Utolsó kísérletek a Monarchia megmentésére

A Múltunk wikiből

Az egyre reménytelenebbé váló helyzetben az Osztrák–Magyar Monarchia vezetői erőtlen kísérletekkel próbálták a küszöbön álló összeomlást és felbomlást feltartóztatni.

Az erre irányuló politika – fő vonalát tekintve – két irányban haladt. A fegyverszünet és a béke mielőbbi kieszközlése volt az egyik alapvető cél, amelyhez szorosan kapcsolódott a másik: kiutat találni a nemzetiségi kérdés semmi jóval sem biztató útvesztőjéből.

Az Ausztriában július végén hivatalba lépő Hussarek-kormány a nemzetiségi kérdés vonatkozásában a konzervatív reformok és a nemzetiségek egymás elleni kijátszásának hagyományos politikáját próbálta alkalmazni. Elgondolásának lényege: keresni a megegyezés lehetőségét a lengyelekkel és a délszlávokkal, hogy a cseh nemzeti mozgalmat lényegesebb engedmények nélkül leszerelhessék. A Hussarek-kormány terve, melyen az események egyébként gyorsan túlhaladtak, nemcsak a cseh politikai pártok részéről ütközött ellenállásba – ami természetszerű volt –, hanem ott is, ahol látszólag hajlandó volt engedményeket tenni.

A lengyelekkel kapcsolatos nehézségek orvosszere az úgynevezett osztrák–lengyel megoldás lett volna. (Galícia egyesülne az egykori Orosz-Lengyelországgal. Az egyesülés eredményeként önálló államként, de a Habsburg-birodalom részeként lengyel királyság jönne létre, amelynek közjogi helyzetét a 1867-es kiegyezéshez hasonló megegyezés szabályozná.)

A lengyel kérdés ily módon való rendezése keresztezte a német nagyhatalmi törekvéseket és nyugtalanságot keltett az ukrán nacionalisták körében. Az osztrák–lengyel megoldást a lengyel vezető körök sem támogatták egyértelműen. Körükben az idő előrehaladtával az az irányzat vált döntővé, amely látva a központi hatalmak katonai vereségét, az önálló Lengyelországot nem a Habsburgok segítségével a Monarchia keretében, hanem e kereteken kívül az antant támogatásával kívánta létrehozni.

A délszlávok ügyében a Hussarek-kormány az úgynevezett nagyhorvát megoldást szorgalmazta, azaz Horvát-Szlavonország, Dalmácia és Bosznia-Hercegovina egyesítését egy horvát vezetés alatt álló önálló államban, az Osztrák–Magyar Monarchia keretén belül. E terv nemcsak a mind erősebben jelentkező jugoszláv eszme szlovén, szerb és horvát képviselőinél talált visszautasításra; a nagyhorvát elgondolást elutasították a mindenfajta trialista megoldást ellenző magyar uralkodó osztályok is.

A dualizmushoz, a magyar hegemóniahoz és a magyar birodalmi gondolathoz ragaszkodó Wekerle-kormány a délszláv kérdés megoldását 1918 nyarán is az 1868-as magyar–horvát kiegyezés változatlan fenntartásában és Bosznia-Hercegovina Magyarországhoz való csatolásában látta.

IV. Károly, hogy a magyar uralkodó köröket a helyzet tarthatatlanságáról meggyőzze, és a kormányt jobb belátásra bírja, Tisza Istvánt szeptember közepén délszláv körútra küldte. Tisza elutasító magatartása a horvát vezetők nagyhorvát követeléseivel szemben és az a kísérlete, hogy a jugoszláv irányzat képviselőivel kioktató hangon és az erő álláspontjáról tárgyaljon, semmivel sem vitte előre a Bécs által szorgalmazott megoldás ügyét. Fellépése a teljes elszakadásra és a Szerbiával való egyesülésre törekvő jugoszláv irányzat megerősödésének, az események felgyorsulásának irányában hatott.

A nemzetiségi kérdés megoldására irányuló kísérletekkel párhuzamosan, a Monarchia vezetői 1918 nyarán újra napirendre tűzték a mielőbbi békekötés tervét is. Burián István, a Monarchia külügyminisztere, a németek húzódozása és rosszallása ellenére szeptember 14-én jegyzékkel fordult valamennyi hadviselő országhoz, amelyben a békekötés alapelveinek tisztázása céljából valamely semleges országba küldendő megbízottak útján bizalmas és nem kötelező megbeszélést javasolt.

A Monarchia jegyzékére érkező, különbözőképpen fogalmazott, de egyaránt elutasítást jelentő válaszok nyilvánvalóvá tették, hogy az antant az adott helyzetben nem tárgyalni óhajt a békefeltételekről, hanem megszabni kívánja azokat.

Szeptember 27-én a Balkán-front összeomlásáról és a bolgár fegyverszünetről érkező hírek hatására nagy sietve összehívott koronatanács a kedvezőtlen előjelek ellenére a békeakció folytatását határozta el. Az új elgondolás lényege az volt, hogy tekintettel a helyzet jelentős rosszabbodására, konkrét békeajánlatot kell tenni, és azt még október 15-e előtt nyilvánosságra kell hozni.

A Monarchia berlini követe utasítást kapott, hogy a német kormánynál ennek érdekében határozottan lépjen fel. Ez meg is történt és meglepően gyors eredménnyel járt, miután Németországban szeptember utolsó napjaiban jelentős kül- és belpolitikai fordulat következett be. A német hadsereg-főparancsnokság (Hindenburg és Ludendorff), amely addig a végsőkig való kitartás, a „nem engedünk” szellemének legfőbb képviselője volt, a Balkánról és a nyugati frontról érkező riasztó hírek hallatára szeptember 28-án hirtelen arra a meggyőződésre jutott, hogy tekintettel az egyre kedvezőtlenebbül alakuló eseményekre, a még menthető megmentése érdekében azonnali fegyverszünetet és békét kell kérni. A béke előkészítése céljából Berlinben október 3-án a liberális irányzatot képviselő Miksa badeni herceg vezetésével a parlamenti többség pártjaiból, a szociáldemokraták részvételével új kormány alakult. A nagytőke liberális körei által támogatott reformkormány szakítást jelentett a katonai diktatúra addigi rendszerével; a fenyegető forradalomnak gyors békekötéssel, belső reformokkal próbált elébe vágni.

Ilyen körülmények között a német vezető körök már nem akadályozták, hanem kezdeményezték és sürgették az azonnali határozott cselekvést. Gyors megegyezés jött létre, melynek eredményeként a békeajánlatot jóval a tervezett határidő előtt, már október 4-én eljuttatták Wilsonhoz, az Egyesült Államok elnökéhez. A központi hatalmak (Németország, a Monarchia és Törökország) nagyjából azonos szövegű jegyzékei azonnali fegyverszünet megkötését és béketárgyalások megindítását javasolták, azzal, hogy a tárgyalások alapját Wilson 1918 januárjában közzétett 14 pontja és azóta közzétett újabb fejtegetései képezzék. A jegyzék szerzői azért választották a wilsoni pontokat a tárgyalások alapjául, mert úgy vélték, hogy az angol és francia hadicéloktól eltérő, engedékenyebbnek tűnő amerikai álláspont számukra kedvezőbb lehetőséget biztosít. A wilsoni pontokra hivatkozó október 4-i békeajánlat ennek ellenére a vereség nyílt beismerését jelentette, és közel állt a teljes kapitulációhoz.

A Balkán-front összeomlása, az októberi békeajánlat, Wilson 14 pontjának elfogadása azzal a következménnyel járt, hogy a Hussarek-kormány elképzelései a nemzetiségi kérdés megoldására most már nemcsak megvalósíthatatlanok voltak, hanem egyben időszerűtlenekké és túlhaladottakká is váltak. Ilyen körülmények között született meg az október 16-i császári manifesztum a Monarchia szövetséges állammá való átalakulásáról, amely számolva az új kül- és belpolitikai helyzettel, messze túlment az addigi elgondolásokon.

A kiáltvány szerint minden néptörzs saját letelepülési területén saját külön állami közösséget alkot. A szövetségi államok létrehozásának munkájában a népek nemzeti tanácsaik útján vésznek részt. A nemzeti tanácsok a Reichsrat képviselőiből alakulnak meg.

Lengyelországgal kapcsolatban a kiáltvány hangsúlyozta, hogy a szövetségi állammá alakulás nem érinti Ausztria lengyel területeinek a független lengyel állammal való egyesülését.

Magyarországra vonatkozóan a kiáltvány a magyar Szent Koronához tartozó országok integritásának fenntartását ígérte.

A kiáltvánnyal egyidejűleg császári hadparancs jelent meg, amely a katonákat hűségre és egyetértésre szólította fel.

Az október 16-i császári manifesztum annak bizonyításával, hogy a Monarchia a 14 pontban foglalt követeléseknek önként és saját kezdeményezéséből máris eleget tesz, kedvező helyzetet próbált teremteni az antanttal való további tárgyalások számára. Belpolitikailag a kiáltvány megnyugtatólag kívánt hatni az elnyomott nemzetiségek felszabadulási törekvéseire, és felülről jövő kezdeményezéssel az irányítást egyben magához szerette volna ragadni.

A szövetségi állam proklamálásához fűzött remények, a kiáltvány kiadásával követett célok egyike sem valósult meg. A Monarchia átszervezésének bejelentése az antantot és Wilsont már nem befolyásolta. A nemzetiségek a kiáltványt mint felemás, elfogadhatatlan javaslatot egyöntetűen elutasították. Az október 16-i átszervezési kísérlet, mely Ausztriában az önrendelkezés elvére hivatkozva a német, Magyarországon a történelmi határok sérthetetlenségét hangoztatva a magyar nacionalizmus szellemében próbált megoldást keresni, az adott helyzetben irreális volt, a cseh és délszláv pártokat felháborította, megnyugvás helyett inkább a nemzeti ellentétek kiéleződését eredményezte.

A kiáltvány – amennyiben az események menetét még egyáltalában befolyásolni tudta – egyrészt szándékától függetlenül meggyorsította a felbomlás folyamatát, másrészt hozzájárult ahhoz, hogy e folyamat különösebb ellenállás nélkül, viszonylag békés úton jusson el a végkifejlethez.

A központi hatalmak október 4-i békekérésére az antant végleges válaszát csak hosszas huzavona után közölte. A szövetségesek 1918 őszén még a háború elhúzódásával számoltak, a béke és fegyverszünet hirtelen felajánlásában megtévesztő manővert láttak, és ennek megfelelően gyanakvással fogadták. Eltérőek voltak nagyhatalmi törekvéseik, ebből fakadóan hadicéljaik, a jövőt illető elképzeléseik. Jó ideig tartott, míg a különböző irányzatok közös nevezőre jutottak és eldöntötték: tárgyaljanak-e egyáltalán a központi hatalmakkal, és ha igen, milyen feltételek mellett.

A legyőzött országokban forradalmi helyzet alakult ki. A forradalmi helyzetre, a „bolsevizmus veszélyére” való hivatkozás, annak hangoztatása, hogy a forradalom átterjedhet a győztes országokra is, a mielőbbi békét és kedvező feltételeket sürgető német és osztrák diplomaták érvelésében jelentős helyet foglalt el, és az antant vezető köreinél is megfontolás tárgyát képezte. E szempontot, nevezetesen azt, hogy Németországot megmentsék a forradalomtól, hogy az ellenforradalmi erőknek támogatást nyújtsanak, a Párizsban ülésező Legfelsőbb Haditanács a német fegyverszüneti feltételek kidolgozásakor és végleges megfogalmazásakor figyelembe is vette. Az viszont, hogy a felbomlóban és széthullóban levő Monarchia a „bolsevizmussal” szemben gátat jelenthetne, vagy a későbbiek során az ellensúly szerepét játszhatna Németországgal szemben, már nem hatott meggyőzően. E célok elérését a győztes hatalmak 1918 őszén nem a Monarchia fennmaradásától, hanem számolva a realitásokkal, inkább a reménytelen helyzetben levő Habsburg-birodalom felszámolásától, az ennek helyén kialakuló és az antanttal szövetséges új államoktól várták.

Azt, hogy 1918 októberére a szövetségesek vezető köreiben e felfogás vált uralkodóvá, Wilsonnak a Monarchia békeajánlatára adott válasza is tükrözte. Wilson 14 pontja a Monarchia egysége alapján állt, és a nemzetiségi kérdést valamiféle autonómia alapján vélte megoldhatónak. Az október 18-án kelt válasz viszont azt közölte, hogy e korábbi álláspont már nem tartható fenn, miután az Egyesült Államok kormánya időközben a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot hadviselő kormánynak ismerte el, és a jugoszlávok nemzeti szabadságtörekvéseinek jogosságát is a legmesszebbmenően magáévá tette. A válaszjegyzék világosan leszögezte, hogy az elnök „nincs már abban a helyzetben, hogy a népek puszta autonómiáját ismerje el a béke alapjának”.[1]

Az Egyesült Államok jegyzékével az október 21-én tartott koronatanács foglalkozott. A koronatanács Wilson válaszából – bár az félreérthetetlenül a 14 pont revízióját jelentette be – kedvező vonásokat is vélt kiolvasni. Burián a jegyzék utolsó bekezdését úgy értelmezte, hogy az a Monarchia létét nem tagadja, és tulajdonképpen közvetlen tárgyalásokat javasol a csehekkel és a délszlávokkal való megegyezés érdekében.

Október 25-én a liberális irányzatot képviselő Heinrich Lammasch vezetésével Ausztriában új kormány alakult. A közös külügyminiszter Andrássy Gyula lett.

Abból a meggondolásból kiindulva, hogy a németekkel való szakítás és egy különbéke-ajánlat az antanttal folytatandó további tárgyalásokhoz kedvezőbb helyzetet teremt, IV. Károly október 26-án levelet intézett Vilmos császárhoz, melyben bejelentette erre irányuló szándékát: a szövetség felbontását. Andrássy egy nappal később megszövegezett válaszjegyzéke Wilson újabb feltételeit fenntartás nélkül elfogadta, különbéke-tárgyalások megindítását, a fegyverszünet azonnali megkötését kérte.

Közben az olaszországi fronton október 24-én megindult az antant régóta előkészített offenzívája. Néhány nappal a támadás megindulása után a Monarchia hadserege a teljes felbomlás képét mutatta.

Az aggasztó helyzetre való tekintettel Andrássy október 29-én, a fegyverszünet azonnali megkötése érdekében, újabb jegyzéket intézett Lansing amerikai külügyminiszterhez.

A vezérkar ugyanezen a napon – nem várva be a diplomáciai akció nehezen kibontakozó eredményét – parlamentert küldött az olaszokhoz a fegyverszüneti feltételek kieszközlése és átvétele céljából.

A fegyverszünet feltételeit az antant gyorsan közölte, és viszonylag enyhén kívánta megszabni, mert a Párizsban ülésező Legfelsőbb Haditanács úgy vélte, hogy a Monarchia kiválása a háborúból előnyös helyzetet teremt az így magára maradó Németországgal szemben.

A feltételek mindenekelőtt a hadsereg leszerelését és a megszállt területek kiürítését követelték. Az olasz igények kielégítése céljából a délnyugati frontra vonatkozóan (Tirol, Isztria, Dalmácia) pontos demarkációs vonalat jelöltek ki; Lehetővé tették az antanthaderő átvonulását a megmaradó területeken és a Monarchia bármely stratégiai szempontból fontos pontjának megszállását a „rend fenntartása” céljából. Előírták, hogy a német csapatok a megszállt területeket és a Monarchia területét 15 nap alatt kötelesek kiüríteni.

A fegyverszüneti bizottság a hivatalos szöveget már november 1-én Bécsbe juttatta, az uralkodó azonban habozott, képtelen volt dönteni. Alkudozni szeretett volna, majd amikor ez kivihetetlennek látszott, legalább a jóváhagyást és ezzel a felelősséget szerette volna az új német-osztrák kormányra hárítani.

Az ebből származó huzavona eredményeként a fegyverszünet aláírására végül is csak november 3-án délután 6 órakor került sor, azzal, hogy az 24 órával az elfogadás bejelentése után (november 4-én délután 3 óra-kor) lép életbe.

Lábjegyzet

  1. Haus-, Hof- und Staatsarchiv (Wien). Ministerium des Äußern. Politisches Archiv I. 10–25–33. Magyarul: Pesti Napló, 1918. október 22.


A Monarchia végnapjai
A központi hatalmak hadseregeinek veresége Tartalomjegyzék A Monarchia felbomlása