Vajdahunyad

A Múltunk wikiből

románul Hunedoara, németül Eisenmarkt

megyei jogú város (municípium) Romániában, Erdélyben, Hunyad megyében
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: Unable to run external programs, proc_open() is disabled.

Csernabánya a város területén van.

1882.
Magyar–német röpirat- és sajtóvita a magyarországi németek helyzetéről.
Bukarestben megalakul az erdélyi román egyetemi hallgatók Carpati nevű irredenta egyesülete.
Prágában megalakul a magyarországi szlovák diákok Detvan egyesülete.
Megjelenik Mikszáth Kálmán: A jó palócok című elbeszéléskötete és Tolnai Lajos: A báróné ténsasszony című regénye.
A vajdahunyadi vasmű építése (1882–85).

Györffy György

Az egyház átszervezése, egyházi művelődés

Mindamellett joggal kapcsoljuk a Szentistván, Szentkirály és Szentimre nevű falvak templomait, valamint a Szent Gellért nevéből torzult Szentgrót egyházát javarészt az ekkor kelt templomépítési hullámhoz. Elterjedésük arra mutat, hogy nem csupán az ország belső területein szaporodtak a templomok, hanem az erdős hegyvidék felé hatoló völgyekben is. Garamszentbenedek felett Ruda falu Szent Imre plébániája vagy Sáros megye déli csücskében Szentistván és Szentimre falvak ugyanúgy tanúskodnak erről, mint a Hunyadvár körüli Szentkirály és Szentimre.

Sinkovics István

A török védnökség

János király kíséretéhez Sajóládon Fráter György, az ottani szerze­tesház perjele csatlakozott. A szerzetesi kámzsa eltakarta múltját, és később a szépirodalom regényes történetekkel töltötte ki az ismeretlen éveket. De annyi bizonyos, hogy nemesi családból, régi horvát nemzetségből született 1480 körül. Atyja Utjesenics Gergely, anyja Martinuzzi Anna volt. Nyolcéves korában mint ap­ród Corvin János herceg udvarába került, majd tizenhárom évig katonáskodot Hu­nyad várában.

Zimányi Vera

A majorsági gazdálkodás kibontakozása

Hippolit érsek 1489. évi birtokbevételei, illetve a Corvin János birtokában levő hunyadi uradalom 1489-1490. évi jövedelmei alig vagy egyáltalán nem fedezték a várak személyzetének és familiárisainak költségeit.

Bányavárosok – kereskedőpolgárok

  • Egy tipikus magyarországi vasmű két, háttal egymásnak álló olvasztókemencéből és a mellettük felépített hámorból állt. A vasfeldolgozás nem vált nagyon koncentrálttá: a 72 vaslelőhely közül mindössze 13 helységben volt 3 vagy több, legfeljebb azonban 5–6 feldolgozó üzemegység: vaskohó és vashámor. Erdélyben csak Torockó és a vajdahunyadi uradalom vasművei érték el ezt a szintet.
  • Mivel a vasbánya és -hámor a feudális földtulajdon tartozéka volt, a földesúr vagy saját kezelésébe vette a bányát és a kohót, vagy bérbe adta. Saját kezelés esetén csupán kis, helyi jelentőségű üzemről volt szó, mely az uradalom szükségleteire termelt, éppen úgy, mint az egyes uradalmi központokban, várakban működő kovácsműhelyek vagy egyéb várbeli kiszolgáló üzemek. Egyetlen kivételt ismerünk: Brandenburgi György Vajdahunyadon piaci termelésre rendezte be saját kezelésben tartott bányáját és kohóit.

Makkai László

Báthori Gábor bukása

A fejedelem a vidám, hangos ivócimborákat szerette, s nemcsak dorbézolásai megrendezését bízta rájuk, hanem most már politikai terveit is. Zabolázhatatlan ösztönei egyre lejjebb sodorták a lejtőn. Botrányos életmódját már nem is rejtegette, nyilvánosan mutatkozott szeretőivel, s a felszarvazott férjeket nagy birtokadományokkal engesztelte ki. Így kapta meg Kamuthy Farkas Gyalut, Dengelegi Mihály Hunyad várát.

R. Várkonyi Ágnes

Bányavállalatok és uradalmak üzemei

A csíkmadarasi vashámor ugyan nem volt folyamatosan és kizárólag kincstári kezelésben, de adminisztrációja részletes tájékoztatást adott a több éven át tartó fejedelmi üzemeltetés körülményeiről. „A havas torkában” levő kis vasmű több üzemegységből állt, fűrészmalom, kaszálórétek, kétrészes istálló és kilenc falu tartozott hozzá. A „vaskő rostáló” pörölyeit, a „vaspörkölő”, a két „vasfuttató kemence” vagy „vaskoh” és a kovácsműhelyek tüzét hevítő fújtatókat, miként a 16. század közepe óta minden magyarországi vashámort, vízzel hajtott kerekek működtették. Vízi energia hajtotta a „vasverőház” 85 kilós „vasverőjét”, a vaskalapácsot mozgató kereket is. Általában a vasmű hidrotechnikai berendezése – az új irodalom megállapítása szerint – vízelvezető, víztároló rendszereivel, a víz mennyiségét szabályozó berendezésével a kor színvonalán állott, és a fejedelmi korban jó állapotban volt. A hámor munkaerő-szükségletét itt is nagyrészt a hámorhoz tartozó falvak jobbágynépessége látta el, részben még robotban, hadmentességi kedvezményt nyerve. A 17. század második felében azonban már jelzik az urbáriumok, hogy bizonyos szakismeretet kívánó vagy nélkülözhetetlen munkáért – így a vasrostáló, vasfuttató, vasverő mellett dolgozó jobbágyok; a szénégetők és a fát fuvarozók – bért kaptak, többnyire pénzre átszámított vasban. A kilenc falu jobbágynépe ugyanis, ahogy tudott, menekült a hámori munkától. A „vaskeresőket” és „kővágókat” részben már teljesítmény alapján fizették A hámor termelése 1686-ban 189,96 mázsa, a termelési időszak az időjárás zordsága miatt 25 hét, a heti 7,5 mázsa termelés jóval kevesebb, mint a hunyadi vagy a csernabányai fiskális vashámoré.

Heckenast Gusztáv

Magyarország bányászata és ipara a török kiűzése után

  • A hámorok túlnyomó többsége a Szepes-Gömöri Érchegységben volt; említésre méltók még a Garam völgyében a Kamara rhónici, északkeleten a Rákócziak munkácsi uradalmi vasműve, továbbá Erdélyben a vajdahunyadi, torockói és csíki hámorok.
  • Vannak azonban helyenként feudális kötöttségekre utaló adataink is: Csíkban hadmentesség fejében dolgozó székelyek, Vajdahunyadon természetbeni juttatásért szolgáló jobbágyok kohászkodtak. A hámoron kívüli bányász- és fuvarosmunkát mindenütt jobbágyokkal végeztették, így a jobbágytartó hámorosok, mindenekelőtt a Kamara és a nagybirtokosok üzemei nagyobb haszonnal dolgoztathattak. Egy-egy hámorban 4–5 szakmunkás dolgozott, az egész ország vaskohászainak számát tehát 300–400 főre tehetjük; a hámor körül foglalkoztatott bányászok, szénégetők és fuvarosok száma a szakmunkásokénak legfeljebb a tízszerese lehetett.

A vaskohászat fellendülése

Az Udvari Kamara Vajdahunyadot már 1743-ban, Bogsánt pedig 1763-ban saját kezelésbe vette, s igyekezett virágzó vagy biztató jövőjűnek ítélt magánvállalatokra is rátenni a kezét; így szerezte meg a kuxok többségét (modernizáló kifejezéssel: a részvénytöbbséget) a Zólyom megyei libetbányai és pojniki vasműben, és így vette át 1775-ben az eladósodott Fazola Henriktől a diósgyőri uradalomban Ómassán 1770-ben alapított nagyolvasztót.

A Garam vidéki arany-, ezüst- és réztermelés vasszükségletének ellátására még 1580-ban kincstári kezelésbe vett rhónici üzemet a 18. század derekától kezdve a legnagyobb magyarországi vasművé fejlesztették, s 1780-tól feladatává tették Osztrák-Szilézia vassal való ellátását is. Termelése az 1760-as évek évi 4–5 ezer bécsi mázsájáról a nyolcvanas években ennek közel kétszeresére emelkedett, de mivel ezt is kevésnek találták, az 1740 óta működő első nagyolvasztó mellé 1788-ban egy másodikat építettek. A nagyolvasztók mellett több frisstűz, hámor és tótkemence is dolgozott. 1783-ban nagyolvasztó épült a szervezetileg Rhónichoz tartozó Kishont megyei Tiszolcon, majd a század végén a Zólyom és Gömör megyék határán fekvő Polhorán.

A Bánságban a bogsáni vasmű 1760 óta két nagyolvasztóval dolgozott, s 1771-ben új üzem indult a közeli Resicán ugyancsak két nagyolvasztóval. 1777-ben a Magyar Kamara állított fel nagyolvasztót a Máramaros megyei Kabola-Polyánán, 1778-ban az Udvari Kamara az észak-erdéliy Oláhláposon, 1781-ben pedig a toplicai nagyolvasztó üzembe helyezésével megkezdődött a vajdahunyadi kincstári uradalom vasműveinek rekonstrukciója.

Tőkés, kézműves és munkás a magyarországi manufaktúra-korszak első szakaszában

Államköltségen történt a rhónici, a tiszolci és a vajdahunyadi vasmű rekonstrukciója, a resicai, a kabolapolyánai, az oláhláposi vasmű felépítése, és a részvénytöbbség állami kézbe vétele biztosította a libetbányai, a pojniki, a diósgyőri vasmű virágzását.

Ruzsás Lajos

Áttérés a tömeges mezőgazdasági árutermelésre

Nagy, összefüggő birtokterülettel csupán a zalatnai és a vajdahunyadi kincstári uradalmak, a görög katolikus egyház, a szász székek, Brassó városa és igen kevés magánföldesúr rendelkezett.

Vörös Károly

A városi bérmunkások

1836-ban például a zalatnai aranybányászatot 7838 bányatárs-tulajdonos, 868 aranymosó, 610 olvasztó, 700 szénégető, 1200 fuvaros és 269 hivatalnok szolgálta, a legkülönbözőbb termelési viszonyokban; Selmecen az 1840-es években a bányalegények száma megközelíti az 5000 főt; az akkor kibontakozó vajdahunyadi vasbányászatban 650, elsősorban bérmunkás dolgozott, több különböző helységben levő munkahelyek között megosztva. A bányamunkásság összlétszámát viszonyaik rendkívül változatos volta folytán nem lehet megállapítani (Erdélyben, ahol kétségtelenül a legfejlettebb és legdifferenciáltabb a bányászat, az 1830–1840-es évek fordulóján körülbelül 11 ezer főre becsülik), de azt, hogy e munkásság ellenállása akár a még feudális, akár a már tőkés típusú kizsákmányolás erősbödésével szemben egyre nő, azt a bányászat majd minden ágában korszakunkon végig tartó, igen különböző mozgalmak megléte bizonyítja. 1790–1793-ban a máramarosi sóbányák munkásainak lázadásáról, 1804-ben a Hunyad megyei boicai bányászok akkordmunka ellen tiltakozó bérmozgalmáról hallunk (1839-ben innen újabb véres megmozdulásokról értesülünk). Ugyancsak 1804-ben a vízaknai és kolopi sóvágók munkabéremelési mozgalma foglalkoztatja a hatóságokat; e mozgalmak 1807-ben és 1810-ben is visszatérnek. 1819-ben a bucsumi parasztok tagadják meg a bánya fejlesztéséhez szükséges jobbágyi szolgáltatásokat. 1837-ben a vajdahunyadi uradalom vasbányászainak bérmozgalma robban ki; a bányászok a munkát is beszüntetik. És szinte az egész korszakon végighúzódik, időnként nyílt zendülésben is kitörve, az Erdélyi Érchegység – a zalatnai uradalom keretében űzött – nemesfémbányászatának igen komplex: munkásokat, parasztokat, kispolgárokat egyaránt érintő mozgalma, mely egy elszegényedett magyar nemesasszony, Varga Katalin nevéhez fűződik.

Katus László

Liberalizmus és állami gazdaságfejlesztés

A kiegyezés után évekig vita folyt arról, hogy az állam fenntartsa-e ezeket az üzemeket, vagy pedig adja át magánvállalkozóknak. Végül is az állami üzemek további fenntartása mellett döntöttek, sőt sor került fejlesztésükre is: az állami vasműveket rekonstruálták, felépítették a korszerű diósgyőr vas- és acélgyárat, a vajdahunyadi nagyolvasztókat, létrehozták az államvasutak budapesti gépgyárát.

A bányászat és a nehézipar

A kincstári vasművek számára az 1882–85-ben felépült vajdahunyadi kohók termelték a nyersvasat.

Az egyes iparágak fejlődése

Likéren, Vajdahunyadon, Korompán, Kalánban és Ózdon modern, oszlopos, fémköpenyes, 200–300 m3 űrtartalmú, évi 30–40 ezer tonna termelőképességű kohók épültek. 1890-ben 60 kohó működött, 1913-ban már csak 30; de míg 1890-ben egy kohóra 5000 tonna nyersvas jutott, addig 23 év múlva egy kohó már 21 ezer tonnát termelt.

A vasipar fejlődésének legfontosabb mozzanata az acélgyártás térhódítása volt. Eleinte a szélfrissítő eljárás dominált, de a gazdaságosabb – az ócskavas feldolgozására is alkalmas – Siemens–Martin-kemencék hamarosan kiszorították a Bessemer- és Thomas-konvertereket. Resica (1868) és Diósgyőr (1879) után 1889-ben Salgótarjánban, 1896-ban Ózdon is megindult az acélgyártás. 1886 és 1906 között a Martin-kemencék száma 7-ről 37-re emelkedett, évi termelőképességük pedig 16 ezer tonnáról 440 ezer tonnára; a hengersorok száma 74-ről 95-re, kapacitásuk 160 ezer tonnáról 820 ezer tonnára nőtt.

A magyar ipar legnagyobb ipari kombinátjai a vasiparban alakultak ki a múlt század második felében. Egy-egy vállalat keretében összpontosult a nyersanyagtermelés és -feldolgozás valamennyi művelete. A legnagyobb nehézipari kombinát a RimamuránySalgótarjáni Vasmű Rt. volt, amely üzemeiben fokozatosan szakosította a termelés különböző ágait. Az acélgyártást Ózdon összpontosították, s az ózdi acélt a salgótarjáni hideghengerműben és a borsodnádasdi lemezgyárban dolgozták fel. 1900-tól egy sor kisebb vasművet is érdekkörébe vonva, a Rimamurányi több mint 100 millió koronányi állótőkéjével és 16 ezer munkásával a vas- és acéltermelés 56–57 %-át szolgáltatta. Az Osztrák–Magyar Államvasút-társaság Krassó-Szörény megyei üzemeiben 1898-ban 17 ezer munkást foglalkoztatott, s 40 millió korona értékű bruttó termelést ért el. Az államkincstár vajdahunyadi kohóinak nyersvasát a diósgyőri és a zólyombrézói vasművek dolgozták fel acéllá s különféle hengerelt és öntött áruvá.

Hanák Péter

Népességnövekedés, vándorlás, városiasodás

Az urbanizáció eredményességét tekintve a főváros és környéke után azok a szabad királyi városok következtek, amelyek forgalmi és közigazgatási központ szerepüket össze tudták kapcsolni a modern iparosodással. Sorrendben: Fiume, Miskolc, Nagyvárad, Győr, Kolozsvár, Pécs, Kassa, Temesvár. Mellettük szembetűnő volt néhány korábbi kisváros – Szombathely, Kaposvár, Nagykanizsa, Szolnok – forgalmi-közigazgatási központtá válása, és az új iparvidékek – Salgótarján, Ózd, Diósgyőr, Resica, Petrozsény, Vajdahunyad, Zólyom, Zsolna – kiemelkedése.

Katus László

A tőkés fejlődés és iparosodás meggyorsulása a nemzetiségi területeken

Új iparvidék alakult ki Hunyad megyében (petrozsényi szénmedence, vajdahunyadi vasművek), s meggyorsult az iparosodás a Bácskában és a Bánságban is (élelmiszer- és gépipar).

Irodalom

A bányásztársadalom bonyolult szerkezetére és mozgalmaira /Zalatna, Vajdahunyad/: Erdély története. Szerkesztette Miron Constantinescu (Bukarest, 1964). I. 307.;