Velence

A Múltunk wikiből

olaszul Venezia, angolul Venice, velencei nyelven Venezsia

A lagúnák városa, az észak-olaszországi Veneto régió székhelye.
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: Unable to run external programs, proc_open() is disabled.
900. július 29.
A magyarok megközelítik Velencét a Lidón át.
1026.
II. Konrád elűzi Velencéből Orseolo Ottó dogét és fiát, Pétert, akik Bizáncba menekülnek.
1064.
Salamon és Géza serege, a horvátokat és a záraiakat segítve, Contanero Domokos velencei dogét kiszorítja Zárából.
1097.
Kálmán király szövetségre lép Michieli Vitális velencei dogéval.
1566.
A velencei mészárosok testülete kétéves monopóliumot kap a magyarországi marhakivitelre.
1595.
Velencében megjelenik Verancsics Faustus ötnyelvű szótára, a Dictionarium quinque … linguarum.
1616.
Oppenheimben, valamint Debrecenben megjelenik a Helvét Hitvallás Szenci Csene Péter fordításában; Velencében Verancsics Faustus építészeti és technikai találmányaival foglalkozó könyve, a Machinae novae.
1646. április
Megkezdődik a Porta és Velence közti háború Kréta szigetéért (1669-ig).
1684. március 5.
Sobieski János aláírja a pápa által kezdeményezett törökellenes Szent Liga okmányát (I. Lipót Linzben március 28-án, Giustiniani doge Velencében április 25-én írja alá.)
1797. október 27.
Campoformióban aláírják a békét I. Ferenc és Franciaország között. Ferenc Velence, Istria, Dalmácia és Salzburg ellenében lemond Belgiumró és Lombardiáról.
1848. március 22.
Forradalom Velencében.
1849. június 3.
Magyar–velencei szövetségi szerződés.
1849. június 5.
A kormány visszaköltözik Pestre.
1849. június 6.
A minisztertanács határozata a szerbekkel és a románokkal kötendő béke feltételeiről.
1849. június 10.
Batthyány Kázmér külügyminiszter körlevele a nemzetiségi kérdésről elutasítja a területi önkormányzatot.
1849. június 12.
Szemere a parasztmozgalmak elleni szigorú fellépésre utasítja a megyéket.
1849. június 14.
A minisztertanács Stratimirović megegyezési ajánlatát tárgyalja.
1849. június 15–18.
Az orosz intervenciós sereg főerői átlépik a magyar határt.
1849. június 16.
A zsigárdii vereség.
1849. június 19–20.
Az orosz intervenciós sereg balszárnya behatol Erdélybe.,
1849. június 20–21.
A peredi vereség.
1849. június 27.
A kormány második felhívása a népfelkelésre.
Arad várának megvétele.
Iancu első megbékélési ajánlata.
1849. június 29.
Minisztertanácsi határozat a honvédsereg Maros menti teljes összpontosításáról.
1849. július 1.
Kossuth a honvédsereg főparancsnokává Mészáros Lázárt nevezi ki.
1849. július 2.
Az országgyűlés egyetlen pesti ülése.
Görgei komáromi győzelme.
1849. július 3.
Róma eleste.
1849. július 5.
Kossuth Görgeit felmenti hadügyminiszteri állásából, de meghagyja á fősereg élén.
1849. július 8–11.
A kormány Szegedre költözik.
1849. július 11.
A honvédesapatok veresége Komáromnál.
1849. július 13.
Görgei Komáromból elvonul Vác felé.
1849. július 14.
Kossuth Aulichot nevezi ki hadügyminiszterré.
Kossuth és Bălcescu megegyezése a magyar–román megbékélésről.
1849. július 15.
Görgei váci kudarca.
1849. július 20.
Perczel turai kudarca.
1849. július 21.
Ferenc József Scitovszky Jánost esztergomi érsekké és hercegprímássá nevezi ki.
1849. július 23.
Elbukik a badeni felkelés.
1849. július 24.
Mészáros lemond a főparancsnokságról.
Szemere kormánya nevében benyújtja lemondását.
1849. július 25.
Kossuth elutasítja a kormány lemondását.
1849. július 27.
Az orosz főerők átkelnek a Tiszán.
A képviselőház zárt ülésén a békepártiak Görgei főparancsnokságát kÖVetelik.
1849. július 28.
A képviselőház nemzetiségi határozata.
A zsidók egyenjogúsítása.
1849. július 29.
Perczel Szegedig vonul vissza. Haynau Szeged határába érkezik.
Görgei Tokajnál átkel a Tiszán, és megindul Arad felé.
1849. július 30.
A honvédsereg főparancsnokává Kossuth Dembińskit nevezi ki.
1849. július 31.
Bem segesvári veresége. Petőfi halála.
1849. augusztus 1.
Dembiński feladja Szegedet. A kormány és a képviselőház Aradra települ.
1849. augusztus 2.
Haynau bevonul Szegedre.
1849. augusztus 3.
Bălcescu a román felkelősereg vezetői elé tárja a július 14-i egyezményt.
Iancu azonnali fegyvernyugvást rendel el.
1849. augusztus 5.
Dembiński szőregi veresége.
1849. augusztus 6.
Piemont békét köt Ausztriával.
Az erdélyi hadsereg felbomlását előidéző nagycsűri vereség.
1849. augusztus 7.
A kormány felajánlja a koronát a Romanovoknak. Görgei tárgyalást ajánl az oroszoknak.
1849. augusztus 9.
Kossuth Bemre bízza a hadsereg fővezérletét.
Görgei Aradra érkezik.
A fősereg megsemmisítő veresége Temesvárnál.
1849. augusztus 11.
Kossuth lemond, s a hatalmat Görgeire ruházza.
1849. augusztus 13.
Görgei Világosnál leteszi a fegyvert.
1849. augusztus 17.
Az aradi várőrség megadja magát.
1849. augusztus 22.
Velence megadja magát.

Tartalomjegyzék

Györffy György

Pannonia és Morvaország elfoglalása

  • Az egy évig tartó kalandozás során nyugaton Vercelliig és a Piemonti Alpokig jutottak el, délen Reggio és Modena esett a kezükre, és Bolognáig pusztítottak. Ez a hadjárat váltotta ki az ismert fohászt: "A magyarok nyilvaitól szabadíts meg, Uram!" 900. június 29-én egy csapatuk Velencébe is megkísérelt behatolni. A várost a tengertől elválasztó Lidó homokszigeteinek láncolatán át lóháton és bőrcsónakokon közelítették meg, de a Rialtót nem sikerült elérniük, mert Péter doge hajóhadakkal vonult ellenük.
  • Pannonia megszállását megkönnyítette, hogy a többszörös morva pusztítás a frank–bajor birtokos réteget kíséretével és kisszámú telepeseivel együtt felőrölte, és menekülésre kényszerítette. Egyes földvárak, például Zalavár bevétele pedig nem okozhatott gondot a magyaroknak, akik az előző évben a lombardiai Modenát kőfalai ellenére bevették, és Velence elfoglalását is megkísérelték.

Kelet-nyugati hídverés és német terjeszkedési kísérlet

A szárazföldi zarándoklás 1020 körül indult meg, és 1026-ban Velencében olyan politikai változás következett be, az Orseolók elűzése, ami Velencét a Magyarországgal ellentétes oldalra állította.

Az új német király, a száli frank II. Konrád szakított a szász dinasztia célkitűzésében univerzális igényű, gyakorlatában pedig a diplomáciát a fegyverek elé helyező politikájával, és „német birodalmi” politikába kezdett hatalmi eszközökkel. Midőn 1026-ban Itáliába vonult, hogy császárrá koronáztassa magát, Velence és Grado rebellis magatartásának is véget vetett; Ottó mint bizánci főméltóság Bizáncba menekült, és ott is halt meg 1032-ben, amikor a velenceiek vissza akarták hívni.

Ha II. Konrád Velence névleges függetlenségével nem volt hajlandó megelégedni, Magyarország önálló és független államisága még kevésbé volt számára elfogadható.


István személyesen megismerkedett a zarándokokkal, és aki megnyerte bizalmát, azt igyekezett rábeszélni, hogy telepedjen meg Magyarországon. Így maradt itt a velencei Gellért, aki a hitelesebb Gellért-kislegenda szerint szintén „Pannonián” át indult szentföldi zarándokútjára, de engedve István marasztalásának, a magyarországi igehirdetésnek szentelte életét.

Új egyházi alapítások, újjászervezés

A sárkányölő szent patrocíniumként való választása utalás lehet Ajtony legyőzésére, de esetleg hozzájárulhatott a névválasztáshoz a velencei Szent György-monostor is, ahol a kései, nagyobb Gellért-legenda]] szerint Gellért ifjúkorában szerzeteskedett.

Pogánylázadás

A csanádi egyházmegye területén tényleg folyt görög misszió, ez azonban Magyarországon megtűrt jelenség volt, a bizánci kultúrával átitatott Velence szülötte, Gellért püspök számára pedig, aki maga is tolmácsolt görög műveket, az ortodox hit éppenséggel nem volt idegen és elrettentő.

Kálmán király és Álmos herceg

1095 második felében IV. Henrik két ízben időzött Velencében, megújította barátsági szerződését Falieri Vitális dogéval, és ennek tudható be, hogy a császár követei útján Álmost baráti érzelmeire való hivatkozással – lebeszélte a támadásról.

Kálmán külpolitikája

Azok a feltételek, amelyeket Kálmán ígért, és meg is tartott, kedvezőbbek voltak annál, amit Zára akár horvát, akár velencei uralom alatt élvezett, mert Kálmán nem követelt sem évi adót, sem flotta-hozzájárulást, csupán az országosan szedett vám kétharmadát, és ami még lényegesebb volt, a zárai kereskedők hajói szabadon mehettek bárhová, nem kellett tekintettel lenniük Velence érdekeire; ekkor kezdődő versengésére Genuával és Pisával.

Kristó Gyula

Bel- és külpolitikai nehézségek II. Géza uralkodásának utolsó éveiben

Frigyes udvarából István 1158-ban Velencén át a bizánci császárságba ment.

III. Béla konszolidációja

Nem lehetetlen, hogy III. Béla megbízottjának is szerepe volt annak a megegyezésnek előkészítésében, amelyet 1177 augusztusában Velencében kötött a pápa és a császár, s amely lezárta a pápaság és császárság között folyó, invesztitúraharc néven ismert küzdelem második nagy szakaszát. Mindenesetre a velencei békekötésnél, ahol Frigyes ellenfelének, III. Sándor pápának az elismerésére kényszerült, a magyar király és magyar egyház is képviseltette magát.[1]

III. Béla hódító külpolitikája

Barbarossa Frigyes 1176. évi legnanói veresége, majd az 1177. évi velencei béke lezárta a császárnak a pápai hatalom alávetésére irányuló törekvéseit, s gátat vetett a további nagyhatalmi ambícióknak.

Imre és III. László

Velence vállalkozott a keresztesek szállítására, s amikor azok a kialkudott összeget nem tudták hiánytalanul megfizetni, Velence megsarcolta őket, arra bírta a kereszteseket, hogy fegyvereiket isztriai és dalmáciai versenytársai ellen fordítsák. Hiába tiltakozott a pápa, a keresztesek néhány napi ostrom után elérték a záraiak megadását. 1202. december 24-én a magyar uralom alatti Zára a keresztesek pusztításának esett áldozatul. Noha a pápa elítélte az akciót, s a velenceiket kiközösítette, a kereszteseket pedig a magyar királynak nyújtandó elégtételre kötelezte, a keresztesek zárai kalandja aligha tette vonzóvá a keresztes ügyet Imre szemében. Még tovább növelhette Imre bizalmatlanságát a keresztesekkel szemben az a körülmény, hogy Angelosz Elek megnyerve Fülöp német király és Enrico Dandolo velencei doge támogatását, a zárai keresztes hadat arra kérte, hogy avatkozzék be Bizánc belügyeibe, ahol kevéssel korábban letaszították trónjáról Elek apját, II. (Angelosz) Izsák császárt.

Pach Zsigmond Pál

Felfedezések és gyarmatosítás

  • Mindez lehetővé tette, hogy a 14. század folyamán az itáliai – kivált a velencei és genovai – kereskedők rendszeres gálya­járatokat indítsanak keleten Alexandria és a szíriai partok, illetve a Feke­te-tengeren át Trapezunt, a Krim félszigeti Kaffa és a Don-torkolati Tana felé, hogy „levantei árukhoz”; értékes fűszerekhez, selymekhez, szőnye­gekhez, drágakövekhez jussanak. Ezeknek a fényűzési cikkeknek a zöme voltaképpen Dél- és Kelet-Ázsiából származott, s arab kereskedők hozták tengeri és szárazföldi utakon a Levantéba. Az itáliaiak nemesfémmel, főképp ezüsttel fizettek értük – ami folyamatos nemesfém-szükségletet támasztott, emellett réz meg finom posztó kivitelével. Az utóbbit rész­ben a korabeli Nyugat-Európa legiparosodottabb vidékéről, Flandriából és Brabantból szerezték be, ahová nemcsak szárazföldi úton – az Alpokon át, a felvirágzó délnémet városok közvetítésével – juttatták el le­vantei és itáliai áruikat, hanem közvetlenül tengeren is: a Gibraltári-­szoroson át, majd az atlanti vizeken észak felé hajózó gályáikon. A nagy forgalmú Brügge piacán az északnémet Hansa-városok kalmáraival is kapcsolatba kerültek, akik a Baltikum őstermékeit (gabonát, fát, prémet stb.) szállították nyugat felé, főként posztó és levantei cikkek ellenében. A keleti luxusáruk közvetítése a feudális Európa gazdag úri (és polgári) fogyasztóihoz így vált a középkor jellegzetes „világkereskedelmévé”, ami dús nyereséget biztosított elsősorban a velencei és genovai kereskedők­nek, s hozzájárult a korai kapitalizmus észak-itáliai körzeteinek kialaku­lásához.
  • Ha Kolumbusz – miként kortársa, a Ve­lencéből Angliába származott Giovanni Cabotto (Cabot), aki 1497-ben Új-Fundlandig hatolt – „csak” szigeteket fedezett fel, a következő há­rom évtizedben immár feltárult a két Amerika kontinentális partvonalá­nak nagy része a felfedezők, conquistadorok, gyarmatosítók előtt.

Reneszánsz és reformáció

A ke­reskedelmi tőke korai felhalmozása és virágzása az észak-itáliai városok­ban (mint Velencében), a tőkés posztómanufaktúra és banküzlet előre­törése, a kapitalista termelési viszonyok korai megjelenése (mint a Me­diciek Firenzéjében) olyan erőként hatott, amely útját állta a nemesi osztályuralom újjászervezésének országos szinten.

Háborúk és forradalmak

  • Pedig a németalföldi szabadságharc első két évtizedében – kivéve az 1572-1576. éveket, amikor a felkelés súlypontja északra helyeződött át („tengeri koldusok”) – túlnyomóan a déli tartományok, főképpen a kál­vinizmust legkorábban befogadó Flandria és Brabant álltak a spanyol­ellenes küzdelem élvonalában. E tartományok ugyanis, mint utaltunk rá, a középkori Európa legnépesebb, legiparosodottabb s a nemzetközi keres­kedelemben is fontos szerepet játszó körzetét alkották, a korai kapitaliz­musnak Velencéhez és Firenzéhez fogható kezdeményeivel.
  • A portugálok és spanyolok látványos hegemóniája a világtengereken ugyanis gazdaságilag nem volt eléggé megalapozott. Az európai árufor­galom fő ütőerévé vált atlanti part menti kereskedelemben alárendelt szerepet játszottak akkor, amikor a transz-atlanti, illetve indiai-óceáni kereskedelemben vezető szerepet vittek. A hollandok viszont a 16. század végéig – egyre inkább előretörve a Hanzával és Velencével szemben ­éppen az atlanti part menti kereskedelemben erősödtek-gyarapodtak, a Baltikumtól le Gibraltárig, sőt az 1590-es évektől a mediterrán hajózás­ban is, és közfogyasztási cikkek meg ipari nyersanyagok közvetítéséből halmozták fel tőkéiket; csak erről és emellett tértek át a világtengeri terjeszkedésre.

Az európai államrendszer kialakulása

Éppen a feudális poli­tikai hatalomnak a centralizált monarchia alakjában való újjászervezése teremtette meg – Velence és a pápai állam korábbi kezdeményeit tovább­fejlesztve – az államközi érintkezés formalizált rendszerét: a kölcsönös külföldi követségek állandósításával (a területen kívüliség új fogalmának védelme alatt, titkos diplomáciai jelentésekkel) és a külügyekkel foglal­kozó államkancelláriák intézményesítésével, amelyeknek folyamatos, hi­vatásszerű feladatává vált az állam környezetében föllelhető gyenge pon­tok kipuhatolása s a más államok részéről fenyegető veszélyek előre jel­zése.

Kései feudalizmus

  • Világkereskedelmi méreteket a középkor századaiban – amint láttuk ­az a távolsági kereskedelem öltött, amely Dél- és Kelet-Ázsiából fény­űzési cikkeket hozott a Levantéba, s innen részben szárazföldi útvonala­kon (így a Fekete-tenger partjai felől Lengyelországba, valamint Erdélybe és Magyarországra vezető utakon is), de főleg Velence meg Genova föld­közi-tengeri hajózása révén szállított tovább Európába, s cserébe főkép­pen nemesfémet vitt ki az Oriens felé. Európai forgalmi központja a Földközi-tenger térségére esett; útvonalrendszere – tengeren, folyón, szárazföldön – a Mediterráneumban centrális helyet elfoglaló észak-itá­liai városokhoz kapcsolódott, előmozdítva ezek korai kapitalista felvirág­zását.
  • S ha korábban a mediterrán (velencei, genovai) hajózás nyomult észak felé az Atlantikumba, akkor most, a 16. század utolsó évtizedeitől kezdve, az atlanti parti (holland, angol) kereskedelem tört be dél felé, a Gibraltári-szoroson át a Mediter­ráneumba.

Hegyi Klára

Gazdaság, közigazgatás, jogrendszer

  • A kelet-nyugat közötti kereskedelem legfőbb közvetítője és haszon­élvezője, Velence (s mellette kisebb részesedéssel Genova), az elbukott Bizánc helyett a törökökkel volt kénytelen alkuba bocsátkozni.
  • A biroda­lom kivitelén a nagy rivális, Velence osztozni kényszerült a törököktől a 14. század óta patronált Genovával, később Firenzével, majd Raguzával, hogy azután a 17. században a nagy világgazdasági változások hatásá­ra valamennyien az Adriára szoruljanak vissza, a távolsági kereskedelmet a feltörő franciáknak, angoloknak és hollandoknak engedve át.

A klasszikus török rendszer és a feudalizmus találkozása

A városi kézművesek között nőtt a mohamedán iparosok száma, a gazdag bányákat a kincstár kezelte, a terület gabonája, élőállata és gyapjúja részben a fővárost és a hadsereget táplálta, részben a birodalom kivitelét növelte, amikor velencei és raguzai hajókon elhagyta az adriai partokat.

Sinkovics István

Szapolyai János megkoronázása

Megkoronázása után János király azzal is igyekezett helyzetét erősíteni, hogy több európai udvarral felvette a kapcsolatot. Azt remélte, hogy a Habsburg-ellenes hatalmakban támogatókra lel Ferdinánd ellenében, de segítséget várt tőlük a Magyarországot fenyegető török veszedelem ellen is. Követet küldött Zsigmond lengyel királyhoz, és támogatását kérte a törökkel szemben. Egy másik követ, Josefics Ferenc zenggi püspök útja Velencéből Rómába, a pápához, onnét pedig Párizsba vezetett. Azt kérte, ami az angol királyhoz és a német választófejedelmekhez küldött köve­teknek is feladata volt: elérni, hogy elismerjék királlyá választását, és szándékát a török elleni háború megszervezésére, ami Európának is érde­ke. A külföldi udvarok szívesen fogadták Szapolyai bejelentését, terveit, és érdeklődésük jele volt, hogy a francia és az angol király, valamint a bajor hercegek 1527 elején viszonzásként maguk is követeket küldtek Magyarországra. Tényleges segítséget azonban nem adtak.

Bécs ostroma

Az angol király a francia háború címén tagadta meg a segítséget, Velence nem akart ujjat húzni a szultánnal, a lengyel király pedig a törökkel kötött fegyverszünetre hivatko­zott.

Zimányi Vera

Demográfiai feltételek

A túlnépesedett itáliai városokban igen magas értékeket kapunk: Velence 1536-ban érte el a legmagasabb lélekszámot 165-169 ezer fővel, Firenze 1470. évi 40-54 ezres lakossága 1551-re 60 ezerre nőtt, Nápoly 1500-ban még csak 150 ezer lelket számlált, 1599-ben már 275 ezret, Rómának a 15. század közepén 35 ezer lakosa 45 ezerre gyarapodott 1545-re, és a század végén elérte a 100 ezer főt.

Magyarországi bányatermékek az európai piacon

A Fuggerek saját kereskedelmi apparátusuk segítségével, főleg a 15–16. század fordulója körül, részben a Villach melletti Fuggerau rézkohójában dolgozták fel a kivitt nyersfémet, s innen szállították tovább Velencébe.

A külkereskedelmi forgalom föllendülése

Ez a nagy mennyiség valóban Magyarországról származott; a Moldvából és Havasalföldről tranzitáruként áthajtott ökrökről a kérdés legjobb ismerői, az itáliai kereskedők is úgy nyilatkoztak, hogy „szokatlan”. Az országon csak keresztülhajtott állatok száma eltörpült a hazai tenyésztésűek mellett. Az állatok nagy része Ausztriába, Németországba és Morvaországba került, de jutott belőlük Itáliába is: 1577 és 1583 között átlagosan évi 17 225, 1593 és 1597 között 22 ezer darabot hajtottak ki Velencébe; 1624-1647 közt átlagosan mintegy 15 ezer ökröt fogyasztottak el a városban. A 16. századi adatok Velencén kívül a szárazföldre (terra terma) hajtott állatokat is magukban foglalják.

A földesurak előretörése a piacon

A külföldre irányuló gabonakivitel országos méretekben nem volt számottevő, noha kétségtelenül számolnunk kell vele, különösen a határ menti helyeken. Adtak el gabonát Grazba, Marburgba, Fürstenfeldre, Tirolba, Görzbe, Krajnába, Velencébe, valamint Morvaországba, Len­gyelországba, időnként több ezer forint értékben is, de ez nem volt rend­szeres, és néha, ellentétes módon, gabonabehozatalra is volt példa.

A jobbágytelek rendszerétől független árutermelő állattenyésztés

Az Itáliába irányuló marhakivitel szervezeti formájában a német, osztrák és morva városokba irányuló hajtástól eltérő, állandóan vissza-visszatérő megoldás volt az apaldo-rendszer. Ez azt jelentette, hogy egy vagy néhány személy, vagy egy kereskedőtársaság kizárólagos jogot nyert a Velencébe, Észak-Itáliába irányuló marhahajtásra, vagy pedig meghatározott számú állat kihajtására kapott engedélyt. Nemcsak az osztrák és német kereskedők tiltakoztak a konkurencia ellen, hanem a Magyar Kamara is, mert az olaszok a Grazi vagy a Bécsi Kamarának fizettek egy összegben az apaldo jogáért. E készpénzfizetéssel, valamint előlegeikkel nélkülözhetetlenné váltak az állandó pénzzavarral küszködő Habsburg államháztartás számára, és ezért, időleges felfüggesztések után, újra és újra vissza kellett állítani az apaldót. A délnyugat felé irányuló átmenő forgalom az árumegállító joggal rendelkező Pettau és Laibach felvirágzására vezetett. Az itáliai kereskedők tőkeerejére jellemzőek a passauiak és ulmiak 1560. évi panaszai: üres kézzel kellett visszatérniük a magyar marhavásárokról, mert az olasz kereskedők több ezer állatot vásároltak össze magas áron.

1566-ban a velencei mészárosok egyesülete (Compagnia del partido della beccaria) hat évre szerezte meg a hajtás jogát, s olyan monopolhelyzetet tudott kialakítani ezzel, hogy diktálta az árakat. 1572-ben Károly főherceg engedélyezte a velencei Compagniának, hogy tagjai – Pettau és Laibach városok régi privilégiumán csorbát ejtve – közvetlenül vásárolhassanak a magyarországi marhavásárokon. A velencei nagykereskedők ettől kezdve nagy tőkeerejükkel valósággal lesöpörték a színről a többi pettaui és laibachi akár osztrák, akár olasz származású kereskedő vetélytársat. Kihasználva a pénzváltás kurzusainak eltéréseit Velencében, Bécsben és Augsburgban, a velencei „conduttori delle becarie” legalább 25%-os előnyhöz jutottak, az ausztriai kereskedőkkel szemben. Ez a nagy előny viszont lehetővé tette számukra, hogy a magyarországi marhavásárokon, így Győrött, Pápán és Magyaróvárott, sokkal magasabb árakat tudtak fizetni; mint akár az osztrák, akár a német kereskedők, és ezzel a piac uraivá váltak.


De az állatok nagyobb hányadát exportálták, éspedig évszázadokon keresztül ugyanazokra a piacokra, elsősorban az osztrák és délnémet, másodsorban a morva, továbbá észak-itáliai, főleg velencei polgárok fogyasztására.

A városi ipar és iparosság

A 16. század végén, amikor az erdélyi szász városokat már a hanyatlás jellemzi, Kolozsvárott életerős, vállalkozó szellemű polgárság élt. A "kincses várost" szokatlanul éles társadalmi ellentétekkel és feszültségekkel teli, élénk szellemi élet és anyagi jólét jellemezte a 16. század végén. A város polgárai közül a Bécset, Krakkót, Velencét járó gazdag kereskedő-patríciusokat és a módos iparosokat tekintették "az nagyobb renden valók"-nak, "az kisded rend"-hez a szegény mesteremberek és a legszegényebb városlakók tartoztak.

Péter Katalin

Könyvek, olvasók, értelmiség

Az Aldus Manutius velencei könyvkiadó nevéhez fűződő második forradalommal jött kicsi, könnyen kezelhető és – főleg – olcsó könyvek nálunk azt jelentik, hogy a német parasztkalendárium 2 dénárért ötszázszor olcsóbb még a 15. századi nyomtatott könyvek átlagos áránál is.

Jobbágyi kultúra

A jobbágyok életmódjáról, a világról való elképzelésükről Szikszai Fabricius Balázs tanító és prédikátor Sárospatakon összeállított, először 1590-ben Debrecenben, majd utóbb többször is kiadott szótára tájékoztat. Azért látszik ez különösen alkalmasnak, mert a már meglevő szótárakon kívül elsősorban a népnyelvből merít; a tanítás során állította össze a szókészletét. Igen közel kell tehát állnia a tanulók mindennapjaihoz.

A legfeltűnőbb, hogy a szavak tárgy szerinti csoportosításában legterjedelmesebb a betegségekre vonatkozó egység. A különböző váladékos, gennyes, kiütésekkel járó megbetegedések vezetnek. A szemmel nem láthatók közül pedig az erős emésztési zavarok a leggyakoribbak. A betegek helyzete azonban távolról sem reménytelen: a szótár húszféle gyógyító eljárást ismer. Nyilvánvalóan tisztában van az ok és okozati összefüggésekkel, mert legtöbbször a megelőzést, a mértékletességet tanácsolja. A táplálkozást illetően nem annyira az ételek sokasága, mint inkább sokféleségük meglepő. A szokványos táplálékok mellett aludttejet, tejfölt, akácmézet, sajtot, parmezán sajtot sorol fel; aztán az „ehető gyökerek” sok fajtáját, répát, retket, sárgarépát, tormát. A gyümölcsök igen nagy körét ismeri; tizennyolcféle alma, ötféle cseresznye, összesen 76 gyümölcsfajta szerepel a szótárban. A kenyérfajták száma összesen húsz. A lakáskörnyezetről nem sokat árul el, de a gyerekek – úgy látszik legalábbis – ismerik a magasabb igényeket. Szikszai Fabricius Balázs ilyen fogalmakat közöl velük: belluates tapes. Ez „oly szőnyeg, kin sok vadakat szőttenek”. A „könyvtárhoz tartozó” fogalmak pedig külön csoportot alkotnak a szókészletben.[2]

A tágabb világot főleg Európa és némileg Ázsia, valamint Afrika jelenti. A velünk szomszédos országokon kívül Európából hat államról – Franciaország, Németország, Olaszország, Görögország, Spanyolország, Oroszország – kellett hallaniuk a diákoknak. Ázsiából „Zsidó ország”, „Carman ország” és a „Szarmaták tartománya” tartozik az anyaghoz. Afrikát „Szerecsen ország" képviseli. A külföldi városok közül Velence, Bécs, Graz, Drinápoly, Konstantinápoly szerepel.

Az élet minősége megváltozik

Feltűnőbb viszont a Leonardo da Vinci-féle jelenség nagyon késői fellépése Magyarországon. Nem mintha bárhol vagy bármikor is támadt volna hozzá hasonló zseni. Ilyenek nem voltak, de maga a fantaszta mérnök, a levegő meghódításáról ábrándozó hozzáértése mint jelenség általában a 16. századhoz tartozik. Tőlünk viszont csak a századfordulón vonz magához egy igen tehetséges embert, Verancsics Faustust, az esztergomi érsek unokaöccsét. Itthon és Padovában tanult. Volt várkapitány és püspök, II. Rudolf király titkára, végül szerzetes. Szerkesztett szótárat és logikai könyvet. Legérdekesebb műve azonban a Velencében, valószínűleg 1616-ban kiadott Machinae novae című munka. A korabeli gépek műszaki leírásai és rajzai mellett technikai ötletei, közöttük sok reneszánsz ember álma, az ejtőernyő látott benne napvilágot.

Makkai László

Meghiúsult remények, elszalasztott lehetőségek

Giorgio Basta ugyancsak részletes jelentésekben számolt be a prágai udvarnak: hogyan lehetne a hadsereget átalakítani és a hadviselést eredményesebbé tenni. A velencei impresszummal 1606-ban és 1612-ben megjelent két munkája csak érinti a török harcokat, inkább a hadseregszervezés és hadművészet általános kérdéseivel foglalkozik. Mindkettő több kiadást ért meg, lefordították franciára, németre, és hatást gyakorolt a hadművészeti irodalom fejlődésére.

Az erdélyi hatalmi központosítás

Bethlen gazdaságpolitikáját merkantilistának szokták nevezni, s ha lehetőségeiben elmaradt is a nyugati abszolutizmusok mögött, elveiben valóban korszerű volt ipar- és kereskedelempártolásával. Akár fejedelmi merkantilistának, akár – mint a bécsi pápai nuncius – kereskedő-zsarnoknak nevezzük, tény az, hogy tudatosan törekedett a fejedelmi hatalom anyagi alapjait a feudális földbirtok mellett ipari-kereskedelmi bevételekre helyezni. Az Európa-szerte gyakorolt monopóliumrendszert nem udvaroncai javadalmazására használta, mint Angliában a Sturtok, hanem állami kézbe vett külkereskedelemre, élő marhával, marhabőrrel, viasszal, mézzel, higannyal, sóval, vassal, amit biztosokkal vásároltatott fel, és megbízott hivatásos kereskedőkkel, erdélyiekkel, de nándorfehérvári raguzaiakkal vagy gdanski skótokkal is adatott el Velencében és máshol.

Zimányi Vera

Az árutermelő állattenyésztés

Egy másik csoport, az olasz apaldatorok is rontották a magyar tőzsérek esélyeit. Pontosabban itt is az a helyzet, hogy az Itáliába irányuló marhakivitelt – amint láttuk – már a 16. század folyamán is kisebb-nagyobb megszakításokkal olasz bérlőknek – egyes kereskedőknek vagy az 1580-as évektől a velencei mészárosokból alakított társaságnak – adták bérletbe. A pénzváltás különböző lehetőségeit is kihasználó, az osztrák és délnémet marhakereskedőknél tőkeerősebb itáliaiak uralták a piacot.


Még ennél is nagyobb felháborodást okozott – nemcsak az egyre gyengülő pozíciójú magyar tőzséreknél, hanem a több irányú konkurrenciát mind nehezebben viselő délnémet kereskedők körében is –, amikor 1622-ben Bécsben megszervezték a Landsverlegerische Viehcompagnia elnevezésű osztrák kereskedőtársulást, mely az uralkodónak nyújtott kölcsön és a várható tiszta nyereség egyharmadának fejében a magyarországi marhavásárokon elővásárlási jogot nyert, és élvezte a délnémet kereskedők kiváltságát, a kizárólagos továbbeladás jogát, továbbá célul tűzte ki a Velencébe irányuló apaldo megszervezését is. A német városok kereskedői e császári kompániától voltak kénytelenek vásárolni. A gyors és könnyű nyerészkedés reményével induló társulás azonban éppen a Közép-Európában hatalmas méreteket öltő pénzrontás, a „Kipper und Wipper”-kor kezdetén jött létre, egy olyan periódusban, amely sokkal szilárdabb és szolidabb kereskedelmi vállalkozásokat is aláásott. De a magyarok ellenállása is megtette a magáét: a kompániát 1624 októberében, még privilégiumának lejárta előtt feloszlatták.


Ennél sokkal nagystílűbb marhakereskedést építettek ki a Zrínyiek. Már 1610 körül élénk marhavásárt teremtettek a birtokaik mellett fekvő Légrádon, melynek örökös főkapitányai voltak. Ide évi 40 ezer állatot is felhajtottak, s a velencei kereskedők nagyrészt itt vásároltak. A Stájer Kamara évtizedeken át tartó éles harcot folytatott a Zrínyiek kereskedése ellen. A magyar rendek több ízben (1609; 1630; 1638; 1040) állást foglaltak a Buccariból történő kereskedés „szabadsága” mellett. Valójában a nemesi vámmentesség szabadságáért szálltak síkra, hiszen nyilvánvaló volt, hogy a Zrínyiek a nagystílű kereskedést nem saját majorságaikban nevelt állatokkal folytatják. S egyben követelték az apaldo eltörlését is. A kandiai háború (1644—1669) idején azután a törökök lezárták Zára kikötőjét, ahonnan a 17. század első évtizedeiben még sok állatot szállítottak Velencébe, és a forgalom fokozott mértékben Buccariba terelődött. A Zrínyi fivérek szerződést kötöttek a kanizsai basával és velencei kereskedőkkel, és saját fegyveres csapataikkal kísértették a marhaszállítmányokat, hogy biztonságban megérkezzenek a kikötőkbe. Velencei hadihajók és gályák is felügyeltek a marhaszállítmányokra. A bécsi hatóságok ezt már egyenesen felségsértésnek tekintették.

Zrínyi Miklós Bécsben azzal érvelt, hogy a magyar törvények megengedik a Buccariban folytatott kereskedést, azonkívül szüksége is van a kereskedelemből származó jövedelemre, mert máskülönben nem tudná előteremteni a hadviseléshez és seregtartáshoz szükséges pénzt. A Zrínyi fivérek egyébként nemcsak szarvasmarhával, hanem sóval, gabonával, faáruval, posztóval is igen jelentős kereskedelmi forgalmat bonyolítottak le. A Zrínyieknek a tengeri szállítás kiváló piaclehetőséget biztosított: noha Velence már túl volt virágkorán, még mindig jó felvevő piacnak bizonyult (Anconával együtt, ahová a Zrínyi-szállítmányok részben irányultak).

Bányászat, kohászat

A rézárak ismét jelentősen felszöktek a világpiacon; Antwerpen szerepét azonban elsősorban Hamburg vette át a rézkereskedelemben. Henckel ide, valamint Bécsbe és Velencébe irányította szállítmányait.

R. Várkonyi Ágnes

A vasvári béke

A szultán hatalma a dunai országokban megszilárdult, sőt hogy Zrínyi-Újvárat lerombolták, a Muraközt, a Dráva-melléket tönkretették, útja szabaddá vált Velence felé. Beláthatatlan időre tolódott ki a balkáni népek fölszabadítása. Érthető, hogy a birodalmiak, a francia tisztek, velenceiek – ahogy Wesselényi mondta – „Minden keresztény lelkű ember contradical ez ellen az békesség ellen”.[3]

Földrajzi adottságok, gazdasági értékek

A Dráván túli muraközi erdőségekből hajóárbocok, evezők és faeszközök bőven jutottak Velencébe is.

Polgárok régi és új küzdőtereken

Kolozsvár kimagasló polgárszemélyisége a világlátott, Bécsben, Velencében, Boroszlóban gyakran megforduló kereskedő, Bethlen Gábor egykori faktora, Váradi Miklós, amikor 1659-ben örökre lehunyta szemét, 500 forintot hagyott a kolozsvári református egyházközségre, hozzá hasonló polgárvállalkozót azonban nem nevel fel a város.

Főurak és köznemesek

A Burg folyosóit, Regensburg, Frankfurt utcáit, Rómát, Velencét járó főurak és köznemesek igyekeztek áthidalni a hazájuk és a nyugati világ között tapasztalható távolságokat.

Makkai László

A magyarság önvédelme

Gyula várát és városát pedig 1660 körül Evlia Cselebi Velencéhez hasonlítja, mivel egyik háztól a másikig csónakban járnak, s a lakosok a tornácukról halásznak a Körösben.

Reneszánsz és barokk képzőművészet

  • A magyarországi reformáció fenntartotta a művészeti kapcsolatokat az ellenreformáció szülőföldjének, Itáliának képzőművészetével, annak is elsősorban toszkán és velencei ágával.
  • Az utolsó nagyszabású négy sarokbástyás várkastélyt a velencei Agostino Serena fejedelmi „fundátor” építette II. Rákóczi Györgynek Radnóton, 1651-ben. Ennek déli, külső oldalán nyitott, árkádos loggia van, mintegy előrevetítve a minden védelmi cél nélkül, pusztán lakásnak épült kastélyt, amilyennek a szintén velencei példák nyomán építkező Bethlen Miklósé már nyíltan mutatkozik Bethlenszentmiklóson a 17. század második felében.

R. Várkonyi Ágnes

A Szent Liga és Magyarország

1684. március 5-én I. Lipót császár és magyar király, Velence és Lengyelország szövetséget kötöttek. A hármas szövetség tagjai megállapodtak, hogy közösen indítanak háborút a török ellen, a hadműveleteket mindhárom fél a maga területein, saját érdekkörében folytatja, területi foglalásait pedig megtartja. A vasvári béke létrejöttének körülményein okulva kötötték ki a szövetségesek: külön megegyezésre nem lépnek, csakis közösen, kölcsönös egyetértésben kötnek majd a törökkel „dicsőséges és állandó békét”. A szerződés szövege kimondja: XI. Ince pápát és utódait „a szövetség védnökének, kezesének és ügyviselőjének fogadják”.[4]

A VelenceBécsVarsó szövetség, a pápa elnevezésével a Szent Liga, a korábbi, jószerével több mint egy évszázados múltra visszatekintő, hasonló törökellenes nemzetközi tervek és próbálkozások számos tapasztalatát és elemét sűrítette magába. XI. Ince pápa védnöksége pedig már más tartalmat fejez ki, mint amit még a győztes lepantói szövetségben (1570) elődje s a többi, a félhold ellen szent háborút hirdető pápa megtestesített.

Eszmék harca

1686 őszén Róma, Amszterdam, Bécs, Párizs, Madrid, Velence tűzijátékok, népünnepélyek, hálaadó körmenetek színtere. Ágyúdörgés, harangzúgás tudatta, képújságok meg röplapárusok hirdették, hogy Buda, a magyar királyok egykori rezidenciája felszabadult a másfél százados török uralom alól. Egész Európa ünnepelt, és joggal, hiszen mindaz, ami 1683–1686 között Bécstől Budáig, Velencétől Lengyelországig történt, nemzetközi összefogás győzelme volt. Névtelen tömegek – lengyel, osztrák, magyar, cseh, olasz, brandenburgi, francia, szász, spanyol, német, orosz, svéd, rác, svájci és angol katonák – harcoltak a csatatereken, és maradtak holtan a várfalak alatt. Az oszmán hatalom erejét a kora újkori Európa nagy teljesítményei roppantották össze: a pápai diplomácia, a nemzetközi pénztőke, a Habsburg-állam szervezése, a velencei, stájer, sziléziai, német ipar, a lengyel hadvezetés, a francia, olasz haditechnika és Magyarország népei, akik munkában, pénzben, javakban, életben, emberi mivoltuk megpróbáltatásaiban teherbírásukhoz képest talán legtöbbet áldoztak. Hadvezérek és parasztkatonák, diplomaták és mérnökök, hivatalnokok és polgárok, fegyverkovácsok, kenyérsütő asszonyok, hajóácsok, fuvarosok, bankárok és kereskedők, földművesek és sebkötözők, a legkülönbözőbb vallásúak, milliók és milliók vettek részt közvetlenül vagy közvetve a törököt Magyarországról kiűző háborúban. De különböző célok, egymást keresztező érdekek vezették őket, és egyéni teljesítményük közösségi értékét a társadalmi tudat nagyon különböző szintjein fogták fel, koruk nagy eseményét a tudatosság eltérő fokain, más és más fogalomrendszerben élték meg.

Művelődés és országegység

Nyilvánvaló, hogy nagy volt a különbség a rendszeresen Bécset, Krakkót, Boroszlót, Velencét, Konstantinápolyt megjárt kereskedő-patríciusok és a műhelyfalak között élő szegényebb kézművesek kulturális színvonala között.

H. Balázs Éva

Az itáliai elmélet és gyakorlat

Az olasz–osztrák kapcsolatok fontos figurája Brunati. Kaunitz államkancellár leghasznosabb informátora; a movimiento riformatore lelkes képviselője. Ő közvetíti Pascoli, Genovesi tanításait Bécsbe, ahol Lodovico Antonio Muratori nagy művének, a Della publica felicita-nak szellemében működik. Annak a Muratorinak, aki még 1749-ben Dietrichstein salzburgi érseknek ajánlotta művét. Sőt, Carlo Antonio Pilati Di una riforma d'Italia című, 1767 februárjában Velencében megjelent és már márciusban indexre került populációs és fiziokrata elveket képviselő munkáját is ismerte és felhasználta.

A monarchia jozefinus szabadkőművessége a teréziánus időszakban

A Velencében a negyvenes években megjelent Enciklopédiában a szabadkőműves címszó (muratori liberi) 30 oldalt kapott.

Zinzendorf Károly

Trieszt kikötőforgalma már felülmúlta Velencéét, a Fondaco dei Tedeschi, a német üzletemberek lerakatai jóformán teljesen áttették székhelyüket ebbe az élénk nemzetközi központba, melynek népszerű kormányzóját a színházi-operai előadásokon éppúgy ott láthatták, mint a kereskedők kaszinójában.

Régi és új arisztokraták az apparátusban

Talán Mária Terézia bizalmas embere, a naplóvezető Khevenhüller-Metsch herceg leányával, Jozefával kötött házasságának köszönhette a katolizált Bethlen Gábor udvarmesteri rangját a pozsonyi rezidencián, s azt, hogy kancellári, velencei követi megbízatáshoz is jutott. A század elején lett báró, majd gróf a Haller család azon tagja, aki az egykor Nürnbergből Erdélybe származott famíliát a további hivatali karrier mind magasabb lépcsőfokaira segítette.

Katonai vagy bürokratikus pályafutás után újabb és újabb rendjelek, címek és valódi rangok: francia mintára a „ruha arisztokratái”-nak nevezhetjük például a Hadik család tagjait. Évszázadokon át luteránus lelkészek a felmenők. A századelő hozza a fordulatot. Hadik Mihály, az udvarhű katona nemességet kap. Fia András, a legendás tábornok még középnemes, de már osztrák és morva főnemesi famíliákba házasítja gyermekeit. Azután 1763-ban magyar, 1777-ben birodalmi grófi címet kap. A ruha, vagyis a hivatal arisztokráciájához tartozik.

Az első nemzedék szorgalma gyors karriert biztosít. A második és harmadik nemzedéken múlik aztán, hogy tudják-e a szintet tartani, képességben, anyagi élelmességben. Zömmel jogász képzettségű nemesek leszármazottai. Ilyen az 1765-ben grófi rangra emelt Niczky Kristóf, akitől II. József uralma idején mint a Helytartótanács elnökétől búcsúzhatunk. Ilyen Festetics Pál kamarai alelnök, aki 1770 óta gróf, kinek a Terezianumban nevelkedett György fia korszakunk végén mint a Graven-ezred nyugtalan katonatisztje ad okot aggodalomra. Júlia leánya Széchényi Ferenc felesége lesz. A bürokrata arisztokráciához tartozik Fekete György. A Helytartótanácsnál tanácsos, majd személynök, titkos tanácsos, főispán, főudvarmester, alkancellár – ő már 1760-ban gróf lesz. Egyetlen fia viszont, a voltaire-iánus Fekete János tábornok, aki Trieszt és Bécs között utazgat, s a monarchia minden művelt emberével levelez, herdálja a pénzt, a tekintélyt, pedig nemcsak apjától, hanem nagybátyjától, Niczky Kristóftól is tanulhatott volna szorgalmat.

Évszázados családi kapcsolatok kötik össze az új grófokat a régi nemesekkel, Bossányiakkal, Czinderyekkel, Szlávyakkal, Laczkovicsokkal, Talljánokkal. A felvilágosult abszolutizmus tudatos báziskeresését érhetjük tetten, amikor e családok rang-vagyon-befolyás gyarapodását tapasztaljuk. De azt is láthatjuk, hogy az első nemzedékkel kihal a tántoríthatatlan lojalitás, a fiak és unokák már felszabadultan bírálnak, ki-ki vérmérséklete szerint, cinikus iróniával vagy heves ellenérzéssel. Tartósan lojális a Balassa család. Majd még találkozunk Balassa Ferenccel, aki hasonult a hivatali arisztokráciához, bár az Andrássy, Zichy, Batthyány családokhoz is sok kapcsolat fűzi. Ő a korszak legvégén kap grófságot, közel egyidőben a Festetics-Haller családok rokonával, Almássy Pállal, vagy a század elején már bárósított, majd gróffá emelt Szapáryakkal. A Balassákat, Almássyakat, Szapáryakat a rokonságon kívül az érdeklődés, a munkaterület is összefűzi. Birtokak fekvésétől függetlenül a teréziánus kor végén munkahelyük a szabadikikötő, Fiume, amely 1779-ben már Magyarországhoz kapcsolt corpus separatum. Itt tanulják meg a gazdasági élet tágabb horizontú szemlélését – a tengerpart, a közeli Trieszt, az elérhetően szomszédos Velence jóvoltából.

II. József

József külpolitikai terveit öccse még pontosabban rögzítette. Minden akció hátterében az orosz szövetség áll; ennek gyümölcseit most majd le lehet szakasztani: lehetővé tették Oroszország számára a Krím meghódítását. Időszerű, hogy az orosz viszonozza a passzív segítséget, és tartsa sakkban a porosz uralkodót, hogy az ne fondorkodjék Ausztria ellen.

A francia szövetség egyelőre fenntartandó, de éreztetni kell a franciákkal, hogy Ausztriának fontos az angolokkal való együttműködés. Keményebb hangon kell a francia–osztrák tárgyalásokat folytatni, és mihelyt a belga csere megtörtént, ezt a szövetséget fel is lehet számolni.

Nem szabad éreztetni a Német Birodalomban, hogy a császári és királyi cím fontos; a szász és a többi fejedelem keresse az osztrák uralkodó jóindulatát és fogadja el Ausztria igényeit. .

Az utolsó háborúban tanúsított tartózkodó magatartás ellenértékeként a török adjon kereskedelmi kedvezményeket.

De ha Oroszország elhatározza a végleges leszámolást, váratlanul le kell csapni a törökre, hogy Belgrád s az egész terület az Unáig és Cattaróig visszakerüljön, de arról is gondoskodni kell, hogy az albánok, Havasalfölde (Wallachei), Moldva és Epirusz függetlenek maradjanak.

Alkalomadtán a monarchia kiterjesztheti határait Sziléziában.

A legfontosabb, megújított terv, hogy a bajor uralkodónak felkínálja Belgium nagy részét, s a maradékot, nevezetesen Flandriából, Luxemburgból egy részt a franciáknak és a Geldern melletti területet a porosz királynak adja. Ezért cserében egész Bajorország és a Fels-Pfalz a monarchiának. Az orosz dolga ezúttal a poroszok fékentartása lesz.

Ha az oroszok szétzúzták az ottomán hatalmat, és Konstantinápolynál új birodalmat alapítanak, akkor a fentebb már tervbe vett hódításokon kívül meg kell szerezni Dalmáciát, Boszniát, Szerbiát, a Velence kezén levő dalmát szigeteket és Isztriát. Kárpótlásul Velence megkapja majd Moreát és néhány szigetet az Égei-tengeren; ugyanott más szigeteket kereskedelmi célokra a franciák és az angolok. És ekkor következik majd a nagy meglepetés: Velence minden itáliai birtokának megszállása; osztrák lesz Brescia, Bergamo, Verona, Pádua, Friaul, csak maga Velence marad mentes a megszállástól.

Benda Kálmán

A francia háborúk

1797 januárjában azonban a császári fővezér, Alvinczy József báró táborszernagy Arcolenál és Rivolinál csatát veszített Bonapartéval szemben, s a sebtében odaküldött új fővezér, Károly főherceg sem tudta megvédeni az alpesi hágókat. Bonaparte Villachon, Klagenfurton át márciusban Leobenbe vonult; már attól rettegtek, hogy Bécs ellen fordul. Ferenc király erre fegyverbe szólította a nemesi felkelést, amely csak lassan gyülekezett, a bevetésére már nem került sor. Az október 17-én megkötött campoformiói békében Ferenc lemondott Belgiumról és Lombardiáról, cserébe viszont megkapta a franciáktól elfoglalt Velencét.

A nagy véráldozattal járó háborút követő megalázó béke azonban nem volt tartós. 1798-ban Oroszország is csatlakozott a franciaellenes koalícióhoz, s míg Bonaparte Egyiptomban hadakozott, a császári és cári seregek kiűzték Itáliából a franciákat. Bonaparte visszatérése azonban egyszeriben megváltoztatta a helyzetet: 1800 júniusában a marengói véres csatában szétverte a császári seregeket. A lunéville-i béke (1801. február 9.) visszaállította a korábbi helyzetet, sőt Franciaország a Rajna-vidéken újabb területeket szerzett.

Az 1802 májusára összehívott magyar országgyűlés feladata újabb katona- és pénzsegély megszavazása volt. A lelkesedés azonban mintha megcsappant volna. Ferenc király még a rendeknek a kereskedelemre vonatkozó legméltányosabb kívánságait sem hallgatta meg. A hadiadót 2 millióval akarták növelni, ugyanakkor a kereskedelmi politika állandóan csökkentette az adóalapot. Végül is a király megunta a hosszas tárgyalásokat, s a hiányzó összeget úgy teremtette elő, hogy megemelte a só árát. Egy ideig még folyt a vita, hogy ehhez joga van-e, de ez nem változtatott azon, hogy a contributiót a parasztság nyakába varrták.

Az „exercitus hungaricus”, a magyar hadsereg 12 gyalog- és 10 huszárezredből állt, állandó létszámát az országgyűlés 64 ezer főben állapította meg, amit háború esetén évenként 12 ezer fővel egészítenek ki. Ehhez járult 3 erdélyi ezred (2 gyalog- és egy huszárezred), továbbá 5 bánsági, 2 székely és 2 román határőr gyalogezred, 1 határőr lovasezred és a titeli rác csajkás zászlóalj, összesen mintegy 40 ezer ember. A Magyarország által kiállított katonaság létszáma tehát kereken 116 ezer, ami a 440 ezernyi birodalmi hadseregnek nem egészen egyharmada, s azt jelenti, hogy az ország nem egészen 10 millió lakosából minden 85. katona.

Ez a magyar katonaság végigharcolta a napóleoni háborúkat, s nem rajta, az ő helytállásán múlott, hogy a kétbalkezes császári hadvezetés csak vereségeket jegyezhetett fel. Különösen a magyar huszárság hajtott végre ragyogó haditetteket, utóvédharcokban próbálva menteni, ami még menthető. Egyes huszárparancsnokok neve szinte fogalommá vált, így mindenekelőtt Simonyi József óbesteré, akit a „legvitézebb huszár” néven kapott szárnyára a hír.

A magyarság tehát derekasan, kivette részét Ausztria nagyhatalmi állásának megvédéséből, jóllehet Magyarország szempontjából ez teljesen közömbös kérdés volt. A háborús veszteségeket nem ismerjük, de tekintélyesek lehettek. Aki egyszer toborzás révén a hadseregbe került, az onnan csak akkor szabadulhatott, ha megrokkant vagy kiöregedett; így az országgyűlések által évente megszavazott 12 ezer újonc, mint kiegészítés, lényegében az elesettek pótlását jelentette. Az egész háborús korszakra vonatkozóan legalább 120–150 ezer ember kiesésével számolhatunk, ami a férfilakosság 2–3%-a.

Az elesettek mellett több tízezren kerültek fogságba, többségük soha többé nem jutott haza. Az izsáki kisnemesfi, Füri József 1806-ban Spanyol-Marokkóból, Céutából jelentkezett, elmondva, hogy az 1797-es hadjáratban mintegy 30 ezer magyar bajtársával „csalárdul” francia fogságba esett, s „irtóztató, kimondhatatlan sok nyomorúságokon, próbákon és szenvedéseken” mentek át. A franciák „mint a vásárba a marhát” eladták őket a spanyol királynak. Nyolc éve már, hogy az afrikai ültetvényeken dolgoznak rabszolgaként, élelmük napi „másfél font kenyér és 12 kalán meleg étel, rizskása vagy fehérbab, ez is pedig kétszerre, délben 6 kalán és estve is 6 kalán”. Meztelenek és már „jártányi erejek sincsen, innen pedig szökni nem lehet, hacsak szárnyon nem”. A nagy nyomorúságban már sokan meghaltak, „hanem akik még most is itt nyomorognak, vagyunk 18 vagy 20 ezeren”.[5]

Az egy évtizede folyó háború teljesen átalakította Európa politikai térképét; a Habsburgok császári címét adó német-római birodalom gyakorlatilag megszűnt. 1804 májusában Napóleon örökös francia császárrá választatta magát, Ferenc pedig 1804. augusztus 11-én maga és utódai nevében fölvette az Ausztria örökös császára címet (1806. augusztus 6-án azután lemondott a tartalmát vesztett német-római császári címről). Az ezt hírül adó pátens kinyilvánította, hogy az új császárság több egymástól független országból és királyságból áll, s az egyes országok korábbi jogai továbbra is érvényben maradnak. Ezt Magyarország vonatkozásában a pátens külön is kiemelte, mondván, hogy Magyarország alkotmánya, törvényei és jogai épségben maradnak. Papírforma szerint tehát az ország különállását nem érte sérelem, de a bécsi kormány ettől kezdve úgy tekintette Magyarországot, mint amely csupán egy tartománya az Osztrák Császárságnak.

1805-ben a francia háború kiújult, s az Osztrák Császárságra ismét súlyos vereséggel végződött. Októberben Ulmban Napóleon bekerítette és fogságba ejtette a Mack altábornagy által vezetett császári haderőt, s november 12-én bevonult Bécsbe. Ilyen körülmények között különösen fontos volt Magyarország magatartása, ezért az októberben összeülő pozsonyi országgyűlésen az udvar szokatlan engedékenységet tanúsított. Hozzájárult, hogy a rendek felirataikat magyarul és latinul terjesszék az uralkodó elé, hogy magyarul is lehessen az országos főhivatalokhoz fordulni, s azok ilyen esetben magyarul válaszoljanak, s hogy a bírósági perek is magyarul folyjanak. Az ulmi kapituláció hírére azonban a magyar rendek félretették sérelmeiket, és késznek mutatkoztak a legnagyobb erőfeszítésekre is. Nemcsak katonát szavaztak meg, hanem fegyverbe szólították a nemesi felkelést is.

Az országgyűlés november 7-én oszlott fel, s néhány nap múlva Davout marsall csapatai már Pozsonynál jártak. Innen intézte kiáltványát Magyarországhoz, melyben az országot semlegesnek ismerte el. A magyar nemesség körében azonban a kiáltvány nem keltett visszhangot. Pálffy Lipót tábornok, a pozsonyi vár parancsnoka ugyan egy Davout-hoz írt levelében olyasfélét írt, hogy az ellenségeskedések elkerülésére kész tárgyalásokba bocsátkozni, amit a franciák a magyar elszakadási törekvések megnyilvánulásaként értelmeztek, de nem az volt, ahogy ez hamarosan ki is derült, mire a franciák megszállták Pozsonyt. A magyar nemesi felkelésnek különben már nem akadt dolga. Miután Napóleon 1805. december 2-án a morvaországi Austerlitznél élete legnagyobb csatájában megsemmisítette az egyesült osztrák és orosz sereget, Ferenc császár békét kért. A tárgyalások Pozsonyban folytak, s a városról elnevezett békében Ferenc császár lemondott Velencéről, Dalmáciáról, Tirolról és Vorarlbergről, svábföldi és badeni birtokaiért viszont kárpótlásul megkapta Salzburgot. A császárság területben és lakosságban jelentősen megcsökkent.

Vörös Károly

Európa 1847 őszén

Megmozdult a talaj az abszolutisztikus Poroszországban is: a burzsoázia ellenállása a polgári alkotmányosságtól még mindig viszolygó uralkodót 1847-re legalább a rendi gyűlés összehívására rákényszerítette, s Itáliában is Károly Albert szárd király csakúgy, mint az újonnan trónra lépő IX. Pius pápa jelentős engedményeket kényszerült tenni a burzsoáziának. Mindez új lendületet adott az itáliai nemzeti-demokratikus mozgalmaknak is Nápolytól Milánóig és Velencéig.

Spira György

Forradalmi fordulat Európában

1848-ban minden korábbinál hatalmasabb forradalmi áradat borította el Európát. Az év első harmadában egymás után tizenhárom város lett forradalmi események színterévé: január 12-én Palermo, január 27-én Nápoly, február 23-án Párizs, március 4-én München, március 13-án Bécs, március 15-én Graz és Pest, március 18-án Milánó és Berlin, március 20-án Poznan, március 22-én Velence, április 12-én Konstanz, április 26-án pedig Krakkó utcáin viharzott végig a forradalom. S ez még csak a kezdet volt, hiszen június 12-én felkelt Prága, június 23-án pedig Bukarest is. Majd némi szünet elteltével újabb forradalmi mozgalmak robbantak ki szeptember 2-án Livornóban, szeptember 18-án Frankfurtban, szeptember 22-én Lörrachban s november 15-én Rómában. És a forradalom még a következő esztendőben is tovább hódított: 1849. január 31-én felütötte a fejét Firenzében, március 31-én pedig Genovában, majd május 4-én Drezdában, május 9-én Elberfeldben, május 12-én Rastattban s végezetül május 17-én Kaiserslauternben. A napóleoni háborúk időszakának lezárulása után kiépült európai hatalmi rendszer pedig, amely az előző évtizedek szabadságmozgalmait még nagyjából érintetlenül vészelte át, most e forradalmi áradat hatására egyszeriben roskadozni kezdett.

De 1848 forradalmi áradata ezt az európai hatalmi építményt csak megingatni volt képes, alapjaiból kiforgatni nem. Már csak azért sem, mert időbelileg nagyon széttagolt volt. Hiszen a forradalom első hulláma még meglehetősen gyors egymásutánban zúdult rá a nápolyi, a párizsi, a müncheni, a bécsi, a berlini és a karlsruhei trónra. De amikorra Prága is mozgásba jött, addigra Konstanzban, Krakkóban, Poznanban és Nápolyban már ismét a régi rend képviselőinek a kezében volt a hatalom. S azután, még mielőtt Bukarest talpra állt volna, már Prága is elbukott. S helyette utóbb megmozdult ugyan egyebek mellett Róma és Firenze, időközben viszont az ellenforradalom lett úrrá Milánón, Bukaresten, Berlinen és Bécsen is. Amikor meg végül Drezda is fegyverre kelt, akkorra Firenze lett újból az ancien régime híveinek zsákmányává. S hiába sietett ekkor Drezda nyomába lépni Rastatt: mire kitűzte a zászlót, már Drezda sem, Palermo sem tarthatta magát többé, Párizsban pedig nemkülönben ütött a forradalom utolsó órája. Majd 1849 júliusában elesett Róma is, Rastatt is, úgy hogy a következő hónapban immár egyedül a magyarok és a velenceiek állták a harcot, amíg rövidesen az ő sorsuk is be nem teljesedett.

Az udvar első támadó próbálkozása

Hiszen március 18-án Milánóban, majd 22-én Velencében is kitört a forradalom, s a felkelők mindkét városból kiverték a császári csapatokat.

Külföldi támogatók keresése

Elvégre, ha Veneto szárazföldi területeit Radetzky Lombardiához hasonlóan visszafoglalta is, maga Velence városa továbbra sem adta fel a harcot. Novemberben pedig a forradalom kiütött Rómában is, s IX. Pius pápa menekülésre kényszerült, a rómaiak pedig kikiáltották a köztársaságot, és megszűntnek nyilvánították a pápa világi hatalmát. Majd február elején Toscanában ugyancsak forradalom robbant ki, s ez úgyszintén az uralkodó, a Habsburg-házból kikerült II. Lipót nagyherceg menekülésére és a köztársaság kikiáltására vezetett. Másfél hónappal később pedig – a fegyverszünet lejártakor – Károly Albert szárd király is újrakezdte a háborút a Habsburgok ellen.

És a magyar forradalom vezetői most már persze maguk is törekedtek az olaszokkal való együttműködésre. Teleki tehát Magyarország követeként már decemberben Torinóba menesztette Splény Lajos bárót. A piemonti kormány pedig nemkülönben híve volt a kapcsolatfelvételnek, s ezért – Alessandro Monti báró személyében – szintén követet küldött Magyarországra. A követcserén túlmenő, érdemi együttműködés azonban Magyarország és Piemont között sem alakult ki, amit mindennél ékesebben mutathat, hogy bár a torinói kormánykörök és Splény tárgyalásai során tervbe vették a két fél hadműveleteinek összehangolását, Károly Albert csapatai végül mégis ennek megtörténte előtt indultak meg Radetzky ellen, hogy a háború harmadik napján, március 23-án már döntő vereséget szenvedjenek Novaránál. Amin azután Magyarország és Piemont harci szövetsége is egyszer s mindenkorra megfeneklett. A vereség hatására ugyanis Károly Albert lemondott trónjáról, utóda, II. Viktor Emánuel pedig csakhamar végérvényesen békét kötött a Habsburgokkal.

Holott a Piemonttal létrehozandó szövetség kedvéért a magyar forradalom közben elszalasztotta a római és a toscanai forradalmi mozgalommal való összefogás lehetőségét is. Károly Albert ugyanis, koronás fő lévén, bizalmatlanul tekintett a római és a toscanai forradalmárok köztársasági törekvéseire, ez pedig a magyar forradalom diplomáciáját – még a radikális Telekit is – arra késztette, hogy tartózkodjék a szóban forgó forradalmi mozgalmakhoz való közeledéstől. S ezt a mulasztást Károly Albert lemondása után már időhiány miatt sem lehetett jóvátenni, hiszen a szárd csapatok novarai veresége Róma és Toscana sorsát is megpecsételte: az előbbit már egy hónap múlva francia intervenciós csapatok támadták meg, s július elejére meg is hódoltatták, az utóbbi pedig közben – május végére – a Piemont által többé le nem kötött császári csapatok martalékává lett. Miért is Magyarországnak 1849 tavaszán olasz földön végül is egyetlen forradalmi mozgalommal, a velenceivel maradt csak lehetősége szövetségre lépni. Gyakorlati haszonnal pedig ez a szövetség sem járt egyik félre nézve sem, mert mire a szövetségi szerződést június elején végre tető alá hozták, addigra mozgási szabadságától Velencét is teljesen megfosztotta az az ostromzár, amelyet április folyamán a császári csapatok létesítettek az Adria királynője körül.

A nagyhatalmak összefogása az elszigetelt Magyarország ellen

Olasz földön például Toscana egészen május végéig, Róma július elejéig, Velence pedig egyenesen augusztus végéig állta a harcot az intervenciósokkal. De folyt még a harc az Alpok másik oldalán is, ahol az egyes német államok fejedelmei a Hohenzollernek és a Habsburgok kezdeményezésére egymás után megtagadták a jóváhagyást a frankfurti parlament által az egységes Németország számára idő közben kidolgozott liberális alkotmánytervezettől, s ahol emiatt május folyamán újabb fegyveres forradalmi felkelésekre került sor Szászország, a Rajna-vidék, Baden és Pfalz fontosabb városaiban. Amint újabb fegyveres felkelésre készültek ez idő tájt a cseh radikálisok is, Lengyelországban pedig a mozdulatlan felszín alatt éppen ekkor szintén mindinkább érlelődni kezdett a forradalmi elégedetlenség. És a magyar forradalom iránti rokonszenv sem egyedül Bécsben vagy Angliában növekedett napról napra, hanem a német felkelők soraiban, sőt a korábban kérlelhetetlenül magyarellenes, a Ferenc József-i alkotmányoktroj által azonban végül mégiscsak jobb belátásra ébresztett cseh radikálisok körében is, nem beszélve Lengyelországról, ahol sokan már csak arra vártak, hogy Dembinski, akit Kossuth április 19-én a Felvidék keleti részének védelmére újonnan szervezett IX. honvédhadtest parancsnokává nevezett ki, csapatainak élén végre lengyel földre lépjen.

Csakhogy a rokonszenv-megnyilatkozásokat a magyar forradalomnak tevékeny együttműködéssé fejlesztenie most sem sikerült. Már csak azért sem, mivel az együttműködés kibontakoztatására eléggé még mindig nem törekedett maga sem. És erről nem csupán a Bécs elleni támadás elmaradása tanúskodott, hanem például az is, hogy a valóban galíciai betörésre készülő Dembinskit a Szemere-kormány már megalakulásának a hetében eltiltotta a támadástól – bármennyire hátráltathatta is volna ez (kivált ha egy galíciai tömegfelkeléssel is párosul) az orosz csapatok Magyarország elleni felvonulását –, mert a kormány attól tartott, hogy a cárnak éppen egy ilyen lépés szolgáltatna ürügyet a magyarországi beavatkozásra…

A legfőbb ok azonban, amely miatt a magyar forradalom továbbra sem volt képes biztosítani a maga számára a külföld forradalmi mozgalmainak tevékeny támogatását, mégsem saját mulasztásaiban gyökerezett, hanem abban, hogy ezek a forradalmi mozgalmak ekkor már a magyar forradaloménál is reménytelenebb helyzetben voltak, s legtöbbjük most már hamarosan össze is omlott. A Drezdában május 4-én kitört felkelést például a porosz csapatoknak alig négy nap leforgása alatt sikerült vérbe fojtaniuk, a cseh radikálisok május közepére tervezett prágai felkelése pedig már csírájában elvetélt, mert a hatóságok még a felkelés tényleges kirobbanása előtt leleplezték és felszámolták a szervezkedést. Mire tehát Paszkevics csapatai átlépték a magyar határt, az európai forradalom zászlaja Magyarországon kívül már csak az ostromgyűrűbe zárt Róma és Velence fölött meg az ötszörös túlerővel küzdő kicsiny badeni felkelősereg harcosainak a kezében lobogott.

Szabad György

Az 1859. évi itáliai háború és a magyar emigráció

KossuthIII. Napóleon iránti bizalmatlansággal – nyílt beszédben is figyelmeztette Cavourt még május végén, a döntő hadművelet előtt, hogyha nem kerül sor a magyarországi átkaroló hadműveletek megindítására, a visszalépés lehetetlenné tételére, úgy a francia császár tartózkodik majd az észak-itáliai erős osztrák várnégyszög frontális megtámadásától, s a velencei tartományt a Habsburg-uralom kezén hagyva megelégszik Lombardia felszabadításával.

Kossuth, Teleki és Klapka még 1859. május 6-án Párizsban megalakították az új országgyűlés megválasztásáig az emigráns kormány szerepére vállalkozó Magyar Nemzeti Igazgatóságot, amelyet később egy horvát és egy „erdélyi” taggal kívántak kibővíteni, majd hozzáláttak a politikai és katonai feladatok előkészítéséhez. A korábban nagyon is megosztott emigráció túlnyomó többsége támogatásáról biztosította a vezető testületet. Az Igazgatóság hazaküldött Tájékoztatójában óvta a nemzetet a jeladását nélkülöző felkelési kísérletektől, s intett a nemzetiségekkel való megbékélésre Kossuth alkotmányjavaslata alapján, amelyet ekkor nyilvánított belpolitikai programjának.

Kezdeti osztrák sikerek után gyorsan kibontakozott a jól felszerelt francia és a Garibaldi harcba szállásától is lelkesített olasz seregek fölénye. Az osztrák sereg magyar katonáinak amúgy is gyenge harci kedvét az emigráció szervezkedésének híre tovább lohasztotta. A háború sorsát eldöntő, Waterloo óta az európai kontinensen a legnagyobb véráldozatot követelő solferinói csatában például a 19. és a 34. magyar gyalogezred majdnem teljes egészében cserbenhagyta annak a Ferenc Józsefnek a zászlaját, aki hadait az önkényúr korlátlan önbizalmával, de hozzáértés nélkül vezényelte. A csatavesztés után az osztrákok a bevehetetlennek hirdetett, Peschiera, Verona, Mantua és Legnago alkotta várnégyszögbe húzódtak. III. Napóleon pedig, aki egyfelől kétfrontos harctól, német háborútól tartott, másfelől bizalmatlanul tekintett az olasz mozgalom demokratizálódására, engedett Anglia és Oroszország sürgetéseinek, s július 11-én Villafrancában fegyverszünetet kötött Ferenc Józseffel, mellőzve nemcsak Kossuthék, hanem hivatalos szövetségese, Cavour előzetes tájékoztatását is. A fegyverszünet Piemontnak juttatta ugyan Lombardia túlnyomó részét, de osztrák kézen hagyta Velencét, és kikötötte a Habsburg főhercegek uralmának helyreállítását Toszkánában és Modenában.

Az emigráció az önkényuralom válságának kihasználásáért

Az adott időpontban, amikor a piemonti seregek nemcsak Közép-Itália felszabadítására készülődtek, hanem arra is, hogy a diadalt diadalra halmozó Garibaldi által megdöntött nápolyi királyság egész területét a formálódó egységes olasz királysághoz csatolják, Cavour egy osztrák revanskísérlettől tartott. Jórészt ezért ítélte sürgősnek a magyarok együttműködésének biztosítását. A megállapodást azonban hosszabb távra is érvényesnek tekintette. El volt tökélve arra, hogyha a Habsburg-hatalom a kezén levő olasz területek, köztük Velence átengedését megtagadja, akkor a – nagyhatalmi csitítások és a Róma felszabadításának elsőbbségéért küzdő egyes honfitársai ellenére – 1861-ben új háborút kezdeményez.

Az államjogi vita és következményei

B. Ricasoli, az új olasz miniszterelnök megígérte ugyan, hogy fenntartja az együttműködést a magyar emigrációval, de – tekintettel a magyarországi harckészség iránt növekvő kételyeire is – egyelőre nem akart konfliktust kezdeményezni Velence felszabadítása érdekében. Egyébként is hajlott arra, hogy a római kérdés megoldásának biztosítson elsőbbséget.

Az országgyűlésre ható közhangulat korántsem volt egységes. Teleki és Cavour halálát országszerte tüntetésekbe forduló gyászünnepségek követték. Győrött véres összeütközésekre, s a katonai fogház megostromlására került sor. A temesvári Delejtű Teleki halálát követően félreérthetetlenül fenyegetett: „Készüljetek meghalni… Ölts gyászt te nemzet, a fekete sereg gyászát.”[6] Sarkady István és Sárosy Gyula lapja pedig egyenesen azt kívánta, hogy „a reakció ellen gondoskodjék az országgyűlés az ország felfegyverzéséről”[7]. A Tiszántúlról maga Vay kancellár írta június elején, hogy ott „meg vannak veszve az emberek… megint várják Kossuthot”.[8] Mészáros Károly debreceni lapja még júliusban is Kossuthék hazajöveteléről és arról verselt, hogy „a magyar… vagy mint honvéd hal meg, vagy győzelmet arat”.[9] Cavour halálát követően 366, túlnyomó részben fiatal értelmiségi írta alá azt az „Olaszország ifjúságához” intézett, s végül Ricasoli miniszterelnökhöz juttatott levelet, amely a magyar ifjúság leghőbb vágyának a Világosnál szerzett csorba kiköszörülését nevezte, és arra figyelmeztetett, hogy „az út Velenczének Pesten visz keresztül!”[10]

A Dunai Szövetség terve

Annál is inkább, hiszen Kossuth nemcsak a magát az Árpádok leszármazottjának valló Crouy Chanel francia arisztokrata trónfoglalási tervének támogatását ellenezte, hanem azt is, hogy száműzött társai részt vegyenek Garibaldi újabb hadikészülődéseiben. Reménytelennek ítélte ugyanis az általa igen nagyra tartott olasz szabadsághős minden, az olasz királyi kormányzat támogatását nélkülöző közép- vagy kelet-európai kezdeményezését, és helytelenítette azt, hogy a pápa világi hatalmának a megtörését és Róma egyesítését az olasz állammal polgárháborús eszközökkel próbálja kicsikarni. Tudta, hogy semmi sem hátráltatná úgy az olasz kormányt a velencei tartomány felszabadításának előkészületeiben, majd egy új, a magyar önrendelkezés kivívásának reményével kecsegtető olasz hadivállalkozás kezdeményezésében, mint az, ha konfliktusba sodródna a pápa világi uralmát Rómában állomásoztatott seregeivel biztosító francia hatalommal.

Az emigráció törzse a Habsburg-hatalom konszolidációját átmenetinek tekintette, bizton számítva arra, hogy a velencei kérdés – az angol diplomácia közvetítő kísérletei ellenére – újabb háborús konfliktushoz vezet, hiszen Bécs – Palmerston korábbi jellemzése szerint – szinte „baromi vaksággal”[11] ragaszkodott az itáliai tartomány birtoklásához. A magyar emigráció igyekezett tehát újra megszilárdítani kapcsolatait mind az olasz kormánnyal, mind a szomszédos nagyhatalmak által fenyegetett s ezért is potenciális szövetségesnek tekintett dunai fejedelemségekkel. Egy titkos olasz diplomáciai akció előkészítése kapcsán, amely a magyar, délszláv és román összefogás előmozdítását célozta, nyerte el végső formáját, és került nyilvánosságra az emigráció konföderációs terve.

Az olasz kormány kívánságára 1862 tavaszán a magyar száműzöttek hajdani és újabb tervezeteire, illetve a dunai fejedelemségekkel folytatott tárgyalások során létrejött megállapodásokra támaszkodó munkálatban összegezésre kerültek az emigráció elképzelései egy, a felszabadító harcok sikere esetén létrehozandó dunai államszövetségről. Klapka tábornok összefoglalóját, amelyet Pulszky Ferenc vetett papírra, Kossuth 1862. május 1-én módosításokkal magáévá tette, s felhatalmazta a délkelet-európai népek összefogását szorgalmazó Antonio Canini olasz kormánymegbízottat, hogy azt tervezett balkáni diplomáciai tárgyalásain felhasználhassa. Ez a munka számos kisebb jelentőségű és három nevezetes pontban különbözött Kossuth 1850-ben felvázolt első tervétől. Feltehető, hogy elsősorban a cári hatalom érzékenységét kímélve mellőzte a csehek és a lengyelek esetleges csatlakozásának a kérdését, feladta azt a hajdani kívánságot, hogy a konföderációnak állandó fővárosa legyen Magyarország területén, másrészt továbblépett Erdély esetleges különállásának – Teleki és Klapka által annyit szorgalmazott – elismerése terén. Nemcsak az unió vagy az autonóm terület alternatíváját hangoztatta, amit Kossuth a hazai politikai vezetőréteg idegenkedését is sokban kifejező hosszú ingadozás után tett magáévá, hanem egy harmadik lehetőséget is. Azt, hogy Erdély – ha a népszavazás úgy döntene – az államszövetségen belül alkothasson olyan önálló államalakulatot, amit csak perszonális unió, az államfő személyének közössége egyesít Magyarországgal.

A tervezetet Kossuth megismertette Helfy Ignáccal, aki a szöveget 1862. május 18-án megjelentette lapjában, az olasz–magyar összefogást szorgalmazó milánói L'Alleanzá-ban. Kossuth a közlést indiszkréciónak minősítette, a szöveghez terjedelmes magyarázatot fűzött, megemlítve, hogy a tervezet nem az ő megfogalmazásában látott napvilágot, de alapelveit sajátjainak ismerte el. Nem indokolatlanul kapcsolódik a köztudatban ehhez a tervezethez mindenekelőtt Kossuth neve, hiszen nézetei alkotják a gerincét, megjelenése után pedig a legkövetkezetesebben ő vállalta politikai konzekvenciáit a szövegére érdemleges befolyást gyakorló magyar államférfiak közül.

A tervezet szerint a Habsburg-, illetve a török uralom felszámolása után Magyarország (és egy népszavazás eredményétől függő módon vele kapcsolatban maradó Erdély) államszövetségre lépne Romániával, Horvátországgal, Szerbiával és az utóbbihoz esetleg kapcsolódó további délszláv tartományokkal népszavazás, illetve „törvényalkotó gyűlés” döntése alapján. A szövetségi szerződés közössé tenné a had- és külügyet, s emellett gazdasági közösséggé formálná a konföderáció egész területét. A közös parlament egyik kamaráját a népesség arányában választanák, a másikba a konföderációt alkotó államok azonos számú tagot delegálnának egyenjogúságuk biztosítására. A legfőbb végrehajtó hatalmat szövetségi tanács gyakorolná, amely váltakozva ülésezne a konföderációt alkotó államok fővárosaiban. Egyebekben minden állam maga szabályozná alkotmányos berendezkedését, tiszteletben tartva a különböző nemzetiségűek és vallásúak számára a Kossuth alkotmányjavaslatában körvonalazottakkal összhangban biztosítandó teljes egyenjogúságot. Kossuth a Dunai Szövetség megvalósítása előfeltételének a nemzetiségi megbékélést, a retrográd nagyhatalmak által elnyomott népek összefogását, sikeres felszabadító küzdelmét, „kölcsönös és szabad szövetkezését” tekintette annak felismerése jegyében hogy külön-külön mindegyikük „legfölebb másodrendű államot alkothatna, melynek függetlensége örökös veszélyben forogna”[12], míg szövetkezve s a nagyobb egység gazdasági előnyeit is kamatoztatva szabadon fejlődhetnének. Ugyanakkor betöltenék az angol politika által fenntartani kívánt európai hatalmi egyensúly rendszerében az idejétmúlt, a hódító hatalmak ellensúlyozására alkalmatlanná vált birodalmak bomlásával támasztott űrt.

A Dunai Szövetség tervének nyilvánosságra kerülését valóságos szitokhadjárat követte. A Bécsből pénzelt és sugalmazott lapok most lehetőséget láttak arra, hogy a birodalmi beolvasztó törekvések elleni fellépése és Magyarország önrendelkezésének biztosításáért vívott küzdelmei miatt nemzeti elfogultsággal annyiszor vádolt Kossuth ellen, kedvezőbb visszhangot remélve a legszélsőségesebb soviniszta hangütéssel uszítsanak. A „nemzeti lét” már korábban is „idétlen cosmopolita elvekkel kacérkodó” veszélyeztetőjének kiáltották ki, aki végre lelepleződött, hiszen kész feláldozni „a históriai jogot” és „a haza integritását”.[13] A félhivatalos Sürgöny is kapva kapott annak a Szemere Bertalannak a konzervatív egyházi körök lapjában, a Pesti Hírnökben közölt támadó cikkén, aki nemrégen még haladó körökben igyekezett Kossuth elvakult nacionalista hírét kelteni. Most felháborodottan tiltakozott a „szellemi szörnyetegnek” bélyegzett tervezet ellen, amely szerinte az általános választójog révén „a szabadelmű arisztokratia helyett, mi magköve sajátos alkotmányunknak, behozza a demokráciát”, és „tartománykává”[14] süllyeszti Magyarországot. Deák saját körének hallgatást tanácsolt, Eötvös azonban szükségesnek találta, hogy francia levelezőpartnerét, Montalembert-t is tájékoztassa elítélő véleményéről. A Határozati Párt irányító csoportjának és a vele szoros kapcsolatban álló titkos szervezetnek a vezetői nyíltan nem támadták, annál inkább a színfalak mögött. A Magyar Sajtó-ban pedig megjelentettek egy olyan közleményt, amely félreérthetetlenné tette elhatárolódásukat. Ennél is súlyosabban esett a latba, hogy elég széles körű illegális tájékoztató hálózatuk útján sem pótolták azt, amit a cenzúrázott sajtóban valóban nem tehettek. Nem tisztázták – Kossuth „felvilágosításai” ellenére sem – a Dunai Szövetség távlati tervének tényleges funkcióit és azt, hogy maga Kossuth a nemzetiségekkel kötendő konkrét egyezségen nyugvó megbékélés előmozdítását tekintette továbbra is az aktuális feladatnak. Eltűrték, hogy a nemzetiségek oldaláról elhangzott első rokonszenvező nyilatkozatra a kormánysajtó megrovása legyen „a magyar” felelet. Pedig a tervezet kedvezőtlen magyarországi fogadtatásának abban is szerepe volt, hogy az egykorúan érdekelt délkelet-európai népek vezető politikai köreiben sem talált elég méltánylásra.

A határozati tábor vezetői nem fordultak szembe azzal a propagandával sem, amely Kecskeméthy Aurél érvelését követve a szövetségi tervet a Habsburg-hatalommal kötendő kompromisszummal vetette össze, és egyértelműen az utóbbi javára billentette a mérleget. Ez a távlatokat szem elől tévesztő, később is gyakran alkalmazott leegyszerűsítő egybevetés mellőzte a lényeget. Nem vette figyelembe, hogy a Dunai Szövetség terve egyenjogú felek demokratikusan kinyilvánított szabad akaratából alakítandó szövetségének létrehozását ajánlotta. Olyan szövetség megteremtését tűzte célul, amely az elnyomás alóli felszabadulásukért, illetve az elnyert szabadságuk biztosításáért küzdő, egymásra utalt erők között a kilépésre is feljogosító önrendelkezés minden feltételének biztosításával jönne létre. Mindez lényegileg tért el a Habsburg-hatalommal való kiegyezés addig felmerült és később realizált elképzeléseitől. Kossuth és Deák szemléletének különbségét jól jellemzi az is, hogy a konföderációs tervet védelmező emigráns politikussal ellentétben a kiegyezés útjára lépő államférfi egy olasz kormányküldöttnek még 1865-ben is pártfogólag nyilatkozott az olasz–osztrák ellentéteknek az európai diplomácia nem egy hatalmassága által korábban indítványozott olyan rendezéséről, melynek során a Habsburg-hatalomnak Velence átengedéséért a dunai fejedelemségekben juttatnának területi kárpótlást. A két felfogás nemcsak a politikai alapelvek tekintetében különbözött egymástól gyökeresen, hanem a történelmi fejlődés tényleges tendenciáinak felismerésében is.

Lábjegyzetek

  1. A velencei békére lásd Tarnay Zsuzsánna, Az 1177. velencei béke magyar vonatkozásai (Századok 1930. 1-3).
  2. Szikszai Fabricius Balázs latin szójegyzéke 1590-ből. Kiadta Melich János. Budapest, 1906. 35.
  3. Wesselényi Rottalnak, Murányalja, 1664. október 28. Országos Levéltár P 507 Nádasdy levéltár, No 466.
  4. A Szent Liga okmányának eredetije: Bécs Staatarchiv Közli: Fraknói Vilmos, XI. Ince pápa és Magyarország fölszabadítása a török uralom alól. Budapest, 1888.
  5. Magyar Országos Levéltár (továbbiakban: MOL). Nádori levéltár. Archivum palatinale secretum archiducis Josephi. Miscellanea officiosa 1806/5.
  6. Delejtű, 1861. május 14.
  7. Trombita, 1861. május 12.
  8. Idősb Szőgyény-Marich László országbíró emlékiratai. III. Budapest, 1903–1918. 1333.
  9. Dongó, 1861. július 15.
  10. Idézi: Szabad György, Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860–61). Budapest, 1967. 528.
  11. Idézi: W. E. Mosse, The European Powers and the German Question. 1848–1871. Cambridge, 1958. 103.
  12. Kossuth Lajos iratai. VI. Sajtó alá rendezte Kossuth Ferencz. Budapest, 1898. 12.
  13. Sürgöny, 1862. június 12., 14., 17., 21.
  14. Szemere Bertalan összegyűjtött munkái. V. Pest, 1869–1870. 119., 121., 127.

Irodalom

Saint-Sauveurt Velencébe helyezik, utódja igen keservesen küszködik a hamburgi és az angol konkurenciával.

Az olasz külpolitikára, különös tekintettel a velencei kérdésre lásd: I documenti diplomatici italiani. Prima serie 1861–1870. I–II. Red. V. Matturi (Roma, 1952–59); Il problema Veneto e l'Europa 1859–1866. I–IV. Ed. Istituto Veneto di Scienze Lettere ed Arti (Venezia, 1966–67); La politica estera dell'Italia negli atti, documenti e discussioni parlamentari dal 1861–1914. Vol. 1. (1861–1876). A cura di G. Perticone (Roma, 1971).

Kiadvány

Il problema Veneto e l'Europa 1859–1866. I–IV. Ed. Istituto Veneto di Scienze Lettere ed Arti (Venezia, 1966–67);