Verseghy Ferenc

A Múltunk wikiből
Szolnok, 1757. április 3. – Buda, 1822. december 15.
magyar költő, műfordító és nyelvész
Wikipédia
Portréja a Vasárnapi Ujságban
1790
Megjelenik Verseghy Ferenc A védelmezett magyar nyelv című röpirata.
1790. június előtt
Verseghy Ferenc megírja A Magyar Hazának anyai szózattya című művét.
1794. május
Verseghy Ferenc magyarra fordítja a Marseillaise-t.
1794. augusztus 6.
Pesten kitűzik Verseghy Marseillaise-fordítását.

Kosáry Domokos

Az antifeudális reformizmus és az irodalom

Ide tartozott a nem nemes Verseghy Ferenc (1757–1822), volt pálos szerzetes, akinek jozefinista szellemű egyházi beszédei mellett első költői zsengéit kell itt említenünk.

Zene és ének

Egyelőre azonban a folyamat még nem jutott túl azon a kezdeti fokon, amelyen Verseghy Ferenc és mások, főleg német, bécsi dallamkincs kölcsönvételével próbálták az eljövendő újat előkészíteni. Fejlődéstörténetileg önkéntelenül is úgy, ahogy korábban a latin versek vagy a fordítások készítették elő az új magyar költészet nem egy műfaját.

A nemesség zöme, főleg a vidéki, alsóbb rétegek provinciális, erősen múlthoz kötött életében, zenei műveltséggel, tudással nem rendelkezett. Ami zenei igénye volt, azt muzsikus cigányokkal elégítette ki, akikkel néha, látszólag, kedélyeskedett, de akiket ugyanakkor mélységesen lenézett mint a késő feudális társadalom egyik, személyes szolgálatattételre rendelt, külön alsóbb kasztjának tagjait. A cigány muzsikusnak így a legfüggőbb helyzetű főnemesi, udvari zenésznél is sokkal nyomorúságosabb sorsa volt. A cigányok műsora, persze fül után, a legtarkább egyvelegben tartalmazott régit, újat, divatosabbat, hazait, szomszédosat vagy esetleg távolabbi külföldit is, mindig azt véve elő, ami az alkalomnakk és a megrendelő óhajának éppen megfelelt. Hogy a nemesurak mit játszattak velük, azt nehéz pontosan megállapítani, mivel sem ők, sem zenészeik nem ismerték és nem használták a kottát. A felvilágosodás új irodalmi és zenei igényeit megfogalmazó Kazinczy vagy Verseghy szemszögéből ez a zenei „második” nemesi szint a régi, feudális elmaradtság és provinciális ízlés velejárójának minősült.

Benda Kálmán

Nemzeti és társadalmi reform

A nemzeti mozgalom azonban nemcsak az egyetemről éppen kikerült fiatalokat ragadta magával; írók. költők, tudósok, a jozefinista értelmiség színe-java mellé állt. Verseghy Ferenc – aki pedig később a bíróság előtt sem restellte megvallani, hogy mindig nagy híve volt Józsefnek – versben üdvözölte a nemesi mozgalmat. Batsányi János Abaúj vármegye örömünnepére című költeményében túláradó boldogsággal köszöntötte a változást:

„visszatér az ország dicső koronája,
visszatér Szent István királyi pálcája.
Nyelv, törvény, szabadság teljes erejével…”

Pedig József reformjaiért ő is őszintén lelkesedett, s később is nagy elismeréssel emlékezett meg róla, akinek „általában félreismert szándékát kezdik napról napra jobban megismerni”.[1] Kazinczy még a koronaőrző megyei bandériumnak is tagja volt, s ő, aki valóban nem szükségből, hanem meggyőződésből szolgálta Józsefet, a lidércnyomás alól szabaduló örömével jegyezte fel az alkotmányellenes rendeletek visszavonását: „akkor lobbanánk örömre”.[2] Révai Miklós versekben köszöntötte a hazatérő koronát, Pálóczi Horváth Ádám pedig, aki alig egy éve még a török háborúra írt buzdító indulót, olyan lelkes hívévé vált a nemzeti mozgalomnak, hogy ismerősei az utolsó kurucnak nevezték el. Berzeviczy Gergely, ekkor a helytartótanács fiatal, kezdő tisztviselője, röpiratot írt, s abban azt fejtegette, hogy történelmünk utolsó háromszáz évének legfőbb tanulsága: csak a Habsburgoktól elszakadva szerezhetjük meg nemzeti függetlenségünket.

A jozefinista értelmiség nagy többsége, az a rész, amely a hazai magyar hagyományokban gyökerezett, örömmel látta a függetlenség zászlaját kibontó nemesi mozgalmat. Míg azonban a nemesi törekvések a feudalizmus keretein belül maradtak, s a nemzetet a kiváltságosokra szorították, az értelmiség – egyelőre ugyan még inkább csak ösztönösen – már a modern nemzetállamot s a polgári nemzetet tekinti eszményéül, melynek a korábban jogtalan osztályok is egyenrangú tagjai. A két álláspont közötti különbség csak fokozatosan kristályosodott ki, kezdetben inkább a közös vonások kerültek előtérbe, ami egy kicsit meg is tévesztette az értelmiségieket. így Verseghy túláradó szavakkal fegyvertársként ünnepelte azokat a memeseket, akik a magyar nyelv ügye mellett felszólaltak, Batsányi pedig mint az egész nemzet és mint saját vágyainak valóraváltóját köszöntötte Batthyány Alajost, aki – láttuk – a nemesi reformmozgalom egyik rokonszenves alakja volt, de a polgári átalakulás gondolatától távol állt. A félreértést előmozdította, hogy a nemesi és polgári jelszavak azonosak voltak, csak mindegyikőjük mást értett rajta. Azonkívül az értelmiségiekben olyan remény is élt, hogy a maradi nemesi tömegekkel szemben végül is a nagy műveltségű nemesi reformereknek, az Orczyaknak, a Vayaknak, a helytartótanács felvilágosodott tisztviselőinek az álláspontja fog győzni.

Az értelmiségi illúziókat táplálta, hogy két téren a rendi és a polgári mozgalom céljai valóban egybeestek. Ez a két terület a klérus elleni harc és a magyar nyelv uralmáért folytatott küzdelem volt.

A klérus visszaszorítása fontos érdeke volt a hatalom átvételére készülő köznemességnek, ugyanakkor teljes összhangban volt a polgári törekvésekkel is. Elképzeléseik mégsem voltak azonosak. A köznemesség elsősorban hatalmi szempontokat tartott szem előtt, s még a vallási egyenjogúságért is főként azért szállt síkra, nehogy a protestánsok elidegenítésével gyöngüljön a nemesi front. Persze nem vitás, hogy a vallási egyenlőség egyben a nemzeti egység kialakításának is fontos feltétele volt. Az értelmiség egyházellenességének alapját viszont világnézeti tényező alkotta: a klérustól „a világosságot”, a társadalmi. haladást féltették. A „babonák, a bölcstelen ész s a zordon erőszak” visszatérésének akart gátat szabni Verseghy, amikor a „papi szent rendet” kizárta a világi ügyekből;[3] ahogy Batsányi is azért üdvözölte az ellenük indított harcot, mert ezzel

Dőlnek a babona fertelmes oltári,
Melyek a setétség fene bálványának
Annyi századoktól vérrel áradának.[4]

Verseghy és Koppi

A teljes cikk.

Hajnóczy József

Más megegyezést is észre kell vennünk: a nevelésről mondottak fő vonásaiban azonosak azzal, amit Verseghynél olvashatunk, közjogi koncepciójának lényege pedig egybevág Koppi Paraenesisével. Mindebből pedig bátran következtethetjük, hogy Hajnóczy sem pusztán egyéni elképzeléseit adta elő, hanem annak az értelmiségi balszárnynak a felfogását tolmácsolta, amely egyesíteni tudta a társadalmi reformot a nemzeti függetlenség eszméjével, s amely a francia példa nyomán egyre világosabban látta, hogy csak egy megoldás van : a polgári nemzetállam.

A polgári reformerek kiábrándulása a köznemesi mozgalomból

Verseghy meg is mondotta 1794-ben a bíróság előtt, hogy a jozefinisták között az volt az általános vélemény: az udvar nem akar elállni II. József reformjaitól, csak a külpolitikai események miatt elhalasztotta azok megvalósítását.

A demokrata értelmiség

A budai Olvasó Kabinetnek 1795 elején már 126 tagja volt, közülük harmincat név szerint is ismerünk. A tagok közt találjuk Berzeviczy Gergelyt és Hajnóczy Józsefet, Verseghy Ferencet és Szentjóbi Szabó Lászlót, a költőt, Szentmarjay Ferencet és baráti köréből Őz Pál ügyvédet, Tántsits Ignác nevelőt és Szolártsik Sándor jurátust, Ráthonyi Gábor királyi ügyészt, továbbá Koppi professzort, Abaffy Ferencet és a fiatal Verhovszky Sámuel fiskálist. A későbbi jakobinus összeesküvés szinte egész törzsgárdája együtt volt itt.

Az elégedetlenek egymásra találása

Verseghyt Millot világtörténetének lefordításáért papi áristomra ítélték, a megyéket pedig utasították, hogy királyi engedély nélkül nyomdát nem tarthatnak üzemben és cenzúrázás nélkül semmit sem adhatnak ki.

A szervezkedés

A Hajnóczy és Szentmarjay körüli csoportból Abaffy, Szentjóbi Szabó, Verseghy, Berzeviczy, Kovachich, Koppi és a baráti kör többi tagja az elsők között volt. Aztán jöttek a többiek, tanárok, kamarai, helytartósági és bírósági tisztviselők, ügyvédek (köztük Őz Pál), orvosok, színészek, szerzetesek, prédikátorok és főleg a jurátus és egyetemi ifjúság (csak közülük 13 került bíróság elé), akiket Hajnóczy unokaöccse, a fiatal ügyvéd, Verhovszky Sámuel és Szolártsik Sándor, az Abaffy fiúk nevelője hoztak. A fővárosban beszervezettek teljes számát megállapítani szinte lehetetlen, bíróság elé harmincan kerültek közülük, de tényleges számuk jóval nagyobb lehetett.

A szervezés azonban korántsem akadt el a főváros falainál. Hajnóczy rábeszélésére Verseghy átültette magyarra a Marseillaise-t, Abaffy ugyanezt szlovákra és latinra fordította le, s németül is terjesztették. Alig néhány hét múlva már Nagyváradon, Debrecenben és Egerben fogták el a „forradalmi versek” másolatait. Zágrábban szabadságfát állítottak, az arra kifüggesztett horvát verset ugyancsak Verseghy fordításában körözték, amely az intervenciós háború ellen izgatott.

A per a királyi kúrián

Miután az előkészületek megtörténtek, és a budai Várban befejeződött a volt ferences kolostor börtönné alakítása is, november végén a bécsi foglyokat roppant elővigyázat közepette Budára hozták, majd december első harmadában, a katonaság közreműködésével megindultak az országban a tömeges letartóztatások. Több mint félszáz embert fogtak el, ismert nevű köznemeseket, tisztviselőket, írókat és tanárokat, egyetemi hallgatókat és polgárembereket, köztük az akkori magyar irodalom legjobbjait, a már bebörtönzött Batsányin kívül Kazinczyt, Szentjóbi Szabót és Verseghyt.

Arató Endre

A politikai kapcsolatok

A jakobinusok 1794 áprilisában Zágrábban egy szabadságfára horvát nyelvű verset függesztették ki, amely felszólította a horvátokat, hogy ne harcoljanak a franciák ellen, „hiszen a franciák az egész világért küzdenek és védik a parasztokat meg a polgárokat”.[5] Ez és ehhez hasonló versek kézről kézre jártak a magyar és a horvát jakobinusok között. E franciákat védő dal első két sora a Marseillaise-t magyarra átültető Verseghy Ferenc tolmácsolásában így hangzott:

A franciák ellen magyarok s horvátok
Ti véres fegyverrel miért indulnátok?[6]

Vörös Károly

A nyelvújítás és a művelődés polgáriasodása

Verseghy Ferenc, a francia jakobinusokkal rokonszenvező volt pálos szerzetes, a romantikus költészet egyik hazai úttörője, a Marseillaise magyarra fordítója, a börtön után óvakodott társadalmi vagy politikai nézeteknek hangot adni. Nyelvtani kérdésekkel foglalkozott, a nélkülözés egyébként is megbénította tevékenységét.

Az irodalom útja a felvilágosodástól a romantikáig

A hosszan elnyúló és többször megújuló konfliktus, a „nyelvújítási harc” egyes állomásait a Kazinczynak a debreceniekétől eltérő – de ezekénél igazabb – Csokonai-értékelése körüli viták (1805–1807), majd Kisfaludy Sándor és Verseghy a klasszicizmus mércéjével való kritikai megmérettetése (1809) jelentik, s végül a szorosabban vett nyelvújítás eszményei körüli 1811 és 1819 közötti küzdelem (központjában a debreceni alapanyagot a Dunántúlon átformáló, Kazinczyt támadó Mondolattal és az arra Kölcsey és Szemere által írott Felelettel).

Lábjegyzetek

  1. Batsányi János összes művei. I. Sajtó alá rendezte Keresztury Dezső és Tarnai Andor. Budapest, 1953. 26., 305.
  2. Kazinczy Ferenc, Pályám emlékezete. Budapest, év nélkül. 164.
  3. Verseghy Ferenc, A Magyar Hazának anyai szózattya. Hely nélkül, 1790. 3.
  4. Batsányi János, A Látó (In. Batsányi János összes művei. I. Sajtó alá rendezte Keresztury Dezső és Tarnai Andor. Budapest, 1953. 37.
  5. A magyar jakobinusok iratai. Sajtó alá rendezte Benda Kálmán. I. Budapest, 1957, 98.
  6. Ugyanott 999.

Műve

Verseghy Ferenc, A Magyar Hazának anyai szózattya. Hely nélkül, 1790.

Irodalom