Uralomváltás és a székelyek

A Múltunk wikiből
943-947 között
Jutas fia Fajsz fejedelem lesz. (Uralkodik 955-ig.)
947
Taksony herceg Hugó és Lothár itáliai udvarában jelenik meg adóért; a magyar sereget a bizánci kézen levő Apuliába küldik kalandozni.

Ibn Hajján 942. évi vezérnévsorát csak részben sikerült megfejteni, s nem egy olvasata vitatott, éppen ezért nehéz lenne a magyar történetbe beépíteni. Annyi azonban a biztosan kiolvasható nevekből is kitűnik, hogy a fő méltóságviselők nem ugyanazok, mint akiket Bíborbanszületett Konstantin császár feltüntetett; ebből pedig arra lehet következtetni, hogy 942 és 948 között az uralomban változás következett be.

Valószínű, hogy az uralomért vívott harcból győztesen kikerülő Árpád-házi Fajsz fejedelem nem tartott igényt többé a kettős fejedelemség idejéből eredő méltóságnevekre (kende, gyula), és ő volt az első, aki a Nagy Károly nevéből elvont, a szlávok által a Regensburgban székelő német királyra alkalmazott Karol > kral címet felvette, legalábbis erre következtethetünk abból, hogy a nevét viselő Dráván túli Fajsz falut a szlávok Kraljevecnek nevezték.

Az uralomváltás vezérek bukásával, uralmi területük kisajátításával és néprészek szétszórásával, menekülésével járt együtt.

A magyar krónikák csak egy ilyen belső harcról tudatnak. Anonymus a kalandozások kapcsán beszéli el a Csaba-magyara néprész elmenekülését Görögországba, s azt, hogy onnan többé nem tértek vissza. E néprész azonosítható a bizánci forrásokban a X. század második felétől a Vardar vidékén emlegetett „vardarióta turk”-okkal. Csaba emlékét a székelyek tartották fenn hagyományukban; Kézai feljegyzése szerint „Ezek a székelyek azt tartották, hogy Csaba Görögországba veszett. Ezért a köznép mindmáig tartja azt a szólásmondást: Akkor gyere vissza, amikor Csaba Görögországból visszatér.”[1]

Kézai Csabát az általa írt hun történet végétől a magyar történetbe átvezető részhez építette be, azt állítva, hogy Csaba Attila legkisebb fia volt. Ennek azonban nemcsak az Attila birodalmának bukását elbeszélő egykorú források mondanak ellent – Attila legkisebb fiának Irnik volt a neve! –, hanem egy nyugati forrás is, amely Schabát a kalandozó vezérek között Bulcsú társaságában említi. Inkább hihető az a hagyomány, mely szerint Csaba herceg a székelyek vezére volt, és amikor Csaba a „testvérei” elleni harcban vereséget szenvedett és elmenekült, itt maradt népe, a székelyek a „Csigla-mezein” húzták meg magukat. A csigla névben jeles turkológusok a gyepű török nevét ismerték fel, s így ez magyarázható oly módon, hogy ez idő tájt következett be a kezdetben a Körösök vízvidékén lakó székelyeknek a gyepűkre való széttelepítése.

Ami a székelyek eredetét illeti, se szeri, se száma azon elméleteknek, amelyek a székelyeket valamely régi néptől eredeztetik. Eredetük kérdésének fontos mozzanata az a krónikás hagyomány, mely szerint Árpád hét magyar népe a honfoglaláskor már itt találta őket, ugyanakkor Árpád vitézeivel együtt részt vettek a honfoglalás csatáiban. Az a tudat, hogy itt talált „rokon” népről van szó, szülője lehet annak az először Anonymus által feljegyzett gondolatnak, hogy a székelyek „Attila király népe”. Mindamellett a székelyek bolgár eredeztetése esetén feltehető valamilyen Attila vagy Irnik (Ernek > Ernej) hagyomány megléte: a dunai bolgár fejedelmi lajstrom ugyanis Avitohol (Attila) fiát, Irniket tartotta a bolgár kánok ősének. A székelyek azonban Attila fia Irnik hun harcosaitól nehezen eredeztethetők, mert Irnik maradványnépével keletre költözött, s legyőzött harcosai a nomád népek kavargásában aligha őrizhették meg etnikumukat fél évezreden át. Több realitás van abban a feltevésben, amely a székelyeket az avar (avar–onogur) maradéknépnek tartja, de ennek alátámasztására az itt talált nép motívumán kívül más nem hozható fel. Az itt talált nép tudata azonban úgy is támadhatott, hogy a székelyek a hét magyar törzset a honfoglalásban akár csak egy évvel is megelőzték, és – mint 894-ben szálláshelyet foglalók – magukat a 895-ben bemenekülő magyarokhoz képest első foglalónak tekintették. Egy ilyen feltevés összhangba hozható a székelyek nevének eredetével. A székely (eredetileg szikil) népnév levezethető a volgai bolgárok déli csoportját alkotó eszkil nép nevéből. E népcsoport Etelköz északkeleti határain lakott, azon a tájon, ahol a besenyők átkeltek a Volgán, és támadásukkal népelmozdulást idéztek elő. Mint csatlakozott nép részt vehettek a 894. évi pannoniai harcokban, és elfoglalhatták Körösök vidéki szállásterületüket. Anonymus szerint a Körösöknél találták őket Árpád hadai. Először Árpád fiainak vezérlete alá tartoztak, mint a kabarok, de a Körösök összefolyásánál fekvő Békéscsaba falu neve és elhelyezkedése megengedi azt a feltevést, hogy 942 táján Csaba alá tartoztak. Csaba bukásának lehetett a következménye, hogy az őt támogató székelyek nagy részét a gyepükre telepítették szét; ekkor kerülhettek Pozsony megyébe, a Morva folyó és a Kis-Kárpátok közé, valamint Moson megyébe, a Fertő mellé, ahol a XIII. századig laktak, ugyanakkor jutott más részük a Vas és Zala megyei Őrségbe. Került egy-egy székely csoport Baranyába, a Temes vidékére és Abaúj megyébe, de maradtak székelyek a Sebes-Körös völgyében, Telegd tágabb környékén, fel egészen Kalotaszegig, s valószínű, hogy ekkor telepítették első csoportjukat a Maros–Küküllő vonalának déli oldalára.

A székelyek szétszórásával egyidejűleg menekülhetett a Csaba-magyara néprész a Balkánra, a Vardar vidékére. Már a Csaba-magyara név is valószínűsíti, hogy a székelyeken kívül magyar törzsbeliek is támogatták Csaba „királyfi”-t az uralomért vívott küzdelemben.

A rabati vezérnévsor néhány megfejtett neve nem teszi lehetővé, hogy segítségével a vezérek településrendjében bekövetkezett változást megállapítsuk.

Mindenesetre ekkor következhetett be, hogy Fajsz elfoglalta a vezérek szállásváltó útját, a szigetközi Fajsz falutól le a Duna menti Fajszig. Bulcsú mint harka megerősödve került ki a küzdelemből, és Basman vezér Nyitra-parti szállásai Lél kezére kerültek, jelezve, hogy Basman elbukott, az ifjú Árpád-házi Lél foglalta el partvonalát.

Meglehet, hogy ezzel az eseménnyel indult el a levert törzsfők központjának és elmenekült vitézeik szálláshelyének betelepítése olyan vitézekkel, akiket szállásaikkal együtt törzsnévvel neveztek el. Mindenesetre feltűnő, hogy Basman téli szállása (a későbbi Érsekújvár) körül a törzsnévi helynevek csomósodása figyelhető meg.

Hogy mikor következett be ez az uralomváltás, arra csak a kalandozások indításából következtethetünk. A 942. és 943. évi kalandozások még nem sejtetnek változást, ezt követően azonban 4 évig minden hadjárat leállt, s így a 944–946 közötti évekre kell tennünk az ország települési képét is módosító uralomváltást.

Még Taksony herceg 947. évi itáliai megjelenése sem számít komoly hadjáratnak, hanem csak a régi szerződés megújításáról lehet szó, ugyanúgy mint Bulcsú harka és Tormás herceg 948-as bizánci útja is a szerződéses kapcsolatok megújítása, melynek során a magyar vezetők a császár előtt nem győzték hangsúlyozni, hogy Levéd leváltása óta egyedül Árpád fiai töltik be a magyar fejedelmi széket.

945-ben a magyarokkal szövetséges itáliai király, Hugó trónja megingott. Ez évben ugyanis II. Berengár ivreai őrgróf Németországból sereggel Lombardiába vonult, ahol Verona, Milánó és több város megnyitotta kapuit előtte. Hugó kiegyezett vele, hogy lemond a trónról fia, Lothár javára, aki mellett Berengár teljhatalmú kormányzó lesz, ő pedig visszavonul provence-i hazájába. Diplomáciai fejlemények azonban úgy hozták, hogy Hugó megmaradt társuralkodónak fia mellett, s csak 947-ben kényszerült emigrálni Provence-ba, ahol egy év múlva meghalt.

Minthogy Hugó és Lothár a bizánci udvar támogatását élvezte, érthető, hogy amikor 947-ben Taksony herceg megjelent az adóért Lombardiában Berengárnál, a mindenható miniszter a 10 véka ezüstpénz átadásakor arra kérte, hogy hogy küldje vitézeit a bizánci kézen levő Apuliába. A kalandozók ekkor egészen Otrantóig nyargaltak le.

Az Itália és Magyarország urai között fennállt szoros kapcsolatoknak ékes bizonyítéka az a számos olasz ezüstpénz, amely Magyarországon X. századi sírokból textilre vagy lószerszámra varrt díszként került elő, utolsóként Hugó és Lothár, valamint II. Berengár érmei. Jellemző, hogy Lothár kori érmek (945–950) Fajsz veszprémi és győri udvarhelye, Taksony Vág melléki és solti partvonala, valamint a nyírségi dukátus területéről 3 helyen kerültek elő, ami mutatja, hogy hová került a Taksony vitézei által hazavitt ezüstpénz.

Amíg Fajsz az itáliai pénzforrást biztosítani tudta, addig a Németországban beállott változások még a szomszédos Bajorország semlegességét is ellenséges viszonyra fordították.

Lábjegyzet

  1. SRH I. 163.

Irodalom

A határvédőként is alkalmazott székelyek irodalmára lásd általában: Ember Ödön, A székelyek eredetének irodalma és annak hatása a nemzeti népi törekvésekre (Debrecen, 1940); BannerJakabfyy– I. 521–523; II. 224; III. 220.

A székely településterületek elhelyezkedésére: Jakab Elek, Székely telepek Magyarországon (Századok 30. 1986. 581–606; 693–704); Thúry József, A székelyek eredete (Erdélyi Múzeum 15. 1898. 138–163); Karácsonyi János, A székelyek eredete és Erdélybe való települése (Akadémiai Értekezések XX/3. 1905. 55–58); Györffy György, A székelyek eredete és településük története (In: Erdély és népei. Szerkesztette Mályusz Elemér. Budapest, 1941. 35–86); Moór, A honfoglaló magyarság megtelepülése és a székelyek eredete 76–95); Györffy György, Századok 92. 1958. 75–87; Magyar őstörténeti tanulmányok 140–142; Göckenjan, Hilfsvölker und Granzwächter im mittelalterlichen Ungarn 114–139.


Zsákmányoló és adóztató hadjáratok
Görög adó, olasz zsold, német elhárítás Tartalomjegyzék