Város

A Múltunk wikiből

Korszakunk magyarországi városa, főleg a XII. században, mindenben magán viseli azokat az ismérveket, amelyek a természeti gazdálkodás korszakában a városszerű településeket jellemzik. Ezek a városok még nem igazi városok a szónak abban az értelmében, hogy a várost nagyobbrészt iparűzők és kereskedők, tehát az árutermelés és pénzgazdálkodás képviselői lakják. Ugyanakkor csírájában már rendelkeznek azokkal a mutatókkal, mint például az agrártevékenységtől még el nem vált kézművesség, bizonyos fokú kereskedés, amelyek továbbfejlődés esetén biztosítják a városszerű képződmény igazi várossá fejlődését a feudalizmus következő századaiban.

A XII. században az akkori értelemben vett város legmagasabb szintű formájának kialakulásához számos tényező egymás mellett létezése volt szükséges. Úgy tűnik, legalább három tényezőé: a településnek magas szintű igazgatási központnak kellett lennie, a társadalmi munkamegosztás eredményeképpen létrejövő kereskedőrétegnek kellett a lábát ott megvetnie, amely ellátja az igazgatási központot, végül pedig a városnak fontos szárazföldi vagy vízi utak metszéspontjában kellett feküdnie. Az igazgatási központ rendszeres és igényes felvevő piacot jelentett, a kereskedők biztosították a bel- és külföldi áruk felhozatalát, s ez a forgalom utakon bonyolódott le. Az igazgatási központokat korai útjaink egyébként sem kerülték el, hiszen a hadutak, amelyeken a kereskedelmi forgalom is lebonyolódott, éppen az igazgatási központokat (megyeszékhelyeket) kötötték össze. Jól mutatják ezeket az összefüggéseket a XII. század közepi Magyarországra vonatkozó arab források, valamint királyi székvárosaink, Esztergom és Székesfehérvár tatárjárás előtti története.

Abu Hamid szerint Magyarországnak 78 városa van, mindegyik városnak vannak erődítményei, körzete (kerülete), falvai, hegyei, erdői és számos kertje. Bizonyosra vehető, hogy Abu Hamid a 78 város említésekor a vármegyei székhelyekre gondolt. Erre utalnak a városokról adott minősítésének a vármegyeszékhely funkcióival egyező ismérvei: a vár megléte a városban, a város körzete, falvai. A hegyek, erdők és kertek nyilvánvaló módon semmiféle városiasságnak nem lehetnek mutatói, itt inkább arról lehet szó, hogy Abu Hamid olyan városokban járt, ahol mindezeket a természeti adottságokat és művelési ágakat megfigyelhette. Egyébként maga az arab utazó említi meg, hogy noha három évet töltött Magyarországon, mégis csak négy városban fordult meg. Idriszi szicíliai arab utazó a XII. század közepén számos magyar városról hagyott ránk viszonylag részletes leírást, ezek a városok többségükben megyeszékhelyek. Bácsról szólva piacait, vásárjait, iparosait, görög tudósait, megművelt földjeit, népes vidékeit és a gabona sokasága miatti alacsony árait emeli ki. Sopronnak szerinte megművelt és termékeny a környéke, látogatottak vásárai, magasak a házai, Csongrádot nagy és népes városnak mondja, amelyben vásárok és mindenfajta természeti javak vannak. Csanádot virágzó, szép és népes városnak minősíti. Részletes leírást ad Idriszi Nyitráról és Kevéről is. A püspökségi székhelyek jó része megyei központ is volt, mint az Idriszi által említett Bács, Csanád és Nyitra; a görög tudósok említése nyilván utalás a bácsi érsekségre.

A tatárjárás előtti magyarországi városfejlődés élén a királyi székvárosok, Esztergom és Székesfehérvár állottak.[1] Esztergom XII. századi helyzete maradéktalanul igazolja ezt. A város országos méretű árucsere színhelye volt. Odo de Deogilo, a második keresztes hadjárat során Magyarországra vetődött történetíró megemlítette, hogy a Duna sok vidék gazdagságát szállítja Esztergom nemes városába. Az útkényszer Esztergomot nemzetközi kereskedelmi gócponttá tette. Korán letelepedtek Esztergomban a kereskedelemmel foglalkozó latinok (vallonok). Növelte Esztergom súlyát, hogy a XII. században még egész Magyarországon csak itt vertek pénzt, s a városban pénzváltó is működött. A királyi székhelynek köszönhető, hogy a XIII. század elejéig egyetlen magyarországi város, Esztergom élvezett árumegállító jogot. Nyitott kérdés, hogy mikor építették az esztergomi várat. Korábban a XII. század végére, III. Béla időszakára datálták a várépítés idejét, az újabb kutatások azonban valószínűsítik, hogy már Kálmán király korában is létezett a várnak különféle rendeltetésű épületeket, lakótornyot, kápolnát, palotát magában foglaló együttese.

A XII–XIII. század fordulójától kezdve azonban Esztergom városias fejlődése az egyházi befolyás növekedése következtében megtorpant. Az esztergomi várban levő, még be nem fejezett királyi palotát Imre király 1198-ban az Esztergom|esztergomi érseknek adta. Ezzel az esztergomi várhegy érseki tulajdonba került. A városfejlődés szempontjából sokkal fontosabbak azok a változások, amelyek a várhegy tövében történtek. A XII–XIII. század fordulóján a váralján a királyi város terült el, amely két részből állt. Régebbi része a Szent Lőrinc-templom körüli település; e templomot ugyan csak 1202-ben említik először, de régészeti és numizmatikai adatok bizonyossá teszik XI–XII. századi létét. Feltehető hogy koráig ebben a városrészben székelt a királyi udvar, a Zeniapalotaia épületében. E település a királyi udvarnokok városrésze volt, a királyi udvart kiszolgáló elemek lakták. Ettől délre helyezkedett el az esztergomi királyváros másik része, a Szent Miklós-templom körüli település. Szent Miklós a kereskedők védőszentje volt, itteni templomát már 1156-ban említik. Itt laktak az esztergomi latinok, ez volt a vicus Latinorum (a latin település).

A XIII. század elején az udvarnoki városrész fokozatosan az esztergomi káptalan kezébe csúszott át. Tulajdonjoga bizonyítására 1221 előtt az esztergomi káptalan két oklevelet hamisított Imre király nevére. Az egyik, 1201-re datált hamis oklevél szerint Imre az esztergomi vásárhelyet a leírt határok között levő telkekkel, épületekkel és lakosokkal az esztergomi egyháznak adja, népeit elkülöníti a latin településtől, továbbá az így nyert népeket adózási és bíráskodási szempontból is az esztergomi egyháznak veti alá. Az Imre nevében szóló, 1202-re hamisított oklevél megerősíti az előző évi, az esztergomi egyház javára szóló fiktív adományt, s az érsek kérésére az egyháznak adja az esztergomi királyi udvarnokoknak a Szent Lőrinc-templom mellett fekvő, határokkal megjelölt földjét. Mindenesetre a két hamis oklevél felhasználásával 1221-ben a káptalan pert nyert a királyi udvarnokok városrészének tulajdonjogát illetően, s ettől kezdve az jogilag is a káptalan birtokát képezte, népei az egyház alattvalóivá lettek. Noha a káptalan és a latin falu között csak a vásártér és egy utca képezett határt, és a két települést közös árok fogta közre, valójában két világ volt ez. A káptalani településre kizárólag az egyház rendelkezései voltak érvényesek, kívül esett tehát azon a szabadságon, amellyel az esztergomi latinok bizonnyal rendelkeztek.

Az egyházi túlsúlyt még két további mozzanat biztosította, illetve tette nyomasztóvá. A latin települést úgyszólván körös-körül egyházi birtok övezte. IV. Béla 1239-ben az esztergomi várhegy tövében érseki város alapításához járult hozzá, mivel az érseknek nem volt a közelben városa, ahol szolgák (famulorum) sokaságával az érsek magát és egyházát megvédhette volna. A király mindazon jogokkal felruházta az érseki várost, amely általában a városokat megillette, így péntek déltől szombat estig tartható vásárt engedélyezett az érseki városban, megjegyezve azonban, hogy ez az esztergomi város (a királyváros, a latin település) jogát és vásárját nem sértheti. Esztergomban tehát a XII. század végétől a tatárjárásig eltelt fél évszázad alatt rendkívüli módon megnőtt az egyházak súlya, s a városi fejlődés jövőjének szempontjából ez az egyházi túlsúly nem sok biztatóval kecsegtetett.

Persze, a XIII. század első felében a baljós előjelek még kevésbé mutatkoztak. Kedvezően éreztette hatását a királyi székhely jelenléte. Esztergom árumegállító joggal rendelkezett, pénzváltó és pénzverde működött itt, a királyi pénzverők vagy kovácsok Esztergom szomszédságában külön faluban laktak. A külföldi kereskedők itt kapták meg a kiviteli engedélyt. A kereskedelemmel foglalkozó örményeknek kolóniájuk volt Esztergomban. Az esztergomi városiasodás élén a latin település állott. A II. Endre kori esztergomi vámtarifa gazdag árusokaságról ad képet. E tarifa tájékoztat arról is, hogy melyik kézműves és kereskedő mennyi helypénzt fizetett hetenként a vásáron. A vásáron áruló sátoros szatócs, varga, tímár, kalapos, karmantyús és ószeres egy friesachi dénárt, a mészáros minden vágáskor fél friesachit fizetett. A városban levő kovács-, varga- „ablak” (üzlet) hasonlóan fél friesachit adott, míg a legtöbb helypénz a kocsmárostól folyt be, három pondus. Ezek az adatok bizonyossá teszik, hogy a XIII. század első felében a formálódó város vált a felesleget termelő kézművesek és az azok értékesítésével foglalkozó kereskedők első számú településévé. A felesleg tehát nem a sorvadásnak indult, az egyházak és más földesúrnak egyre inkább agrártevékenységgel szolgáló falusi kézműves népességtől eredt, hanem a városok iparosaitól.

Esztergom ama kevés városunk közé tartozik, amelynek korabeli külső képéről is alkothatunk némi fogalmat a forrásokból. Rogerius szerint Esztergom minden más települést felülmúl Magyarországon. A tatár ostrom kapcsán megemlíti az igen gazdag polgárokat (burgenses ditissimi). A város lakói magyarok, franciák és lombardok, talán vallonok voltak, ez utóbbiak egyszersmind a város urainak is tekinthetők. Rogerius eme megjegyzése a latin város polgárainak gazdagságával állhat összefüggésben. Ugyancsak tőle tudjuk, hogy az előretörő tatárokkal szemben a külvárosokat és a nagyszámú faházat felégették a védők. A palotákba vonultak vissza, amelyek nyilván kőből épültek. A tatárok ezeket is sorra gyorsan bevették. Egyedül a város vára állt ellent az ostromnak. Az esztergomi kőházakat a tatárjárás utáni forrásaink is emlegetik. A kőből épült paloták közül a legfényesebb múltja az egykor királyi székhelyül szolgáló Zeniapalotaia épületének volt. Tatárjárás utáni tulajdonosai rendre magas rangú világi előkelők, akik még vétel esetén is királyi adományt kértek a palota birtoklására. Az esztergomi városképről adhat illusztrációt az esztergomi latinok kettős pecsétnyomója. Az itteni latinok II. Endre alatt nyertek pecséthasználati jogot, pecsétnyomójuk az 1220–1230-as évek táján készült, még ha a jelenleg ismert typarium talán nem is azonos a II. Endre korival. A pecsétnyomó előlapján gótikus ablakokkal díszített, hármas osztatú épület látható, melyet elöl fal övez négy bástyatoronnyal, közepén szépen megmunkált kapuval. Bár a városkép ábrázolása igen gyakori pecséteken, s ezek nemritkán sematikus ábrák, nem szabad lehetetlennek tartani, hogy a pecséten ábrázolt gótikus ablakú épület ténylegesen létezett a XIII. század első évtizedeinek Esztergomában.[2]

A másik, a szakrális, koronázási és temetkezési királyi székváros Székesfehérvár volt. Az adatok lehetőséget nyújtanak arra, hogy alaprajzát a XII. századi állapotok szerint rajzolhassuk fel. Fehérvár fontos utak kereszteződésénél alakult. Legrégibb része a belső város (castrum). Központjában a Géza fejedelem alapította Szent Péter-templom, az I. István király által létesített, Szűz Mária tiszteletére szentelt bazilika és a szintén a XI. század elején emelt királyi palota állott. Fehérvár XII. századi fejlődése a belső város falain kívül történt. A XII. században három külvárosát ismerjük: Újfalut, Szigetet és a budai külvárost. Újfalu plébániatemplomát a század derekán építették fel. A település egyetlen házsorból állott, kifejezetten agrár jellegű volt. Jól mutatja ezt, hogy a belső városból a hozzá vezető út nem vitt tovább, zsákutca volt. Sziget külváros Szent István tiszteletére épült templomának alapkövét Martirius érsek tette le az 1150-es években, építését II. Géza király özvegye, Eufrozina királyné fejezte be III. István uralkodása alatt. A királyné kolostort is alapított a templom mellé, s azt a johannitáknak adta. A kolostor zarándokokat és más utasokat fogadott be. Itt volt a johannita birtokok igazgatási és gazdasági központja, ide hordták a bort, itt őrölték a gabonát. Sziget lakói kézművesek és kereskedők voltak, agrár lakosság nem élt benne. A budai külváros adott otthont a Szent Miklós tiszteletére szentelt társaskáptalannak. Ispotályos temploma a Szentföldre irányuló zarándoklattal kapcsolatos. A budai külvárosban telepedtek meg a latinok (vallonok) 1147–1172 között. Fő foglalkozásuk a kereskedelem volt, talán már a XII. században borral és más árukkal kereskedtek.

A legrégibb magyar városi kiváltság az úgynevezett „fehérvári jog” volt. A fehérvári kiváltságról IV. Béla király 1237. évi oklevele azt állította, hogy egyenesen Szent Istvántól származik. Gyanúra két körülmény int: I. István korában nem voltak meg a feltételei ilyen kiváltság adományozásának, ugyanakkor már a XIII. században erős a tendencia, hogy régi jogokat a szent királyoktól, főleg Szent Istvántól származtassanak. Mindenesetre a XIII. század számos városi kiváltságlevele a fehérvári polgárok, illetve vendégek (cives, illetve hospites) jogára és szabadságára hivatkozott, így 1238-ban Nagyszombat, 1248-ban Nyitra, 1271-ben Győr és Szatmár, 1277-ben Sopron privilégiuma. Nagyon valószínű, hogy a „fehérvári jogot” nem maga Fehérvár városa birtokolta egyetemlegesen, hanem — a kiváltság ismeretes morzsáiból ítélve — a fehérvári kereskedőelemek egy csoportja. Legkézenfekvőbb a latinokra gondolni. Betelepedésük kikövetkeztetett időpontja pedig arra is megadja a választ, hogy a „fehérvári jog” adományozója, az első magyarországi polgárprivilégium kibocsátója III. István király volt. Későbbi hivatkozásokból tudjuk, hogy a III. István-féle kiváltság négy pontot tartalmazott: biztosította bírájuk és 12 esküdtjük szabad választását, bírájuk minden ügyben való illetékességét, más vendégek szabad beköltözését, valamint az országon belüli és a határon levő vámok alóli mentességet. Az utolsó kiváltság egyértelműen utal élvezőinek kereskedő voltára. Magyarországon tehát a fehérvári latinok (vallonok) privilégiuma hozta létre az első, nemcsak gazdasági és társadalmi, hanem jogi tekintetben is városi jellegű települést.

Fehérvár topográfiája azzal a tanúsággal is jár, hogy a nagyobb igazgatási központok, királyi székvárosok, püspöki és egyben megyeszékhelyek városteremtő települései, a kereskedővárosok, illetve polgárvárosok a váralján, a várfalakon kívül jöttek létre. A következő időszakok városfejlődésének egyik alapkérdése, hogy az igazgatási, elsősorban egyházi központ maga alá gyűri-e a polgárvárost, vagy pedig a váralja biztosítani tudja a maga további fejlődéséhez szükséges feltételeket.

Ellentétben Esztergommal, Fehérvár városi fejlődése a XII–XIII. század fordulóját követően sem torpant meg. A XIII. század első évtizedeiben is a latinok lakta városrész állt a fehérvári városiasodás élén. A budai külváros gazdasági erejét mutatja, hogy itt a tatárjárást követően két kolostor létesült: a királyi udvarral szoros kapcsolatot tartó domonkos, illetve egy ferences kolostor. Az 1220-as években a fehérvári latinok hosszas pert folytattak Uros pannonhalmi apáttal a somogyi bortized ügyében. A fehérvári latinok maguk is rendelkeztek szőlővel Somogyban, amely után a tizedet Pannonhalmának kellett fizetniük. A per tárgyát a latinok ama gyakorlata képezte, hogy frissiben a szüret után, de még a dézsmálás előtt összevásárolták a bort Somogyban, és a tizedfizetési kötelezettség teljesítése nélkül kivitték onnét.. A többször megújult perben végül II. Endre oly módon döntött hogy a fehérvári latin hospesei szabadon vásárolhatnak bort Somogyban, de csak Pannonhalma tizedszedői és a királyi ember jelenlétében. Ha a fehérvári latinok nem is tudtak kibújni a tizedfizetés terhe alól, de királyi jóváhagyással biztosították maguknak a szabad borvásárlást Somogyban. Semmi nem állt tehát útjában annak, hogy kereskedelmi tevékenységüket folytassák. Ránk maradt a fehérvári latinok pecsétje is, amely – noha első ízben csak 1270. évi oklevélben szerepel – bizonyosan 1237 előtti, azonos vagy közel egykorú lehet az esztergomi latinok pecsétnyomójával. A pecsét háromtornyú várat ábrázol, amelynek középső tornya a két szélső fölé magasodik, s a középső torony magában foglalja a kétszárnyú, a pecséten kitárva ábrázolt kaput. A városi pecsétek sematikus ábrázolásmódjának ismeretében csak nagy óvatossággal következtethetünk arra, hogy a megformálásban talán a fehérvári vár konkrét képe is szerepet kaphatott.

IV. Béla király 1237-ben — csak XV. századi tartalmi átírásokból ismert — privilégiumot adott a fehérvári polgárok (cives) számára, amelyben megerősítette őket összes szabadságaikban. Feltűnő, hogy sem ez az oklevél, sem a fehérvári polgárok szabadságára hivatkozó többi XIII. századi városprivilégium nem említi a fehérvári latinokat, akik pedig még 1226-ban is több oklevélben szerepeltek. Szó sincs arról, hogy a latinok eltűntek volna Fehérvárról. XIV–XV. századi, vallon eredetű neveket viselő és kifejezetten Galicusnak nevezett fehérvári polgárok szereplése mutatja fehérvári tartózkodásukat. A hospes név felváltása a polgár (civis) névvel arra mutathatott, hogy 1237-ben a fehérvári latinok (hospesek) III. Istvántól nyert kiváltságai más, közibük telepedett vagy szomszédságukban élő népelemekre is kiterjedtek. IV. Béla 1237. évi kiváltságlevele nem véletlenül emeli ki, hogy a fehérvári polgárok közé települő hospesek is élvezzék a polgárok kiváltságait. 1237-et követően tehát szélesebb körök élvezték Fehérvárott az eredetileg a hospeseket megillető kiváltságokat, s a latinok a számban kiterjedt polgárság patríciátusát alkották.[3]

A XII. század vége felé Esztergom és Székesfehérvár mellett egy további helység is pályázott a királyi székvárosi minősítésre: A Budavárnak, illetve Budának nevezett Óbuda. A XII. század utolsó harmadában a legmagasabb óbudai egyházi méltóság, a préposti, összekapcsolódott a királyi kancelláriával. Ott, ahol a prépostság épült, már a XI. században várrá alakították át a római tábort. 1189 júniusában I. (Barbarossa) Frigyes császár III. Béla király vendégeként két napot Attila városában, azaz Óbudán töltött, ez év karácsonyán a császár követei ugyancsak Czilnburgban (Ecilburgban), vagyis Óbudán találták meg a magyar uralkodót. III. Béla korában már királyi ház állott itt. Óbuda felzárkózása a királyi székvárosok szintjének közelébe új szempont fontosságára utal a városiasodás megindulásában. Óbuda ugyanis nem volt fontos igazgatási központ, és igazán jelentős latin-vallon külvárossal sem rendelkezett. Felemelkedése elsősorban kereskedelmi szemponttal magyarázható, és nem azzal, hogy a település a királyi székvárosi rang felé tartott. A Fehérváron át vezető jeruzsálemi zarándokút jelentősége a XII. század vége felé elenyészett, s új kereskedelmi utak nyíltak meg. A velencei közvetítéssel Dalmácián át érkező keleti áruk Óbudán keltek át a Dunán, s ide futott az oroszországi távolsági kereskedelem útvonala is. Ennek az európai jelentőségű délnyugat-északkelet irányú úrvonalnak egy fontos pontján, a dunai átkelőhelynél állt Óbuda, s vált egyre inkább fontos kereskedelmi góccá. A XII. századi kereskedelmi szerepének tárgyi emléke is maradt. Ha bizonytalan is az óbudai eredete a III. Béla uralkodásának végén földbe került, kereskedelmi forgalom tárgyát képező, közel ötszáz bizánci aprópénznek, kétségtelenül óbudai illetékességű az a pénzmérleg, amely ezüstpénz mérlegelésére szolgált, s az óbudai pénzforgalomra utalhat.

Óbuda töretlen előrehaladása a városiasodás útján azonban a XII–XIII. század fordulóján megtört. Imre király Óbuda területét borcsöböradójával, vásárvámjával és a lakosok feletti bíráskodás jogával együtt az óbudai prépostságnak adományozta. II. Endre előbb visszavonta ezt az adományt, majd 1212-ben maga is újra mindezzel megajándékozta a prépostságot. Óbuda tehát egyházi joghatóságú várossá vált. Ennek súlyos következményei lettek. Ismeretes, hogy a magyarországi királyi városok polgárai, mint ezt Fehérvár példája mutatja, maguk választották bíráikat, akik minden ügyben illetékesek voltak felettük. Ezzel szemben Óbudán az igazságszolgáltatás a prépostság kezébe ment át. Ez nyilván nem vonzotta, hanem taszította a kereskedő- és kézműveselemeket. Bizonyos változás csak az 1220-as évek végétől következett be, amikor az óbudai káptalantól bérelt területen királyi palota építése kezdődött el. Talán a román stílusú kőfaragványokkal ellátott palota képe maradt ránk Óbuda középkori pecsétjén. Óbuda nagyobb jelentőségre csak 1235-től, IV. Béla trónra lépésétől kezdve emelkedett. Legalábbis 1238-tól a király rendszeresen itt töltötte a húsvét előtti nagyböjtöt. ÓbudaRogerius szerint — az ország adminisztratív központja (locus communior) volt. Nem szabad azonban felejtenünk, hogy a Rogerius által városnak (civitas) nevezett Esztergommal és Székesfehérvárral szemben Buda (azaz Óbuda) csak faluként (villa) szerepel nála. A városfalakat nélkülöző, védtelen települést a tatárok elpusztították. Óbuda tehát nem tudott élni a kereskedelmi utak áthelyezéséből adódó kedvező földrajzi helyzettel.

Amit Óbuda nem tudott elérni, az sikerült a vele csaknem átellenben, a Duna bal partján fekvő Pestnek. Pest még a XIII. század elején is izmaeliták lakta település, akik kereskedelemmel, elsősorban sókereskedelemmel foglalkoztak, és kamarabérlők voltak. A pesti vásárvám királyt illető kétharmadát Imre király egyházi intézményeknek adományozta, amelyből egyharmadot II. Endre király a maga hasznára visszavett. A vásárvám összegéből arra kell következtetni, hogy forgalmas, látogatott vására volt Pestnek a XIII. század elején. Pest kedvező földrajzi fekvése, a rév közelsége minden feltételt biztosított ehhez. A városiasodás útján nagy lökést adott a németek beköltözése Pestre 1218–1225 között.

A német hospesek Ausztriából a Dunán jöttek. Telepítőjük az a Werner bécsi patrícius lehetett, aki pesti polgárként is rendelkezett a tatárjárás előtti években alsó-ausztriai földbirtokkal, s akinek leszármazottai vezető szerepet játszottak Buda életében. Werner a távolsági kereskedelemből meggazdagodott polgár alakját példázza. A középrétegbe tartoztak azok a német eredetű, német nevet viselő polgárok, két Henrik, Willam, Herbort, Pertold, akik a Gellérthegy déli lejtőjén kétszáz hold földet vettek bérbe szőlőtelepítés céljából. Bizonyosra vehető, hogy ezt bérmunkával műveltették. Az öt német egyike a harangöntők mestere volt, ez egy fontos fémfeldolgozó ipar pesti virágzására utal. A Pestre költöző németek szinte megérkezésük után azonnal szőlőtelepítésbe kezdtek a budai oldalon, ami dézsmapöröket idézett elő, hiszen a váci püspökség területén lakó pestiek a túlparton már a veszprémi egyházmegye területén szüreteltek. A tatárjárás előtti években azonban a pesti polgárok elismerték a veszprémi püspök dézsmajogát budai szőleikben. Más veszély is fenyegette a pesti városfejlődést. 1237-ben IV. Béla az akkor általa alapított bélakúti cisztercita apátságnak adományozta Pest plébániáit. Ez sértette a polgárok szabad plébánosválasztási jogát, ugyanakkor azzal a veszéllyel is járt, hogy a város mindinkább egyházi fennhatóság alá kerül. Az esztergomi érsek megerősítő oklevele azonban magának a pesti plébániának a jogállását végül is nem változtatta meg, így ez a veszély elhárult. Változást idézett elő a németek beköltözése Pest topográfiájában is. Még a XIII. század elején is az izmaeliták egy része a pesti vár (a római erőd) közelében, más része attól északra, az alkalmasint általuk alapított Újbécsben lakott. A betelepülő németek a vár környékét foglalták el, az erődöt még a tatárjárás előtt lebontották. Az izmaeliták véglegesen Újbécsbe szorultak. A németek városuk központját az elbontott vár szomszédságában (a Bölcsészettudományi Kar mai épülettömbjének helyén) alakították ki. A német etnikum domináló voltára utal, hogy Pestet Rogerius nagy és igen gazdag német falunak nevezte. Figyelmet érdemel, hogy Rogerius minden alkalommal falu (villa) megjelöléssel illeti Pestet, de hogy mégsem igazi falu lehetett, azt a tatárjárás krónikása is sejteti, amikor Pest lakóit polgároknak (burgenses) nevezi.

Pest még a tatárjárás előtt elnyerte Fehérvár kiváltságát. Bizonyos megfontolások alapján úgy tűnik, hogy Pest 1231-ben jutott a fehérvári jogok birtokába. Ez a kiváltság a pesti (újbécsi) izmaelitákra is kiterjedt. Ekkortájt készült Pest első pecsétje is. Az 1292-ből ismert pecsét hátlapját II. Endre utolsó nagypecsétjének címere díszíti.[4]

A XIII. század első évtizedeiben királyaink várospolitikájára a következetlenség a jellemző. Egyfelől adományaikkal veszélyeztethettek vagy megakaszthattak megindult városfejlődési folyamatokat. Csak a már ismert anyag alapján elégséges az esztergomi egyház térnyerésére, Óbuda vagy a pesti plébániák eladományozására utalni. Másfelől viszont vitathatatlan, hogy éppen a XIII. század első évtizedeiben vesz nagyobb lendületet a városi kiváltságokat osztogató királyi politika. Nem számítva a sokban egészen eltérő megítélést érdemlő dalmát városokat és a magyar királyok irányukban folytatott politikáját, a XII. században mindössze egyetlen magyarországi városi népcsoport nyert kiváltságlevelet, Fehérvár latinjai III. Istvántól. E szabadságjogok gyökere a hospesjogból sarjadt. A III. István által a fehérvári latinoknak adott szabadságok nem városi kiváltságok voltak, hanem a hospesjog írásba foglalását jelentették, s ennek a király által is elismert szabadságnak a birtokában egyéb kedvező körülmények – magas szintű igazgatási központ megléte, kereskedelmi utak sűrűsödése – hatására megindulhatott a városi fejlődés útján.

Már ebből is világos, hogy önmagában a hospeskiváltságok írásba foglalása sehol sem teremtett automatikusan várost. Erre a XIII. század eleji kiváltságolások jó példát nyújtanak. Imre király a sárospataki hospeseknek szabad bíróválasztást, a bíró ítélkezését a hospesek felett, adó- és vámmentességet nyújtott, megadta számukra a birtokuktól való szabad rendelkezés lehetőségét, s eltiltotta a főurakat és a nemeseket a hospesek zaklatásától. A vallon vagy olasz eredetű pataki hospesek nyilván már hosszabb idő óta eme jogok alapján éltek, amint Imre király rendelkezett is az elődei által a patakiak számára tett intézkedések megtartatásáról. Nincs tehát itt szó városalapításról, városprivilégium adományozásáról, Imre király mindössze írásba foglalta azt a jogrendszert, amelyet a patakiak külországból magukkal hoztak, s Magyarországon jogi elismerés híján is használtak. Tekintettel arra, hogy a hospesjog és a városi privilégium azonos tőről fakadt, a pataki hospesek szabadsága nagyon hasonlított a XIII. század első évtizedeinek városi kiváltságaihoz. Hasonlókat mondhatunk az erdélyi Krakkó, Igen és Romosz hospeseinek II. Endre király által 1206-ban adott kiváltságáról. Az oklevél bíráskodási mentességet biztosított nekik: senki, sem a vajda, sem annak officiálisai elé nem tartoztak állni, felmentette őket a szállásadás, a többi szászok által fizetett collecta, a határőrzés, bizonyos katonai terhek, a szőlő-, a sertés- és más állatvám és dézsmafizetés kötelezettsége alól. Az oklevélből kitűnik, hogy ezek a hospesek földműves parasztok voltak, akik maguk telepítettek szőlőt, és erdeikben disznókat és más állatokat legeltettek. II. Endre király csak régi, magukkal hozott jogaikat foglalta írásba, amint utal is az uralkodó arra, hogy elődei privilégiumok révén tiszteletben tartották e hospesek szabadságát. Hospesjogot biztosított Béla ifjú király a szlavóniai Perna telepeseinek, amikor 1225-ben széles körű, adózással, bíráskodással, szállásadással, örökhagyással, a faluba költözéssel és papválasztással kapcsolatos kiváltságokkal látta el őket. Bizonyos, hogy a pernai hospesek szőlőműves parasztok voltak, ugyanis Béla szőlőművelésre alkalmas helyet is adományozott nekik. A hospesjog és a városi kiváltság azonban már viszonylag korán eltérő útra tért; a városi igazságszolgáltatás szabadsága teljesebb volt a hospesjog által biztosítottnál: egyrész a városi bíró minden városi ügyben illetékes volt, a hospesek bírája pedig csak a kisebb jelentőségű ügyekben, másrészt a városok a királyhoz, a hospesek pedig csak a király megbízottjához vagy saját földesurukhoz fellebbezhettek.

A dalmát városok privilégiumait leszámítva, a III. István által a fehérvári latinoknak adott kiváltságokat követően csak 1230-tól találkozunk olyan oklevelekkel, amelyek városprivilégiumnak vagy ahhoz közeli kiváltságolásnak tekinthetők. A sort II. Endre által a szatmári német hospeseknek (a későbbi Németi város lakóinak) juttatott kiváltság nyitotta meg. Ugyancsak II. Endre adhatott privilégiumot Pest valamennyi lakosának 1231-ben; az első, szövegében ránk maradt pesti városprivilégium azonban 1244. évi. Szlavóniában Kálmán herceg nevéhez fűződnek az első városi, illetve talán még inkább hospeskiváltságok. 1231-ben a Valkó vára melletti német, szász, magyar és szláv hospeseknek, 1234-ben a Verőce falusi hospeseknek, 1240-ben pedig a petrinjai hospeseknek adott szabadságot. Későbbi említésből tudjuk, hogy Kálmán herceg kiváltságolta a samobori és varasdi hospeseket is. IV. Béla király 1237-ben a fehérvári polgárokat erősítette meg összes szabadságaikban, 1238-ban nagyszombati városprivilégiuma, 1239-ben engedélyezte az esztergomi vár alatt érseki város alapítását, míg 1240-ben a barsi vár aljában (in suburbio) levő magyar és német hospeseknek adományozott kiváltságokat.

A kiváltságlevelek általában három területre kiterjedő, gazdasági, bíráskodási és egyházi szabadságokat tartalmaznak. A városiasodás szempontjából igen fontos a vásár kérdése. Hogy a vásártartás engedélyezése önmagában még nem hozott létre várost, azt számos, a XIII. század elején a királytól vásárt kapott hely, a Bars megyei Gerla, a szlavóniai Bachusa, a liptói Magyarfalu példája mutatja, amelyek egyike sem fejlődött várossá. Ugyanakkor vásár nélkül elképzelhetetlen volt a város. Az esztergomi érseki város esetében az uralkodó új vásárt engedélyezett, míg Bars esetében a régi vásárt erősítette meg. Nagyszombat privilégiuma egyáltalán nem szól vásárról, de bizonyosra vehető, hogy az 1238. évi oklevelet megelőzően már tartottak szombati napokon vásárt az akkor Szombathelynek nevezett Pozsony megyei Nagyszombatban. A szatmárnémeti kiváltságtól kezdve rendszeres tartozéka a városprivilégiumnak az a szabadság, hogy a hospesek felett nem a megyésispán, hanem csak saját bírájuk ítélhetett mindenféle ügyben, amint ezt már a szatmárnémeti és nagyszombati kiváltság is hangoztatja. Bars esetében azonban a bíró csak kisebb ügyekben mondhatott ítéletet. A barsi privilégium más szempontból is nehezen minősíthető igazi városprivilégiumnak, hiszen az oklevélben biztosított szabadság nem terjedt ki a hospesek szabadságának biztosítására a megyésispánnal szemben, akinek a barsi hospesek karácsonykor természetben, marhával, kenyérrel, tyúkkal, sörrel és gabonával adóztak. Nem véletlen, hogy nagyobb ügyekben (vérontás, szabadságvesztés) való ítélkezés jogát a kiváltságlevél az ispánnak tartotta fenn. Az egyházi kiváltság a szabad plébánosválasztásra terjedt ki, amint ezt Nagyszombat okleveléből tudjuk, Pest esetében pedig gyanítjuk. A városban, illetve városiasodó településen éltek kereskedők, akiknek a vásáron kívül vámmentesség volt az elemi érdekük. Nagyszombat polgárai kifejezetten a fehérvári polgárok jogát, tehát az egész országra és a határkapukra kiterjedő vámmentességet kapták meg. Ebből joggal gondolhatunk arra, hogy a már hosszabb idő óta vásárral rendelkező Nagyszombatnak izmos kereskedőpolgársága lehetett. A szatmárnémeti hospesek 1230-ban földadományban is részesültek, ami a német etnikum egyes elemeinek agrártevékenységére utalhat.

A teljes értékű városprivilégiumra Fehérvár, Pest és Nagyszombat, a csökkent értékűre pedig Bars és talán a szlavóniai hospestelepülések hozhatók fel példaként. Ezek mellett 1230 után is keletkeztek olyan hospeskiváltságok, amelyeknek semmi közül nincs a városi szabadságokhoz a kétféle kiváltság közös eredetén kívül. IV. Béla király 1238-ban megállapította az Erdélyben lakó krakkói és igeni szász hospesek szabadságát, s megerősítette őket földjük birtokában. A már II. Endrétől 1206-ban kiváltságolt krakkóiak és igeniek földműves parasztok voltak, újabb kiváltságuk sem a városiasodás útján indította el őket, hanem magukkal hozott és évtizedek óta használt jogaikat biztosította.[5]

A tatárjárás előtti évtizedek városfejlődésére tehát azoknak a tendenciáknak a felerősödése jellemző, amelyek már a XII. század végén is jelentkeztek. Noha még ekkor is kétségtelen előnyt jelentett a magas szintű igazgatási központ, főleg a királyi székhely jelenléte, egyre kevésbé az adminisztratív centrumok álltak a városfejlődés élvonalában. Lehet, hogy csak a forrásanyag egyoldalúságának a következménye, de mindenesetre a XII. században népes piacokkal rendelkező, jelentős alföldi ispánsági és főpapi központok, mind Bács, Csanád, továbbá Keve és Csongrád fokozatosan veszítettek jelentőségükből. Néhány, ispánsági központ melletti településnek, így Szatmárnémetinek, Barsnak, Szlavóniában Valkóvárnak, Verőcének, sikerült bizonyos szintű városi kiváltságra szert tennie, többségükből azonban igazán jelentős város a későbbiekben sem vált. A XIII. század első évtizedeiben a városfejlődés élvonalában Fehérvár és bizonyos értelemben Esztergom mellett Pest és Nagyszombat haladt; ez utóbbiak sem magas szintű világi, sem egyházi központok nem voltak, előretörésüket kedvező földrajzi fekvésüknek, a rajtuk áthaladó kereskedelmi utaknak, lakosaik kereskedelmi és ipari tevékenységének köszönhették. A XIII. század első évtizedeiben uralkodó városképen, városfejlődési tendenciákban gyökeres változásokat a társadalmi munkamegosztás kibontakozása, a tatárjárás következtében előállt helyzet és IV. Béla király 1242 utáni, a korábbiaktól alapvetően eltérő várospolitikája eredményez majd.

Irodalom

A korai magyar várostörténet monografikus feldolgozása ugyan még hiányzik, de az utóbbi évtizedek kutatásai számos régi, meggyökeresedett tétel téves voltára rámutattak. A városfejlődésben a római korig visszanyúlóan városi folytonosságot valló, Pleidell Ambrus A magyar várostörténet első fejezete (Századok 1934. 1-3, 4-16, 7-8) című tanulmányában képviselt nézettel szemben bizonyítást nyert az az álláspont, hogy legfeljebb romkontinuitásról lehet szó, erre lásd Székely György, Budapest múltjából_12_007.pdf A pannóniai települések kontinuitásának kérdése és a hazai városfejlődés kezdetei (Tanulmányok Budapest múltjából 12. Budapest, 1957); Le sort des agglomérations pannoniennes au début du Moyen Age et les origines de l'urbanisme en Hongrie (Annales Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös Nominatae. Sectio historica. 3. Budapest, 1961). Túlhaladottnak tekinthetők azok a vélekedések is, amelyek elvitatták a magyaroktól a városalapítás képességét, amint azt Hóman Bálint A magyar városok az Árpádok korában (Budapest, 1908) című könyvében vélte, vagy egyenesen német hatásnak tulajdonították azt, mint R. F. Kaindl Geschichte des Deutschtums in den Karpathenländern (Gotha, 1907) és K. Schünemann Die Entstehung des Städtewesens in Südosteuropa. I. (Breslau-Oppeln, év nélkül [l929]) című munkáikban állították.

A magyar várostörténeti irodalomban az utóbbi két évtizedben több kísérlet történt a kezdetek problémájának és az alakuló magyar város tipológiájának megoldására. Megemlíthető: Fügedi Középkori magyar városprivilégiumok; Major Jenő, A magyar városok és városhálózat kialakulásának kezdetei (Településtudományi Közlemények 1966. 18);Gy. Györffy, Les débuts de l'évolution urbaine en Hongrie (Cahiers de civilisation médiévale 1969. 2-3); Györffy, Budapest története; Granasztói György, A középkori magyar város (Magyar história. Budapest, 1980).

Számos további, korszakunkat csak érintőlegesen tárgyaló összegezés érdemel említést: Mályusz Elemér, A magyarság és a városi élet a középkorban (Századok 1944. 1-3); Makkai László, A magyar városfejlődés és városépítés történetének vázlata (Vidéki városaink. Budapest, 1961); Eperjessy Kálmán, Városaink múltja és jelene (Budapest, 1971).

  1. A középkori magyar fővárosokról, köztük Esztergomról és Székesfehérvárról Gárdonyi Albert Magyarország középkori fővárosa (Századok 1944. 4-6) című tanulmánya ad úttörő jellegű összefoglalást.
  2. Esztergom topográfiájára, korszakunkbeli fejlődésére lásd K. Schünemann, Die Entstehung des Städtewesens in Südosteuropa. I. (Breslau- Oppeln, év nélkül [1929].); Pleidell Ambrus, A magyar várostörténet első fejezete (Századok 1934. 1-3, 4-6, 7-8); Zolnay László, Az esztergomi Latinusokról (Annales Strigoniensis, 1960); Az esztergom-királyvárosi "Zeniapalotaia" (Annales Strigoniensis, 1960); F. Vattai Erzsébet, Az esztergomi latinok kettőspecsétje (Archaeologiai Értesítő 1963. 1); Gerevich László, Esztergom (Enzyklopädie zur Frühgeschichte Europas. Arbeitsmaterial. Berlin, 1980), valamint Zolnay László, A középkori Esztergom (Budapest, 1983).
  3. Székesfehérvár korai történetének jó összegezése Fitz Jenő, A középkori Székesfehérvár (István király Múzeum Kiadványai B. sorozat 11. Székesfehérvár, 1957). Sokoldalú megvilágításba helyezik Székesfehérvár korai történetét a Székesfehérvár évszázadai I-II. köteteinek egyes tanulrnányai, kiváltképpen az I. kötetben Bónis György Székesfehérvár, az Árpád-ház székhelye című dolgozata. A székesfehérvári topográfiának, a latinok betelepedése datálásának, valamint a "fehérvári jog" eredetének kérdésében a következő munkákat tekintettük irányadónak: Fügedi Erik, Székesfehérvár középkori alaprajza és a polgárság kezdetei Magyarországon (Településtudományi Közlemények 1967); Der Stadtplan von Stuhlweissenburg und die Anfänge des Bürgertums in Ungarn (Acta historica : revue de l'Académie des Sciences de Hongrie 1969. 1-2); Fügedi, Középkori magyar városprivilégiumok. Az újabb, nyugati szakirodalomból Székesfehérvárra lásd H. Göckenjan, Stuhlweissenburg. Eine ungarische Königsresidenz vom 11-13. Jahrhundert (Beiträge zur Stadt- und Regionalgeschichte Ost- und Nordeuropas. Giessener Abhandlungen zur Agrar- und Wirtschaftsforschung des europäischen Ostens 55. Wiesbaden, 1971), valamint J. Deér, Aachen und die Herrschersitze der Arpaden (Mitteilungen des Instituts für Österreichische Geschichtforschung 1971. 1–2), amelyek közül az utóbbi kitér Óbuda 12. század végi történetére is.
  4. Óbuda és Pest korszakunkbeli fejlődésére átfogó jelleggel Györffy, Budapest története használható. A. Kubinyi Die Anfänge Ofens (Osteuropastudien der Hochschulen des Landes Hessen. Reihe I. Giessener Abhandlungen zur Agrar- und Wirtschaftsforschung des europäischen Ostens 60. Berlin, 1972) című monográfiája áttekinti Buda területének történetét a IV. Béla kori alapítás előtt, alapvető továbbá Kumorovitz L. Bernát, Buda (és Pest) "fővárossá" alakulásának kezdetei (Tanulmányok Budapest múltjából 18. Budapest, 1971). A korábbi irodalomból feltétlenül említést igényel: Gárdonyi Albert, Buda és Pest a tatárjárás előtt (Tallózás Budapest múltjából 1. Budapest, 1941); Magyarország középkori fővárosa (Századok 1944. 4-6); Fügedi Erik, Topográfia és városi fejlődés a középkori Óbudán (Tanulmányok Budapest múltjából 13. Budapest, 1959); Kubinyi András, Buda város pecséthasználatának kialakulása (Tanulmányok Budapest múltjából 14. Budapest, 1961).
  5. A hospes-, illetve városkiváltságokra vonatkozóan irányadó Lederer, A legrégibb magyar iparososztály kialakulása, valamint Fügedi, Középkori magyar városprivilégiumok. Ma már inkább csak tudománytörténeti jelentősége van Szalay József Városaink a tizenharmadik században (Budapest, 1878) című könyvének.


Népesség és település
Falu Tartalomjegyzék