Vázsonyi Vilmos

A Múltunk wikiből

született Weiszfeld

Sümeg, 1868. március 22. – Baden bei Wien, 1926. május 29.
ügyvéd, liberális-polgári demokrata politikus, miniszter
Wikipédia
Vázsonyi Vilmos
1900. augusztus 20.
A Vázsonyi-féle Községi Demokrata Párt Polgári Demokrata Párt néven országos párttá szerveződik.
1917. december 31.
Vázsonyi Vilmos beterjeszti választójogi törvénytervezetét.

Hanák Péter

Kispolgárok

A városi kiskereskedők a századforduló idejére bizonyos szervezettséget értek el a kamarákban, s némi politikai öntudatot az egyletekben, szóhoz jutottak az országos érdekvédelmi egyesületben. A belvárosiak, főként a teréz- és erzsébetvárosiak befolyása észrevehetően megnőtt a várospolitikában és Vázsonyi Vilmos demokrata pártján keresztül a nagypolitika peremén is.

Kiegyezési tárgyalások és vámpolitikai viták

1896-ban alapította meg egy fiatal függetlenségi párti ügyvéd, Vázsonyi Vilmos, a fővárosban a Községi Demokrata Pártot. A program akkor a „tiszta nemzeti liberalizmus” helyreállítása volt, amit a konzervatív klerikális, az agrárium és a városi patrícius körök fenyegettek. Ebből a kezdeményezésből fejlődött ki néhány év múlva aVázsonyi vezette Polgári Demokrata Párt. Az 1900-ban Kolozsvárott tartott alakuló gyűlés a magyar társadalomban és közéletben uralkodó „rendi szellem” kiűzését, a választójog reformját, a virilizmus eltörlését, a progresszív adózást, „a kisiparos és kisgazda hathatós állami támogatását”[1] követelte; kiállt az önálló vámterület mellett, fellépett az előjogok, a hitbizományok, a monopóliumok és a kartellek, de egyúttal a munkásmozgalom ellen is, élesen elhatárolta demokratának nevezett pártját az „utópisztikus” célokat kitűző szociáldemokráciától.

Vázsonyi pártalakítása és programja a kis- és középpolgárság erősödését, önálló politikai igényeit fejezte ki, és a megkopott, az agrárius és klerikális irányzatoktól deformált kormánypárti liberalizmus ellenében a hajdani reformnemzedék liberális hagyományaihoz való visszatérés szándékát jelezte. „Ne üljünk fel az agrár ámításoknak – mondotta az alakuláskor Vázsonyi –, amelyek alatt nem a paraszt… érdekei rejlenek, hanem csupán a feudális nagyurak, a latifundiumok gazdáinak érdekei.” De azzal sem teszünk eleget politikai kötelességünknek, ha felmondjuk „a függetlenségi imádságos könyvet, a mindennapi Miatyánkot a független Magyarországért”.[2] A pártalakulás társadalmi bázisát a hagyományos földbirtokos vezetés és a konzervatív városi klikkek uralma alól emancipálódó polgárság, főként a városi kereskedők és kispolgárok alkották. A politikai indíték kettős volt: felfelé a nagybirtok és a monopolista tőke, lefelé az új lendülettel feltörő munkásmozgalom ellen irányult. Vázsonyi több ízben kifejtette személyes meggyőződésének és pártja politikájának e kettősséget: öntudatosan vallotta magát a századelő hazai girondistájának.

Az osztályharc fellendülése. Az 1904. évi vasutassztrájk.

A függetlenségi szellemű tisztviselők vezetése alatt álló sztrájkbizottság elzárkózott a szocialista munkásmozgalomtól, támogatásért a parlamenti ellenzékhez fordult, ahol főként a liberális Vázsonyi Vilmos buzgólkodott az ügy körül. A sztrájkbizottság az ellenzék közvetítésével juttatta el kérelmét a kormányhoz.

A belpolitikai válság kiújulása

November 19-én a parlamenti ellenzék különböző irányzatainak képviselői a Néppárttól Vázsonyiig, Apponyitól Bánffyig, Justh Gyulától Ugron Gáborig, megalakítják a hosszú évekig uralkodó pártszövetséget: a koalíciót, és megválasztják vezető szervét, a kuruc kor emlékét idéző „vezérlő bizottságot”.

Az 1905. januári választások

Az ellenzék táborát erősítette a Néppárt és különösen az Andrássy vezette disszidensek köre – nemsokára: Alkotmánypárt –, amely a magyar arisztokrácia, a nemesi nagybirtokosok előtt, továbbá a Bánffy-féle Újpárt, amely a nemzeti szellemi értelmiség, a polgári középrétegek előtt, s a demokrata pártot képviselő Vázsonyi, aki a fővárosi liberális polgárság körében örvendett tekintélynek.

A Fejérváry-kormány és a szociáldemokrata párt

A liga megalakulásának a szociáldemokrata párt vezetői nagy jelentőséget tulajdonítottak. 1905 őszén több alkalommal rendeztek közös választójogi gyűléseket, ezek voltak a szervezett munkásság és a radikálisok közti később megszilárduló fegyverbarátság első tűzpróbái. Az alkalmi együttműködés még szélesebb volt: a ligának sikerült a függetlenségiek néhány tekintélyét, Apáthy István egyetemi tanárt, Barabás Bélát, Ugron Gábort, Vázsonyi Vilmost, Benedek Eleket is megnyernie.

Erényi Tibor

Tüntetések 1912 elején

1912 elején úgy látszott, hogy döntő stádiumba érkezett a választójogi küzdelem. A véderőjavaslat parlamenti tárgyalása az ellenzék szívós obstrukciójába ütközött, s a baloldali erők az obstrukció felfüggesztését ezúttal nem nemzeti vívmányokhoz, hanem a választójogi reformhoz kötötték. A szociáldemokrata párt vezetősége abban reménykedett, hogy az általános választójoghoz ragaszkodó Justh-párt parlamenti harca teljesen megbénítja a képviselőház működését, és végül meghátrálásra készteti a kormányt. A mozgalom akkortájt a polgári és a népi ellenzék széles körű támogatását élvezte. Mellette foglalt állást Vázsonyi demokrata pártja és Mezőfi pártja is.

A munkásmozgalom 1913-ban

November 2-án mintegy négyezren tiltakoztak a sajtóról, valamint az esküdtbírósági eljárásra vonatkozó rendelkezések módosításáról szóló törvényjavaslatok ellen. A gyűlésen többek között Károlyi, Kunfi, Jászi, Vázsonyi és a galileista Polányi Károly szólalt fel.

Mucsi Ferenc

A polgári radikálisok pártalakítása

Vázsonyi Vilmos nem kevésbé ingerülten támadt a pártalapítókra, azzal vádolva őket, hogy „hátbakapják” a kormány ellen küzdő ellenzéki pártok koalícióját.

Galántai József

A háború és a politikai ellenzék

Hasonlóképpen járt el a megkezdett háborúval kapcsolatban a Nagyatádi Szabó István által vezetett parasztpárt és a Vázsonyi-féle demokrata párt is.

A Tisza-kormány bukása és a Választójogi Blokk

Június 6-án megalakult a Választójogi Blokk, amelyben a szociáldemokrata párt és a baloldali ellenzék – a Károlyi-párt, a polgári radikálisok és Vázsonyi pártja – vettek részt. Csatlakozott a blokkhoz a keresztényszocialista Giesswein, valamint más kisebb egyesületek. A blokk elnöke Károlyi, alelnöke Vázsonyi és a szociáldemokrata Garbai lett. A blokk felvette programjába az általános, egyenlő és titkos választójog kivívását, a hódítás és hadikárpótlás nélküli béke kiküzdését, valamint azt a kívánságot, hogy az állandó béke biztosítására nemzetközi intézményeket hozzanak létre és demokratizálják a hadügyek és a külügyek vezetését. A Választójogi Blokk volt az első szervezeti formája a baloldali polgári irányzatok és a szociáldemokrata párt összefogásának, amely a háború végén a Magyar Nemzeti Tanácsban teljesedett ki.

A június 8-i városházi gyűlés választójogi követeléseit a polgármester vitte fel a budai Várban tartózkodó királyhoz. Az uralkodó a politikusok várakozásával ellentétben nem Andrássyt nevezte ki új miniszterelnöknek, a közismerten németbarát Andrássy megbízása ugyanis zavarta volna a király titkos különbéketerveit. Június 8-án reggel, a városházi gyűlést megelőzően Esterházy Móric grófot bízta meg kormányalakítással. Esterházy nem volt tapasztalt politikus, mindaddig sem a politikai életben, sem a közigazgatásban nem töltött be jelentős szerepet.

Az új kormányba főleg Andrássy hívei kerültek. A mérsékelt ellenzék másik két pártja egy-egy tárcát, a baloldali ellenzék ugyancsak két tárcát kapott: Batthyány Tivadar a király személye körüli miniszter, Vázsonyi Vilmos igazságügyminiszter lett. Esterházy meg akarta nyerni a szociáldemokraták támogatását is, Vázsonyi útján államtitkári pozíciót ajánlott fel nekik.

A politikai vezetés megmerevedése 1917 nyarán

Wekerle ígérgetésekkel húzta az időt, ebben segítőtársat talált Vázsonyiban. Belekóstolva a hatalomba, csillapodott Vázsonyinak a nagybirtok és nagytőke politikájával szembeni ellenzékisége. Belement a választójogi alkudozásokba és a reform elodázásába.

A januári sztrájk

sztrájk tört ki Budapesten. Szervezésében részt vettek a már létrejött munkástanácsok, illetve a sztrájk folyamán sok üzemben létrehozták azokat. Központi munkástanács megalakulására azonban nem került sor. A párt vezetősége igyekezett a tőle függetlenül kirobbant sztrájkmozgalom élére állni és három követelést fogalmazott meg: annexiómentes béke, a Vázsonyi-féle választójogi törvénytervezet életbe léptetése, a közélelmezés rendezése. Január 19-én a sztrájk átterjedt a vidéki városokra. 20-án a pártvezetőség küldöttsége megjelent Wekerlénél, aki megígérte a követelések teljesítését. A pártvezetőség erre lefújta a sztrájkot. Nagy felháborodás tört ki a munkásság tömegeiben, és sok helyen még hosszabb-rövidebb ideig folytatták a harcot.

Január végén – miután a Monarchiában már lezajlott – robbant ki a breszt-litovszki annexiós követelések ellen tiltakozó politikai tömegsztrájk Németországban, amelyben egymillió munkás vett részt.

A januári sztrájk leszerelése miatt a szociáldemokrata pártvezetőség ellen a mozgalomban oly nagy volt a felháborodás, hogy a vezetőség felvetette lemondását, rendkívüli pártkongresszust hívott össze február 10-re. A forradalmi szocialisták röpirata budapesti központi munkástanács megalakítását sürgette, és a pártkongresszus küldötteit felszólította, hogy a pártvezetőséget helyezzék a létrehozandó Budapesti Munkástanács ellenőrzése alá.

A rendkívüli kongresszuson éles bírálatok érték a pártvezetőség megalkuvó politikáját, de a pártvezetőség tagjai eredményesen védekeztek. Hangsúlyozták, hogy a Monarchia vezetői nyilatkozatukban elfogadták az annexiómentes béke politikáját, és ezek után a német kormány kényszerítése nem lehet a magyarországi munkásmozgalom feladata,. Élesen támadták a reakció táborába átállt Vázsonyit, és a polgári pártokkal kötött szövetséget – amit a baloldaliak már régóta. bíráltak – felbontottnak nyilvánították. A pártvezetőségnek a kongresszus bizalmat szavazott.

A kormánypolitika fordulata

A 48-as Alkotmánypárthoz csatlakozott – fenntartva önálló pártkeretét – a keresztényszocialistákkal egyesült katolikus Néppárt és a Vázsonyi-féle demokrata párt is.

A kormánypolitika januári fordulata után megindult a demokratikus és szocialista erők elleni leplezetlen hajsza, amely még Tisza módszerein is túltett. A reakciós burzsoá sajtó most már féktelenül szidalmazta a szovjet forradalmat. Ezekben a napokban jelentette ki a reakció táborába állt Vázsonyi a képviselőházban: a „bolsevikizmusnak minden, akár lappangó, akár alattomos, akár nyílt glorifikálását meg nem engedem, és elfojtom”.[3] A forradalmi szocialisták vezetőit – Sugár Tivadart, Duczynska Ilonát, Kelen Józsefet, Jusztusz Vlagyimirt – még a januári sztrájk előtti napokban letartóztatták, a mozgalom lendületét azonban ez nem törte meg, az irányítást Korvin Ottó vette át. A szociáldemokrata párt több baloldali vezetőjét is – köztük Hamburger Jenőt – letartóztatták, és pert indítottak ellenük. Felfüggesztették a magánalkalmazottak szövetségét, betiltották és feloszlatták a Galilei Kört, vezetőit bíróság elé állították. Hajsza indult Károlyi Mihály ellen is, felségárulási pert készítettek elő, s ehhez a jogi érveket Vázsonyi szállította.

A Wekerle-kormány újabb átalakítása és a választójogi törvény

A kormány ezért választójogi „reformpolitikával” is csökkenteni kívánta a feszültséget. Ennek érdekében hosszas tárgyalásokba keveredett a munkapárttal, amely meg a Vázsonyi-féle erősen mérsékelt decemberi tervezetet sem akarta elfogadni. A munkapárt azt kívánta, hogy a 4 elemi helyett 6 elemire emeljék a cenzust, az ipari munkásság körében csak a szakmunkásság kapjon választójogot, a mezőgazdasági munkások közül pedig csak azok, akik huzamos időn át egy gazdánál megszakítás nélkül dolgoznak. Ellenezték a Károly-kereszttel kitüntetettek választójogát is. „Épp ezek azok a kardinális rendelkezések – mondotta Wekerle még a március 11-i minisztertanácson –, amelyekhez a kormány kötve van.” Hasonló állásponton volt Vázsonyi és Apponyi is. Ezzel szemben többen a munkapárttal való további egyezkedés mellett szóltak: „Igyekezni kell megegyezést keresni a javaslat kardinális pontjai tekintetében” – hangoztatta Popovics pénzügy- és Szterényi kereskedelemügyi miniszter.[4]

A minisztertanács után a választójogi törvényt tárgyaló parlamenti bizottságban tovább folytatták az egyezkedési tárgyalásokat. Tisza a régi merevséggel lépett fel, lehetetlenné tette, hogy a Wekerle-kormány az előzőnél jóval mérsékeltebb választójogi tervezetét érvényesítse. Arra számított, hogy a kormány előbb-utóbb teljesen kapitulálni fog. „Nem lehetetlen – írta Buriánnak március 19-én –, hogy a helyzet bizonytalansága hónapokig el fog tartani, de azt hiszem, jó mederben van a dolog.”[5] A kormány – vállalva a képviselőház feloszlatását – április 17-én lemondott. Az ismét átalakított kormányból (harmadik Wekerle-kormány) kimaradt Vázsonyi és Apponyi, akik a választójog terén nem voltak hajlandók további visszavonulásra. Helyükbe a munkapárthoz közel álló politikusok kerültek.

A kormányválság és a felül levők tehetetlensége

Október 23-án a képviselőházat először az háborította fel, hogy a királyt Debrecenben a Gotterhalteval fogadta a zenekar. Ezután érkezett meg a fiumei – nagyrészt horvát – helyőrség lázadásának, a horvát zászlók középületekre való kitűzésének híre. Ekkor kitört a pánik. Az ülést félbe kellett szakítani. A pártvezérek tanácskozása nem hozott sikert. Károlyi ragaszkodott ahhoz, hogy pártja, valamint a parlamenten kívüli radikálisok és szociáldemokraták túlsúlyával alakuljon kormány, amelyben részt vehet Andrássy, Apponyi, a Néppárt és Vázsonyi is, de csak kisebbségben.

A Magyar Nemzeti Tanács

A szociáldemokrata párt vezetésében most már Kunfinak volt a legnagyobb súlya, aki egyrészt eloszlatta a baloldaliak aggályait a polgári pártokkal való újabb alárendelt szövetkezés miatt, másrészt kizárta Garami lavírozásait Vázsonyi és Andrássy felé.

Siklós András

A Wekerle-kormány válsága

Mindaz, amit az 1917 óta hatalmon levő kisebbségi kormányok tevékenységéből a tömegek érzékelték: Wekerle hazug ígéretei, Andrássy és Apponyi tehetetlensége, Vázsonyi „eltaposást” és Szterényi „legázolást” ígérő kijelentései nem a szenvedélyek levezetését, ellenkezőleg, a türelmetlenség, a gyűlölet növekedését, a bizalmatlanság erősödését szolgálta.

Károlyi Mihály és a Függetlenségi és 48-as Párt

Károlyit nemcsak saját pártjához, hanem a radikális értelmiséghez és a szociáldemokrata párt egyes vezetőihez is szoros kapcsolatok fűzték. E kapcsolatok 1917 tavaszán a Választójogi Blokk megalakulásakor szervezeti keretet is kaptak, és a baráti szálak akkor sem szakadtak meg, amikor később, 1918 elején – a Vázsonyival való szakítás következtében – e pártszövetség felbomlott.

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és baloldali ellenzéke

A polgári pártokkal való szövetség kérdésében a pártlap október első napjaiban nem foglalt egyértelműen állást. Nemcsak Károlyi és Jászi, hanem Andrássy és Vázsonyi beszédeit, nyilatkozatait is ismertette. Az idő előrehaladtával azonban nyilvánvalóvá vált, hogy Vázsonyi aligha versenyezhet Károlyi egyre növekvő népszerűségével. Vázsonyi korábbi, a baloldalt eltaposással fenyegető kirohanásai miatt a munkásság szemében kompromittált politikus volt. Nacionalista nézeteit sem lehetett az adott helyzetben összeegyeztetni a nemzetiségi kérdésben kialakuló szociáldemokrata állásfoglalással.

1918 sokat ígérő, reményeket gyújtó őszének kezdetén halt meg Szabó Ervin, a századelő szocialista mozgalmának kiemelkedő teoretikusa. Az idők változását mutatta, hogy a Népszava, mely néhány hónappal azelőtt egy vita során Szabó Ervint még légüres térben mozgó szobatudósnak nevezte, halála alkalmából elismerően emlékezett meg tevékenységéről, és érdemeit a nagy embereknek kijáró megbecsülés hangján méltatta. Temetése jelentős társadalmi-politikai eseménnyé vált, a szociáldemokrata párt és a radikális ellenzék összefogásának útját egyengette. Sírja felett Kunfi Zsigmond és Jászi Oszkár mondott búcsúztatót, a gyászolók sűrű tömegéből kimagaslott Károlyi Mihály alakja.

1918. október 8-án a Népszavában „Magyarország népéhez” címmel kiáltvány jelent meg, mely a legsürgősebb teendőket 10 pontban foglalta össze. Az első pont „az ország összes demokratikus osztályainak” és „valamennyi nemzetnek” küldötteiből álló új kormányt követelt. A második a képviselőház feloszlatását és új országgyűlés összehívását javasolta az általános, egyenlő, titkos, a nőkre is kiterjedő választójog alapján. A további pontok az új kormány teendőit részletezték: béke, az orosz forradalom és Wilson elvei alapján; a közigazgatás teljes demokratizálása; egyesülési, gyülekezési és szervezkedési szabadság; mélyreható és gyökeres agrárreform; az egyéni vezetés alól kinőtt üzemek szocializálása; igazságos adópolitika; munkásvédelmi, népjóléti intézkedések, a 8 órás munkaidő bevezetésének előkészítése; a hazatérő katonák, rokkantak, özvegyek, árvák kártalanítása. A nemzetiségi kérdést illetően a kiáltvány egyrészt a nemzeti elnyomás eddigi rendszerének megszüntetése és az anyanyelv korlátlan használata mellett foglalt állást, másrészt kilátásba helyezte az „egyenlő jogú szabad és demokratikus nemzetek szabad szövetkezésén, föderációján alapuló Magyarország” megteremtését.

Október 13-án, néhány nappal a kiáltvány megjelenése után összeült a párt rendkívüli kongresszusa. A kongresszus összehívásával a pártvezetőség két alapvető cél elérésére törekedett:

  1. .megváltoztatni, hatályon kívül helyezni azt a februári határozatot, mely megtiltotta a polgári pártokkal való szövetkezést;
  2. a párt politikája melletti határozott, egyértelmű állásfoglalásra bírni a nemzetiségi bizottságokat.

A pártgyűlés előadója, Kunfi Zsigmond, lendületes beszédében kifejtette, hogy a külső körülmények megdöntötték a fennálló rendszer két külső pillérét: a dualizmust és a német szövetséget, megmaradt azonban a két belső pillér, a nemzetiségi elnyomás és az osztályelnyomás. Ezek megdöntése a történelmi feladat. Leszögezte, hogy nem állnak a perszonális unió alapján – a királyi hatalom gyengének bizonyult; az államforma kérdését Magyarország jövendő alkotmányozó nemzetgyűlése határozza meg.

A nemzetiségi kérdésről szólva azt hangsúlyozta, hogy elismerik a nemzetek önrendelkezési jogát, annak minden következményével. A párt olyan népeket, amelyek maradni nem akarnak, nem kíván fegyverrel, kényszerrel itt tartani, de reméli, hogy amennyiben Magyarország „föderalisztikus, szabad összműködésen alapuló népállam” lesz, úgy az elszakadásra nem kerül sor.

A polgári pártokkal való együttműködés kérdésében azzal érvelt a szövetség szükségessége mellett, hogy a munkásság a kitűzött programot egyedül keresztülvinni nem tudja, nem elég erős ahhoz, hogy egymaga vegye át a politikai hatalmat. Az együttműködés tartalmát illetően igyekezett eloszlatni a kételyeket. Nem a mérsékelt ellenzékkel. (Vázsonyival) kívánnak szövetkezni. hanem azokkal akarnak együtt haladni, akik a párt akcióprogramját magukévá teszik.

Hajdu Tibor

Az ellenforradalom szervezkedése. Az aradi és a szegedi ellenkormány.

A brucki puccs némi feszültséget teremtett a bécsi ellenforradalmi emigráció táborában: miután tisztázódott, hogy a régi pártok „nagynevű” vezetőit, Apponyit, Andrássyt, Vázsonyit az antant mellőzi, a szélsőséges reakciós csoportok befolyása növekedett.

L. Nagy Zsuzsa

Az erőviszonyok 1919 őszén

Politikailag, társadalmi bázisát tekintve gyenge, szervezetileg szétforgácsolt volt a liberális polgári ellenzék, amely Vázsonyi Vilmos emigrációja idején Bárczy István, Ugron Gábor, Pakots József, illetve Lovászy Márton vezetésével szervezkedett.

Nemzetgyűlési választás, kormányzóválasztás

A liberális ellenzéket egyedül a Vázsonyi Vilmos vezetése alatt álló Nemzeti Demokrata Párt képviselte mindössze 6, Budapesten szerzett mandátummal.

Az első királypuccs

A nagybirtok és a klérus tekintélyes része a legitimista felfogást, annak karlista vonalat támogatta, s egyes kispolgári rétegek is rokonszenveztek ezzel (pl. Vázsonyi pártja). Szabad királyválasztó volt viszont a Gömbös vezette csoport, a Kisgazdapárt, a liberális ellenzék túlnyomó többsége. Az adott helyzetben a szabad királyválasztó álláspont a kormányzó pozícióját erősítette – a korábban legitimista kormányzó még nem foglalt egyértelműen állást a királykérdésben –, annak ellenére, hogy a szabad királyválasztók tekintélyes része belpolitikailag nem állt Horthy mögött. Gyakorlatilag ugyanebben az irányban hatott az uralkodó osztályok ama csoportjának állásfoglalása is, amely elvileg legitimista alapon állva, egyelőre nem kívánta e kérdést napirendre tűzni, mert az kül- és belpolitikailag egyaránt súlyos konfliktusokra vezethet. A nagytőke, a burzsoázia többsége meglehetősen passzív maradt, mivel számára a konszolidáció tartalma, s nem formája volt elsőrendű jelentőségű.

1920 végétől a legitimisták és a szabad királyválasztók egyaránt végleges döntésre, vagyis a hatalmi túlsúly megszerzésére, a konszolidáció irányítására törekedtek. A kormánypárti koalíció 1920. december 2-i értekezletén a szabad királyválasztók és a döntés elodázását kívánó Teleki összecsapása a miniszterelnök leszavazásával, a kormány lemondásával, majd ismételt kinevezésével végződött. A kormánypárti koalíció bomlásnak indult, s ezt az 1921. február 3-i újabb, s az előzőhöz hasonló következményű értekezlet tette teljessé. Korábban Teleki ellenzéke hagyta el a kormánypártot: második leszavaztatása után viszont Teleki és 36 társa (jó néhány miniszter, keresztényszocialista képviselő) távozott. Ezzel a kormánypárti koalíció felbomlott. A Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja az Andrássy Gyula gróf vezette legitimisták gyülekező helye lett, míg Nagyatádi Szabó pártja a szabad királyválasztók tekintélyes részét tömörítette. A Nagyatádi Szabóval szembekerült kis baloldali ellenzéki csoport Rassay Károly ekkor alakult liberális ellenzéki pártjához csatlakozott. A legitimista tábor megkezdte IV. Károly visszahozatalának előkészítését.

Mindez a baloldali ellenzék helyzetére is kihatott. Rassay pártjának létrejöttével, Vázsonyi Vilmos hazatérésével és a Nemzeti Demokrata Párt egységének helyreállításával sorai viszonylag megerősödtek. 1921. február 18-án, a Polgárok és Munkások Szövetségének megalakításával sikerült létrehozni a liberális polgári ellenzék, valamint a Magyarországi Szociáldemokrata Párt blokkját. A szövetséget a Habsburg-ellenesség, a konszolidáció liberális tartalmú programja fűzte össze. Ezért Rassay pártja korábban, míg Vázsonyié csak később csatlakozott hozzá.

Lábjegyzetek

  1. Vázsonyi Vilmos beszédei és írásai. I. Budapest, 1927. 156.
  2. Ugyanott 148.
  3. Képviselőházi Napló 1910–1915. XXXVIII. Budapest, 1918. 242.
  4. Ugyanott, 419–420.
  5. Tisza Levelek. VI. Budapest, 1937. 348.

Műve

Vázsonyi Vilmos beszédei és írásai. I. Budapest, 1927.

Irodalom

Vázsonyi Vilmos ekkori szerepéhez a már korábban idézett, életrajzi bevezetővel is ellátott: Beszédei és írásai. I–II. (Budapest, 1937) című gyűjteményt; Lakatos László, Vázsonyi Vilmos (Szabadgondolat, 1918) és Pethő Sándor, Viharos emberöltő (Budapest, 1928) jellemzését használtuk.