Várak, kastélyok, őrházak

A Múltunk wikiből

A végvárrendszer vonala az Adriai-tenger partjáról indult el. A Dráva és a Balaton között Kanizsa alkotta az egyik pillérét, majd a Balatonra és a Dunántúli-középhegységre támaszkodott. A Duna mellett Komárom és Győr biztosította a nyugat felé vezető utat. A Dunától északra az Északi-középhegység várai alkották a végvári vonal egy-egy láncszemét, majd átlépte a Tiszát, és elérte Szatmárt, dél felé haladt tovább, és Erdély bejáratait biztosította az Alföld felől. Várakból és megerősített monostorokból, templomokból, magános tornyokból állott, és a török terjeszkedésének útjában állandóan harcra felkészült haderőt fogadott magába. Lassítania kellett a nagy török erők előrenyomulását, és akadályoznia kisebb csapatok behatolását a mögöttes területre. A végvidék nyitva állt volna a portyázó török csapatok előtt, ha nem ütköztek volna a végvári vitézek ellenállásába.

Nemcsak a török közvetlen szomszédságában levő várakat tekintették végvárnak, hanem a távolabbra esőket is. Ha a török elfoglalta az első vonal várait, a mögöttük levőkre hárult a védekezés. A rablás céljából betört csapatok ellen a messzebb fekvő területeken is várak védték a vidéket. Ezért a kortársak felsorolásaiban a várak száma nagy eltérést mutat. Tinódi a negyvenes évek végén Szigetvártól Egerig 26 várat említ, amelyekkel 30 török vár állott szemben. Egy 1548. évi kimutatás Magyarországra ugyancsak 26 várat számított, de ezek csak részben azonosak a Tinódi által felsoroltakkal. Nádasdy Tamás 1555-ben már 43 megerősített helyet vett számításba csak a dunántúli védekezésben. 1577-ben Bécsben 48 vár őrségét és költségeit tartották nyilván a négy magyarországi főkapitányság területén. Az összes megerősített helyek száma azonban ennek a kétszerese, háromszorosa lehetett. A felsoroltakhoz járultak ugyanis még a Vend és a Horvát Főkapitánysághoz tartozó megerősített helyek, továbbá a magánkézben lev6 várak. A török elleni védekezésben, az ellenség feltartóztatásában minden fallal körülvett helységnek szerepe lehetett, de jelentőségük más és más volt. Nádasdy Tamás a dunántúli megerősített helyeket három csoportba sorolta: 25 vár (castra), 13 kastély (castella) és 5 monostor (monasteria) szerepelt felsorolásában. A három csoport között nem volt szembetűnő különbség. Rajtuk kívül a védelmet szolgálták a megfigyelőhelyek (vigyázóház, tarisznyavár, skartház), amelyekben néhány főnyi őrség a környéket, az ellenség mozdulatait tartotta szemmel. Olykor még ellenséges csapatok támadását is állották ideig-óráig, amíg jeladásukra a környékbeli nagyobb várakból segítség nem érkezett. Nagyobb haderő ostromával szemben azonban tehetetlenek voltak. Az ellenség komolyabb támadását elsősorban a nagy várak tartóztatták fel, de a török elleni harcok sikere mégis a várrendszer egészén állt vagy bukott. Azért is hangoztatták a meglevő kisebb várak fenntartásának fontosságát, mert ha valamelyiket pusztulni hagyták, az ellenség rögtön rátette a kezét, őrséggel látta el, és újabb területeket tartott félelemben.

A várakat megfelelő számú katonasággal kellett ellátni. Az 1554. évi országgyűlés végzése szerint minden 100 jobbágy után 2 jól felszerelt lovas katonát voltak kötelesek a birtokosok és a nemesek állandóan fegyverben tartani. Később egy időre 3-ra emelték számukat. Kijelölték, hogy melyik vármegye melyik főkapitányhoz, kapitányhoz köteles csapatait küldeni. 1555-ben 26 vármegyében – 100 porta után kettesével – közel 3 ezerre tehető az állandó katonák száma.

A királyi és a magánvárakban szolgáló zsoldosokat a kincstár vagy a birtokosok fizették. A zsoldba fogadás elterjedt magyarországi formája volt a jargalás.[1] Mint említettük, így nevezték az évi fizetésre (Jahrgeld, annuum salarium) szegődött lovasokat, akik többed magukkal állottak szolgálatba, s járandóságukat pénzben és természetben előre kapták meg egy évre vagy fél évre. Szegődtetésükkor kikötötték, hogy mezőn és várban egyaránt kötelesek szolgálni. A jargalókat szorosabb kötelék fűzte kenyéradójukhoz, mint a többi zsoldost. Ha jött a veszedelem, feleségük, gyermekeik is menedéket találtak uruk várában. Többnyire szegény nemesek voltak, szolgálatuk után a „szervitor” elnevezéssel is illették őket. Nagy veszedelemben a nemesek felkelését hívták fegyverbe az egész országban vagy inkább a közvetlenül fenyegetett területeken. Az általános felkelést a király vagy a nádor vezette. A nemeseknek személyesen kellett hadba menniök, és birtokaik arányában 100 jobbágy után 10 lovast kiállítaniok. Minden 100 jobbágy 10 puskás gyalogost szerelt fel.

A zsoldosok fizetése fegyvernemenként alakult, s különbséget tettek a hazaiak és a külföldiek között. A könnyűlovas fizetése (hópénz) a század közepén általában havi 3 forint volt, a század végére – a pénz értéktelenedése miatt – kétszeresére, két és félszeresére emelkedett. A páncélos lovas (vértes) már a század közepén 8 forintot kapott. A gyalogos katona fizetése 2 forintról 2,5–3 forintra ment fel. Az idegen gyalogos többnyire kétszer annyit kapott, mint a magyarországi. Az ágyúmester fizetése 8 forintot tett ki.[2]

Az őrség száma a megerősített helyek jelentősége és az anyagi lehetőségek szerint alakult. 1577-ben 48 magyarországi várban 16 612 katonát tartottak nyilván. Három, nagyjából egyenlő számú csoportba sorolták őket: német gyalogság, magyar gyalogság és lovasság. A német gyalogságba számították a lövészeket is, a lovasságon belül olykor külön vették a német lovasokat és a huszárokat, de általában csak lovasokat mondottak. A huszár szó balkáni közvetítéssel került a magyar nyelvbe. A 15. század elején lovas rablót értettek rajta, a század második felétől könnyűlovas-katonát jelentett. Ezt az elnevezést főleg az örökös tartományokban és másutt külföldön használták, itthon a jargaló lovas kifejezés terjedt el. A kopjával, karddal harcoló lovasság harcértéke a fegyverek technikai fejlődése következtében változott. A tüzéreket beleértették a gyalogosok közé. A puskásokat kevés helyen, elenyésző számban említették. Naszádosok Komáromban voltak, összesen 660-an, vajdák vezetése alatt. A várak őrségén kívül a főkapitányok közvetlen parancsnoksága alatt fegyvernemek szerint megkülönböztetett katonák is szolgáltak.

A vend és a horvát határvidéken közel 7 ezer katona állott. Itt a német gyalogosok száma aránylag kisebb volt, Horvátországban a katonaságnak mindössze 7%-át tette ki. Mindkét helyen nagyobb számú könnyűlovas is szolgált, de a várőrségek zöme „haramia” volt, akiken a hajdúkhoz hasonló, főleg a hegyvidéki harcokban jól használható szláv gyalogosokat értettek.

A nagyobb várakban béke idején is őrséget tartottak 500, sőt ezer főt is meghaladó számban. A kisebb várakban mindössze 20–40 katona szolgált. A várakat nagyjából egyforma erejű katonaság védte mindegyik főkapitányság terü1etén; a legerősebb őrséget – az Erdélyi Fejedelemség szomszédsága miatt – a Felső-Magyarországi Főkapitányság körzetében tartották. A Bécs védelmi övezetébe számító várakban is jelentős számú katona, főleg német gyalogság szolgált. Komárom őrsége 1024, Győré 1400, Kanizsáé 1950 főből állott. Békeidőszakban a hat főkapitányság területére körülbelül 20 ezer főnyi őrséget szántak.[3] A várőrségek harci értéke azonban attól függött, hogy a katonák fizetéséről, a várak felszereltségéről gondoskodtak-e. Gyakran előfordult, hogy az őrség létszáma alatta maradt az előírtnak.

A védelmi vonallal három nagy török igazgatási egység volt határos: a budai, a temesvári és a boszniai vilájet. Ezeken a területeken – a bécsi udvar tudomása szerint – 40 727 katona állomásozott, közel háromnegyed részük, 29 777 lovas és gyalogos a budai pasa alá tartozó 18 bégség 80 várában, várkastélyában és egyéb erősségében szolgált. A temesvári pasa körzetében levő őrség 4950 főnyi volt, de veszély idején 6–7 ezer embert lehetett fegyverbe állítani. A boszniai pasa parancsnoksága alatt 4 ezren szolgáltak, de itt is legalább 6 ezer főnyi katonasággal lehetett számolni.[4]

A budai pasa területe benyúlt a Balkán félszigetre, Vidinig, Nišig. Az itt levő várak őrségéből 4575 katonát a beslik tettek ki, akik lovasok voltak, szintúgy, mint a több mint 2300 martalóc. A beslik napi 7–8, a janicsárok 3–6 akcse (török ezüstpénz: értéke 2–2,5 dénár) zsoldot húztak. A beslik és a janicsárok fizetésének havi összege nagyjából megfelelt a magyar könnyűlovasok és gyalogosok hópénzének. Lovon szolgált az az 1256 szpáhi is, akik szolgálatukért földet kaptak, és jövedelmük arányában lovasokat is kötelesek voltak felszerelni és hadba vinni. A várakban 8740 főnyi erős gyalogság is szolgált: janicsárok és azabok. A tüzérek, puskaművesek, fegyverkovácsok, golyóöntők és egyéb hadi szolgálatot ellátók száma meghaladta a félezret.

Főleg azokon a helyeken volt nagyobb számú török katonaság, amelyek a Magyarország felől várható támadás irányába estek. Így Budán 2325-en, Pesten 1800-an, Esztergomban és Párkányban 1902-en, Székesfehérváron 1647-en, Szolnokon 905-en, Szigetváron 560-an szolgáltak. A második vonalba eső váraknak kisebb volt az őrsége, de azért nem volt ritka a félezres katonaság. A legkisebb várakban 40 körül járt az őrség létszáma.

A török területeken béke idején erősebb hadsereg volt, mint a magyar oldalon. Az egyes várak őrsége is nagyobb erőt képviselt, mint a hasonló súlyú magyarországi váraké. A fölény fegyvernemenként is megmutatkozott. A lovasság száma elérte a több százat, sőt a félezret is. Mindegyik várban erős gyalogságot tartottak, és a tüzérség is jelentősebb volt, mint a magyar várakban. A puskaműveseket a várak szerint osztották szét, így mindjárt a helyszínen ki tudták javítani a fegyvereket.

Irodalom

  1. A jargalásra: Takáts Sándor, Jargalás és jargaló (Magyar Nyelv 1905); Nádasdy Tamás Csányi Ákosnak, 1555. december 10. Országos Levéltár Nádasdy levéltár Missilisek.
  2. A katonaság fizetésére: Szendrey János, Váraink rendszere és fölszerelése a XVI. és XVII. században (Hadtörténeti Közlemények 1888).
  3. A várak őrségének számára és megoszlására: Kriegsarchiv Alte Feldakten 19. 1577-13-2, 1577-4-ad 1.
  4. A török várak őrségéről készült összeállítás: Kriegsarchiv Alte Feldakten 1577-7-2. vesd össze uo, 1577. 13-ad 2.


A török elleni védővonal oltalma alatt
Tartalomjegyzék A védelem költségei