Vidats János

A Múltunk wikiből

Vidacs János

Bánátkomlós, 1826 – Budapest, 1873. november 10.
mezőgazdasági gépgyáros,
a márciusi ifjak egyike, honvédtiszt, országgyűlési képviselő
Wikipédia
Vidats János portréja. Pollák Zsigmond metszete
1862. tavaszán
Elkészül az emigráció új tervezete a dunai államszövetségről.
Házkutatások, többek között Vidats János gépgyáros lakásán.

Spira György

A bécsi forradalom visszhangja

Az Ellenzéki Kör 14-i összejövetelén ugyanis hosszan tartó és elkeseredett vita alakult ki a jelenlevő liberálisok és a radikálisok egy része között, s hiába követelte Irinyin kívül Vasvári Pál is, Vidats János is, hogy a tizenkét pontot az általuk tervezett módon, a rendezendő pesti népgyűlésből bocsássák útjára, a többség, az ellenszónokokra – Klauzál Gáborra, a Csongrád megyei ellenzék Pesten épp aznap feltűnt fejére, Csány László, a Zala megyei ellenzék egyik alkalmilag ugyancsak Pesten időző vezetőjére és Nyáry Pál Pest megyei másodalispánra – hallgatva, olyan határozatot hozott, amely szerint a tizenkét pontot először Pozsonyba kell küldeni Batthyány Lajos grófhoz, hogy azután ő mint az Ellenzéki Párt elnöke az egész országban köröztethesse, s ennek megtörténtével az egész nemzet nevében terjeszthesse majd az országgyűlés elé.

Szabad György

Az önkényuralom válságának kezdetei

Még az olasz háború időszakában kezdődött meg egy titkos ellenállási szervezet kialakulása Magyarországon. Börtönviselt honvédtisztek, volt forradalmi kormánybiztosok, hajdani ellenzéki politikusok hozták létre a laza szervezetet és teremtettek kapcsolatot az emigrációval. Míg a csoportosulás „radikálisai” (köztük Komáromy György, Ivánka Imre, Vidats János) a Magyar Nemzeti Igazgatóság céljait vallották magukénak, addig a „mérsékeltek” megelégedtek az alkotmányos viszonyok helyreállításának programjával.

Törekvések az együtt élő népek összefogásának előmozdítására

A Kövér Lajos által szerkesztett Jövő feladatát nem utolsósorban éppen ebben jelölte meg „támogatóinak” az a húsz tagú csoportja, amelyben ott voltak a határozatiak balszárnyának vezetői (Szilágyi Virgil, Böszörményi László, Madarász József), a függetlenségi mozgalom titkos szervezetének olyan fontos alakja, mint Vidats János gépgyáros, további Kubinyi Ferenc akadémikus, Batthyáni István gróf és mások mellett a nemzetiségi megbékélés elismert sürgetője, a turócszentmártoni nyilatkozat megfogalmazójával, Daxnerrel baráti viszonyba került Kállay Ödön és a sokoldalú szerbiai kapcsolatokkal bíró Csernovics Péter.

A szervezett ellenállás felszámolása

1862 tavaszán a balszárny egy további kiemelkedő személyisége, Vidats János gépgyáros számára nehezedett meg a Jövő irányításában kifejtett legális és az illegális tevékenység összekapcsolása, miután egy házkutatás-sorozat leleplezte a feloszlatott, de rendezetten visszavonult honvédegyleti hálózat fenntartását célzó erőfeszítéseit.

A tömegmozgalmaknak a provizórium meghirdetését követő visszaesése korántsem bizonyult teljesnek. Az önkényuralmi hatóságok felfigyeltek az 1862. március 15-én a mártírsírokat koszorúzó diákokra, majd annyira aggasztónak találták a Szilágyi Virgil kisgyermekének temetésén megjelent tömeg „rendkívül nagy számát”, hogy a láncra vert apát csak a lakásán engedték elbúcsúzni halottjától. Egyházi ünnepségek, színielőadások, hangversenyek egyaránt alkalmat teremtettek újabb és újabb, röplapok által is élesztett nemzeti tüntetésekre, jelentősebb mozgalmi hullámra azonban csak 1863-ban került sor. Az emigrációt új összefogási kísérletek szervezésére, a despotizmus hazai ellenfeleit pedig igen nagy számban fegyveres segélynyújtásra sarkallta a lengyel felkelés. Az alföldi nagy ínség is növelte a társadalmi és politikai feszültséget, s újabb szervezkedésekre, illetve a korábbiak újraélesztésére ösztönzött.

1863 tavaszán bukkant a rendőrség a Somogyi József volt honvédőrnagy által irányított szervezkedés nyomára. A mozgalomban részt vevő értelmiségiek, polgárok, mesteremberek és diákok közül 17-et fogtak el. Perükben hat halálos ítélet hangzott el, kegyelemből azonban ezeket is a szervezkedők többségét sújtó szigorított börtönbüntetésre változtatták. Mind Somogyiék, mind a velük kapcsolatban álló Vidats János volt képviselő illegális tevékenységének a nyomára Asbóth Lajos volt honvédezredes vezette a hatóságokat.

A kiegyezési tárgyalások folytatása és Kossuth tiltakozása

A balközép viszont elérte, hogy a december 6-i pesti kiegyezésellenes, Kossuthot éltető utcai tömegtüntetésen, amelynek magját egyetemisták, az óbudai hajógyár és a Vidats-gyár munkásai alkották, mint a nemzeti érdekek védelmezője maga is tapsokat aratott. Tiszáék fontos kritikai elemeket szólamokkal elegyítő parlamenti harcmodora azonban sokban el is takarta a nép elől a „szélsőbal” kiegyezés elleni érdemleges érveit és Kossuthnak Magyarország önrendelkezéshez való ragaszkodását követelő politikáját.

Kossuth mindenekelőtt az 1566 novembere és 1857 áprilisa között Helfy Ignác segítségével olasz földön kiadott és Magyarországra bejuttatott Negyvenkilencz című lap hasábjain emelt szót „azon egyesek, azon családok és azon osztályok”[1] által képviselt politika ellen, amely Magyarország jövőjét a – szerinte – halálra ítélt Habsburg-hatalom sorsához köti. Az 1848-as törvények tervezett revíziójára épülő kiegyezésben nem pusztán „jogfeladást” látott, hanem olyan elkötelezést is a Habsburg-birodalom továbbéltetésére, ami lehetetlenné teszi a nemzeti önrendelkezés érvényesítését, s az alkalmazkodást a változó viszonyok politikai követelményeihez. A kiegyezést – fejtegette Kossuth – a Deák-párti többség nem a lajtántúli „nemzetekkel” köti meg, hanem az abszolutista eszközökkel e nemzetek akaratnyilvánítását elfojtó Habsburg-hatalommal. Figyelmeztetett, hogy a kiegyezés nem tartóztatja fel a birodalom felbomlását, legfeljebb létét hosszabbítja meg, de a magyarságot a világ szemében „az osztrák bűnrészeseivé” teszi a szomszéd népek elnyomásában s a szabadságtörekvésekkel elkerülhetetlenül szembeforduló külpolitikában. „A dualismus – szögezte le 1866 végén – … a magyar elem conservativ, reactionarius és színleg liberalis részének az osztrák németek szabadságot utáló részéveli szövetkezését jelenti a többi nemzetiségek és népfajok elnyomására.”[2] Rámutatott arra, hogy az elháríthatatlan nagyhatalmi összecsapás Ausztria felszámolásához vezet, de a kiegyezés esetén a magyarság nem természetes szövetségesei, az elnyomott népek között fog harcolni Ausztria ellen, hanem a Monarchia oldalán a szomszéd népek ellen, velük bűnösen összeveszítve. (Egyik 1867-ben már a gazdasági kiegyezési tárgyalások idején írott, nyilvánosságra szánt levelében jellegzetes képes kifejezéseivel minősítette illúziónak azt a hitet, hogy a magyarságot a Habsburg-hatalom bármilyen megrázkódtatástól megvédhetné, hiszen a kiegyezés „nem villámhárító… sőt villámvonzó”,[3] amely a nemzet létproblémáit a Habsburg-hataloméival társítva lehetetlenné teszi megoldásukat.) A kiegyezés – figyelmeztetett az általa felismert veszélyektől ösztönzött szenvedélyességgel 1867 elején Kossuth – „isolál a világtól, elkülönít azoknak érdekeitől, kikre különben számíthatnánk a veszély órájában, s nem hagy fel számunkra más dicsőséget, mint hogy mi legyünk a máglya, melyen az osztrák sas megégettetik”.[4]

Kossuth korántsem csupán a függetlenség követelményét szembesítette a kiegyezéssel, hanem a dualista állam parancsolt egységét a népek önrendelkezésén alapuló önkéntes szövetséggel is. Azt a meggyőződését fejezte ki, hogy „Horvátország a velünki szorosabb kapcsolatban, Roumania, Szerbia (s tán Cseh ország is) a velünki védszövetségben találhatják azon függetlenségnek támpontját, melyre Európa józanon felfogott súly egyenének szüksége van”.[5] Kossuth nemcsak ismerte, hanem osztotta is azokat az aggodalmakat, amelyek a hódító nagyhatalmak, mindenekelőtt a cári hatalom feltételezett, és a kiegyezés sürgetői által közvetlenül fenyegetőnek híresztelt terjeszkedési törekvéseihez kapcsolódtak. Annál is inkább, hiszen kortársaihoz hasonlóan ő sem tudta, hogy 1866-ban a cári hatalom úgy döntött, hogy a porosz sikereket – legalábbis egyelőre – nem további területek bekebelezésével, hanem a párizsi béke megalázó következményeinek a felszámolásával igyekszik ellensúlyozni. Az a katonai körökből származó, de a cár által elutasított javaslat pedig, amely valóban a Habsburg-birodalom felosztását tűzte ki céljául, s a poroszoknak akarta juttatni az osztrák császárság német tartományait, ugyanakkor a cár „protektorátusa” alá kívánta utalni a birodalom szláv területeit, ekkor még helyreállítani ajánlotta „az önálló magyar államot”.[6]

Kossuth az adott helyzetet és a fejlődés irányát is figyelembe véve úgy ítélt, hogy a magyarság együttélése a kisebb szláv népekkel olyan történelmi adottság, amit csak az változtathat súlyos következményű ellenségeskedéssé, ha bármelyikük külső hatalmi szövetségessel kívánna uralomra jutni a többi felett. Attól tartott – és ebben Palacký nyilatkozatai is megerősítették –, hogy éppen az osztrák-német és magyar összefogásnak minősülő kiegyezés teszi a „pánszláv” törekvések áldozatává és kiszolgálójává a birodalom szláv nemzeteit. Ezért is sürgette újra teljes határozottsággal a megegyezést az együtt élő népekkel. Ebben a megegyezésben látta ugyanakkor azt az egyetlen hathatós eszközt, ami rádöbbentheti Angliát; hogy a gyenge, és ezért a térség határán megjelenő legerősebb hódítóhoz mindig csatlakozó Habsburg-hatalomnál az európai egyensúlynak jobb biztosítéka lenne a függetlenségüket egymásra támaszkodva kivívó nemzetek szabad államszövetsége. Vitathatatlan utalással a Dunai Szövetség terve kapcsán kifejtettekre írta: „Hivatásunk elöl menni azon munkában, melynek feladata a Duna mentében kifejteni s megszilárdítani a szabadságnak és a népek békés együttélhetősének erőteljes alakzatát … Egy gondolata legyen minden magyarnak: Ausztria megsemmisülésének siettetésével a népek szövetségét s e szövetségben a szabadságot megalapítani.”[7] Véleménye szerint, ha a magyarság nem válik a kiegyezés révén és az együtt élő népekkel a sorsközösség vállalását parancsoló létérdekei feláldozása árán a birodalom támaszává, úgy a Habsburg-hatalmat elkerülhetetlenül fenyegető újabb válság lehetővé teszi az ilyen irányú kibontakozást. Ennek a lehetőségnek a biztosítása érdekében írta még a kiegyezés megkötését megelőző tárgyalások időszakában a Negyvenkilencz hasábjain: „Nem arra szóllítjuk mi fel Deákot, hogy álljon a forradalom élire … arra szóllítjuk fel, segítse a Nemzetet nyitva tartani a jövendő ajtaját.”[8] Kossuth érvei felbukkantak ugyan Böszörményi László, Csanády Sándor, Kállay Ödön, Halász Boldizsár, Vidats János és más „szélsőbaloldali” képviselők megnyilatkozásaiban, néhány – elsősorban Vajda János által írt – újságcikkben, a befejezett tények után, 1867 tavaszán végre sajtóhoz jutó „szélsőbal” lapjának, a Magyar Újság-nak a hasábjain, de a parlamenti többségnek s az általuk képviselt politikai vezető réteg zömének megegyezési szándékát meg nem ingathatták.

Kolossa Tibor

A pártviszonyok alakulása a kiegyezés után

A szélsőbal társadalmi jellege erősebben eltért a két nagy pártétól. Képviselői között akadt nemesi nagybirtokos is, de vezetői többségükben kis- és középbirtokos nemesek (Madarász József, Kállay Ödön), birtoktalan nemesi és polgári értelmiségek (Böszörményi László, Csiky Sándor, László Imre, később Irányi Dániel, Simonyi Ernő, Helfy Ignác) voltak.

A párt tömegbázisa részben azonos volt a balközépével; szavazói főleg a még választójoggal rendelkező legalsó magyar társadalmi rétegekből kerültek ki, mint a mezővárosok öntudatos birtokos parasztsága, a magyar városok szegényebb értelmisége és kézműves kispolgársága (ez utóbbiak képviseletében lépett fel Vidats János, aki maga középpolgár gépgyáros volt).

S. Vincze Edit

A szocialista munkásmozgalom kibontakozása

Csekély volt azoknak a társadalmi kérdések iránt fogékony, haladó gondolkodású politikusoknak, publicistáknak a száma, akik pártfogolták egy, Schulze-Delitzsch eszméin alapuló munkásszervezet megalapítását. E kevesek között volt Jókai Mór, a balközép híve, meg a szélsőbal néhány képviselője, Simonyi Ernő és Vidats János. Az „önsegélyező” szervezet, a Buda-Pesti Munkásegylet, amely nyomdászokon kívül főképpen kisiparosokat, meg a velük patriarchális viszonyban élő mesterlegényeket tömörített, 1868. február 16-án tartotta alakuló közgyűlését. Hetilapja a Munkások Újsága címet viselte annak jeleként, hogy Táncsics Mihály 1948-as újságjának örökébe kívánt lépni.

Orosz István

Az agro- és zootechnika fejlődése

A faeke–vaseke váltásban a 70-es évekig terjedő időben nagy szerepet játszottak a fagerendelyes vasekék: a Zugmayer, a hohenheimi és a magyar Vidats márkák.

Lábjegyzetek

  1. Kossuth Lajos iratai. VII. Kiadta Kossuth Ferencz. Budapest, 1900. 277.
  2. (Kossuth Lajos), A „közös ügyek” hálója. Negyvenkilencz, 1866. 1. szám 7.
  3. Kossuth Lajos iratai. VIII. Kiadta Kossuth Ferencz. Budapest, 1900. 39.
  4. (Kossuth Lajos), Magyarország sírásói. Negyvenkilencz, 1867. 4–5. szám 31.
  5. Ugyanott 30.
  6. Idézi: Dietrich Beyrau, Russische Orientpolitik und die Entstehung des deutschen Kaiserreiches 1866–1870/71. Wiesbaden, 1974. 43.
  7. (Kossuth Lajos), A „közös ügyek” hálója. Negyvenkilencz, 1866. 1. szám 7.
  8. (Kossuth Lajos), Lapunk korszerűsége. Ugyanott 4.

Irodalom