Vármegye, vár, város

A Múltunk wikiből

István király állama jelentős részben a vármegyeszervezeten nyugodott. A vármegye eredete és mibenléte régóta vitatott kérdés, aminek fő oka, hogy szervezéséről egykorú forrás nem maradt. Anonymus 1200 körül írt honfoglalás-történetében a megyeszékhelyeket részben mint itt talált, részben mint a magyar vezérek által a 10. században épített várakat szerepelteti, ő azonban javarészt a maga korában látott viszonyokat vetítette vissza Árpád korába, és csak kis részben használta fel a vezéri sarjak némi hitelt érdemlő hagyományait.

Az intézmény eredetét többen a honfoglalás előtt itt élt népekhez kapcsolták, és e nézet vallói közt az avar, frank-bajor, pannon-szláv, morva és bolgár eredeztetés egyaránt képviselőre talált. Mások azon a véleményen voltak, hogy István a vármegyéket előzmény nélkül szervezte meg. A korábban itt lakó népektől való eredeztetés abból a középkori gyökerű nézetből következett, mely szerint a IX–X. századi magyar társadalom nomád volt. Ez a felfogás méltán látott ellentmondást a nomád életmód és a szilárd államszervezet között. Amióta a magyarság életmódjáról és társadalmi szervezetéről alkotott képünk megváltozott, a vármegye létrejötte is jobban beilleszthető a magyar társadalomfejlődésbe.

Mindenekelőtt felvetődik a kérdés, hogy értett-e a honfoglaló magyarság a várépítéshez. Eltekintve attól, hogy az előmagyarság egy őskori földvárkultúra területén alakult ki, és etelközi hazájában is igénybe vett várakat, a X. század történeti és régészeti kutatása arról tanúskodik, hogy a magyar vezérek és nemzetségfők előszeretettel választották téli udvarhelyüket egy-egy vár mellett: ilyen az óbudai Kurszánvára, a szabolcsi földvár, a Fajsz szállásai mellett emelkedő várak stb. Új lendületet a várépítés Géza korában vett, akinek kisebb földvárak mellett nagyobb kővárak – Esztergom, Székesfehérvár – kiépítése is tulajdonítható.

A másik kérdés, hogy ismerték-e a pusztai állattartók a „határ” fogalmát. A nagyállattartó életmód szükségszerűen megkívánja, hogy az együtt legeltető társadalmi egységek legelőterületüket elkülönítsék, amire a kisállattartó földművelők körében nincs szükség, ők ugyanis inkább egymás mellett fekvő szántóföldjeiket választják el mesgyével. Az új földet elfoglaló nagyállattartók első gondja a legelőterület felosztása volt; így jöttek létre a nagyobb törzsi és a kisebb nemzetségi szállásterületek udvarhelyekkel és a főember várával, amely az állandó téli szállás védelmét biztosította.

A magyar vármegyeszervezet két gyökérből vezethető le: egyrészt a X. századi magyar társadalomban kialakult helyi előzményekből, másrészt István király szervezeti újításaiból, amelyekben főként a Karoling-szervezésen átment szomszédos országok tapasztalataira támaszkodott.

Miben állnak a helyi előzmények? Mint fentebb láttuk, a X. századi magyar társadalomban a nemzetségi szintű kötelékek szilárdabbak voltak a nemzetségeket összefogó törzsi köteléknél. Az az „úr”, aki az egyik évben a Duna partján rendelkezett „uruszággal”, a következő évben esetleg a Maros-part ura vagy erdélyi „vajda” lett. Ugyanakkor azok a törzsi alcsoportok, „nemzetségek”, amelyek a közrendű népet is keretbe fogták, valószínűleg hosszú időn keresztül együtt maradtak, és alkalmasint etnikai csoportokká váltak.

István király ugyan a kormányzásnál nem nélkülözhette a nemzetségeket összefogó nagyobb egységeket, de az államszervezetet mégsem a változónak bizonyult nagy territóriumokra, „uruszágokra’ építette, hanem a nemzetségfők kisebb és stabilabb uralmi körzeteire, amelyek részben talán már Géza fejedelem alatt egy kezdetlegesebb földvárhálózatba épültek be. Ezek és a frissen legyőzött főemberek várai és uralmi körzetei szolgáltak keretül az új területi szervezetnek. A várakba ültette be comeseit, alájuk rendelve azt a nemzetséget, illetve törzsi alcsoportot, amely korábban a nemzetségfőt uralta, és az alávetett népet egy olyan erőszakszervezettel, katonai apparátussal tartotta kordában, amely István király trónra lépésekor már helyben adva volt: ez a különféle törzsekből rekrutálódott, könnyűlovasokból álló katonai kíséret, a jobbágyság.

A harcos jobbágyság fejedelem kori eredetére felhozható, hogy a várjobbágyok által lakott falvakat gyakran különféle törzsi helynevekkel – mint Megyer, Kürt, Tarján, Kér, Örs vagy Nándor – illették, amivel összhangban van, hogy a várjobbágy volt az egyetlen társadalmi réteg Magyarországon, amely de genere megjelöléssel törzsnévből eredeztette magát. Márpedig István király okleveleiben a törzsnévvel nevezett falvak már mint kialakult települések jelentkeznek. A várjobbágyok falvai a XIII. századi összeírásokból megállapíthatóan sohasem álltak tisztán várjobbágyokból, hanem ahol adat van rá, ott közel egyharmad várjobbágy-lakosság mellett kétharmad várnép is lakott, ami azzal magyarázható, hogy a katonai kíséretet szolganéppel vagy szolganépre telepítették. Az a körülmény, hogy István király törvényei szerint a vitéz (miles), régi magyar nevén jobbágy, kétszer akkora vérdíjat fizet, mint a közrendű (vulgaris), valamint az, hogy a XIII. században a katonáskodó „jobbágyfiúk” két eke földdel rendelkeztek, megengedi azt a feltevést, hogy egy várjobbágyot két szolgacsalád, illetve várnép gazdasága látott el. Ez nem jelenti azt, hogy a várjobbágyok és a várnép aránya 1:2 lett volna. Számos olyan várnépi falut ismerünk, amelyben nem tudunk várjobbágy lakosságról, és így valószínű, hogy a várjobbágy–várnép arány közelebb állt ahhoz az 1:4,5 arányhoz, amit a pécsváradi vitézek és szolgáló népek XI. századi viszonya, és ahhoz az 1:4 arányhoz, amit a székely lófők és közszékelyek száma az újkor elején mutat.

Ha a harcos jobbágyok várhoz való kapcsolása István király művének tekinthető is, a katonai kíséret letelepítése már az államszervezés előtt megtörtént, és így ez is a vármegyeszervezet helyi előzményeként fogható fel.

Azt, hogy a magyar vármegye előzménye több esetben X. századi szállásföld volt, régóta észrevették olyan területi összefüggésekből, mint a Koppánytól elfoglalt Somogy megye, mint az Abák két részből álló területe, amelyből Újvár megye lett, és mint a Csákok szállásföldjét felváltó Fejér megye. Hasonló alakulásra következtethetünk Tolna megye esetében, melynek földjét Árpád legidősebb fiága és a trónörökösök bírták, Doboka és Küküllő megyét illetően, ahol a gyulák két ágának volt a szállásföldje, avagy Hunyad megye esetében, amely az államszervezést megelőzően a Bár-Kalán-nem elődeinek nyári szállásföldje lehetett. Anonymus családi hagyomány alapján többször megmondja, hogy a megyés várakat mely nemzetség ősei birtokolták vagy építették, és Komárom megye esetében azt a hagyományt is megőrizte, hogy Ketel fia Alaptolma a fejedelemnek engedte át a várat, a magával hozott és az itt talált nép kétharmadával. Az árpád-kori birtokviszonyok több esetben olyan megoszlást mutatnak, hogy egy-egy vármegye falvai három egyenlő részletben oszlanak meg a vár, az udvar és a helyi nagy nemzetség között: például Abaúj, Csanád, Csongrád.

Ami a vármegye térbeli kiterjedését illeti, nem igazolódott az a régi nézet, mely szerint a vármegye a királyi birtokok összefogó szerve volt, és a megyének nem volt körülhatárolt területe. XI. századi forrásaink a vár határáról, azaz megyéjéről is beszélnek, de előfordul a vármegyére vonatkoztatva a territorium elnevezés is. Az ispánnak és bírájának jogköre pedig kiterjedt a megyében lakó udvari népekre is, és az ispán a presbiterrel a megye egész területén ellenőrizte a templomba járást.

A várszervezet lényegében egy várakon felépülő hatalmi apparátus volt, amellyel az uralkodó a kerületekbe szervezett nép felettt uralmat gyakorolt. Egy-egy szűkebb területen elláta az állam funkcióit: katonai erővel rendelkezett, amely befelé elnyomást gyakorolt, külső támadás esetén pedig elhárított, a várba menekülőknek védelmet nyújtott, vármegyei csapatot adott az uralkodó seregébe, melynek hagyományos létszáma négy század volt. A vármegye hadának az ispán volt a parancsnoka, őt a hadnagy helyettesítette. Az ispánnak bírói jogköre is volt, e tisztségében az udvarbíró állt mellette. Kiterjedt az ispán jogköre a templomozás helyén és alkalmával tartott vásárra is; XII. századi adat szerint ezen alkalmakkor a vásári billogos járt el képviseletében. A vásárokon hozták forgalomba az új pénzt, és 1100 körüli adatok szerint az ispán a száznagyokkal szedette a dénáradót. Feladatköre tehát az adószedésre is kiterjedt.

A vármegyében rendőri szolgálatot kezdetben az összefoglaló néven őrnek nevezett várnépek látták el, akik tizedekbe és századokba voltak elosztva (Szent László törv. III. 1. §). Közülük kerültek ki a csősz, börtön vagy latinul praeco néven említett várszolgák, a kikiáltó acclamatorok, míg a vár kapuját őrzőket kapusnak nevezték; ezek utóbb a várnagy alá rendelten működtek.

A várszervezetbe tartozó katonák neve várjobbágy (miles vagy iobagio castri) volt; közéjük tartoztak a száznagy (centurio) és tizedes (decurio) tisztet viselők is, ők azonban nem a várjobbágyok, hanem a századokba osztott várnép tisztjei voltak. Maga a tiszt szó az Árpád-korban még ismeretlen, és még XIV–XV. századi feltűnésekor is csak ‘tisztelet’-et jelentett, mint a szlávban.

A várnép civilis, suburbanus, castrensis fészabad állapotú, paraszti foglalkozású önálló termelő volt, aki a várnak meghatározott terménnyel adózott és szolgálatot teljesített. Emellett a vár alá különféle foglalkozású szolgáló népek is tartoztak: kovácsok, ácsok vagy teszérek, tímárok, pajzsgyártó csatárok, halászok, bortermelő szőlősök, bortároló bocsárok, vadászok, szakácsok, sószállító sahtosok és raktározó tárnokok.

Magyarországon már a XI. századtól kimutatható egy sajátos funkciókat ellátó vármegyetípus, a határvármegye (marchia), élén a comes confiniinak vagy marchiónak nevezett határispánnal. A határvármegye két speciális hadiszolgálatot ellátó katonaelemmel rendelkezett: őr (speculator) és lövő (sagittarius). Bár több esetben a határvármegye is visszavezethető nemzetségi szállásterületre, például Borsod, Sopron, mindamellett a határvár általában nem a nemzetségfő várának folytatása, hanem egy, az országból kivezető főút mellett épült fel, többnyire a magyar–szláv etnikai határ vonalán. E vonal egyben választóvonala volt a sűrűn lakott sík- vagy dombos vidéknek és a gyéren lakott erdős hegyvidéknek, melynek folyóvölgyeit a magyar főemberek csak szállásváltó útnak és nyári legelőnek használták. E gyéren lakott erdővidék völgyeit mélységben tagolva gyepű (indago)-akadályokkal torlaszolták el, és az átjárót kapuval biztosították; a gyepűn kívül eső lakatlan terület volt a gyepűelve.

István állama kezdetben nem nélkülözte a több megyét átfogó tartományúri kormányzást, ezt azonban – mint I. Ottó tette birodalma kiépítésénél – jobbára közeli családtagjaira bízta. A hű családtagok várainál felépült püspökségek és azok megyéi jelzik, hogy lehetett egy átmeneti territoriális uralom, amelyet Gyula helyén Erdőelvi Zoltán, Ajtony helyén Csanád gyakorolt.

Amiként Erdélyben az ispánok függő viszonyban voltak a vajdától, valószínű, hogy Csanád kezdetben hasonló módon gyakorolt felügyeletet azon ispánok felett, akik elfoglalták Ajtony főembereinek a helyét Aradon, Temesvárt, Kevén és Krassó várában, és alighanem ezeknek az ispánoknak a neve maradt fenn Arad és Keve várak nevében, Csanádot ugyanakkor „primus inte pares” minőségben tünteti fel az, hogy csupán egy várnak és megyéjének adott nevet.

Áttekintve a magyar vármegyeszervezetet megállapíthatjuk, hogy a vármegye helyi előzményei, a X. századi várak, az uralmi körzetek és a katonai kíséret erőszakos beavatkozás és szervezés révén váltak szilárd intézményes berendezés részeivé. Géza kezdeményező lépései után István király szervezeti újításai adták meg az új intézmény arcélét. A további feladat annak vizsgálata, hogy az az új szervezet, amely a „nemzetséget” vármegyévé tette, honnan ered.

Az új szervezet életre hívására vonatkozó feljegyzések nem maradtak meg, aminek folytán a kutatók arra kényszerülnek, hogy az intézmény elemeinek megnevezéséből és a szervezet későbbi működéséből következtessenek vissza rá. Az István király törvényeiben és okleveleiben található megnevezések – civitas ‘vár’, comitatus ‘ispánság’, pagus ‘vármegye’, illetve ‘várkerület’, comes ‘ispán’, miles ‘várjobbágy’, civis ‘várnép’ – latin nyelvűek. Ebből azonban nem következik, hogy Pannoniában az ókortól tovább élő nevekről és intézményekről van szó, mert e kifejezések a frank birodalomban nyerték el megadott jelentésüket. De a IX. századi frank Pannoniából sem eredeztethető e rendszer, mert a Dunántúlon csak két „mark” ‘határgrófság’ és egy hűbéres szláv dukátus terült el,[1] a magyar comitatus pedig nem ezekkel, hanem a frank birodalom Nagy Károly által szervezett grófságaival mutat rokonságot. Nyilvánvaló, hogy itt olyan megnevezésekkel állunk szemben, amelyeket a latin írásbeliséget 1000 körül meghonosító papok alkalmaztak a magyar viszonyokra.

Az eredet szempontjából fontosabbak a köznyelvben élő szavak, ezeket azonban csak a XIII. századtól tudjuk, jobbára tulajdonnevekből kikövetkeztetni. A várszervezettel kapcsolatos kifejezések nagy többésükben magyar eredetűek, csak kettő eredeztethető a szlávból, a megye és az ispán. A szlovén eredetű megye és bolgár-szláv nyelvjárási változata, a mezsgye azonban semmilyen szláv nyelvben nem jelent vármegyét, csak határt (emellett sövényt és erdőt), de nyelvtörténeti adataink szerint megye szavunknak is csak ‘határ’ jelentése volt a középkorban (és van a Dunántúl némely vidékén ma is).[2] A szó csupán vármegye összetételben jelentette a vár körülhatárolt területét, illetve egyházmegye összetételben a püspökség tartományát. Ez az oka, hogy a várszervezet jelentésű vármegye összetétel a magyarból ment át varmedja alakban a kaj-horvátba, szlovákba és kárpátoroszba.

Hasonló módon nem lehet a ‘comes’ jelentésű ispán szóból a várszervezet szláv eredetére következtetni. A latin comesnek megfelelő ispán szó eredetileg nem speciálisan a ‘comes castri’ jelölésére szolgált, csupán a vár szóval való várispán összetételben vált azzá, hiszen a szó a várszervezettől független nádorispán ‘comes palatinus’ nevében is élt. Az ispán eredetileg egy-egy társadalmi csoport fejének, elöljárójának a nyugati és déli szláv nyelvekben elterjedt megnevezése volt;[3] a nagyszentmiklósi kincs Bojla zsupan és Bota-ul zsupan feliratai bizonyítják, hogy a helyi szlávok így neveztek egy-egy „türk” nemzetségfőt, nyilván azt, akit a „türkök” bégnek, a magyarok pedig nek neveztek.[4] A tengermelléki horvátoknál a zsupán a zsupa-körzet vezetőjén kívül minden fejedelmi tisztségviselő címe volt. Valójában a magyar vármegyeszervezettel kapcsolatos szavak túlnyomó része magyar eredetű. Ilyen mindenekelőtt a vár szó; a grád minálunk csak szláv eredetű helynevekben fordul elő. A vár szó kapcsolódik a legtöbb vármegyével kapcsolatos társadalmi fogalomhoz: várjobbágy ‘várkatona’, várnép ‘várnak alávetett szolgáló nép’, de előfordul a várnagy is; a várispánnak alávetett vártisztek Árpád-kori megnevezése: hadnagy ‘maior exercitus’, várbíró ‘iudex castri’, várkajátó, csősz és száznagy ‘centurio’; jobbára a határmegyékkel kapcsolatos elnevezések: őr ‘speculator’, őrnagy ‘maior speculatorum’, lövő ‘sagittarius’, kapus ‘custos portae’; gyepű ‘indago’, gyepűelve stb.[5]

Megjegyzendő, hogy Magyarország szlávok lakta vidékein e fogalmakat olykor szláv névvel is nevezték, amint a helynevekből kiderül. Így például a várfalvak elnevezése a Nyitra vidékén és Sáros megyében Kosztolány (1100 körül a magyar suburbanusnak a cseh és lengyel castellanus felel meg). A korai magyar–szláv nyelvhatár mentén a várföld neve többfelé a szlovén eredetű Gradna~Garadna, az őr szláv elnevezése a Strázsa, a lövő szláv megfelelője a magyar lövér szóból képzett Levárd, a gyepű szláv elnevezése például a Preszáka helynévben jelentkezik.

Abból viszont, hogy a várszervezettel kapcsolatos Árpád-kori terminológiánk túlnyomó részben magyar eredetű, amelynek Magyarország szlávok lakta vidékein megtalálható a párhuzamos szláv elnevezése, világosan kiderül, hogy itt olyan szervezetről van szó, amely a társadalmi fejlődés adott fokán a magyar és szláv társadalmakban egymással párhuzamosan fejlődött ki.

Valójában a szomszédos cseh és lengyel társadalomban egy várakon felépülő uralmi apparátus csak a X. század vége felé létesült, amikor a Piaszt és Psemiszlida uralkodók – Géza fejedelemhez hasonlóan – a központosításnak ellenálló törzs- és nemzetségfőket leverték, és elkobzott váraik, valamint körzeteik felhasználásával területi szervezetet építettek ki. Egy fejlettebb és a magyar vármegyéhez hasonlítható castellanátusi szervezet azonban csak ezt követően alakult ki, a cseheknél 1034 után, a legyeleknél – újabb vélemények szerint – még később.

Bár mindhárom országban a hasonló táradalmi viszonyok és a rokon történelmi helyzet vezetett a lényegében azonos szerkezet kialakításához, ennek döntő eleme, az eladdig személyi függőségben levő vitézeknek, valamint az urat szolgáló szolganépnek egy személytelen intézményhez, a várhoz való kapcsolása olyan új vonás a kelet-európai társadalomtörténetben, amely feltehetően nem egyszerre pattant ki három szomszédos országépítő fejében, hanem valahol megvalósult, és a sikeres intézmény másoknak is például szolgált.

A szláv jogtörténet egyik kiváló művelője felvetette, hogy a cseh és lengyel várszervezet nem azt a mintát követi-e, amit Madarász Henrik Szászországban 924 és 933 között alakított ki a magyar kalandozások elleni hathatós védekezés céljából.[6] Widukind ötven évvel az események után beszéli el, hogy Madarász Henrik – a magyaroktól nyert kilencéves békét a barbár népek leküzdésére használva fel – földműves katonái közül minden kilencediket várakba telepítette, és a fennmaradó nyolcat kötelezte, hogy jövedelme harmadát a várban lakó fenntartására szolgáltassa be. Ennek az intézkedésnek nyomán Szászországban a királyi udvarhelyeket és kolostorokat fallal erősítették meg, és a vár védelmébe fegyverforgatókat telepítettek. Ha a XI. századi cseh és lengyel várszervezet mutat is ezzel rokonságot annyiban, hogy a várakat fegyveres castellanusok lakták,[7] a magyar eltér tőlük abban, hogy a várjobbágy nem vált az ispáni vár lakójává. Ezt a várjobbágy nagyobb jószágállománya és önálló gazdasága eleve lehetetlenné tette.

A magyar vármegyeszervezet elemei mutatnak rokonságot a kora középkori Európa comitatus (grófság) berendezésének egyik-másik válfajával, amiből arra következtethetünk, hogy István király szervező munkájában szem előtt tartotta a feudális Európa szomszédos államainak berendezését. Az Intelmekben arra is találunk utalást, hogy az uralkodó a tartományokat az isteni parancsok és a világi törvények mellett a nemesek és vének tanácsai szerint „kormányozza, védi, osztja fel és egyesíti”, másutt pedig szorgalmazza a külföldi nemesek és bölcsek megbecsülését. Ha István szervező munkájában vendégek tanácsaira hallgatott, elsősorban felesége bajor kísérete jöhetett számba. Bajorország társadalmi fejlődése azonban e korban olyan irányban haladt, ami ellentétes volt a magyar monarchia kiépítésének érdekeivel. Bajorországban a frank grófságok örökletes tartományuraságokká fejlődtek, és Magyarországon a cél éppen e félbarbár tartományuraságok felszámolása volt. Az Ottók újonnan kialakított grófsági szervezete már a német királyi uradalmakat fogta össze, Magyarországon pedig egy ennek megfelelő, bár kezdetlegesebb udvari birtokhálózat szervezése már korábban megindult. A bizánci thema-szervezet és az ezzel részben rokon bolgár berendezés közvetlen hatását nem tudjuk kimutatni. A bizánci előzményű és frank fejlődésen átment lombardiai berendezés már több tanulsággal szolgálhatott a territoriális comitatusok és az arimann katonabirtokok berendezése tekintetében, amiről István tudomást is szerezhetett, de az erről nyert információkat csak a helyi adottságoknak és szükségleteknek megfelelően érvényesíthette.[8] Mivel pedig ezek az adottságok és szükségletek sokban egyeztek a cseh- és lengyelországiakkal, s az új államszervezők egyaránt a késő római gyökerű frank berendezkedés valamelyik válfajából merítettek, sok tekintetben hasonló szervezet jött létre.

Az egységes várszervezet kialakítása nem csupán egységes területi organizációt hozott létre, hanem új típusú központokat is, amelyekkel a három szomszédos országban egy időben kezdetét vette a városi fejlődés.

A királyi váraknak többféle funkciójuk volt, s ez megmutatkozik mind a település képén, mnid a benne lüktető életen. Az ispáni vár többnyire 100–300 méter átmérőjű, palánkfallal erősített földvár volt. Államalapítás kori földvárainkra jellemző, hogy a földsánc koronáján egy vörösre égetett agyagsáv található, amelyet a kutatók jó része építési sajátosságnak tulajdonít, feltételezve, hogy az égetett sánc, illetve a cserépvár boronafalának agyagborítását tüzzel szilárdították. Van azonban olyan nézet is, hogya vörös sánc a palánk leégésekor az altalaj átégése által keletkezett. E várak alaprajza, amennyiben nem egy régebbi erődítés felhasználásáról van szó, gyakran a terepadottságokhoz igazodik; a folyópart vagy lejtő által nem védett oldalt árokkal vágták el a tereptől (például Békés, Doboka). Akad közöttük négyzetes alaprajzú, például Bihar, Csanád, Aba-„Óvár”, a határvárak többsége viszont kerek vagy ovális alaprajzú, például Abaújvár, Borsod, Sopron.[9]

Korai törvényeinkből kiderül, hogy a várban az ispán szálláshelyén és a raktárakon kívül istálló és börtön foglalt helyet. A templom nem a várban helyezkedett el, hanem mellette, a váréhoz hasonló, emelkedettebb helyen. Ez azt jelzi, hogy a várispán oltalma alatt jött létre a környék első egyháza, mely a templomok szaporodásával az esperes (archipresbyter) székhelye lett.

Az ispáni vár és a plébániatemplom alatt helyezkedett el a váralja (suburbium), melynek központját a vásártér alkotta. A legkorábbi vásárokat vásárnapon, azaz vasárnap tartották, és harang kondultával a vásározó népet beterelték a templomba igehallgatásra.

A vásártér körül elterülő váras helyet, azaz várost agrár életmódot folytató népelemek lakták, de bizonyára képviselve volt közöttük többféle, a vár szolgálatára rendelt szolgáló nép, kézműves, emellett a váralján kell keresnünk a városból városba járó és a vásárból élő vándorkereskedők lakhelyét is. A vásár forgalmát növelte, hogy itt hozták forgalomba a király által vert ezüstdénárokat.

Irodalom

A vármegyét honfoglalás előtt itt élt népekhez kapcsolták többen, így az avarokhoz László Gyula, Archaeologiai Értesítő 97. 1970. 171; a pannoniai Karoling frankokhoz Erdélyi László, Fejlődés a legrégibb magyar társadalomban (Budapest 1916. 19. – Különlenyomat a Magyar Kultúra című műből); a pannoniai szlávokhoz például Molnár E., A magyar társadalom története az őskortól az Árpádkorig 101 – 103; a morvákhoz például R. Krajčovič, Historický Časopis 4. 1956. 222–234; Slovenský Národopis 4. 1956. 337–367; Sborník o počiatkoch slovenských dejín. Editor P. Ratkoš (Bratislava, 1965). 205. kk.; a bolgárokhoz Moór Elemér, Századok 104. 1970. 361–382. Helyi előzmény nélküli frank mintára gondolt Tagányi Károly, Vármegyéink eredetének kérdése (Történelmi Szemle 2. 1913. 541; 5. 1916. 316); Acsády Ignác, A magyar jobbágyság története (Budapest 19442). 35–38; Váczy, Die Erste Epoche des Ungarischen Königstums 30–31; Magyar művelődéstörténet I. 112; a bajor gau-grófságot tekintette mintának Holub József, A királyi vármegyék eredete (in: Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján II. 76). A szláv hatás mellett több tényezőt figyelembe vett Gy. Székely, Le role de pélément magyar et slave dans la formation de l'Etat hongrois. L'Europe aux IXe–XIe siécles (Varsovie, 1968). 236–238. A nemzetséggel mint a vármegye előzményével számolt: Pauler Gyula, Hadtörténelmi Közlemények 1. 1888. 616; Pauler, A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt I2. 25, 26, 389; Károlyi Árpád, ÁÁ 268; HómanSzekfű, Magyar Történet I6. 130; Glaser Lajos, Kelet-Dunántúl a honfoglalás és a vezérek korában. Fejér megye kialakulása (Cegléd, 1937). 25; Györffy György, Századok 92. 1958. 27. kk.; Györffy, Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza] I. passim; Györffy, István király és műve 191–232, 556–558. A magyarság várépítő készségére lásd a Középkori Régészeti Tudományos Ülésszak 1970. december 8–10. (Régészeti Füzetek 11/14. Budapest 1971) cikkeit és az Acta Archaeologica Scientiarum Hungariae 28. 1976. 3–4. sz. cikksorozatát. A nomád határfogalomra lásd ugyanott 326. A törzsnévi helynevek irodalmát lásd fentebb, az I. fejezetnél. A törzsnévi helynevek kapcsolatára a várjobbágysággal lásd Moór, A honfoglaló magyarság megtelepülése és a székelyek erdete 16. kk.; Györffy György, Névtudományi vizsgálatok 29. kk.

A megye mibenlétéről a régi téves nézeteket lásd Pesty, Az eltűnt régi vármegyék I. Bevezetés; Holub József, Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján II. 73. kk. A vármegye területi voltára lásd Váczy, Die Erste Epoche des Ungarischen Königstums 33; Györffy, Tanulmányok a magyar állam eredetéről 17; Györffy György, LK 41. 1970. 230. A korai vármegye berendezésére lásd Pesty, MVT 57–117; a határvármegyére lásd Erdélyi László, Történelmi Szemle 5. 1916. 409. kk.; Györffy, Tanulmányok a magyar állam eredetéről 94–95; Györffy, Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza] I. 45, 252, 620, 737. A gyepükre lásd Tagányi Károly, Magyar Nyelv 9. 1913. 97. va passim; hibás elképzelések és következtetések: Karácsonyi János, A honfoglalás és Erdély (Katolikus Szemle 1896. 30. kk.); cáfolatát lásd Xyz, Századok 31. 1897. 225–230; Karácsonyi János, Halovány vonások hazánk Szent István korabeli határairól (Századok 35. 1901. 1038–1058); Fodor Ferenc, Hadtörténelmi Közlemények 37. 1936. 113–144; bírálatát lásd Moór Elemér, [Magyar Nyelv 8. 1936. 127–128, 218–220. Határőrökre lásd Tagányi Károly, Történelmi Szemle 5. 1916. 296–320, 409–448.

A korai megyék felsorolását adja Pesty, MVT 49–50; Pauler, A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt I2. 403–405; Holub József, Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján II. 100–106.

  1. a 9. századi Pannónia beosztására lásd Váczy Péter, Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján I. 215–265; M. Mitterauer, Karolingische Markgrafen im Südosten (AÖG 123. 1963. 7. kk.); Á. Sós, Die slawische Bevölkerung West-Ungarns im 9. Jh. (München, 1973).
  2. A megye szóra lásd Kniezsa A magyar nyelv szláv jövevényszavai I. 333; TESz II. 877; Györffy, [Tanulmányok a magyar állam eredetéről 17–18;
  3. az ispán szóra lásd Kniezsa A magyar nyelv szláv jövevényszavai I. 223; Kniezsa és többen, [A Magyar Tudományos Akadémia I. Osztályának Közleményei] 7. 1955. 238. kk.; TESz II. 239–240; régi jelentéséhez vesd össze De Administrando Impero I. 124– 125;
  4. a nagyszentmiklósi kincs zoapan szavára Moravcsik, Byzantinoturcica II2. 131; Györffy, Tanulmányok a magyar állam eredetéről 108.
  5. A várral kapcsolatos megnevezésekre lásd OklSz, ETSz és TESz, a megfelelő szócímeknél és Tagányi Károly, Történelmi Szemle 5. 1916. 296–320, 409–448.
  6. A szláv várszervezetre általában lásd Schmid, Burgbezirksverf.;
  7. a lengyel kerületek alakulására lásd Z. Wojciechowski, L'État polonais au Moyen-Age (Paris, 1949). 13. kk., 71 kk.; T. Wasilewski, Poland's Administrative Structure in Early Piast Times (Acta Poloniae Historica 44. 1981. 6–31).
  8. A lombardiai várszervezetre és az arimannokra lásd F. Schneider, Die Entstehung von Burg und Landgemeinde in Italien (Berlin, 1924); G. Tabacco, I liberi del re nell'Italia carolingia e postcarolingia (Spoleto, 1966). A fentiekre bővebb bibliográfia Györffy György, Acta Archaeologica Scientiarum Hungariae 28. 1976. 323–358.
  9. A hazai földvárakra lásd Nováki Gyula, Acta Archaeologica Scientiarum Hungariae 16. 1964. 99–149 és az Államszervezéskori földváraink kérdéséhez című tudományos ülésszak (1974. XI. 24.) előadásait: Acta Archaeologica Scientiarum Hungariae 28. (1976).


István király államszervezése
Térítés és az egyházszervezés elindítása Tartalomjegyzék Udvar és udvari szervezet