Vajda János

A Múltunk wikiből
Pest, 1827. május 7. – Budapest, Erzsébetváros, 1897. január 17.
magyar költő, hírlapíró
Wikipédia
Vajda János Bruck.jpg
1862.
Vajda János: Önbírálat, Polgárosodás című röpiratai.
1895.
Vajda János: Költeményei.

Szabad György

A magyarországi megtorlás

Óvatos becslés szerint is legalább 40–50 ezer volt honvédet vittek – Vajda János tanúsága szerint – embertelen bánásmódnak alávetett kényszersorozottként olasz vagy cseh földre, illetve délvidéki erődítési munkálatokhoz. Sok ezren menekültek külföldre, rejtőztek el idehaza.

A társadalomtudományok

Gyulai nagy felismerései (Katona Bánk bánjának és Vörösmarty irányt szabó szerepének értékelése) nagy tévedésekkel társultak. Így a romantika leegyszerűsítő megítélése, ami megmutatkozott Vörösmarty-elemzéseiben is és kiteljesedett a Jókai elleni támadásaiban, továbbá Vajda János és az 1860-es években jelentkező, kísérletező kedvű fiatal írónemzedék ledorongolása, mert eltértek az általa helyesnek tartott normáktól, különböztek az egyoldalúan eszményített Arany Jánostól. (Maga a nagy költő korántsem volt ilyen szűkkeblű. Fórumot igyekezett biztosítani a Vajda Jánosért rajongó fiataloknak, a mindenoldalú küzdelmeikben oly tragikus gyorsasággal felőrlődő Zilahy Károlynak és Imrének, Bajza Jenőnek és Reviczky Szevérnek.) Gyulait politikai, társadalmi és fontos irodalomtörténeti kérdésekben, így a romantika megítélésében és a tragikum értelmezésében kialakuló nézeteik azonossága közelítette a volt centralista csoporthoz.

Gyulai Pál, Csengery Antal és a hozzájuk csatlakozók jól ismerték és méltányolták annak a rohamnak a jelentőségét, amellyel a romantika megtörte a tartalmatlanná vált, formaőrzővé merevedett klasszicizmus uralmát. Kritikájuk mégsem csupán az önkényuralom korában eluralkodó utóromantikus álpátosz és színpadiasság ellen irányult, hanem a demokratizmus és forradalmiság ellen is, amely nálunk – leginkább a franciával és a lengyellel egybecsendülő módon – a reformkorban kibontakozó romantika legfőbb tartalmát adta. Ugyanakkor nyilván nem ismerték fel azt, hogy a romantikaellenesség korántsem csupán a realizmusnak nyit utat, hanem a forradalmi romantika lendületétől lúdbőröző nyárspolgár nyugalmas harmóniákra, sőt idillre való vágyakozásának is. Főként politikai szemléletükkel függött össze korántsem önálló, de sajátosan formált tragikum-értelmezésük, amelyet irodalomtörténetírásunk sokoldalúan elemzett már. Az erény (az adott esetben a reformtörekvések általuk is helyeselt előmozdítása) szerintük tragikus vétséggé válik, ha szenvedélytől hajtva (s ezzel bélyegezték Kossuthék politikáját), a realizálhatón túlmutató célokra tör. Ez szükségszerűvé teszi bukását. Ezt a tételt Gyulai olyan dogmatikusan érezte igaznak, hogy tagadta a mártírként, vagy áldozatként való elbukás tragikumát, tehát minden olyan bukásét, amelyben a legyőzött nem önmaga vétkéért bűnhődik. Amennyire önigazoló volt az 1848–49-ben félreálló, illetve mérséklő politikát folytató centralistáknak ez az elmélete, annyira leegyszerűsítő is volt alkalmazása a magyar fejleményekre, hiszen Kemény röpirataival összhangban igaztalanul vádolta „forradalomcsinálással” a polgári átalakulás reformkori előharcosait. Elmulasztotta annak a megválaszolását, hogy kínálkozott-e egy, a megjárt úttól eltérő és sikeresebb út választásának tényleges történelmi lehetősége. Emellett konkrét politikai vonatkoztatásában ez a felfogás semmibe vette annak az elismerését, hogy a tragikus vereség ellenére a lefolyt küzdelem tette visszahozhatatlanná a régi, feudális rendszert, s befalazhatatlanná az új világra tört kaput.

A volt centralista kör új erőkkel társulva nemcsak az irodalomtudomány, hanem az egész hazai szellemi élet legjelentékenyebb szervezett csoportosulása lett. Kezébe kerültek a vezető pozíciók az újjáalakult Akadémián, a Kisfaludy Társaságban, közvetlenül és kösvetve befolyásolták a tudományos egyesületek, a szerkesztőségek és kiadok égész sorát. (1867-ben erre hivatkozva vágta oda Kemény Zsigmondnak nyílt levelében az elkeseredett Vajda János, hogy az 1860-as években ”minden jövedelemforrásból kifogyva hazai közintézeteinknél kerestem alkalmazást, de mindenütt önök klikkjének egy-egy boldog sinecurába helyezett … alakja magasodott föl előttem kárörvendő, ádáz mosollyal”.[1])

A szépirodalom

A pályakezdő Vajda János líráját nagyon is jellemzi az a küzdelem, amelyet a népiességen való túlmutatásért, az új életérzések őszinte kifejezéséért folytatott. Politikai költészetét nemcsak magas fokú átélés jellemzi (Virrasztók, 1855), hanem kivételes szenvedélyesség is telíti (Visegrádon, 1855), ugyanaz, amely politikai röpirataiban a nemzeti önbírálat dobpergésére váltott át, majd kijózanodva a bécsi politika megújulása iránti illúzióiból, sodró erejű kiegyezésellenes támadását hevítette (Luzitán dal I–II, 1867–69).

Az önkényuralom válságának kezdetei

Ekkortájt vált „ellenállhatatlan divattá” a magyar viselet – amely Vajda János egykorú megfogalmazása szerint – „feltámadt, elterjedt, mint a népdal”[2]

A társadalmi és a nemzetiségi politika ellentmondásai

A magyarság mint „erősebb fél” engedményeit erkölcsi kötelezettségként is sürgette Vajda János.

A kiegyezési törekvések megerősödése

Ellentétben velük Vajda Jánost éppen az antidemokratizmusnak és a nemzeti szűkkeblűségnek az önkényuralom válsága idején a politikai vezető réteg körében észlelt megnyilvánulásai indították arra, hogy az 1862-ben kiadott Önbírálat és Polgárosodás című röpirataiban kompromisszum keresésére biztasson. Vajda „a hazafiság tártuffe-jeire” méltán zúdított kemény bírálatát azzal az egyértelmű intéssel társította: „nyugot-európai értelemben democratává kell lennünk, hogy – magyarok maradhassunk.”[3] A demokratikus átalakulás követelésének egybekapcsolása a kiegyezés melletti érveléssel kíméletlen vesszőfutásra kényszerítette Vajdát. Míg az antidemokratikus hangvételű Kovács Lajos, Zichy Antal és mások kiegyezési javaslataival csak polémizáltak a tudatformálás monopolizálására törekvők, Vajdát igyekeztek kiközösíteni. A legfájdalmasabb ütéseket Gyulai Pál mérte rá. Gyulai 1857 óta ellenérzéssel figyelte Vajdát, mert az dicsérni merte Jókai Dózsáról írt drámáját, noha a tragédia idealizálta a népvezért, aki szerinte „nem képviselt egyebet az elnyomott nép rossz szenvedélyeinél”.[4] Gyulai cikksorozatában Vajdát a nagy történelmi tekintéllyel visszaélő „széchenyieskedőnek” minősítette, szükségesnek mondva – a nemzeti érdek és a vezető rétegek együttes védelmében – „kimutatni éretlenségét, megróni léhaságát, visszautasítani rágalmait”.[5] Figyelmet érdemel, hogy Gyulai támadását az a Jövő utasította vissza, amely Vajdának a demokratizmus fokozására irányuló igényét teljes joggal érezhette a magáéhoz közelállónak, ha kiegyezési javaslataival nyilvánvalóan nem értett is egyet A kiközösített Vajdát – saját szavai szerint – „a formális éhenhalás veszedelme” űzte az udvari kancellária bécsi irodáiba. Bécsben alkalma volt kigyógyulni illúzióiból. Amint maga írta Jókainak: noha ”itt”, Bécsben „kapnék kalácsot is… érzületem napról napra jobban fellázad helyzetem ellen”, s „ezentúl magam is legkérlelhetetlenebb üldözője óhajtanék lenni a röpirataimban kifejtett iránynak”,[6] értve ezen a Habsburg-hatalommal kötendő kiegyezés sürgetését. Valóban, hazatérve a polgári demokratikus kibontakozást célzó Kossuth kiegyezésellenes küzdelmének támogatására fogott tollat. A demokratikus elkötelezettségű Vajda János útja így vezetett éppen ellentétes irányba azzal, amit a politikai cselekvésben a legnagyobb súllyal bíró rétegek többsége járt meg.

A kiegyezési tárgyalások folytatása és Kossuth tiltakozása

Kossuth érvei felbukkantak ugyan Böszörményi László, Csanády Sándor, Kállay Ödön, Halász Boldizsár, Vidats János és más „szélsőbaloldali” képviselők megnyilatkozásaiban, néhány – elsősorban Vajda János által írt – újságcikkben, a befejezett tények után, 1867 tavaszán végre sajtóhoz jutó „szélsőbal” lapjának, a Magyar Újság-nak a hasábjain, de a parlamenti többségnek s az általuk képviselt politikai vezető réteg zömének megegyezési szándékát meg nem ingathatták.

Vörös Károly

A kultúra új jelenségei

Jókai ilyen hatásának ereje a társadalomban elszigeteli még az olyan, nála nem kisebb tehetségű kortársnak, mint a társadalmi-politikai fejlődés 1867 körüli vízválasztóját magánéletében is érző (vagy az általános életérzés sodrában, lírai alkatának megfelelően ide is áthelyező) Vajda Jánosnak kritikus keserűségbe és dezilluzíonáltságba fulladt hangját is.

Bár Jókai nemcsak kivételes tehetségű író, de történetileg ennél több: egy, csak közvetett és közvetlen olvasótáborával együtt értékelhető, komplex történeti jelenség is volt (ilyenként. a század első feléből is csak Kazinczyhoz és Petőfihez mérhetően), mindez persze nem jelenti azt, hogy a kor irodalmának – elsősorban a prózában – most már egyre inkább az új valóságtól formált új jelenségeit képes lett volna teljesen elnyomni, háttérbe szorítani. Mert a társadalomban végbement változások e jelenségek formálásában egyszerre három vonatkozásban is éreztetni kezdték hatásukat.

Legkézenfekvőbb ezek között a tematika változása volt. A birtokos nemesség hanyatlása a korszakra már egyre inkább befejezett tény, ha egyelőre még túl közeli, és véglegesen még le nem zajlott folyamat is ahhoz, hogy művészileg stilizált vagy absztrahált formában jelentkezzék: bemutatásában így még él a réteg anyagi összeomlásának nosztalgikus ábrázolása is, keveredve a társadalmi fennmaradásáért vívott kétségbeesett, s egyre kevésbé tiszta küzdelmének nyers, nem egyszer kíméletlen, sőt torzító leírásával. Az utóbbi szemlélet erősödését és az ábrázolás növekvő kíméletlenségét fokozza az, hogy a folyamat többnyire már nem belülről, a birtokos nemesség szemével, hanem egyre inkább kívülről van ábrázolva, mint – s legjellegzetesebben – Tolnai Lajos oeuvre-jében, mely a régi osztály hanyatlását éppúgy, mint az új emelkedését a kísérőjelenségek sokszínű ábrázolásával, ám az őket mozgató társadalmi-gazdasági folyamat mélyebb észlelése és megértése nélkül, csupán moralizálva és a külsőségek szintjén, nemegyszer egyfajta intellektualizált (nyomokban Arany Lászlónál is felbukkanó) plebejus idegengyűlölet szemüvegén át látva mutatja be.

Ezzel párhuzamosan, a változás második elemeként, az új írói generációban egyre nagyobb számban jelennek meg a modernül differenciálódó társadalom szélesebb intellektuális rétegeiből érkező írók. Ők már nemcsak új tematikát hoznak magukkal, hanem beépítik az irodalomba az őket kibocsátó társadalmi rétegeknek újfajta problémalátását és érzékenységét is. Hogy közülük csak a legjellegzetesebbeket említsük: Mikszáth Kálmánnal az elszegényedő megyei nemesi kishivatalnok szintjéig felemelkedő jómódú kispolgárosodott paraszt; Bródy Sándorral a szegény vidéki zsidó kispolgár-proletár kisiparos; Petelei Istvánnal az erdélyi örmény–magyar kisvárosi polgárság világa, élményanyaga és értékrendje emelődik be az irodalomba. De nem véletlen, hogy az 1880-as évek végéig még egyikük sem tud teljesen érvényesülni: a tematika új elemei és a bennük rejlő újszerű társadalmi problematika lehetőségei majd csak a századvégre fognak teljesen kibontakozni. Valóban még korunkban kiteljesedett (és nem csak az író korai halála által lezárt) életműnek talán csupán Iványi Ödöné tekinthető, csúcspontján egy, a kor új valóságát szélesen ábrázoló regénnyel, A püspök atyafiságával.

Az átalakulással jelentkező új egyéni és társadalmi viszonylatok reális bemutatása a változás harmadik tüneteként, új ábrázolási módszerek alkalmazását is megköveteli. Így lép előtérbe az alakuló új irodalomban az önmagát túlélt romantikával szemben a realizmus igénye, illetve például Bródynál már a naturalizmus is (felhasználva a kor filozófiai gondolkodását olyannyira befolyásoló darwinizmust is). A romantika, mely (másodrendű írói is hamar kihalván) már csak Jókai munkásságában kíséri végig a kort, sajátos módon Iványi Ödönnél kezd visszatérni, ám már nem a régi, Jókai által folytatott vonalat követve tovább, hanem új, modern érzelmek felé mutató, szinte már stilizált formájában.

A megváltozott társadalmi feltételek azonban a kultúrától – és elsősorban az irodalomtól – nem csupán a valóság új elemeinek érzékelését és ezek reális, vagy éppen már naturális ábrázolását követelték meg: mindezekből szükségszerűen következett annak igénye is, hogy az író foglaljon állást e változásokkal szemben: olyan igény, mely az író perspektíváit is alkalmas volt érzékeltetni. Az irodalom válasza erre az igényre a birtokos nemesség hanyatlásának és átmentési kísérleteinek felismerésén és többé-kevésbé éles bírálatán túl már nem egységes: például a Rákosi Jenő és a köréje csoportosult, jórészt a polgári átalakulással szóhoz és szerephez jutott polgári és kispolgári írócsoport, magától Rákosi Jenőtől kezdve a Borsszem Jankót szerkesztő Ágai Adolfig, már az új, polgáriasodó viszonyoknak a deáki liberalizmus jegyében álló minél teljesebb stabilizálásában látja a fejlődés követendő irányát. Ennek keretében egyaránt tudomásul veszi a birtokos nemesség hanyatlását és kísérleteit megrendült gazdasági pozíciójának erőteljes politikai pozíciókkal való felcserélésére, – majd a korszak vége felé elutasítja a kialakult struktúra, s benne saját helyzetének akár a nemzetiségek, akár a választójog kibővítése révén a szélesebb tömegek javára való bármely módosítását. Más, politikailag elsősorban a Függetlenségi Párt felé orientálódó csoportok, de például a Tisza mellett némi cinizmussal kitartó Mikszáth is, a viszonyok további határozott demokratizálásának szükségességét sugalmazzák, ha ők sem mindig következetesen. A konfliktusok azonban ezen a síkon korszakunkban még csak érlelődnek: nyílt kirobbanásuk, jórészt ugyanezen személyek és csoportok munkásságában és irányai körül, csak a századfordulóra fog bekövetkezni. Ekkorra azonban e konfliktust már a munkásmozgalom irodalmi vetületének első termékei is befolyásolni fogják.

A társadalmi változás azonban sokszoros áttételeken át nemcsak a prózában, hanem a költészetben – főleg az Arany eposzai és balladái után a korszerű költői kifejezésben egyeduralomra jutó lírában – is megtalálja a maga kifejezését. A valóság képének fellazításával és ennek során az általános emberi érzelmek kifejezésére törekedve szinte természetszerűen a hangulatok rögzítése lép előtérbe elsősorban, s a korban legnagyobb hatással Reviczky Gyulánál, aki magával a „kozmopolita” költészetet bíráló Arany Jánossal száll vitába és a költészet nép-nemzeti formáival is tudatosan szembefordul; kortársánál, Komjáthy Jenőnél pedig a törekvés éppenséggel a miszticizmusban, filozofikus törekvésekben jelentkezik (bár ezektől nem teljesen függetlenül megszólal egy szocialisztikus hang is). A 80-as évek egyes kevéssé jelentős, de nem értéktelen költőinél (közülük még Endrődi Sándort emelhetjük ki) ezután már a preszimbolizmus is megjelenik. E folyamat kibontakozása során a költészet immár végleg eltávolodik attól, a kiegyezési éveket még annyira jellemző társadalmi pszichikumtól és az azt tükröző lírától, melyet a még hanyatlásában is magabiztos liberalizmus, illetve a nép-nemzeti irodalom normái határoztak meg, de egészében is csupán átmeneti mozzanataként egy olyan folyamatnak, mely teljességében már csak a 20. század első évtizedeiben fog megmutatkozni.

Irodalom és közönség a színpadon minden műfajnál szorosabb, közvetlenebb kapcsolatát ismerve, nem lehet meglepő, ha a társadalmi változás: az elakadt nemesi és paraszti polgárosodás legelevenebb, legkonkrétebb (ha nem is szükségképpen legszínvonalasabb, legmélyebb) ábrázolását a színpad fogja nyújtani. A népszínmű egyes, még e korban is nagy sikerű darabjai – Tóth Ede: A falu rossza (1875), Csepreghy Ferenc: A sárga csikó (1877), A piros bugyelláris (1878) – ellenére a valóságos népélettől már elszakadt: hiszen egyre inkább egy meg nem valósult paraszti kispolgárosodás életformájának és problémáinak nosztalgikus kulisszáit és zenei formáit alkalmazza, és a kispolgárosodás szerint lehetőségeit éppen hogy a falun kívül vagy legalábbis a paraszti sorból kilépve megtalált városi-mezővárosi nézőre, esetleg falusi kisiparosi közönségre számít. Ezzel párhuzamosan a 70–80-as években bontakozik ki a polgár új világát bemutató francia társalgási drámák mintájára szerkesztett magyar polgári színmű. Kezdetei már az 50–60-as évek elején megjelennek, elsősorban Szigeti Józsefnek egyes, már a népdráma lehetőségét is felvillantó darabjaival, a színpad uralkodó műfajává (kezdetben az újromantikának a változás ábrázolásától visszariadva egy félig történeti, félig mesevilágba és annak problémái közé húzódó intermezzójával is párhuzamosan) azonban a 70-es évek közepére gyakorlatilag egyetlen szerző, Csiky Gergely munkássága révén válik. Csikynél a reális változás lép a színpadra, valódi alakjaival, s abban is reálisan, hogy a polgári átalakulás problémái itt elsősorban a birtokos nemesi polgárosodás szintjén és viszonyai között jelennek meg: ennek részint komikus, részint ellenszenves, taszító vonásaival, ám minden együttérzés vagy részvét nélkül a végül is pórul járt vagy hoppon maradt hősök iránt. (Igaz, hogy eközben, a polgárosodás e szakaszában még nagyon is érthető módon, magát a polgári értékrendet és világot nem éri sérelem, sőt többnyire szemrehányás sem.) Csiky tehetséges és jó szemű ember, darabjait a Nemzeti Színház nagy gárdája adja elő a kor már realistának nevezett színpadán, annak díszleteivel, színészmozgatásával. Érthető tehát a darabok többnyire hatalmas, nem egy esetben máig is elérő és ma is ismétlődő sikere, de érthető az is, ha olvasásuk közben a kor átmeneti vonásai ütköznek szemünkbe mind a problémákban, mind a válaszban. A valódi polgárnak (és a polgár valódi konfliktusának is) megjelenése a színpadon így (az 1870-es évek elejének egyes, a klasszikus liberalizmus kritikáját tükröző, eszmeileg fontos, de dramaturgiailag még éretlen kezdeményeitől eltekintve) a következő korszakra, a századvégnek a valódi polgárosodás széles kibontakozását is meghozó évtizedeire fog várni.

A próza, a költészet és a drámai műfajok fejlődése (ennek során a változás egyre határozottabb ábrázolásával) azonban már nem teljesen spontán módon, vagy csupán az irodalom (s ezen belül a sajátlag magyar irodalom) valamely autonóm, nemzetileg is zárt fejlődésének szabályai szerint és kereteiben megy végbe. Útját egyrészt a nagy társadalmi változás sodrában a közönség összetételében is végbement változással együtt járó új olvasói igények, is az ezekre felelve fordításban megjelentetett egyre gazdagabb és sokoldalúbb külföldi irodalom hatása és versenye, másrészt a hazai irodalmi kritika (részben a fordítások kiválasztását is befolyásoló) egyre élesedő tekintete is kíséri.

E két tényező közül a fejlődés szempontjából kétségtelenül a fordítások mintegy csendes kihívása bizonyult a nagyobb jelentőségűnek. A magyar irodalomban (már reformkori kezdeményeket folytatva ugyan) ez a korszak kezdi meg betölteni a világirodalmi tájékozottság korábban nagy – bár a német anyanyelvű polgárság, s a németül értő jobb módú magyar nemesség, hivatalnokság és az értelmiség számára a német irodalom, illetve a németre történt fordítások révén még ekkor is valahogy áthidalt – hézagait. Most azonban a csak magyar nyelvű olvasóközönség számára is megnyílnak a világirodalom kapui. Először a klasszikusok felé, akiknek a Kisfaludy Társaság gondozásában immár egész életműve is napvilágot lát: Shakespeare (1864–1879), Arisztophanész (1871–1874), Moliere (1863–1882), Racine (1872–1875) művei most jelennek meg. A Kisfaludy Társaság kiadja a világirodalom nagy eposzait is, 1887-ben Csiky Gergely lefordítja Szophoklészt, 1872–73-ban megjelenik a Don Quijote teljes fordítása is. Ezeken a világirodalmi műveltséget mintegy megalapozó s folyamatosan fordított és publikált klasszikusokon kívül a korszak nagy változása a fordításirodalomban is megfigyelhető: a magyar irodalomban bekövetkező változásoknak okozata, de részben okaként is. Az 1860–70-es években, megfelelően az akkor alapjainak hanyatlása ellenére is még uralkodó klasszikus liberalizmus az irodalom nép-nemzeti normáival jól összeférő társadalmi és magatartási eszményeinek, a kor angol, francia és orosz romantikus realizmusának legjelesebb művei kerülnek fordításra: részint Dickens, Thackeray (és a modern angol irodalomról Taine), az esszéisták közül Macaulay; részint Puskin, Gogol, Turgenyev – utóbbinak a 70-es évektől már a kritikai realizmusba áthajolva, „felesleges” hőseivel a hanyatló magyar birtokos nemesség dilemmáját is felvető – munkái. Jellemzően, a legkövetkezetesebben polgári viszonyokat tükröző Balzactól alig kerül valami fordításra, ehelyett a francia fordítások között Dumas, Octave Feuillet uralkodik; a kortárs francia irodalom hatása elsősorban a – ha sokban felszínesen is – valóban polgári viszonyokat tükröző színpadi műveken (Scribe, Sardou darabjain) át érvényesül.

A változás 1860 után válik érezhetővé: a polgárosodás új szakaszával az új polgárság az irodalmat és a könyvkiadást fokozottan jövedelmező üzletté tevő s így azt a reális – ha nem is szükségképpen mindig a legmagasabbrendű – társadalmi igényekhez közelítő kibontakozásának új igényeivel A 1880-as években e változások és a nyomukban kibontakozó új érzékenység jegyében jelenik meg magyarul a modern kortársi francia irodalom is: Zola (Germinal, 1886), és novelláival Maupassant, Daudet; másrészt az orosz realizmus: Tolsztoj (Háború és béke, 1886; Anna Karenina, 1887; Kreutzer szonáta, 1890); és Dosztojevszkij (Bűn és bűnhődés, 1888; A Karamazovok, 1889). A költészetben a modern nyugati eredmények követése lassúbb: a német irodalomból Goethe és Heine uralkodik; a franciák esetén a romantikusok után csak a 1880-as évek végén jelennek meg a parnasszisták fordításai; 1886-ban ugyan már olvasható Baudelaire fordítása is, de az évtized végéig alig követi több; Verlaine-t majd csak a 90-es években kezdik fordítani.

A fordításoknak sokban a magyar irodalom útját is magyarázó sora mellett az irodalom fejlődését másik oldalról a szélesedő kritika igyekezett befolyásolni: immár nemcsak magukat az irodalmi jelenségeket értékelve, hanem érzékeltetve a mögöttük álló mélyebb politikai-társadalmi magatartásokat és konfliktusokat is. Az átmeneti korszakra jellemző polarizáltság azonban itt is megfigyelhető. Egyik oldalon Gyulai Pál áll, aki az 1860-as évek végére még az abszolutizmus élményének hatása alatt megszilárdult felfogásának megfelelően végig megmarad a deáki liberalizmus politikai és a népies-nemzeti irányzat – ennek csúcsát és normáját Aranyban látó – irodalmi-esztétikai alapján. Ezt képviseli az irodalompolitika mindazon nagy jelentőségű pozícióiban is, melyeket a 70–80-as évek folyamán már lassan mind a saját kezébe von össze az egyetemi katedrától, a Budapesti Szemle szerkesztőségén, a Kisfaludy Társaság elnökségén át egészen sokrétű kiadói, akadémiai funkcióiig. Megrendíthetetlen következetességgel: a nép-nemzeti irodalom normáihoz mérve nemcsak Jókai ellen hadakozik haláláig, de szinte tudomásul sem veszi Vajda egyre elmélyültebb gondolati líráját, éppúgy, mint Tolnai munkásságát vagy Reviczky költészetét sem; Komjáthyt nem is ismeri.

Mucsi Ferenc

A polgári radikalizmus és a szociáldemokrácia

Ady nemcsak a modern magyar líra, hanem a demokratikus politikai gondolkodás számára is egy ágban volt a nemesi értékrendet hagyományozó népies-nemzeti irodalom forradalmi antitézise és a plebejus népi örökség nemzeti szintézise.

Az 1905-ben megragadott „magyar ugar” motívum önmagában még nem haladta meg a nagyváradi antifeudális publicista radikalizmusát, amint Újpest, Angyalföld, „az utca” beemelése a népbe, a társadalom alkotó és megújító erői közé sem mondott többet a szocialista szemlélet alaptételénél. Táncsics megidézése, majd a Dózsa-motívum megjelenése 1907. második felétől azonban már új: ebben a néppel tartó bocskoros nemes, Dózsa kaszás népe és Csák Máté földjének proletárjai együtt küzdenek a nagyurak ellen. A politikai gondolkodás megújításában ez a mozzanat a nemzet nemesi-liberális koncepciójával a nemzet demokratikus-népi felfogását, az Etelközhöz és Pusztaszerhez viszonyuló, nemesség-centrikus és dinasztiahű történelemszemlélettel a Dózsától Vajda Jánosig terjedő plebejus népi hagyományt állította szembe.

Szabó Miklós

Naturalizmus és impresszionizmus a szépirodalomban

Reviczky, Komjáthy, sőt már előttük Vajda János kivonják a lírai személyiséget normái alól, kivetkeztetik a eszményítés lagymatag-prűd kényszeréből a szerelmi költészetet, jogot követelnek a modern világ szorongatta személyiség borongásának.

Lábjegyzetek

  1. Vajda János összes művei. IV. Sajtó alá rendezte: Barta János és Seres József. Budapest, 1972. 299.
  2. Vajda János összes művei. VII. Sajtó alá rendezte: Miklóssy János és Seres József. (Sajtó alatt.)
  3. Vajda János összes művei. VI. Sajtó alá rendezte: Barta János és Miklóssy János. Budapest, 1970. 18„ 51.
  4. R. Várkonyi Ágnes, A pozitivista történetszemlélet a magyar történetírásban. II. Budapest, 1973. 418.
  5. Idézi: Vajda János összes művei. VI. Sajtó alá rendezte: Barta János és Miklóssy János. Budapest, 1970. 388.
  6. Jókai Mór levelezése (1860–1875). Kiadta Oltványi Ambrus. Budapest, 1975.

Művei

Irodalom