Uralkodó osztály

A Múltunk wikiből
A lap korábbi változatát látod, amilyen Pemm (vitalap | szerkesztései) 2016. december 25., 14:58-kor történt szerkesztése után volt.

(eltér) ←Régebbi változat | Aktuális változat (eltér) | Újabb változat→ (eltér)

Az uralkodó osztály áttekintése felveti a kérdést, hogy a magyar állam, amelyen egy válságos korszak után végérvényesen a hazai „jobbágyság”-ra támaszkodó dinasztia kerekedett felül, mennyiben képviselt osztályérdekeket, és mennyiben képviselte a Kárpát-medencében megtelepedett magyar nép érdekeit.

Az állam elnyomó funkciójából önmagában következik, hogy osztályérdekeket képvisel, a középkori állam jellegéből pedig az, hogy még akkor is „nemzetek feletti” jellege van, ha egy számbeli túlsúlyban levő etnikumra támaszkodik.

Elérkezve a Géza fejedelem által központosított félbarbár államrend száz éves fordulójához, érdemes egy pillantást vetni annak az uralkodó osztálynak a szervezetére is, amely Hungaria, Pannonia vagy Turkia királyságát, illetve a „pannonokat” vagy magyarokat képviselte.

Az ország élén a főurak és vitézek által királlyá választott László, majd jelöltje, Kálmán állt. László – ugyanúgy, mint Kálmán – távol állt attól, hogy valamilyen „fajmagyar” embertani képletet jelenítsen meg. Erről amúgy sem lehet beszélni, mert a honfoglaló magyarság embertanilag ugyanolyan mértékben heterogén volt, mint a Kárpát-medencében talált lakosság. Ha felvázoljuk Szent László ősfáját, azt tapasztaljuk, hogy a legkülönfélébb európai dinasztiák vére keveredik ereiben. Szent László felmenői között Árpád-fi Zolta ugyanúgy egyharmincketted részt képvisel, mint Madarász Henrik fia, I. Ottó császár, s ha csak az ismert vagy valószínűsíthető egyéb felmenőket vesszük sorra, akkor besenyő, örmény, bolgár, lengyel, cseh, elbai szláv, német, burgundi és görög főrangúakkal találkozunk. Kálmánban még kevesebb volt Árpád vére, mert apai ősei Lászlóéival azonosak, anyja pedig bizánci arisztokrata volt. De Európa korabeli uralkodóházait áttekintve ugyanilyen változatos összetételű ősfákat találunk; László és Kálmán – származásukat tekintve – bármely közép- vagy kelet-európai trónon ülhettek volna.

Szent László ősfája[1]
Árpád nagyfejedelem
Madarász Henrik király
II. Rudolf burgundi király
Zolta herceg
Ottó császár Adelhaid burgundi hercegnő
Taksony nagyfejedelem besenyő hercegnő bizánci örmény „comes”? bolgár hercegnő?  ?  ?  ?  ? Meskó lengyel herceg Dubravka cseh hercegnő Dobremir elbai szláv herceg  ? Hermann lotaringiai Pfalzgraf Helwig II. Ottó német császár Theophanu görög hercegnő
Mihály (Béla?) herceg bolgár hercegnő? ? ? Boleszló lengyel herceg Emnildis elbai szláv hercegnő Ehrenfried (Ezzo) rajnai Pfalzgraf Matild német hercegnő
Vazul herceg „Tatun nembeli” leány (Katun?) III. Meskó lengyel herceg Richeza német grófnő
Béla király Richeza (?) lengyel hercegnő
Szent László

Ezt tudva mutatkozik meg igazán a patrilineáris leszármazás különös hatóereje, amely kétszáz év alatt – a nőági leszármazás sorozatos mellőzésével – az anyák biológiai-etnikai leszármazásától több mint 99%-ban eltekint, mindezt azért, hogy a patrilineáris „aranyág” csupán ezrelékekben kifejezhető vonalát előnyben részesítse. E misztikusnak tetsző ragaszkodás az „atyai vonalhoz” végső soron a fiági öröklés abszolutizálásából fakad, s hogy ez a magyar társadalomban még erősebben nyilvánult meg, mint egyebütt, abban talán szerepet játszott az uralkodó osztály nomád eredetű gazdagsága. Így érthető a vezérek korából átmentődött harcos jobbágyság különös ragaszkodása az Árpád-fiakhoz, s ha két egyenlő között kellett választaniuk (Péter és Aba, Salamon és László), akkor ahhoz csatlakoztak, aki a nyugati főrangúak és zsoldosságuk helyett rájuk támaszkodott.

Az uralkodó osztály végső fokon ugyanolyan heterogén eredetű volt, mint a dinasztia[2], azzal a különbséggel, hogy idegen elemekkel való feltöltődése nem állandóan és egyforma mértékben ható folyamat volt, hanem a csekély állandó cserélődése mellett egy-egy történelmi sorsforduló hullámszerűen dobott be új elemeket, amelyek néhány generáció alatt részeseivé válván az uralkodó osztály nyelv-, rítus-, illetve hagyományközösségének, ugyanolyan tartóoszlopaivá váltak az Árpád-ház trónjának, mint azok, akiknek elei a vérszerződéskor Árpádot egyeduralkodóvá választották. Ilyen hullámszerű feltöltődéssel vegyültek el hajdanában az iráni, onogur, türk-kazár, majd szláv elemek a félnomád társadalom vezető rétegében, és ilyenformán nyomult Géza és István korában az alakuló új uralkodó osztályba – főként a sváb és bajor lovagsággal, kisebb részben a latin rítusú papsággal – jelentős nyugati elem; Magyarországon földbirtokot nyert leszármazottaik ugyanúgy besorolódtak a de genere kifejezéssel jelölt úri nemzetségek közé, mint Kurszán, Ónd és Zsombor leszármazottai.[3]

„Elmagyarosodásukra” jellemző Vecelin lovag családjának sorsa; dédunokája már a Koppány nevet kapta, és családját, a Rádokat mi sem különböztette meg más magyar „nemzetség”-ektől. Még első idegen püspökeink között is akadt, aki új magyar nemzetséget alapított: a XIII. századi de genere Budlu episcopi az 1046-ban mártírhalált halt Budli püspök családja.[4]

E hullámszerű felfrissülés mellett a királynékkal együtt bejött udvari kíséret eredményezett folytonos külföldi „infiltrációt”. Az idegen udvaroncok meghonosodása természetesen nem következett be, ha uruk elbukott, mint Velencei Péter, vagy ha úrnőjük viszonylag hamar hazaköltözött, mint a bizánci Szünadéné királyné, a frank házbeli Judit és Kálmán második neje, az orosz Euphemia, de I. Endre és Álmos herceg orosz neje is külföldi száműzetésben végezte életét. Ez lehet az oka, hogy velencei és orosz eredetű jövevények nem kerültek be a XI. századi arisztokráciába, viszont Gizella bajor, Béla lengyel, László sváb és Kálmán szicíliai normann udvaroncaiból nem egy került a magyar uralkodó osztályba; így például a német Hermann (Hermány) – és az apuliai Ratold (Rátót) – nemzetség. Idegen eredetüket részben a jellegzetes idegen személynevek, részben a magyar főurak totemisztikus állatcímereitől eltérő heroldalakos címerek: geometriai alakzatok, vágások (Hont-Pázmány, Gut-Keled), stilizált virágok (Rátót, Péc) és képzeletbeli állatok (például Hermány), részben pedig a magyar krónikák árulják el.

Krónikáinkban nem csupán az eseménytörténet kapcsán esik szó egy-egy bevándorolt lovagról, hanem az V. István kori krónikás, Ákos mester és őt kiegészítve Kézai Simon meg is kísérelték a beköltözött jövevény (advena) úri nemzetségek lajstromát összeállítani, származáshelyük és beköltözésük idejének megjelölésével, ami többnyire hibásan sikerült.

A XI. századi nagybirtokos arisztokrácia összeállítását kiváltképpen az az említett körülmény teszi lehetővé, hogy Kálmán király törvényében olyatén módon rendezte a földbirtok öröklését, hogy a Szent István által adományozott vagy meghagyott birtokok esetében az oldalági öröklést is biztosította, míg a később adományozott birtokok öröklését csak egyenes leszármazás esetén engedélyezte, és fiúörökös híján a királyra való visszaháramlást rendelt el.

A törvény gyakorlati alkalmazása a XII. századi okmányokból nem derül ki, de 1200 táján, amikor Imre és II. Endre bőkezűsége folytán a beköltözött udvaroncok páratlan uradalmak birtokába jutottak, a régi birtokosság élt a joggal, és a birtokszerző ősre de genere szóval hivatkozva biztosította a nemzetségi jogú birtoklást és öröklődést. Lehet, hogy Kálmán lajstromba is vétette a Szent István kori adománybirtokosokat, akik zárt számot adtak volna ki, amelyen változtatni nem lehetett. Egy ilyenféle zárt szám hagyományaként magyarázható XIII. századi krónikásaink azon megjegyzése, hogy a Szkítiából kijött nemzetségek száma 108 volt. Akár megtörtént a lajstromba vétel, akár nem, az kétségtelen, hogy a XIII. században mindinkább elterjedt az a gyakorlat, hogy a XI. század folyamán birtokot nyert családok is besorolódtak a de genere nemzetségek közé, majd a XIII / XIV. század fordulójától, amikor már elhalványult a jogi alapja a nemzetségi jogú birtoklásnak, olyanok is de genere származtatták magukat, akik korábban csak falunévvel nevezték magukat, és így keletkeztek a de genere + falunév nemzetségnevek; például Balogi > de genere Balog, Németi > de genere Németi stb. A körülbelül 180 ismert úri nemzetségből leszámítva ezeket a későbbi „álnemzetségeket”, a két néven szétágazott úri nemzetségeket, például a Becsegergely és Dorozsma, Aba és Kompolt, továbbá a krónikások kitalálta hun és magyar nemeket, például a hun Érd- és a magyar Almási-nemet, nagyjából olyan eredményre jutunk, hogy a Szent István kori magyar és kabar birtokos nemzetségek száma a krónikában megadott 108 körül lehetett, az idegen nemzetségeké pedig 50 körül mozoghatott, ami körülbelül kétharmad–egyharmad arányra mutat. Az idegenek túlnyomó része beköltözött lovagok leszármazottja, de akadhat közöttük, főként Dél-Pannoniában, ahol a lakosság nagyobb megrázkódtatás nélkül épült be a magyar társadalomba, helyi szláv eredetű birtokos nemzetség is. Pannonia Dráván túli (szlavóniai) részén, melynek nyestadót fizető lakossága mindenkor viszonylagos önállóságot élvezett, a helyi szlavón lakosság megőrizte nemzetségi szervezetét. 1350-ig körülbelül 25 szlavón nemzetséget ismerünk; nemzetségfőik családjaiból került ki a helyi kis- és középbirtokos nemesség zöme.[5]

A magyar uralkodó osztály birtokát tekintve nagybirtokos, középbirtokos és egyfalus kisbirtokos nemességre osztható fel. A magánbirtok egy-egy vármegyén belül sehol sem haladta meg a megye népeinek és földjeinek egyharmad részét, és minthogy a legnagyobb magánbirtokos családok, így a Hont-Pázmány és Aba nembeliek sem rendelkeztek több birtokkal, mint két-három vármegye harmadával, családi összbirtokaik alig érték el az árpád-házi vár- és udvari birtokok 2%-át; az egyénileg bírt legnagyobb magánbirtok pedig jóval 1% alatt maradt.[6] Ez eléggé magyarázza azt a páratlan hatalmat, amellyel Magyarországon a király rendelkezett, s amellyel szemben egyedül a hercegi harmad élvezője tudott fellépni. De ugyanez szemlélteti azt a strukturális különbséget is, amely a nyugati hűbéres államok és a magyar királyság között fennállt.

A legnagyobb birtokosok – mint az Abák és Hont-Pázmányok – a királyi családdal is összeházasodhattak. A főurak, akiket a latin források korunkban a maiores (1009–1161), nobiles (1077–1166), principes (1075– ), optimates (1077–1146), primates (1075–1172) és proceres (1097–1146) megjelöléssel neveztek, és magyarul talán nagyoknak mondtak, a király kíséretét alkották, és belőlük került ki a királyi tanács vagy „szenátus”. Ez évente Nagyboldogasszony, illetve Szent István király napján gyűlésezett, míg a király bizalmas főúri kísérete karácsonykor és húsvétkor jött össze valamelyik udvarhelyen. A kisebb birtokosokból kerültek ki a küldöttként eljáró ministerek; közülük csak kevesen kerültek a király kíséretébe, de a törvénynapokon ők is megjelentek Fehérvárott.

A nagybirtok rangot biztosító kísérőjelensége volt a nemzetségi monostor. Amint a nemzetségi birtok egy XI. századi birtokos magánbirtokából alakult, ugyanúgy a nemzetségi monostor kezdetben nem volt más, mint egy nagybirtokos személyes alapítványa, olyan magántulajdonban levő egyház (Eigenkirche), melyben az egyház szolgálatát szerzetesek látták el, de nyitva állt a falusi hívek előtt is.

Az Árpádok egyházalapító tevékenységét követően a legkorábbi magánmonostorokat az Abák alapították, a XI. században legalább hármat: Sár, Debrő és Százd. Ezekhez csatlakozott a Hont fia Bény alapította Bény (Esztergom megye), a Győr fia Ata alapította Zselicszentjakab (Somogy), talán a Gut fia (?) Vid alapította Vidmonostor, a Bor-Kalánok egyike által alapított Szermonostor, a Dorozsma alapította Dorozsmamonostor (Szeged közelében) és még jó néhány, amelynek alapítási ideje homályba vész. Az ismert alapítványok szórt birtokviszonyaiból csak fenntartással következtethetünk az alapító családi birtokviszonyaira, mert lehetőleg az uralkodó adományából frissen nyert birtokokat adták az egyháznak, és a nemesi udvarház körüli birtoktömb világi magánbirtok jellegét inkább óvták, például Sárt és Debrőt, amely két magánnagybirtok-tömb közepén terül el.[7]

Minthogy egy tíz-húsz szerzetest eltartó monostor építésének és ellátásának költsége meghaladta a magánnagybirtok anyagi lehetőségeit, ilyen monostoralapításhoz országos tisztségből – udvari méltóság, ispánság stb. nyert jövedelem, illetve királyi vagy hercegi hozzájárulás is szükséges volt, amint erre a százdi alapítás körülményeiből is következtethetünk. De éppen emiatt nem elképzelhetetlen, hogy kisebb birtokú ispánok, tisztségviselők már a XI. századtól kezdve alapítottak fellengzősen monostornak nevezett és egy-két szerzetes gondjaira bízott szerényebb magánegyházakat. Ezek a falusi templom méretét nem sokkal meghaladó kis monostorok – ilyen lehetett a krónikában az 1074. évi esemény kapcsán a Tiszántúlon emlegetett „Nog fiainak egyháza” – fából épültek, mint Szentjobb az első időben, és szerény birtokállománnyal rendelkeztek. Mindazonáltal ezekre is érvényes volt a magánkegyuraságból fakadó tulajdonjog, ami nemcsak azt jelentette, hogy a kegyurak maguk jelöltek apátot, hanem azt is, hogy a monostor birtokügyeibe beleszóltak, jövedelméből részesültek, és a monostor pusztulásakor birtokait szétosztották.

A középkori nyugaton[8] az egyházi vagyon növekedése a kultúra fellendülését eredményezte. Magyarországon a XI. századi magánalapítványok nem tudtak olyan nagyvonalú egyházi intézményeket létrehozni, amelyek maradandó kulturális hatást keltettek volna. Mint magányos kivétel a XII. századból Gut-Keled nembeli Márton ispán csatári monostorának Bibliája érdemel említést.[9] Ugyanakkor Szent László páratlanul bőkezű adományai – nem kis mértékben a káptalanok létesítése révén – kulturális fellendülést váltottak ki.

Irodalom

Az uralkodó osztályról általában lásd Váczy Péter, Magyar művelődéstörténet I. 108. kk.; Molnár E., A magyar társadalom története az őskortól az Árpádkorig 278. kk.; Lederer, A falurendszer kialakulása Magyarországon 13. kk.; Székely György, Acta Historica Academiae scientiarum Hungariae 15. 1969. 223–252. vesd össze még: Szilágyi Loránd, A magyar királyi tanács első százada (Levéltári Közlemények 18–19. 1940–1941. 157–169); a terminológiára: Szilágyi Loránd, Századok 71. 1937. 5. kk.

  1. I. László származására lásd Wertner, Az Árpádok családi története adatait.
  2. Az uralkodó osztály heterogén voltára lásd a krónikák advéna névsorait: SRH I. 187–192, 294–304.
  3. A de genere nemzetségekre lásd Wertner, A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig I–II.; Karácsonyi, A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig I–III.; Csoma József, Magyar nemzetiségi czímerek (Budapest, 1904). Az úri nemzetség és a de genere származtatás társadalomtörténeti hátterére lásd Györffy, Tanulmányok a magyar állam eredetéről 1–36; Történelmi Szemle 9. 1966. 26–36; Vecelin családjára: Györffy György, Koppány lázadása. Somogy megye múltjából I. 1970. 14;
  4. Budlu püspök nemzetségére lásd KarácsonyiS. Borovszky, Regestrum Varadiense (Budapest, 1903). 323. §, 188.
  5. A szlavón nemzetségekre lásd Karácsonyi, A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig III. 193. kk.;
  6. a nemzetségi birtok arányára lásd Györffy, Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza I. megye-bevezetéseit.
  7. A nemzetségi monostorokat is tárgyaló monaszterológiák elavultak; ilyen: D. FuxhofferM. Czinár, Monasterologia regni Hungariae. I–II. (Pestini, 1858–1860); Balics Lajos, A római katholikus egyház története Magyarországban. II. (Budapest, 1890). Az elenyészett bencés apátságokra lásd Sörös Pongrác, A pannonhalmi Szent Benedek-rend története XII/B.
  8. Az uralkodó osztály fejlődésének nyugati párhuzamaihoz vesd össze G. Duby, Hommes et structures du Moyen Age (ParisLa Haye, 1973); Guerriers et paysans (Paris, 1973).
  9. A csatári bibliára lásd Fejérpataky László, A Gutkeled-Biblia Magyar Könyvszemle Új folyam. 1. 1892–1893. 5–22.


Gazdasági és társadalmi fejlődés a XII. század közepéig
Harcos jobbágy, középréteg Tartalomjegyzék Tollforgatók. A történeti irodalom megindulása