Változások a városfalak mögött

A Múltunk wikiből

1686. szeptember 29-én az Udvari Haditanács Rabatta főhadbiztoshoz intézett rendeletében kifejtette: ”legjobb lenne a felső várost [a Várat] csupa némettel és katolikussal, az alsót [a Vízivárost] pedig magyarokkal és rácokkal vegyesen betelepíteni és lakhatóvá tenni„.[jegyzet 1] A Buda visszafoglalását követő másfél évtizedben Magyarország városi lakosságának helyzetét, összetételét régi hagyományok, a fejlődés törvényszerű egyetemes meghatározói, az új lehetőségek és a Habsburg-állam politikája egyaránt befolyásolták.

Az ország visszafoglalása idején a fallal körülvett városokban strukturális átalakulás zajlik. Elhalványul vagy megszűnik a városi közösség régi gazdasági, jogi és közigazgatási önállósága, a polgárság zárt társadalmi közössége bomlásnak indul. A városok gazdasági, társadalmi élete sokasodó szálakkal kapcsolódik a nagyobb egység, az állami közösség életébe. Mindezt az általános fejlődés követelte meg, csakhogy a magyarországi viszonyok sajátos vonásokkal ruházták fel.

A töröktől visszafoglalt területeken az egykori szabad királyi városok először katonai és kamarai igazgatás alá kerültek, így – a rendek kívánságának megfelelően – nemhogy növekedett a szabad királyi városok száma, hanem átmenetileg egyenesen megfogyatkozott. A berendezkedés első éveiben egyedül Debrecen nyerte el a szabad királyi városi státust, a visszafoglalt területek egykori szabad királyi városai – Pest, Buda, Székesfehérvár – csak szívós harcokkal tudták kivívni régi jogaikat.

A városi lakosság addigi vagyoni, foglalkozási, vallási összetétele megváltozott. Nagyszombat, Lőcse, Kassa lakói között a szegények száma nőtt, a tehetősebb polgárok vagyona ugyan gyarapodott, számuk azonban csökkent. A magukat jól bíró közepes anyagi helyzetűek száma ugyancsak csökkent vagy legalábbis nem növekedett arányosan; általában kisszámú kézműves képviselte ezt a régebben a városi polgárság derékhadát alkotó réteget. Lőcse és Nagyszombat adójegyzékeiből megállapítható, hogy a kézművesek, akik anyagi erő dolgában a század első felében a városi lakosság középső rétegét alkották, a század végére elszegényedtek. Nagyszombatban emelkedett a nagyobb műhelytulajdonosok, a több legénnyel dolgozó mesterek vagyona, a legény nélkül dolgoz kézművesmesterek pedig nincstelenségbe süllyedtek. Lőcsén 1680-ban a kézműiparosok összes adójának 14,3%-át a szegény, 47,6%-át a közepes, 38,1%-át a gazdag rétegek fizették; 1700-ra az arányok így változtak: 12,5%, 52,6%, 34,9%. Az 1686-i adójegyzék szerint Sopron lakóinak anyagi helyzete sokkal differenciáltabb képet mutatott, mint fél évszázaddal azelőtt. A nincstelenek, háztulajdonnal nem rendelkezők, a minimális adót fizetők serege részben az elszegényedett tehetősebbekből, főleg pedig a vidékről beköltözött lakosokból szaporodott.

Általánossá vált az a korábban már megfigyelhető jelenség, hogy a város jobbágyfalvaiból és a várossal szomszédos falvakból egyre többen a külvárosokban telepednek le. Kassa falain belül 1686-ban feltehetően mintegy 3 ezer lakos élt, a falakon kívül 2000–2500 „hóstáti” lakott. A városi lakosság száma a töröktől visszafoglalt területeken ugrásszerűen növekedett. Egerben 1680-ban 1400, 1700-ban 5 ezer lakost számláltak. Pesten a keresztény lakosság kontinuitása valamelyest fennmaradt, néhány török – főleg nő és gyerek – is átvészelte az ostromot, a város életét azonban zömmel betelepülők indították újra; 1686 és 1696 között 1212 családfő élt itt, ebből 411 polgárjoggal rendelkezett, 801 zsellér volt. Budára a hatalmas méretű betelepedés jellemző; 1702-ben már 1648 családfőről tudunk, annak ellenére, hogy császári rendelet tiltotta lutheránusok, kálvinisták és zsidók betelepedését. A 18. század elejére Buda lett Magyarország és Erdély második legnagyobb városa, az első a fontos kereskedelmi központtá fejlődött Brassó. Lélekszámát tekintve legdinamikusabban Debrecen és Győr fejlődött.

Változott a lakosság etnikai, anyanyelvi összetétele is. Felső-Magyarország városaiban a német polgárság mellett a magyarok és szlovákok száma növekedett, Rozsnyó például nagymértékben elmagyarosodott. Magyar volt Győr lakosságának döntő többsége is. Erdély városainak etnikai képe lényegében nem változott. Viszont a visszafoglalt területeken, Pécs, Székesfehérvár, Veszprém, Eger, Buda és Pest lakói között a Konstantinápolytól Nürnbergig húzódó térség minden népeleme megtalálható. Pest többek között Csehországból, Sziléziából, Bajorországból, Elzászból, Morvaországból, Badenből, Ausztriából származó polgárokkal népesedett be. A visszafoglalt Budán csaknem a lakosság fele rác volt, a betelepülő polgári elit pedig német. A Balkánról felhúzódó görögök és örmények is nagy számban telepedtek meg a városokban.

Legszembetűnőbben nemcsak a hivatalnokok, katonák csoportja módosította az új Magyarország városainak társadalmi képét. Mióta országgyűlési törvények szélesre tárták a nemesek előtt a városkapukat, a nemesség városba költözése feltartóztathatatlan volt. A több mint fél évszázados folyamat jellege az új berendezkedés évtizedében módosult.

A városba kívánkozó nemes már nemcsak a városi kiváltságokkal is élni kívánó földesúr; a nemesség minden rétegében vannak olyanok, akik a vidéki életformával szemben a városit minősítik előnyösebbnek. Esterházy Pál nem az egyetlen főúr, aki Bécsben építtet palotát. Pálffy János Bécsben, Pozsonyban és Pesten, Erdődy György Pozsonyban és Váradon tart házat, a Rákóczi család Bécsben, Kassán és Eperjesen szépséges rezidenciát; Koháry István, Sőtér Ferenc 1686 után Pesten építkezik. A Keczer, Ráday, Szirmay, Radvánszky, Jánoky család ugyancsak több városban háztulajdonos. A nemesség politikailag legaktívabb, vállalkozó szellemű rétege telepedik a városokba. A korábban kastélyokban, kúriákban, a falvakban vagy várakban gyűlésező vármegye is a városokba teszi át székhelyét, megyeházat vásárol vagy építtet. A Habsburg-állam központi kormányszékei Pozsonyban, Kassán, Budán különböző társadalmi csoportoknak adnak munkát. Az állami hivatalnokok és a katonák, ha gyökeret eresztenek a városokban, amint tehetik, nemeslevelet szereznek. A királyságban csaknem mindenütt általános jelenség, hogy a nemesek városba költöznek. Erdély városaira továbbra is a polgárok abszolút fölénye jellemző. A fejedelemségben más a társadalmi megoszlás rendszere. Főurak és nemesek szívesen élnek udvarházaikban, bár vannak városi házaik, palotáik is. Általában az értelmiség, a hivatalnokok s a bányavárosok tisztjei mellett a városlakó nemesek száma is növekszik az új évszázadban. A vármegyék és a székely székek ugyancsak a városokban tartják gyűléseiket.

Eperjesről már 1686-ban sok tehetős polgár és nemes elhúzódott, 1687 után a város évekig nem tud magához térni. Kassa és Kolozsvár a vállalkozó szellemű nemeseket vonzza változatlanul. Pozsony még jó ideig ellátja a főváros feladatait, de a nádor és több főúr már tüntetően Budán vesz házat, s a tényleges központ Bécs. Gyulafehérvárott csak az utolsó fejedelemválasztó országgyűlés eleveníti fel néhány napra a régi székváros emlékét, Erdély kormányzati központja Szeben lesz. Buda és Pest légkörét az állami hivatalnokréteg, Pécs, Veszprém, Székesfehérvár városáét a vállalkozó polgárság és a katolikus egyház szolgálatában álló nemesség alakítja. Győr két hatalmassága a klérus és a katonaság, de a kereskedőpolgárok itt is összeházasodnak a vármegyei és a helyi nemességgel.

A század végére az evangélikus és a református polgárság a felső-magyarországi városokban is kisebbségbe szorul a katolikusokkal szemben. Egyes céhek a tagfelvételt már vallási feltételekhez is kötik.[1][2] A vallási hovatartozandóság azonban már nem esik egybe a városi lakosság társadalmi helyzetével és etnikumával. Talán egyedül a szász városok egy része őrzi még zárt etnikai jellegét.

Kassa és a bányavárosok lakosságának új, sajátos rétegét alkotják a harmincadosok, kamarai és sótisztek, bányatisztviselők. Esztergomot az egyház s a császári és magyar katonaság heves harcai formálják a berendezkedés első éveiben. Mivel az adószisztéma miatt az 1680-as években a házak és birtokok ára igen leszállott, az új városlakók könnyen és rövid idő alatt tehettek szert birtokra, házra; a városi adókötelezettséget azonban mint nemesek vagy császári védelem alatt állók nem tekintették önmagukra érvényesnek.

A Habsburg-kormányzat gazdaságpolitikájával és a városok nemes, katona és hivatalnok lakóinak megszaporodásával együtt járt a régi közösségi keretek szétzilálása. Az Udvari Kamara ellenőrzése alá vonta a városok pénzgazdálkodását és adóügyeit. A városok adója megnövekedett, a kereskedelmet és az ipart korlátozó vámok és rendeletek miatt a városgazdaság bevételei is elapadtak. Tönkrement bányatulajdonosok, az eperjesi gazdag kereskedők sorsa, a nagyszombati polgárság elszegényedése és az erdélyi iparosok tiltakozása az 1702. évi császári vámrendelet miatt egyaránt bizonyítja a polgárság szorongatott helyzetét.

Az 1680-as évek a városgazdaságok anyagi összeomlásának esztendei. Kassa elzálogosítja vagy eladja jobbágyfalvai egy részét, Bártfa és Eperjes a szőlőit. Nagybánya kiárusítja a közösségi tulajdont. A növekvő adóterhek mellett a katonatartás és az ajándékozás annyira kimeríti a városlakók anyagi erejét, hogy az 1690-es években a városok többsége súlyos adósságokkal terhelt. A század végén Sopronnak 200 ezer császári arany, Breznóbányának 250 ezer, Besztercebányának 70 ezer forint adóssága van. A visszafoglalt területeken a városokat fegyverjog váltságra kötelezi a kincstár.

Az elöljáróság választását szabályozó császári rendeletek már az 1670-es évektől kezdve korlátozták a polgárság belső önkormányzati szervezetét. Az 1690_es években a polgárság jelöltjei ellenében többnyire a királyi biztos jelöltjei, katolikus és császárhű hivatalnokok és nemesek kerültek a bírói és magisztrátusi tisztségekbe. Előfordult, mint 1694-ben Nagybányán, hogy a biztos a nem kedvére alakuló választást semmisnek nyilvánította, a „rebelliskedő” polgárság pedig súlyos büntetéspénzt fizethetett.

A 17. század végére a polgárságnak éreznie kellett, hogy legfőbb, mintegy társadalmi méretű és jelentőségű közösségi támasza hallatlan mértékben meggyengült. A városi kommunitás nem állt már közte és az államhatalom között. Ez a folyamat azonban a különböző jellegű városokban eltérően érzékelhető. A városi társadalom közösségi megmozdulásai más és más formát öltenek.

A bányavárosok lakosságának összetételét és belső életét a bányák kincstári tulajdonba kerülésével meginduló folyamat alakította át. Néhány bányapolgár család a politikai vagy értelmiségi elitbe feltört fia révén nyert országos jelentőséget. Ilyen az 1682-ben nemeslevelet szerző, 1688-ban bárósított Hellenbach, a híres bírót adó Armbruster, az orvosairól nevezetes Moller, az 1700-ban nemesített Lang, a kultúrtörténetünkből ismert, 1684-ben nemesített Zweig és a Czvittinger család; igen sok azonban a teljes ismeretlenségbe tűnő név. Viszont a kevés nemescsalád mellett növekvő számban találunk a központi hatalom tisztviselőgárdájából való bányarész-tulajdonosokat. Noha futólagos áttekintés alapján is megállapítható, hogy a bányapolgárság összetétele változik, e téren még beható elemző tanulmányokra lenne szükség.

A bányászok, vájárok, csillések, ácsok, kocsisok, kohómunkások számát főleg a vidékről beköltözők növelik meg. Feltűnnek tiroli, sziléziai telepesek is. Az új berendezkedés évtizedeiben a bányák mindenütt nagy munkaerőgondokkal küzdenek. Mivel a bányarészek a kincstár és a nagy vállalkozók kezén koncentrálódnak, tehát a tulajdonosok nagyrészt a városon kívül élnek, a bányavárosokban egy különleges társadalmi halmaz, a bányatisztviselők nagy és differenciált rétege lakik. Fő- és alkamaragróf, fő- és alpénztárosok, számvizsgálók, becsüsök, könyvvivők, kezelőtisztek, számtisztek, titkárok, írnokok, iktatók, szertárosok, ellenőrök víszonylag kis fizetésből, nagyon eltérő jövedelmekből élnek, állandó ellenőrzés alatt. Az ellenőrző bizottságok és vizsgálatok tenger pénzt emésztenek fel, s az Udvari Kamara a bányatisztviselők fizetésén takarékoskodik, a szűk kenyérre fogott tisztviselők pedig magánvállalkozásokkal segítenek magukon. A bányavárosok lakói között megnövekszik ez a talán nem nagyszámú, de helyzeténél fogva jelentős réteg, amely a régi, szerves városi életben már nem vállal részt. A tulajdonviszonyok változása következtében szakadatlanul heves társadalmi harcok dúlnak.

A töröktől visszafoglalt területeken a régi jogok, a városi önkormányzat visszaszerzéséért legélesebben az újonnan betelepedett polgárság harcol. Eger magyar, török, rác és német lakossága az 1696-i egyezmény értelmében a püspök alá kerül. 1702-re eldől, hogy a török korszak talán legdinamikusabb életű városa, Pécs is püspöki és káptalani városként kezdi meg 18. századi fejlődését. Székesfehérvár, Buda és Pest 1703-ra, Esztergom 1704-re szerzi vissza szabad királyi városi státusát.

A városok harcait egy formálódó, dinamikus társadalmi réteg táplálja. Minden új tehertétel és régi kötöttség ellenére a szívós fejlődés, az élelmiszerek és bányakincsek iránt megnövekedett kereslet és a török háborút, az új berendezkedést kísérő konjunktúra nyertesei között egy vékony városi réteg is fellelhető.

Országos jelenség, hogy városokban általában az élelmezéssel, ruházkodással, építkezéssel foglalkozó iparosok száma növekszik. Jól jövedelmez a fémművesség és minden kereskedelemmel, szállítással kapcsolatos iparág. Néhány kereskedőn és olyan vállalkozón kívül, mint a papírmalmot építő Czieser János papírkészítő mester, ezekből az iparágakból kerülnek ki azok a polgárok, akik a császári hivatalnokok és a katonatanácsosok után majd átveszik a városi vezetést.

Az 1690-es években Pest 9 malomtulajdonos polgára közül 5 élelmiszeriparból él. Három, nyomorúságos viszonyok közt tengődő rácot leszámítva, a 12 pesti ácsmester a polgárok leggazdagabbjai közé tartozik, a még török kézen levő Temesvárott is lerakatot tartó Emmanuel Miklós vegyeskereskedővel, Hassun János vasárussal és néhány posztókereskedővel együtt.

Pesten és Budán a kereskedők száma lassú fejlődést mutat. Pesten 1696-ban 3 nagy- és 3 kiskereskedőt, 1 vaskereskedőt, 3 zöldség- és 5 gabonakereskedőt jegyeztek fel. Budán a kereskedők száma 1688-ban 11, 1691-ben 21, 1696-ban 17 volt. A budai kereskedők, akik közt az első években sok volt az olasz, számban alig múlták felül a pestieket, de gazdagabbak és társadalmi súlyuk is nagyobb. Mégis, a kereskedők számát a lakosság adófizetőinek számához viszonyítva Pest jelentősége tűnik elő: Pesten 1696-ban a lakosság 0,50%-a, 1703-ban 0,60%-a kereskedő, míg Budán 1696-ban csak 0,17, 1703-ban pedig 0,50%.

Noha a legjobban jövedelmező iparágakban látjuk a legtöbb szegény mesterlegényt, s a legjelentősebb iparágakban is vannak nyomorúságos viszonyok között élők, mégis innen emelkednek ki a városi patríciusság felsőbb köreibe lépők. Meister Mátyás ácsból császári építőmester lesz. Kachler Márton kőművesmester 1692-ben tanácsos és főkamarás, egy évtized alatt egész sereg nagyobb építkezést vállal: Koháry jolsvai kastélyát, a budai Domonkos-templomot és kolostort, a pesti Glöckelsperg-palotát, és ő alakítja át a Szinán bég-dzsámit ferences templommá. 1689-ben Venerio Ceresola császári építőmesterrel együtt már tagja a budai iparbizottságnak. Meister, Kachler, Lenner Balázs ács, Nusspicken ágyúöntő, Röekl lakatos családjai többszobás kőházakban laknak, finom bútorok, fehér függönyök, aranyrámás tükrök, faliórák, fiókos írószekrények, bőrszékek, polgárias berendezés tárgyai között. Lakáskultúrájuk messze felülmúlja az alsóbb rangú hivatalnokokét, só- vagy vámtisztekét. Pesten 1692-től sörfőzők, fogadósok, ácsok adják az első bírókat és tanácsosokat. Az utolsó fogadós és egyben az első kereskedő, akiből bíró lett, Eysserich Sámuel. Tőle veszi át a bírói tisztet 1715-ben Lenner János, a fehérparókás ács, aki az 1690-es években társaival megindította a harcot a város önállóságáért. Jellemző a javarészt német iparosok részvételével kibontakozó mozgalomra, hogy a városi értelmiség előfutárának tekinthető Mosell Antal János jegyző és Herold Szigfrid patikus vezette, és 1693-ban a budaiakat is magával ragadta, akik ”puskákkal, pisztolyokkal, karókkal vonultak fel„[jegyzet 2] a ”porciót„ szedő katonaság ellen, s évről évre hevesen tiltakoztak a vámok, adók, katonai beszállásolások, gazdasági tilalmak és a kamarai igazgatás miatt. Több részleges siker után 1703. október 23-án 20 ezer forint fegyverjogmegváltás befizetése ellenében Lipót császár aláírta Buda és Pest szabad királyi városi kiváltságlevelét.

A központi hatalom gazdaságpolitikájának a császári hivatali apparátusban is voltak ellenfelei. Werlein báró, Pest vármegye alispánja, aki 1688–1692 között a budai kamarai igazgatóság vezetője volt, miután meggyőződött róla, hogy csak a virágzó kereskedelem és ipar teremtheti meg az egészséges adópolitika alapját, a központi rendelkezések ellenében is szorgalmazta a magánvállalkozásokat és a szabad áruforgalmat. Székesfehérvár szívós harcok után nyert engedélyt 1693-ban az újszerzeményi bizottságtól sörfőzőház építésére és a sör forgalmazására. Romos, 1695-ben újjáépíteni kezdett malmát a kincstár érdekeit féltő harmincados leromboltatta, de a város a következő évben előnyös szerződést kötött a császári malom molnárával. Jelentős haszonnal járt a régi török fürdőben 1698-ban elkezdett salétromfőzés is. Az újszerzeményi bizottság engedélyével a kilencvenes évek elején felépített háromkéményű téglaégető szolgálta végig a 18. században a városi és környékbeli építkezéseket. Mindez s a körülötte serénykedő vállalkozók és bérlők teremtették elő a városi szabadság visszaváltásának tetemes költségeit.

A városi közösségek újjászervezését a lakosság belső harcai kísérik. Polgárok és mesterlegények, sikeres vállalkozók és elszegényedett kézművesek küzdenek egymással. 1695-ben sztrájkolnak a budai péklegények. A plebejusok legaktívabb rétegei a fuvarosok; rendszerint a külvárosokban laknak, faviskókban, földbe vájt kunyhókban, egyszobás házakban. Foglalkozásuk révén országlátott emberek, sokszor maguk is kereskednek, kiszolgáltatottságuk azonban végtelen. A kocsisok, fuvarosok, hajósok nélkülözhetetlenek, de a kamarai tisztek, katonák, vármegyék kényük-kedvük szerint parancsolják ingyenmunkára őket. A nagybányai szekeresek az önkényeskedések és az idegen szekeresek ellen tömörülnek céhbe 1695-ben.

A polgárság középrétegei számára a változó világban a céh adott társadalmi biztonságot. Szigorú kereteivel megszabta a termelés rendjét, a kézműves életének menetét. Biztosította családját, ha megbetegedett, mert nemcsak a mester volt köteles gondoskodni beteg legényéről, hanem a céh is támogatta a mestert, ha leesett a lábáról, sőt temetéséről és özvegyéről is gondoskodott.[3]

A 17. század végén a város már a feudális társadalom különböző rétegeit fogadja magába. Legfőbb utánpótlási területe a falu és a mezőváros, miközben sokan települnek be külső országokból. Az új elemekből épülő városi társadalom kialakulási folyamata bomlasztja a rendi kereteket, de súlyos ellentmondásokkal terhelt. A fejlődés intenzitása rövid távon több mint kétséges. Minősége azon fordul meg, hogy ez a városi társadalom milyen jellegű nagyobb politikai egységbe kapcsolódhat. Az előkelő patrícius szinte kivétel nélkül nemeslevél vásárlásával pecsételi meg, hogy felívelő útja a jólét és tekintély magaslatára ért. Házasság és keresztkomaság révén nemesi családokkal fűzi szorosabbra kapcsolatait. Pozsonyba, Bécsbe jár, közügyeket intéz. Ugyanakkor igen sok az olyan városlakó nemes, aki polgári foglalkozásból él, bányatulajdonos, ipart űz vagy kereskedik. Ily módon a rendi és a szociális ellentétek ezen a szinten a kiegyenlítődés, feloldódás irányába mutatnak. Új érdekazonosságok is megfogalmazódnak, hosszú távon megteremtve a feudalizmust lassan kikezdeni képes társadalmi réteget, az országos politikában érdekelt polgárt és a polgárosodó, ipari-kereskedelmi vállalkozó nemest. E hosszú, évszázados folyamat első csírajelenségei helyenként már ekkor megmutatkoznak.

A társadalmi mobilitásra jellemző, hogy sok esetben a kiváltsággal nem rendelkező rétegekből felemelkedő család első generációja jut országos jelentőségű vagyoni vagy politikai státusba. A 17. századvég nagyszámú példája közül érdemes kiemelni a külföldön orvosi és technikai képzettséget szerző Hellenbach János Gottfriedot, egy bányász vagy tisztviselő fiát, aki hazatérése után pénzügyleteket folytat, birtokokat szerez, korszerű műveltséggel, számottevő anyagi erővel, gazdasági kulcspozícióval rendelkezik. A korabeli Erdély egyik nevezetes vállalkozója, Páter János ugyancsak a kiváltságokkal nem rendelkezők névtelen tömegéből emelkedik ki. Az 1696-ban nemességet szerző Lányi Pál, a sajógömöri mészáros fia, megyei szolgálattal és vasipari vállalkozásaival emelkedik egy országos jelentőségű politikusi csoport tagjává. A vállalkozók nem nagyon népes, de mégis jelentős táborában pedig a régi származású nemesek ugyancsak a gazdaság új területeit veszik, célba. A bányáikat és vashámoraikat műveltető Máriássyak, a vendégfogadókat és malmokat építő, sőt Bécsből hozatott mesterrel manufaktúrát létesítő Szirmay testvérek, a sörfőzés jövedelmét is gazdaságukba építő Radvánszkyak, a bányavállalkozó Szontaghok, Jánokyak ugyancsak a polgárosodó nemesség még távoli és hosszan elnyúló jövő előtt álló rétegének előképei.

Az ország gazdaságilag jelentős területein ebben az időben mindenütt feltűnnek ennek az érdekes rétegnek jellegzetes alakjai. Bottyán János vagyonának alapjait nemcsak jó házasságával, hanem marhakereskedelmi ügyletekkel vetette meg, kecskeméti cívisekkel tartott üzleti kapcsolatokat, és Esztergom egyik legszebb házát építette fel.

Milyen lehetőségeket nyújtottak e réteg számára az 1690-es évek? A rozsnyói patríciuscsaládból nősülő Lányi Pál mint a dobsinai rézbányák társtulajdonosa és betléri vashámoros a fémipar sok vállalkozót csábító, de sokat el is véreztető pályáján tört előre. A szőlőbirtokos köznemesek viharvert táborából tekint ránk Szirmay András. A korán elhalt alispán apa negyedik fia csaknem vagyontalanul, bár nagy társadalmi tekintély birtokában kezdte pályáját 1680-ban. Gyorsan gyarapodó birtokait kétszer konfiskálták, negyven éven át gondosan vezetett gazdasági naplóiból azonban kiderül, hogy kereskedelemből tetemes vagyonra tett szert, nagy vállalkozókedvvel fektetett be, és még felhalmozni is tudott.

Ennek a többfelől jött vállalkozó nemesi csoportnak közös tulajdonsága, hogy tud számolni és számítani, kísérletezik, befektet, építkezik, s ha földbirtokvásárlásra nem sajnálja is a pénzt, elsősorban a kereskedelem és az ipar köti le érdeklődését. E csoport tagjai a maguk szűkebb területén tehetséges vállalkozók, akik szívesen élnek koruk új lehetőségeivel. Szirmay András szőlőit bérmunkával művelteti, jobbágyai robotját főleg fuvarra használja. De nem mentesek az átmeneti rétegek jellegzetes vonásaitól, mint földesurak kemények, megkövetelik a robotot, s a kiváltság fegyverét sem vetik meg, miként e Janus-arcú réteg tipikus alakja, Lányi Pál. Többségük evangélikus, nagyra becsüli a műveltséget, bár családjától puritánul takarékos életvitelt követel, szívesen áldoz a „ház ékességére”, városi vagy vidéki otthona kényelmére. A régi típusú városi polgársággal, a városi kommunitással nemegyszer harcban áll, de üzlettársai, szövetségesei is a városi polgárság köréből kerülnek ki.

Lábjegyzetek

  1. Idézi: Illéssy János, A Jászkunság eladása a Német Lovagrendnek. Századok 1905, 27.
  2. Budapest története a török kiűzésétől a márciusi forradalomig. Budapest története III. Főszerkesztő Kosáry Domokos. Írta Nagy Lajos, Bónis György. Budapest, 1975. 180.

Irodalom

Az országegyesítés városi fejlődésének és problematikájának mind ez idáig nem készülvén összefoglaló monográfiája, szükségszerűen a régebbi irodalomra és az egyes városok történetével foglalkozó újabb feldolgozásokra építettünk.

Az időközben átalakuló várostörténeti vizsgálatok elméleti kérdéseire lásd J. Szűcs, Das Städtewesen in Ungarn im 15–17. Jahrhundert (Studia Historica Academiae Scientiarum Hungaricae, 53. Budapest, 1963); Granasztói György, A középkori magyar város (Budapest, 1980); Granasztói György, A városi élet keretei a feudális-kori Magyarországon (Kéziratos kandidátusi értekezés. Budapest, 1976); A. Špiesz, Der Wiener Hof und die Städte des Königreiches Ungarn in den Jahren 1681–1780 (Die Städte Mitteleuropas im 17. und 18. Jahrhundert. Herausgeber W. Rausch, Linz a. D. 1981).

A városi életről: Bogdán István, A magyarországi papíripar története (Budapest, 1963); Ruzsás Lajos, Városi fejlődés a Dunántúlon a XVI–XVII. században (Szigetvári Emlékköny. Szigetvár 1566. évi ostromának 400. évfordulójára);

  1. A céhek egyházfenntartó szerepéről már mentalitástörténetileg is értékelhető vonatkozásokkal: Bruckner Győző, A késmárki céhek jog- és művelődéstörténeti jelentősége (Miskolc, 1941).
  2. A központi kormányzat vallási megkötéseire a céhek működésével kapcsolatban: Bánkúti Imre, A magyar céhek vallási szerepe a XVIII. században (Folia Archaeologica. A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Múzeumának Évkönyve 1962).
  3. A céhekről összefoglalóan Eperjessy Géza, Mezővárosi és falusi céhek az Alföldön és a Dunántúlon, 1686–1848 (Budapest, 1967.)


A társadalom a 17–18. század fordulóján. Társadalomfejlődés és országegységR. Várkonyi Ágnes
Aulikus főnemesség és új nemesi rétegek Tartalomjegyzék Örökös jobbágyok és szabadmenetelűek