső piac forgalmába.

Az elsősorban régión túlnyúló piacközponti funkciót betöltő városok közül a bor-, gabona- és élőállatvásárairól híres Gyöngyös, az Orczy bárók uradalmi központja érdemel figyelmet, ahova a török fennhatóság alatt levő balkáni területekről is érkeztek állatkereskedők.

Más szempontból érdekes Gyula, amelynek már a 18. század elején is jelentős vonzáskörzete a 19. század első felében tekintélyes mértékben kiszélesedett. Országos vásárai Erdély és a Tiszántúl árucseréjének központjai. Kereskedelmének legjelentősebb részét élőállat-forgalma tette, és vele csaknem egyenértékűek voltak a Bihar, gyakran Szabolcs és Szatmár megyébe, sőt Erdély egyes részeibe is eljutó gabonaszállítmányai. E két fő forgalmi cikk mellett Erdélyből származó, román termelők által odaszállított, részben általuk helyben készített faáru-, faszerszám-forgalma volt még szintén tetemes. Csupán a bor- és gyümölcsforgalom volt helyi jellegű. Régóta itt cseréltek gazdát az Erdőhát faárui és az Alföld mezőgazdasági árui. Gyula vásárairól vitték a faárut Békés, Csanád, Csongrád, Arad megyébe az onnan jött és termékeiket szintén a gyulai vásárokon értékesítő parasztgazdák, s részben a vásárokon el nem adott termékeikkel a megyék községeit felkereső román parasztiparosok. Gyula vásárain adták el tűzálló edényeiket a hegyekből jött román fazekasok, erős versenytársaként Békés és Csongrád megye fazekasainak, akik megfelelő agyag hiányában csak nem tűzálló edényekkel jelenhettek meg a vásárokon. Ezek az áruforgalmi alkalmak szintén hozzájárultak a népek közötti kapcsolatok elmélyítéséhez, az anyagi kultúra termékeinek a cseréje révén.

Komárom az ország – határon túlra szánt – gabonakereskedelmének régóta egyik legfontosabb kikötőhelye volt. Fejlődése a 18–19. század fordulóján, leginkább a francia háborúk évtizedeiben volt gyors. Elsősorban hajón, kisebb részben szekéren érkezett a gabona az alföldi és a Duna mellett fekvő dunántúli megyékből a városba, amely piaci körzetének gyűjtő és továbbító funkcióját látta el. Gabonakereskedelmének méretei a város kereskedőinek Baján tartott külön rakodóhelye is érzékeltetheti. Ehhez az áruforgalomhoz nem fogható, de mégis figyelemre méltó mennyiségű állat-, gyapjú- és – a Vágon érkezett – faforgalmat is bonyolítottak le a város kereskedői, akik vagyonuknak tetemes részét az áruszállító hajókba fektették. Nem véletlen, hogy az ország első biztosító társaságaként Komáromban alapították meg 1807-ben a Komáromi Szabadalmas Hajóbiztosító Társaságot. Komárom ipara jelentéktelen volt, és jórészt máshol vásárolt ipari termékekkel látta el a környező városokat, például Esztergomot is.

A horvát határőrvidéken Eszék az 1840-es évekre nőtt fel a mezőgazdasági termékeket a szomszédos, török uralom alatt levő déli területekre szállító nagykereskedelmi központtá, ahol tág körzetből származó termékeket hoztak forgalomba horvát és szerb kereskedők.

A többi, különböző módon csoportosítható piacközpont között az 1840-es évek közepén már előkelő helyet foglalt el a Habsburg-ház uralma alatt levő területek legnagyobb gabonapiaca, a bánáti gabonakereskedelem központja, Törökbecse, ahonnan az 1840-es évek első felében évi átlagban egy millió pozsonyi mérő gabonát szállítottak a Dunán fölfelé, kisebb mennyiséget Sziszeken és Károlyvároson át Fiuméba, még ennél is kevesebbet Laibachba. A dohánykereskedelemben szintén jelentős forgalmi központ volt. Baján, akárcsak Törökbecsén, szintén több száz hajót raktak meg gabonafélével. Vásárain rendszeresen megjelentek bécsi, pesti és komáromi gabonakereskedők. Paksot és Tolnát dunai réve és árutovábbító funkciója tette fontossá. Tolna azonban a helybeli kincstári dohányraktárakat bérlő, a kincstár számára felvásárló – egyébként a debreceni raktárt is bérlővel azonos – kereskedő által Tolna és Baranya megyében beszerzett dohány gyűjtőhelyeként, valamint a megye széles vonzáskörzetéből vásáraira felhajtott szarvasmarhák forgalmazása révén nevezetes piaci gócpont volt. A Duna mellett fekvő Moson gabonaátrakó helyként tett szert jelentőségre. Csaknem minden házában gabonaraktár várta az érkező és Alsó-Ausztriába továbbítandó árut. Lakói nem véletlenül voltak a megyében a legvagyonosabbak. A Fertő tó melletti Nezsidert gabonagyűjtő- és felvásárlóhely szerepe teszi említésre méltóvá. Innen alsó-ausztriai és soproni kereskedők az 1840-es évek első felében évi átlagban 200 ezer pozsonyi mérő gabonát szállítottak az örökös tartományokba. A nagy alföldi és Duna–Tisza közi mezővárosok, Békés, Szentes, Hódmezővásárhely, Cegléd, Nagykőrös nagyarányú gabona és élő állat, főként szarvasmarha és juh tenyésztése és forgalomba hozása révén gyarapodtak.

A horvát–szlavón határőrvidéken Zimony kikötője volt nemcsak e határőrvidék területén, hanem a Magyarország déli megyéiben termelt és Károlyváros felé irányított gabona továbbító központja is.

Ismét más jellegű, kisebb körzetű piaci góc volt Léva, ahol a terméketlen, szlováklakta hegyvidék ellátása céljából vásároltak a kereskedők gabonát, élő állatot, főként szarvasmarhát. A megye jómódú parasztjai, részben földbirtokosai Léván szerezték be a más megyékből hozott bort, gyolcsot, finomposztót, díszmű- és gyarmati árukat, vas- és rézkészítményeket.

Az erdélyi és a horvátországi városokat leszámítva, 57 város vonzása szorosabb vagy lazább kapcsolat formájában további 60 piacközpontra és 101 alközpontra, s ezek közvetítésével csaknem az ország egész területére kiterjedt.

A városok első csoportjába sorolt települések átlagos népességszáma 1828-ban 20 ezer fő felett volt. Közülük csak Kanizsáé, Ungváré és Rozsnyóé maradt 6 ezer körüli népességével 10 ezer fő alatt.

Arató Endre

A magyarországi ukrán nemzetiségi törekvések

A mozgolódás a közoktatás mezején indult meg, és nem is a feudalizmushoz kötődő, asszimilálódó görög katolikus papságtól eredt, hanem a kincstártól, amely a harmincas évek végén a királyi kamarán keresztül figyelmeztette a munkácsi püspököt, hogy az ungvári kincstári birtokon az elemi iskolai oktatás legelemibb feltételei is hiányoznak.

A mozgalomba bekapcsolódott a papság, s akarata ellenére, anélkül, hogy nemzeti célokat követett volna, felhívta magára a magyar nemesség figyelmét. A magyar uralkodó osztály ugyanis, a szláv mozgalmak analógiája alapján veszélyesnek tartotta az „orosz” (értsd görög katolikus) iskolák felállítását. Ezt a magyar nyelv elterjesztésével szemben álló lépésnek tekintette.

Az iskolák szervezésével együtt felmerült az a kívánság is, hogy az egyházi jellegű ruszin nyelvet kell előnyben részesíteni. Ebben az anyanyelvi követelések kezdeti formáját kell látnunk. A magyar középnemesség – híven nemzetiségi politikájához – visszautasította ezt a szórványosan jelentkező kívánságot. Semmiképpen sem lehet beszélni tudatos nemzeti programról. S ha találkoztunk is a ruszinoknál orosz tudattal, az orosz nyelv náluk egyházi szlávot jelentett.

Mégis a harc kezdeti formáját jelentette az a vita, amely 1841–1842-ben a Regélő és a Jelenkor hasábjain folyt. A Bereg megyei oroszok címmel a Regélőben megjelent cikk a többi között azzal vádolta a magyarországi ukránokat, hogy imájukat nem a magyar király, hanem az orosz cár életéért mondják. Az említett cikkre a Jelenkorban Jámbor Antal, az ungvári szeminárium prefektusa Válaszolt, és visszautasította a pánszlávizmus vádját.

Szabad György

A nemzetiségek csalódása

A kárpátukránok politikai vezetőjének szerepét meglehetős önkényességgel monopolizáló Adolf Ivan Dobrzanszky, aki a cári intervenciós csapatok oldalán tevékenykedett 1849-ben, már az olmützi alkotmány kibocsátása után berzenkedve tapasztalta, hogy a kárpátukránokat a politikai önkormányzatnak még a minimumával sem kecsegtették; 1849-ben az ungvári kerületi főbiztos oldalán nyert vezető hivatali beosztást, anélkül azonban, hogy népe sorsának alakulását tartósan és érdemlegesen befolyásolhatta volna. Be kellett érnie az igen keskeny kárpátukrán értelmiségi réteg néhány tagjának hivatali alkalmaztatásával és azzal, hogy az anyanyelvi oktatásnak ne csupán az elemi iskolákban, hanem az ungvári gimnáziumban is tere nyíljék. 1850-ben azonban Dobrzanszkyt elhelyezték Ungvárról.

Katus László

Magyarország népeinek települési viszonyai

E vidék mindhárom városa (Máramarossziget, Munkács, Ungvár) magyar többségű volt már 1880-ban is.

A vallási megoszlás

Izraeliták az ország valamennyi megyéjében növekvő számban és arányban éltek, különösen a városokban. Számarányuk legnagyobb az északkeleti megyékben volt, s Budapesten, valamint egyes vidéki városokban (Nagyvárad, Máramarossziget, Ungvár, Munkács) meghaladta a 20%-ot.

A kárpátukránok

Az értelmiség fokozódó magyarosodását jelzi, hogy a 80-as években egyre több kárpátukrán politikai lap jelent meg magyar nyelven (Ungvár, Kelet), amint hogy Budapesten is élt egy tekintélyes számú asszimilált ruszin értelmiségi csoport, amely aktívan dolgozott népe elmagyarosításán.

A kárpátukránok

A század végén a fiatalabb értelmiség egy csoportja – részben a magyar kormány ösztönzésére – szakított az évtizedek óta uralkodó nagyorosz nyelvi és irodalmi irányzattal, s létrehozta a helyi dialektuson alapuló „ruszin” irodalmi nyelvet, sajtót és könyvkiadást. Ehhez az új nyelvi-irodalmi irányzathoz csatlakozott az 1895-ben újjászervezett Szent Bazil Társulat is, majd utóda, az ungvári Unió Könyvkiadó.

Siklós András

Ruténföld

A magyarbarát irányzatot leginkább a 35 tagú ungvári „magyar-rutén” néptanács képviselte, mely november 9-én alakult meg. Az ungvári tanács (elnöke: Szabó Simon, titkára: Volosin Ágost) november 19-én előterjesztett kívánságait (új, a rutén néppel kapcsolatban álló főispánokat Máramaros, Bereg, Ung, Ugocsa vármegyék élére; rutén ügyosztályt a kultuszminisztériumban; rutén tanszéket az egyetemen) a kormány készséggel teljesítette, és a további teendők előkészítésére az addigi Ung megyei kormánybiztost, Szabó Oresztet, központi kormánybiztossá nevezte ki.

A kormánybiztosság kezdeményezésére az ukrán vezetők december 10-én értekezletre ültek össze Budapesten. Miután a gyűlés, ha nem is egyhangúan, de mégiscsak a megegyezés és az ezt célzó javaslatok elfogadása mellett foglalt állást, a kormány december 25-én közzétette „A Magyarországon élő ruszin (rutén) nemzet autonómiájáról” szóló néptörvényt.

Az 1918. évi X. néptörvény a „ruszinoknak” a beligazgatás, igazságszolgáltatás, közoktatás, közművelődés, a vallás gyakorlata és a nyelv használata terén önrendelkezési jogot biztosított, és kimondta, hogy Máramaros, Ugocsa, Bereg és Ung vármegyék ruszin lakta részeiből „Ruszka-Krajna néven autonóm jogterület (kormányzósági terület) alakíttatik”.

Az 1910. évi népszámlálás e 4 vármegyében 42% rutén, 11% román és 4% szlovák lakosság mellett 31% magyar és 11% német lakosságot mutatott ki, az itt élő nagyszámú (15%) zsidóságot, az úgynevezett kazárokat az utóbbi két kategóriába sorolva.

A törvény 4. és 5. §-a szerint az autonóm terület törvényhozó szerve autonóm ügyekben a ruszin nemzetgyűlés, közös ügyekben (külügy, hadügy, pénzügy, állampolgárság, magánjogi és büntetőjogi törvényhozás, gazdasági, közlekedési, szociálpolitikai ügyek) a magyarországi közös országgyűlés. Legfőbb kormányzati szervek a ruszka-krajnai minisztérium és a ruszka-krajnai kormányzóság. A minisztérium és a kormányzóság rövidesen meg is alakult. A Budapesten székelő ruszin minisztérium élére az addigi kormánybiztos, Szabó Oreszt került; a kormányzóság élére – székhelye Munkács volt – Stefán Ágoston rahói ügyvédet nevezték ki.

Az autonóm területen található államkincstári földek, bányák, erdőségek „a ruszin nemzet törvényes képviseletének” tulajdonába mentek át.

A „Buszka-Krajna” területén élő nem ruszin lakosság helyhatósági és kulturális autonómiára tarthatott igényt.

A ruszin néptörvény szerzői (akiket a jobboldal azonnal túlzott engedékenységgel vádolt) példának és mintának szánták más hasonló törvények megalkotásához. Az első ”magyarországi kanton” létrejöttétől azt remélték, hogy a kormány jó szándékának e kézzelfogható bizonyítéka a béketárgyalások szempontjából kedvező helyzetet teremt, és egyben megnyugtatja az ukránokat, tompítja, leszereli az elszakadási szándékot, mely épp ez időben jelentkezett mind erőteljesebben.

Az ungvári tanács mellett Eperjesen és Máramarosszigeten is működött ukrán néptanács; az előbbi a Csehszlovákiához, az utóbbi az Ukrajnához való csatlakozást szorgalmazta. A máramarosszigeti néptanács Husztra nemzetgyűlést hívott össze. A nemzetgyűlés – 1420 küldött 175 város és falu képviseletében – január 21-én egyöntetűen az Ukrajnával való újraegyesítés mellett foglalt állást.

Az ungvári tanács álláspontja sem volt szilárd. A „Ruszka-Krajnáról” szóló néptörvény életbeléptetése alkalmából, december 26-án még „köszönetét és ragaszkodását tolmácsolta”, és küldöttséget menesztett Budapestre.[4] A Volosin vezetésével Budapestre érkező bizottság ugyanakkor titokban Hodžával tárgyalt, a Csehszlovákiával való megegyezés lehetőségét latolgatta.

Az elszakadási törekvések hátterében a román és a csehszlovák hadsereg megjelenése állt. A román királyi csapatok Nagybánya megszállása után Máramarossziget felé közeledtek, a csehszlovák katonaság január 12-én bevonult Ungvárra.

Lábjegyzetek

  1. Utasítás 1668-ból az ungvári udvarbíró részére. MGSz 1898. 146.
  2. Ugyanott 229.
  3. II. Rákóczi Ferenc Válogatott levelei. Szerkesztette Köpeczi Béla. Budapest, 1958. 41
  4. Országos Levéltár, K 40. 1918-X-1084.

Irodalom

Vitatott, hogy a magyarok a honfoglaláskor hol keltek át a Kárpátokon. A magyar krónikák részben a verecke-ungvári (SRH I. 37, 50–52, 163–165, 290), részben erdélyi beköltözést tartottak fenn (SRH I. 287–288). Mivel a krónikák a beköltözés ungvári és erdélyi útvonalával kapcsolatban említik a Hungarus, illetve a Siebenbürger etimológiát, a kutatók egy része egyik vagy másik beköltözést népetimológiás elbeszélésnek tartva utasította el.

A parasztság állatállománya alakulására vonatkozó megállapításokat Solymosi László, A parasztháztartások állatállománya 1666 és 1685 között című előtanulmányából közöljük, amelyet az Országos Levéltár Urbaria et Conscriptiones alapján készített e kötet számára: 1666: Murányi (Gömör vármegye), Beckói (Trencsén vármegye); 1669: Ledniczei (Trencsén vármegye), Berencsi (Nyitra vármegye); 1670: Beczkói (Trencsén vármegye); 1672: Balog (Gömör vármegye), Ecsedi és Tasnádi (Szatmár, Szabolcs, Szilágy vármegye); 1673: Szendrői (Gömör vármegye), Szentmiklósi (Bereg vármegye), Rónaszéki (Máramaros vármegye), Enyickei (Abaúj vármegye); 1674: Kőszegi (Sopron vármegye), Erdődi (Szatmár vármegye), Hriczói (Trencsén vármegye); 1676: Sóvári (Sáros vármegye), Pataki (Zemplén vármegye); 1677: Csetneki (Gömör vármegye); 1678: Ungi (Ung vármegye); 1679: Derencsényi (Gömör vármegye); 1680: Regéczi (Abaúj, Zemplén vármegye); 1681: Enyickei (Abaúj vármegye); 1682: Derencsényi (Gömör vármegye); 1684: Leleszi (Zemplén vármegye); 1684–1685: Sárosi (Sáros vármegye); 1685: Ecsedi (Szatmár vármegye), Murányi (Gömör vármegye). Az uradalmak urbáriumai: Országos Levéltár Urbaria et Conscriptiones.

Ungvárról jelenti Rosenfeld kerületi biztos, hogy alispánját, Meggyesi Lászlót, aki nem képes németül megtanulni, kénytelen a hosszadalmas ide-oda fordítgatásokkal elhúzódó ügyintézés miatt leváltani.

Kiadványok