Victor Adler

A Múltunk wikiből
(Viktor Adler szócikkből átirányítva)
Prága, 1852. június 24. – Bécs, 1918. november 11.
osztrák szociáldemokrata politikus 
Wikipédia
Victor Adler

S. Vincze Edit

A Magyarországi Általános Munkáspárt

Az ausztriai szociáldemokrácia egyesítésén fáradozó Victor Adler lapja, a Gleichheit támogatta a magyarországi radikálisok törekvéseit, és különösen a Magyarországon rendkívül fontos agrárkérdés elhanyagolása miatt bírálta az Általános Munkáspárt vezetőit. A párt általános politikájáról szólva joggal állapította meg a lap: „Az ő szocializmusuk mérsékelt, színtelen árnyalat, hasonló ahhoz, amely a hetvenes évek elején a Lajtán innen is uralkodott.”[1]

A II. Internacionálé megalakulása és a magyarországi munkásmozgalom

Egyre nagyobb eredménnyel keresték a tömegmozgalom kibontakoztatásának lehetőségeit a szomszédos Ausztria proletariátusának vezetői is. Victor Adler kezdeményezésére és irányításával megindultak az egyesülési tárgyalások a mérsékeltek és a radikálisok vezetői között. 1888 decemberében sor került az ausztriai szociáldemokrácia hainfeldi egyesítő kongresszusára, amely véget vetett a pártszakadásnak, egységes, marxista programot fogadott el, és hozzáfogott a szociáldemokrata tömegmozgalom kiszélesítéséhez.

De nemcsak Németország és Ausztria munkáspártjai szilárdultak meg a 80-as évek végére, hanem Európa szinte valamennyi országában létrejöttek a szociáldemokrata pártok, megerősödött a szocialista tömegmozgalom. A kormányköröket és az uralkodó osztályokat egyre elevenebben foglalkoztatta a munkáskérdés. Németországban, Franciaországban és másutt is lassanként az a belátás kerekedett felül, hogy az erőszakpolitikát a „szociálpolitika” jelszavával kell felváltani. Németországban II. Vilmos császár képviselte ezt az irányt, amelyet 1888-tól, trónra lépésének időpontjától kezdve Bismarck kancellárral is próbált elfogadtatni. Az erőszakpolitika háttérbe szorításától, a szociális reformok, az engedmények politikájától a császár a szociáldemokrata mozgalom csődjét, a kormány bázisának megszilárdulását remélte.

Az új „liberális” munkáspolitika rövidesen a Monarchiában is éreztette hatását. Taaffe ugyan továbbra is az erőszakpolitika alkalmazását tartotta a legcélravezetőbbnek és 1889-ben újabb, a korábbinál szélesebb alapokra helyezett kivételes törvény bevezetését javasolta, törekvéseivel azonban magára maradt. A 80-as évek végén az osztrák kormány szakított a terror eszközeinek kizárólagos alkalmazásával, szintén „liberális” vágányra tért. Az osztrák kormánykörök a reformpolitika előtérbe állítása mellett döntöttek, és tudomásul vették Ausztria Szociáldemokrata Munkáspártjának legális megalakulását.

A 80-as évek végén a vezető európai országok kormányai mindenütt munkásvédő reformok bevezetéséről tárgyaltak. A reformok egységes megalkotását célozta a Bernbe összehívott nemzetközi munkásvédő konferencia is, amelyet 1889 elején vettek tervbe. Időközben azonban II. Vilmos német császár magához ragadta a kezdeményezést. A konferencia székhelyét Berlinbe tették át, időpontját 1890 májusára helyezték. Az értekezletnek hangsúlyozott célja volt, hogy a reformok bevezetésével elejét vegyék a munkásság „túlzó követeléseinek”.

Az enyhülés, amely a szociáldemokrata mozgalom megizmosodásának következménye volt, lehetővé tette a szociáldemokrata pártok új, nemzetközi szervezetének, az új Internacionálénak az összehívását. 1889. július 14-én, a francia polgári forradalom századik évfordulóján ült össze Párizsban a világ szocialista munkásainak a parlamentje, a II. Internacionálé alakuló kongresszusa. A tanácskozásokon a küldöttek hitet tettek a marxizmus eszméi mellett, s meghatározták azokat a feladatokat, amelyek a szocialista forradalomra való felkészülés elkövetkező, hosszabb időszakában a szociáldemokrata pártok előtt álltak.

A kongresszus szónokai a politikai hatalom meghódításában, a termelő eszközök, köztulajdonba vételében jelölték meg a szociáldemokrata mozgalom végső célját. Hangsúlyozták, hogy a közeli célokért folyó harc is megköveteli a pártok megerősítését, a nemzetközi kapcsolatok újrafelvételét és megszilárdítását. Ezt szolgálta május elsejének nemzetközi proletárünneppé való nyilvánítása is, amelyről a kongresszus határozatot hozott. A szociáldemokrata pártok előtt álló legfontosabb feladatnak a munkásosztály szervezését, politikai és gazdasági részharcainak vezetését tekintették. A politikai küzdelemnek az általános választójog és egyéb demokratikus követelések kivívása mellett elsősorban arra kell irányulnia – hangsúlyozták a kongresszuson –, hogy az uralkodó köröket minél hathatósabb munkásvédő törvények alkotására kényszerítsék, olyanokra, amelyek valóban a munkások érdekeit szolgálják. A kongresszus összeállította, pontokba foglalta a szociálpolitikai követeléseket.

A párizsi kongresszus határozatai a Magyarországi Általános Munkáspártnak is irányt mutattak. A magyarországi munkásmozgalom egyik legfontosabb feladatára mutatott rá a kongresszus, amikor a szociáldemokrata pártok tömegpárttá fejlesztését szorgalmazta. Sem a polgári demokratikus szabadságjogokért, sem pedig a munkásvédő törvényekért nem lehetett eredményes harcot vívni aktív tömegmozgalom megteremtése nélkül. Az Internacionálé vezetősége közvetlenül is támogatta a párt újjászervezésére irányuló erőfeszítéseket. A Magyarországi Általános Munkáspártot a párizsi kongresszuson Frankel Leó és Ihrlinger Antal képviselte. A radikális pártellenzék szintén hallatta szavát: küldötte, Julius Popp, a bécsi cipészegylet vezetője, az ausztriai szociáldemokrata párt egyik irányítója hozzászólásában rámutatott a Magyarországi Általános Munkáspárt vezetőinek megalkuvó politikájára, és kétségbe vonta Ihrlinger Antalnak a mozgalom egészséges fejlődését bizonygató, a kongresszuson elhangzott szavait.

Frankel Leó 1883-ban elhagyta Magyarországot, majd több évi bécsi tartózkodás után ismét Párizsban telepedett le. Élete végéig figyelemmel kísérte a Magyarországi Általános Munkáspárt tevékenységét. 1889 áprilisában Budapesten járt; útja összefüggött a II. Internacionálé alakuló kongresszusának előkészítő munkálataival. E látogatásnak nagy szerep jutott abban, hogy a Magyarországi Általános Munkáspárt ismét kapcsolatot teremtett a nemzetközi munkásmozgalommal, és a II. Internacionálé megalakulását hírül adó kiáltvány aláírói között szerepelhetett. Frankel már ekkor sürgette a pártvezetés megjavítását, főként a szocialista eszmék erőteljesebb terjesztését. A párizsi kongresszuson Ihrlinger és Popp között lezajlott vita szintén arról győzte meg, hogy a Magyarországi Általános Munkáspárt vezetőségét a hazai radikális ellenzék bevonásával meg kell erősíteni. Véleményét az Internacionálé vezérkarának több tagja osztotta: Victor Adler, aki szintén szoros kapcsolatban állt a radikális csoporttal és Wilhelm Liebknecht, a német szociáldemokrata párt egyik vezetője, akit Engelmann levél útján több ízben is tájékoztatott a magyarországi munkásmozgalom fejlődését akadályozó problémákról. Azt javasolták, hogy Ausztria Szociáldemokrata Munkáspártjának vezetői támogassák az Általános Munkáspárt újjászervezésére irányuló erőfeszítéseket.

Az ausztriai szociáldemokraták közreműködését a magyarországi mozgalom fejlődésének útjában álló akadályok elhárításában nemcsak az indokolta, hogy Victor Adler ismerte legjobban a magyarországi párt helyzetét, hogy ő teremtette meg az ausztriai szociáldemokrata mozgalom egységét, hanem az a fontos feladat is, amelyet a munkásvédő törvényhozás tűzött napirendre. Ismét létre kellett hozni azt a szoros akcióegységet, amely a 70-es évek elején jellemezte Ausztria–Magyarország munkásmozgalmát, s amely később, részben az ausztriai mozgalomban zajló heves belső viták, részben a Magyarországi Általános Munkáspárt vezetőinek hibás politikája miatt megbomlott. Ausztria Szociáldemokrata Munkáspártjának vezetői jól látták, hogy a Monarchia két országrészében a proletariátusnak egységesen kell fellépnie, együttes erővel kell a szociális reformokat kikényszerítenie.

A magyarországi szociáldemokrata tömegmozgalom kibontakoztatásának módjairól, az ausztriai és a magyarországi szocialisták együttműködéséről tanácskozott az az 1889. szeptember 15-én, Pozsonyban tartott értekezlet, amelyen mindkét párt vezetősége részt vett. Az elfogadott határozat kimondta, hogy a legfontosabb feladatnak a Magyarországi Általános Munkáspárt olyan önálló, a polgári pártok befolyásától független, szociáldemokrata tömegpárttá fejlesztését tartja, amely a II. Internacionálé párizsi kongresszusán megfogalmazott célok érdekében küzd, tömörítve soraiban Magyarország valamennyi szervezett proletárját. Ezért szorgalmazták a pártsajtó megreformálását, azt javasolva, hogy a lapok élére magas képzettségű, függetlenített szerkesztőt állítsanak. Az ausztriai és a magyarországi munkásmozgalom együttműködése végett a két pártvezetőség közös javaslatot dolgozott ki, amelyet a május elsejei ünnep résztvevői elé kívántak terjeszteni elfogadásra. Megállapodtak abban, hogy a határozatot a két munkáspárt egyidőben terjeszti saját kormánya elé, kérve, hogy azt a nemzetközi munkásvédő törvényhozás tárgyában összeülő tanácskozás alapelveként kezeljék. A pozsonyi értekezleten személyi javaslat is elhangzott: Victor Adler azt indítványozta, hogy a Magyarországi Általános Munkáspárt és a radikális pártellenzék egyesítésének előkészítése érdekében vonják be Engelmann Pált is a vezetőség munkájába.

Hanák Péter

A II. Internacionálé megalakulása és a magyarországi munkásmozgalom

Az Internacionálé közvetlenül is támogatta a magyarországi párt újjászervezését. A Magyarországi Általános Munkáspártot az alakuló kongresszuson Frankel Leó és Ihrlinger Antal képviselte. A radikális ellenzék bíráló véleményét az osztrák radikális Julius Popp tolmácsolta. Az Internacionálé vezetői rokonszenveztek a magyarországi radikálisok törekvéseivel, alkalmasint ők ösztönözték az osztrák pártot a segítségnyújtásra; Ihrlinger és társai, minthogy tekintélyük, befolyásuk a munkásszervezetekben is, a nemzetközi fórumokon is meggyengült, beleegyeztek a pártvezetés átalakításéba, Az újjászervezés kényes feladatát az osztrák szociáldemokrácia vezetője, Viktor Adler vállalta. Adler nagy tapasztalattal és tapintattal rendelkezett: több éves fáradozásának eredményeként 1888 végén, a hainfeldi kongresszuson létrejött az ausztriai mozgalom egysége. Adler előtt az ausztriaihoz hasonló újjászervezés, azonos irányelvek kidolgozása és a két birodalomrész szocialista mozgalmának szoros összehangolása lebegett, amikor 1889. szeptember közepén Pozsonyba tanácskozásra hívta a magyarországi párt vezetőit. Itt elhatározták, hogy megerősítik a párt és a szakegyletek közötti kapcsolatot, és a radikálisok képviselőit is bevonják a vezetésbe. Mindennek személyi garanciájaként Ihrlingert leváltották funkciójáról, helyét a radikális érzelmű Engelmann Pál foglalta el.

Belpolitikai válság Ausztriában

A radikális polgárság és értelmiség számára, amint ezt Viktor Adler, Engelbert Pernerstorfer, Otto Bauer, Karl Renner példája mutatja, nyílt még egy alternatíva: a szocializmus.

A válság birodalmi dimenziói

Az osztrák párt, főként a nagy tekintélyű vezér, Viktor Adler, kezdettől bizalmatlanul figyelte Kristóffy választójogi programját, benne az ellenzéket gyengítő taktikai mozzanatot hangsúlyozta, és nem állt teljes mellel budapesti elvtársai kormánypárti kampánya mellé. A helyzet jelentősen változott, amikor a Fejérváryék által meghirdetett reformprogramot Gautsch és az ausztriai reakció hátba támadta. Ekkor az osztrák szociáldemokrácia is csatasorba lépett! A szeptember 22–23-i birodalmi értekezlet rendkívül élesen elítélte Gautschot és a „kamarillának” titulált udvari kormányzó csoportot, s határozatot hozott az ausztriai és a magyarországi munkásság választójogi küzdelmének összehangolásáról. Adler ugyanakkor arra is figyelmeztette magyar elvtársait, hogy óvakodjanak az udvarral való szövetkezéstől, ne forduljanak szembe elvileg a nemzeti törekvésekkel. Az osztrák és a magyar szocialistáknak, mondotta, együttesen kell küzdeniük mind Magyarország, mind Ausztria szabadságáért és önállóságáért, a dualizmus láncainak lerázásáért. Az osztrák párt tehát elhatárolta magát Fejérváryéktól és „fekete-sárga régiókba nyúló” uraiktól, de mint a választójogi reformtábor egyik legerősebb csapata, megmozdulásaival inkább a magyar nemzeti ellenzék pozícióját gyengítette.

Erényi Tibor

A szociáldemokrata párt és a kormány választójogi javaslata

A szeptember 27-én Bécsben megtartott birodalmi szociáldemokrata értekezlet összmonarchiai szinten nyomatékosan alátámasztotta a Magyarországi Szociáldemokrata Párt politikáját. Az értekezleten érződött az ausztriai általános választójog kivívásának friss hatása. Viktor Adler felszólalásában a koalíciót támadva a koronára hivatkozott, amelynek szerinte „el kell ismernie, hogy az uralkodó junkerek vakmerősége a birodalmat a pusztulás örvényébe viszi, ennek ellenében csak egy mentség van: a népekhez intézett szózat”. A „pusztulás örvényének” elkerülésére vonatkozóan Adlernek aligha lehettek határozott elképzelései. Ezúttal már követelményként állította fel azt, amit 1905-ben csak óhajként említett, hogy a dualizmus megszüntetésével „önálló Ausztriát” és „önálló Magyarországot” kell létrehozni. Adós maradt azonban annak vázolásával, hogy miként kellene a soknemzetiségű birodalmat két önálló részre osztani, és miként képzeli el a „független Ausztria” és a „független Magyarország” egymáshoz való viszonyát.[2] Nem kevésbé volt homályos Buchinger Manó felszólalása sem. Buchinger is kijelentette, hogy a „szabad és független Magyarország” híve, de ő is adós maradt annak kifejtésével: mit ért Magyarország szabadságán és függetlenségén. Ráadásul BuchingerAdlerhez hasonlóan – célzott arra is, hogy a korona a választójogi küzdelemben még mindig szövetségre léphet a magyarországi munkássággal.

A birodalmi szocialista értekezlet egyhangúlag elfogadott határozata elmarasztalta „a Magyarországon uralkodó oligarchiának feudális barbarizmusát” – azaz a koalíciós kormányt – és megállapította; hogy „Magyarország hátramaradottsága végzetes akadályokat gördít Ausztria politikai és társadalmi fejlődése elé”. „Úgy Magyarország, mint Ausztria demokratizálása – szól a határozat – egyébként szükséges feltétele a két állam között való viszony ésszerű rendjének. Csak a demokratizált Magyarország és a demokratizált Ausztria teremtheti meg a béke alapját, amely mindkét állam önállóságát és szabadságát biztosítja, s egyúttal állandóan megvédelmezi mindkét állam népének nagy és közös érdekeit.” Befejezésül a határozat megállapítja, hogy Ausztria szociáldemokráciája kötelességének fogja tartani, hogy a magyarországi munkásságot „a jogokért folytatott ezen küzdelmében testvériesen támogassa”.[3]

A bécsi értekezlet azt mutatja, hogy a Magyarországi Szociáldemokrata Párt átmeneti politikai irányvonalat képvisel. Az 1905–1906-os csalódás most is erősen éreztette hatását. Egyrészt a dinasztia iránti illúziók meggyengülése, másrészt a koalíció képmutatásának leleplezésére irányuló törekvés és az 1905–1906-os tapasztalatok bizonyos fokú hasznosítása indokolta a „független”, a „szabad” és az „önálló” Magyarország emlegetését. Viktor Adler és általában az osztrák szociáldemokrata vezetők sohasem szűntek meg bírálni a dualizmus rendszerét, és nem zárkóztak el az ilyen homályos, nem konkretizált, jobbára taktikai jellegű függetlenségi jelszavak elől. Mindazonáltal mind a magyar, mindaz osztrák-német szociáldemokraták fél szemmel még a Burgra sandítottak: hátha az uralkodó elfogadja „a népekhez intézett szózat” eszméjét és teret ad olyan polgári demokratikus reformoknak, amelyek megerősítik a szociáldemokráciát és megmentik a birodalmat. Még néhány évre volt szükség ahhoz, hogy ezek az illúziók – akkor sem véglegesen – eloszoljanak.

A szociáldemokrata párt és a nemzetközi munkásmozgalom

Elméleti és politikai nézeteik ellenére, Bauer és hívei óvakodtak attól, hogy a Viktor Adler nevével fémjelzett pártvezetőséggel szemben fellépjenek. Adlert a Jövő megalakulása idején lojalitásukról biztosították, és ezt a lojalitást később sem adták fel.

A szociáldemokrata párt vezető gárdája

A fő elméleti tekintély azonban szinte mindegyik vezető előtt Karl Kautsky és Viktor Adler volt. A magyar szociáldemokrácia a II. Internacionálé fórumain következetesen hozzájuk igazodott.

Változások a szociáldemokrata párt politikájában

Az 1911. évi kongresszuson Garami megkísérelte a választójogi küzdelem elméleti kérdéseinek összefoglalását is. Lényegében Kautsky és Viktor Adler gondolatmenetét követve rámutatott arra, hogy az általános választójog „nem specifikusan szocialista követelés”, hanem olyan cél, amely még a kapitalista termelési viszonyok között megvalósítható. „Mindenütt azt mondottuk és hirdettük magunk is, testvérpártjaink is… – hangsúlyozta Garami –, hogy az általános választójog és a szociáldemokráciának parlamenti harca eszköze, de csak eszköze annak a törekvésünknek, hogy a munkásság anyagi és szellemi helyzetét javítsuk, erősítsük, hogy a végcél felé való küzdelemre képessé tegyük… A munkásosztály felszabadítása csak a munkásosztály műve lehet, de az általános választójog nem jelenti a munkásosztály felszabadítását.”[4]

Garami – Akárcsak KautskyDer Weg zur Macht” 1909-ben megjelent művében – nem foglalt állást atekintetben, hogy milyen eszközökkel lehet megvalósítani az 1903. évi pártprogram fő követelését: a politikai hatalom meghódítását, a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vételét. Garami elvileg nem zárta ki a forradalmi módszerek alkalmazásának lehetőségét, sőt sejttette, hogy ezek legjelentősebbjét a tömegsztrájkban látja. Politikai nyelvre fordítva azonban az elméleti megállapításokat, ő is az általános választójog kivívásában jelölte meg a legfontosabb közvetlen feladatot.

A pártvezetőség mindig is ügyelt arra, hogy a politikai küzdelmet a lehetőséghez képest összekapcsolja a munkásság mindennapi, gazdasági követeléseivel. Kunfi – éppen Diner-Dénessel vitatkozva – állapította meg a Szocializmus hasábjain: „A szociáldemokrácia számára az általános választójog is elsősorban gazdasági munkásérdekek előmozdítására való eszköz, olyan eszköz, amellyel nem egyenesen, hanem kerülő úton a munkaviszony minden vonatkozású föltételeit javítani, a munkások munkabérére és a munkaidőre vonatkozó követeléseit elősegíteni, az értük való harcot könnyebben és kevesebb áldozattal megvívhatóvá tenni lehet.”[5] Ez az értelmezés is hozzájárult ahhoz, hogy az általános, titkos választójog jelszavával a szociáldemokrata párt az első világháborút megelőző években százezres munkástömegeket mozgósíthatott. 1911 folyamán ezek a tömegakciók kifejezetten a Justh-párt parlamenti küzdelmének támogatása jegyében zajlottak le. Már május 23-án, amikor a honvédelmi miniszter beterjesztette a képviselőházban a véderőjavaslatot, a karzatról szociáldemokrata röpcédulákat dobtak az ülésterembe, tiltakozásul az ellen, hogy választójogi reform helyett újabb pénz- és véráldozatot kérnek a néptől. A két párt közös akciói az év folyamán erősödtek és szinte az ország egész területére kiterjedtek.

1911 végén a nemzetközi helyzet kiéleződése a Magyarországi Szociáldemokrata Pártot is háborúellenes kiállásra késztette. Az imperialista kormányok külpolitikájának bírálata, a fegyverkezési verseny kárhoztatása nem volt újdonság. 1911 őszétől azonban a párt behatóbban és konkrétabban foglalkozott azokkal a tényezőkkel, amelyek háborúra vezethetnek. Az olasz–török háború kitörése után jelent meg a Szocializmusban Kunfi cikke az imperializmusról. Kunfi – akinek megállapításai Rudolf Hilferding szociáldemokrata teoretikusnak, Kautsky és Adler barátjának „A finánctőke” című művén alapultak – az imperializmust a kapitalizmus fejlődésének legújabb korszakaként értékelte.

A munkásság harca az erősödő reakció és a háborús készülődés ellen

A budapesti és a bécsi pártvezetőség felfogása azonban a birodalom átalakítását illetően eltért egymástól. Adler, Renner és Bauer – az 1899. évi brünni kongresszus határozatainak megfelelően – a demokratizálást föderalizálással egybekötve kívánták végrehajtani. Eszmei céljuk a nemzetiségek demokratikus szövetségi államának megteremtése volt. A magyarországi párt viszont mellőzte a föderalizálás gondolatát: Magyarország államterületét egységesnek fogta fel, és úgy állította be a kérdést, hogy a demokratizálás önmagában minden kérdést megold.

1912–1913-ban a pártban egyeduralkodóvá vált az a nézet, hogy a demokratizálást nem a dinasztia segítségével, hanem annak ellenére kell megvalósítani. Pogány József az első Balkán-háború idején a dualizmus éles kritikusára, a birodalom megreformált fenntartásának hívére, Rennerre hivatkozott, aki szerint a dunai konföderáció meg fog valósulni, akár a dinasztiával, akár annak ellenére. 1912 októberében, a Szabadgondolkodók Magyarországi Egyesületében élesen támadta a polgári demokratikus jogokkal korábban kacérkodó dinasztiát és megfenyegette az uralkodó köröket: „Ha ránk szabadítják a háború fúriáit, Ausztria-Magyarország proletársága rájuk szabadítja a forradalom fúriáit.”[6] A magyarországi politikai események, Tisza felülkerekedése 1912 nyarán az osztrák szociáldemokráciára is kihatott. „Magyarországon a korona és a nemesség győzött. Győzelmük hatással lesz Ausztriára is” – írta 1919 nyarán Otto Bauer.[7]

1912 őszétől sokasodtak az antidinasztikus szociáldemokrata állásfoglalások. Fel-feltűnt a párt republikánus hitvallására való hivatkozás. November 4-én Ferenc József Budapestre érkezése alkalmából a tüntető munkások a köztársaságot éltették. A dinasztia elleni nyílt fellépés, a szociáldemokrata párt politikájának új eleme, a hatóságok megtorló intézkedéseire vezetett. 1912. november folyamán a rendőrség több munkásgyűlést betiltott a dinasztiaellenes megnyilvánulások miatt. Még inkább fokozódott a hatóságok idegessége, amikor az antimonarchikus és az antimilitarista fellépések összekapcsolódtak egymással.

A párt 1912. október 6-án országszerte gyűléseket szervezett „A balkáni háború és Magyarország” napirenddel. Az elfogadott határozatok nemcsak a háború, hanem Ausztria–Magyarország külpolitikája ellen is erőteljesen tiltakoztak. Támogatták a háborúellenes mozgalmat a polgári radikálisok és a Galilei Kör fiataljai is. A kör a továbbiakban az antimilitarista mozgalom egyik bázisa lett. Garami és Weltner részt vett a Nemzetközi Szocialista Iroda október 28–29-i brüsszeli ülésén, amely a háborús veszélyre való tekintettel elhatározta az Internacionálé rendkívüli kongresszusának novemberi összehívását. A Nemzetközi Szocialista Iroda határozatának megfelelően november 17-én Magyarországon is országszerte szociáldemokrata népgyűléseket szerveztek a béke védelmében. A budapesti gyűlésen a munkásosztály nemzetközi antimilitarista mozgalmának kiemelkedő harcosa, Karl Liebknecht is felszólalt. „Az egybegyűlt munkásság – szól a határozat – óva inti Ausztria-Magyarország kormányát és diplomáciáját annak a bűnnek az elkövetésétől, hogy az országot a háborúskodás végzetes nagy szerencsétlenségébe döntsék. Azok az érdekek, amelyeket állítólag a Balkánon meg kellene védelmezni, egyetlen katonának az életét sem érik meg.”[8]

A Népszava haladéktalanul, teljes terjedelmében közölte a november 26-án kelt bázeli kiáltványt, amelyet az Internacionálé rendkívüli kongresszusán fogadott el. A kiáltvány felszólította Ausztria–Magyarország szociáldemokratáit, hogy „teljes erővel folytassák akciójukat” a Szerbia megtámadását célzó törekvések, ellen, mert ezek az egész európai békét veszélyeztetik. Ugyanakkor kimondta, hogy „Ausztria–Magyarország szociáldemokrata pártjai a jövőben is küzdeni fognak azért, hogy a délszlávoknak a Habsburg-ház uralma alatt levő része a Monarchia határain belül a demokratikus önkormányzati jogot megkapja”.[9] A „demokratikus önkormányzati jog” fogalma azonban a Viktor Adler közreműködésével készült kiáltványban is elvontan szerepel. Így érthető rajta a RennerBauer által hirdetett kulturális autonómia, de felfogható volt valamilyen területi önkormányzatnak is. Az igazság az, hogy a Monarchia sorsát, az ezzel kapcsolatos terveket illetően sem az osztrák, sem a magyar szociáldemokrácia ezekben az években sem tudott egyértelműen állást foglalni.

Lábjegyzet

  1. Gleichheit (Wien), 1887. május 7.
  2. A bécsi hazaárulás. Népszava, 1908. szeptember 29.
  3. Ugyanott.
  4. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt XVIII. pártgyűlésének jegyzőkönyve. Budapest, 1911. 145–146., 148.
  5. Kunfi Zsigmond, Taktika és erőgyűjtés. Szocializmus, 1910–1911. 3. szám, 109.
  6. Pogány József, A Szabadgondolkodás Magyarországi Egyesülete a háború ellen. Szabadgondolat, 1912. 11. szám 389.
  7. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai (továbbiakban: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai). IV/A. Budapest, 1966. 545.
  8. Európa proletársága a háború ellen. Népszava, 1912. november 19.
  9. Az Internacionálé kiáltványa. Ugyanott, 1912. november 27.

Műve

Gleichheit (Wien, 1887–89. Szerkesztette Victor Adler).