Várkonyi István

A Múltunk wikiből
Cegléd, 1852. júl. 12. – Szolnok, 1918. máj. 19.
az agrárszocialista mozgalom egyik vezetője
Magyar Életrajzi Lexikon
1896. május 24–25.
Az MSZDP IV. kongresszusa; Várkonyi Istvánt és Csizmadia Sándort beválasztják a vezetőségbe.
1896. augusztus 20.
Várkonyi István kiadja a Földmívelőt.
1897. február 14–16.
Földmunkáskongresszus Cegléden, Várkonyi szervezésében.
1897. június 6–7.
Az MSZDP V. kongresszusa, Várkonyi kizárása a pártból.
1897. szeptember 8–10.
Cegléden Várkonyi István megalakítja a Független Szocialista Pártot.
1898. május 11.
Várkonyi István letartóztatása.
1906. március 25.
A Magyarországi Független Szocialista Parasztszövetség megalakítása az Áchim és a Várkonyi által vezetett pártok egyesítésével.

Hanák Péter

A szocialista agrármozgalom terjedése. Hódmezővásárhely.

Bizonyság az is, hogy három év múlva erről a vidékről indult el Várkonyi vagyonegyenlősítő-felosztó mozgalma.

A Szociáldemokrata Párt válaszúton

Az egység helyreállítására hivatott új pártkongresszust a reformista pártvezetőség készítette elő. Minthogy a fővárosi szervezeteknek legfeljebb a felére számíthatott, nagy súlyt helyezett a vidéki földmunkás egyletek megnyerésére és képviseletük növelésére. Nem eléggé tisztázott, miként, miféle ígéretekkel sikerült a reformista csoportnak a földmunkások radikális vezetőit, köztük Várkonyi Istvánt megnyerniük. Tény, hogy az osztályharcos csoport nem tudta őt és híveit maga mellé állítani, s így a városi és a falusi mozgalom radikális szárnya nem találkozott össze.

Az 1896 májusában tartott kongresszus sem a mozgalom előtt álló dilemmában, sem a pártegység kérdésében nem hozott végleges döntést. Annak ellenére, hogy a betegpénztár túlságosan exponált főemberei ismét kimaradtak, a pártvezetőség többségét a legális tömegpárt hívei alkották. Emiatt a Silbergberg-csoport nem is csatlakozott; egy ideig, egyre fáradtabban és csüggedtebben, még folytatta osztályharcos irányvonalát, de végül is feladta különállását, decemberben beolvadt az anyapártba. A kongresszuson nevezetes kísérlet történt az agrármozgalom szervezeti integrálására. A földmunkásság két képviselőjét, Csizmadia Sándort és Várkonyi Istvánt beválasztották a vezetőségbe, és Várkonyira bízták a vidéki szervezkedés irányítását. Ezt a megoldást az a nyilvánvaló hátsó szándék motiválta, hogy az agrárproletárok forrongó mozgalmát ily módon a szakszervezkedés karámjába lehet terelni. A pártvezetőség tehát felkarolta a földmunkás kongresszus összehívásának tervét, de programul az életviszonyok megjavítására alkalmas eszközök megvitatását ajánlotta. Ugyancsak elfogadta Várkonyi másik tervét, egy földmunkás szaklap kiadását, de erősen tartott az új lap előrelátható radikalizmusától.

A szociáldemokrácia és az agrárszocializmus szétválása

A teljes cikk.

A Független Szocialista Párt és a földosztó mozgalmak

A teljes cikk.

Az utópikus egyenlőséghit

Várkonyi mozgalmának elképzeléseiben fellelhetők olyan kommunisztikus elemek, mint „a közös bérleti rendszer”, ahol a „gazdasági testvérközösségek” keretében a munkában és élvezetben mindenki egyaránt részesülhet.

Az egyik elkobzott szabolcsi levél írója arra hivatkozik. hogy ”isten az ő képére és hasonlatosságára és e közös föld tulajdonára egyformán teremtett mindannyiunkat”.[1] „Az éltető elemek: a levegő, a víz, a napfény – közvagyon, miért nem az a legfontosabb is: a föld ?”, hangzott a természetjogi, és így a közös nemzeti múltra apelláló érv: „Amikor ezer esztendővel ezelőtt őseink birtokba vették ezt az országot, csak szabad és egyenlőjogú honfitársak voltak közöttünk. Így kell, ennek lennie újra…”[2] A birtokot az urak rabolták el a néptől. Ezt az alaktalanul lebegő, lázadó indulatot szervezte – szinte egy csapásra ” harci programmá és egalitárius tudattá a szocializmus. Kitűnően figyelte meg Engelmann már 1891-ben, az első agrárszocialista mozgalmak kitörésekor, hogy „amíg a szocializmus etikai oldalát igen jól felfogják és azt nagy buzgalommal hirdetik, addig ennek nemzetgazdasági alapfeltételeivel nincsenek tisztában”.[3] Az agrárszocializmus minden megnyilvánulásából világosan kitűnik: a „szent eszme” az ő értelmezésükben, az emberi egyenlőség igazsága és igazságtevése volt, nem a történelmi meghatározottság fő tendenciájának felismerésére alapozott célracionális eszme. A szocialista agitáció jelszavakba sűrített és egyszerűsített „eszméje” számukra azt jelentette, hogy az átélhető létrealitásokon és a belátható – emberöltőnyi – történeti folyamaton túlra helyezett lebegő remények, alaktalan vágyak hirtelen evilági, itt és most megvalósítható célokká sűrűsödtek. Ez az első összefüggés, amely a századvég agrárszocializmusát a radikális egalitárius mozgalmak eszmevilágához hozzáfűzi. A rokonság szálai az ókori messianisztikus szektákig, s a középkori népi eretnekségekig vezethetők vissza, legközvetlenebbül a Krisztus „ezeréves birodalmának” eljövetelében hívő „chiliasztikus” mozgalmakhoz kapcsolódnak. A chiliasztikus tudatot a közeli és radikális változásban, az idők beteljesedésében való bizonyosság, vagyis a túlvilágra ígért boldogság evilági megvalósulásának hite jellemzi. E tudat nem regisztrálja a fejlődést, a történést az abszolút jelenidejűségben éli át, így a jövőt is a bármely pillanatban lehetséges beteljesülésre való várakozás készenléti állapotában érzékeli. E vonásokat tekintve, szembetűnő hasonlóságok mutatkoznak a hazai agrárszocialisták Münzer újrakeresztelői, vagy a 19. századelő primitív lázadói között.

„Nem hiszem, amit [a papok] hirdetnek, írta az egyik kubikos. Hirdetik: Boldogok a szegények, mert ők bírják a földet! Igaz, bírjuk a a földet, de csak kubikon… Hisz ha a szegénységbe állna a boldogság, akkor mi nem volnánk itt… Éljen a világot megváltó szocializmus!”[4] Az ófehértói napszámosok így indokolták a szocialista szervezkedés szükségességét: „Tisztelt elvtársak! Ezen mai ínségünket és nyomorunkat, amelyben tartottak bennünket eddig lekötelezve a mostoha törvénykezés által, másképpen ezen rendszert meg nem törhetjük, mint a mi megváltó Krisztusunk eszméje által… Azért hát szervezkedjünk egy szívvel és egy lélekkel Krisztusnak eszméje: a szocializmus zászló alá, mint egy atyának gyermekei, mert ez a legszükségesebb út az az egyenlőség és a testvériség országa felé… Ezáltal nyerhetünk magasabb napidíjat, kevesebb munkaidőt…”[5] És itt ne gyanakodjunk valaminő keresztényszocialista hatásra, hiszen ilyesmi akkor Magyarországon még nyomaiban sem létezett; e gondolatokban a chiliasztikus és szocialista elemekkel átszőtt paraszti egyenlőséghit jelentkezett.

A másik alapvető érintkezési pont a vagyonközösítés volt, a tulajdon egyenlő felosztása. Ez – tudjuk – már a naturálgazdálkodás és a primitív árutermelés szintjén is utópia, még inkább az a századvég iparosodó tőkés rendszerében. Csakhogy az egalitárius-chiliasztikus tudat a cselekvést nem gazdasági-történelmi feltételezettségében és fejlődésmenetében fogja fel: az utópia egybeesik benne a történelemtől független, egyidejű megvalósíthatóság hitével. A megvalósulás és az utópia egybeesésének teljesen megfelelt a jelképes és a valóságos cselekvés, a jelkép és a mögöttes tartalom azonosítása. Az egyleti alapszabály megszerzése, a pártprogram megszavazása az agrárszocialisták szemében egyet jelentett a jog valóságos elnyerésével, a telekkönyv elégetése a benne rögzített birtokviszonyok megszüntetésével, a föld kicövekelése a tényleges birtokbavételével. Az 1895 elején tartott „népszavazási” kampány egyik letartóztatott résztvevőjének vallomása szerint a nép azt hiszi: „…ha az ország minden munkása aláírja a szavazó lapokat, akkor felosztják a meglevő összes vagyont, egyenlő mértékben, az összes honos között.”[6] Amíg a szociáldemokrata pártban a mozgalmi szimbólum a közösségi összetartozás, a felismerés, illetve az elkülönülés jelzésére szolgált, az egalitárius agrármozgalomban a zászló magát a mozgalmat, vörös színe a vért jelentette, amelynek a harc eksztatikus pillanataiban az áldozat bizonyságaként valóságosan folynia kellett.

A nagy kérdés, ami a politikailag képzettebb, a szociáldemokrácia iskoláját megjárt vezetők, Várkonyi és szűkebb köre előtt szükségképpen felmerült, az volt, hogy miképpen lehet az utópiát tartós, működő valósággá változtatni: a kivívandó tulajdonegyenlőséget megtartani. Minthogy a modern árutermelés és a politikai „üzemszerűség” viszonyai között állandóan újratermelődő egyenlőtlenség veszélyével tisztában voltak, ezt az egyenlőtlenség intézményesített hatalmi formáinak eltörlésével: az államnélküliség, a felekezetnélküliség anarchista elveinek megvalósításával kívánták elkerülni. Az alapelvet az ideológus, Schmitt Jenő fejtette ki a ceglédi alakuló kongresszuson: államra nincs szükség a szocializmusban sem, mert a nép egésze nem uralkodhat, „hanem csak egy vagy két egyén közüle, úgy pedig a nép nem a vagyon és munka egyenlőségét éri el, hanem csak urat cserél”.[7]

Vajon mi tartotta volna össze az autonóm közösségek laza szövetségét? Mi biztosította volna az együttélés alapvető normáinak megtartását? A kérdés azért is jogos, mert a totális egyenlőség tartalmi és szervezeti fenntartása az egyéni szabadságjogok erős megszorítását, a közösségi normatív élet- és értékrendnek való feltétlen egyéni alávetődést követeli meg. Az egalitárius-chiliasztikus közösségek összekapcsoló normatív elve a megváltáshit, és hivatott magyarázója: a próféta. Tehát nem kinevezett vagy választott tisztségviselő, hanem természetfeletti adottságokkal felruházott, karizmatikus vezér. A századvég agrárszocialista mozgalmaiban a karizma hordozója Várkonyi volt. Személyén keresztül valósult meg szerteáradó mozgalmának egysége. Ő a szegénynép igaz pártfogója, akit levelek ezreiben, személyesen, küldöttségekben felkeresnek, akihez tanácsért, és akiért „tűzbe mennek a munkások”, s akinek szájából vagy írásából szól az egyedül hiteles igazság, akitől „a világra szóló munka- és vagyonegyenlőség megvalósítását” várják.[8] Hogy a karizmatikus vezér személyéhez kapcsolódó mozgalom milyen törékeny, és milyen veszélyeket rejt magában a szocializmus demokratikus szerveződése szempontjából, azt akkortájt a Várkonyi bebörtönzését, utóbb az Áchim halálát követő lehanyatlás, széthullás szemléltette.

A Bánffy-terror

És mindezek a számok csak a szociáldemokrata mozgalommal szemben elkövetett brutalitásokat összegezik. Hiányzik belőlük a falusi szegénynép áldozatainak hosszú sora, a megvert, megsebesített, a hosszabb-rövidebb időre elzárt parasztok tömege, a Várkonyi-mozgalom híveinek üldözése.

A birtokos parasztság

Az öntudatosodó kisparasztság is megkísérelte, nemcsak az életmód egyes elemeivel, hanem névváltoztatással is kompenzálni pozicionális kisebbrendűségét: a jobbágyi zöngéjű paraszt helyett a század végétől a „földmívelőt” kezdték használni. E semleges foglalkozásmegjelölés, amelybe a párholdas törpebirtokos is belefért, mindenesetre sejttette az önerővel végzett kétkezi munkát. Ez az elnevezés főként a Viharsarokban, a Tiszántúlon terjedt el és rávilágított, hogy a gazda–kisgazda–földmívelő rangsor nemcsak a birtokos rétegek közti, hanem a regionális különbségeket, a paraszti fejlődés két eltérő tendenciáját is kifejezi. Erre vall, hogy az alföldi, a tiszántúli szervezkedés Várkonyitól Áchimig magát hol földmívelő mozgalomnak, hol parasztpártnak nevezte; Nagyatádi Szabó Dunántúlon született pártját viszont gazdapártra – utóbb kisgazdapártra – keresztelték.

Az „újjászervezett” szociáldemokraták

A Várkonyi István vezette agrárszocialista mozgalom, amely a századvégen forrongásba hozta a Viharsarok és a Tiszántúl szegényparasztságát, a 20. század elején hanyatlásnak indult. Várkonyi a börtönből kiszabadulván, többször is megkísérelte feléleszteni a mozgalmat. A független szocialista szervezetek azonban széthullottak, aktivitásuk és programjuk mérséklődött. Az összes nagybirtok elkobzásának követelését csupán az egyházi javakra korlátozták. Megerősödtek köreikben az anarchista nézetek, de ezek már nem a chiliasztikus tudat új világot teremtő forrongásával, hanem passzív messianizmussal, az erőszakmentesség krisztusi tanaival kapcsolódtak össze. Az egykori mozgalom a hatósági üldözéstől s a többi párt versenyétől szorongatva, lassacskán kis szektává zsugorodott. Helyét új, szocialista jelszavakkal induló szervezkedés foglalta el.

A szociáldemokrata párt vezetőségével elégedetlen munkásszervezetekre támaszkodva Mezőfi Vilmos újságíró már 1898–1899-ben ellenzéki akciót indított a pártvezetőség megbuktatása, a szakszervezkedés erőteljes fejlesztése, a földmunkásmozgalom „minden áldozattal és eszközzel” való felkarolása végett. A párton belüli érvényesülés kudarca után Mezőfi hívei 1900 áprilisában elszakadtak, és megalapították az Újjászervezett Szociáldemokrata Pártot. A pártalakulás, bár tükrözte a radikális munkások, szegényparasztok elégedetlenségét is a szociáldemokrata párt vezetésében mutatkozó megalkuvással, mégsem előrelépést, hanem visszalépést jelentett. Az új párt programja a régi mintájára készült, de nem említette a szocialista végcélt. Mellőzte a proletár internacionalizmust, nyomatékkal hangsúlyozta viszont a törvényesség tiszteletét. Csakhamar nacionalista vonások is kiütköztek az újjászervezettek nézeteiben: a „magyar állameszméhez” való ragaszkodás és „a magyar nemzet politikai vezérszerepének” elismerése.

Az újjászervezettek csakhamar elvesztették a fővárosi munkásellenzék soraiban, a szakszervezetekben levő híveiket. Ekkor ők is tudatosan a falura vetették magukat. Kihasználva Várkonyiék befolyásának hanyatlását és a szociáldemokraták falusi munkájának gyengeségét, a szegényparasztság szervezésének elhanyagolását, rövid idő alatt megnyerték az alföldi és a tiszántúli radikális szegényparasztságot.

Dolmányos István

Az 1906. évi választások

Áchim ebben az időben már a tiszántúli parasztmozgalom országos hírű vezetője volt. A paraszti követeléseknek hangot adó békéscsabai nagygazda a helyi népegylet elnökeként évek óta tevékenyen részt vett a politikai életben. Kezdetben – saját későbbi tanúsága szerint is – a függetlenségi part befolyása alatt állt, majd a népegylettel együtt csatlakozott az Újjászervezett Szociáldemokrata Párthoz. A koalíció hatalomra kerülése előtt szembefordult Mezőfivel, és 1906. március 17-én megalakította a Magyarországi Független Szocialista Parasztpártot. Ez egy hét múlva egyesült Várkonyi István mozgalmával s felvette a Magyarországi Független Szocialista Parasztszövetség nevet.

Áchim demokratikus parasztpártja

Az 1906 márciusában megalakult Magyarországi Független Szocialista Parasztszövetségben tulajdonképpen a Várkonyi-féle parasztmozgalom és az Áchim vezette Békéscsabai Általános Népegylet egyesült.

Hanák Péter

Az Országos Földművelő Párt

Áchim pártjához közel állott, utóbb vele szorosan együttműködött egy másik jelentős paraszti szervezkedés, amelynek központja a Hajdúságban, Balmazújvárosban; bázisa pedig a földmunkások, szegényparasztok soraiban volt. A szervezkedés a Várkonyi-mozgalom egyik ágából indult el, és ahogy Veres Péter emlékezéseiben leírja, az 1905–1906. évi aratósztrájkok idején izmosodott meg. Pártalakításra – Kristóffy hathatós anyagi támogatásával és befolyása alatt – 1908 áprilisában került sor. Az Országos Földmívelő Párt április 6-án kelt kiáltványa minden baj forrásának a szervezetlenséget, a parlamenti képviselet hiányát jelölte meg, a megváltást tehát az általános választójogtól várta. A kiáltvány azzal bátorította a földműves szegénységet, hogy a király akarja a választójogot, és a hatalmasoknak engedniük kell, ha a nép kiáll az igaz ügy mellett. „Ezért mi Hajdú megye, de különösen Balmazújváros földmívelői elhatároztuk, hogy újra felvesszük a kezünkből kihullott zászlót és újra megindítjuk a független földmívelők szocialista mozgalmát.”[9]

A párt programja lényegében a Várkonyi-pártét vette alapul.

Katus László

A délszlávok

A szerb és a bunyevác agrárproletárok körében Várkonyi pártjának agitációja ért el jelentős sikereket; 1897-ben a Bácskában szerb lapot adtak ki.

Lábjegyzetek

  1. Tóth István, Földosztó mozgalom Szabolcs megyében (1897–1898). Budapest, 1963. 111.
  2. Engelmann Pál, Két szociáldemokrata paraszt-kongresszus (In: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai II.). Budapest, 1954. 415.
  3. Ugyanott 125.
  4. Idézi: Simon Péter, A századforduló földmunkás- és szegényparaszt-mozgalmai 1891–1907. Budapest, 1953. 140.
  5. Idézi: Tóth István, Földosztó mozgalom Szabolcs megyében (1897–1898). Budapest, 1963. 111.
  6. Békés Megyei Levéltár. Alispáni elnöki iratok, 22/1895. Idézi: Virágh Ferenc, A Békés megyei agrárszegénység helyzete és küzdelmei a dualizmus korában. Kézirat. Budapest, 1974. 564–565. Magyar Tudományos Akadémia Kézirattára.
  7. Idézi: Földmunkás- és szegényparaszt-mozgalmak Magyarországon 1848–1948. Szerkesztette Pölöskei Ferenc és Szakács Kálmán, I. Budapest, 1962. 277.
  8. Simon Péter, A századforduló földmunkás- és szegényparaszt-mozgalmai 1891–1907. Budapest, 1953. 149.
  9. Mérei Gyula, A magyar polgári pártok programjai (1867–1918). Budapest, 1971. 345.

Irodalom

Az 1890-es évek második felének forradalmi agrárszocialista mozgalmaira nagy haszonnal forgattuk Farkas József egyéb tanulmányait: Várkonyi István (1852–1918) (Párttörténeti Közlemények, 1965. 4), Az 1896–97-es pártszakadás és Várkonyi István fellépése (In: Acta Universitatis Szegediensis. Tudományos Szocializmus. 7. Szeged, 1969),

A szociáldemokrata pártból kivált Várkonyi István vezette Független Szocialista Párt ekkori, jelentőségében csökkenő szerepére lásd Farkas József, Várkonyi István 1852–1918 (Párttörténeti Közlemények, 1965. 4) című életrajzát, illetve a Magyarországi Független Szocialista Parasztszövetségről és az Áchim L. Andrásról alább közölt irodalmat.

A parasztság legjelentősebb politikai szervezkedésének, az Áchim András vezette Magyarországi Független Szocialista Parasztszövetségnek, valamint a Várkonyi István vezetése alatti Független Szocialista Párttal való egybeolvadásának történetére az Áchim András személyével kapcsolatos irodalom használható. Áchim beszédeiből és cikkeiből közölt válogatás: A magyar parasztmozgalom múltjából (Válasz, 1947. 5–6). Személyével és mozgalmával Tibori János munkái foglalkoznak, amelyek közül elsőként Az Áchim L. András-féle békéscsabai parasztmozgalom (Békéscsaba, 1958) című könyvét említjük. Újabb terjedelmes tanulmánya a Tanulmányok Békéscsaba történetéből. Szerkesztette Kristó GyulaSzékely Lajos (Békéscsaba, 1970) című kötetben található. Átfogó életrajz: Domokos József, Áchim L. András (Budapest, 1971). A részkérdéseket feltáró tanulmányokból Farkas József, Áchim L. András és Várkonyi István kapcsolata (Békési Élet, 1968. 1), Király István, Áchim parasztpártjának fő történeti problémái (Agrártörténeti Szemle, 1969. 3–4); az Áchim születésének 100. évfordulója alkalmából rendezett emlékülésen elhangzott előadásokat: Áchim L. András-emlékkönyv, 1871–1971. Szerkesztette Pölöskei FerencSzabó Ferenc (Békéscsaba, 1972); Féja Géza, Áchim L. András (Új Írás, 1971. 5), Pölöskei Ferenc, Áchim L. András a parlamentben (Békési Élet, 1971. 2) és Für Lajos, Az alföldi parasztkirály (Tiszatáj, 1971. 10) című írásokat emeljük ki.