Vízépítés

A Múltunk wikiből
1880. április 28.
1880:XVII. tc. Szeged újjáépítéséről.
Az 1880:XX. tc. a tiszavölgyi vízszabályozási és ármentesítő társulatok és Szeged városa részére állami kölcsönt nyújt.
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Magyarország vízborította területe a XIX. század első felében
A modern szállítási és hírközlési hálózat kiépítésével egyenrangú vállalkozást képviseltek a korszak nagy vízépítési munkálatai. A 19. század első felében Magyarország területének mintegy 13%-át, több mint 3,8 millió hektárt rendszeresen, egy-egy évtized folyamán többször is elöntöttek a medrükből kilépő szabályozatlan folyók. A Nagy- és Kisalföld területének több mint a fele volt ilyen árterület, ahol egy-egy árvíz nyomán valóságos beltengerek jöttek létre, s az áradat levonulása után is több százezer holdnyi területen rekedtek meg a lefolyástalan belvizek. A Tisza és mellékfolyóinak árterülete meghaladta a 2 millió hektárt. A Tisza szabályozása az 1840-es években indult Széchenyi István kezdeményezésére, Vásárhelyi Pál tervei szerint. A munkálatok nagy részét az 50-es és 60-as években elvégezték, majd a kiegyezés után, a tiszai kormánybiztosság irányításával 1875-re befejezték. 112 átvágással 486 kilométerrel rövidítették meg a Tisza útját, megszüntetve ezzel a vízfolyást lelassító hatalmas kanyarokat. Hasonló módon szabályozták a Tisza mellékfolyóit is. A folyók szabályozásával párhuzamosan haladt az időnként elöntött területek ármentesítése az érdekelt birtokosokból és községekből alakult ármentesítő társulatok közreműködésével, amelyeket a Tiszavölgyi Társulat fogott össze. Az 1870-es és 1880-as évek nagy tiszai árvizei – amelyek közül az 1879-es Szegedet is romba döntötte – nyilvánvalóvá tették, hogy a nagy mű még korántsem befejezett, ezért jelentős állami beruházásokkal ismét megkezdték a munkát: a medret kimélyítették, a védőtöltéseket megerősítették és magasságukat is növelték.

A kiegyezés után került sor a Duna rendszeres és egységes szabályozására. A 70-es években a budapesti Dunapartot, majd a fővárostól délre eső Duna-szakaszt szabályozták. 1886-ban indult meg a Felső-Duna szabályozása (Dévénytől Győrig), 1889-ben pedig – nemzetközi megbízatás alapján – nagyszabású munkálatok kezdődtek a Vaskapu hajózási akadályainak elhárítására.

A folyószabályozásokat és az árvízvédelmet kiegészítették a nagy terjedelmű belvizek levezetésére indított munkálatok, amelyeket az 1879-ben szervezett állami kultúrmérnöki szolgálat irányított, Kvassay Jenő vezetésével. A 80-as években épült a Lónyay-csatorna a Nyírség több mint 50 ezer holdnyi belvizeinek, az úgynevezett Nyírvizeknek levezetésére. Hasonló lecsapolási munkálatok folytak az ország többi részén is.

Az állam 1867 és 1890 között 55 milliót fordított a folyók szabályozására, az ármentesítő társulatok által a gátakba és levezető csatornákba beruházott összeg pedig meghaladta 2 100 millió forintot. 1895-ben az ármentesített terület már 3,6 millió hektárra terjedt, a töltések hossza meghaladta a 4 ezer km-t, a belvízlevezető csatornáké pedig a 3 ezret. A töltések és csatornák építésénél 240 millió m3 földet mozgattak meg, s a folyóátvágásokból kiemelt föld is megközelítette a 100 millió m3-t. Ezek a hatalmas vízépítési munkálatok méreteiket és az érintett területek gazdasági és életviszonyaira gyakorolt átalakító hatásukat tekintve egyedül állottak a korabeli Európában, s Kvassay Jenő joggal nevezte e vállalkozást „masodik honfoglalásnak”. Az ármentesített területek alkalmassá váltak rendszeres művelésre. A lecsapolásokkal megszűnt a mocsaras és belvizes vidékek korábban elterjedt népbetegsége, a malária. A vízépítéssel és vasútépítéssel kapcsolatos nagyszabású földmunkák a 70-es–80-as években az alföldi agrárproletárok tízezreinek biztosítottak rendszeres foglalkoztatottságot. A Tisza-vidéki falvakban ekkor alakult ki a hazai földmunkásság sajátos rétege, a kubikosság.

Irodalom

A vízépítésre Kvassay Jenő, Duna és Tisza-völgyi ármentesítő társulatokra vonatkozó statisztikai adatok (Budapest, 1899); A magyar vízszabályozás története. Szerkesztette Ihrig Dénes, írta: Károlyi ZoltánKárolyi ZsigmondVázsonyi Ádám (Budapest, 1973); Józsa László, A kultúrmérnöki intézmény története (Budapest, 1902). Budapest építkezéseire: Országh Sándor,Budapest középítkezései 1868–1882 (Budapest, 1882); Budapest műszaki útmutatója. Szerkesztette Edvi Illés Aladár (Budapest, 1896).


A szolgáltató ágazatok fejlődése
A szállítás forradalma Tartalomjegyzék Külkereskedelem