Vágó Béla

A Múltunk wikiből

1898-ig Weisz

Kecskemét, 1881. augusztus 9. – Szovjetunió, 1939. március 10.
újságíró, szociáldemokrata majd kommunista politikus,
a Magyarországi Tanácsköztársaság népbiztosa,
katonai parancsnok,
a KMP alapító tagja
Wikipédia


Vágó Béla 1919-ben.
Vágó Béla 1919-ben.

Dolmányos István és Erényi Tibor

A munkásság és a kormányzat harca 1906 második felében

Június 21-én Szatmárnémetiben éppen azért tört ki az általános sztrájk, mert a gőzfűrészgyár sztrájkoló munkásainak ügyében eljáró helybeli párttitkárt a város főkapitánya letartóztatta. A munkásság együttes fellépésének hatására azonban a szociáldemokrata vezetőt szabadon bocsátották, és azok a munkások, akik az általános sztrájk megszűnte után – most már a bér- és munkaviszonyok megjavításáért – sztrájkban maradtak, jelentős eredményeket értek el. Lényegében hasonló okokból került sor június 25-én általános sztrájkra Karánsebesen, Lugoson, valamint Debrecenben. Debrecenben a pártvezetőség erélytelenségét rendszeresen bíráló Vágó Béla párttitkár letartóztatása váltotta ki a munkásság tiltakozó akcióját.

Erényi Tibor

A szociáldemokrata párt 1907. évi kongresszusa. Az október 10-i általános sztrájk és tüntetés.

László Jenő az agitáció erőtlenségét, Vágó Béla a vezetés ötletszerűségét tette szóvá. Vágó azt is felvetette, hogy az önálló vámterület érdekében kellett volna agitációt kifejteni, akkor az általános választójog kérdése előbbre jutott volna. A továbbiakban Vágó „autonóm pártszervezetek” kiépítését sürgette, és hibáztatta azért is a pártvezetőséget, mert a párt „nem támogatta eléggé az utcáról a nemzetiségek működését, akik viszonyaiktól kényszerítve vannak, hogy a koalíciónak alkalmatlankodjanak”.[1] Vágó és más küldöttek is bírálták a vidéki szervezkedés elégtelenségét.

A szociáldemokrata párton belüli baloldali ellenzék

Vágó Béla, László Jenő, Hajdú Gyula és az első világháború előtti években Landler Jenő Alpárihoz hasonlóan kifogásolta a különböző polgári irányzatokhoz igazodó szociáldemokrata uszálypolitikát, és önálló, a korábbi elhibázott kompromisszumoktól és megtorpanásoktól mentes szocialista álláspont kialakítását sürgette. Amíg azonban Szabó Ervint a szindikalizmus gátolta, Alpári munkásságát a doktrinér luxemburgista eszmék erősen befolyásolták, addig a párton belüli baloldaliak általában a napi realitások alapjára helyezkedve, gyakorlati szempontból közvetlen haszonnal járó kritikát hangoztattak. Nem vetették el, ellenkezőleg hangsúlyozták a munkásosztály szocialista pártjának jelentőségét, a párt és a szakszervezetek kapcsolatában is méltányolták a pozitív tényezőt: a szakszervezetek szociáldemokrata jellegének biztosítását. A párt vezetőségétől azt kívánták, hogy intenzív agitációval az agrárproletariátus és a nemzetiségi munkások körében végzett áldozatkész, osztályharcos szervezkedéssel teremtse meg az önálló szociáldemokrata politika alapjait. A különböző polgári demokratikus csoportokkal való együttműködést – Alpárival ellentétben – nem tagadták kategorikusan, hanem arra az álláspontra helyezkedtek, hogy ebben az együttműködésben fokozottabban kell érvényesíteni a szociáldemokrácia saját erőire támaszkodó, önálló politikáját. A párt tevékenységének alapvető elveivel, az 1903. évi pártprogrammal ők is egyetértettek, és nem maradtak mentesek a pártvezetőséget is befolyásoló illúzióktól sem.

Az a körülmény, hogy Vágó és a többiek a párt soraiban működtek, nemegyszer fontos pártfunkciókat töltöttek be, kettős következménnyel járt: elősegítette bírálatuk érvényesülését, de egyben mérsékelte is ellenzéki tevékenységüket.

Szakszervezetek és egyéb szociáldemokrata szervezetek

1901–1902-ben Mérő Gyula, Vágó Béla, László Jenő, Migray József, Lóránt Richárd és mások kezdeményezésére létrejött a szocialista diákok csoportja, amelynek munkájában Szabó Ervin is részt vett. Az 1908 novemberében megalakult Galilei Körben egyre tevékenyebben dolgoztak szociáldemokrata diákok, akik 1911-ben a vezetőségben is képviselethez jutottak. Ugyancsak az 1910-es évektől magában a pártban is megnőtt az értelmiség szerepe. Kunfi Zsigmond tanáron kívül ebben az időszakban jutott vezető szerephez Landler Jenő, Pogány József, Vágó Béla, László Jenő, Czóbel Ernő, Varga Jenő, akik ugyancsak egyetemi diplomával rendelkeztek.

Munkásmegmozdulások 1908 végén és 1909-ben

Ezeknek az illúzióknak az ereje az 1909. áprilisi pártkongresszuson is megmutatkozott. A pártvezetőséget rendszeresen bíráló Vágó Béla például így beszélt: „Én a magyar feudalizmustól nem várok semmit, még a magyar proletárságtól sem várok mindent, hanem igenis sokat várok Ausztriától, annak proletárságától, sőt magától az osztrák császártól.”[2]

Siklós András

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és baloldali ellenzéke

Az Októberi Forradalom erőt adott a párton belüli régi baloldali ellenzék (Szántó Béla, Vágó Béla) szervezkedésének, és ösztönzést jelentett új baloldali irányzatok kialakulásához.

A Kommunisták Magyarországi Pártjának megalakulása

Kun Béla másnap, 18-án, két ízben is találkozott a baloldal vezetőivel, akik közül az első megbeszéléseken Rudas László, Vágó Béla, Szántó Béla, László Jenő, Korvin Ottó, Hirossik János vett részt. 19-én Bécsbe utazott, hogy felvegye a kapcsolatot az osztrák baloldallal, és átadja Lenin üdvözletét a börtönből szabadult Friedrich Adlernek. 20-án újra Budapesten volt, ahol a pártalakító tárgyalásokat gyors siker koronázta. November 24-én Korvin Ottó testvérének, Kelen Józsefnek Városmajor utcai lakásán tartott értekezleten megalakult a Kommunisták Magyarországi Pártja.

Az értekezletről jegyzőkönyv vagy írásos dokumentum nem maradt fenn. Amennyire a résztvevők későbbi visszaemlékezéseiből megállapítható, a párt első központi bizottságának tagjai a következők lettek: az oroszországi kommunista hadifoglyok közül Jancsik Ferenc, Kun Béla, Pór Ernő, Rabinovits József, Seidler Ernő, Vántus Károly; a szociáldemokrata baloldal részéről Chlepkó Ede, Fiedler Rezső, Hirossik János, László Jenő, Rudas László, Somló Dezső, Szántó Béla és Vágó Béla; a forradalmi szocialisták közül Korvin Ottó és Mikulik József.

Hajdu Tibor

A kormányzótanács újjáalakulása

Az újjáalakult kormányzótanács tagjai a következők lettek: a kormányzótanács elnöke változatlanul Garbai Sándor; belügyi, vasúti és hajózási népbiztosok Landler Jenő, Vágó Béla; földművelésügyi népbiztosok Hamburger Jenő, Nyisztor György, Vántus Károly; hadügyi népbiztosok Kun Béla, Böhm Vilmos, Fiedler Rezső, Haubrich József, Szántó Béla; igazságügyi népbiztosok Rónai Zoltán, Ládai István; közélelmezési népbiztosok Erdélyi Mór, Illés Artur, Kondor Bernát; közoktatásügyi népbiztosok Kunfi Zsigmond, Lukács György, Szabados Sándor, Szamuely Tibor; külügyi népbiztosok Kun Béla, Ágoston Péter, Pogány József; munkaügyi és népjóléti népbiztosok Bokányi Dezső, Guth Antal; német népbiztos Kalmár Henrik; pénzügyi népbiztosok Székely Béla, Lengyel Gyula; ruszin népbiztos Stefán Ágoston; a szociális termelés népbiztosai Varga Jenő, Dovcsák Antal, Hevesi Gyula, Kelen József, Rákosi Mátyás, Bajáki Ferenc.

Katonai és diplomáciai erőfeszítések az intervenció megállítására

A kormányzótanács április 26-án megvitatta Kun tájékoztatását azokról a javaslatokról, melyeket Brown útján Párizsnak tett. A blokád megszüntetését kérte és a román hadsereg visszarendelését az annak idején elutasított Smuts-féle vonalra. Ennek fejében felajánlotta, hogy Szamuely, Pogány és Vágó távozik a kormányból – mivel ők, Kun megjegyzése szerint, úgyis a fronton vannak –, helyettük a Brownnak szimpatikus Bolgár Elek bécsi követet, továbbá a szociáldemokrata Weltner Jakabot és Cservenka Miklóst nevezik ki; hogy a túszok szedését és a terrort megszüntetik.

A párt és az ifjúsági szövetség kongresszusa

Így a 13 tagú pártvezetőség tagjai lettek a kommunista Kun, Pór, Rudas, Vágó és Vántus, a volt baloldali szociáldemokrata Landler és Nyisztor, a baloldalhoz közeledő Bokányi és Bajáki, a centrista Böhm, Garbai és Kunfi Zsigmond, valamint Weltner.

A katonai helyzet reménytelenné válása

Július 31-re virradóra az ellenség Kiskörénél még elég heves védekezést leküzdve létesített hídfőt. A III. hadtest még ellentámadást is intézett egy átkelt hadosztály ellen, de aztán a vezérkar utasítására Miskolc védelmére vonta vissza csapatait. Cegléden, az I. hadtest hadiszállásán Kun, Landler és a hadtestparancsnokok értekezletet tartottak, ahol Julier igyekezett rávenni őket a további harc feladására, hogy ezzel legalább Budapest megszállását elkerüljék. Az egybegyűltek többsége azonban az ellentámadás mellett volt, amit augusztus 1-én Szolnoktól északra indítottak volna. Az ellentámadást végrehajtó csoport magja az I. hadtest volt (parancsnoka Vágó Béla, vezérkari főnöke Győrffy-Bengyel Sándor, majd Werth Henrik), amelynek alárendeltek minden harcképes, még engedelmeskedő és a helyszínre szállítható egységet.

Lábjegyzetek

  1. Ugyanott, 133.
  2. A magyarországi szocialisztikus munkásmozgalmak az 1909. évben. Budapest, 1910. 239.