Vincențiu Babeș

A Múltunk wikiből

olykor Vincenție Babeș, magyarosan Babes Vince, eredeti családneve Călușăr

Hodony, 1821. január 1. – Budapest, 1907. január 21.
magyarországi román politikus, publicista
Wikipédia
Vincentiu Babes (cropped).jpg

Katus László

A románok

A magyarországi román politikusok – az országgyűlésen a szerbekkel együttműködve, valamint Pesten kiadott lapjaikban, az Alexandru Roman által szerkesztett Federatiunea-ban és a Vincențiu Babeș szerkesztésében megjelenő Albina-ban – heves harcot vívtak a kiegyezési rendszer ellen, a nemzetiségi képviselők már ismertetett törvényjavaslatában megfogalmazott nemzeti jogok megvalósulásáért és a polgári demokratikus szabadságjogok érvényesítéséért. 1869 februárjában a temesvári nemzeti gyűlésen megalakították a magyarországi Román Nemzeti Pártot, amelynek elnökévé Alexandru Mocsonyit választották.

Egy hónappal később, 1869. március elején az erdélyi román értelmiség Szerdahelyen egybegyűlt képviselői is kimondották az erdélyi Román Nemzeti Párt megalakulását, ők azonban – a magyarországi románoktól eltérően – a passzivitás taktikája mellett foglaltak állást. A párt 25 tagú állandó bizottságának működését azonban a belügyminiszter betiltotta. A passzivista taktika gyakorlati eredménye az lett, hogy az erdélyi román választókerületek a kormánypárti mandátumok legbiztosabb szállítóivá váltak. Ezért az aktivitás tábora – amelynek élén Șaguna érsek és hívei állottak – átmenetileg megerősödött, különösen midőn Lónyay miniszterelnök is felkérte az érseket, hogy vegye rá a román vezetőket a választásokon való részvételre. 1872 májusában a magyarországi románok aradi gyűlése és az erdélyiek nagyszebeni konferenciája egyaránt az aktivitás mellett foglalt állást. A júniusi gyulafehérvári konferencia többsége viszont – nagy vita után – a passzivitás mellett szavazott. Alig egy hét múlva azonban a passzivista vezetők is részt vettek azon a balázsfalvi gyűlésen, amely – Lónyay kezdeményezésére válaszolva – kompromisszumos szellemű emlékiratot intézett a kormányhoz. A memorandumban kifejtették, hogy elfogadják a kiegyezést és a dualista rendszert és készek „a román nemzeti individualitást, mihelyt biztosítva lesz, azon rendszerhez mérten átalakítani”. Hangsúlyoztak, hogy elvben nem utasítják el Erdély és Magyarország egyesülését, csupán „az erőszakolt és feltétlen uniót” ellenzik, amely nincs tekintettel a sajátos erdélyi érdekekre és tradíciókra, s a két országot mindenben teljesen egybeolvasztja.[1] Az unió elfogadását bizonyos feltételekhez kötötték. E feltételek a románok legfontosabb nemzeti kívánságait tartalmazták: a román nyelv hivatalos használatát, Erdély új közigazgatási beosztását a három nemzetiség alapján, új választási törvényt a feudális eredetű előjogok megszüntetésével, románok alkalmazását az állami hivatalokban, román közép- és szakiskolák felállítását és román nyelvű előadásokat a kolozsvári egyetemen.

A kormánnyal folytatott tárgyalások azonban nem hoztak eredményt, s a következő években az erdélyi románok körében véglegesen győzött a politikai passzivitás taktikája. A 70-es évek második felében erősen csökkent a magyarországi románok politikai aktivitása is, miután nemzeti kívánságaikból semmit sem tudtak kiharcolni. Vezetőik – Mocsonyiék, Babeș, Hodosiu – elkedvetlenedve visszavonultak a parlamenti küzdőtérről. 1881 májusában az erdélyi és a magyarországi románok küldötteinek nagyszebeni konferenciája kimondotta az egységes Román Nemzeti Párt megalakulását, s megfogalmazta programját. Az értekezlet az erdélyi románokra nézve kimondotta a passzivitást, a magyarországi románokra nézve azonban elismerte „annak opportunitását, hogy a választásoknál és az országgyűlésen részt vegyenek”, s „aktív ellenzéki politikát” folytassanak.[2]

Az 1881. évi román nemzeti program követelte Erdély autonómiájának visszaállítását, a román nyelv használatát a közigazgatásban és a bíráskodásban, román tisztviselők alkalmazását a románlakta vidékeken, a nemzetiségi törvény revízióját, az általános választójogot, a román iskolák és nemzeti kulturális intézmények állami segélyezését, a közigazgatás és az adórendszer demokratikus reformját, s harcot hirdetett a magyarosítás ellen. A nagyszebeni konferencia határozata alapján összeállított emlékirat – amelyet 1882-ben négy nyelven publikáltak – ismertette a románok nemzeti sérelmeit, s főleg történeti jogi érveléssel támasztotta alá kívánságaikat. Kifejtette, hogy a románok azért ellenzik az uniót, mert az valójában fúzió volt, Erdély teljes egybeolvasztása Magyarországgal. Késznek nyilatkozott azonban elfogadni egy olyan uniót, amelyben Erdély – Horvátországhoz hasonlóan – bizonyos fokú belügyi autonómiával rendelkezne.

A Román Nemzeti Pártot a gyakorlatban a 11 tagú állandó bizottság (komité) képviselte. Minden választás előtt egybehívták a románlakta választókerületek képviselőinek konferenciáját, amely ünnepélyesen deklarálta a választásoktól való távolmaradást. A magyarországi románok továbbra is fenntartották az aktivitást, de az 1880-as években már csak 4–5 román képviselő került be nemzeti programmal a képviselőházba.

Az erdélyi román vezetők passzivista politikája lényegében a román nemzeti mozgalom hagyományos bécsi orientációjának folytatása volt. A román nemzeti politika – amely 1848-ban a parasztok tízezreit tudta mozgósítani – a kiegyezés utáni évtizedekben teljesen elszakadt a román nép tömegeitől, s lényegében néhány száz, legfeljebb 1–2 ezer értelmiségi és középosztálybeli politikus belső ügyévé szűkült. Az 1881-es nagyszebeni konferencia 151 résztvevője közül 64 volt ügyvéd, 46 pedig pap. A román parasztság és kispolgárság tömegei teljesen közömbösnek mutatkoztak a nemzeti ügy iránt, s választójoggal rendelkező – de többségükben írástudatlan – tehetősebbjeik ciklusról ciklusra leadták szavazatukat a kormánypárti jelöltekre, természetesen megfelelő hatósági előkészítés és nyomás mellett.

Az 1880-as évek folyamán azonban az újjáéledés jelei is egyre erősebben mutatkoztak az erdélyi román nemzeti mozgalomban. Ez az új fellendülés az 1890-es évek elején a nagy országos és nemzetközi visszhangot kiváltó Memorandum-mozgalomban tetőzött.

Az erdélyi román nemzeti mozgalom újjáéledésére igen jelentős hatást gyakorolt az önálló királysággá alakult Románia belső gazdasági és politikai megerősödése. Az 1880-as években rendszeressé váltak az erdélyi román politikusok és a romániai politikai pártok közötti kapcsolatok. A romániai közvélemény – elsősorban a fiatal értelmiség, amelynek soraiban egyre több volt az erdélyi származású – növekvő érdeklődéssel figyelte a magyarországi románok sorsának alakulását. A 70-es években az értelmiségi fiatalság körében egyre inkább erősödött és terjedt a Kárpátok két oldalán élő románok nyelvi és kulturális egységének tudata. Az 1880-as években Romániában és a Nyugat-Európában tanuló román egyetemi hallgatók több nacionalista szervezetet, lapot és folyóiratot létesítettek, s ezek egy része nem csupán a nemzeti szolidaritást, a kulturális egységet hirdette és munkálta, hanem a majdani politikai egyesülés előkészítését is feladatának tekintette. 1882-ben Bukarestben megalakult az erdélyi származású egyetemi hallgatók Carpatii egyesülete, amely nyíltan irredenta jellegű volt, s 1885-ben röpiratokban egyenesen fegyveres felkelésre és Magyarországtól való elszakadásra hívta fel az erdélyi románokat. Románia azonban a Monarchia szövetségese volt, s 1883-ban titkos szerződésben a hármasszövetséghez is csatlakozott, ezért kormányai hivatalosan elítélték a nacionalista-irredentista propaganda szélsőségesebb megnyilvánulásait (1886-ban például az említett felhívás szerzőit kiutasították). Az ellenzéki lapok viszont annál többet foglalkoztak az erdélyi románság kérdésével, s az ellenzéki politikai vezetők nyíltan támogatták a magyarországi román nemzeti mozgalmat. Különösen kiéleződött a helyzet 1888 után, midőn az ellenzékbe szorult liberális párt – jóllehet előzőleg, mint kormánypárt, maga is kénytelen volt fellépni az irredenta propagandával szemben – az erdélyi kérdés felvetésével igyekezett a konzervatív kormányt a parlamentben nehéz helyzet elé állítani. A liberális képviselők szemére vetették a kormánynak, hogy semmit nem tesz az erdélyi románok súlyos helyzetének javítása érdekében, s nem igyekszik a magyar kormányt nemzetiségi politikája megváltoztatására bírni, holott erre szövetségesei, Bécs és Berlin közvetítésével és támogatásával módja lenne.

A romániai liberális értelmiség e nacionalista köreivel állott szoros kapcsolatban az erdélyi román nemzeti politikusoknak az a fiatal nemzedéke, amelynek tagjai többségükben Bukarestben tanultak és kezdték pályájukat, majd hazatérve 1884-ben Nagyszebenben megindították a Tribuna című lapot. A lap, amelynek szerkesztője a kiváló író és publicista Ion Slavici volt, anyagilag és politikailag független volt mind a román nemzeti egyházaktól, mind a román nemzeti mozgalom korábban kialakult intézményeitől, még a nemzeti bizottság sem bírt rá tényleges befolyással, noha formálisan annak a lapja volt. A Tribuna levelezői hálózatának kiépítésével maga köré gyűjtötte az erdélyi és magyarországi fiatal román értelmiséget, s cikkeiben erőteljesen támadta mind a magyar kormány elnyomó, magyarosító nemzetiségi politikáját, mind a román nemzeti mozgalom konzervatív, megalkuvásra, egyezkedésre hajlamos elemeit. A lap szakított az erdélyi románok körében használatos latinizáló írásmóddal, s a nép nyelvén alapuló romániai irodalmi nyelvet és helyesírást honosította meg. A románok nyelvi és kulturális egységét hirdette, s nemzeti központjuknak Bukarestet tekintette. Kialakította és az ifjú román értelmiség körében elterjesztette a román nemzeti öntudat, a nacionalista ideológia új, korszerűbb megfogalmazását, kidolgozta és győzelemre vitte a nemzeti politikai harc új módszereit és taktikáját is. A tribunisták sikeresen elszigeteltek a korábban oly fontos szerepet játszó konzervatív főpapi irányzatot – amely éppen 1884 tavaszán kísérletezett egy új mérsékelt román párt szervezésével Miron Roman ortodox érsek irányítása alatt –, a Román Nemzeti Párton belül pedig fokozatosan háttérbe szorították a legális parlamenti küzdelem mellett állást foglaló mérsékeltebb politikusokat. A magyar politikai élet hivatalos fórumain való aktív részvétel helyett ők a magyar nemzetiségi politika túlkapásainak kíméletlen leleplezésére, az uralkodóval való jó viszony fenntartására, a román nép gazdasági és kulturális színvonalának emelése érdekében folytatott felvilágosító tevékenységre, valamint a Kárpátok két oldalán élő románok egyelőre kulturális, majd távolabbi célként politikai egyesülésének előkészítésére helyezték politikai és publicisztikai működésük súlypontját.

A Román Nemzeti Párt központi állandó bizottságába 1887-ben a tribunista fiatalok is bekerültek: az elnöki tisztet betöltő Ioan Rațiu mellett E. Brote lett az alelnök, Slavici pedig a főtitkár. Slavici-ot a következő évben sajtóperben egy évi államfogházra ítélték, s ennek kitöltése után Romániába emigrált, az erdélyi román mozgalomra azonban továbbra is fontos irányító befolyást gyakorolt. 1887-ben egyébként a magyarországi románok is passzivitásba vonultak. A karánsebesi kerület ugyan két ízben is román nemzeti jelöltet választott meg képviselőjéül, de azok egyike sem foglalta el helyét a parlamentben. A karánsebesi román választók végül is 1888-ban Mocsáry Lajosnak ajánlották fel a mandátumot, aki azt – a magyar nacionalista közvélemény és sajtó nagy felháborodására – el is fogadta.

A tribunisták befolyására a Román Nemzeti Párt központi bizottsága 1887-ben elhatározta, hogy a románok sérelmeit és kívánságait memorandumban terjeszti az uralkodó elé, tőle kérve védelmet a magyar kormányzat elnyomó politikájával szemben. A komité mérsékelt tagjainak (A. Mocsonyi, V. Babeș) javaslatára azonban a Memorandum benyújtását későbbi időpontra halasztották. Végül is az 1890. szeptemberi pártértekezlet utasítást adott az emlékirat elkészítésére, majd 1892 márciusában elhatározták annak átadását is.

Lábjegyzetek

  1. Idézi: Kemény G. Gábor, Iratok. I. 301–302.
  2. Emlékirat. A román választók képviselőinek Nagyszebenben… tartott egyetemes értekezlete megbízásából… Nagyszeben, 1882. 12.