Vésztő

A Múltunk wikiből
város Békés megyében a szeghalomi kistérségben
Wikipédia
HUN Vésztő COA.jpg

Somogyi Sándor

A természeti tájfejlődés utolsó fejezete a történeti kor kezdetén

Már korábban kialakult az a vélemény, hogy halmaink szerepkörük szerint különböző típusokba sorolhatók. Az első csoportba tartozók folyóink egykor élő, ma már többnyire alig kivehető mederfordulói mellett helyezkednek el. Eredetileg ezeknek a többnyire középszakasz jellegű vízfolyásoknak parti dűnéi, övzátonyai, part menti folyóhátai voltak. A neolitban rajtuk telepedtek meg a síkságok első lakosai, mert nagyobbrészt az átlagos vízszint fölé emelkedtek. A rajtuk kialakult, jellemzően körkörös (tell) települések kultúrrétege esetenként még az 5 métert is meghaladja (például Tószeg–Laposhalom, 7 m). Ilyen esetekben tehát félig természetes, félig antropogén formával állunk szemben. Érthető tehát, hogy néhol a különböző kultúrák megszakítatlan továbbélésének a sorozatait lehet rajtuk kielemezni, a paleolittól egészen az avarokig (például Vésztő–Mágori-halom).

Bóna István

Áttekintés az őskori régészeti lelőhelyekről

Az Alföld a fejlett neolitikum idején: Vinča–Tordos-kultúra, tiszai kultúra

A Marostól a Felső-Tiszáig, nagyobbrészt a Tiszántúlon alakult ki a magyar neolitikum „klasszikus” kultúrája, a tiszai kultúra. Eredete ma még nem teljesen világos. Nagyjából ugyanazt a területet foglalta el, mint korábban az „alföldi vonaldíszes keramika”, legkorábbi telepei azonban a szakálháti csoport területén tűnnek fel. A szakálháti csoport anyagi kultúrájából, díszítőművészetéből, motívumaiból sok minden megtalálható a tiszai kultúrában; alig kétséges, hogy népi alapja a helyi lakosság volt. Földművelésük, a hozzá kapcsolódó eszközkészlet és vallási hiedelmek azonban déli eredetűek. Feltehető tehát, hogy a Vinča-kultúra csoportjai is részt vettek a tiszai kultúra kialakításában. Erre a közvetlen régészeti kapcsolatok is utalnak.

A kultúra telepeit néhány nagy ásatás nyomán jól ismerjük (Hódmezővásárhely–Kökénydomb, Szegvár–Tűzköves, Lebő, Vésztő–Mágor-halom). Ezek az első igazi tellek Magyarországon. A „tell” az elő-ázsiai típusú földműves kultúrák sajátos telepformája. Olyan fejlett talajváltó földművelési ismereteket és állattartást feltételez, amely több száz vagy akár több ezer éven át is lehetővé teszi a lakosság egy helyben maradását. Rétegei a 20–25 évenként szétmálló vagy a gyakori tűzvészek során romba dőlt agyagfalú házakból, a házak között felhalmozódott hulladékokból keletkeztek. A pusztulás után vagy a telep tervszerű megújításakor elegyengetett rétegek felett újból és újból felépült a falu, folytatódott az élet. A rétegek vastagsága a Balkánon elérheti a 10–12 métert, Kisázsiában a 25–30 méter magasságig emelkedő tellekre is számos példa van. Magyarországon a kőkori élet folyamatosságának ismételt megszakadása miatt a bronzkor előtt nem ismerünk 2–3 méternél vastagabb rétegeket.

A tiszai kultúra telepei két-három települési rétegből álló igazi tellek. Nincs sok belőlük, a lakosság jelentékeny része néhány kivételesen nagy kiterjedésű tellen összpontosult. A településnek ez a módja, valamint a telepeken talált leletek egyarán arra utalnak, hogy a tiszai emberek szokatlan összezsúfolódását valóban a kelet-mediterrán típusú talajváltó földművelés tette lehetővé.

Hódmezővásárhely–Kökényesdombon kisebb-nagyobb csoportokban vagy egymásra merőleges utcák mentén sorakoztak a házak. Méretük és szerkezetük változatos, a korábbi időszakok házainál jóval tágasabb és hosszabb családi lakóhelyek. Az épebben ránk maradt házromokban belső térosztás figyelhető meg: az első harmadban volt a tűzhely, a középső, letapasztott rész szolgált alvásra, míg a hátsó negyedben, a döngölt padlóra állítva vagy a lesározott padlóval „egybeépítve” — hozzátapasztva — sorakoztak a nagyméretű négyszögletes vagy kerek gabonatartó agyagládák, a folyadéktároló amforák és a különböző csöbrök. A hombárok mérete és száma, valamint a házakon kívül megásott vermek a földművelés eredményének szemléletes bizonyítékai. A gondosabban épített házak bejárata felett szépen mintázott oromdísz vagy a kiaggatott koponyát helyettesítő agyag állatfej is előfordul.

Az anyagi kultúra a neolitikum korábbi szakaszaihoz képest hallatlanul változatos és specializált. Különböző célokra más-más edényt készítettek; gyakoriak az „őskori kenyér”, a lepény sütésére szolgáló lapos, kerek tálak. A formás talpas csészéket és a magas hengeres ivóserlegeket sokszor díszítik a szövés-fonásból kölcsönzött minták. A tiszai emberek magas fokú textil- és gyékényszövés-művészetéről tanúskodik, hogy — csupán az edények díszítményei alapján — eddig mintegy félszáz különböző fonásmintát lehetett rekonstruálni.

A házakban és a házak körül bőségesen található malomkövek (morzsolókövek), agancskapák, sarlóbetét-kőpengék, megszenesedett búza- és árpamagvak a fejlett földművelés bizonyítékai. Állatuk a helyi őstulokból folyamatosan háziasított szarvasmarha és a sertés volt, a juh- és a kecske csak kisebb számban fordul elő. Az agancsból szépen kimunkált szakás szigonyok, a hálónehezékek, a telepeken talált halszálka mennyisége és a vadászott állatok (a háziállatokéval megegyező számú) csontmaradványai azt tanúsítják, hogy az élelemszerzésben a zsákmányolás még nagyon jelentős kiegészítő szerepet játszott.

Halottaikat a telepek szabad térségein vagy felhagyott részein kisebb-nagyobb csoportokban temették el (Kökénydomb, Kisköre), a vésztői ásatások meglepő eredményei szerint fakoporsóban, gyékény szemfedővel letakarva. Élők és holtak még azonos közösséghez tartoztak, de már elkülönültek, két különböző világot képviseltek. A két nem közötti munkamegosztás új szakaszának ideológiai vetülete, hogy a temetkezési rítusban kezdenek különválni a nők és a férfiak. A halál utáni életről táplált elképzelések fejlődését elsősorban a sírmellékletek tükrözik, egyre gyakoribbak a sírokban az edényekbe helyezett élelem, a nők magukkal viszik csont, kagyló, néha réz ékszereiket. A férfisírok különleges – eddig máshonnan nem ismert – mellékletei a 2, 3, 4, 5 ujjat összefogó, összetett csontgyűrűk. Ezek a közösségi munkamegosztás és a rangkülönbségek jelvényei, annak primitív jelzései, hogy kinek kell kevesebb ujját használnia, vagyis kevesebb munkát végeznie. A tiszai embereknél a halál utáni közösségi élet elképzelése tehát egyszerre jelentkezik az élők együttesén belül végbement társadalmi rétegződéssel. A nők és férfiak megkülönböztetése, a férfiak „rangjelző” csontgyűrűi arra utalnak, hogy társadalmukban a vezető szerep egyre inkább a férfiak kezébe került. Ugyanerről vall a kultuszélet is.

A középső bronzkor

A Marostól északra, a Tiszántúlon, keleti eredetű hatvaniottományi elemek fölött alakult ki a gyulavarsándi csoport. Déli eredetű vezetői telltelepeket létesítettek. A telepek mellett, saját alattvalóikkal szemben is jól védhető, különálló várakban éltek (Gyulavarsánd, Tarhos-Várdomb, Sarkad, Vésztő-Mágorhalom, Herpály, Ottomány stb.), váraikon kívül feküdtek a „körüllakók” védtelen falvai. A várakban a hódítók gerendákból ácsolt boronaházakban éltek, alattvalóik a telepeken nagyméretű nagycsaládi házakban laktak. A várakban voltak a bronzöntő műhelyek.

Kristó Gyula

Jelentősebb Árpád-kori régészeti feltárások

Az 1960–1981 között Magyarországon végzett jelentősebb Árpád-kori feltárások lelőhelyei
név kolostor falu
Vésztő–Mágori-halom X X

Stílusirányzatok

  • A leg­jobban annak a kolostortemplomnak a típusa ismert, amely kis létszámú szer­ze­test fogadott be, s az alapító és leszár­ma­zot­tai, a kegyúri jogokat gyakorló világi elő­ke­lők temetkezésére szolgált: az úgynevezett nemzetségi monos­tor­temp­lomok típusa. Előzményei már a XI. század második felében megjelentek Ottó comes 1061. évi zselicszentjakabi és Péter comes 1067 körül alapított százdi monostorával, jelen­tős részük azonban a XII. században épült fel. Egyetlen típusba nehéz lenne beso­rolni őket, mert ha nagyobb részük háromhajós, nyugati tornyos és nyugati kar­za­tos épület is, már a háromhajós típuson belül is nagy eltérések figyelhetők meg. Isme­rünk keleti toronypárral felépített templomokat (Ákos, Vésztő), a keleti tornyok eme­letén kialakított karzatokat (Nagysink, Boldva), olykor oldalkarzatok meglétére utaló nyomo­kat (Kaplony, talán Harina), sőt kétszentélyes épületet (Pusztaszer).
  • A pécsi műhely ugyanúgy felső-itáliai, közelebbről talán paviai minták alapján dolgozott, mint azon kőfaragványok alko­tói, amelyek Bácsról, Szegedről, Halmágyról, a gyulafehérvári második székesegyház egyik ornamentális kész­letéből, továb­bá Vésztőről és Pusztaszerről ismertek, s amelyek a lombardiai ere­detű díszítőstílus egyidejű, széles körű elter­je­dése mellett tanúskodnak.

Irodalom

Az új vésztő-mágorhalmi ásatások témájában Hegedűs Katalin védte meg bölcsészdoktori értekezését (1977).

Kiadvány

Vésztő története. Szerkesztette Szabó Ferenc (Vésztő, 1973);