Városok, nyitott kapukkal

A Múltunk wikiből
1665
szeptember 10. Erdélyi országgyűlés Radnóton. (A török adóból 20 ezer tallért a fejedelem a kincstár jövedelmeiből fizessen.)
1684
szeptember 28. Bártfa négynapos ostrom után megadja magát a szövetséges seregnek.

A század derekán három új város nyerte el a szabad királyi városi státust: Nagybánya,[1][2] Trencsén, Zengg. Majd Ruszttal s az Alsó-Ausztriától visszacsatolt Kőszeggel, Kismartonnal és a század végén Debrecennel együtt ebben a fél évszázadban héttel emelkedett az országgyűléseken szavazati joggal rendelkező városok száma. Az új királyi városok azonban már súlyos változást átélő városok közösségébe illeszkednek.

A lakosság összetételének alakulását a királyi Magyarország, a török területek és Erdély városainak sokféle funkciója nagyban befolyásolta. Ebben a fél évszázadban Kassa mint Felső-Magyarország gazdasági, hivatali és katonai központja ad munkát a környékbeli falvaknak.[3] Várad eleste után Erdély nyugati határvédelmének központja Kolozsvár lett. Általában jellemző a szegények növekvő tömege. Lőcse, Kassa, Kolozsvár lakói között egyre több a szegény, a tehetősebb polgárság vagyonban ugyan gyarapodik, de száma kevesbül.

A soproni vagyonos és szegény réteg hozzávetőleges százalékaránya az összlakossághoz viszonyítva
Év Külváros Belváros Összes Összesen
vagyonos szegény összesen vagyonos szegény összesen vagyonos szegény
1552 65 13 78 19 3 22 84 16 100
1633 60 21 81 16 3 19 76 24 100
1686 53 27 80 17 3 20 70 30 100

A magukat jól bíró, közepes anyagi helyzetűek száma Lőcsén, Nagyszombatban egyaránt megcsappan, esetleg csak néhány kézműves képviseli ezt a régebben a városi polgárság derékhadát alkotó réteget.

A nincstelenek serege részben az elszegényedett városlakókból, főleg pedig a vidékről beköltözöttekből szaporodott, s a polgárjoggal nem rendelkezők sűrű, több ezres gyűrűje veszi körül a városközpontokat. Többnyire a város jobbágyfalvaiból jönnek, s a külvárosokban telepednek le. Már a század közepén szembetűnő a „hóstátiak” sokasodó tömege. Kassa belvárosában a század közepe táján nem laknak sokkal többen, mint külvárosában, mivel pedig a város tudatosan, kedvezményekkel segítette a külvárosok benépesítését, feltehető, hogy 1686-ban a mintegy 3 ezer főre becsült belvárosi lakos mellett 2000–2500 főnyi külvárosi élt.

A városi lakosság társadalmi összetételének alakulására a nemesek számának növekedése jellemző. Általános tendencia – mint láttuk –, s az 1647., 1649. évi országgyűlés törvényei ugyancsak biztosítják, hogy a főurak, országos főméltóság-viselők, tehetősebb köznemesek, magyarországiak és külföldiek egyaránt vásárolnak, építenek vagy foglalnak városi házat. A városlakó nemesség száma oly módon is gyarapodik, hogy a tehetősebb polgárok nemesleveleket vásárolnak. De a vidékről beköltöző nemesek között számosan vannak polgári foglalkozásból élők is: bányarész-tulajdonosok, hámorosok, kereskedők. Nemesi kiváltságokkal él már a régi tekintélyes patríciusok java része, és sok polgár vásárol földet, szőlőt, majorságot tart és gazdálkodik. A korábban nemesi kúriákban, faluhelyen ülésező vármegye végérvényesen bevonul a városokba, vásárolt vagy építtetett házat tart. A Habsburg-államhatalom, azzal érvelve, hogy a város legfőbb földesura a király, ugyancsak betelepül a városokba hivatalnokaival, hadseregével és a jezsuiták rendházaival, iskoláival együtt. Országos, sőt nemzetközi méretű változás következménye, hogy a városfalak nem védik többé a középkori értelemben vett polgári közösséget. A törököt kiűző háborúk nyomában és a kamarai igazgatás alatt életre kelő városok társadalma majd hasonló változásokat mutat. Helyenként eltérően, de erősödik a különböző nemesi rétegek városképet, mentalitást alakító hatása. A régi polgári szokásrend már nehezen tudja megvédeni erkölcsi hadállásait a városokba telepített katonaság, a teljhatalmú, különleges védelmet élvező, duhaj haditisztek máról holnapra élő felfogásával szemben.

Erdély városaiban megmarad a polgárság fölénye. Nem mintha az erdélyi városok polgársága erősebb lenne, mint a magyarországiaké, hanem mert az uralkodó osztály struktúrája más. Kolozsvárt Várad eleste után véghellyé nyilvánítja a fejedelmi akarat, és a városi rendtartást katonaival cseréli fel, de a városi kommunitás kiharcolja, hogy a házat vásároló nemes kiváltságát vesztve köteles részt vállalni a polgárság terheiben. Dés és Torda nemesi város lesz.

Eltérően alakult az államhatalom, az uralkodó udvart, fővárost képező politikája is a királyságban és a fejedelemségben. A régi nagy erdélyi fejedelmek hagyományait követve, Apafi tudatosan igyekezett megerősíteni az 1658-ban felégetett Gyulafehérvár központi helyzetét, megkezdte építését is, de régi fényét már soha nem nyerte vissza a város, a fejedelmi udvar többnyire Ebesfalván és Radnóton élt. Lipót császár és kormányzóköre viszont az államhatalom intézményeit mintegy szétteríti a különböző városokban. Bécs birodalmi főváros mellé nem óhajt új fővárost felnevelni. Pozsony pedig már csak az ebben az időszakban rohamosan fejlődő császárváros közelsége miatt sem vállalkozhat erre. Az egyházi főhatalom székhelye, Nagyszombat, egyetemével művelődési központ, de az ország társadalmának vallási megosztottsága miatt hatása korlátozott. Kassa Felső-Magyarország katonai központja, összekötő kapocs Erdély, a királyság és Lengyelország között.

Eperjes, Kassa, Bártfa, Késmárk a politizáló és vállalkozó szellemű nemeseket gyűjti és vonzza, miközben császári őrségek és hivatalnokok növelik a lakosság számát. Pozsonyra a hivatalnoknemesség sokasodása jellemző.[4] A bányavárosokban – Besztercén, Nagybányán, Selmecen, Körmöcön – a hivatalnoknemesség nagyszámú, inkább technikai, pénzügyi kérdések iránt fogékony tagjai vernek gyökeret. Az addig túlnyomórészt evangélikus városokban a század közepén a katolikusok és reformátusok a teljes egyenjogúság igényével lépnek fel. Néhány évtized leforgása alatt a katolikus klérus intézményei, építkezései: templomok, iskolák, rendházak módosítják számos város addigi képét. 1650-ben Kassára királyi rendelettel tért vissza az egri káptalan, a jezsuita és a ferences rend, 1687 elején a kálvinista templomban katonai raktárt rendeznek be. Győrött a jezsuiták Széchenyi György érsek bőkezűségének jóvoltából 1667-ben kollégiumot, 1684-ben nemesi konviktust építenek. 1687-ben pedig új iskola alapkövét rakják le. 1673-ra befejeződik az 1654. évi tűzvészben elégett ferences templom újjáépítése, és a század végére felépül a karmeliták kolostora.[5] Eperjesen, Késmárkon, Bártfán, Lőcsén elfoglalják a protestáns polgárok templomait és iskoláit. Bár az evangélikus polgári és nemesi alapítványok sokáig biztosítják az olyan egyházi-művelődési központok virágzását, mint Eperjes és Bártfa, a városi lakosság addig zárt rendjét szétzilálják a különböző felekezetű papok, tanárok, az egyházi és állami intézmények hivatalnokai és szolgaszemélyzete, nem utolsósorban pedig a városba özönlő tanulók.

A század végére a városi vezetőségben az evangélikus és a református polgárság kisebbségbe szorul a katolikusokkal szemben. A vallási köntös azonban alig takarja már a társadalmi és államhatalmi érdeket. Császárhű főurak, nemesek, magyarok és németek, de sok esetben idegenek, katonák, testesítik meg a katolikus vallást és a politikai hatalmat a református vagy evangélikus magyar, német és szlovák nyelvű kézműves- és kereskedőpolgársággal, vállalkozó köznemesekkel, sőt katolikus főurakkal szemben.

A török területeken az egykori székváros, Buda és Pest összesen mintegy 12–14 ezer lakost számlál. Pécsett ugyancsak változatos etnikai és vallási összetételű lakosság él. Szabadka, Zenta és Zombor szívta magába a környék népét, olcsó bérű munkát kínálva a betelepülőknek, nyereséges szőlő- és gyümölcstermesztést a határát művelőknek.

Irodalom

Miskolcra: Szendrei János, Miskolc város története II (Miskolc, 1904).

  1. Nagybányára: Schönherr Gyula, Nagybánya a múltban; ugyanő, Apróbb történeti feljegyzések a város levéltárából. - A nagybányai szekeresek céhszabályai (Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1897);
  2. Woditska István, A nagybányai m. kir. bányaigazgatósági kerület monográfiája (Nagybánya, 1896); Oblatek BélaGyörgy Gusztáv, A nagybányai bányakerület monográfiája (Nagybánya, 1912), továbbá Schönherr Gyula tanulmányai és közleményei: A nagybányai bizottság jelentése (Századok 1889); Nagybánya monográfiája a Schönherr Gyula emlékezete című kötetben (Budapest, 1910).
  3. Kassa polgárságának és iparának történetére a 17. század második felére vonatkozóan a nagyon nagy számú forrásközlésből és feldolgozásból: e-e, A kassai kereskedők céhszabályai (Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1897); Kerekes György közleményei: Kassa küzdelme a szepesi kamarával 1652-1653-ban (Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1900); Wesselényi nádor három levele, 1659–1660. (Történelmi Tár 1904); Görögök Kassán a XVII. században (Századok 1911); Kassa árumegállító jogának felújítása és kihirdetése, 1672–1688. (Századok 1912); Kassa város gazdálkodási viszonyai a XVII. században (Budapest, 1912); A kassai polgárok zaklatása a XVII. században. Adalékok a magyar városfejlődés akadályaihoz (Budapest, 1915); H. Mihalik József, Kassa város ötvösségének története (Archeológiai Közlemények, 1898); Pettkó Béla, Kassa város jegyzőkönyvéből, 1553–1707. (Történelmi Tár 1909);
  4. Pozsonyra: Ortvay Tivadar, Pozsony város utcái és terei. A város története utca és térnevekben (Pozsony, 1905); Faust Ovidius, Archív mesta Bratislavy. I. Súpis erbových listín zemianskych, 1454–1891. (Bratislava, 1937);
  5. Győrre: Villányi Szaniszló, Győr vár és város helyrajza, erődítése, háztelek és lakosság viszonyai a XVI–XVII. században (Esztergom, 1899);


Változások a városfalak mögött és a tőkés ipar csírái
Tartalomjegyzék Kézművesek és kereskedőpolgárok