Varga Jenő

A Múltunk wikiből

1903-ig Weisz

Nagytétény, 1879. november 6. – Moszkva, 1964. október 7.
pék, földrajz-történelem szakos tanár, szociáldemokrata politikus
a Magyarországi Tanácsköztársaság pénzügyi népbiztosa (pénzügyminisztere)
majd nemzetközi tekintélyt szerzett kommunista közgazdász,
a Komintern gazdasági szakértője
Wikipédia
Varga Jenő 1919 körül

Katus László

A monopolkapitalizmus kialakulása

A fináncoligarchia hatalmat így jellemezte a szocialista Varga Jenő: „Bátran merjük állítani, hogy a magyar nagyipar és a nagybankok élén álló, körülbelül 50 ember az összes tőke 20%-át bírja, de az összes tiszta jövedelem felét magának foglalja le.”[1]

Erényi Tibor

A szociáldemokrata párt vezető gárdája

A tízes években jelentkeztek értékes elméleti írásokkal a mozgalomban olyan entellektüelek, mint Pogány József, Varga Jenő és Rónai Zoltán.

A szociáldemokrata párton belüli baloldali ellenzék

A pártvezetőség radikális hangvétele, az általa szervezett nagy szocialista tömegakciókat követő hatósági megtorló intézkedések miatt a párt bázisát alkotó szervezett munkásság túlnyomó többsége az 1906 és 1912 közötti időszakban nem tartotta reálisnak az alkalmazottól elvileg eltérő, valóban új utakat nyitó szociáldemokrata politikát. Ugyanakkor tanúja volt annak is, hogy a pártvezetőség is képes a fejlődésre, és a korábbi irányvonal megjavításán fáradozik. Ezt bizonyította a Justh-párttal való összefogás csakúgy, mint az ideológiai problémákkal, a forradalomelmélettel, az agrár-kérdéssel, a nemzeti kérdéssel, a kultúrával való – a korábbinál behatóbb – foglalkozás, egyszóval mindaz, amit ezekben az években Kunfi Zsigmond, Varga Jenő, Pogány József és a hozzájuk közel állók munkássága jelzett.

A szociáldemokrata agrárprogram ügye

Csődöt mondott az új bizottság is, amelyet az 1911. évi kongresszus küldött ki a program megalkotására. A párt vezetői szinte teljesen lemondtak a birtokos parasztságról. Kunfi Zsigmond a munkás-paraszt szövetség fogalmát – a régi szociáldemokrata tradíciónak megfelelően – lényegében az ipari munkásság és az agrárproletariátus együttműködésére szűkítette. Nyisztor György már továbblépett. Kereste a birtokos parasztsággal való együttműködés módozatait, és – Ladányihoz hasonlóan – eljutott a parcellázás igenléséig. Mert ”ha nem akarunk fejjel a falnak menni, akkor a parcellázásnak nem lehetünk az ellensége”.[2] Varga Jenő még inkább felismerte a nagybirtok széttörésének jelentőségét, mert – mint megállapította – nemcsak gazdasági, hanem általános politikai szempontból is előnyös a földosztás”.[3] Ezt az álláspontot azonban a párt vezető gárdájának többsége elvetette vagy legalábbis hallgatással napirendre tért felette.

Szakszervezetek és egyéb szociáldemokrata szervezetek

Ugyancsak az 1910-es évektől magában a pártban is megnőtt az értelmiség szerepe. Kunfi Zsigmond tanáron kívül ebben az időszakban jutott vezető szerephez Landler Jenő, Pogány József, Vágó Béla, László Jenő, Czóbel Ernő, Varga Jenő, akik ugyancsak egyetemi diplomával rendelkeztek.

Mucsi Ferenc

Polgári radikalizmus és szabadkőművesség

A Martinovics-páholynak lett tagja 1912-ben Ady Endre, Bányai Elemér (Zuboly), Nagy Endre, Bölöni György; a szocialisták közül pedig Kunfi Zsigmond, Ormos Ede, Rónai Zoltán, Beck Salamon, Diner-Dénes József, Czóbel Ernő, Pogány József, Varga Jenő és Varjas Sándor.

Szabó Miklós

A magyar munkásmozgalom ideológiája

Az önálló marxista elméleti eredmények közé sorolhatjuk Varga Jenő cikksorozatát a magyar kartellekről, amely utóbb könyv alakban is napvilágot látott, s amely a magyarországi finánctőke sajátosságait, az agrártőkével való összefonódottságát mutatja ki nagy adatbázison.

Siklós András

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és baloldali ellenzéke

A régi baloldal mellett 1918 elején kirajzolódtak egy új baloldal körvonalai (Landler Jenő, Hamburger Jenő, Nyisztor György, Varga Jenő).

A földkérdés megoldatlansága

Közben a földművelésügyi minisztériumban november 20-án tanácskozás kezdődött a birtokreformról, melyen a földbirtokosok érdekképviseleti szerveinek megbízottai, a különböző pártok képviselői és más szakemberek vettek részt. Az egyezkedésre hajló agráriusok (Rubinek Gyula, Darányi Ignác, Bernát István, Lukovich Aladár) azt javasolták, hogy a kisajátítható földek alsó határát lehetőleg magasan – 1000 hold körüli – vonják meg (az OMGE igazgatóválasztmánya december 11-i ülésén az 5000 holdon felüli birtokokat tartotta igénybe vehetőnek), és a reform végrehajtását több évre tervezték. Nagyatádi Szabó István javaslata az volt (később a Kisgazdapárt agrárprogramjában is e felfogás érvényesült), hogy a kiosztásra kerülő földeket első helyen a meglevő kisbirtok kiegészítésére használják fel. A polgári radikálisok többsége, az úgynevezett georgisták (Pikler Gyula, Braun Róbert) a földosztást nem ellenezték, de a földkérdés megoldását nem ebben, hanem a földjáradék elvételében látták. A szociáldemokraták egy része (Varga Jenő) ehhez a felfogáshoz hajlott, mások a revizionista Eduard David nézeteire hivatkozva a magántulajdonon alapuló kisbirtok mellett foglaltak állást.

Hajdu Tibor

Agrárpolitika

A cselédek között a forradalom első heteiben volt a legerősebb a szövetkezeti hangulat, nem utolsósorban az igen magasan megállapított bérek és juttatások hatására. Míg a szövetkezetek mellett szóló egyik legfőbb érv az árutermelés növelése volt, a magas bérek a minimális rentabilitást is veszélyeztették. Az a rendelkezés viszont, amely az élelem-,tüzelő- stb. juttatások többletét ideiglenesen „fehérpénzre” váltotta, más bajokkal együtt csökkentette a szövetkezeti tagok munkakedvét, bár többségük így sem fordult a földosztás felé. Helyzetüknél figyelembe kell venni Varga Jenőnek azt a fontos megállapítását, hogy míg a proletárforradalmat e proletárok legöntudatosabb, legképzettebb rétege készíti elő, különösen az első, egyszerű vívmányok főleg a legelesettebb néprétegek, tehát a cselédek, napszámosok, segédmunkások helyzetét javítják érezhetően.

Az 1918–1919. évi forradalmak művelődéspolitikája

Az egyetemi oktatásban a tervezett reformoknál sürgősebb volt a tanári karok felfrissítése haladó szellemű tudósokkal. Lovászy a heves ellenállás miatt nem vállalkozott erre, viszont keresztülvitte valamennyi tanszak megnyitását a nők előtt, ami önmagában is jelentős reform volt. Utódja, Kunfi, miután a budapesti egyetem tanácsa mereven elutasította a kormány ajánlatait, az autonómiát megsértve rendeleti úton nevezte ki Varga Jenőt, Jászi Oszkárt, Vámbéry Rusztemet és még több haladó professzort.

A kormányzótanács újjáalakulása

Az újjáalakult kormányzótanács tagjai a következők lettek: a kormányzótanács elnöke változatlanul Garbai Sándor; belügyi, vasúti és hajózási népbiztosok Landler Jenő, Vágó Béla; földművelésügyi népbiztosok Hamburger Jenő, Nyisztor György, Vántus Károly; hadügyi népbiztosok Kun Béla, Böhm Vilmos, Fiedler Rezső, Haubrich József, Szántó Béla; igazságügyi népbiztosok Rónai Zoltán, Ládai István; közélelmezési népbiztosok Erdélyi Mór, Illés Artur, Kondor Bernát; közoktatásügyi népbiztosok Kunfi Zsigmond, Lukács György, Szabados Sándor, Szamuely Tibor; külügyi népbiztosok Kun Béla, Ágoston Péter, Pogány József; munkaügyi és népjóléti népbiztosok Bokányi Dezső, Guth Antal; német népbiztos Kalmár Henrik; pénzügyi népbiztosok Székely Béla, Lengyel Gyula; ruszin népbiztos Stefán Ágoston; a szociális termelés népbiztosai Varga Jenő, Dovcsák Antal, Hevesi Gyula, Kelen József, Rákosi Mátyás, Bajáki Ferenc. Ez a névsor lényegében alig változott júniusig, bár az intervenció megindulása után néhány más beosztású népbiztos, mint Szamuely és Pogány teljesen a katonai feladatoknak szentelte magát.

A kormányzótanács 34 tagja közül 13 tartozott március 21-e előtt a kommunista párthoz, 7 kifejezetten baloldali szociáldemokrata, tehát olyan, aki már az őszirózsás forradalomtól kezdve a pártvezetőség nyílt, ellenzéki bírálója volt. A baloldali többség mellett jelentős a BöhmGarbaiKunfi-féle centrum, valamint a sem a jobb-, sem a baloldalhoz nem sorolható munkásvezetők (Bajáki, Bokányi) súlya. Kimondottan jobboldali szociáldemokratának a kormányzótanács 5-6 tagját tekinthetjük, ezek közül politikai szerepet főleg Dovcsák és a fenntartással ideszámítható Haubrich játszott, a többiek szakminiszterek, éppúgy, mint a két polgári szakember: Stefán és Ládai. A jobboldali szociáldemokrácia politikai súlya sokkal inkább a kormányzótanácson kívül – a szakszervezeti és pártapparátusban – érvényesült. Az átalakításkor került ki a kormányból és egyben a munkásmozgalomból is Csizmadia Sándor.

A baloldal fölényét a kormányzótanácsban elsősorban nem számbeli többségük, hanem a munkástömegek támogatása biztosította, ennek volt köszönhető, hogy a fő kérdésekben általában érvényesíteni tudták a forradalmi irányvonalat. A kormányzótanács igazi vezetője Kun Béla volt, akit mindenki Lenin, az oroszországi forradalom magyarországi küldöttének és mintegy az új internacionálé képviselőjének tekintett. Ő maga is így látta feladatát, ebben a minőségében igyekezett egységbe fogni a kommunisták és a szociáldemokraták különböző csoportjait.

A kormányzótanács összetételét vizsgálva azt is ki kell emelni, hogy 1867 óta aligha volt szellemi értékekben gazdagabb magyar kormány, amelyben Lukácsnál jobb művelődéspolitikus, Vargánál képzettebb közgazdász ült volna; mintegy 9–10 szociáldemokrata már előbb, a színvonalas emberekben nem szűkölködő Károlyi-, illetve Berinkey-kormánynak volt minisztere, államtitkára, kormánybiztosa; a kommunisták közül nem egyre később várt jelentős pálya.

A Tanácsok Országos Gyűlése. A Tanácsköztársaság Alkotmánya.

A Tanácsok Országos Gyűlése hosszú és alapos vitát folytatott a szocializmus megvalósításának tapasztalatairól, Varga igen színvonalas gazdasági beszámolójáról.

A kormányzótanács lemondása

Kunt támogatta a kommunisták és a baloldali szociáldemokraták többsége, de már közülük is néhányan – mint Varga Jenő – úgy vélekedtek, hogy „ne küzdjünk a végsőkig, mert az új rezsim néhány hónap múlva úgyis összeomlik, s akkor jön az új munkásforradalom”.[4]

Lábjegyzetek

  1. Varga Jenő, A magyar kartellek. Budapest, 1912. 10.
  2. Lehetünk-e földosztók? Világszabadság, 1914. június 27.
  3. Földosztás. Ugyanott, 1904. június 13.
  4. Az ülésről jegyzőkönyv híján lásd Ágoston Péter jegyzeteit: [Párttörténeti Intézet Archívum, Ágoston-gyűjtemény.

Művei