Valero István

A Múltunk wikiből
Metapédia—Valero

Heckenast Gusztáv

Textilipar

Az exportra alkalmas minőség előtt, mint ezt a pesti Valero századvégi bécsi szállításai mutatták, a hátrányos vámrendelkezések ellenére is nyitva állta a külföldi piac.

Posztó-, lenvászon- és kartonmanufaktúráink legnagyobb része, az életképesnek bizonyult vállalkozások mind az ország északnyugati vidékeim, a LőcseHatvanPestSopron-vonallal elhatárolt területen helyezkedtek el. Az osztrák, a cseh-morva és a magyarországi manufaktúra-vidék földrajzi összefüggése lényeges kapcsolatokra hívja fel a figyelmet. Az ausztriai kereskedőtőke az alacsony élelmiszerárak és az ebből következő alacsony bérszínvonal miatt szívesen jött Magyarországra; ennek köszönheti születését Falquet és társai cseklészi (1766) karton-, Wachtler ugyancsak cseklészi (1784) muszlin- és piké-, vagy Rubini pozsonyi (1787) pamutfonal-manufaktúrája. A földrajzi közelség kézenfekvővé teszi, hogy a határ közelében telepített vállalkozások eredetileg nem is a magyar, hanem az osztrák piacra kívántak elsősorban termelni. Az 1764 és 1768 közt az osztrák határ közelében alapított hét új textilmanufaktúra felkeltette az ausztriai és cseh-morvaországi vállalkozók félelmét a magyarországi üzemek versenyétől, s ez magyarázattal szolgál arra, hogy miért fordult szembe éppen 1770 táján a bécsi gazdaságpolitika a magyarországi iparfejlesztéssel.

A textilipar ágazatai közül a selyemgyártás virágzott fel Magyarországon a legjobban. A dél-magyarországi selyemtermelés állami ösztönzése az 1760-as évektől kezdve elsősorban Bécs selyemipara számára kívánta biztosítani a nyersanyagot. Célszerű volt a félkész árut a selyemhernyó-tenyésztés színhelyéhez közel előállítani; ennek köszönhette alapítását a verseci kamarai selyemgombolyító vagy az eszéki és más kisebb horvátországi gombolyítók és filatóriumok. A selyemfonal-szállítmányokat ezután a ráckevei és az óbudai kamarai uradalomban gyűjtötték össze, és innen szállították Bécsbe. A nyersanyagforráshoz akartak közelebb kerülni azok a tőkeszegény, de vállalkozó szellemű bécsi selyem-fabrikánsok, akik a pest-budai selyemipar alapjait megvetették. Beywinckler József és Höpfinger József bécsi céhmester 1776-ban teljes felszereléssel és személyzettel települt át Óbudára, az olasz származású, de már pesti születésű Valero István, szintén a bécsi selyemgyártó céh tagja, ugyancsak 1776-ban Pesten alapított selyemgyártó manufaktúrát. Példájukat az 1780-as években több bécsi és pesti polgári vállalkozó követte. A magyarországi félkész selyemáru gyártáshoz adott állami támogatásnak köszönhette létrejöttét az első magyarországi gyár is, az óbudai filatórium (1780–1789), amely azonban a tervezés során elkövetett műszaki hibák (a vizet odavezető csatorna nem megfelelő kiképzése és a vízikerekek túl kicsiny méretei) miatt hamarosan megszűnt.

Az 1784-et követő években a textilmanufaktúra-alapítások száma az előzményekhez viszonyítva rohamosan megszaporodott. Bizonyosra vehetjük, hogy több tiszavirág-életű vagy a megvalósulásig el sem jutott kezdeményezésről nincs is tudomásunk, az alapítási láz tehát még hevesebb lehetett, mint ahogy az forrásainkban tükröződik. Ez a lendület 1789-ben megtört. A gazdasági válság és a II. József halálát követő reakciós politikai fordulat megpróbáltatásait csak néhány vállalkozás vészelte át. A francia háborúk és a kontinentális zárlat éveinek konjunktúrája újabb üzemeket hív ugyan életre, de – ellentétben a monarchia osztrák és cseh tartományaival – a fejlődés következő lépésére, a gyáripar kezdeteire nálunk ekkor még nem kerül sor. Lemaradásunk a birodalom nyugati feléhez képest, amely már az 1760-as évek kedvező körülményei között is tagadhatatlan volt, az 1780-as évek nagy fellendülése ellenére a század végéig csak tovább növekedett. Az okok között a magyarországi vállalkozások számára hátrányos birodalmi gazdaságpolitikának is szerepe volt, de ez önmagában éppúgy nem lett volna képes gátat vetni textiliparunk fejlődésének, mint előzőleg, az 1770-es években sem. A lemaradásnak és a lemaradás fokozódásának döntő oka a magyar társadalom előző századokból örökölt s 1789-et követően még csak meg sem rendült szerkezetében, a feudális nagybirtokos osztály erejében és a hazai burzsoázia rendkívüli gyengeségében rejlett. Főúri textilmanufaktúráink, még ha annyi figyelmet fordítottak is rájuk, mint a Forgáchok szervezte gácsi részvénytársaság vagy Mária Krisztina főhercegnő a mosoni üzemére, csak egy – és nem is különösen jövedelmező – vállalkozás voltak a nagybirtok számos egyéb, mezőgazdasági vállalkozása mellett; tulajdonosaikra az üzem fejlesztésének gazdasági kényszere aligha hatott. A polgári vállalkozások között pedig még a legtőkeerősebbek sem rendelkeztek azzal az anyagi erővel, még kevésbé hitellel, amit egy gyáralapítás vagy egy manufaktúra gyárrá fejlesztése megkövetelt. Valero üzeme 1849-ben bekövetkezett megszűnéséig manufaktúra maradt, Gács csak a reformkorban, Goldberger Sámuel 1784-ben alapított óbudai kékfestő üzeme csak a polgári forradalom után fejlődött textilgyárrá.