Vasvári Pál

A Múltunk wikiből

eredeti nevén Fejér Pál

Bűd, 1826. július 14. – Havasnagyfalu, 1849. július 5.
író, történész, filozófus, politikus, forradalmár,
a „márciusi ifjak” egyik vezéralakja,
honvéd őrnagy
Wikipédia
Vasvári Barabás 1848
1848. május 12.
A pesti és a budai nyomdászok sztrájkot hirdetnek.
Petőfi és Vasvári népgyűlést tart a Nemzeti Múzeum piacán.

Vörös Károly

A Fiatal Magyarország

A mozgalom magva, az Életképek című irodalmi folyóirat körül csoportosult fiatal írók társaság 1847 végére, amikor a politikai atmoszféra az országgyűlés tárgyalásai nyomán már egyre inkább feszültséggel telik meg, maga is átlép a politika terére. 1847. december 6-án társulatot állítanak fel, mely hetenként kétszer a belvárosi Pilvax Kávéházban „nyílt asztal mellett” korszerű politikai kérdések körüli vitát szervez. A gondolat jól beválik; az írók csoportja és az egyetemi ifjúság Vasvári Pál és Oroszhegyi Józsa vezette radikális csoportja között az együttműködés mintegy szervezetté és állandóvá válik, s rövidesen felveszik a kapcsolatot a pozsonyi országgyűlési ifjúsággal is.

Spira György

A bécsi forradalom visszhangja

Az Ellenzéki Kör 14-i összejövetelén ugyanis hosszan tartó és elkeseredett vita alakult ki a jelenlevő liberálisok és a radikálisok egy része között, s hiába követelte Irinyin kívül Vasvári Pál is, Vidats János is, hogy a tizenkét pontot az általuk tervezett módon, a rendezendő pesti népgyűlésből bocsássák útjára, a többség, az ellenszónokokra – Klauzál Gáborra, a Csongrád megyei ellenzék Pesten épp aznap feltűnt fejére, Csány László, a Zala megyei ellenzék egyik alkalmilag ugyancsak Pesten időző vezetőjére és Nyáry Pál Pest megyei másodalispánra – hallgatva, olyan határozatot hozott, amely szerint a tizenkét pontot először Pozsonyba kell küldeni Batthyány Lajos grófhoz, hogy azután ő mint az Ellenzéki Párt elnöke az egész országban köröztethesse, s ennek megtörténtével az egész nemzet nevében terjeszthesse majd az országgyűlés elé.

A tizenkét pont első negyedrészének érvényre juttatása március 15-én

Március 15-e első fejleménye az volt, hogy Petőfi összeült Vasvárival meg a Pilvax-kör két további tagjával, Jókai Mórral és Bulyovszki Gyulával s a tizenkét pont eddigi – petícióhoz illő – keretszövegét felcserélte egy új szerepének megfelelő, kiáltványt formázó szöveggel, anélkül azonban, hogy maguknak a tizenkét pontba foglalt követeléseknek a szövegét is radikalizálni próbálta volna (mert hogy Magyarországon netalán már megvolnának egy a polgárinál messzebb menő átalakulás keresztülvitelének a feltételei, olyasmivel természetesen a tanácskozásnak az a két résztvevője – Petőfi és Vasvári – sem áltatta magát, aki egyébként a kitűzendő végcélt ekkor már a polgári berendezkedést radikálisan meghaladó „szociális köztársaságban” látta). Majd, elkészülvén a kiáltvány kéziratának véglegesítésével, ez a négy főnyi együttes a Pilvaxba sietett, maga köré gyűjtötte a már ott várakozó többi radikális fiatalt is, s ezután sorra járta a pesti egyetem fakultásait, hogy a továbbiakban mindenekelőtt az egyetemi hallgatókat bírja csatlakozásra.

A forradalmi baloldal állásainak megerősítése

Mert a polgárságnak a forradalmi választmányban helyet foglaló képviselői még akkor is megkíséreltek szembeszegülni az árral, túlságosan nagy sikert azonban az adott körülmények között már nem arathattak. Így, látván, hogy a nemzetőrségbe jelentkezők legnagyobb hányada éppúgy a helybeli munkások közül való, amint a helybeli munkások soraiból került ki a márciusi fiatalok által az előző napon utcára szólított emberek zöme is, mindenekelőtt a munkásoknak a nemzetőrségbe való korlátlan felvétele elé igyekeztek újabb akadályokat gördíteni. A márciusi fiatalok tiltakozása miatt azonban végül mégis csak a külföldi honosságú munkásokat tudták kirekeszteni a nemzetőrségből. És a polgárság képviselőiben ez is jókora elégedettséget kelthetett persze (hiszen például az ekkortájt Pesten dolgozó kereken 8 ezer céhlegény közül legalább 5 ezer volt külhoni s a márciusi fiatalok jelszavait ezek a külföldiek is „a legnagyobb elragadtatással”[1] követték), de csupán futó elégedettséget, mivel a márciusi fiatalokat a külhoni munkások távoltartásáért – ha csak részben is – gyorsan kárpótolhatta a pesti egyetemisták és a helybeli zsidók sokaságának a nemzetőrségbe történő beözönlése, aminek a polgárság képviselői már a legnagyobb igyekezettel sem vághatták útját.

A kormány és a baloldal

A teljes cikk.

A kenyértörés

Ám hogy tárgyaljanak is a nemzetiségi mozgalmak baloldali irányzatainak a képviselőivel, arra ez idő tájt már radikális részről is mindössze egy kísérlet történt: amikor a márciusi fiataloknak egy június első felében Erdélybe látogató kisebb csoportja Vasvárival az élén felkereste az ekkor újból szülőföldjén időző Iancut. Eredményre pedig ez a megbeszélés sem vezetett; egyébbel ugyanis Vasvári sem tudta kecsegtetni Iancut, mint hogy a románok sérelmeit az unió megvalósulása után egészen bizonyosan orvosolni fogja a Pesten összeülő népképviseleti országgyűlés, Iancu viszont most már maga is hajthatatlanul kitartott amellett, hogy a román kérdés rendezése nem lehet az unió előzetes életbelépésének a függvénye. Ennek az imígyen a tárgyalófelek egymás iránti kölcsönös rokonszenve ellenére is kudarcba fulladt eszmecserének a lezajlása után pedig immár a magyar radikálisok is arra szorítkoztak, hogy sajtójukban ismételten felhívják a figyelmet a nemzetiségi mozgalmak részéről fenyegető ellenforradalmi veszélyre – s még hangsúlyozottabban is, mint ahogy ezt azok a liberálisok tehették, akik egyelőre nem értették meg, hogy a legfőbb ellenforradalmi központ nem Zágráb, Karlóca vagy Szeben, hanem Bécs, illetve Innsbruck.

A kormány és a baloldal első parlamenti erőpróbái

Az országgyűlés megnyitása után teendő lépéseiket azonban nemcsak a kormány tagjai igyekeztek már előre összehangolni, hanem a radikálisok is, akikkel a választásokon történtek igen gyorsan megérttették, hogy számszerű gyengeségük soraiknak minél szorosabbra zárását követeli tőlük. Petőfi és Vasvári tehát már július 2-án új klubot alakított Demokrata Klub néven, s ennek a klubnak egy időre sikerült is helyreállítania a márciusi fiatalok április-május folyamán megbomlott egységét.

A forradalmi erők végső próbálkozásai a támadás elhárítására

Az Egyenlőségi Társulat tagjai, akik eleve is bizonyosra vették, hogy az udvar semmi áron sem lesz eltántorítható Magyarország közeli fegyveres megrohanására irányuló terveitől, a katonaállítási törvényjavaslat képviselőházi vitájának utolsó napján, augusztus 23-án, tartott rendkívüli közgyűlésükön kimondották, hogy bár a képviselőház egyszer már véghatározatot hozott a katonaállítás mikéntjéről, ők továbbra sem fogják feladni a harcot, amíg el nem érik, hogy az újoncokat mégis kivétel nélkül honvédzászlóaljakba szervezzék, s Vasvári indítványára abban egyeztek meg, hogy először – tömeges aláíratása végett – országszerte körözni fognak egy, az országgyűlés elé terjesztendő petíciót, amely a honatyákat a katonaállítás tárgyában szótöbbséggel elfogadott törvényszöveg utólagos megmásítására fogja felhívni, azután pedig – a következő pesti országos vásár alkalmával – szeptember 8-án nagy népgyűlést rendeznek majd a Rákoson, s a nép nevében innen is hasonló felszólítást fognak intézni a törvényhozáshoz. És augusztus utolsó hetében a társulat tagjai teljes erővel hozzá is láttak az aláírásgyűjtéshez meg a népgyűlésre való toborzáshoz – abban a reményben, hogy a közvélemény nyomása most már hatni is fog a képviselők többségére.

Az ellenállás szellemének erősödése szeptember első harmadában

Szeptember 3-án azonban az Egyenlőségi Társulat, megértve, hogy az efféle szóbeszéd a liberálisoknak a baloldallal való teljes szembefordulására vezethet, ez pedig leküzdhetetlen akadályokat gördíthet az ellenforradalmi támadásra történő felkészülés útjába, megint csak Vasvári indítványára, lefújta a 8-ára meghirdetett népgyűlést, s ez a lépés igen gyorsan eloszlatta a liberálisok aggodalmait.

S a képviselőház szeptember 4-i ülésén azután végre Kossuth is nyíltan szóba hozta, hogy Batthyányék bécsi tárgyalásainak sikeréhez vajmi kevés remény fűzhető, a várható kudarc pedig teljesen világossá teszi, hogy Magyarország helyzete nemcsak azért kétes, mert az ország ellenségekkel áll szemben, de azért is, mert az ország élén olyan kormány áll, amely a maga tevékenységét a törvények értelmében óhajtja kifejteni, azokhoz a törvényes eszközökhöz viszont, amelyek nélkül az országot nem lehet megvédelmezni, egyszerűen nem jut hozzá. Következésképpen – jelentette ki Kossuth –, ha Bécs nem változtat a maga politikáján, akkor Magyarország számára nem marad más választás, mint „ideiglenesen olly végrehajtó hatalomról gondoskodni, melly végrehajtó hatalom ne legyen kénytelen a maga eljárásának eszközeit a törvényből, hanem a haza veszélyéből meríteni”.[2] S ezek után ugyanő mindjárt azzal az indítvánnyal is előállott, hogy Bihar megye főispánját, Beöthy Ödönt, ezt a nagynevű liberális politikust, akit a kormány egy héttel korábban veszélyeztetett Délvidék teljhatalmú királyi biztosává neveztetett ki a nádorral, a képviselőház most maga is erősítse meg biztosi tisztségében.

S a képviselők tökéletesen megértették, hogy ennek a csupán jelképes jelentőségű lépésnek a megtételét azért kéri tőlük Kossuth, mert a végrehajtó hatalom feladatkörébe történő ilyetén beavatkozással megmutatnák, hogy szükség esetén csakugyan készek túlmenni a törvény szabta kereteken maguk is. Amikor azonban határozathozatalra került sor, ennek ellenére alig néhány honatya akadt, aki nemtetszésének jeléül ülve maradt, a nagy többség viszont felpattant helyéről, s ezzel kifejezésre juttatta, hogy a magyar forradalom liberális nemesi vezető rétege, bármennyit tétovázott is addig, amíg hitt a kölcsönös engedményeken alapuló békés kiegyenlítés lehetőségében, ha kénytelen lesz kiábrándulni ebből a hitéből, akkor – más európai forradalmak vezető rétegeitől eltérően – nem az ellenforradalommal való elvtelen megalkuvás, hanem az ellenforradalommal való határozott szembeszállás útját fogja választani.

Ám a magyar liberálisoknak most más irányba kellett is fordulniuk, mint amelybe például francia vagy osztrák elvrokonaik fordultak a nyáron, hiszen az ő aggodalmaik forrásai is egészen más természetűek voltak, mint a tavasszal még szintén forradalmi úton járó francia vagy osztrák liberálisokéi. A francia meg az osztrák liberálisok ugyanis a nyár folyamán – láttuk – több vagy kevesebb joggal már arra a meggyőződésre jutottak, hogy az ancien régime hívei egyszer s mindenkorra meghajoltak az ő törekvéseik előtt, s ezért az általuk tavasszal kiküzdött forradalmi vívmányokat többé nem fenyegeti az a veszély, hogy holmi ellenforradalmi támadás martalékaivá lesznek. A magyar liberálisok ellenben, ha a kezdet kezdetén hasonlóképpen ítélték is meg a helyzetet, éppen mostanra nagymértékben elveszíthették ilyetén illúzióikat. Mert azt esetleg még ekkor is feltételezhették, hogy a jobbágyfelszabadítás művét többé a Habsburgok sem próbálnák lerombolni. Azt viszont, hogy a Habsburgok végérvényesen beletörődtek Magyarország kormányzati önállóságába, éppen ez idő tájt hihették legkevésbé. Márpedig a magyar liberális nemességet a jobbágyfelszabadítás kormányzati önállóság nélkül vajmi kevéssé elégíthette ki.

S miközben az az aggodalom, amellyel a francia vagy az osztrák burzsoá körök az ellenforradalmi törekvésekre tekintettek, apránkint egyre inkább elült, azonközben – tudjuk – egyre inkább fokozódott az az aggodalom, amellyel ezek a körök a kezdet kezdetén még az övéikkel rokon célokért harcba indult más forradalmi csoportok törekvéseit szemlélték; így a francia burzsoá körök esetében kivált az az aggodalom, amellyel ezek a proletariátus antikapitalista, az osztrák burzsoá körök esetében pedig az az aggodalom, amellyel” ezek az olasz meg a magyar forradalmi mozgalom szeparatisztikus törekvései iránt viseltettek. A magyar liberális nemesi körök ilyen jellegű aggodalmai viszont eleve is kisebbek voltak, a későbbiekben pedig még kisebbek lettek. Hiszen a magyarországi munkásság, társadalmi és politikai fejlettségét tekintve, nemcsak a franciaországival, de még az ausztriaival sem vetekedhetett S elégedetlenség ettől függetlenül élt a munkásságban Magyarországon is, és elégedetlensége ehelyütt is a polgárság ellen irányult, de itt a munkásság haragjának legfőbb tárgya éppen ezért nem a forradalom vezető rétege volt. Nem beszélve arról, hogy a nyár folyamán Magyarországon még a munkástömegeknek a polgárság ellenében kirobbant megmozdulásai is elcsendesedtek. A magyar birtokos osztály és a magyarországi parasztság ellentétei pedig élesek voltak ugyan, de szintén jóval alattuk maradtak például a francia burzsoázia és a francia proletariátus ellentéteinek. Végtére is a parasztság, mint sehol másutt, úgy Magyarországon sem valamiféle, a tőkés renden túlmutató társadalmi berendezkedésért harcolt, csupán a polgári átalakulás folyamatának – azaz egy önmagában a magyar birtokos osztály jobbik része által is igenlett folyamatnak – a kiszélesítéséért. És a nyári hónapokban ez a harc is kezdett alábbhagyni.

S igaz, a magyar liberálisoknak a munkás- és parasztmozgalmakon kívül számolniuk kellett a nemzetiségi mozgalmakkal is. A nyár folyamán azonban egyre nyilvánvalóbbá lett, hogy ezek a mozgalmak céljaikat a követeléseik meghallgatása elől elzárkózó magyar liberális vezető körök ellenében nem a szóban forgó vezető körök baloldali ellenzékét képező, de a nemzetiségi mozgalmakra ugyancsak görbe szemmel néző magyar radikálisok, hanem a nemzetiségi törekvések iránt egyelőre megértést mutató Habsburgok oldalán próbálják meg kiharcolni, s ezért a nemzetiségi mozgalmak keltette gondok, bármennyire foglalkoztatták is a magyar liberálisokat, a Habsburg-ellenforradalomhoz való közeledésre éppen nem ösztönözhették őket. Ami meg magukat a magyar radikálisokat illeti: köztük már akadtak olyanok, akiknek – mint például Petőfinek vagy Vasvárinak – a távolabbi elképzelései – tudjuk – a magántulajdon minden formáját tagadó „szociális köztársaság”-ban csúcsosodtak ki; a radikálisok nagy többsége azonban még ilyen távolabbi elképzelés gyanánt sem melengette magában egy, a polgári berendezkedésen túlmenő rend képét, s csupán a polgári átalakulás ügyének sikerre vitele érdekében alkalmazandó eszközök kitűzése, a forradalmi módszerek igenlése tekintetében tért el a forradalom liberális vezető rétegétől, amely a polgári átalakulás ügyét mind ez ideig szigorúan a törvény szabta keretek között maradva igyekezett sikerre vinni.

A baloldal és a békepárt párharca 1849 elején

Hiszen a radikálisok közül – a tábornokká kinevezett Perczelhez vagy a Bem segédtisztjévé lett Petőfihez hasonlóan –, ekkor már igen sokan a honvédsereg soraiban szolgáltak, mások meg – mint Oroszhegyi vagy a januárban alföldi önkéntesekből toborzott Rákóczi szabadcsapat élén Erdélyben harcoló Vasvári – szabadcsapatparancsnoki szerepet vállaltak.

Föderációs javaslatok a magyar radikálisok részéről

Április második felében pedig (az Esti Lapok hasábjain) a Marczius nyomdokaiba lépett Vasvári is (aki a nemzetiségi kérdés mellett már csak azért sem tudott elmenni szótlanul, mert Erdélyben épp a román felkelők ellen folyó hadműveletek résztvevője volt). Igaz, ő nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a jövőben is elhanyagolhatatlan teendő a forradalom minden rendű és rangú ellenségeinek a megfékezésén munkálkodni, csak éppen azt is kiemelte, hogy „az erdélyi lázangók fékezése kegyetlen dicsőség”, éspedig azért, mert őket kiválólag az erdélyi magyar nemesség taszította az ellenforradalom táborába: mert ez a nemesség mindig is „megveté, lenézte… s igavonó barmokul használta fel” őket és a helyzet a forradalom kitörése után sem sokat változott, hiszen a nemesség Erdélyben továbbra is „az oláh fajú jobbágyság zsarnoka akart maradni” s ezért, „mikor Magyarhonban már ki volt hirdetve az úrbériség eltörlése: az erdélyi földesurak még akkor is kegyetlenül robotoltattak”.[3] Márpedig pusztán ennyit papírra vetni sem volt csekélység, amikor magyar részről eddig folyvást azt hajtogatták s még legújabban, a függetlenségi nyilatkozatban is az volt olvasható, hogy a nemzetiségi tömegeket egyedül a kamarilla bujtogatásai fordították szembe a forradalommal, s amikor a forradalom magyar hívei közül ez ideig még az a kérdés is vajmi kevesekben ötlött fel, hogy amennyiben a szóban forgó tömegeket netalán valóban a kamarilla bujtotta fel, hát megtehette-e volna ezt, ha a magyarellenesség nem ivódik beléjük valaminő egyéb okoknál fogva már előzőleg is.

A magyar–román megegyezés

Közben meg az Abrudbányára visszatérő felkelők az ott rekedt Dragoșt – attól az alaptalan gyanútól vezérelve, hogy összejátszott Hatvanival – könyörtelenül felkoncolták, s tömegmészárlást rendeztek a város magyar lakóinak a soraiban is. Ilyen előzmények után pedig a következő hetekben a korábbiaknál is hevesebb harcok kezdődtek a felkelősereg és az ellene felvonult magyar csapatok között, s – nem messze attól a helytől, ahol egy éve még Iancuval tanácskozott – ennek az értelmetlen testvérharcnak az áldozatává lett sok más jobb sorsra érdemes emberrel együtt Vasvári is.

Lábjegyzetek

  1. Vasvári felszólalása a Pest megyei forradalmi választmány 1848. április 15-i ülésén. Vasvári Pál válogatott írásai. Szerkesztette Fekete Sándor, Budapest, 1956. 290,
  2. Kossuth felszólalása a képviselőház 1848. szeptember 4-i ülésén. Kossuth Lajos összes munkái (továbbiakban Kossuth Lajos összes munkái). XII. Sajtó alá rendezte Sinkovics István. Budapest, 1957. 882.
  3. Vasvári Pál, A lázongó oláhok. Esti Lapok, 1849. április 23. 51. sz.

Művei

Vasvári Pál válogatott írásai. Szerkesztette Fekete Sándor, Budapest, 1956.

Irodalom