Vazul herceg

A Múltunk wikiből

Vászoly

? – 1037
herceg
Wikipédia
Imrich stepan
1032 után
Vazul herceg merényletet tervez a beteg István király meggyilkolására; Vazult megvakítják, három fiát, Leventét, Endrét és Bélát külföldre száműzik.

Györffy György

Géza békés külpolitikája

A 972 táján megkeresztelkedett Mihály két gyermekének, Vazulnak és Szár Lászlónak szláv neve szláv anya névadásának tudható be, a Vazul név éppenséggel a görögkeleti szláv Vaszili névből származik, s így ez az Árpádok és az új bolgár dinasztia összeházasodására mutat.

Koppány lázadása

Kifejezetten tartomány jellege volt a dukátusoknak; ezek élére István ekkor családtagot nem nevezhetett ki, mert Vazul és Szár László még gyermek volt.

István király egyénisége

Ha a XI. század végén készült Magyar Krónikában felnégyelt Koppányról és az ezzel egykorú kislegendában felakasztott és megvakított bűnösökről olvasunk, ez azt jelenti, hogy az idealizálás folyamatában igen korán törés következett be. Ezt a törést pedig az utódlásban bekövetkezett törés okozta; az, hogy István fia halála után Árpád-házi unokaöccsét, Vazult mellőzve, olasz unokaöccsét, Pétert jelölte utódnak, az ellene támadt Vazult pedig megvakították. 1046-ban azonban Vazul fiai kerültek uralomra, akik számára István gyűlölt, kegyetlen uralkodó volt, ugyanakkor az ő koronája örököseinek tekintették magukat. Amikor tehát az első magyar krónikát, tulajdonképpen a Vazul-ág történetét megírták, ebben Istvánról viszonylag kevés szó esik, amelyben a szentség és kegyetlenség vonásai váltakoznak. A még korábban, 1080 körül írt nagyobbik Szent István-legenda látszólag idealizált képet ad, illetve abbahagyja az életrajzot azon a ponton, ahol az a Vazul-fiak szempontjából kényes kezd lenni: Péter trónörökössé tételénél, körülbelül 1031-nál, viszont az 1100 körül kiegészítésül szánt kislegenda már nem annyira a Vazul-ág érzelmeinek ad hangot, hanem Könyves Kálmán kemény uralkodásához keres igazolást, amikor István keménységét legendába nem illő módon hangsúlyozza. A térítésről így ír: „a gonoszok minden erkölcstelenségét teljesen kiirtotta”; Koppányról: „a győztes király övéivel ellenségeit legyőzve, részben levágva, részben elfogva és megbilincselve győzelme jeleivel tért meg”; a rabló vitézekről: „az ítélet kimondása után kivezették őket s az ország széltében az útfélen kettesével felakasztották ... a föld népe hallá az ítéletet, melyet a király tett és megrémült”; a merénylőkről: „szemeiket kitolatá, bűnös kezeiket levágatá”,[1], ahol is a kislegenda írója természetesen elhallgatja, hogy a merény értelmi szerzője a dinasztia őse, Vazul volt.

István képe a megvakított Vazul-fiak történetírásában olyanféle változást szenvedett, mint száz és múlva Könyves Kálmán képe a megvakított Béla ágának történetírásában.


Isten rabja lett, és tudatosan arra törekedett, hogy mint Krisztus bajnoka harcoljon a pogányság ellen. S ebben a harcban nem tett engedményeket, nem ismert tréfát. Ez adja meg arcélének kemény vonását. Ez magyarázza a könnyelmű természetű Vazul mellőzését, a szent ügy ellen fellépők megsemmisítését, de megmagyarázza a kíméletet is, amelyet keresztény ellenfeleivel szemben gyakorolt.

Jogi írásbeliség, oklevéladás, törvénykezés

Ami a két törvénykönyv keletkezési idejét illeti, elterjedt nézet, hogy az I. törvény István uralkodásának elején készült, a II. pedig Vazul összeesküvése, 1031–1032 után, a „király és a királyság” elleni összeesküvésről szóló két törvényt (II. 2., 17. §) ugyanis ezzel hozták kapcsolatba. Amíg az első törvény datálása megnyugtató, a másodikkal szemben kétely merül fel. Vazul ugyan a király ellen lázadt, de nem a királyság ellen, melynek jogos örökösének tekintette magát; a királyság ellen Koppány, Gyula és Ajtony fordult. Ami pedig azt a rendelkezést illeti, hogy a jószágát vesztett támadó javait gyermekei örököljék (2. §), nehezen vonatkoztatható Vazul fiaira; őket ugyanis nem közönséges örökbirtok illette meg, hanem részesedés a hercegi javakból, de – mivel külföldre szöktek – ez egyáltalán nem jöhetett szóba. Ugyanakkor az összeesküvő és külfölddel cimboráló Ajtony kiskorú fiait érintette a törvény adta kegyelem, ők tényleg megtartották apjuk szállásbirtokait.

Trónutódlás

Az Árpádok fiági öröklése jogán a trónt István után nagybátyjának, Mihálynak a fia, Vazul örökölte volna, aki úgy látszik, hogy a nyitrai dukátust bírta, legalábbis a krónikában Nyitra az egyetlen helynév, amely Vazullal kapcsolatban felmerül. István azonban Vazult nem tartotta alkalmasnak a trónra; még a Vazul-ág krónikása szerint is ostoba és könnyelmű volt, ami kétségessé tette a király előtt, hogy az újonnan életre hívott rendet fenn fogja-e tartani.

Vazul idősebb volt Imrénél, tehát a szeniorátus rendje szerint már néhány évvel korábban mellőzés érte, amikor Imrét jelölték trónutódnak. Valószínűleg a Vazul esetleges trónigényével szembeni katonai fölény bizosítása végett kapta meg a trónörökös a „királyi sereg” feletti főparancsnokságot, ez az intézkedés ugyanis csak Imre és Péter esetében mutatható ki, később nincs rá példa.

István király – fiát elvesztvén – szakított a fiági öröklés rendjével, és nővére fiát, Orseolo Pétert jelölte utódnak. Ez a második mellőzés indította Vazult egy merénylet kitervelésére, amiért szeme világával bűnhődött. Vazul története homályba vész, aminek fő oka a magyar elbeszélő források kendőző előadása volt. Az István halálát követő trónharcok után, 1046-ban ugyanis Vazul utódai kerültek a király trónjára, és 255 éven át ők viselték a magyar koronát. De hogyan lehet egy dicső uralkodó ág történetét bűnnel és bűnhődéssel kezdeni? Az eseményekhez még közel levő auctorok különféle módon próbálták ezt a szégyenfolot, ami még a szent királyra is árnyékot vet, áthidalni.

Szent István nagy legendájának írója 50 évvel az esemény után, amikor még számos kortárs életben volt, megkerülte a problémát azzal, hogy nem beszélt róla.

Kislegendájának írója viszont azzal hidalta át a kényes pontot, hogy név nékül, mint bűnöst említve számot be a betegen fekvő István elleni orgyilkos merényletről és a négy összeesküvő megbüntetéséről. Eszerint a király a merénylet három kitervelőjét bíróság elé állíttatta, szemüket kitolatta, kezüket levágatta. Az első magyar krónika nem szólt a király elleni merényletről, csak a Vazult ért büntetésről, és azt sem Istvánnak, hanem Gizellának tulajdonította.

A közel egykorú Altaichi Évkönyvek segítségével ellenőrízve az egyoldalú hazai forráshelyek hitelét, a következő állítások fogadhatók el a Vazul-esetben igaznak:

  1. Amikor István király Vazul mellőzésével Pétert jelölte királynak, Vazul összeesküdött a király ellen.
  2. A beteg király elleni sikertelen merénylet után a király bírósága a bűnösöket elfogatta és megvakíttatta, Vazul fiait pedig száműzette. Vazul forró ólommal való megsüketítése nem tekinthető történeti ténynek; az Altaichi Évkönyvek csak megvakításáról írnak.
  3. Gizella királyné aktív támogatója volt, és Péter még István életében esküt tett a királyné és javai védelmére. A Vazul-fiak Gizella elleni gyűlöletének volt objektív alapja.

A hazai közvélemény nem a merénylők megbüntetésének módját nehezményezte. Amikor a görög császár tízezernyi magát megadó katonát vakított meg, akkor néhány, a király életére törő megvakítása és gyermekeinek szabadon futni engedése a kor gyakorlata és megítélése szerint könyörületes cselekedet volt. A nemzet közvéleményét az öröklés törvényének sorozatos megsértése döbbentette meg, hiszen eredetileg a trónt ugyanolyan elvek szerint örökölték, mint bármely szegény szabad házát és állatait, és Péter trónöröklése azt példázta, hogy a jogos örököst kiűzik, és egy idegent ültetnek be helyére. Az idoneitás keresztényi elvét gyakorlatba átültető István a régi törvény szerinti örökösödési jogot kétszeresen sértette meg, amikor az Árpád-házi fiágat kizárta az utódlásból, és leányági hozzátartozói közül is – a magyart mellőzve! – egy „fecske módra ficserélő” olaszt jelölt a magyarok királyának.

Az Árpád-ház mellőzésétől a német hűbérig

  • Péter jellemének megítélésében nehézséget okot, hogy a Vazul-ág történetét megíró magyar krónikás utólag őbenne látta a trónbirtorlót, aki a Vazult megillető helyet elfoglalta, tehát méltán vádolható elfogultsággal.
  • Buda nem volt higgadt, elfogulatlan tanácsadó. Szerepe volt Vazul megvakításában, s ezért a magyar dinasztikus párt gyűlöletének célpontja lett, még saját életét sem érezhette biztonságban mindaddig, amíg a Vazul-fiak a szomszédban várakoztak arra, hogy elérkezzék az órájuk.

A német támadás és egy nomád invázió elhárítása

Vazul nyitrai hercegsége óta a dukátus csak ideig-óráig volt hercegi kézen, s Péter e tisztet alighanem idegenekkel töltötte be; a nyíri–biharit feltehetően Guttal – akit a XIII. században Péter kori advenának mondanak –, aki a Nyírségben kapott nagy birtokokat, s akinek fia, Vid ispán huszonöt év múlva a dukátus elnyerésére kapott ígéretet.

A korona és kard viszálya

Ami a dukátus területi szervezetét illeti, a hódolt, illetve csatlakozott népek fő szállásterületéből vezethető le. Jelentette ez nagyjából az ország egyharmada, tehát az István kori 45 vármegye közül mintegy 15 feletti uralmat. Egyik tömbje Nyitra volt: ezt 1031–1032-ig Vazul bírta, 1043-ban pedig alighanem Bélát akarta III. Henrik e határvárakkal megtűzdelt hercegi részbe behelyezni.

Béla ezer napja

Annak láttán, hogy a krónikás a tizennégy éven át uralkodó Endre király emlékezetes belső intézkedéseiről szót sem ejt, viszont Béla pogánylázadással és külső fenyegetettséggel terhelt rövid uralmát mint „dicsőség és gazdagság” soha nem látott korszakát ünnepli, méltán sejthetünk elfogultságot a sorok mögött. A háttérben az rejlik, hogy Vazul fiától, Bélától ered az Árpádok aranyágacskája, és az utódok Bélában ünnepelték a dicső ősapát.

Szentté avatások

1083-ban, László uralkodásának hetedik évében a nyugalmi állapotban megindult belső fejldődés olyan nyilvánvaló lett, hogy az ország virágzása minden vonatkozásban Szent István szilárd államszervezetének köszönhető, hogy az háttérbe szorította azokat az ellenérzéseket, amelyek Vazul utódaiban István királlyal szemben éltek. A történelmi távlat az „idoneus” királyt igazolta a különböző jogokon támadó trónkövetelőkkel szemben, és Vazulra mindinkább úgy tekintettek, mint a bebörtönzött Salamonra.

Álmos kalandjai és bukása

Kálmánnak nem kellett vezekelnie. Ideje volt előre mindent meggondolnia, megfontolnia és az egyháznagyok felmentését megszereznie. Szent István volt az egyik példaképe, aki Kálmán ükapját, Vazult megvakíttatta, és tettéért az utókor felmentést adott.

Uralkodó osztály

Szent László ősfája[2]
Árpád nagyfejedelem
Madarász Henrik király
II. Rudolf burgundi király
Zolta herceg
Ottó császár Adelhaid burgundi hercegnő
Taksony nagyfejedelem besenyő hercegnő bizánci örmény „comes”? bolgár hercegnő?  ?  ?  ?  ? Meskó lengyel herceg Dubravka cseh hercegnő Dobremir elbai szláv herceg  ? Hermann lotaringiai Pfalzgraf Helwig II. Ottó német császár Theophanu görög hercegnő
Mihály (Béla?) herceg bolgár hercegnő? ? ? Boleszló lengyel herceg Emnildis elbai szláv hercegnő Ehrenfried (Ezzo) rajnai Pfalzgraf Matild német hercegnő
Vazul herceg „Tatun nembeli” leány (Katun?) III. Meskó lengyel herceg Richeza német grófnő
Béla király Richeza (?) lengyel hercegnő
Szent László

Tollforgatók. A történeti irodalom megindulása.

Bármint áll is ez a kérdés, valószínű, hogy az ősgesta írója elsősorban az Árpádok Vazultól leszármazó ágának történetét foglalta össze 1031-től, Imre halálától, a XI. század végéig. Az ősidők és előzmények története, a bibliai származtatás, az őshaza, a vándorlás, a honfoglalás és a kalandozások, Szent István tettei nem kaptak bővebb teret, bár ezekről is esett szó.

Milyen politikai tendenciák érvényesültek a műben? Legerősebb pártosság a Vazul megvakításáért felelőssé tett Gizellával és a Vazul jussát bitorló Péterrel szemben nyilvánul meg, de elmarasztaló a gestaíró a Vazul-fiak helyét elfoglaló Aba Sámuellel szemben is.

Lábjegyzetek

  1. SRH II. 395–399.
  2. I. László származására lásd Wertner, Az Árpádok családi története adatait.

Irodalom

Vazulra lásd SRH I. 172—173, 206, 311, 318. kk.; irodalmához lásd Wertner Az Árpádok családi története 22. kk.; Váczy Péter, A Vazul-hagyomány középkori kútfőinkben (Levéltári Közlemények 18—19. 1940—1941. 304-338); a merényletre lásd SRH II. 399. Noha már S. Katona (Historia critica Regum Hungariae I. 402) 1032. év alatt a merénylet mögött Pétert sejtette, Marczali Henrik (Magyar Nemzet Története I. 304. kk.) és Pauler Gyula (A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt I2. 76—77) a két eseményt elválasztotta, míg Karácsonyi János (Szent István oklevelei és a Szilveszter-bulla 105), Hóman Bálint (Magyar történet I6. 235—237) és Váczy Péter (idézett mű 311–312) egyazon eseménysor mozzanataiként értékelte.