V. Ferdinánd király

A Múltunk wikiből

Hasonló névvel lásd: Ferdinánd király

Ferdinánd Károly Lipót József Ferenc Marcell osztrák főherceg (Erzherzog Ferdinand Karl Leopold Joseph Franz Marcellin von Österreich)

Bécs, 1793. április 19. – Prága, 1875. június 29.
1830-tól V. Ferdinánd néven magyar király,
1835-től I. Ferdinánd néven osztrák császár és lombard–velencei király,
1836-tól V. Ferdinánd néven cseh király
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Osztrák császár, magyar és cseh király, lombard–velencei király
1823. február 18.
Bars vármegye közgyűlése Ferdinánd trónörökös közbenjárását kéri a törvénytelen királyi rendeletek ügyében.
1830. szeptember 28.
V. Ferdinándot magyar királlyá koronázzák Pozsonyban.
1834. május 28.
Nemes Ádám, az erdélyi főkormányszék legidősebb tanácsosa, Ferdinánd főherceg királyi biztos utasítására visszautasítja, hogy a rendek által választott elnökként vezesse az országgyűlés üléseit.
Wesselényi az erdélyi országgyűlésen bemutatja az általa vásárolt sajtón cenzúra nélkül kinyomtatott országgyűlési naplót.
I. Ferenc elrendeli az erdélyi országgyűlés feloszlatását.
1835. január 30.
Ferdinánd főherceg királyi biztos elkoboztatja Wesselényi sajtóját.
1835. február 6.
Ferdinánd főherceg feloszlatja az erdélyi országgyűlést.
1835. február 7.
Ferdinánd főherceg mint királyi biztos teljhatalommal átveszi Erdély kormányzását.
1835. február 9.
Kölcsey elmondja búcsúbeszédét a magyar országgyűlésen.
1835. február 16.
I. Ferenc elrendeli, hogy az országgyűlési napló kinyomtatása miatt indítsanak pert Wesselényi ellen.
1835. február 23.
I. Ferencelrendeli, hogy Wesselényi ellen szatmári beszéde miatt hűtlenségi pert kell indítani.
1835. február 26.
Az országgyűlés felirata felterjeszti az úrbéri javaslatot.
1835. március 2.
Meghal I. Ferenc király. Trónra lép V. Ferdinánd király.
1835. március 4.
Az erdélyi királyi tábla megidézi Wesselényit.
1835. április 24.
V. Ferdinánd megbízza Reviczky Ádám magyar kancellárt a Wesselényi elleni hűtlenségi per irányításával.
1835. május 5.
A magyarországi királyi tábla felveszi Wesselényi perét. Ellenzéki követek konferenciája elhatározza, hogy az országgyűlésen fellépnek a szólásszabadságot sértő per ellen.
1835. május 25.
V. Ferdinánd jóváhagyja, hogy Reviczky Ádám magyar kancellár bevonja a Wesselényi elleni per irányításába Bartal Györgyöt és Stettner Mátét. Létrejön a titkos felségsértésügyi bizottság magva.
1835. június 9.
A kerületi ülés kimondja, hogy egyedül az V. Ferdinánd címzést fogadja el törvényesnek.
1835. június 16.
A kerületi ülés országos szólásszabadsági sérelemnek nyilvánítja Wesselényi perbe fogatását s elhatározza, hogy feliratban tiltakozik ellene.
1835. június 22.
Az országos ülésen Balogh János barsi követ kijelenti, hogy nem követne el bűnt, ha megismételné Wesselényi beszédének peresített részletét.
1835. június 24.
A királyi tábla kihirdeti a Balogh János barsi követ perbe fogatását elrendelő királyi leiratot.
1835. július 6.
A főrendek elvetik az alsótábla felirati javaslatát a szólásszabadsági sérelemről. Megkezdődik az üzenetváltás.
1835. július 23.
Bars megye újraválasztja perbe fogott követet, Balogh Jánost.
1835. augusztus 5.
József nádor elutasítja a közvetítését a szólásszabadsági sérelem megszüntetése érdekében.
1835. augusztus 12.
V. Ferdinánd felszólítja az országgyűlést, hogy feliratait címzés nélkül, a nádor közvetítésével juttassa el hozzá.
1835. szeptember 1.
A kerületi ülés kimondja, hogy felhagyva a rendszeres bizottsági munkálatok tárgyalásával, csak a legfontosabb ügyeket vitatja meg.
1835. szeptember 23.
A kerületi ülés elfogadja a jobbágytelket használó nemesek állami adó alá vetését kimondó törvényjavaslatot.
1835. szeptember 28.
Megkezdődnek a Pesti Magyar Színház építési munkálatai.
1835. október 26.
A főrendek elvileg elfogadják az úrbéres nemesek állami adó alá vetését.
1835. október 29.
Az országgyűlésen ismertetik V. Ferdinánd október 5-i királyi válaszát, melyben elutasítja, hogy a magyar nyelvű törvényszövegek tekintendők egyedül hitelesnek.
Az alsótábla elfogadja a tagosításról szóló törvényjavaslatot.
1835. október 30.
A főrendek elfogadják a tagosításról szóló törvényjavaslatot.
1835. november 7.
A kerületi ülés kimondja a nem nemesek felperesi képességét.
1835. november 14.
A kerületi ülés kidolgozza a pénzbeli adósságok rövid úton való végrehajtásáról szóló törvényjavaslatot.
1835. november 16.
A kerületi ülés kidolgozza törvényjavaslatát a kisebb ügyekben bevezetendő szóbeli perről.
1835. november 17.
A kerületi ülés kidolgozza törvényjavaslatát, mely a nem nemeseknek egy év börtönt vagy 30 botütést meghaladó büntetés esetén is megengedi a fellebbezést.
1835. november 28.
Kihirdetik V. Ferdinánd királyi válaszát a sérelmekre. Az uralkodó hozzájárul a Részek visszacsatolásához.
1835. december 1–3.
A főrendek elvetik a szóbeli perről, a rövid úton való végrehajtásról és a nem nemesek fellebbezési lehetőségéről szóló törvényjavaslatokat. A nem nemesek felperesi képességét kimondó javaslatot elfogadják.
1835. december 9.
A kerületi ülés elfogadja Széchenyi terveit a Lánchíd építéséről, bérletéről és a hídvámfizetésről.
1835. december 12.
Az országgyűlés két táblája felkéri József nádort, hogy járjon közben a magyar nyelv érdekében.
1835. december 30.
A főrendek elfogadják a szóbeli perről szóló javaslatot.
1836. január 2.
A főrendek elfogadják a pénzbeli adósságok rövid úton való végrehajtásáról szóló törvényjavaslatot.
1836. február 5.
A kerületi ülés kidolgozza törvényjavaslatát a közhasznú vállalatokról s a létesítésükhöz szükséges kötelező kisajátítás módjáról.
1836. február 10.
A szabad királyi városok követei tiltakoznak szavazatjoguk megsemmisítése, a befolyásuk nélkül hozott törvények kötelező volta ellen.
1836. március 3.
Az országgyűlés felirata az úrbérről, a jobbágytelki nemesek adózásáról, a tagosításról, a szóbeli perekről, a nem nemesek felperesi képességéről és fellebbezési jogáról, a pénzbeli tartozások rövid úton való végrehajtásáról.
1836. március 30.
Az országgyűlésen felolvassák az első, V. Ferdinánd címzéssel ellátott leiratot.
1836. április 23.
Az országgyűlés felirata a Lánchídról és a közhasznú vállalatok létesítési módjáról.
1836. május 2.
V. Ferdinánd szentesíti az 1836. évi törvényeket. Véget ér az országgyűlés.
1836. május 15.
Megjelenik az Országgyűlési Tudósítások utolsó száma.
Kossuth előfizetési felhívást bocsát ki a megindítandó Törvényhatósági Tudósításokra.
1836. május 22.
Gyulán elfogják Tormássy Jánost.
1836. május 23.
Szalontán elfogják Lovassy Ferencet.
1836. május 30.
Nagyváradon elfogják Lovassy Lászlót.
1836. június 3.
Zlinszky János főszolgabíró József nádor május 31-i parancsára hivatkozva eltiltja Kossuthot a Törvényhatósági Tudósítások megjelentetésétől.
1836. június 13.
Pest vármegye feliratban tiltakozik az ifjak elfogatása ellen.
1836. június 15.
Pest vármegye elítéli Zlinszky János főszolgabíró eljárását s feliratban tiltakozik Kossuth lapjának eltiltása ellen.
1836. július 1.
Ferdinánd leváltja Reviczky Ádám kancellárt, s helyére Pálffy Fidélt nevezi ki magyar kancellárrá.
Megjelenik a Törvényhatósági Tudósítások első száma.
1836. szeptember 22.
Ferdinánd rendeletet ad ki a főispáni hatalom gyakorlásáról.
1836. szeptember 30.
József nádor ismételten eltiltja Kossuthot a Törvényhatósági Tudósítások folytatásától.
1836. október 4.
A helytartótanács elrendeli, hogy a postahivatalok nem terjeszthetik Kossuth kéziratos lapját.
1836. október 10.
Ferdinánd elutasító választ ad 25 megyének az ifjak elfogatása ellen tiltakozó feliratára.
1836. október 11.
Pest vármegye Bécsben megjelent küldöttségét nem fogadja a király . Az ifjak ügyében tett kérésüket Pálffy Fidél kancellár elutasítja.
1836. december 12.
Bars vármegye kimondja, hogy küldöttség vigye Bécsbe az ifjak megpereltetése ellen tiltakozó feliratát.
1836. december 29.
Csanád vármegye közgyűlése felszólítja a megyéket, hogy az ifjak ügyében országos küldöttség tiltakozzon Bécsben.
1837. január 30.
V. Ferdinánd eltiltja a Törvényhatósági Tudósításokat.
1837. február 22.
A királyi tábla ítéletet hoz az ifjak perében. Lovassy Lászlót 10 évi, Tormássy Jánost másfél évi börtönre ítéli, Lovassy Ferenc büntetését eddigi fogságával letöltöttnek nyilvánítja. Lapsánszky Jánost, az ifjak feladóját 10 évi – valójában végrehajtatlan – büntetéssel sújtja.
1837. március 7.
A hétszemélyes tábla jóváhagyja a királyi tábla által hozott ítéletet az ifjak ügyében.
1837. március 21.
Pest vármegye közgyűlése felszólítja a megyéket, hogy október 1-én országos küldöttséggel tiltakozzanak a királynál az ifjak elítélése ellen.
1837. április 9.
V. Ferdinánd királyi kéziratot bocsát ki a magyarországi kormánypolitika követendő elveiről.
1837. május 5.
Letartóztatják Kossuth Lajost.
1837. május 22.
Pest vármegye sérelemnek nyilvánítja Kossuth törvénytelen letartóztatását.
1837. július 4.
Megjelenik az Orosz József szerkesztette Hírnök.
1837. július 30.
V. Ferdinánd utasítása Wesselényi és Kossuth perének gyors befejezését sürgeti.
1837. augusztus 22.
Vörösmarty Mihály Árpád ébredése című drámájának bemutatójával megnyílik a Pesti Magyar Színház.
1837. október 5.
Az erdélyi országgyűlésen felesküsznek a főkormányszék megválasztott és kinevezett tagjai. 1811 óta először helyreáll a törvényes kormányzat.
1838. december 4.
V. Ferdinánd leváltja Pálffy Fidél kancellárt. A Magyar Udvari Kancellária vezetését Mailáth Antal veszi át.
1839. március 21.
Deák Ferenc közbenjárására V. Ferdinánd engedélyezi a beteg Wesselényi gräfenbergi gyógykezelését.
1839. április 9.
V. Ferdinánd összehívja a magyar országgyűlést.
1839. április 19.
Hollandia elismeri az 1830. évi forradalom után elszakadt Belgium függetlenségét.
1839. május 4.
Pest vármegye követté választja a perbe fogott Ráday Gedeont.
1839. május 8.
V. Ferdinánd utasítja Pest megyét, hogy Ráday Gedeon helyett válasszon más követet.
1839. június 5.
Az országgyűlés első kerületi ülése. Szentkirályi Móric bejelenti Pest megye választási sérelmét.
1839. június 8.
Megnyílik az országgyűlés.
1839. június 10.
A kerületi ülés kimondja, hogy amíg a szólásszabadsági és választási sérelem nincs orvosolva, semmit sem terjeszt a király elé.
1839. június 20.
Az alsótábla kívánja, hogy az országgyűlés ezentúl csak magyar nyelvű feliratot küldjön az uralkodó elé.
1839. június 24.
A kerületi ülés megkezdi a szólásszabadsági sérelem részletes vitáját.
1839. július 4.
A szólásszabadsági sérelem vitájában az ellenzék nagy támadást intéz a bíróságok ellen, mert azok ítéleteikben nem függetlenek.
1839. július 5.
József nádor a bíróságok elleni támadások miatt felfüggeszti az országgyűlés üléseit.
1839. július 16.
Az alsótábla kidolgozza törvényjavaslatát a magyar nyelv ügyében.
1839. július 28.
V. Ferdinánd biztosítja az országgyűlést, hogy nem kívánja sérteni a választási szabadságot. Felszólítja a rendeket, hogy kezdjék meg az előadások tárgyalását.
1839. augusztus 6.
A kerületi ülés elhatározza, hogy lekéri a királyi előadások tárgyalásához szükséges adatokat, de az újoncokról nem terjeszt fel semmit, amíg a sérelmek nincsenek orvosolva.
1839. szeptember 2.
Ráday Gedeon lemond a követségről.
1839. szeptember 12.
Az országgyűlés a nádor közbenjárását kéri a magyar nyelv ügyében.
1839. szeptember 18.
Az alsótáblán megbukik az újoncozási záradék.
1839. szeptember 23.
A főrendek elvetik a szólásszabadsági feliratot s javasolják, hogy az országgyűlés alkosson új törvényt e tárgyban.
1839. október 2.
Az alsótábla elutasítja, hogy új törvényt alkosson a szólásszabadságról.
1839. október 5.
Az alsótábla megkezdi a vallási törvényjavaslat kidolgozását.
1839. október 20.
Megalakul a Pesti Hengermalom Rt.
1839. október 31.
Az országgyűlés felirata tájékoztatást kér a királytól a kért újoncok szükséges voltáról.
1839. november 1.
Választmány dolgozza ki a váltótörvény tervezetét.
1839. november 10.
Megalakul a Pesti Műegylet.
1839. november 11.
V. Ferdinánd elfogadja, hogy az országgyűlési feliratok nyelve kizárólag magyar legyen.
1839. november 13.
A kerületi ülés kimondja, hogy addig nem foglalkozik az újoncüggyel, amíg a főrendek nem engedik át a szólásszabadsági feliratot.
1839. november 21.
Az alsótábla hajlandó tárgyalni az újoncügyet, de ezt nem terjeszti fel a szólásszabadsági felirat nélkül.
1840. január 4.
V. Ferdinánd elfogadja, hogy a katonatartás ügyét, esetleges megváltását országos választmány tárgyalja meg.
1840. január 11.
Működni kezd a Pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesülés.
1840. január 31.
Az országgyűlés felirata a magyar nyelv ügyében.
1840. február 5.
A kerületi ülés tárgyalni kezdi az újoncügyet.
1840. február 15.
A kerületi ülés megkezdi a váltótörvény kidolgozását.
1840. február 20.
Az alsótábla elvben megajánl 38 ezer újoncot.
A főrendek kijelentik, hogy átengedik a szólásszabadsági feliratot, ha az alsótábla hajlandó új törvényt alkotni e tárgyban.
1840. március 2.
Az országgyűlés felirata felterjeszti a váltótörvény-javaslatot.
1840. március 24.
V. Ferdinánd leirata megígéri a szólásszabadság biztosítását.
1840. március 30.
Az alsótáblán megbukik a sérelmi záradék.
1840. április 9.
Az alsótábla 1843. május 2-ig megajánlja az adót.
1840. április 27.
Deák Ferenc József nádorral tárgyal az országgyűlésen kialakult helyzetről.
1840. április 29.
József nádor Bécsben kieszközli, hogy V. Ferdinánd kegyelmet adjon a szólásszabadsági perek vádlottjainak.
1840. április 30.
József nádor Deák és az ellenzéki vezetők tanácsára lemond arról, hogy az országgyűlésen felolvassa a szólásszabadságot elvben korlátozó kegyelmi leiratot.
1840. május 1.
József nádor az országgyűlésen ismerteti a királyi kegyelem tényét.
1840. május 4.
V. Ferdinánd utasítást ad a politikai foglyok szabadon bocsátására.
1840. május 5.
Az alsótábla ünnepélyes nyilatkozatban az utókorra hagyja a szólásszabadság biztosítását és a vallási sérelem orvoslását.
1840. május 8.
Az alsótábla a következő országgyűlésre bízza a kielégítő nyelvi törvények kiharcolását.
1840. május 10.
Kossuth Lajos kiszabadul a budai börtönéből.
1840. május 12.
V. Ferdinánd a következő országgyűlésre halasztja a vallási törvények megalkotását.
1840. május 13.
V. Ferdinánd szentesíti a törvényeket. Befejeződik az országgyűlés.
Kiszabadul börtönéből Lovassy László.
1840. június 7.
Megnyílik a Pesti Műegylet első tárlata.
1840. június 9.
A politikai életbe visszatérő Kossuth megjelenik Pest vármegye közgyűlésén.
1840. július 2.
Kopácsy József esztergomi érsek felszólítja a papságot, hogy reverzális nélkül ne áldja meg a vegyes házasságokat.
1840. augusztus 27.
Pest vármegye közgyűlése elítéli az esztergomi érsek körlevelét.
1840. október 8.
Zay Károly evangélikus főfelügyelő eltiltja L'udovít Stúrt az oktatástól.
1840. november 12.
A Magyar Udvari Kancellária engedélyezi, hogy Landerer Lajos megindítsa a Pesti Hírlapot.
1841. október 14.
V. Ferdinánd jóváhagyja a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank alapszabályait.
1842. január 7.
V. Ferdinánd Teleki Józsefet erdélyi gubernátorrá, nevezi ki.
január 18.
A helytartótanács eltiltja a megyéket a hatáskörüket meghaladó újítások bevezetésétől.
1842. január 31.
Az erdélyi országgyűlés kidolgozza törvényjavaslatát a magyar nyelvről. A szász székek beligazgatása kivételével Erdély egyedüli közigazgatási nyelvévé kívánja emelni a magyart.
1842. február 17.
Az erdélyi országgyűlés sérelemmé nyilvánítja, hogy meghallgatásuk nélkül kívánják a Részeket Magyarországhoz csatolni.
1842. március 16.
Az erdélyi országgyűlés felirata a magyar nyelv ügyében.
1842. március 25.
Sopron felszólítja a szabad királyi városokat, hogy szavazatjoguk megsemmisítése elleni tiltakozásul ne vegyenek részt a következő országgyűlésen.
1842. március 30.
Pest megye lemond bűnvádi határozatának végrehajtásáról.
1842. április 30.
Megalakul a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank.
1842. május 23.
Szabadka város körlevele javasolja, hogy szavazatjoguk elnyerése érdekében a szabad királyi városok támogassák belszerkezeti reformjukat.
1842. május 31.
Véres tisztújitás Zágráb megyélwu. A horvát magyar párt tagjait erőszakkal eltávolítják a gyűlésről.
1842. június 4.
Pavol Jozeffy szuperintendens a szlovák evangélikus papság nevében kérvényt nyújt be a királynak, amelyben tiltakoznak az erőltetett magyarosítás ellen.
1842. június 10.
Kossuth Pest vármegye közgyűlésén javasolja, hogy Horvátország kapjon teljes közigazgatási és törvényhozói önállóságot.
1842. június 16.
V. Ferdinánd Haller Ferencet horvát bánná nevezi ki.
1842. június 17.
Megalakul a Tolnai Védegylet.
1842. július 15.
Az ágostai hitvallású evangélikusok egyetemes conventje elítéli a szlovák papság Bécsbe küldött kérvényét, s vizsgálóválasztmányt küld ki az ügyben.
1842. augusztus 1.
V. Ferdinánd elutasítja az erdélyi országgyűlésnek a magyar nyelv ügyében beterjesztett törvényjavaslatát.
1843. január 11.
V. Ferdinánd biztosítja Horvátországot, hogy megvédi nemzetiségét, de a rendet helyre kell állítani az országban. Eltiltja az illír pártnevet.
1843. január 16.
Az erdélyi országgyűlés utasítja a közigazgatási rendszeres bizottmányt, hogy dolgozza ki Magyarország és Erdély uniójának feltételeit.
1843. január 30.
Szabadka város kéri, hogy országgyűlési követeit a polgárok összessége választhassa és utasíthassa.
1843. február 4.
Ünnepélyesen berekesztik az erdélyi országgyűlést.
1843. február 5.
Megalakul a Jégverés Ellen Kölcsönösen Biztosító Magyar Egyesület.
1843. február 21.
Wesselény befejezi a Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében című műve írását.
1843. március 12–13.
A Szabolcs megyei követutasító gyűlésen a konzervatívok által előállított köznemesség erőszakkal megbuktatja a haladó javaslatokat.
1843. március 13.
V. Ferdinánd nem engedélyezi a városi követválasztás módjának átalakítását. A polgárok csak a választott polgárság számának felét kitevő választót választhatnak.
1843. március 15.
V. Ferdinánd május 14-re összehívja a magyar országgyűlést.
1843. március 19.
A büntető- és javítórendszer kidolgozásával megbízott választmány befejezi munkálatát.
1843. április 4.
Véres közgyűlésen megbukik a háziadó közös viselése Zala megyében.
1843. április 10.
Zágráb vármegye közgyűlése a horvát–szlavón helytartótanács visszaállítását kéri.
1843. április 12.
Véres követválasztás Gömör megyében.
1843. április 19–20.
Véres követvalasztas Szatmár megyében, Az ellenzékiek kiverik Nagykárolyból a szintén erőszakoskodó konzervativokat.
1843. április 22.
Haller Ferenc horvát bán feloszlatja a horvát tartománygyűlést, mert a turopoljei nemesek a horvát–magyar párt többségét biztosítják.
1843. április 24.
A turopoljei nemesek távozása után Haller Ferenc horvát bán újra összehívja a tartománygyűlést.
1843. május 8.
Megalakul a Budai Színkör.
1843. május 10.
A Nemzeti Színházban előadják az Egressy Béni által megzenésített Szózatot.
1843. május 18.
Megnyílik a magyar országgyűlés.
1843. május 21.
Pozsonyban Fekete Gábor megnyitja magyar színházat.
1843. május 31.
A kerületi ülés elfogadja az országgyűlés munkarendjét meghatározó válaszfeliratot.
1843. június 6.
A kerületi ülés elfogadja a magyar nyelvi törvényjavaslatot. Az ország határain belül a magyart kívánja egyedüli hivatalos nyelvvé emelni.
1843. június 8.
Széchenyi megkezdi Adó című cikksorozatat, melyben kifejti telekdíjtervét.
1843. június 12.
A kerületi ülés kidolgozza törvényjavaslatát a vallásügyben.
1843. június 20.
Az országos ülés táblai határozattal eltiltja a horvát követeket a latin szólástól.
1843. július 5.
V. Ferdinánd elutasítja az 1839–1840. évi országgyűéés kívánatait a vallás ügyében. Leirata kimondja a lelkiismereti szabadság és vallási viszonosság elvét.
1843. július 12.
Az országgyűlés válaszfelirata.
1843. július 13.
Teremrendezés ürügyén felfüggesztik az országgyűlés üléseit.
1843. augusztus 21.
A főrendek módosítják az alsótabla nyelvi javaslatat.
1843. augusztus 28.
A kerületi ülés befejezi a büntetőjogi munkálat első, a bűnről és a büntetésről szóló részének átvizsgálását.
1843. szeptember 12.
A főrendek elutasítják az alsótábla vallási javaslatait.
1843. szeptember 15.
A kerületi ülés befejezi a büntetőjogi munkálat harmadik, a börtönrendszerre vonatkozó részének átvizsgálását.
1843. szeptember 26.
A kerületi ülés megkezdi a városi ügy vitáját
1843. szeptember 28.
Kossuth közli a Pesti Hírlapban, hogy némi módosítással tamogatja Széchenyi telekdíjtervét.
1843. november 2.
Felolvassák az országgyűlésen az október 12-ről keltezett királyi leiratot, mely megsemmisíti az alsótábla június 20-i nyelvi határozatát.
1843. november 6.
A kerületi ülés befejezi a városok belszerkezetéről szóló törvényjavaslat kidolgozását.
1843. november 13–16.
Az alsótábla zárt tanácskozáson vitatja meg az október 12-i királyi leiratra adandó választ.
1843. november 20.
A kerületi ülés kimondja, hogy a királyi leirat ellenére is ragaszkodik a június 20-i táblai határozathoz.
1843. november 21.
A kerületi ülés 16 szavazatot biztosít a városok számára.
1843. december 1.
Az október 12-i 1eiratra adandó válasz országos vitája a horvát követek latin felszólalása nyomán botrányba fullad.
1843. december 3.
Megalakul a Magyar Kereskedelmi Társaság.
1843. december 5.
Az alsótábla kimondja, hogy óvást emel a horvát követek latin felszólalása ellen, de tettleg nem akadályozza azt.
1843. december 7.
Kossuth Kiábrándulás című vezércikkében kifejti, hogy a nemesség egyedül nem képes az átalakulás megvalósítására.
1843. december 9.
Zágrábban a horvát–magyar pártot támogató nemeseket fegyverrel kiüldözik a városból.
1843. december 11.
Az országgyűlés felirata a magyar nyelv ügyében.
1843. december 28.
V. Ferdinánd megparancsolja Zágráb vármegye közönségének, hogy engedelmeskedjen tisztikarának.
1844. január 23.
V. Ferdinánd elutasítja, hogy a magyar legyen az egyedül hivatalos nyelv. Engedélyezi, hogy az országgyűlés és a törvények nyelve kizárólag ez legyen, így tanácskozzon a helytartótanács, a főtörvényszékek, s magyar legyen a kancellária kiadmányainak nyelve is.
1844. január 24.
A kerületi ülés befejezi vitáját a megyei tanácskozások és választások rendjéről.
1844. január 27.
A kerületi ülés elfogadja a törvény előtti egyenlőségen alapuló esküdtszéket.
A Nemzeti Színház bemutatja Erkel Ferenc Hunyadi László című operáját.
1844. január 30.
A január 23-i királyi válasz hatására a kerületi ülés felfüggeszti a június 20-i nyelvi határozatot. A megtagadott nyelvi kívánságokat ismételten fel kívánja terjeszteni.
1844. február 1.
Az országgyűlési ifjúság tüntet a Pozsonyban megjelenő Uray Bálint szatmári követ ellen.
1844. február 23.
A kerületi ülés elfogadja az évenkénti országgyűlésről szóló törvényjavaslatot.
1844. február 28.
Az országgyűlés felirata a magyar nyelv ügyében.
Az országgyűlés feliratban kéri, hogy a király engedélyezze a katonai élelmezési és beszállásolási költségek megváltását.
1844. március 6.
A kerületi ülés országos választmányt kíván, mely módozatokat dolgozna ki az ország közszükségeinek fedezéséről.
1844. március 13.
A helytartótanács szerződést köt a Magyar Középponti Vasúttársasággal.
1844. március 30.
A főrendek befejezik a városi kérdés vitáját. Az alsótábla javaslatainak nagy részét elutasítják.
1844. április 11.
Kossuth bejelenti, hogy megválik a Pesti Hírlaptól.
1844. május 9.
A főrendek elvetik az évenkénti országgyűlésről szóló javaslatot.
1844. május 16.
V. Ferdinánd jóváhagyja a magyar Középponti Vasúttársaság alapszabályait.
1844. május 31.
Megalakul a Pesti Cukorfinomító Gyár-egyesület.
1844. június 18.
A Nemzeti Színház bemutatja Vörösmarty Mihály Czillei és a Hunyadiak című drámáját.
1844. július 1.
A Világ Budapesti Hiradó néven, Dessewffy Emil szellemi irányítása alatt jelenik meg.
1844. július 4.
Szalay László átveszi a [http://adtplus.arcanum.hu/hu/collection/PestiHirlap/ Pesti Hírlap[ szerkesztését.
V. Ferdinánd megparancsolja Mailáth Antal magyar kancellárnak, Jósika Samunak és Szögyény Lászlónak, hogy dolgozzák ki az országgyűlés után folytatandó politika elveit.
1844. július 15.
A kerületi ülés felirattervet dolgoz ki, melyben a bevezetendő védvamrendszer érdekében adatokat kérne az uralkodótól.
1844. július 30.
Az országgyűlés feliratban kéri a királyt, hogy a Magyar Középponti Vasúttársaság érdekében ne engedélyezze a Duna-jobbparti vasutat.
1844. augusztus 1.
A kerületi ülés elvileg elfogadja, hogy a papi javak az állam közszükségeire fordíthatók, de lemond az azonnali rendelkezésről.
1844. augusztus 3.
A főrendek nem hajlandók érdemben megvitatni az alsótábla javaslatát a megyei tanácskozások és választások rendjéről.
1844. augusztus 14.
A kerületi ülés kimondja, hogy azokat a vallási cikkelyeket, melyekben a két tábla megegyezett, külön felterjeszthetik.
1844. augusztus 17.
A kerületi ülés befejezi a büntetőjogi munkálat második részének átvizsgálását.
1844. augusztus 29.
A kerületi ülés elfogadja a nem nemesek birtokbírhatási képességét.
1844. augusztus 30.
A főrendek elutasítják a védvámrendszert.
1844. augusztus 31.
A kerületi ülés elutasítja az általános hivatalképességet, a közigazgatási hivatalokra azonban kinevezhetők, illetve választhatók a nem nemesek is.
1844. szeptember 3.
Az országgyűlés felirata az unitárius vallás befogadásáról.
1844. szeptember 10.
A főrendek elutasítják az esküdtszék bevezetését.
1844. szeptember 13.
Az országgyűlés felirata adatokat kér a királytól a vámrendszer meghatározása érdekében.
1844. szeptember 21.
Az országgyűlés felirata a szabad átmenetről.
1844. szeptember 24.
A kerületi ülés engedélyezi, hogy az alakuló Védegylet az alsótábla termét használja.
1844. szeptember 25.
A kerületi ülés lényeges pontokon közeledik a főrendek álláspontjához a városi javaslat megmentése érdekében.
1844. október 6.
Megalakul a Védegylet,
1844. október 7.
A kerületi ülésen nagy kisebbségben marad a háziadó közös viselése.
A kerületi ülés befejezi a hitelintézetről. szóló javaslat kidolgozását.
1844. október 8.
A kerületi ülés törvényjavaslatot dolgoz ki a Magyar Középponti Vasúttársaság érdekében.
1844. október 12.
Az országgyűlés felirata a nemesi javak bírhatásának kiterjesztéséről.
A kerületi ülés a vukovár-fiumei vasút részére minden kedvezményt megad, amit hasonló vállalatok kapnak.
1844. október 14.
A kerületi ülés az országos közszükségek fedezésére 2 millió 585 ezer pengő forint szabad ajánlatot tesz.
1844. október 15.
A kerületi ülés ünnepélyes nyilatkozatot fogad el, miszerint múlhatatlanul szükséges a közteherviselés.
1844. október 18.
A főrendek az általános hivatalképesség kimondását javasolják.
1844. október 19.
A kerületi ülés kidolgozza töréenyjavaslatát a közmunkákról.
1844. október 25.
Az orszaggyűlés felirata a hitelintézetről.
V. Ferdinánd elfogadja a birtokképesség kiterjesztését és a szabad vallási átmenetet.
1844. október 28.
A kerületi ülés felirattervet dolgoz ki, melyben az eredménytelenségre való tekintettel 1845. novemberre újabb országgyűlés összehívasát kéri.
1844. október 31.
Az országgyűlés felirata a hivatalképesség kiterjesztéséről.
A főrendek három évre szóló 1–1 millió pengő forintra csökkentik az alsótábla szabad ajánlatát.
1844. november 2.
V. Ferdinánd jóváhagyja a hivatalképesség kiterjesztését,
1844. november 6.
Az országgyűlés felirata a váltőtörvénykönyv módosításáról.
1844. november 7.
Megkezdődik a törvényszövegek egyeztetése.
A kerületi ülés a főrendekre hárítja a felelősséget a varosi kérdés bukásáért.
V. Ferdinánd tagadja az országgyűlés rendelkezési jogát a vámkérdésben.
1844. november 8.
Az országgyűlés felirata a közmunkák szabályozásáról.
1844. november 9.
Az országgyűlés felirata a vukovár-fiumei vasútról.
A kerületi ülés törvénytelenséggel vádolja a kormányt a Részek visszacsatolásanak elmulasztásáért. Határozatban ítéli el a vámügyben adott elutasító királyi választ, s az ipar támogatását a nemzetre, a Védegyletre bízza.
1844. november 10.
Az országgyűlés felirata a Magyar Középponti Vasúttársaság tárgyában.
1844. november 11.
V. Ferdinánd jóváhagyja a bevezetendő adminisztrátori rendszer elveit.
A kerületi ülés a főrendek ellenallására hárítva a felelősséget, leveszi a napirendről az országos pénztár ügyét.
1844. november 13.
V. Ferdinánd szentesíti a törvényeket. Befejeződik az országgyűlés.
V. Ferdinánd Apponyi Györgyöt udvari másodkancellárrá nevezi ki, az Erdélyi Udvari Kancellária vezetésével Jósika Samu másodkancellárt bízza meg.
1844. november 14.
Pest vármegye közgyűlése pártfogolja a Védegyletet.
1844. november 19.
V. Ferdinánd utasítja a helytartótanácsot, hogy az engedély nélkül működő egyesületeket tiltsa be.
1845. január 3.
V. Ferdinánd kivonja a horvátországi cenzúrát a helytartótanács hatásköre alól, s a horvát bán felügyelete alá rendeli azt.
1845. január 7.
A helytartótanács felszólítja a törvényhatóságokat, hogy jelentsék be a területükön működő egyesületek alapszabályait.
1845. január 30.
Széchenyi A pisztoly időelőtti elsütése című cikkében megtámadja az önkéntes adóvállalást,
1845. február 2.
A Gyáralapító Társaság Kossuth megválasztását elkerülendő elhalasztja az igazgatóválasztást.
1845. február 9.
Deák a szentgróti fiókvédegylet alapításakor mondott beszédében kiáll a Védegylet mellett.
1845. február 16.
Kossuth kilép a Gyáralapító Társaság igazgatóválasztmányából.
1845. február 19.
Mailáth Antal kancellár utasítja a főispánokat, hogy nyolc napon belül nyilatkozzanak, el tudják-e látni feladatukat a megyékben.
1845. február 26.
Megkezdődik a főispáni helytartók (adminisztrátorok) tömeges kinevezése.
1845. március 10.
Pest vármegye utasítja tisztikarát, hogy a főispáni helytartót ne engedje törvénytelenül beavatkozni a megye közigazgatásába és bíráskodásába.
1845. március 16.
A Gyáralapító Társaság közgyűlésén Széchenyi lemond alelnöki tisztéről, s a társaság feloszlatását javasolja.
1845. március 20.
V. Ferdinánd jóváhagyja a főispáni helytartók tevékenységét szabályozó utasítást.
1845. április 1.
Megjelenik az Iparegyesület lapja, a Hetilap.
1845. április 13.
A Gyáralapító Társaság közgyűlése a további fennállás mellett dönt.
1845. április 15.
Szabolcs vármegye közgyűlése körlevélben figyelmezteti a megyéket a törvénytelen adminisztrátori rendszer veszélyeire.
1845. április 19.
Szerém vármegye védnöksége alatt megalakul a Vukovár-Fiumei Vasútegylet.
1845. április 24.
Pesten megnyílik az Iparműcsarnok.
1845. április 26.
Feloszlik a Pesti Kikötő Egylet, mert nem tud megegyezni a várossal.
1845. május 18.
Széchenyi megkezdi A szentgróti beszéd elemzése című cikksorozatát, amelyben megtámadja a Védegyletet.
1845. június 8.
Vásárhelyi Pál benyújtja tervezetét a Tisza szabályozásáról.
1845. június 14.
A szerémi vasúttársaság elvben elfogadja a Magyar Kereskedelmi Társasággal való egyesülést.
1845. június 23.
Tisza Lajos főispáni helytartó a bihari tisztújításon nem jelöli az ellenzék képviselőit.
1845. június 30.
Megszűnik a Hírnök.
1845. július 1.
Csengery Antal veszi át a Pesti Hírlap szerkesztését.
1845. július 8.
Elhelyezik Zay Károly zayugróci posztógyárának alapkövét.
1845. július 28.
A zágrábi tisztújítason a horvát–magyar párt győz.
1845. július 29.
17 halottal járó véres összeütközés a katonaság és a zágrábi tisztújításon megjelenő illírpárti nemesek között.
1845. augusztus 1.
L'udovít Štúr szerkesztésében megjelenik a Slovenskje Národnje Noviny.
1845. augusztus 11.
A honti ellenzék körlevélben ismerteti a megye Luka Sándor főispani helytartótól elszenvedett sérelmeit.
1845. augusztus 12.
Véres verekedés robban ki a két párt hívei között Hont vármegye közgyűlésén.
1845. augusztus 16.
V. Ferdinánd Széchenyi Istvánt a helytartótanács közlekedésügyi bizottságának elnökévé nevezi ki.
1845. augusztus 21.
Apponyi György magyar másodkancellár emlékirata új horvát politika alapelveit vázolja fel.
1845. augusztus 28.
Pest vármegye közgyűlése választmányt bíz meg az alkotmányos felelős kormány elveinek és lehetőségének kidolgozásával.
1845. szeptember 14.
V. Ferdinánd megparancsolja, hogy a horvát tartománygyűlésen csak báni meghívóval rendelkezők szavazhatnak.
Megalakul a Vukovár-Fiumei Vasút Építésére Egyesült Társaság.
1845. szeptember 23.
Megnyílik a horvát tartománygyűlés.
1845. szeptember 26.
A horvát tartomanygyűlés megsemmisíti a turopoljei nemesség fejenkénti szavazatjogát.
1845. szeptember 27.
Antun Josipović turopoljei gróf vezetésével a horvát–magyar párt tiltakozik a tartománygyűlésről való kizárásuk ellen.
1845. október 9.
A horvát tartomanygyűlés elfogadja a tartománygyűlés reformjáról kidolgozott tervezetet. Zágráb megyében a turopoljei nemesek kollektíve kapnak egy szavazatot.
1845. október 14.
Befejeződik a horvát tartománygyűlés.
1845. október 15.
Kettéválik a Nemzeti Kör. Megalakul a Pesti Kör.
1845. november 12.
Pest vármegye feliratban ítéli el a kormány horvát politikáját. A feliratot küldöttség viszi Bécsbe.
1845. november 16.
Pesten fáklyászenét adnak a Védegylet vezetőinek.
1845. november 17.
Megnyílik a Védegylet közgyűlése.
1845. december 1.
A Budai Alagút Társaság jóváhagyja alapszabályait.
1845. december 10.
József nádor figyelmezteti Pest megyét, hogy küldöttsége engedély nélkül ne induljon Bécsbe.
1845. december 15.
Tisza Lajos főispáni helytartó katonasággal távolíttatja el az ellenzék vezetőit Bihar megye közgyűléséről.
V. Ferdinánd nem fogadja Pest vármegye küldöttségét.
1846. február 21.
V. Ferdinánd a görög nem egyesült vallásúakra is kiterjeszti az 1844:III. tc. által a vallási átmenetnél adott kedvezményeket.
1846. február
Lengyelországban felkelés tör ki.
1846. március 3.
Zala vármegye korlevele általános támadást indít a kormány politikája ellen.
1846. március 18.
Zala körlevele kapcsán Pest megye gyűlésén Kossuth kifejti, hogy a következö országgyűlésen a felelősség, népképviselet s a közadózás megteremtésével a sérelmek okait kell kiküszöbölni.
1846. március 19.
A Nemzeti Múzeumban megnyílik a József képcsarnok.
1846. április 5.
V. Ferdinánd Mailáth Antal magyar kancellárt meghatározatlan időre szabadságon a. A kancellária vezetését Apponyi György másodkancellár veszi át.
Széchenyi elnökletével véglegesen megalakul a Balatoni Gőzhajózási Társaság.
1846. április 30.
Liszt Ferenc Pesten koncertezik.
1846. június 1.
Megnyílik a győri Iparműkiállítás.
Megnyitják a PozsonySzered lóvasút Nagyszombatig terjedő szakaszát.
1846. június 6.
Az ellenzék konferenciát tart Pesten.
1846. július 15.
Pest és Vác között megnyílik a vasút.
1846. augusztus 4.
Megalakul a Tiszavölgyi Első Gőzhajótarsaság.
1846. augusztus 20.
A Védegylet nagygyűlése. Kossuth nagy beszédet tart kereskedelmi viszonyainkról, majd lemond igazgatói tisztségéről.
1846. augusztus 27.
Megkezdődik a Tisza-szabályozás.
1846. szeptember 20.
Győri és komáromi kereskedők elhatározzák, hogy magyar gőzhajótársaságot alapítanak a Dunán.
1846. szeptember 21.
Vízre bocsátják a Kisfaludyt, az első balatoni gőzhajót.
1846. október 3.
Megnyílik Marastoni Jakab festőakadémiája Pesten.
1846. október 21.
Megszökik ifj. Szabó Pál, a Magyar Kereskedelmi Társaság igazgatója.
1846. november 1.
Megnyílik a József Ipartanoda.
Megnyílik a PozsonySzered lóvasút befejező szakasza.
1846. november 8.
A Magyar Kereskedelmi Társaság közgyűlése ifj. Szabó Pál szökése után a tovabbi fennállás mellett dönt.
1846. november 10. körül
Pesten terjedni kezd Eötvös József Reform] című munkája.
1846. november 12.
Megalakul a Konzervatív Part.
Teleki László a Pesti Kör és a Nemzeti Kör közös összejövetelén egyesülésre szólítja fel a két kör tagjait.
1846. november 14.
Nyilvánosságra hozzák a konzervatív programot.
1846. november 15.
Az ellenzék vezetői konferenciát tartanak Pesten.
1846. november 26.
V. Ferdinánd felfüggeszti hivatalából a turopoljei grófot.
1846. december 23.
A Magyar Kereskedelmi Társaság közgyűlése elfogadja, hogy id. Szabó Pál megtérítse a fia okozta kárt.
1846. december 27.
V. Ferdinánd Jósika Samut erdélyi udvari kancellárrá nevezi ki.
1847. január 12.
Az erdélyi országgyűlésen megkezdődik az úrbér vitája.
1847. január 13.
Meghal József nádor.
1847. január 15.
V. Ferdinánd István főherceget Magyarország királyi helytartójává nevezi ki.
Az erdélyi országgyűlés elvben elfogadja az örökváltságot.
1847. január 24.
Megalakul az Ellenzéki Kör.
1847. február 2.
Leég a Pesti Német Színház.
1847. február 23.
Megjelenik Széchenyi Politikai programtöredékek című munkája.
1847. március 4.
Letartóztatják Táncsics Mihályt.
1847. március 15.
Az ellenzék pesti nagygyűlese kidolgozza az ellenzéki program alapelveit.
A Konzervatív Párt gyűlése módosítja 1846. november 14-i programját.
1847. április 18.
Üzemelni kezd a Pesti Hengermalom és Vasöntő.
1847. április 20.
Kossuth Szentirmay Izidor álnéven a Jelenkorban válaszol Széchenyi Politikai programtöredékek című röpiratára.
1847. június 7.
Az ellenzék nagygyűlése jóváhagyja az Ellenzéki Nyilatkozatot.
1847. június 29.
Egy 38 LE teljesítményű gőzgéppel működni kezd a posztó- és gyapjúszövetgyár.
1847. augusztus 3.
Az erdélyi országgyűlés felirata az úrbér ügyében.
1847. augusztus 20.
Megnyílik Bécsújhely és Sopron között a vasút.
1847. augusztus 30.
István királyi helytartó átveszi a helytartótanács elnökletét.
1847. szeptember 1.
Megnyílik Pest és Szolnok között a vasút.
1847. szeptember 2–4.
Pest vármegye jóváhagyja követutasítását.
1847. szeptember 23.
V. Ferdinánd gyakorlatilag elfogadja az erdélyi országgyűlés úrbéri törvényjavaslatát.
1847. szeptember 29.
V. Ferdinánd utasítást ad az országgyűlési titkosrendőrség megszervezésére.
1847. október 8.
Az erdélyi országgyűlés először küld magyar nyelvű feliratot.
1847. október 10.
Az Első Dunai Gőzhajózási Társaság Szolnok és Szeged között gőzhajójáratot indít.
1847. október 14.
Zágráb vármegye nem küld követeket a horvát tartománygyűlésre.
1847. október 18.
Pest vármegye Kossuthot országgyűlési követté választja.
1847. október 23.
A horvát tartománygyűlés kéri, hogy a király hagyja jóvá a tartománygyűlés és a Zágráb megyei közgyűlés rendezéséről szóló javaslatokat, s engedélyezze belügyeikben a nemzeti nyelv használatát.
1847. október 31.
V. Ferdinánd felmenti tisztségéből Mailáth Antal magyar kancellárt.
1847. november 6.
V. Ferdinánd Apponyi Györgyöt magyar udvari kancellárrá nevezi ki.
1847. november 10.
Berekesztik az erdélyi országgyűlést.
1847. november 11.
Pozsonyban megnyílik a magyar országgyűlés.
1847. november 12.
Az országgyűlés közfelkiáltással nádorrá választja István főherceget.
1847. november 22.
A kerületi ülésen megkezdődik a válaszfelirati vita.
Kossuth javaslata élesen kiemeli az utolsó évek törvénytelen kormányintézkedéseit.
1847. november 26.
A válaszfelirati vitában Széchenyi közvetítő indítványt nyújt be.
1847. november 27.
A kerületi ülés elfogadja Kossuth válaszfelirati javaslatát.
1847. november 30.
A kerületi ülés elfogadja a háziadó és az országos pénztár terheinek közös viselését. A hadiadóban való nemesi részesedést az alsótábla elveti.
1847. december 1.
Az országos ülés elfogadja a válaszfeliratot.
1847. december 2.
A kerületi ülés országos választmányt kíván, hogy az kidolgozza az elvállalandó adóban való nemesi részesedés arányát.
1847. december 6.
A kerületi ülés elfogadja a kényszerítő örökváltság elvét.
1847. december 9.
A kerületi ülés választmányt küld ki az ősiség eltörlésének, illetve módosításának kidolgozására.
1847. december 10.
Az örökváltság ügyében kiküldött választmány feladatkörét kiterjesztik a nem úrbéri szerződések megváltása lehetőségének megvizsgálására is.
1847. december 11.
A főrendek elvetik a válaszfeliratot.
1847. december 17.
Kossuth javaslatára a kerületi ülés kimondja, hogy a főrendek ellenkezése miatt nem küld válaszfeliratot.
1847. december 21.
Országos ülésen megbukik a nem úrbéri szerződések megváltása.
1848. február 1.
Az országgyűlésen felolvassák V. Ferdinánd január 30-i leiratát. (Az uralkodó az adminisztrátori rendszer vonatkozásában biztosítja a rendeket törvényes szándékairól.)
1848. március 9.
Széchenyi István kéri az uralkodót, hogy a legfontosabb reformok megvalósítása és az ország nyugalmának fenntartása érdekében nevezze őt ki királyi biztossá.
1848. március 17.
Bécs teljesíti a pozsonyi országgyűlés küldötteinek követelését: az uralkodó István nádort királyi teljhatalommal ruházza fel és hozzájárul a külön magyar kormány megalakításához, a nádor pedig Batthyány Lajost kinevezi miniszterelnökké.
1848. március 17–19.
A pest-budai szerbek gyűlése megfogalmazza a szerb nemzeti kívánságokat tartalmazó petíciót.
1848. március 18.
Forradalom Berlinben és Milánóban.
Az országgyűlés elfogadja a közteherviselést. valamint az úrbéres szolgáltatások és a papi tized megszüntetését kimondó törvényeikkeket.
1848. március 19.
A pesti forradalmi választmány küldöttsége Pozsonyban.
1848. március 20.
Az erdélyi liberális nemesi ellenzék vezetőinek kolozsvári tanácskozása.
Forradalmi megmozdulás Poznanban.
1848. március 21.
Franz Anton Kolowrat-Lievsteinsky gróf elnökletével megalakul az első osztrák felelős kormány.
Megalakul a Pest megyei forradalmi választmány.
1848. március 22.
Forradalom Velencében.
Kossuth az országgyűlésen elismeri a horvátok szabad nyelvhasználatát országuk belügyeiben.
A selmecbányai bányászok béremelést követelnek.
1848. március 23.
A piemonti sereg a lombardiai felkelők segítségére kel.
Josip Jellačićot az uralkodó horvát bánná nevezi ki.
Megalakul a Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmány.
1848. március 24.
A marosvásárhelyi magyar és román jurátusok közös felirata.
Simion Bărnuț felhívása az erdélyi románokhoz.
1848. március 25.
A zágrábi népgyűlésen megszületik a horvát nemzeti követeléseket tartalmazó petíció.
1848. március 26.
A bécsi udvari konferencia a Magyarország elleni fegyveres fellépést az észak-itáliai szabadságharc eltiprása utánra időzíti.
1848. március 27.
A délvidéki szerbek újvidéki gyűlése és petíciója.
1848. március 28.
Az uralkodó a jobbágyfelszabadításra és a magyar minisztériumra vonatkozó törvényjavaslatok átdolgozására szólítja fel az országgyűlést.
A szlovákok Liptó megye közgyűlésén nyelvük hivatalos használatát követelik.
A kolozsvári radikális román értelmiségiek petíciója.
1848. március 28–31.
Tüntetések Pesten a bécsi udvar halogató politikája ellen. A tüntetők Magyarország teljes állami önállóságát követelik.
1848. március 29.
Az alsótábla megtagadja a 28-i leiratban érintett törvénycikkek módosítását.
1848. március 30.
Az udvar kitérő választ ad a horvát követelésekre.
1848. március 30–31.
Az udvar elejti a 28-i követelések valamennyi lényeges pontját.
1848. március 31.
A pesti forradalmi választmány együttműködésre hívja fel a horvátokat.
1848. április 5.
Az udvar újoncokat kér a magyar kormánytól az Itáliában harcoló császáriak megsegítésére, a kormány azonban elutasítja a kérést.
1848. április 6.
A Pest megyei forradalmi választmány a szőlődézsma eltörlését követeli.
1848. április 7.
Az uralkodó aláírja a jobbágyfelszabadításról és a független magyar kormányról szóló törvénycikkeket, valamint a miniszterek kinevező iratát.
1848. április 8.
A pesti fiatalok kiszabadítják börtönéből E. Murgut.
1848. április 8–9.
Az újvidéki szerbek küldöttsége Pozsonyban.
1848. április 10.
Hivatalba lép az első magyar parlamentáris kormány.
Az angol chartisták londoni tömegtüntetése.
1848. április 11.
Az 1848-i törvénykönyv szentesítése és az utolsó rendi országgyűlés berekesztése.
Teleki József gróf erdélyi főkormányzó május 29-re meghirdeti az erdélyi országgyűlést.
1848. április 12.
Az első minisztertanács kormánybiztosokat küld a szlovák lakosságú megyékbe és követeli a Galíciában állomásozó magyar csapatok hazabocsátását.
1848. április 14.
A kormány Pozsonyból Pestre költözik.
A karlócai szerbek különálló szerb vajdaság alakítását követelik.
1848. április 15.
A pesti és a Pest megyei forradalmi választmány utolsó ülése.
A kormány elmozdítja a megyék egy részének élén álló főispáni helytartókat.
1848. április 17.
A pesti céhlegények sztrájkja.
1848. április 19.
Zsidóellenes zavargások Pesten.
Karl Ludwig Ficquelmont gróf kormánya Ausztriában.
1848. április 21.
A kormány elrendeli a nemzetőrség újjászervezését.
1848. április 23.
A Szász Nemzeti Egyetem vezetői emlékiratban tiltakoznak az erdélyi unió életbe léptetése ellen.
1848. április 25.
Az osztrák ideiglenes alkotmány kibocsátása.
Jellačić kiáltványa a horvátországi jobbágyfelszabadításról.
1848. április 26.
A kormány elhatározta 10 állandó nemzetőrzászlóalj esetleges felállítását.
A kormány Petar Čarnojević személyében királyi biztost küld a Délvidékre.
A szlovákok miavai gyűlése.
Sikertelen forradalmi megmozdulás Krakkóban.
1848. április 28.
A szlovákok brezovai gyűlése.
1848. április 30.
A pesti és a budai nyomdászok petícióban kérik bérük javítását.
Román népgyűlés Balázsfalván.
A Pesti Vasöntő- és Gépgyár-Társaság fegyverszállításra szerződik a kormánnyal.
1848. május 2.
Batthyány Bécsbe indul, hogy Jellačićot engedelmességre utasító királyi kéziratot eszközöljön ki.
1848. május 7.
Az uralkodó a magyarországi főhadparancsnokokat – köztük Jellačićot is – a magyar kormány iránti engedelmességre utasítja.
1848. május 8.
A Marcziusi Clubb megalakulása.
A pest-budai kovács- és lakatoslegények megmozdulása.
Franz Pillersdorf báró elnökletével új osztrák kormány alakul.
1848. május 9.
A poznani felkelők leverése.
1848. május 10.
Tüntetés Budán Lederer főhadparancsnok ellen.
1848. május 10–11.
A szlovák nemzeti vezetők liptószentmiklósi tanácskozása.
1848. május 11.
A zágrábi báni értekezlet kinyilvánítja, hogy a horvátok nem vetik alá magukat a magyar kormánynak.
A nádorHrabovszky János báró altábornagy személyében – királyi biztost küld Horvátországba.
1848. május 12.
A pesti és a budai nyomdászok sztrájkot hirdetnek.
Petőfi és Vasvári népgyűlést tart a Nemzeti Múzeum piacán.
1848. május 13.
A pest-budai nyomdászok és nyomdatulajdonosok első kollektív szerződése.
1848. május 13–15.
A szerbek első karlócai nemzeti gyűlése.
1848. május 14.
Magyar követek indulnak Frankfurtba.
1848. május 15.
Újabb forradalmi megmozdulás Bécsben.
Ellenforradalmi fordulat Nápolyban.
Munkásmegmozdulás az óbudai hajógyárban.
1848. május 15–17.
Az erdélyi románok első balázsfalvi gyűlése.
1848. május 16.
Miniszterelnöki felhívás 10 állandó önkéntes zászlóalj toborzására.
1848. május 17.
Az udvar Bécsből Innsbruckba menekül.
1848. május 18.
A frankfurti össznémet parlament megnyitása.
1848. május 19.
A kormány elhatározza a népképviseleti országgyűlés összehívását.
A kormány kölcsönjegyzési felhívása.
1848. május 21.
A magyarországi románok küldötteinek pesti gyűlése feliratban terjeszti kívánságait a kormány elé.
1848. május 29.–július 18.
Az utolsó erdélyi rendi országgyűlés Kolozsvárott.
1848. május 30.
A kolozsvári országgyűlés kimondja az uniót.
A minisztertanács eltörli a temesközí határőrök és a sajkások feudális kötelezettségeit.
1848. június 2.
A prágai szláv kongresszus megnyitása.
1848. június 3.
Az uralkodó a határőrvidék legfelső irányítását az osztrák hadügyminiszter hatáskörébe rendeli.
1848. június 5.–július 9.
Horvát szábor Zágrábban.
1848. június 8.
Az uralkodó a határőrvidéket a magyar hadügyminiszter főhatósága alá helyezi.
1848. június 9.
Klauzál céhrendelete.
1848. június 10.
Az uralkodó Jellačićot felfüggeszti báni tisztjéből és szentesíti az unióról szóló 1848:I. erdélyi törvénycikket.
1848. június 12–17.
Felkelés Prágában.
1848. június 12.
Statárium bevezetése.
A Délvidéken megkezdődnek a harcok a felkelő szerbekkel.
1848. június 17.
A pénzügyminisztérium megköti a bankjegykibocsátásra vonatkozó szerződést a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankkal.
1848. június 19.
Vay Miklós bárót Erdély országos biztosává nevezik ki.
1848. június 23.
Forradalom Bukarestben.
1848. június 23–26.
A párizsi munkások fegyveres felkelése.
1848. június 27.
A lugosi román népgyűlés.
1848. július 2.
A Demokrata Klub megalakulása.
1848. július 5.
Az első népképviseleti országgyűlés megnyitása Pesten.
1848. július 6–12.
A baloldali képviselők konferenciája a parasztkérdés tárgyában.
1848. július 8.
Anton von Doblhoff-Dier báró osztrák miniszterelnök.
1848. július 11.
A képviselőház közfelkiáltással megajánlja a kormány által kért 200 ezer újoncot és 42 millió forint hitelt.
1848. július 14.
Támadás a szerb felkelők szenttamási erőssége ellen.
1848. július 16.
Az Egyenlőségi Társulat megalakulása.
1848. július 18.
Ausztriában újabb kormány alakul Johann Wessenborg báró elnökletével.
1848. július 20–22.
A képviselőház válaszfelirati vitája.
1848. július 22.
Bécsben megnyílik az osztrák birodalmi gyűlés.
1848. július 23–25.
Radetzky legyőzi a piemonti sereget Custozzánál.
1848. július 29.
Batthyány és Jellačić bécsi tárgyalása.
1848. augusztus 1.
A katonaállítási javaslat tervezett képviselőházi vitájának elhalasztása.
1848. augusztus 2.
A nádor Josif Rajačićot felfüggeszti érseki székéből.
1848. augusztus 3.
A képviselőház rokonszenvét nyilvánítja a német egység ügye iránt.
1848. augusztus 3–12.
Az elemi oktatás reformjának képviselőházi vitája.
1848. augusztus 5.
Az első (kétforintos) magyar bankjegyek kibocsátása.
1848. augusztus 6.
A császári csapatok visszafoglalják Milánót.
1848. augusztus 9.
Károly Albert szárd király fegyverszüneti megállapodást köt Ausztriával.
1848. augusztus 12.
Az udvar Innsbruckból visszatelepül Bécsbe.
1848. augusztus 13.
Batthyány rendelete „önkéntes nemzetőri csapatok” megszervezéséről.
1848. augusztus 16–23.
A katonaállítás kérdésének képviselőházi vitája.
1848. augusztus 19.
Újabb eredménytelen támadás Szenttamás ellen.
1848. augusztus 20.
A pénzügyminiszter teljesíti a selmeci bányászok követeléseinek egy részét.
1848. augusztus 23.
Éhségtüntetés Bécsben.
Az Egyenlőségi Társulat tömegmozgalmat kezdeményez a katonaállítási törvény megváltoztatására.
1848. augusztus 26.
A képviselőház 61 millió forintnyi hitelt ajánl meg.
1848. augusztus 27.
Az osztrák kormány emlékirata a Magyarország számára márciusban biztosított kormányzati önállóság korlátozását követeli.
A magyar kormány elfogadja Deák törvényjavaslatát a horvátkérdésről, sőt Horvátország esetleges különválásához is hozzájárul.
1848. augusztus 28.
Batthyány és Deák tárgyalások végett Bécsbe utazik.
1848. augusztus 29.
Szemere elrendeli az újoncösszeírás megkezdését.
Teleki László gróf magyar követként Párizsba indul.
1848. augusztus 31.
Az uralkodó tájékoztatja a nádort az osztrák kormány augusztus 27-i emlékiratában foglaltakkal való egyetértéséről.
Jellačić csapatai bevonulnak Fiuméba.
1848. szeptember 4.
A minisztertanács megvitatja az augusztus 31-i királyi leiratot.
Az uralkodó Jellačićot visszahelyezi báni tisztségébe.
1848. szeptember 5.
100 tagú országgyűlési küldöttség indul Bécsbe.
1848. szeptember 6.
Kossuth megkezdi fedezetlen pénzjegyek kibocsátását.
1848. szeptember 10.
A kormány és az országgyűlés Bécsből visszatérő küldötteit tüntető tömeg fogadja Pesten.
Teleki Ádám gróf tábornok a horvát határszélről visszavonul Keszthelyre.
1848. szeptember 10–11.
Éjszaka lemond a Batthyány-kormány.
Az Egyenlőségi Társulat elnökletével Kossuth radikálisokból és liberálisokból alakítandó koalíciós kormány mellett foglal állást.
1848. szeptember 11.
Az országgyűlés meghiúsítja a nádor hatalomátvételi kísérletét.
A nádor új kormány alakítására szólítja fel Batthyányt.
Jellačić megindítja dunántúli hadjáratát.
1848. szeptember 13.
Batthyány a dunántúli megyéket általános népfelkelésre szólítja fel.
1848. szeptember 13–14.
A képviselőház az unióbizottmány Erdélyre vonatkozó törvényjavaslatait tárgyalja.
1848. szeptember 14.
Batthyány megújítja az augusztus 29-i újoncösszeírási rendeletet.
1848. szeptember 15.
A szőlődézsma és a hegyvám eltörlése.
1848. szeptember 16–28.
Újabb román nemzeti gyűlés Balázsfalván.
1848. szeptember 16.
Az Országos Honvédelmi Bizottmány megalakulása.
A nádor átveszi a dunántúli sereg vezérletét.
1848. szeptember 16–22.
A kármentesítés kérdésének első képviselőházi vitája!
1848. szeptember 17.
Batthyány az uralkodó elé terjeszti a miniszterielöltek névsorát.
1848. szeptember 19.
A szlovák légió Miavánál betör az országba.
1848. szeptember 19–25.
Képviselőházi vita a feudális maradványok felszámolásáról.
1848. szeptember 21.
Szenttamás harmadik sikertelen ostroma.
Roth hadteste átkel a Dráván.
1848. szeptember 22.
Kossuth hazatérésre szólítja fel a birodalom más tartományaiban állomásozó magyar sorkatonákat.
A király kiáltványban ítéli el a paraszti földfoglalásokat.
A nádor a dunántúli táborból visszatér Budára.
1848. szeptember 23.
A nádor lemond és Bécsbe távozik.
Törvényjavaslat az erdélyi románokról.
1848. szeptember 24.–október 5.
Kossuth alföldi toborzókörútja.
1848. szeptember 25.
Az uralkodó megtagadja a hozzájárulást Batthyány második kormányának megalakításához, s Lamberg Ferencet a magyarországi csapatok főparancsnokává nevezi ki.
Bukarest eleste.
1848. szeptember 26.
Jellačić elfoglalja Székesfehérvárt.
1848. szeptember 27.
Az országgyűlés Lamberg kinevezését érvénytelennek minősíti, s a dunántúli sereget a harc felvételére utasítja.
1848. szeptember 28.
Batthyány ismét Bécsbe utazik, hogy kísérletet tegyen az egyezkedésre.
Lamberg népítélet áldozata lesz Pesten.
1848. szeptember 29.
A pákozdi győzelem.
A szlovák légió elhagyja az országot.
1848. szeptember 30.
Fegyverszünet Jellačićcsal.
Görgei kivégezteti az ellenforradalmár Zichy Ödönt.
1848. október 1.
Jellačić visszavonulásba kezd.
1848. október 2.
Batthyány véglegesen lemond a miniszterelnökségről.
A Szász Egyetem a Királyföld Ausztriához csatolását kéri az uralkodótól.
1848. október 3.
A honvédelmi bizottmány kibővítése.
A honvédelmi bizottmány határozata a népfelkelésnek a Dunántúlra korlátozásáról.
1848. október 4.
Az uralkodó Jellačićot Magyarország polgári és katonai kormányzójává nevezi ki, az országgyűlést feloszlatja és az eddig nem szentesített törvények érvényteleneknek minősíti.
Az aradi várőrség fellázad.
1848. október 6.
A bécsi felkelés. Az udvar és az osztrák kormány Olmützbe menekül.
Šupljikac tábornok átveszi a szerb felkelők vezérletét.
1848. október 7.
A képviselőház érvényteleneknek nyilvánítja a király október 4-i rendeleteit.
Roth hadteste Ozoránál leteszi a fegyvert.
1848. október 7–14.
A második karlócai szerb nemzeti gyűlés.
1848. október 8.
A képviselőház a honvédelmi bizottmányt az ország teljhatalmú kormányának nyilvánítja.
A menekülő Jellačić átlépi az osztrák–magyar határt.
1848. október 10.
A bécsi demokratikus egyletek középponti választmánya felhívja a magyar sereget, hogy osztrák területen is folytassa Jellačić üldözését. A magyar képviselőház hasonló határozatot hoz.
A szebeni főhadparancsnokság elrendeli az erdélyi magyar nemzetőri alakulatok lefegyverzését.
1848. október 16.
Az uralkodó Windisch-Grätzet a császári hadsereg főparancsnokává nevezi ki.
A temesvári várőrség fellázad.
1848. október 17.
A szebeni főhadparancsnokság a románokat fegyverbe szólítja a magyar forradalom ellen.
1848. október 18.
Puchner erdélyi főhadparancsnok bejelenti, hogy fegyvereit a rebellisek ellen fordítja.
1848. október 20.
Királyi kiáltvány a jobbágyfelszabadítás tiszteletben tartásáról.
1848. október 22.
Simunich betör az országba.
1848. október 25.
A honvédelmi bizottmány Beöthy Ödön kormánybiztost felhatalmazza a szerbekkel folytatandó béketárgyalásokra.
1848. október 30.
A schwechati vereség.
1848. október 31.
A bécsi felkelés leverése.
1848. november 1.
Görgei átveszi a feldunai hadtest parancsnokságát.
1848. november 4.
Rajačić elnökletével megalakul az új szerb főodbor.
Simunich csapatai elhagyják az országot.
1848. november 7.
Újabb királyi kiáltvány a jobbágyfelszabadítás érvényességéről.
1848. november 12.
Szalay László magyar követként Angliába indul.
1848. november 14.
A honvédelmi bizottmány államosítja a pesti fegyvergyárat.
1848. november 15.
Forradalom Rómában.
1848. november 17.
Puchner elfoglalja Kolozsvárt.
1848. november 21.
Felix Schwarzenberg herceg elnökletével új osztrák kormány alakul.
1848. november 22.
Az osztrák birodalmi gyűlés újra megnyílik Kremsierben.
1848. n0vember 29.
Bem az erdélyi honvédcsapatok parancsnoka lesz.
1848. december 2.
V. Ferdinánd lemondása és Ferenc József trónra lépése.

Tartalomjegyzék

Gergely András

Európa, 1830

A Habsburg-birodalom erejét gyengítette, hogy annak legfőbb vezetése bizonytalanná vált. A mindinkább öregedő I. Ferenc császár az érdemi döntéseket továbbra is kézben tartotta ugyan, de veszedelmes mértékben befolyásolhatóvá vált. Kegyvesztetté válhatott előtte bárki, akit „liberalizmussal” vádoltak. A majdan bekövetkező trónváltozás sem eredményezhetett megoldást. Köztudott volt, hogy a trónörökös, Ferdinánd főherceg, uralkodásra képtelen. Mivel a „legitimitás” elve forgott volna veszélyben, az öreg császár és államkancellárja hallani sem akart a trónutódlás rendjének megváltoztatásáról. A hajthatatlanság ára nem volt csekély. Tartani lehetett attól, hogy az abszolutista államgépezet előbb-utóbb az egymással vetélkedő udvari klikkek játékszerévé válik. Az államadósságok növekvő összege, az állandóan deficites költségvetés tovább bénította a birodalom eselekvőképességét. Ausztria pénzügyi helyzete 1830-tól aggasztóan romlani kezdett. Ebben a helyzetben a katonai erőfitogtatás mellett égető szükség volt a belpolitikai biztonság megteremtésére. Ezért – az 1825–1827. évi országgyűlésen kötött kompromisszum erejében, valamint a magyar nemesség forradalomtól való rettegésében bízva – 1830 szeptemberére összehívták a magyar rendi országgyűlést, hogy az esedékes adó- és újoncmegajánlás mellett Európának is bizonyságot szolgáltassanak a birodalom stabilitásáról, a legitimitás elveinek tiszteletben tartásáról. Az országgyűlés fő feladatát a meghívólevél Ferdinánd trónörökös királlyá koronázásában jelölte meg.

Az országgyűlés utolsó szakasza és törvényalkotása

1835. március 2-án, 43 évi uralkodás után meghalt I. Ferenc. Utóda minden közjogi fenntartás nélkül vehette át a teljes királyi jogkör gyakorlását. Még atyja életében megkoronázták, a trónváltozáskor összehívandó országgyűlés pedig éppen ülésezett. Az új uralkodó azonban irataiban nemcsak császárként, hanem magyar királyként is I. Ferdinándnak nevezte magát, jóllehet Magyarországon e néven már négy koronás előd is ült a trónon. Az alsótábla egyöntetűen visszautasította az I. Ferdinánd elnevezést, mert észrevette, hogy ezáltal a magyar királyi cím az uralkodó császári jogára alá tartozó címek közé kerül, s ezzel újabb kísérlet történik Magyarország beolvasztására az Osztrák Császárságba. A főrendek viszont elfogadták az I. Ferdinánd címzést, s ezzel újra kiéleződött az ellentét a két tábla között, amit az ebben a kérdésben folytatott tizenhétszeri üzenetváltás sem tudott kiegyenlíteni. A rendek fél évig egyetlen felírást sem voltak hajlandók megcímezni (jóllehet közben számos törvényjavaslat elkészült), s az országgyűlés vége felé a formálisnak látszó, de mégis lényeges közjogi kérdésben az uralkodó volt kénytelen meghátrálni: egy 1836. márciusi leiratot mint „I. Ferdinánd Ausztria császára és Magyarországnak e néven V. apostoli királya” írt alá.

A birodalom és kormánya I. Ferenc után

Ferenc császár halálhíre önmagában csak rutinmunkára késztethette volna az európai diplomáciát. A belsőleg meggyengült birodalom erőtlen új uralkodója azonban olyan diplomáciai. támogatásban részesült, amelyet egy nagyhatalom nem fogadhatott szívesen. I. Miklós orosz cár a külképviseletekhez intézett köriratban jelentette ki, hogy „minden rendelkezésére álló eszközzel fenn kívánja tartani az Osztrák Császárság külső és belső integritását”.[1] A Münchengrätz szellemében készült nyilatkozat tehát kinyilvánította, hogy a gyámolításra szoruló uralkodót birodalmával együtt veszi gyámság alá a cár. (Másfél évtized múlva bebizosonyodott, hogy a nemzeti fejlődés által bomlásra ítélt Habsburg-birodalom fennmaradása valóban a cári segítség függvénye.)

A kormányzat és a helyzetet gondosan megfigyelő külföldi diplomaták a trónváltozás kapcsán a birodalmon belül teljes élességében mutatkozott meg a valamennyi rendre és osztályra kiterjedő általános elégedetlenség. A cenzúra és a Sedlnitzky-féle korlátolt rendőri felügyelet gyámságát elfogadni kénytelen értelmiségiek elégedetlensége a változatlan viszonyokkal egyes röpiratokban, költői írásokban (Anastasius Grün, Groß-Hoffinger, Grillparzer) eddig is kifejeződésre jutott. A nemesség is megelégelte az udvar visszavonult életmódját. Reprezentálni kívánt. Előnyöket követelt a katonatiszti és főhivatalnoki állások betöltésénél. Nem fogadta el vele egyenrangúnak a szolgálatban nemességet szerzett polgárokat. Az adóterhek nemesi birtokot is érintő fokozódása, az alsó szinten reájuk háruló közigazgatási feladatok gyarapodása az 1835. évi alsó-ausztriai rendi gyűlést a kormány elleni panaszfórummá változtatta. A pénztőkések, akik a háborúk és pénzügyi válság éveiben, amelyek az elhunyt császár uralkodását végigkísérték, hatalmas vagyonokat gyűjtöttek, s a rendszer legfőbb haszonélvezői közé emelkedtek, a politikai biztonságot nem tartották kielégítőnek; a társadalom alsó rétegeinek megmozdulásától féltek. Az ipari tőkések – főként az 1830. évi francia forradalom után – csak ellenszenvvel találkozhattak a kormányzat részéről, amely veszélyesnek látta, hogy az iparosodás során idegen elemek vándorolnak be az országba, nagy számban gyarapodik az izgatások iránt fogékony munkásság. A tisztikar a béke hosszú évei alatt mindinkább veszített befolyásából, s a kormányzat által a forradalmárok és a kolera elleni küzdelemre szorítva elégedetlen volt társadalmi megbecsülésével, előmeneteli lehetőségeivel. A következetesen sorozási helyétől távoli országokban állomásoztatott katonaság jelenléte már a nyelvi megértés hiánya miatt is, amely a katonáknál gyakran az eltérő viszonyok iránti értetlenséggel is párosult, a hatalom iránti ellenszenv tartós érzését fokozta nemzeti gyűlöletté. Az alsó rétegeiben rosszul fizetett, középső rétegeiben előmeneteli lehetőségek híján levő, még felső rétegeiben is minden önálló döntéstől megfosztott hivatalnokréteg mostantól még az uralkodói akarat végrehajtásának illúziójával sem áltathatta magát. A bécsi főhivatalnokok számára mindennapos élmény lett az abszurd szituáció: referálás az ügyek megértésére képtelen, mindent aláíró, beszámíthatatlan uralkodó előtt. A „bürokrácia” népszerűtlenségét a hivatalnokoknak immár a rendszer racionális működésével sem lehetett kompenzálniuk. A jobbágyrendszer kötöttségein a birodalom nyugati felében még a magyarországihoz hasonlítható csekély engedmények sem enyhítettek. Az észak-itáliai, gazdaságilag virágzó, korszerű elvek szerint igazgatott tartományokban a nemzeti követelések teremtettek feszültséget. A Magyarországon esedékes polgári reformok megvalósítása a közjogi kapcsolatok lazításának veszélyét is magában foglalta. Röpiratok egész sora tárta az európai nyilvánosság elé a Habsburg-birodalom belső bajait. Az elégedetlenség csillapítása – többre a kormányzat erejéből nem telhetett – változtatások egész sorát tette volna szükségessé.

„Kormányozz és ne változtass!” – utasította fiát Ferenc császár. Metternich által fogalmazott politikai végrendeletében, amely írója intencióinak megfelelően az uralkodóházból egyedül Lajos főherceget, az államapparátusból egyedül Metternichet nevezte meg, mint akik tanácsát az új uralkodónak feltétlenül ki kell kérnie. A hatalomból kiszorított főhercegek és Kolowrat ellentámadása azonban sikerrel járt, és olyan kompromisszum született, amely a legfőbb államhatalmat egy titkos államtanácskozmánynak (geheime Staatskonferenz) nevezett régenstanácsra ruházta. Ennek az alkalmilag meghívott kancellárok, miniszterek mellett négy állandó tagja volt: az uralkodó helyett elnöklő Lajos főherceg (I. Ferenc legifjabb testvéröccse), Ferenc Károly trónörökös (I. Ferenc második fia), továbbá Metternich és Kolowrat. Utóbbiak egyesült erővel szorították háttérbe a dinasztia tehetségesebb és önállóbb tagjait, Károly és János főherceget, s a régenstanácsot saját hatalmi vetélkedésük színterévé változtatták. Lajos főherceg ellenszenve a szóbeli tárgyalások (és a döntések) iránt hamarosan oda vezetett, hogy megbeszélés helyett az iratokat köröztették, s így a Kolowrat által befolyásolt Lajos főherceg tetszése szerint engedett Metternichnek bepillantást az iratokba; Kolowrat teljes mértékben visszanyerte befolyását a birodalom belső ügyeinek intézése fölött.

Metternich görcsös ragaszkodása a legitimitás elvéhez rajta is, a birodalmon is megbosszulta magát. Az állam egységes irányítás és vezetés nélkül maradt, milliók elemi érdekei szorultak háttérbe az udvari klikkek érdekei mögött.

Az abszolutista államkormányzaton belül egyedül személyek és az általuk vezetett intézmények konfliktusaiban kereshettek érvényesülési lehetősége a reális hatalmi-társadalmi érdekek. Metternich és Kolowrat személyes ellentéte alkalmat nyújtott a birodalom válságának megoldását saját hatalmi helyzetük fenyegetettsége tudatában szorgalmazó udvari körök egymástól eltérő érdekeinek érvényesítésére, minimális célként az ellentétes érdekek semlegesítésére.

Metternich a birodalom nemzetközi konszolidációjára törekedett. Helyesen ismerte fel, hogy a birodalom helyzetének megrendülése a nemzetközi erőviszonyok átalakulását előfeltételezi. Az európai változások azonnali elfojtásán, legalábbis semlegesítésén alapuló koncepciója nagyhatalmi külpolitikát, erős, nagy létszámú hadsereget, a birodalmon belüli rendi-föderatív áramlatoknak teret engedő, de cserében a központban egyszemélyi vezetést igénylő politikát követelt. (E metternichi törekvések ellentmondása abban rejlett, hogy a Habsburg-birodalom belső erőforrásai elégtelenek voltak ahhoz, hogy érdemben befolyásolják Európa akkori, a polgárosodás és a nemzeti átalakulás által megszabott fejlődésmenetét.) Metternichet támogatták a katonai körök és a diplomáciai kar, továbbá az államkormányzásban részt vevő főhercegek és a „női kamarilla” (a becsvágyó Zsófia főhercegnő, Ferenc Károly trónörökös felesége; testvére, Mária Krisztina özvegy császárné és Mária Anna császárné, Ferdinánd felesége), továbbá a klérus és az udvari arisztokrácia.

A Törvényhatósági Tudósítások

A nádor, mihelyt tudomást szerzett Kossuth laptervéről, megyéjén keresztül (a nádor egyúttal Pest megye főispánja) rövid úton el akarta tiltani vállalkozása megindításától. Kossuth azonban, elsősorban az Országgyűlési Tudósítások több éves gyakorlatára hivatkozva, ellentmondott a tiltó parancsnak, és óvását szétküldte a megyéknek. Pest megye is a nádori tiltó parancs ellen foglalt állást. A megyék többsége Kossuth mellá állt, és felírt ez ügyben a királyhoz. A Törvényhatósági Tudósítások népszerűsége csak fokozódott, a kezdeti 30–40-es előfizetési létszám hovatovább 140-re szökött fel. A lap és szerkesztője az országos politika centrumába került.

A keleti kérdés

Ausztria pénzügyi helyzete lehetetlenné tette részvételét az esetleges háborúban. A császár elé terjesztett költségvetés az alábbi záradékkal végződött: „ezen áttekintés után Felséged meggyőződhet arról, hogy Ausztria nem viselhet háborút”.[2]

Az országgyűlés küszöbén

Pest, Nógrád és Bars perbe fogottakat jelölt követéül. Utóbbiakban Kubinyi Ferenc és Balogh János megbuktatása sikerült ugyan, de Pest megye nemessége követté választotta Ráday Gedeont, akit az uralkodó eltiltott a megjelenéstől; így azután az ő ügyével indul majd meg a sérelmi harc.

Az új évtized küszöbén

Annál inkább rászorult magyarországi szövetségeseire a kormány. A klérus, ezen felbátorodva, újabb lépést tett jogainak kiterjesztése, felekezeti villongások szítása terén. Néhány nappal az országgyűlés bezárása után maga Kopácsy esztergomi prímás adott ki körlevelet, amelyben elrendelte, hogy a törvény értelmében katolikus lelkész előtt megkötni rendelt vegyes házasságokat reverzális hiányában szertartás nélkül, egyszerűen vegyék tudomásul. A megyék ebben a törvény sérelmét látták, és Zala megye feliratát alapul véve, néhány – főpap által kormányzott – megye kivételével, valamennyien felírtak az uralkodónak. A kormány nem kockáztatta támaszának elvesztését. Nem nyúlt a korabeli porosz módszerekhez, sem a korábbi jozefinista hagyományokat nem újította fel, hanem Lonovics püspök útján Rómából remélt kedvező döntést.

Vörös Károly

Ausztria 1847 őszén

Láthattuk, Ferenc császár halálával a birodalom irányítása egy, a korlátolt V. Ferdinánd nevében kormányzó gyakorlatilag kollegiális testület kezébe került, ezen belül a két vezető egyéniség, Metternich és Kolowrat a közös cél, a bürokratikusan központosított abszolutista állam fenntartása érdekében követendő politikát illetőleg egymásétól teljesen eltérő: ideologikus, illetve pragmatikus koncepcióinak állandó ütközésével.

Előkészületek az országgyűlésre

Az országgyűlés ünnepélyes megnyitására 1847. november 12-én került sor Pozsonyban, hagyományosan a prímási palota dísztermében, de a Habsburgok uralkodásának történetében először magyar nyelven: V. Ferdinánd 3 rövid magyar mondattal nyújtotta át a királyi előadásokat az országbírónak.

Spira György

A bécsi forradalom visszhangja

István főherceget például a történtek meggyőzték arról, hogy többé nem szabad akadályoznia Kossuth felirati javaslatának az uralkodó elé terjesztését, mert az udvarnak most már nincs más választása, mint vagy önként belenyugodnia – legalább átmenetileg – a Kossuth követelte újítások életbe léptetésébe, vagy kockáztatnia még messzebb menő újítások életbelépését, esetleg Magyarország teljes elszakadását is. Az István főhercegnél tapasztalható nézetváltozás pedig immár Széchenyit is meggyőzte arról, hogy többé nincs miért hátráltatnia, hanem éppenséggel segítenie kell Kossuth terveinek megvalósulását, mert Kossuth követelései eszerint mégsem fogják felidézni azt, amitől ő eddig mindenekfölött tartott: a Habsburgok ellenállását, Kossuth követeléseinek sikerre vitele pedig kiküszöbölheti korábbi aggodalmainak másik fő tárgyát, a népforradalom eshetőséget is. Magát Kossuthot viszont a Bécsben történtek arról győzték meg, hogy most haladéktalanul tovább kell mennie azon az úton, amelyre a párizsi forradalom hírének vétele után rálépett.

Az alsótábla 14-én délelőtt megnyílt kerületi ülésén tehát Kossuth indítványt lett arra, hogy a rendek most már ellentmondást nem tűrően szólítsák fel a nádort a felirati javaslatnak a főrendekkel való azonnali elfogadtatására s válasszanak egy küldöttséget, amely a feliratot a főrendek hasonlóképpen megválasztandó képviselőivel együtt másnap Bécsbe vigye és az uralkodó elé terjessze. Ez előtt a követelés előtt pedig, amelyhez a követi kar megint csak egy emberként csatlakozott, immár István főherceg is, a felsőtábla is ellenszegülés nélkül meghajolt.

Batthyány kormányfői kinevezése március 17-én

A teljes cikk.

Az országgyűlés törvényalkotó munkája

Így például a katolikus püspöki kar feje, Hám János szatmári püspök 21-én püspöktársainak a nevében is felterjesztést intézett az uralkodóhoz, s ebben tőle kért „védelmet a papi tized megszüntetése által jogaikba történt erőszakos beavatkozás és jövedelmeik csökkentése ellen”.[3]

Az udvar első támadó próbálkozása

Tökéletesen érthető hát, ha István főherceg a pillanatnyi adottságok mérlegeléséből 24-én végül is azt a tanulságot szűrte le, hogy az udvarnak Magyarország esetében egyelőre változatlanul ragaszkodnia kell a tárgyalásos politikához s ezt csupán „jobb idők jöttével”, azaz csak az itáliai és egyéb nehézségek leküzdése után lesz szabad felcserélnie a fegyveres erőszak politikájával.[4] És tökéletesen érthető, ha az adott körülmények között a 26-án Lajos főherceg elnökletével tartott udvari konferencia maga is elismerte István főherceg okfejtésének helyességét s szintén arra a következtetésre jutott, hogy a Magyarország elleni fegyveres fellépésre az észak-itáliai szabadságharc eltiprása előtt nem kerülhet sor.

Ámbár ez még egyáltalán nem jelentette azt, hogy az udvari körök most már minden további nélkül hozzájárultak a jobbágyfelszabadítás és a kormányzati önállóság tárgyában kidolgozott pozsonyi törvényjavaslatok becikkelyezéséhez. Ellenkezőleg: 28-án két királyi kéziratot küldettek Pozsonyba, s ezek mindkét törvényjavaslat nagymérvű átdolgozására szólították fel az országgyűlést. Így a miniszteriális törvény tervezetével foglalkozó kézirat négy lényegbevágó módosítást követelt.

  • Először: hogy a nádornak a király távolléte esetére biztosítandó teljhatalom csak a jelenlegi nádort illesse meg, a majdan utána következőket viszont (akik esetleg már nem az uralkodóház tagjai közül fognak kikerülni) ne.
  • Másodszor: hogy a magyar udvari kancellária (amely Apponyi György gróf március 13-án történt lemondása óta Szőgyény László alkancellár irányításával folytatta működését) a miniszteriális törvény életbelépése után se szűnjék meg létezni, hanem a jövőben is maradjon fenn mint a kormány fölött álló s parlamentáris felelősséggel nem tartozó, csupán a királytól függő szerv.
  • Harmadszor: hogy Magyarországnak azokat a jövedelmeit, amelyek eddig a birodalom közös költségeinek a fedezésére szolgáltak, ezután se a magyar pénzügyminisztérium kezelje, hanem ezeket továbbra is szolgáltassák be „a birodalom középponti pénztárába” (ami egyértelmű volt azzal, hogy Magyarország a jövőben se csak az udvartartás, valamint a közös diplomácia és a közös hadsereg költségeihez legyen köteles hozzájárulni, hanem például az osztrák államadósság törlesztéséhez is).
  • Végül pedig a szóban forgó kézirat azt követelte, hogy a hadügyek irányítása továbbra is kizárólagos uralkodói felségjog maradjon, katonai tárgyú rendeleteket tehát a nádor a király távollétében se bocsáthasson ki, s a kibocsátandó katonai tárgyú királyi rendeleteket a magyar kormány tagjai közül ne is a hadügyminiszter jegyezze ellen, hanem az „a király személye körüli miniszter”, akinek a feladata egyébként az osztrák–magyar kapcsolatok ápolása és az Ausztriával közös érdekű ügyek intézése lesz.[5]

Belharcok április első napjaiban

Az udvari körök ugyanis március 31-e után is azon voltak, hogy mentsék, ami menthető, s ennek érdekében némi zsarolástól sem riadtak vissza. Az uralkodóval tehát azokat a kéziratokat, amelyek a jobbágyfelszabadításról, valamint a külön magyar kormányról szóló törvénycikkek végleges szövegének jóváhagyását tartalmazták, s hasonlóképpen a Batthyány által miniszterekül kiszemelt személyek kinevező iratát is csak 7-én íratták alá, Pozsonyba pedig csupán 9-én és 10-én juttatták el ezeket az irományokat, hogy Batthyányékat addig is bizonytalanságban tartsák s ezzel, amennyire lehet, megpuhítsák. Közben pedig újabb meg újabb követelésekkel bombázták az alakulóban levő magyar kormányt: 5-én például azt követelték tőle, hogy mielőbb küldjön nagyszámú magyar újoncot Itáliába az ott harcban álló császári csapatok megsegítésére, 7-én meg azt, hogy az országgyűléssel szavaztasson meg évi 10 millió forintot az osztrák államadósság egy részének kamataira és törlesztésére.

A kormány és az ellenforradalmi erők

Amint a hadsereg egységének tiszteletben tartására irányuló eltökéltségüket még akkor is megkísérelték kifejezésre juttatni, amikor kimondották, hogy végszükség esetén meg fognak szervezni egy a császári hadseregtől független tízezer főnyi reguláris sereget. Hiszen már erről szóló határozatukban is hangsúlyozták hogy ez a sereg a nemzetőrségnek – azaz egy az uralkodó által szentesített törvények alapján működő s voltaképpen pusztán karhatalmi feladatok ellátására hivatott testületnek – lesz része. Azt pedig, hogy még ennek a – kifogás tárgyává eszerint nem tehető – fegyvernek az igénybevételére is valóban csak végszükség, az örökös tartományokban elhelyezett magyar csapatok hazajövetelének elmaradása esetén gondolnának, eszel is megmutatták, hogy létrehozásának a tervét határozatba foglalták ugyan, tényleges megalakítása érdekében azonban egyelőre egyetlen lépést sem tettek.

Hanem az ilyen és hasonló erőfeszítések mind-mind hiábavalóak voltak; Bécsben semmi sem ingathatta meg azt a meggyőződést, hogy a Batthyány-kormány, ha olykor a látszat kedvéért úgy viselkedik is, mintha tekintettel volna a közbirodalom érdekeire, valójában mégsem akar egyebet, mint „magát… még függetlenebbé tenni”.[6] Ha pedig a bécsi uralkodó körök Magyarországgal ennek ellenére jóval április 11-e után is óvakodtak törésre vinni a dolgot, ez csak azért történt, mert egyelőre még mindig rendkívül szorult helyzetben voltak: mert a magyar forradalom és a birodalom területén márciusban kibontakozott egyéb forradalmi mozgalmak együttvéve még a következő hónapokban is az övékéinél nagyobb erőket tudtak felvonultatni s ezzel rákényszerítették őket arra, hogy amíg az észak-itáliai szabadságmozgalommal nem végeznek, addig a többi forradalmi mozgalommal szemben – így a magyarral szemben is – változatlanul halogató eljárást alkalmazzanak.

Ámbár a forradalom táborának kezdeti erőfölénye az első hetek múltán már szűnőben is volt, ha azon nyomban még nem szűnt is meg egészen. Szűnőben volt ez az erőfölény mindenekelőtt a nemzetközi helyzet kedvezőtlen alakulása folytán. Márciusban ugyanis a Habsburg-hatalom, noha szerves része volt az európai nagyhatalmi rendszernek, még egymagában, elszigetelten kényszerült szembenézni a mindenfelől rátámadó forradalmi seregekkel, mivel külső szövetségeseit magukat is éppen eléggé lekötötték saját otthoni gondjaik. Április folyamán viszont apránkint kezdett láthatóvá lenni, hogy az európai forradalmi áradat, bármilyen heves hullámverést okozott is eleinte, az európai hatalmi építmény két legfőbb sarokoszlopát, Angliát és Oroszországot már nemigen lesz képes megrendíteni. Hiszen Angliában a chartisták április 10-i londoni tömegtüntetését, jóllehet minden korábbi hasonló megmozdulásuknál nagyobb szabású volt, a rendőrségnek játszi könnyedséggel sikerült szétvernie. Oroszországban pedig nőttön nőtt ugyan az elégedetlenség, forradalmi erjedésnek azonban egyelőre nyomai sem mutatkoztak – még a lengyel területeken sem. Az angol és az orosz uralkodó körök gondjai tehát áprilisra már meglehetősen eloszlottak, s ebből egyenesen következett, hogy a Habsburgok, ha szükségét fogják érezni, a későbbiekben már ismét képesek lesznek külső támogatásra is szert tenni.

Abban azonban, hogy az erőviszonyok most már ismét a Habsburgok javára kezdtek eltolódni, közrejátszott az is, hogy a másik oldalon meg egyidejűleg éppen ellentétes irányú folyamat bontakozott ki: hogy a Habsburgok ellenében kirobbant forradalmi mozgalmak között március folyamán létrejött szervezetlen együttműködés a későbbiekben nemcsak szorosabbá nem lett, hanem éppenséggel mindinkább meglazult, mígnem e mozgalmak végül – a Habsburgok közreműködésével is – szinte teljesen elszigetelődtek egymástól.

Mindenekelőtt elszigetelődött a magyar és az olasz mozgalomtól az osztrák forradalom burzsoá vezető rétege, s ez eléggé természetszerűleg következett is abból, hogy az osztrák burzsoázia a magyar és az olasz vezető rétegektől eltérően csupán a belső társadalmi és politikai viszonyok valamelyes átalakítására törekedett, a birodalom épségének és egységének megóvásában viszont a Habsburgokhoz hasonlóan maga is száz százalékig érdekelt volt. Az osztrák burzsoáziát ugyanis így viszonylag csekélyebb engedményekkel (sőt az ilyen engedmények tekintélyes hányadának puszta ígéretével) is ki lehetett elégíteni, ennek megtörténte után pedig a birodalom épségét és egységét fenyegető veszélyek mumusával mindjárt a magyar és az olasz mozgalommal való szembefordulásra is rá lehetett bírni. És az osztrák burzsoázia leszerelését a – nagyobb áldozatok elhárítása végett kisebb áldozatok hozatalára fejüket gyorsan rá is adó – Habsburgok áprilisra nagyjából már el is érték azzal, hogy az uralkodó március 15-én kötelezettséget vállalt a birodalom alkotmányozó gyűlésének negyed éven belüli egybehívására, majd március 28-án ígéretet tett az egy éven belül lebonyolítandó jobbágyfelszabadításra is. Az osztrák burzsoáziának a magyar és az olasz mozgalommal való szembefordulását pedig ezek után már mintegy magától is kiváltotta a két mozgalom március óta szakadatlanul folyó térnyerése.

Ámbár a magyar és az olasz mozgalom ez idő tájt már egymástól is kezdett elszigetelődni – a végső soron azért mert a két mozgalom céljai egy ponton szintén számottevően eltértek egymástól, amennyiben a magyarok csak Magyarországnak a birodalmon belüli alárendeltségét igyekeztek felszámolni, az észak-olaszok ellenben Lombardiának és Venetónak a birodalom keretei közül történő teljes kiszakítására törekedtek. Az észak-olaszok ugyanis emiatt már a kezdet kezdetén sem folyamodhattak más megoldáshoz, mint fegyveres felkelések kirobbantásához, s ezzel eleve olyan útra léptek, amely azután a Habsburgok szamara is egyedül az azonnali fegyveres erőpróba útját hagyta nyitva, a magyarok viszont (nem utolsósorban éppen azért, mert az észak-olaszok a Habsburgok fegyveres erőinek java részét ilyeténképpen kezdettől fogva lekötötték Itáliában) megengedhették maguknak, hogy eleinte merőben politikai eszközökkel küzdjenek a maguk szerényebb céljainak érvényesítéséért, a Habsburgok számára pedig ezáltal lehetőséget teremtettek arra, hogy Magyarországon átmenetileg maguk is kizárólag ilyen eszközökre hagyatkozzanak; s így alakult ki végül az a paradox helyzet, hogy a magyar mozgalom április derekán (nem utolsósorban az olasz szabadságküzdelem jóvoltából) fegyveres harc nélkül is rá tudta szorítani a Habsburgokat nagyszabású (bar ténylegesen csupán az olasz szabadságharc tartamára szóló) alkotmányjogi engedmények tételére, a Habsburgok viszont a magyar forradalom liberális vezetőit ezeknek az időleges engedményeknek a révén rá tudtak bírni arra, hogy magukat mar áprilisban messzemenően elhatárolják az olasz szabadságmozgalomtól, amelynek pedig a magyar forradalom már kezdetben is oly sokat köszönhetett, s amelynek a kudarca a magyar forradalom számára is végzetes lehetett.

A Habsburgok azonban korántsem csak a birodalom egyes tartományaiban külön-külön színre lépett forradalmi mozgalmak egymástól való eltávolodásából húzhattak hasznot, hanem az egyes tartományok forradalmi mozgalmainak belső bajaiból is, így Magyarország esetében kivált az ország magyar és nem magyar lakóinak nemzeti ellentéteiből, amelyeket az eltérő nemzetiségű országlakóknak a jobbágyfelszabaditásban és más márciusi vívmányokban való közös érdekeltsége átmenetileg háttérbe szoríthatott, de a nem magyarok nemzeti jogokban való részeltetésének elmaradása előbb-utóbb ismét felszínre kellett hogy hozzon. Annál is inkább, mivel az udvari körök ennek a folyamatnak a siettetésére szintén mindent megtettek.

Az udvari körök e téren mindenekfölött a horvát báni tisztség betöltetlenségéből fakadó lehetőségeket igyekeztek kiaknázni, s ezért már a magyar forradalom kitörését közvetlenül követő napokban elhatározták valamelyik rendíthetetlen horvát nemzetiségű hívüknek bánná való haladéktalan kinevezését, hogy azután az illető, magát a horvát nemzeti érdekek képviselőjének tüntetve fel, Horvátországot az ellenforradalom szilárd támaszpontjává építhesse ki. És az uralkodó március 23-án Batthyány tudta és beleegyezése nélkül már valóban ki is nevezte bánná meg – amire korábban sohasem akadt példa – egyszersmind horvátországi főhadparancsnokká is (s ezzel egyidejűleg ezredesből soron kívül tábornokká, majd további két hét múlva már altábornaggyá is előléptette) az első báni határőr gyalogezred parancsnokát, Josip Jellačić bárót. Jellačić pedig késedelem nélkül kinyilvánítván, hogy a Batthyány-kormány elhatározott ellensége mind az uralkodóháznak, mind a horvát népnek, nemcsak maga tagadta meg már áprilisban a kormány iránti engedelmességet, hanem ugyanerre utasította az alája rendelt horvátországi hatóságokat is, s azután hozzákezdett a Horvátország területéről Magyarország ellen indítandó majdani fegyveres támadás előkészítéséhez.

És az erőviszonyoknak a Habsburgok javára történő eltolódásában közrejátszott végül az is, hogy az első hetek elteltével mindinkább mozgolódni kezdett az egyes tartományok belső ellenforradalmi erőinek megannyi osztaga is, így Magyarországon kivált az arisztokrácia udvarhű többsége s eleinte azon belül is főleg a magas klérus. Mert a konzervatív egyházfejedelmek márciusban még csak a kulisszák mögött adtak hangot a forradalmi változások miatti elkeseredettségüknek, mikor azonban a következő hetek egyre több bizonyságát szolgáltatták annak, hogy a polgári átalakulás ügye nemcsak egyszerű híveik körében, de még az alsópapság soraiban is számos pártolóra talált, megértették, hogy nyilvánosan is össze kell mérniök erejüket a forradaloméval. Áprilisban tehát már ők is porondra léptek, s ettől fogva szentbeszédek, pásztorlevelek és röpiratok sokasága tudatta a világgal hol azt, hogy a vallásegyenlőség bevezetése a katolikus egyház elnyomására irányuló intézkedése, hol azt, hogy a Batthyány-kormány, amelybe hét katolikus miniszteren kívül nem kevesebb, mint két protestáns is bekerült, protestáns-uralmat akar bevezetni Magyarországon, hol meg azt, hogy a forradalom következő lépése az egyházi birtokok kisajátítása lesz, amit azután nyilvánvalóan nyomon fog követni minden magántulajdon felszámolása, értsd: még azoknak a telkeknek az elvétele is, amelyeket tudvalevően épp a forradalom adott a volt jobbágyok tulajdonába. S ennek a vádaskodásnak az sem vetett véget, hogy – bár az üresedésben levő főpapi székekhez kötött jövedelmek az államkincstárat illették, s bár az államkincstár most különösen rászorult ezekre a jövedelmekre – a kormány rövidesen maga kezdeményezte mind az öt régen megürült magyarországi érseki és püspöki állás betöltését s még ahhoz is hozzájárult, hogy legfontosabbikukat, az esztergomi érsekséget Hám Jánosnak juttassák, holott ő a márciusi napokban a püspöki kar elnökeként élen járt a forradalmi vívmányok becikkelyezése ellen vívott harcban.

Hiába szabadították fel tehát az észak-itáliai felkelők és a segítségükre kelt piemonti csapatok néhány hét leforgása alatt Lombardiának és Venetónak csaknem az egészét: a Habsburgok április 11-e után sem láttak okot arra, hogy a magyar forradalom márciusi vívmányait magukban is végérvényeseknek ismerjék el, s így változatlanul nem láttak okot a magyar forradalom majdani eltiprását célzó terveik elejtésére sem. De mert az erőviszonyoknak az ő javukra történő eltolódása még éppen csak megkezdődött: a Habsburgok ekkor még mindig nem látták elérkezettnek az időt a Magyarország elleni általános támadás azonnali megindítására sem, hanem továbbra is kitartottak a március 26-i udvari konferencián rögzített ismeretes irányelvek mellett, amelyeket a márciusi forradalom kirobbanása után és ennek hatására Ausztriában is létrehozott, de a magyarországitól eltérően itt jó ideig csupa udvari emberből összetevődő miniszteriális kormány külügyminiszterévé, majd április 19-én elnökévé is kinevezett Karl Ludwig Ficquelmont gróf április utolsó hetében úgy formulázott meg újólag, hogy változatlanul nem lehet egyebet tenni, mint a magyarok elleni nyílt fellépést „kedvezőbb időpontra halasztani”, mert az itáliai háború sikeres befejezése előtt nem biztosítható a magyar forradalom eltiprására foganatosítandó intézkedések eredményessége, s ezért Magyarország vonatkozásában még mindig ”nem látszik kívánatosnak… tűhegyre állítani a nehéz kérdéseket”.[7]

Amikor tehát Bécs arról értesült, hogy a magyar kormány igényt tart az örökös tartományokban elhelyezett magyar csapatokra, senki sem akadt Bécsben, aki ennek az igénynek a jogosultságát nyíltan kétségbe vonta volna, csupán a kérdéses csapatok tényleges hazaküldését húzták-halogatták a végtelenségig. S amikor Batthyány, tapasztalván, hogy utasításait a magyarországi főhadparancsnokok hetek múltán is teljesen figyelmen kívül hagyják, emiatt május elején személyesen tett panaszt az udvarnál, az udvari körök ismét az engedékenység látszatának megőrzése mellett döntöttek, mert most is csak azt vallották, amit ezúttal az először belügyminiszterré, majd május 8-án Ficquelmont helyett kormányfővé is megtett Franz Pillersdorf báró fejtett ki olyaténképpen, hogy a végső eszközök alkalmazásához „a jelenlegi körülmények még nem elég érettek”.[8] S ennek megfelelően az udvar ekkor nemcsak abba egyezett bele, hogy a szóban forgó főhadparancsnokok immár magától az uralkodótól is felszólítást kapjanak a magyar kormány iránti engedelmességre, hanem egyidejűleg kiadatott egy további uralkodói kéziratot is, amely meg az osztrák hadügyminisztert, Theodor Baillet von Latour gróf táborszernagyot kötelezte arra, hogy a jövőben a hadsereg egészét érintő előterjesztéseinek kidolgozása előtt álláspontját mindig egyeztesse a magyar hadügyminiszterrel.

Ezek az irományok azonban ténylegesen csak porhintésül szolgáltak: a magyarországi főhadparancsnokoknak a magyar kormány iránti hajlandósága ezek után sem nőtt egy szemernyit sem, s a gyakorlatban ezek után sem fordult elő, hogy az osztrák hadügyminiszter valamely lényeges kérdés felmerülésekor megkereste volna magyar kollégáját. Annál is kevésbé, mivel az uralkodó alig két nappal a két hadügyminiszter együttműködésére vonatkozó állítólagos óhajának kinyilvánítása után végre a császári hadsereg legfelső irányítását 1848 előtt ellátó udvari haditanács felszámolásáról is intézkedett, arra azonban nem is gondolt, hogy a haditanács hatáskörét megossza az osztrák és a magyar hadügyminisztérium között, hanem a haditanács múltbeli feladatkörét – ahogyan ezt éppen Latour javasolta – „teljes terjedelemben”[9] az osztrák hadügyminisztériumra ruházta át.

A kormány és a baloldal

Amikor pedig néhány nap múlva arról értesültek, hogy 15 én újabb forradalmi népmegmozdulás robbant ki Bécsben többek között a választójogi cenzus eltörlésének a jelszavával, s ennek ürügyén az udvar 17-én elhagyta a császárvárost, a hű magyar nemzet nevében ünnepélyesen Budára hívták az uralkodót. S most már nem is csak eddigi politikájuk helyességében nem kételkedtek többé, de hovatovább abba a hitbe is kezdték magukat belelovalni, hogy Magyarországra valósággal nagyhatalmi szerep vár, hiszen ha a továbbiakban éppen a magyar főváros fog majd menedéket nyújtani a Habsburgoknak, akkor szükségképpen a magyar főváros fogja átvenni a birodalom központjának a szerepét is.

És a Habsburgok iránti politikájuk megmásítására Batthyányék akkor sem gondoltak, amikor hamarosan kiderült, hogy az udvar persze még átmenetileg sem óhajt a magyar rebellisek közé települni, hanem ideiglenes székhelyéül az ellenforradalom szervezésére legalkalmasabb pontot, a lakóinak határtalan dinasztiahűségéről híres Tirol fővárosát, Innsbruckot választotta: a kormány ezután is hódoló nyilatkozatokkal árasztotta el az udvart, s közben foganatosított végre néhány erélyesebb intézkedést, csakhogy célja ezekkel továbbra sem a Habsburg-hatalom oldaláról fenyegető veszély leküzdése, hanem részint – mint még látni fogjuk – a nemzetiségi mozgalmak felszámolása, elsősorban pedig a lehetséges újabb baloldali támadások elhárítása volt.

A kenyértörés

Az uralkodó tehát azokat a küldöttségeket, amelyek a következő hetekben az erdélyi szászok, a délvidéki szerbek és az erdélyi románok kívánságait tolmácsolták előtte, a külszín megőrzése végett éppúgy elutasító válaszban részesítette, akár a horvátok küldöttségét március végén, Jellačićot pedig most ugyane célból eltiltotta a horvát szábor egybehívásától. Az összeülő erdélyi országgyűlés tárgysorozatát meghatározó királyi propositiók közé viszont az udvari körök jó előre beiktattak egy pontot, amely uralkodói óhajnak jelentette ki, hogy az országgyűlésen az „Erdélynek nagy részét lakó oláhok állapota – mind polgári, mind vallási jogok tekintetében – hozandó törvény által biztosíttassék”,[10] Šupljikac ezredest pedig – ha az ő vajdává Választatását hivatalosan egyelőre nem hagyhatták is jóvá, s ezért egyelőre az olasz hadszíntérről való hazatérését sem engedélyezték – legalább tábornokká siettek előléptetni már május 22-én. Majd június 3-án azt is kimondatták az uralkodóval, hogy – függetlenül a négy héttel korábbi királyi kéziratoktól, amelyek a magyarországi főhadparancsnokokat minden tekintetben (így a működési területükön fekvő határőrezredek vonatkozásában is) a magyar kormány alárendeltjeinek ismerték el – a határőrvidék legfelső irányítása továbbra is az osztrák hadügyminiszter feladata lesz.

S mindezenközben változatlanul megtették a magukét az erdélyi hatóságok is, kivált ahhoz a módszerhez ragaszkodva továbbra is, hogy a parasztmegmozdulások elfojtására román lakosságú falvakba lehetőleg minden esetben székely határőröket vagy magyar nemzetőröket küldjenek. Ez pedig hovatovább el is hitette sok román paraszttal, hogy a román népnek nemcsak a magyar földesurak, hanem a magyarok általában is ellenségei – főleg, miután június 2-án az Alsó-Fehér megyei Mihálcfalván (ahol a román jobbágyok megtagadták úrbéres szolgáltatásaik teljesítését s visszafoglalták az uraság, az Esterházy grófi család által tőlük annak idején elrabolt földeket) a kivezényelt székely katonák tüzet is nyitottak az őket vasvillákkal és kiegyenesített kaszákkal fogadó falusiakra, s közülök tizenkettőt halálra sebeztek.

Az ellenforradalom szervezőinek tehát, ha egyelőre tartózkodniuk kellett is a nyílt színvallástól, némely előkészítő lépéseket már ez idő tájt is módjuk nyílott tenni a nemzetiségi mozgalmak megnyergelésére. Ilyen körülmények között pedig a magyar forradalom vezérkarának rendkívül határozottan és rendkívül megfontoltan kellett eljárnia. S határozottságban nem is volt hiány. A karlócai szerb nemzeti gyűlés végzéseit például a magyar kormány, mihelyt értesült róluk, nyomban érvényteleneknek nyilvánította, s Rajačićot a szerb főodbor feloszlatására utasította, majd – bebizonyosodván, hogy őt az ilyesféle utasítások legkevésbé sem érdeklik – augusztus 2-án érseki székéből is felfüggesztette. Közben pedig a kormány – mint még közelebbről is fogjuk látni – hozzákezdett a szerbek várható fegyveres felkelésének leküzdésére szolgáló haderő megszervezéséhez is, s nem késett hasonló intézkedéseket foganatosítani a Jellačić részéről fenyegető veszély elhárítására sem.

Amilyen kifogástalanul megértették azonban a magyar kormány tagjai, hogy egy Zágrábból vagy Karlócáról kiinduló esetleges fegyveres támadás csak visszavethetné Magyarország polgári átalakulásának a folyamatát, s ezért olyan fogadtatásban részesítendő, aminőben bármely forradalomnak bármely ellenforradalmi támadást részesítenie kell: olyan kevéssé értették meg (vagy akarták megérteni) ugyanők még ekkor is, hogy az ellenforradalom oldalára sokakat még a most már csakugyan fegyveres fellépésre készülő nemzetiségi politikusok közül is csupán az a szűkkeblűség taszított, amelyet a magyar forradalom eddig a nemzetiségi törekvések iránt tanúsított. S mivel a kormány tagjai ezzel a felismeréssel önmaguk adósai maradtak, önmaguk adósai maradtak az ebből meríthető tanulságok leszűrésével is. Amire különösen jó példa a kormánynak a szlovák nemzeti mozgalommal szemben alkalmazott bánásmódja, az tudniillik, hegy bár a szlovák vezetők a magyar forradalommal kötendő megegyezés gondolatát Liptószentmiklóson sem ejtették el végképp, Batthyányék nékik még a kormányhoz címzett petíciójuk benyújtására sem engedtek időt, hanem a Liptószentmiklóson történtek hírének vétele után, mindenféle komolytalan vádat használva ürügyül, egyszerűen elfogató parancsokat adtak ki ellenük, s ezzel arra kényszerítették őket, hogy – most már csakugyan letévén a hamari megegyezés reményéről: más kiút híján Csehországba meneküljenek.

És ez még nem is minden, hiszen a kormány tagjai azoknak a nemzetiségi oldalról felhangzó javaslatoknak a meghallgatására sem éreztek indíttatást, amelyek olyan emberektől eredtek, akik a magyar forradalommal szakítani semmiképpen sem szándékoztak (mert világosan látták, hogy a magyar forradalom sikeréhez saját népüknek is mindenek fölött való érdeke fűződik). Amikor tehát a liptószentmiklósi gyűlés hírével egyidejűleg Pestre érkezett a breznóbányai szlovákok petíciója, amely – Hodža március Végi kívánságait ismételve – ekkor is csak annyit kért, hogy a szlovák lakosságú megyékben a közigazgatás s a szlovák lakosságú városok és falvak iskoláiban az oktatás nyelve a szlovák legyen: ezt a beadványt egyszerűen elsüllyesztették a belügyminisztérium irattárában. S hasonlóképpen válasz nélkül hagyták azt a petíciót is, amelyet az ortodox hiten levő magyarországi románok képviselői intéztek a kormányhoz május 21-én, – annak ellenére (vagy talán éppen annak következtében), hogy kidolgozói benne nemcsak nemzeti követeléseiket adták elő, hanem hűségükről és odaadásukról is biztosították a magyar forradalmat és kormányát. Amikor pedig Murgu június 27-én – épp a kormány megbízásából – nagy népgyűlést tartott Lugoson, hogy a Temesköz román lakóit a szerb szeparatisták ellenében fegyverfogásra hívja fel, s a gyűlésen tömegével megjelent románok lelkesen fel is ajánlották életüket és vérüket, azzal a kikötéssel azonban, hogy kapitányuk tulajdon soraikból származó ember – személy szerint éppen Murgu – legyen, a Temesközből pedig szervezzenek román hivatalos nyelvű autonóm tartományt: a kormány ezeket a kívánságokat habozás nélkül holmi magyarellenes szeparatizmus megnyilvánulásainak bélyegezte, s engedni nékik még részben sem óhajtván, inkább azonnal lemondott a temesközi románok mozgósításáról.

De a nemzetiségi kérdéssel változatlanul nem tudott megbirkózni a magyar forradalom baloldala sem. Mert hogy a nemzetiségi mozgalmak hívei közül korántsem mondható mindenki a forradalom megátalkodott ellenségének, azt a magyar radikálisok a liberálisoknál egy fokkal világosabban látták – legalábbis a horvát, s kivált a román nemzeti mozgalom vonatkozásában. Ám hogy tárgyaljanak is a nemzetiségi mozgalmak baloldali irányzatainak a képviselőivel, arra ez idő tájt már radikális részről is mindössze egy kísérlet történt: amikor a márciusi fiataloknak egy június első felében Erdélybe látogató kisebb csoportja Vasvárival az élén felkereste az ekkor újból szülőföldjén időző Iancut. Eredményre pedig ez a megbeszélés sem vezetett; egyébbel ugyanis Vasvári sem tudta kecsegtetni Iancut, mint hogy a románok sérelmeit az unió megvalósulása után egészen bizonyosan orvosolni fogja a Pesten összeülő népképviseleti országgyűlés, Iancu viszont most már maga is hajthatatlanul kitartott amellett, hogy a román kérdés rendezése nem lehet az unió előzetes életbelépésének a függvénye. Ennek az imígyen a tárgyalófelek egymás iránti kölcsönös rokonszenve ellenére is kudarcba fulladt eszmecserének a lezajlása után pedig immár a magyar radikálisok is arra szorítkoztak, hogy sajtójukban ismételten felhívják a figyelmet a nemzetiségi mozgalmak részéről fenyegető ellenforradalmi veszélyre – s még hangsúlyozottabban is, mint ahogy ezt azok a liberálisok tehették, akik egyelőre nem értették meg, hogy a legfőbb ellenforradalmi központ nem Zágráb, Karlóca vagy Szeben, hanem Bécs, illetve Innsbruck.

Holott a kenyértörés még ekkor sem volt teljesen elkerülhetetlen minden egyes magyarellenes irányba tolódott nemzetiségi mozgalommal, s ezt akár a Prágában június 2-án megnyílt szláv kongresszus vitái is világossá tehették. A kongresszust ugyanis a cseh nemzeti mozgalom liberális irányzatának a vezetői – Kukuljević és Štúr kezdeményezésére – annak előmozdítása végett hívták egybe, hogy a továbbiakban a Habsburg-birodalom valamennyi szláv nemzeti mozgalma szorosan összetartva járjon majd el. A kongresszuson azonban éppen az bizonyosodott be, hogy az együttműködés megteremtésének legfőbb feltétele: a nézetek és törekvések rokonsága még nagymértékben hiányzik. Hiszen a cseh liberálisok azt vallották, hogy a birodalmat – merőben békés eszközök igénybevételével és a Habsburg-ház felségjogainak a csorbítása nélkül, mi több: épp az uralkodóház körül tömörülve – át kellene alakítani egy olyan föderációvá, amely négy egyenjogú tartományból tevődnek össze, s e tartományok közül az egyiket a német, a másikat a magyar, a harmadikat az északi szláv (azaz a cseh. a szlovák. a lengyel és az ukrán), a negyediket pedig a déli szláv (azaz a szerb, a horvát és a szlovén) lakosságú területekből kellene megszervezni. A kongresszus horvát és szerb küldöttei viszont ebből a programból csupán a birodalom föderalizálásának és a Habsburgokra való támaszkodásnak a gondolatát helyeselték, azt ellenben, hogy még a magyarokkal szemben is pusztán békés eszközökhöz folyamodjanak, ekkor már teljességgel elképzelhetetlennek tartották. A cseh nemzeti mozgalom radikális szárnyának a képviselői pedig a föderáció kivívásához nem is csak a magyarok elleni fegyverfogást ítélték elengedhetetlennek, hanem az ausztriai németek, sőt az uralkodóház ellenit is.

Ezzel szemben a kongresszusra (részint Galíciából, részint – hívatlanul – Porosz-Lengyelországból) érkezett lengyelek – mivel legfőbb céljukat Lengyelország helyreállításában, ennek legfőbb akadályát pedig az európai hatalmi rendszerben látták – mindenkitől elhatárolták magukat, aki a Habsburg-birodalomnak csupán belső újjászervezését irányozta elő, a birodalom kereteit viszont érintetlenül hagyta volna. Azt tehát a lengyelek is szükségesnek nyilvánították, hogy a magyarok tegyenek eleget a magyarországi szlávok jogos kívánságainak, de nyomatékosan hangoztatták, hogy erre a magyarokat erőszak helyett továbbra is tárgyalások útján kell rábírni, mert a szlávoknak elszámolnivalójuk elsősorban nem a magyarokkal, hanem a Habsburgokkal és a többi reakciós hatalmassággal van, ezek elleni harcukat pedig épp a magyarokkal összefogva kellene megvívniok. S ezt az álláspontot határozottan támogatta a kongresszus egyetlen orosz résztvevője, az ugyancsak hívatlanul betoppant Mihail Alekszandrovics Bakunyin is, aki – vérbeli forradalmár lévén – szintén azon a véleményen volt, hogy a cárizmus és szövetségesei elleni harchoz Európa forradalmi népeinek mindennél nagyobb közös érdekük fűződik.

De a cseh liberálisok föderációs elképzeléseit nem helyeselték a kongresszusra eljött szlovének sem, akik nyilvánvalóan attól féltek, hogy ezek megvalósulása esetén az ő népük horvát–szerb alávetettségbe kerülne. A Habsburg-uralom lerázására azonban a szlovének gyengeségüknél fogva gondolni sem mertek, s ezért amellett kardoskodtak, hogy a birodalom szlovénlakta területeiből létesítsenek különálló, de változatlanul a Habsburgok jogara alatt maradó koronatartományt. Annál határozottabbak voltak viszont a kongresszuson megjelent szlovák vezetők, s ebben nem csekély része lehetett annak, hogy ők a csehekkel szemben ugyanolyan aggodalmakat tápláltak, amilyeneket a szlovének a horvátokkal meg a szerbekkel szemben. Azzal a gondolattal tehát, hogy a birodalom szláv népeinek a Habsburgokra kell támaszkodniuk, Štúr és Hurban mereven szembehelyezkedett, s mindketten leszögezték, hogy a szlovákok problémáikat nem Magyarországtól elszakadva és a csehekkel egyesülve, hanem a jövőben is a magyar államkötelék keretei között szándékoznak megoldani.

Arra azonban Štúrék nem tudtak hasonló határozottsággal válaszolni, hogy a szlovák kérdést Magyarország határain belül mégis hogyan képzelik dűlőre vinni: először kijelentették, hogy ha a magyarok továbbra sem hajolnak meg követeléseik előtt, akkor – a horvátokkal és szerbekkel együttműködve – ők is fegyverre fognak kelni, de azután azt is siettek megjegyezni, hogy ez a tervük jelenleg csak elvi elhatározásnak tekintendő, a gyakorlatban ugyanis a végső eszközök igénybevételét lehetőleg még mindig kerülni szeretnék (egyrészt mert mögöttük nem áll olyan fegyveres erő, amilyen a horvát és a szerb nemzeti mozgalom mögött, másrészt mert nékik egyelőre saját népük fegyvertelen tömegeit sem sikerült kellőképpen megnyerniök, úgy hogy „ha kimutatnók magyarellenes gondolkodásmódunkat, ezrével fordulnának ellenünk” szlovákok is[11]). Ha tehát az eleddig olyannyira hajthatatlan magyarok a továbbiakban mégis jobb belátásra térnek és „megadják nékünk azt, ami megillet bennünket, akkor – ahogyan a leginkább magyarellenes Hurban is hangsúlyozta – nem… ránthatunk ellenük kardot”, amint a szerbek sem fognak ilyet tenni, „ha megadják a szerbeknek, amit ők kívánnak”.[12]

A prágai szláv kongresszuson tehát akkora nézetkülönbségek törtek felszínre, amekkorákat elsimítani még hosszadalmas viták során sem igen sikerülhetett volna. A kongresszusnak pedig munkájával ráadásul már a viták kellős közepén fel is kellett hagynia. A császári hadsereg csehországi főhadparancsnoka, Alfred Windisch-Grätz herceg altábornagy ugyanis (aki maga is felfigyelt a nézetkülönbségekre, s ezek továbbélezésével szeretett volna teljes szakadást előidézni a cseh nemzeti mozgalom Habsburg-barát liberális és Habsburg-ellenes radikális szárnya között) kiprovokálta, hogy a radikálisok a prágai utca mozgósításával június 12-én fegyveres Habsburg-ellenes felkelést indítsanak. Ez pedig a kongresszus azonnali felbomlását eredményezte; a kongresszus küldötteinek többsége, a torlaszharcok kirobbanásától megrettenve, lóhalálában elutazott Prágából, más küldöttek meg – így Štúr és Hurban is – a felkelőkhöz csatlakoztak, s azután vélük együtt verekedtek, míg a felkelés öt napig tartó ellenállás után el nem bukott, s maguk is menekülésre nem kényszerültek.

A magyar forradalomnak azonban haszna sem a prágai kongresszus vitáiból, sem a prágai felkelésből nem származott – s nem is származhatott, mivel a magyar vezető körök még pontos értesüléseket sem igyekeztek szerezni a kongresszus lefolyásáról, s így a viták során megmutatkozó Véleményeltérésekről sem kaphattak képet. Pesten tehát a prágai kongresszuson megjelenteket kivétel nélkül holmi ellenforradalmi célzatú pánszláv összeesküvés részeseinek könyvelték el, s ennek megfelelően mind a kongresszus szétszéledését, mind a prágai felkelés bukását a legnagyobb elégedettséggel fogadták, tanulságokat pedig végképp nem szűrtek le a Prágában történtekből. És így – hiába fogott fegyvert Prágában a szlovák vezetők egy része is a magyar forradalom legfőbb ellenségei, a Habsburgok ellen, s hiába jelentette ki Štúr és Hurban az előző napokban (Hodža pedig még egy hónap múlva is), hogy feledve a méltatlan bánásmódot, továbbra is készek alkura lépni a magyarokkal – Magyarországról ezek az emberek változatlanul nem kaptak semmiféle biztatást. Miért is, mikor a talaj Prágában forró lett a lábuk alatt, Hodža jobb híján Bécsbe ment, Štúr és Hurban meg Zágrábba, hogy – más választásuk immár nem maradván – mégiscsak megkezdjék egy majdani fegyveres felkelés előkészületeit, s vállalkozásukat a Windisch-Grätznél semmivel sem jobb Jellačićnak ajánlják pártfogásába.

Közben pedig a mihálcfalvi események hatására a román tömegek mozgósítását is megkezdte az Erdélyi Érchegységben Iancu, a Mezőségen meg Alexandru Papiu-Ilarian, majd a szervezkedést Bărnuț kiterjesztette az Orlát környéki román határőrfalvakra is. S ennél is végletesebben elfajult ekkorra a délvidéki helyzet, hiszen a karlócai főodbor – nem kételkedvén abban, hogy „a szent jog a mi részünkön van és a császári igazságosság vélünk lesz”[13] – május végén és június elején közzétett többrendbeli kiáltványában immár azonali felkelést hirdetett „Ferdinánd császár és király trónjának, valamint a szerb nemzetiségnek a védelmére”,[14] úgy hogy június 13-én Karlóca határában már el is dördültek az első puskalövések.

Az első honvédzászlóaljak létrehozása

19-én pedig, amikor Pesten olyan álhírek terjedtek el, hogy a Bécsből Innsbruckba menekült uralkodó onnan Prágába szándékozik áttelepülni, ugyanaz a Batthyány-kormány, amely 12-én még kereken elutasította a radikálisoknak a népképviseleti országgyűlés mielőbbi megalakítására irányuló követelését is, immár azt sem mulasztotta el kimondani, hogy nem később, mint július elején csakugyan meg kell nyitni az országgyűlést.

A kormány és az ellenforradalom horvátországi támaszpontja

A bécsi tárgyalások folyományaként tehát az uralkodó ez alkalommal nemcsak Jellačićot és a Magyarország területén működő többi főhadparancsnokot szólította fel a magyar kormány iránti engedelmességre, hanem a nádornak is megadta a királyi biztos esetleges kirendeléséhez szükséges felhatalmazást. István főherceg pedig ezek után egy sor (Kossuth által kidolgozott) rendeletben érvényteleneknek nyilvánította Jellačić önkényes intézkedéseit, majd a Horvátországba küldendő királyi biztost is kinevezte a magyar kormány iránt mind ez ideig lojálisnak mutatkozó szlavóniai főhadparancsnok, Hrabovszky János báró altábornagy személyében, őt egyszersmind arra is feljogosítva, hogy szükség esetén hűtlenségi perbe fogathassa Jellačićot. S Hrabovszky zágrábi kirándulása hatástalan maradt ugyan, a június elején Innsbruckba utazó Batthyánynak viszont sikerült elérnie, hogy az uralkodó június 8-án – öt nappal korábbi döntését megmásítva – a határőrvidéket mégiscsak a magyar hadügyminiszter parancsai alá helyezze, június 10-én pedig egy újabb (s ismét Kossuth által szövegezett) királyi kéziratot tegyen közzé, ebben Jellačićot formálisan immár fel is függesztve báni tisztségéből mindaddig, amíg be nem bizonyítja a kormány részéről ellene emelt vádak alaptalanságát.

Erdély uniója

A feszültség fokozódása pedig oda vezetett, hogy rövidesen éppen az udvar legodaadóbb hívei közé tartozó Teleki lett az, aki az uralkodó és Jósika Samu előtt legtürelmetlenebbül kezdte sürgetni a diéta kiírását, majd ugyanő, tapasztalván, hogy figyelmeztetései pusztába kiáltott szavak maradnak, április 11-én végül maga hirdette meg az országgyűlést május 29-ére. S ezt az önkényes lépést most már az eddig időhúzásra játszó udvari körök is kénytelenek voltak jóváhagyni: Jósika Samunak távoznia kellett az erdélyi kancellária éléről, s május 5-én végre szétmentek az országgyűlésre szóló uralkodói meghívólevelek is.

Ilyen előzmények után köszöntötte hát Erdély utolsó rendi országgyűlésének Kolozsvárra egybesereglett résztvevőit május 29-én az erre az alkalomra királyi biztosul kirendelt erdélyi főhadparancsnok, Puchner Antal báró altábornagy. S miután a szász követeket maga Puchner világosította fel arról, hogy teljesen hasztalan volna ellenkezniök, mert az udvar kedve ellenére is bele fog törődni Magyarország és Erdély egyesülésébe, a rendek másnap már egyhangúlag el is fogadták az uniót kimondó I. törvénycikket. Majd a következő napokban még egy sor más törvénycikket is tető alá hoztak, kodifikálva a magyar népképviseleti országgyűlésre küldendő képviselők megválasztásának mikéntjét (II. tc.), a nemzetőrség felállítását (III. tc.), az úrbéres szolgáltatásoknak a földesurak utólagos állami kármentesítésével történő megszüntetését (IV–VI. tc.), a közteherviselést (VII. tc.), a sajtószabadságot (VIII. tc.), a bevett vallásfelekezetek teljes jogegyenlőségét (IX. tc.) stb.

Ezeknek a törvénycikkeknek egy része pusztán azt szögezte le, hogy ezután a március–április folyamán Pozsonyban alkotott törvények érvénye Erdélyre is ki fog terjedni, habár ez már az unió becikkelyezéséből is önként következett. Akadtak azonban a törvények között olyanok is, amelyek a magyarországiaktól sok tekintetben ténylegesen eltérő, sajátos erdélyi viszonyokat voltak hivatva rendezni, s ezeknek már valóban volt létjogosultságuk. Csakhogy az ilyen törvények zömének lényegesen több hátulütője volt, mint a hasonló tárgyú magyarországiaknak. A feudális kormányszékek közül például az erdélyi országgyűlés egyedül a kancelláriát oszlatta fel, a többit viszont – így a főkormányszéket is – csupán alárendelte a magyar kormánynak. A választójog élvezetét pedig a törvényhozás az erdélyi parasztokra nézve, mivel Erdélyben úrbérrendezésre sohasem került sor, nem meghatározott telki állománytól, hanem a rájuk kirótt adó összegétől tette függővé, de rendkívül nagy – évi nyolc ”forintnyi – adó fizetéséhez kötötte, s ezzel a parasztságnak szinte az egészét elütötte a választójogtól.

Mindazonáltal akadt a kolozsvári törvénycikkek között kivételképpen olyan is, amely legalább egy ponton messzebb ment a hasonló tárgyú magyarországinál, s ez a jobbágyfelszabadítással foglalkozó IV. törvénycikk volt. Ennek egyik paragrafusa ugyanis kimondotta, hogy ha vitás valamely földterület úrbéres vagy majorsági jellege, akkor azt mindaddig úrbéresnek s eszerint szolgálatoktól most már mentesnek kell tekinteni, amíg bírói ítélet nem nyilvánítja majorsági területté. A vitathatatlanul majorsági földekre települt parasztokat viszont a törvényhozás Erdélyben sem szabadította fel, s ez itt még károsabb következményekkel járt, mint Magyarországon, mert itt a parasztoknak még nagyobb hányada élt majorsági földön, mint a testvérhazában.

A legsúlyosabb mulasztást azonban az erdélyi rendek mégsem a paraszt-, hanem – akár két hónappal korábban magyarországi társaik is – a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatban követték el. Mert az unióról szóló törvénycikkbe belefoglalták ugyan, hogy a jogegyenlőség „e hazának minden lakosaira nézve nemzet-, nyelv- és valláskülönbség nélkül örök és változhatatlan elvül elismertetik”,[15] külön nemzeti jogokat viszont ők sem biztosítottak a nemzetiségeknek. Mi több: a nemzeti jogok kérdését komolyan még megtárgyalni sem voltak hajlandóak. A balázsfalvi gyűlésen kidolgozott petíciót tehát, amelyet az ebből a célból választott küldöttség már a kezdet kezdetén az országgyűlés elé terjesztett. a rendek ahelyett, hogy rögtön napirendre tűzték volna, elébb időnyerés végett a kérelmi választmány elé utalták. Amikor pedig az egyik román követ, Alexandru Bohătel (aki mint magyar nemes lett az országgyűlés résztvevője) erre élőszóban és a maga nevében tárta elébük a petíció legfőbb követelését, azt, hogy a román nemzetet is ismerjék el Erdély egyik recepta natiójának, s az unió kérdéséről ne döntsenek addig, amíg e negyedik „nemzet” követei is meg nem jelennek a diétán: indítványát azzal utasították el, hogy a forradalom jóvoltából létrejött új rend a honpolgárok egyenlőségén alapul, ez új renddel tehát nem fér össze a feudális „nemzetek” rendszerének további fenntartása. (Ami természetesen jogos ellenvetés volt – csak éppen nem olyan emberek szájából, akik maguk sem a nép képviselőiként, hanem még mindig csupán mint az eddigi három „törvényes nemzet,; követei ültek együtt ekkor, s ezt maguk is jól tudták.) S amikor azután a kérelmi választmány jó három héttel az országgyűlés megnyitása és az unióra vonatkozó döntés meghozatala után végre a plénum elé terjesztette a balázsfalvi petíciót, a benne foglaltak érdemleges megvitatása helyett a rendek megint csak hasonló rabulisztikához folyamodtak, az egész ügyet azzal ütve el, hogy a petícióban olvasható kívánságok egy részét máris tárgytalanná tették a diétán időközben megszületett törvénycikkek, a most még nem teljesült kívánságokkal pedig majd a Pesten összeülő népképviseleti országgyűlés lesz hivatott foglalkozni. Holott ezzel az eljárással az erdélyi rendek nemcsak a magyar–román ellentétek jóvátehetetlen elmérgesedését kockáztatták, hanem kiváló ütőkártyát adtak az ellenforradalom szervezőinek a kezébe is. Ilyen körülmények között ugyanis az osztrák kormány, mikor értesült az unió megszavazásáról, nem kényszerült egyedül annak kinyilvánítására szorítkozni, hogy Magyarország és Erdély egyesülése veszélyeztetné a közbirodalmi érdekeket, amennyiben „számottevően megnövelné a magyar ministerium hatalmát”, hanem az alávetett nemzetiségek lelkes védelmezőjének az álarcát is felölthette, rendkívül aggasztónak minősítvén, hogy az unió megvalósulása esetén többé „semminő módon nem volna biztosítva a szászok és az oláhok nemzetisége”, s azután erre a két érvre együtt hivatkozva adhatott hangot annak a véleményének, hogy az unióról szóló erdélyi törvénycikk szentesítését az uralkodónak súlyos feltételekhez kellene kötnie, így – többek között – ahhoz, hogy Magyarország és Erdély előzőleg vállalja magára az osztrák államadósság terheinek tekintélyes hányadát, meg hogy az erdélyi fegyveres erők irányítása továbbra is az osztrák hadügyminisztérium kezében maradjon.[16]

Igaz viszont, hogy magát az unió tényleges életbe léptetését ez sem hátráltatta. Az udvar ugyanis a magyar forradalommal egyelőre az unió miatt sem kívánta kenyértörésre vinni a dolgot, s ezért az 1848:I. erdélyi törvénycikk, amelyet a kolozsvári országgyűlés már további törvénycikkeinek megalkotása előtt, külön felküldött Innsbruckba, ott június 10-én Batthyány sürgetésére végül is csak elnyerte az uralkodói jóváhagyást.

A horvát szábor

Merthogy az uralkodó a látszat kedvéért szót emelt a szábor megtartása ellen, az legfeljebb a magyarbarát horvát politikusokat meg a Horvátországhoz csatlakozásra felszólított dalmatákat ösztönözhette a szábortól való távolmaradásra, Jellačićot azonban legkevésbé sem tántorította el a szábor egybehívásának a tervétől. A horvát nemzeti mozgalom híveit pedig Jellačić hajthatatlansága a bánnak most még az eddiginél is odaadóbb követőivé tette.

A szábor tehát működését azzal kezdte, hogy Jellačićot ünnepélyesen beiktatta báni székébe, majd megválasztotta a Háromegy Királyság főkapitányává is, s egyszersmind jóváhagyta mindazokat a rendeleteket, amelyeket ő már beiktatása előtt szükségesnek ítélt kibocsátani (I–III. tc.). Ezek után pedig a szábor úgy határozott, hogy két feliratot intéz az uralkodóhoz (V., XI. tc.). S a két felirat nem szorítkozott arra, hogy egyszerűen megismételje a horvát részről már korábban is előterjesztett nemzeti követeléseket – így azt, hogy Szlavóniát, Dalmáciát és a Magyar Tengermelléket egyesítsék Horvátországgal, hogy a végrehajtó hatalmat a Háromegy Királyság területén egy, a magyar kormánytól mindenben független kormányszerv gyakorolja, s hogy a közigazgatás nyelve a Háromegy Királyságban a horvát nyelv legyen –, hanem némileg tovább is ment, amennyiben előadta, hogy a bán főhadparancsnoki hatáskörét ki kellene terjeszteni Szlavóniára és Dalmáciára is, s tudatta az uralkodóval, hogy a szábor a horvát nemzeti érdekek hathatós védelmezésének céljából trónja mellé (a király személye körüli magyar miniszter mintájára) állandó képviselőt is kíván küldeni az aulikus Franjo Kulmer báró Szerém megyei főispán személyében.

Mivel azonban a szábor tagjai – a liberálisok is – úgy látták, hogy a horvát mozgalom fölöttébb rászorul az udvar támogatására, ezt pedig csak megfelelő viszontszolgálatok felkínálása esetén nyerheti el: a két felirat a korábbi nemzeti követelések körét most nemcsak kibővítette egyes pontokon, hanem más, még fontosabb pontokon tetemesen szűkítette is, amennyiben leszögezte, hogy a horvátok a Háromegy Királyság számára csupán a szó legszorosabb értelmében vett belkormányzati önállóságot igényelnek, s egyébként azt tartanák helyesnek, ha a birodalom kül-, had-, pénz- és kereskedelmi ügyeit a birodalom egészére (így Horvátországra és Magyarországra is) kiterjedő hatáskörű közös miniszterek intéznék, s ha ezeket számadási kötelezettség nem az egyes tartományok törvényhozó testületeivel, hanem csak a Habsburg-ház jogára alatti országok létrehozandó közös birodalmi gyűlésével szemben terhelné.

S ezek után Zágrábban persze hideg zuhanyként hatott az a hír, hogy az uralkodó Jellačićot június 10-én a magyar kormány követelésére felfüggesztette báni állásából.

A kormány és a baloldal első parlamenti erőpróbái

Az új országgyűlést a képviselőház üléstermében, a pesti Redout dísztermében, július 5-én nyitotta meg István főherceg, aki az uralkodótól az előző héten nemcsak a trónbeszéd megtartására kapott felhatalmazást, hanem egyszersmind arra is, hogy amíg az udvar a távoli Innsbruckban tartózkodik, addig helyette szentesíthesse majd az országgyűlés által alkotandó törvényeket.

Augusztus havának fejleményei

Mert az osztrák ezredek zászlóira augusztus 6-án valóban feltűzték ugyan a német nemzeti színű szalagokat, másnap viszont a német egységnek ezeket a jelképeit Latour parancsára ismét eltávolították róluk, s így minden a régiben maradt. És – hogy az ebből következő gondok ne járjanak egyedül – e két hét eltelte előtt, augusztus 12-én az udvar is visszatelepült Innsbruckból Bécsbe, az uralkodó pedig ennek ürügyén két nap múlva már vissza is vonta a nádornak adott ideiglenes törvényszentesítési felhatalmazást, ezzel érthetően még csak felfokozva Batthyányéknak a katonaállítás kérdésével kapcsolatos aggályait.

Az udvar közvetlen felkészülése a Magyarország elleni támadásra

A teljes cikk.

A forradalmi erők végső próbálkozásai a támadás elhárítására

Az augusztus 31-i királyi leirat kibocsátásával az udvari körök nyilván azt akarták kierőszakolni, hogy a Batthyány-kormány utasítsa el az uralkodó tárgyalási ajánlatát s ezzel teremtsen olyan látszatot, mintha a két fél közötti kívánatos együttműködést nem az udvar, hanem a magyar kormány borította volna fel. Ha ugyanis az udvar valóban újabb tárgyalásokba óhajtott volna kezdeni, akkor tárgyalási alapul bizonyára nem tűzött volna ki olyan követeléseket, amelyeket még a legmérsékeltebb magyar liberálisok sem fogadhattak el. És ha az udvar valóban újabb tárgyalásokba óhajtott volna kezdeni, akkor ezt az augusztus 31-i királyi leirat kibocsátása nélkül is megtehette volna. Hiszen a leirat kibocsátásakor a magyar kormány két tagja, Batthyány és Deák már harmadnapja éppen Bécsben tartózkodott és éppen tárgyalások végett tartózkodott Bécsben, anélkül azonban, hogy az uralkodó érdemleges eszmecserére méltatta volna őket.

Ami annál is beszédesebb tény, mivel Batthyányék ekkor a végveszély tudatában már minden korábbinál nagyobb engedmények tételére is elszánták magukat. Ha tehát a magyar kormányt az osztráknak alárendelni továbbra sem voltak is hajlandóak, Horvátország számára – a korábbi álláspontjával végre gyökeresen szakító kormány augusztus 27-i döntése értelmében – immár a lehető legkiterjedtebb autonómiát készültek felkínálni, sőt most, fölelevenítve egy Kossuth által már jó néhány éve megpendített, a forradalom kitörése óta azonban eddig egyelőre általa sem emlegetett gondolatot, szükség esetén akár Horvátország Magyarországtól való teljes különválását is készek voltak már megajánlani. Maga Batthyány meg azt tervezte, hogy ha ez sem lesz elegendő, akkor fel fogja áldozni a magyar had- és pénzügyigazgatás márciusban oly nehezen kiharcolt önállóságát is, s hozzá fog járulni közös osztrák–magyar had- és pénzügyminisztérium létesítéséhez.

Csakhogy az udvari köröket, amelyekben Lombardia visszafoglalása óta szilárd meggyőződéssé lett, hogy ezekután a magyar forradalom felszámolása is pusztán idő kérdése, többé ekkora engedmények kilátásba helyezésével sem lehetett tárgyalásos kiegyenlítésre bírni. S kivált nem lehetett kielégíteni őket a Batthyány-kormány részéről Horvátország javára előirányozott lépésekkel, hiszen az udvar mind ez ideig azt hangoztatta ugyan, hogy oltalmazni kívánja a horvát nemzeti érdekeket, a valóságban viszont egyáltalán nem arra törekedett, hogy a horvátoknak (vagy a birodalom bármely más népének) a korábbinál nagyobb mozgási szabadságot biztosítson, hanem éppen arra, hogy a birodalom március óta nagyobb mozgási szabadságot követelő vagy máris ilyen nagyobb mozgási szabadság birtokába jutott népeit újfent a birodalmi egység feltétlen tiszteletben tartásának az ösvényére terelje. De az udvari köröket természetesen nem lehetett kielégíteni a közös osztrák–magyar had- és pénzügyminisztérium megszervezésére vonatkozó ajánlattal sem, hiszen az udvar nem azért tűzte ki céljául a Magyarország számára márciusban kicsikart had- és pénzügyigazgatási önállóság felszámolását, hogy most ennek fejében a birodalom egészének had- és pénzügyigazgatásába engedjen beleszólást a magyar liberálisoknak, hanem hogy a birodalom kormányzatát teljes egészében a maga rendíthetetlen híveire ruházza ismét.

Ezért volt hát, hogy az uralkodó Batthyányékat előterjesztéseik meghallgatása után semmiféle érdemi válaszban nem részesítette, hanem ehelyett osztrák hadügyminiszteréhez, Latourhoz utasította őket, Latour pedig kertelés nélkül a szemükbe mondta, hogy a kialakult áldatlan helyzeten egyedül a magyar had- és pénzügyminisztériumnak a megfelelő osztrák szakminisztériumokba történő beleolvasztása segíthetne.

Az ellenállás szellemének erősödése szeptember első harmadában

De ha azok az aggodalmak, amelyekkel a magyar liberálisok a forradalom táborán belüli ellenlábasaikra tekintettek, eszerint nem nőhettek is fölébe annak az aggodalomnak, amelyet az ellenforradalmi támadás veszélye keltett bennük, magától értetődő volt, hogy e liberálisok, akik eddig elképzelhetetlennek tartottak, hogy a forradalmi átalakulást ne törvényes átalakulás formájában vigyék keresztül, a törvényes uralkodó ellenében még a legújabban történtek után is csupán akkor lesznek hajlandóak a végső eszközökhöz nyúlni, ha előzőleg végérvényesen megbizonyosodnak arról, hogy egyéb eszközökkel csakugyan semmire se mennének. És ezzel Kossuth is tökéletesen tisztában volt. Éppen ezért ő a képviselőház szeptember 4-i ülésén sem egyedül Beöthy kinevezésének megerősítésére tett javaslatot, hanem többek között arra is, hogy a kormányhoz hasonlóan most az országgyűlés szintén menesszen egy küldöttséget Bécsbe, s ez szögezze neki a kérdést az uralkodónak: „akarja-e ő felsége megtenni azt, mi a nemzetnek megtartására szükséges?”[17]

A pesti nép újabb megmozdulása és a képviselőház balrafordulása

Közben viszont egymást érték a Pestre befutó rossz hírek – így például híre jött annak is, hogy az uralkodó Jellačićot 4-én ünnepélyesen megkövette és visszahelyezte báni tisztségébe –, s ezért a feszültség ezekben a napokban végül is olyan nagyra nőtt a magyar forradalom fővárosában, hogy a bécsi hajót, amely az országgyűlés és a kormány küldötteit hozta vissza, 10-én este akkora tömeg fogadta a Duna-parton, amekkorát előzőleg csupán a március 15-i események tudtak megmozgatni. Amikor pedig kiderült, hogy a hajó utasai üres kézzel kényszerültek hazatérni, mert az uralkodó teljesen semmitmondó szavakkal bocsátotta el őket, az egybeverődött emberek szervezetlenül is szenvedélyes tüntetésbe kezdtek, majd a tüntetők zöme megindult Az arany kézhez címzett kávéház felé, ahol az Egyenlőségi Társulat tagjai éppen tanácskozást folytattak a további teendőkről.

Ezekben a percekben tehát bebizonyosodott, hogy az a tartózkodás, amelyet a radikálisok legtöbbje az előző hónapokban a néptömegek törekvései iránt tanúsított, maradéktalanul csak nem ölte ki ezekből a tömegekből a baloldal iránti bizalmat, s kivált nem ölte ki belőlük azt a meggyőződést, hogy ha veszélybe kerülnek a forradalomnak a néptömegek számára sem közömbös vívmányai, akkor elsőül a baloldal fog síkra szállni e vívmányok védelmében. A pesti tömegeknek a baloldal melletti felsorakozása pedig a radikálisok számára most egyszeriben lehetőséget teremtett arra, hogy – ha eddig ténylegesen nem készültek is rá – ezen az éjszakán a hatalmat akár teljes egészében magukhoz ragadják és forradalmi diktatúrát vezessenek be.

A radikálisok azonban nem éltek ezzel a lehetőséggel. Átlátták ugyanis, hogy ha a hatalmat megkísérelnék kisajátítani, kísérletük pillanatnyilag eredményre vezethetne ugyan, a liberális nemesség zömét azonban minden bizonnyal egy csapásra szembefordítaná a forradalommal, s ez azután végzetesen megnövelné a forradalom amúgy is félelmetesen erős ellentáborának az esélyeit. Az Egyenlőségi Társulat tagjai tehát a felvonulóktól egyelőre csupán – türelmet kértek, maguk között pedig abban állapodtak meg, hogy most már harcba fognak szállni a Batthyány-kormány eltávolításáért, arra viszont ezután sem fognak törekedni, hogy valamiféle, az országgyűlés megdöntését feltételező, tisztán baloldali kormányhatalmat hozzanak létre, hanem céljukul egy radikálisokból és liberálisokból Kossuth főségével vegyesen alakítandó, s ennek megfelelően az eddiginél határozottabb vonalvezetésű, de változatlanul az országgyűlésre támaszkodó, s így a liberális nemesség zömének támogatását a maga számára szintén biztosítani képes kormány megteremtését tűzik ki. S azután, reggelre kelve, városszerte mindjárt agitálni is kezdtek a szóban forgó koalíció gondolata és Kossuth mellett.

Az eddigi kormánypolitika esetleges továbbvitelének azonban ekkor már maguk a kormány tagjai sem látták értelmét. Szemere személyében akadt ugyan egy miniszter, aki ennek ellenére sem helyeselte a kormány azonnali lemondását, de ő is csupán azért igyekezett maradásra bírni társait, mert bizonyosra vette, hogy többé semmiféle újonnan alakítandó kormánynak nem sikerülne elnyernie az uralkodói megerősítést, a liberális nemesség zöme viszont továbbra is csak uralkodói felhatalmazással bíró, törvényes kormányt lenne hajlandó támogatni. A kormány többi tagja azonban a 10-éről 11-ére virradólag tartott minisztertanácson határozottan szembehelyezkedett Szemerével. Kossuth azért, mert ekkor már ő is a radikálisokéihoz megszólalásig hasonló elképzelésekre jutott, s az ellenállás kibontakoztatására hivatott új kormány megszervezését az adott körülmények között halasztást nem tűrő teendőnek ítélte. Batthyány pedig azért, mert István főherceg (aki – tudjuk – már eddig is alig győzte kivárni a kormány feloszlását) hazatérését követően sietett elhitetni véle, hogy ha vállalkozik egy Kossuthot tagjai sorából immár kirekesztő új kormány alakítására, akkor lemondása után mindjárt újabb kormányalakítási megbízatást fog kapni, új kormányával pedig Bécs még az eddig történtek ellenére is kész lesz megint tárgyalásokba bocsátkozni. S a kormány mérsékeltebb szakminiszterei – mint általában – ezúttal is Batthyány mellé álltak, ha talán nem hallottak is azokról a hazug ígéretekről, amelyekkel őt István főhercegnek még mindig sikerült megtévesztenie, s ha a főherceg személye iránti bizalmuk talán nem volt is annyira határtalan, mint az övé.

Szemere tehát végül is teljesen elszigetelődött álláspontjával, s így (minthogy Esterházy már 9-én Bécsben benyújtotta lemondását), mire felvirradt szeptember 11. napja, a kormány tagjai közül csupán 6 meg a még folyvást a Délvidéken tartózkodó s ezért a Pesten és Bécsben legújabban történtekről egyelőre mit sem tudó Mészáros maradt meg tárcájának birtokában. István főherceg pedig ezek után teljesen érthetően arra a meggyőződésre jutott, hogy végre elérkezett az ő ideje, s ennek megfelelően sietve átiratot intézett a képviselőház elnökéhez, közölve véle, hogy a kormány feloszlott, majd ehhez azt is hozzáfűzve: „…A törvény értelmében gyakorlandó kormány gyeplőit kezembe vettem…”[18]

A főherceg azonban mégiscsak elszámította magát. Az országgyűlés két háza ugyanis 11-én délelőtt közös zárt ülést tartott, s a törvényhozók ezen nemcsak a kormány feloszlásáról értesültek, hanem meghallgathatták a Bécsben járt küldöttség beszámolóját, s maguk is tájékoztatást kaptak végre az augusztus 31-i királyi leiratról meg az osztrák kormány augusztus 27-i emlékiratáról. Ennek jóvoltából pedig, mire a Redoutban, amelyet ez alkalommal 20 ezer főnyi, Kossuthot éltető tömeg vett körül, délután hatkor megkezdődött a képviselőház soron következő nyilvános ülése, az egybegyűltek már éppen eléggé ingerültek voltak ahhoz, semhogy ellenállás nélkül áldásukat adják erre a leplezetlen ellenforradalmi államcsíny-kísérletre. A nádori átirat felolvasása után tehát nyomban szót kért a liberális képviselők egyik legtekintélyesebbje, Bezerédj István, s kifejtette, hogy az ország kormányzatát a nádor a törvény értelmében a kormány lelépése után és ellenére sem veheti a maga kezébe, hanem azt továbbra is a lemondott miniszterek kötelesek gyakorolni mindaddig, amíg új törvényes kormány nem alakul. És Bezerédj szavai széles körű tetszést arattak – jeléül annak, hogy a képviselők többsége el van szánva az ellenforradalmi próbálkozások elutasítására, de jeléül annak is, hogy a képviselők többsége lehetőleg még mindig törvényes eszközöket szeretne latba vetni az efféle próbálkozások visszaverésére. Ebből pedig Kossuthot is, a radikálisok is nyomban leszűrték a megfelelő tanulságot, úgy hogy Bezerédj álláspontjához most Madarász László sem késett csatlakozni, majd felállott Kossuth is, aki eddig a radikális képviselők padsoraiból hallgatta a vitát, s a teremben és a Redout falain kívül egybegyűltek dörgő éljenkiáltásaitól övezve, ünnepélyesen visszaült miniszteri székébe.

Batthyány azonban, aki továbbra is abban a hitben élt, hogy ha sikerül magát elhatárolnia Kossuthtól, akkor a fegyveres ellenforradalmi támadás veszélyét talán még mindig elháríthatja, nem volt hajlandó követni eddigi pénzügyminiszterének a példáját. Kossuth pedig erre, kapva az alkalmon, sietve megszavaztatott a képviselőikkel két perdöntő fontosságú határozatot, amelyek egyike jóváhagyta az ötforintos pénzjegyek kibocsátását, másika meg előírta az újoncozás megkezdését s kimondotta, hogy az újoncokat a továbbiakban már csakis honvédzászlóaljak alakítására szabad felhasználni.

S ezek után István főherceg is kénytelen volt belátni, hogy a hatalom megragadására még sincs lehetősége. Abba azonban, hogy a hatalom most helyette éppen Kossuthra szálljon át, semmiképpen sem óhajtott beletörődni. Jobb híján azt a megoldást választotta tehát, amellyel eddig csak hitegette Batthyányt: a lemondott miniszterelnököt némi töprengés után magához kérette, s újabb kormány alakítására szólította fel. Batthyány pedig vállalkozott is a kormányalakításra, de csupán két feltétellel: egyrészt azt kötve ki, hogy az uralkodó parancsolja vissza Jellačićot, másrészt meg azt, hogy az osztrák nemzeti bank adjon a magyar kormánynak egymillió forintnyi kölcsönt, s ezzel teremtsen módot a királyi jóváhagyás nélkül megkezdett papírpénzkibocsátás felfüggesztésére.

A Honvédelmi Bizottmány létrehozása

Ámbár egy baloldali többségű forradalmi kormány éppen 16-án akár magához is ragadhatta volna már a hatalmat. Bécsből ugyanis ezen a napon érkezett meg a válasz azokra a feltételekre, amelyek teljesítésétől Batthyány 11-én függővé tette, hogy végérvényesen vállalja-e az új kormány megalakítását. S a válasz úgy szólt, hogy az uralkodó addig nem kíván érdemben foglalkozni ezekkel a feltételekkel, amíg meg nem kapja a kiszemelt miniszterjelöltek névsorát is. Amely válasz nyilvánvaló akadékoskodás volt – hiszen Bécsben is tudták, hogy Batthyány csupa mérsékelt politikusból szándékozik megalakítani második kormányát –, s eszerint egyedül arra szolgálhatott, hogy az országgyűlést valamilyen elhamarkodott, törvényellenesnek minősíthető lépésre – például Kossuth kormányfővé való kikiáltására – ösztönözze.

István főherceg szökése s Lamberg küldetése

Lamberget tehát Bécsbe rendelték, majd útnak indították Budára, s rábízták a Mailáth kinevezéséről meg az országgyűlés elnapolásáról intézkedő két királyi rendeletet is (hogy azután ezeket közzétételük előtt jegyeztesse ellen Batthyányval). Az ő kinevezéséről szóló rendeletet pedig 25-én miniszteri ellenjegyzés nélkül nyilvánosságra hozták, s egyidejűleg közhírré tették, hogy az uralkodó nem járul hozzá Batthyány tervezett második kormányának megalakításához, mert teljesíthetetlennek ítéli az ő Jellačić visszarendelésére vonatkozó követelését.

A néptömegek fegyverfogása

Akikre pedig sem a dunántúli hírek, sem a nacionalista jelszavak nem hatottak, sőt Kossuth érvelése sem tudott hatni, mert nyomorúságukat a márciusi jobbágyfelszabadítás csupán jelentéktelen mértékben vagy éppen egyáltalán nem enyhítette, azokat maga Bécs ejthette most gondolkodóba egy, a magyar birtokos osztálynak az ellenforradalom javára hangolása végett szeptember 22-én kibocsátott királyi kiáltvánnyal. Ebből ugyanis az érdekelt falusiak megtudhatták, hogy az uralkodót, akit többségük eddig a nép legfőbb, sőt egyedüli pártfogójának hitt, „némely községek és egyének… mások birtokát és jogát megtámadó bitorlásai” „azoknak komoly kárhoztatására” késztették.[19]

A pákozdi győzelem és következményei

Az a körülmény pedig, hogy az uralkodó még a Batthyány Lajos által szeptember 17-én felterjesztett miniszterlistától is megtagadta jóváhagyását, egyben azt is végképp nyilvánvalóvá tette, hogy az ország élére semmiféle törvényes kormány nem kerülhet többé.

Az újabb bécsi forradalmi felkelés és a schwechati kudarc

A császáriaknak ugyanis a magyar forradalom vezetőinél sokkal több lehetőségük volt arra, hogy idő múltával erősítéseket küldjenek Bécs alá, s lehetőségeiket nem is hagyták kihasználatlanul: az uralkodó a júniusi prágai felkelés eltipróját, Windisch-Grätz altábornagyot már október 16-án kinevezte (az Itáliában tartózkodó csapatok kivételével) a császári hadsereg egészének a főparancsnokává, mindjárt arra is utasítva e (másnap egyből tábornaggyá is előléptetett) hadfit, hogy minél nagyobb haderő élén minél gyorsabban siessen Auerspergék segítségére, s azután végezzen elébb a bécsi felkeléssel, majd a magyar forradalommal is.

A trónváltozás miatti nézetharcok

Az udvari körök ugyanis, okulván az ősz elején Magyarországon és Bécsben elszenvedett kudarcaikból, novemberben egy sor lépést tettek az ellenforradalom sorainak átrendezésére: az osztrák birodalmi gyűlést, amelynek a működését az októberi bécsi felkelés megakasztotta, november 22-ére ismét egybehívtak, de hogy többé ne kerülhessen a bécsi forradalmi tömegek nyomása alá, ezúttal egy Olmütz közelében fekvő másik morvaországi kisvárosba, Kremsierbe; majd november 21-én Windisch-Grätz sógorának, a keménykezű Felix Schwarzenberg herceg tábornoknak az elnökletével újjáalakították az osztrák kormányt is; végezetül pedig december 2-án lemondatták a trónról Ferdinándot, s helyette unokaöccsét, Ferenc Józsefet, a trónöröklési jogáról egyidejűleg szintén lemondó Ferenc Károly főherceg fiát nyilvánították Ausztria császárává és Magyarország királyává. S ezzel már Windisch-Grätz tervezett Magyarország elleni fegyveres támadásának közvetlen politikai előkészítését is megkezdték; Ferenc Józsefet ugyanis most elsősorban azért ültették trónra, mert arra számítottak, hogy néki a márciusi magyar törvények létrejöttében – a törvényeket annak idején szentesítő Ferdinándtól és a tartalmukat ténylegesen jóváhagyó Ferenc Károlytól eltérően – nem lévén része, őt a közvélemény erkölcsileg kevésbé fogja elítélni, ha a továbbiakban újabb kísérleteket tesz majd a szóban forgó törvények keretei között rögzített forradalmi vívmányok lerombolására.

Lábjegyzetek

  1. Theodor Schiemann, Geschichte Rußlands unter Kaiser Nikolaus I. III. Berlin, 1913. 262.
  2. Stern, Geschichte Europas…] V. Berlin, 1911. 78.
  3. Idézi: Andics Erzsébet, Az egyházi reakció 1848–49-ben (In: Forradalom és szabadságharc 1848–1849). Budapest, 1948. 327.
  4. István főherceg az uralkodóhoz, Bécs, 1848. március 24. Lásd: Idősb Szőgyény-Marich Lászlóemlékiratai. I. Szerkesztette Thallóczy Lajos. Budapest, 1903. 219–220.
  5. Az uralkodó az országgyűléshez, Bécs, 1848. március 28. Közli: Pap Dénes, Okmánytár Magyarország függetlenségi harczának történetéhez 1848–1849. I. Pest, 1868. 35–37.
  6. Lásd: Österreichisches Staatsarchiv, Wien (továbbiakban: ÖStA), Haus-, Hof- und Staatsarchiv (továbbiakban HHStA), Kabinettsarchiv (továbbiakban: KA), Österreichische Ministerrats-Protokolle (továbbiakban: ÖMRPr) 1848. ápr. 16/Vorträge (továbbiakban Vtr) [Ministerrats-Akten (továbbiakban:MRA)] 1848:309–310.
  7. Erről Ficquelmont egyik vótuma, [[[Bécs]]], 1848. ápr. 25. ÖStA HHStA KA VTr (MRA) 1848:236.
  8. Lásd: ÖStA HHStA KA ÖMRPr 1848.máj.8/VTr (MRA):1848:643–
  9. Lásd: ÖStA HHStA KA Separatakten und Separatbillete der Kabinettskanzlei, Separetprotokolle 1848:1677.
  10. Az uralkodó az erdélyi rendekhez, Bécs, 1848. május 5. Közli: Kővári László, Okmánytár az 1848–9-ki erdélyi eseményekhez (továbbiakban: Kővári). Kolozsvár, 1861. 8.
  11. Štúr felszólalása a kongresszus 1848. június 7-i plenáris ülésén. Közli: Václav Žáček, Slovanský sjezd v Praze roku 1848. Sbírka dokumentů. Praha, 1958. 317.
  12. Idézve: ugyanott 318.
  13. Lásd: a főodbornak a Délvidék katolikus vallású szláv lakóihoz intézett kiáltványát, Karlóca, 1848. május 10/22. Közli: Thim II. 271.
  14. Lásd: a főodbornak a szerb határőrszázadokhoz intézett felhívását, Karlóca, 1848. május 29/június 10. Közölve: ugyanott II. 371.
  15. Ezt és a többi kolozsvári törvénycikket közli: Kővári 25–53.
  16. Lásd: az osztrák kormány 1848. június 5-i minisztertanácsának jegyzőkönyvét. Kivonatosan közli: Károlyi Árpád, Az 1848-diki pozsonyi törvénycikkek az udvar előtt. Budapest, 1936. 344–347.
  17. Kossuth felszólalása a képviselőház 1848. szeptember 4-i ülésén. Kossuth Lajos összes munkái XII. 885.
  18. A nádor a képviselőház elnökéhez, Budapest, 1848. szeptember 11. Közlöny, 1848. szeptember 13. 96. szám 488.
  19. Az uralkodó kiáltványa, Bécs, 1848. szeptember 22. Közli: Pap Dénes, Okmánytár Magyarország függetlenségi harczának történetéhez 1848–1849 (továbbiakban: Pap). II. Pest, 1869. 39–40.

Irodalom

Nem mentes azonban Szabó Ervin műve a Habsburg dinasztikus abszolutizmus iránti illúzióktól sem. Elmarasztalja a nemességnek a bécsi udvar központosító elvei ellen folytatott harcát, amelyet látszólag nemzeti küzdelemként tart nyilván, és amely „oly politika ellen fordult, mely voltaképpen sokkal inkább hivatkozhatott volna a nemzeti és közérdekekre” (ugyanott 43). Szabó Ervin emez állásfoglalásának végső indítéka történelmileg helytálló: a feudális magánjogi kiváltságoknak mint a társadalmi-gazdasági továbblépést gátló akadályoknak egyértelmű elutasítása. Téved azonban az I. Ferenc és V. Ferdinánd korabeli dinasztikus abszolutizmus megítélésében, mert azt Mária Terézia és II. József felvilágosult abszolutizmusával azonos jellegűnek véli, amikor – mint erről már szó esett – az uralkodói autokratizmus még – saját érdekében ugyan – objektíve a polgári tőkés gazdaság útját egyengető, a haladást segítő intézkedésekre képes és hajlandó is volt. Korszakunkban azonban már az abszolutizmus ilyen lépésekre – mint említettük – nem képes, nem is hajlandó.

A parasztok megnyugtatására hivatott három (V. Ferdinánd által 1848. október 20-án, illetve november 7-én és Windisch-Grätz által december 14-én kibocsátott) kiáltványt közli a Gyűjteménye a … legfelsőbb manifestumok és szózatoknak.