Vörösmarty Mihály

A Múltunk wikiből
Puszta-Nyék [ma Kápolnásnyék], 1800. december 1. – Pest, 1855. november 19.
magyar költő, író, a magyar romantika egyik legnagyobb alakja
Wikipédia
Vorosmarty Mihály.jpg
1825.
Vörösmarty Mihály megírja a Zalán futását.
1831.
Megjelenik Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című drámai költeménye.
1837. január 1.
Megjelenik a Vörösmarty Mihály, Bajza József és Toldy Ferenc szerkesztette Athenaeum.
1837. augusztus 22.
Vörösmarty Mihály Árpád ébredése című drámájának bemutatójával megnyílik a Pesti Magyar Színház.
1838. április 27.
A Pesti Magyar Színházban Laborfalvi Róza előadja Vörösmarty Mihály Az árvízi hajós című versét. A közönség Wesselényi mellett tüntet.
1844. június 18.
A Nemzeti Színház bemutatja Vörösmarty Mihály Czillei és a Hunyadiak című drámáját.
1866.
Megindul a Zastava című szerb liberális lap.
Budapesten négy új gőzmalom létesül.
Gyulai Pál: Vörösmarty életrajza című monográfiája.

Györffy György

A Kárpát-medence IX. század végi állapota: legenda és valóság

Anonymus célja az volt, hogy bizonyos főúri családok ősi birtokjogát történetileg igazolja. E családoktól megtudta, hogy kit tartanak honfoglaláskori ősüknek, melyik vármegyébe szálltak meg, de ahhoz, hogy az ősöket hősi csatákban szerepeltethesse, ellenfél is kellett, akit a hős legyőz. Ilyeneket pedig a rendelkezésére álló forrásokban (Regino, Gesta Ungarorum) nem talált. Anonymus a Kárpát-medence a honfoglalás előtti országait és vezéreit javarészt ennek az igénynek a kielégítésére hívta életre, részben a hagyományban is élő 10. századi magyar törzsfők „országaiból”, részben helynevekhez fűzött magyarázatokból.

Szerinte a Duna–Tisza közén, Ungvártól Titelig a bolgár-szláv kagán (cár) rokona, Salanus vezér lakott. (Az ő nevét olvasta Vörösmarty Zalánnak, holott Anonymus helyesírása csak Salán vagy Csalán olvasatot enged meg.)

Makkai László

Késő reneszánsz otthonok

A magában álló család gyakorlatilag olyan ritka, hogy külön neve sincs, majd csak Vörösmarty fogja megalkotni az eredetileg gyermeket vagy szolgát jelentő cseléd szó mély hangú változatából, akkor, amikor a fogalom már társadalmi valóság lett, és szükség volt rá.

Mérei Gyula

Előszó

Kölcsey Ferenc „haza és haladás”, Vörösmarty Mihály „haza és emberiség” gondolatpárja ezt fejezi ki és ezzel együtt liberális, humanista, az ország minden lakosának polgári jogegyenlőséget követelő érzelmeiket is.

Vörös Károly

Az értelmiség

1841-ben Széchenyi A kelet népében arról írt, hogy „annyi sokat tanult és mégis annyi egészen haszonvehetetlen ember”[1] él Magyarországon. Ezzel összefüggésben keveredett vitába Kossuthtal, Vörösmartyval, Eötvössel a népoktatás kiterjesztésének szükségességéről. Eltérő következtetéseik ellenére a tény kétségtelen: „minden hivatal, minden helyzet [állás –V. K.] évekig várakozó, ingyen szolgáló, didergő s koplaló, a munkás napszámos sorsát irigylő gyakornokok- és aspiránsokkal van tele, … egy tömeg iskolavégzett ember … nem találva munkát, nem tudva hová hajtsa fejét, hol fog találni holnap eledelt, kóborog szerte az utcákon” – panaszkodik 1843-ban a Pesti Hírlap cikkírója.[2]

Gergely András

A reformmozgalom helytállása

Az eszmék hirdetését új orgánum, az 1837-ben induló Athenaeum vállalta magára. Szerkesztői – Vörösmarty Mihály, Bajza József, Toldy Ferenc – az összes korkérdéssel szembekerülő, magas színvonalú, mintegy ezer példányban megjelenő és ezrek által olvasott lapot adtak ki.

A reformkor szubjektíve is átélt, a polgárosodás üteme által diktált társadalmi lendülete bizakodással tölthette el mindazokat, akiknek e változás egyénenként, s általuk összegeződően a nemzetnek kedvező jövőt ígért. A siker azonban csak küzdés által volt elérhető, s a hatalom ellenállása bizonytalanná tette kimenetelét. A helytállás erkölcsi-politikai elvének egyént és nemzetet átlényegítő roppant fontosságát a lét és nemlét kérdéseként fogalmazta meg Vörösmarty nagyszerű Szózata (1838). Múlt és jövő határpontján a nemzet. Múltjáért önmagában csak végtisztesség illethetné, de éppen ez a múlt kötelezi a mostani nemzedéket, hogy rendíthetetlenül helytálljon, ne szegje útját a majdani előrelépés lehetőségének: a jövendőnek.

Deák Ferenc

Tanulmányai befejezése után egy évet Pesten töltött. Megismerkedett az Auróra-kör tagjaival, és életre szóló barátságot kötött Vörösmartyval.

Arató Endre

Kulturális és politikai kapcsolatok a magyar és a nem magyar polgári-nemzeti mozgalmak között

Sajátos területe a kulturális kapcsolatoknak az irodalmi párhuzamok, a hasonló motívumok, az analóg jelenségek előfordulása. Ezek – persze a számottevő különbségek mellett – átfogták az egész irodalmi életet: műfajokban, egyes költői alkotásokban, írói egyéniségekben, tematikai rokonságban, stilisztikai, verstani hasonlóságokban egyaránt kifejezésre jutottak. Hogy az összehasonlító irodalomtudomány legismertebb eredményeire hivatkozzunk: Vörösmarty és Holly eposzai; Musicki, Virág Benedek és Baróti Szabó; Vörösmarty és Kollár, vagy Petőfi és Janko Král' rokonsága szembetűnő.

A személyes érintkezés

A mindkét literatúra belső törvényszerűségeiből fakadó párhuzamok kitűnően észlelhetők tevékenységében, hisz Vitkovics mindkettő sűrűjében élt. Magáénak vallotta őt a magyar irodalom: Berzsenyi is írt hozzá ódát; ortodox rítusú temetésén friss sírhantját Vörösmartyal az élen magyar írók állták körül, és a türelmetlen Horvát István írt róla nekrológot.

Az irodalmi-művelődési visszhang, a fordítások

A szerb folklór felé fordulás a magyar irodalomban együtt járt egy mélyebb, a magyar műköltészetre gyakorolt szerb hatással is. Szerb népdalok gazdag, változatos versformái közül az egykorúlag „szerbus manier”-nak nevezett, de az új kutatások eredményei alapján inkább szerb-horvát tízesnek (deseterac) mondható forma (ötös trocheusok rímtelen, szakozatlan sorozata) volt a magyar költészetben a legismertebb. Ezt a versformát először Kazinczy használta, majd Kölcsey, aki nemcsak fordításaiban, hanem költeményeiben is követte. Versei azután nagy hatással voltak a „szerbus manier” legnagyobb művelőjére, Vörösmarty Mihályra, aki több költeményében használta a szép szerb népdalok versmértékét, versformáját.

Vörös Károly

Az új program és Széchenyi

Eötvös (akit Széchenyi különben is bizalmatlanul szemlélt), Vörösmarty, nevesebb és névtelen kisemberek, végül maga a nagy taktikai ügyességgel védekező Kossuth és – akitől Széchenyi talán legkevésbé várta – Deák, majd Wesselényi is: mind a Pesti Hírlap modorát védelmezték, sőt – s éppen Deák megfogalmazásában – azzal vádolták Széchenyit, hogy a modort kárhoztatva szinte igazolja a kormánynak a sajtó- és szólásszabadság megfojtására tett korábbi terrorisztikus lépéseit.

A Védegylet

De Vörösmarty is benn ül a választmányban és a statisztikus Fényes Elek is.

Az Ellenzéki Nyilatkozat

A Nemzeti Kör gróf Ráday Gedeon, a Pesti Kör gróf Teleki László elnöklete alatt működött mint az ellenzéki eszmék fóruma. Előbbi – mely Vörösmarty tanácsára Petőfi első kötetét adta ki – mérsékeltebb, utóbbi türelmetlenebb, radikálisabb volt. A két kör különben 1847 elején Teleki László elnökletével Ellenzéki Kör néven egyesült, hogy így – mint az ellenzék körlevele hangsúlyozta – biztosítsa a politikai pártegységet és mint a párt társadalmi mozgalmának központja társadalmi síkon is erőteljesebben harcolhasson a konzervatívok hasonló, a szélesebb rétegek megszervezésére és befolyásolására szánt szervezete, a Gyűlde ellen.

Az ellenzéki program azonban nehezen akart megszületni: a nézetkülönbségek is még fennálltak, Deák sem jött el a márciusi konferenciára. De a jelenlévő ellenzéki vezetők és vidéki küldöttek jó része most már nem akart tovább várakozni, ha Kossuth programjavaslatát túl radikálisnak találták is. Egy kidolgozandó nyilatkozat alapjául azonban elfogadták: bizottságot küldtek ki továbbmunkálására, s végső formába öntésére Deákot hívták fel. Ez elől már neki sem lehetett kitérnie: a következő pesti vásár alkalmából ismét összegyűlt ellenzékiek 1847. június 5-én így végre kiadhatják óvatosan nem nevén nevezett programjukat, az Ellenzéki Nyilatkozatot.

A nyilatkozat bevezetőjében (inkább Széchenyivel, mintsem a konzervatív programmal vitatkozva) fenntartja az ellenzék jogát a kormány ellehőrzésére s kijelenti, hogy e joggal élni is fog mindig, ha annak intézkedései törvényellenesek, vagy „következményeikben a haza közérdekeire s az alkotmányos élet fenntartására és kifejlődésére károsak”. Annál is inkább jogosult erre, mert nem többségre támaszkodó alkotmányos kormányról van szó, emellett e kormány a birodalom más tartományait abszolutisztikusan kormányzó, s így a hazai alkotmányos viszonyokat ellenszenvvel néző erők befolyása alatt áll. Mindez nem ad garanciát arra, hegy a kormány valami új irányt kezdene, hiszen a régi sérelmek orvoslását meg sem kísérli. A nyilatkozat ezután felsorolja a sérelmeket: a Partium vissza nem csatolását; a határőrvidék katonai kormányzatát; itt és általában az iskolákban a nyelvtörvény végre nem hajtását; a horvát tartománygyűlés átszervezését; az adminisztrátori rendszer bevezetését. Mindez azt bizonyítja, hogy nagy szükség van alkotmánybiztosítékokra: parlamentáris felelős kormányra; egyesülési és gyülekezési szabadságra; „célszerű sajtótörvényekkel körülírt” sajtószabadságra; szükséges továbbá Erdély és Magyarország uniója; az, „hogy a honpolgárok minden osztályainak érdekei a más nyelvű népségek óvatos kíméletével, nemzetiség és alkotmányosság alapján egyesíttessenek”, és a vallásszabadság.

Ezek után tér rá a nyilatkozat a tulajdonképpeni reformok kérdésére, „miknek minél előbbi létrehozását, az idő és helyzetünk körülményei szerint a hon javára múlhatatlanul szükségesnek hisszük”. Ilyenként sorolja fel a közteherviselést (feltételéül kötve ki az adó felhasználásának országgyűlési meghatározását és számonkérését); a nem nemes, főleg pedig a szabad királyi városi és szabad kerületi népesség „képviselet alapján úgy törvényhozási, mind helyhatósági jogokban” való részesítését; a törvény előtti egyenlőség kimondását; az úrbéri viszonyok kármentesítés melletti megszüntetését, kötelező örökváltság útján, tehát „a státus közbenjöttével”, állami közreműködéssel; végül az ősiség eltörlésével „a hitel és birtokszerzés biztosítását”.[3] Végül hangmsúyozza az ellenzék ragaszkodását a Pragmatica Sanctióban meghatározott birodalmi kapcsolathoz, de ragaszkodik az ország utoljára 1790-ben megerősített önállóságához, s utal arra, hogy Magyarország és az örökös tartományok kapcsolatának bizonyára javára válnék, ha utóbbiak is alkotmányosan kormányoztatnának.

Ellentétben a konzervatív programmal, az Ellenzéki Nyilatkozat világos és pontosan fogalmazott szöveg: egyértelmű állásfoglalásokkal és világosan meghatározott reformkövetelésekkel. Az óvatos fogalmazás azonban emellett még olyan apró támpontokat is elrejtett a szövegben, melyekből szükséghez képest a program továbbfejlesztése is kiindulhat; így a népképviselet igényének, vagy a minden osztály, illetve a más nyelvű hazai népek egyesítendő érdekeinek említésekor. Egészében azonban mindez már alaposan túllép a fennálló feudális viszonyokat csupán módosító, de gyökereiket nem érintő reform keretein: a polgári átalakulásnak az 1830-as évek kezdetétől állandóan formálódó, alakuló, a politikai és társadalmi viszonyokkal, feltételekkel egyeződő programja, illetve annak alapvetése most készen áll előttünk. Választ várva a társadalomtól (egyelőre s közvetlenül még mindig csak a nemességtől) arra: elismeri-e ezeket a kérdéseket sajátjainak és megoldásukat saját válaszainak?

A válasz előfeltétele: magának a nyilatkozatnak közzététele azonban nem ment simán. Az egy kis kőnyomdában cenzúra nélkül kinyomott és szétküldött példányoknak a hatóság csakhamar nyomára jött és a nyomdát is lefoglalták; így a további példányok közzététele elmaradt. Ezért nyomtatásban a nyilatkozat először csak abban a kötetben láthatott napvilágot, melynek Németországban való kiadását még 1846 végén a Pesti Kör határozta el, hogy ebben az ellenzék a cenzúra gáncsoskodásaitól szabadon fejthesse ki álláspontját. A kötet Ellenőr, politikai zsebkönyv címen 1847-ben Bajza szerkesztésében meg is jelent, többek között nemcsak olyan, aktualitást a legutóbbi országgyűlés kudarcából és az udvar taktikájából nyert történeti tanulmánnyal, mint a Tinódi álnéven író Horváth Mihályé az 1802. évi országgyűlésről, hanem az öreg, ekkor már három éve halott Kisfaludynak Kossuth a győri csata nemességét becsmérlő cikkére adott, annak idején a cenzúra által közölni nem engedélyezett válaszával, mely most keserűen a nemesség elé tárta nemcsak az udvar bűnös és rosszindulatú hanyagságát a felkelés felfegyverzésében, hanem a hivatalos katonai vezetés tudatlanságát és a nádor tehetetlenségét is. Ezek mellett számos, az utóbbi országgyűléseken, vagy azok kapcsán fontos kérdésekben elhangzott beszéd és megjelent cikk (mint Szemere, Szalay, Irinyi, Lukács Móric írásai) világították meg az ellenzék álláspontját. Hunfalvy közgazdasági problémákról értekezett Adam Smith szellemében; Beniczky az udvarnak az országot elszegényítő gazdaságpolitikáját leplezte le. De voltak itt versek is Petőfitől (többek között a Palota és kunyhó), Vörösmartytól, Garaytól stb. – mintegy az ellenzéki magatartás és tábora kiterjedtségét és színvonalát is érzékeltetendő.

A romantika az irodalomban

Sorukba ékelődve azonban 1825-re egyszerre a romantika teljes zenekarának ragyogó, kiteljesedett hangzásával felzendül a Zalán futása: a magyar irodalmi romantika valódi nyitánya. Vörösmarty a hősi eposz konvencionális hadi cselekménye, kollektív elemeinek hangsúlyozása mellett itt már helyt ad a magánéletnek, s egyik fő vonalként iktatódik be az egyéni sorsok és érzelmek nemegyszer magas érzelmi hőfokú lírikus elemekkel kifejezett ábrázolása. A történelem éss a politika azonban e légkörben más műfajokban is ihletőjévé válik a romantikának: egyelőre a költészetben, ahol a legjobb művekben azzal már szorosan össze is ötvöződik. Mint említettük: Kölcsey Himnusza 1823 januárjában, a nemesi ellenállás válságának csúcspontján lát napvilágot, egy már romantikus-hazafias szabadságódák és nem kevésbé romantikusan szubjektivista-pesszimista filozófiai költemények alkotta sor szerves részeként. Ahogy – s ugyancsak e kezdődő romantika jegyeivel – ekkor aratják nagy sikereiket Kisfaludy Károly első hazafias történelmi drámái.

De az 1820-as évek folyamán, az abszolutizmus nyomásának csökkenésével, végül lassanként a romantika hatása alá kerülnek azok a műfajok is, melyeket az abszolutizmussal szemben a polgárosodás felé induló társadalom ennek megfelelően bővülő irodalmi érdeklődése már az 1810-es évektől a magyar irodalomban is életre hívott: a szépprózai elbeszélés, a novella, az egyfelvonásos, a ballada, a románc és ezzel együtt, a történelem keretein túllépve, mindazon egyre differenciálódó témák és tartalmak is, melyeket e műfajok általában hordozni szoktak. Most már általuk s a rajtuk keresztül megközelített egyre hétköznapibb valóság anyagával is erősödve idézik fel Kisfaludy Károly vígjátékai, s az ő és [[Fáy András]] első elbeszélései a hazai társadalmi valóság egyes jellegzetes alakjait és színeit, a nemesi udvarházaktól a népies helyzetdalok paraszti, kispolgári világáig. Bővülő műfajai révén az irodalom a valóság egyre szélesebb rétegére terjesztheti ki hatáskörét. Sőt, Kölcsey Kazinczyval polemizáló tanulmánya a nemzeti hagyományokról (1826) elvileg is éppenséggel a köznépi dalt állítja mintául a már a romantika jegyébe lépett nemzeti műköltészet elé. Kölcsey maga is kísérletezik e területen korai dalaiban: költészetének ezekre az évekre jellemző és majd Bajza által tovább viendő másik fő ágában. A romantika így még alig indult útjára, máris az irodalom széles területein válik uralkodóvá olyannyira, hogy 1828-ra a magyar költészet történetéről adott áttekintésében Toldy Kazinczy mellett legnagyobb hangsúllyal már Kisfaludy Károlyt és Vörösmartyt emelheti ki mint a kortársi költészet legfőbb alakjait. Nem alaptalanul: a reformkort előkészítő esztendőknek a politikaival egyidejű, azzal közös gyökérről táplálkozó, már Kazinczy által a politika mögött álló mélyebb társadalmi igénnyel is szinkronba hozott és összekapcsolt irodalmi mozgalmaiban ettől kezdve a romantika megjelenése és Vörösmarty játssza a fő szerepet.

A következő évtizednek, az 1830-as éveknek, a reformkor első évtizedének irodalmára így már a romantika kiteljesedése nyomja rá bélyegét. Központi alakja továbbra is Vörösmarty marad, akinek most, a nyelvújítás során kiformálódott nyelv teljes pompájával bomlik ki gazdag romantikus lírája, s aki a drámával is megpróbálkozik. Sajnos, folytatás nélkül maradt, a német tündéries drámát részint a hazai népmesei hagyományba öltöztető, részint azonban gazdag és romantikus filozófiai tartalommal is megtöltő, s egészében finom és gazdag lírával összefogó mesejátéka, a Csongor és Tünde (1831) után, az az évtized végére elfordult a feudális erkölcsiségű német mintáktól és a francia romantikus dráma felé tett lépéseket. Vörösmarty mellett a romantika költészetének másik irányát az akkor bontakozó, a költőként lassan elhallgató Kölcsey korábbi lírájához csatlakozó (ám ezen át egyes vonásaiban Kazinczy neoklasszicizmusáig, sőt a szentimentalizmusig is visszanyúló), s legszínvonalasabban Bajzánál megjelenő költészet fogja képviselni. Ez a költészet feloldotta, és mintegy a korszak átlagos olvasóközönségének léptékére alkalmazta (egyszersmind azonban le is fokozta) a romantikát: monumentalitás és szenvedély nélkül, de nagyon is élő érzelmekkel telítve azt. Az érzelmeket visszafojtó vagy merev formákba szorító feudális normák elleni, már a szentimentalizmussal megindult lázadást a romantika viszont még történeti köntösben is immár polgáriasodó viszonyok közé állítja, az egyéni érzelmeket ennek megfelelő magatartás- és ízlésformákba öltöztetve. Az 1840-es évekre az irodalomban már az így kialakult polgárias formák lesznek a magatartás és ízlés legelterjedtebb modelljei, mint ahogy ezek jelennek meg majd a képzőművészet, elsősorban a festészet egyes műfajaiban: irodalom és képzőművészet vonatkozásában egyaránt az úgynevezett biedermeier jegyeiként.

Mert a biedermeier – megfelelő színvonalú alkotó esetén – képes tükrözni a kibontakozó és társadalmi bázisában éppúgy, mint hatókörében szélesedő polgáriasodó életmód és magatartás őszinte vonzalmát az intimitáshoz és a magánélet kis körén belüli, kulturált eszközökkel biztosítható harmóniához: korábban elsősorban a feudalizmus vezető rétegeinek privilégiumaihoz. Alapjában és lényegében bár korlátozott, de pozitív modell ez, ha, kivált a gyengébb képességű írók vagy festők, az irodalmi és festészeti tömegtermelés igényei és a harsányabb ábrázoláshoz szokott szélesebb olvasó és műélvező tömegek együttes hatására csakhamar erősen eltorzul is: benne az érzelmek átadásának helyére benyomul az érzelgősség, a polgárias modor sokszor modorossággá változik és a szenvedély szenvelgéssé, az intimitás korlátoltsággá. A biedermeier olyan hátrányaként, amelynek veszélyéről megromlott formái – melyekkel a továbbiakban gyakran fogunk találkozhatni – nagyon is világos tanúságot tesznek. Ugyanakkor a biedermeier gyors és széles megromlását kétségtelenül elősegítette az, hogy maga nem eredeti stílus: nem állnak mögötte egyértelmű meghatározók. Egyfajta keverék, s mint ilyen, származéka lévén a szentimentalizmusnak és a romantikának, e másodlagosságában már eleve sem rendelkezett kellő mélységgel és tagoltsággal ahhoz, hogy a felhasználás különböző szintjeihez minden esetben színvonalasan alkalmazkodjék.

A romantika a széppróza területén is most emelkedik művészi magasságra: Kölcsey országgyűlési beszédeiben a politikai, Parainesisében a filozófiai próza, kiegészülve a magyar nyelvű leíró prózának egy, csak Kazinczy memoárjaihoz hasonlítható remekművével, a költő országgyűlési naplójával. Ekkor jelenik meg a modern regény: előbb Fáy még kissé száraz, elkésetten klasszicista ízű Bélteky házával (1832), de négy év múlva már Jósika Miklós immár valóban romantikus történelmi regényével, az átütő sikerű Abafival – első művével egy, a továbbiakban is a romantika jegyében álló irodalmi pályának, és még szívósabb életű műfajnak.

Az 1830-as évekre, a kibontakozó reformkor első nagy évtizedére így az egész irodalom mar a romantika jegyében áll, olyan magatartást tükrözve, mely már egyre szélesebb fronton éles ellentétben van az abszolutizmus összes vetületével. E magatartás általános, széles társadalmi bázisa folytán a romantikusok kezére kerül a kibontakozó irodalmi kritika normákat és eszményeket meghatározó tevékenységén át az irodalom és az általa befolyásolt magatartás eszmei irányítása is. Élén a költő Vörösmarty áll.

A realizmus felé

Mert az 1840-es évek a továbbélő: ám egyrészt – Vörösmartynál – a gondolatilag elmélyülő, másrészt – a biedermeier és főleg (s egyre inkább) epigonjainak vonulatában – a most induló divatlapok révén a magatartást illetőleg szélesen kiterjedő, de szenvedélyben és erőben már megfogyatkozó romantikus költészet mellett egyre inkább a regény évtizedét jelentik.

A népiesség jelentkezése

Hiszen akar A helység kalapácsa, akár Az elveszett alkotmány a hagyományos, még Vörösmarty által is annyira kedvelt, klasszikus hősköltemény irgalmatlan és a műfajt a továbbiakra immár bármilyen pozitív tartalom ellenére is lehetetlenné tevő paródiája.

A magyar színjátszás kiteljesedése

És sikerrel: 1837. augusztus 22-én Lendvay kimondja az első szót a Pesti Magyar Színház színpadán. Vörösmarty Árpád ébredésének a sírból feltámadó Árpád fejedelmeként.

A stílusváltozás kezdetei a képzőművészetben

Mert a Zalán futásának évében Spiró Ede Rómában már egy Magyarország és Erdély egyesítése című képen dolgozik, három év múlva az élelmes Wándza Mihály is két nagyméretű magyar történelmi képet mutat be a közönségnek. Ettől fogva már szakadatlan a történelmi képek tematikailag egyelőre Árpád és a Hunyadiak körül csoportosuló áradata. És ha ezek szerkezetében, művészi eszményeiben többnyire még erősen kísért is a klasszicizmus hagyománya, maga az újfajta téma, annak belső, emberi-politikai pátosza – és még inkább annak tárgyi világa: a ragyogó és egzotikus fegyverek, a prémek, tarka köntösök, a gazdag architektúra – már szükségképpen jelent szakítást a klasszicizmusnak a közepes vagy annál is gyengébb festők és még náluk is tisztázatlanabb ízlésű közönségük által amúgy is csak a témákban és jelmezekben érzékelt világával, s amivel szemben éppen a tematika és a kelléktár lesz majd az, ami őket vagy tanítványaikat lassan előkészíti ezek másfajta tartalommal való megtöltésére, és a klasszicizmus utolsó kísérleteinek elutasítására. De mivel – egészen a polgári forradalomig – a kor hazai művészei még maguk is teljesen alkalmatlanoknak látszottak nemcsak a romantikus magatartás valóban művészi ábrázolására, hanem még annak átérzésére is, a valódi nagy romantika kibontakozása a hazai művészetben csak a polgári forradalom utánra fog maradni. Mindez a fejlődés kibontakozásában (tulajdonképpen az irodalomhoz, a zenéhez és a politikához hasonlóan) többé-kevésbé pontosan alkalmazkodik a korszak belső tagolásának általános határaihoz. Ha pedig a fejlődés során az egyes határpontokon az egyes kulturális ágakban nem azonos színvonalú elemek jelennek is meg (Barabás színvonala nem Vörösmartyé), ezek mégis feltétlenül egybevágnak azzal a politikai-társadalmi igénnyel, amit képviselnek és kielégítenek.

A tudományok

A századelő első, még a nemzeti nyelv fejlesztéséért és jogaiért vitt küzdelmében fogant kísérletei (Segesvári István, Révai Miklós, Pápay Sámuel) után ezt a feladatot modern igényekkel először Toldy Ferenc fogja elvégezni. Handbuch der ungrischen Poesie című német antológiája (1828) terjedelmes bevezetésében már sajátlag szépirodalmi elvek és normák alapján dolgozik, a romantika jegyében. És ha a későbbiekben már nem vagy csak részletkérdésekben tud túllépni az irodalmi fejlődés csúcsát akkor – és akkor helyesen is – Vörösmartyban látó ítéletén, ezt a továbblépést a kor irodalomtudományának funkcióit ellátó irodalmi kritika fő vonala (elsősorban Bajza munkája révén) az ugyancsak a polgárosodás igényét tükröző kortársi irodalom helyes és immár a leghaladottabb európai polgári esztétikai normákhoz mért értékelésével fogja elvégezni, bár nem is annyira összefüggő szintézisekben, mint inkább azonos kritikai szemléletet tükröző tanulmányok, bírálatok sorában.

Szabad György

Oktatási reform és konzervatív tudatformálás

1855-ben még azt is megtiltották, hogy Vörösmarty árváinak a támogatására nyilvános előadásokat és hangversenyeket szervezzenek.

A néptömegek hangulata és mozgalmai

A hatóságok mégis indokoltan figyelték aggódó szemmel a kedvezőtlen jeleket. Az üldözött Garay János 1853. őszi temetésén feketéllő tömeget és még inkább azt a nemzeti tömegtüntetésszámba menő gyászmenetet, amely 1855-ben Vörösmarty Mihályt kísérte utolsó útjára.

A társadalomtudományok

Nagy jelentősége volt tehát annak, hogy Erdélyiben cáfolóra talált Toldynak az a tétele, amely a magyar irodalom „fénykorának” a Kazinczytól Vörösmartyig terjedő időszakot minősítette, s hozzá mérten hanyatlásnak a reformkorit. Erdélyi az irodalom történetére a hegeli fejlődéselméletet alkalmazva stíluskorszakok egymásra épülését mutatta ki, s közülük az 1840-es években uralkodóvá vált „nép-nemzeti” irányzatról bebizonyította, milyen sokoldalúan gazdagította irodalmunkat. Az irodalmi népiesség s a Petőfi-életmű elismertetéséért vívott küzdelemben Erdélyi korántsem tagadta meg más irányzatok létjogosultságát. Sőt ”nép-nemzeti” álláspontjával nagyon is össze tudta egyeztetni a kíméletlen harcot a Petőfi-epigonok népieskedése ellen. Erdélyi, aki már a reformkorban példát mutatott a néphagyományok módszeres feltárásában, nemcsak újabb közmondás- és népdalgyűjteményeket adott közre, hanem elméleti munkássága révén is egyik legfőbb ösztönzője maradt a magyar és az együttélő népek folklórja kutatásának. (A népköltészet értékeinek gyűjtésében mindenekelőtt Kriza János erdélyi unitárius püspök szerzett elévülhetetlen érdemeket székelyföldi gyűjteményével, de számtalan népdalt, balladát, közmondást, népmesét mentett meg az enyészettől – többek között – Ács Károly, Arany László, Ballagi Mór, Greguss Ágost, Szelestey László, Székely József és Szini Károly is.) A kormányzat által megbízhatatlannak tekintett és a sárospataki főiskolára szorult Erdélyi Jánosnak arra azonban nem nyílt lehetősége, hogy az irodalmi életben közvetlen irányító szerephez jusson.

Az Erdélyiéhez sokban hasonló, sőt az övével kölcsönhatásban álló küzdelmet folytatott Gyulai Pál is Toldy szűkkeblűsége ellen Petőfi és Arany irodalmi elismertetéséért, s ugyanakkor az epigonizmus sekélyességének kimutatásáért (Petőfi Sándor és lírai költészetünk, 1854). De Gyulainál felfokozódott az Erdélyinél jórészt a cenzúraviszonyok miatt jelentkező egyoldalúság Petőfi értékelésében. A tájfestő, a leíró költészet remeklőjét, a családias hangulatok lírikusát ünnepelte csupán, s fenntartással kezelte romantikus szenvedélyességét, még inkább demokratizmusát és forradalmiságát. Gyulai nagy felismerései (Katona Bánk bánjának és Vörösmarty irányt szabó szerepének értékelése) nagy tévedésekkel társultak. Így a romantika leegyszerűsítő megítélése, ami megmutatkozott Vörösmarty-elemzéseiben is és kiteljesedett a Jókai elleni támadásaiban, továbbá Vajda János és az 1860-es években jelentkező, kísérletező kedvű fiatal írónemzedék ledorongolása, mert eltértek az általa helyesnek tartott normáktól, különböztek az egyoldalúan eszményített Arany Jánostól.

A szépirodalom

A forradalmi kormányzat oldalán a végnapig kitartó Vörösmarty Mihály rekedt, a sorssal perbeszálló, Görgeire átkot szóró, egy kis reményért „velejét-vérét” kínáló hangja (Átok, Emlékkönyvbe, 1849) bizonyult képesnek a teljes azonosulásra a roppant élménnyel (Előszó, 1850). Torz figurának, a vén cigánynak (A vén cigány, 1854) vonója szólaltatta meg a legtisztábban az embertelen korszakban vergődő lélek húrjait. A forradalom és önvédelmi háború eszméit, értelmét soha meg nem tagadó, soha nem kisebbítő Vörösmarty a lezajlott küzdelem minden iszonyatát felidézve is egy új, tisztító viharban látta a feltételét annak, hogy ismét „ünnep” derüljön a világra.

Lábjegyzetek

  1. Széchenyi István, A kelet népe. Pest, 1841. 368.
  2. Publicola, A középosztályiak. Pesti Hírlap, 1843. október 23.
  3. A Nyilatkozat teljes szövegét közli: Horváth, Huszonöt év. III. Budapest, 1886. 231–239.

Művei

Irodalom