Változások a szociáldemokrata párt politikájában

A Múltunk wikiből

Írta Erényi Tibor

Különböző szociáldemokrata orgánumok a koalíció bukása után is fentartották a „tiszta feudalizmus” uralmáról vallott nézetüket, a korábbinál azonban nagyobb hangsúlyt kapott a tőkés kizsákmányolás éles bírálata. Ezzel egyidejűleg jelentkezett az Ausztria és Magyarország közötti kapcsolatok korábbinál jóval kritikusabb szemlélete is. Ebben a szemléletben megmutatkozott a Tiszát támogató dinasztiában való csalódottság, amit fokozott a véderőtörvény napirendre tűzése és a választójogi reform elodázása.

Az 1911. áprilisi pártkongresszus – amint már említettük – a Khuen-Héderváry-kormányt a „népjog ellenségének” nyilvánította és felhívta a Justh-pártot, hogy a véderőjavaslatok parlamenti tárgyalását minden rendelkezésre álló eszközzel obstruálja meg, mindaddig, amíg a választójogi reformra sor nem kerül. A pártgyűlés küldöttei közül többen radikálisabb politikát, nagy tömegakciókat, az „utcák forradalmát” sürgették. Nem hiányoztak a Justh-párt iránti bizalmatlanságról tanúskodó felszólalások sem. Garami arról beszélt, hogy a Justh-párt tagjainak nagy részét „nem a meggyőződés, hanem a pillanatnyi politikai konjunktúra kényszerítette rá, hogy az általános, egyenlő, titkos választójog hívei legyenek”. Felszólalásában világosan megmutatkozott, hogy még tartja magát a „tiszta feudalizmus” koncepció. „Mi ellenségei, elvi, gyűlölködő ellenségei vagyunk a kapitalizmusnak – mondotta – és a kapitalizmus karjaiból akarjuk az országot felszabadítani, és nekünk be kell látnunk, hogy a mi pillanatnyi munkánkban igenis azért dolgozunk, azért küzdünk, hogy ebből az országból kapitalista ország legyen, mert ez az ország még nem kapitalista, itt a feudális oligarchák az urak.”[1] Árnyaltabban írt ugyanerről a témáról éppen a kongresszus időszakában Kunfi a Szocializmus hasábjain. Elismerte, hogy Magyarországon az utolsó évtized folyamán jelentősen előrehaladt a kapitalizmus fejlődése. „A magyar gazdasági és társadalmi élet feudális formái és az ország kapitalisztikus terhei: ez az a nagy ellentét – írta –, amely mindannyiunknál nagyobb erővel és biztosabb eredménnyel hajtja az országot vagy a hajótörés, vagy a demokratikus átalakulás felé.”[2]

A demokratikus átalakuláson Kunfi is, akárcsak Garami, a polgári demokráciát értette. A polgári demokratikus perspektíva és a szocialista célkitűzések kapcsolatának egyes kérdései 1910–1911-ben vitát váltottak ki a pártban. Diner-Dénes József azt javasolta, hogy a pártnak – átmenetileg – mérsékelni kellene a munkásság jobb munkaviszonyok elérésére törő gazdasági küzdelmét, hogy ezzel barátságosabb álláspontra hangolja a burzsoáziát. A javaslatot a pártvezetőség egyértelműen elutasította. Kunfi rámutatott arra, hogy a burzsoázia a polgári demokratikus viszonyok kivívása esetén megszabadul az agrárius gyámkodástól, mind gazdaságilag, mind politikailag sokkal kedvezőbb helyzetbe kerül. Ennek fejében kénytelen lesz viszont fokozott mértékben számolni a munkásmozgalom erejével. A párt feladata többek között éppen abban áll, hogy meggyőzze a burzsoáziát: saját érdeke, hogy erőteljesen fellépjen az agrárizmus ellen, és a választójogi küzdelemben szövetkezzék a szociáldemokráciával. A helyzet tehát az – állapította meg végül Kunfi –, hogy „Diner-Dénes elvtárs a polgári érdekek lobogóját bontja ki a mi táborunkban, mi pedig a proletár érdekek lobogóját bontjuk ki az ellenfél táborában; a Reform klubban, a választójogi szövetségben – s egynehányan a szabadkőművességben is – a munkások érdekeinek szolgálatára akarjuk rávenni a polgárságot, nem pedig, amint Diner-Dénes elvtárs teszi e cikkében, polgári érdekek szolgálatára a szociáldemokrata pártot”.[3]

A proletárérdekek lobogójának kibontásán a pártvezetőség ezúttal is szinte kizárólag a választójogi küzdelmet értette. Az 1911. évi kongresszuson Garami megkísérelte a választójogi küzdelem elméleti kérdéseinek összefoglalását is. Lényegében Kautsky és Viktor Adler gondolatmenetét követve rámutatott arra, hogy az általános választójog „nem specifikusan szocialista követelés”, hanem olyan cél, amely még a kapitalista termelési viszonyok között megvalósítható. „Mindenütt azt mondottuk és hirdettük magunk is, testvérpártjaink is… – hangsúlyozta Garami –, hogy az általános választójog és a szociáldemokráciának parlamenti harca eszköze, de csak eszköze annak a törekvésünknek, hogy a munkásság anyagi és szellemi helyzetét javítsuk, erősítsük, hogy a végcél felé való küzdelemre képessé tegyük… A munkásosztály felszabadítása csak a munkásosztály műve lehet, de az általános választójog nem jelenti a munkásosztály felszabadítását.”[4]

Garami – Akárcsak KautskyDer Weg zur Macht” 1909-ben megjelent művében – nem foglalt állást atekintetben, hogy milyen eszközökkel lehet megvalósítani az 1903. évi pártprogram fő követelését: a politikai hatalom meghódítását, a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vételét. Garami elvileg nem zárta ki a forradalmi módszerek alkalmazásának lehetőségét, sőt sejttette, hogy ezek legjelentősebbjét a tömegsztrájkban látja. Politikai nyelvre fordítva azonban az elméleti megállapításokat, ő is az általános választójog kivívásában jelölte meg a legfontosabb közvetlen feladatot.

A pártvezetőség mindig is ügyelt arra, hogy a politikai küzdelmet a lehetőséghez képest összekapcsolja a munkásság mindennapi, gazdasági követeléseivel. Kunfi – éppen Diner-Dénessel vitatkozva – állapította meg a Szocializmus hasábjain: „A szociáldemokrácia számára az általános választójog is elsősorban gazdasági munkásérdekek előmozdítására való eszköz, olyan eszköz, amellyel nem egyenesen, hanem kerülő úton a munkaviszony minden vonatkozású föltételeit javítani, a munkások munkabérére és a munkaidőre vonatkozó követeléseit elősegíteni, az értük való harcot könnyebben és kevesebb áldozattal megvívhatóvá tenni lehet.”[5] Ez az értelmezés is hozzájárult ahhoz, hogy az általános, titkos választójog jelszavával a szociáldemokrata párt az első világháborút megelőző években százezres munkástömegeket mozgósíthatott. 1911 folyamán ezek a tömegakciók kifejezetten a Justh-párt parlamenti küzdelmének támogatása jegyében zajlottak le. Már május 23-án, amikor a honvédelmi miniszter beterjesztette a képviselőházban a véderőjavaslatot, a karzatról szociáldemokrata röpcédulákat dobtak az ülésterembe, tiltakozásul az ellen, hogy választójogi reform helyett újabb pénz- és véráldozatot kérnek a néptől. A két párt közös akciói az év folyamán erősödtek és szinte az ország egész területére kiterjedtek.

1911 végén a nemzetközi helyzet kiéleződése a Magyarországi Szociáldemokrata Pártot is háborúellenes kiállásra késztette. Az imperialista kormányok külpolitikájának bírálata, a fegyverkezési verseny kárhoztatása nem volt újdonság. 1911 őszétől azonban a párt behatóbban és konkrétabban foglalkozott azokkal a tényezőkkel, amelyek háborúra vezethetnek. Az olasz–török háború kitörése után jelent meg a Szocializmusban Kunfi cikke az imperializmusról. Kunfi – akinek megállapításai Rudolf Hilferding szociáldemokrata teoretikusnak, Kautsky és Adler barátjának „A finánctőke” című művén alapultak – az imperializmust a kapitalizmus fejlődésének legújabb korszakaként értékelte. „Ennek a fejlődésnek – írta – két mozzanata van különösen szoros okozati kapcsolatban a gyarmatpolitikával. Az egyik a pénztőkének: a bankoknak az uralma az iparban és az államban. A másik a védővám, amely a kartellek és trösztök létrehozásával megteremtette a bankok hatalmát és gyökeresen átalakította a termelést, főképpen a gazdasági munka megoszlását.” Rámutatott arra, hogy az imperializmus kibontakozása nemzetközi méretekben fokozza a háborús veszélyt, a gyarmatokért, a nyersanyagot, a munkaerőt biztosító területekért való küzdelmet. Ugyanakkor a fejlett ipari országokban kiélezi az osztályharcot és a gyarmatokon létrehozza a bennszülöttek nacionalizmusát. „A világ fejlődése nem egyenletes – írta Kunfi –, némely államok és népek előbbre haladott fokán vannak a fejlődésnek, mások még messzebb járnak. Azonfölül a nemzeti sajátságok, a különös történelmi és földrajzi körülmények egyéni színt adnak annak a folyamatnak, amely mivoltát és legbensőbb fejlődési rugóit tekintve ugyanaz.” Kunfi utalt arra, hogy az imperializmus megerősíti a politikai reakciót, de nem foglalkozott azzal, hogy a szocialista mozgalomnak a kapitalizmus új korszakából milyen következtetéseket kell levonni. Beérte a figyelmeztetéssel: „A tripoliszi kaland ragadóssá lehet, s ilyen körülmények között kétszeres szükség nálunk is felvilágosítani a világpolitika dolgai iránt nem igen érdeklődő közvéleményt az imperializmus veszélyeiről és pusztító hatásáról.”[6]

Az olasz–török háború kitörése kapcsán a Nemzetközi Szocialista Iroda „Az egész világ munkásaihoz” címzett felhívást bocsátott ki, amely állást foglal a nagyhatalmak politikája ellen és ezekkel a szavakkal fejeződik be: „Egész világ munkásai! Egyesüljetek a háború ellen, tüntessetek a békéért és a népek szolidaritásáért!”[7] A felhívásnak megfelelően 1911. november 12-én a magyarországi párt is népgyűlést szervezett. Határozata tiltakozott „úgy a fegyverkezés folytonos növelése, valamint mindazon kísérletek ellen, amelyek alkalmasak arra, hogy a népek között gyűlölködéseket idézzenek föl”, és követelte, „hogy minden nemzetközi bonyodalmat kivétel nélkül békéltető bíróság előtt intéztessenek el, számítván a munkásszervezetek megingathatatlan osztályöntudatára, amellyel a szocializmust és a nemzetközi békét győzelemre juttatják”.[8] A budapestihez hasonló tiltakozó gyűlést szerveztek a nagyobb vidéki városokban is.

Lábjegyzetek

  1. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt XVIII. pártgyűlésének jegyzőkönyve. Budapest, 1911. 152.
  2. Kunfi Zsigmond, Taktika és erőgyűjtés. Szocializmus, 1910–1911. 3. szám, 112.
  3. Ugyanott, 112–113.
  4. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt XVIII. pártgyűlésének jegyzőkönyve. Budapest, 1911. 145–146., 148.
  5. Kunfi Zsigmond, Taktika és erőgyűjtés. Szocializmus, 1910–1911. 3. szám, 109.
  6. Kunfi Zsigmond, Az imperializmus. Ugyanott, 1910–1911. 12. szám, 538.
  7. A magyarországi szocialisztikus munkásmozgalmak az 1911. évben. Budapest, 1912. 52.
  8. Kik a béke barátai? Népszava, 1911. november 14.


Az ellenzéki küzdelem fellendülése 1911–1912-ben
A jobboldali ellenzék Tartalomjegyzék Tüntetések 1912 elejénErényi Tibor