Visszaeső agrártermelés

A Múltunk wikiből

Nem csekély súllyal esett latba a szabadságharc továbbfolytatása szempontjából, hogy Rákóczi országa korántsem volt jó gazdasági erőben, midőn a Habsburg-elnyomással szemben fölkelésre kényszerült. A századforduló néhány békésebb esztendejének meginduló erőgyűjtése még távolról sem tudta ellensúlyozni az anyagi alapnak az előző korszakból örökölt súlyos leromlását. S aztán, ahogy a hadakozás tovább s tovább tartott, nemcsak a röviddel előbb elért eredmények kerültek a háború megsemmisítéssel fenyegető kereszttüzébe, hanem az eredeti termelőerők is megfogyatkoztak.

Az még csak a mezőgazdasági kultúra kiterjesztésének vágta útját, hogy a szabadságharc kitörésével lényegében szünet állt be külföldiek beköltözésében, s aztán a korábbi török területre irányuló paraszti vándormozgalom áramlása is elakadt. Viszont már magára az addig folytatott termelésre hatott ki súlyosan a kíméletlen hadviselés, mely a hadbavonult népen kívül sok esetben a polgári lakosság, mindenekelőtt a parasztság életének, egészségének sem kegyelmezett, s a bevándoroltak településeit nagyrészt pusztulásba sodorta. De komoly kárt szenvedett a mezőgazdasági munka s annak eredménye már akkor is, ha a falubeliek megint csak úgy voltak, „mint az ágon ülő madarak”,[1] meg-megújúló fenyegetések közepett, szüntelen menekülésre készen. Még inkább, ha jobbnak látták a halálos veszély elől megfutamodni, abban bízva, hogy életükkel együtt részben meg tudják menteni azt is, ami megmaradásukhoz nélkülözhetetlen, a magukkal nem vihetőt lehetőleg fölégetve, hogy az ellenség prédájául ne maradjon. Ilyenkor már az időleges elfutás elszakította őket termőföldjüktől, melybe annyi munkát öltek, a helyhez kötő növénytermesztéstől. De a közvetlen fenyegetések elől való időleges elvonuláson kívül ismét bőven került sor tartós elköltözésre, elbujdosásra is. A vándormozgalom iránya ellenkezőre fordult, nagyrészt észak felé futott a nép, de máshova is, ahol valamelyest biztonságot remélhetett a rácok öldöklése, kínzásai és rabságba hurcolása és a császáriak elől, kik levágatással, faluja porrá égetésével, végső soron azzal fenyegették, hogy „irtóztató és halálnál keservesebb igájuk sullyát a szegény lakosoknak nyakába” vetik.[2] De olykor megfutamodtak fegyelmezetlen kuruc csapat elől is, ha attól kellett tartaniuk, hogy mind föléli, amit náluk talál. Mivel hadszíntérré vált szinte az egész ország, a parasztnép számos esetben nem lakhatta többé helyét, egész vidékek néptelenné váltak, súlyos kiesést okozva a mezőgazdasági termelésben.

Az önként vállalt menekülésekkel járó ellátási nehézségeket még tetézték az erőszakos elköltöztetések, melyekhez gyakran a termőtáj tönkretétele kapcsolódott. A császári sereg nemegyszer elkergette a lakosságot, s hasonló eredménnyel járt az is, mikor fölégette a falvakat s vágta népüket, megtorlásul azért, hogy a kurucokat befogadták vagy csak megtűrték maguk között. Olykor viszont ez utóbbiak szólították fel távozásra a parasztokat, hogy a közeledő ellenségnek ne legyen módja tőlük ellátást kicsikarni magának. Nyílt ütközetre való kiállás helyett főképp Forgách Simon kardoskodott az olyan harcmodor mellett, hogy a császáriak útjába eső vidéket kell elpusztítani előnyomulásuk megakadályozására. A fejedelem nem sok eredményt várt attól, midőn Károlyi Herbeville hadai előtt fölégettette a rákosi mezőket, ilyen megokolással: „Jobb, fenevadak lakják hazánkat, mint német, az eb.”[3] Rákóczinak kedve ellen volt a tájat ismét pusztasággá süllyesztő ilyen hadviselés; úgy vélte, a stratégiai haszonnál több kár származik abból, ha tönkreteszik az ország fontos termőterületeit, mert lakossága ínségre jut, s elidegenedik a szabadságharctól.

Ahol mégis meg tudott maradni a nép, sok esetben munkájának gyümölcse ment veszendőbe. A kor megszokott hadviselési módja ugyanis nagymértékben az ellenség helyi ellátási bázisainak tönkretételére irányult. Visszavonuló csapatok az előnyomulók elől lehetőleg magukkal vittek minden mozdíthatót, aminek az utóbbiak hasznát vehették, a szénaboglyáktól kezdve a gabonakereszteken át az éléstárak tartalmáig, a még kaszálatlan rétet s az éretlen gabonát lelegeltették, legázoltatták, a lábasjószágot elhajtották, amit nem tudtak magukkal hurcolni, sokszor fölégették, a házakat elhamvasztották. Gyakoriak voltak a portyázások is az ellenséghez tartozó falvakba, hogy onnan az állatállományt, s amit még lehet, magukhoz kaparintsák. Ebben főképp a rácok mutattak nagy jártasságot: a jószágot összeterelték, a többi zsákmányolt holmival megrakták gyors szekereiket, s ezekkel, meg a marhahajcsárok módján hajtott állatokkal sebtében elvonultak; a csapat zászlaja mellett csak a zászlótartó maradt. Kíméletlen erőszakkal ment végbe a lakosság kifosztása s javainak feldúlása a németek és segédcsapataik részéről, mert mint ellenséges földdel, úgy bántak az országgal. Amint Nagykőrös krónikása följegyezte: „a ráczok… a németekkel együtt vagy különösen is … helységek jószágainak pusztításokban semmi kímélést nem tettének, valamit elragadozhattanak, magok hasznokra fordították; a sok kárvallások után nagy szomorúságban és veszedelmes állapotokban forogván sorsa a városnak, ki marháit, ki lovait, ki gabonájának elhordását, ki házbeli jószágának elvitelét elméjébűl ki nem vetette, ki egy, ki más jószágát siratta.”[4] Nem számítva a katonai beszállásolás során nyújtottakat, csak német és rác hadaknak, s csupán a szabadságharc első négy esztendejében 527 hízott ökröt, számos igásállatot, tehenet, növendék jószágot, juhot, sertést, továbbá 357,5 t búzát, 322,4 t árpát, jóval több, mint 54,6 t zabot, nemkülönben kölest, szénát, bort is kénytelen volt adni a mezőváros összesen 111 ezer forint értékben, továbbá pénzben 5382 forintot, elragadtak ezenfölül a házakból több mint 13 ezer forint értékű fölszerelést. Rabutin vagy 80 ezer marhát hajtatott s roppant mennyiségű más élelemre valót hurcoltatott el Erdélyből 1706 őszi kivonulásakor, „nem hagyván mást az egész tartományban, csak puszta házakat”.[5]

A parasztságnak szinte teljes kiforgatása munkájának eredményéből arra vallott, hogy a császári hadvezetésnek távolról sem okozott gondot Magyarország népének pusztulása, sőt attól sem riadt vissza, hogy ehhez tevőlegesen hozzájáruljon. Még inkább napvilágra jött ez a népfogyasztó tendencia abban a hadijog semmibevételéhez kapcsolódó magatartásban, hogy a császáriak nem átallották az általuk elragadott s elpusztított, megélhetéséhez nélkülözhetetlen élelem újratermelésének eszközeitől is megfosztani a parasztságot. Vonójószágával együtt súlyos teher szekerezésére kényszerítették hosszú ideig tartó útra, s onnan nemegyszer nemcsak a fakó szekér, de az igásállatok sem tértek vissza, sőt gazdájuk sem. A rácok a Dél-Dunántúlról 1704-ben vagy 20 ezer igásökröt hajtottak el, a nagykőrösiektől pedig három esztendő alatt 607 igásökröt és 185 hámos lovat csikartak ki. Cegléd szárazmalmot hajtó jószág nélkül maradt, Pest vármegye több más helysége is úgy megfogyatkozott igaerőben, hogy 9–10 asszonynak kellett barom módjára a szárazmalmot hajtani, hogy kenyerük lehessen. Házi eszközök és kovácsszerszámok elvételén túl Heister nem habozott Esztergom környéki falvak lakosaitól, kik elűzésükbe nem akartak beletörődni, ekéiket és szekereiket elkobozni s máglyára hányva semmivé tenni. A császári csapatok, lévén maguk vasból való kézimalmokkal ellátva, válogatás nélkül elpusztították az országnak útjukba eső malmait, úgyhogy a nép sok helyt mozsárral kényszerült lisztet törni a gabonaszemekből. Dán segédcsapatok Torda körül a „szőlőhegyeket karóiktól megfosztották és marhájokkal az földig szőlőfáit kietették és elpusztították”.[6] Túl a meglévőtől való megfosztáson s részben annak tönkretételén, csupa olyan rombolás és pusztítás, mely a továbbélés lehetetlenné tételére tört. Ilyenre a hazájuk földjének termőképességét a lehetőségig óvó kurucok nem vetemedtek; Rákóczinak még az elpusztított vidékek és malmok helyrehozására is volt gondja. Maga a labancpárti Cserei Mihály így fakadt ki, midőn a pestis elharapózása tovább súlyosbította a helyzetet: „Ennek a szegény magyar nemzetnek olyan nyomorúsága, melyből mindjárt a német magának hasznat nem tud hajtani, az ország népe döglik a pestisben, az ő erszénye pedig telik pénzzel.”[7]

Lábjegyzetek

  1. Idézi: Takács János, Közteherviselés II. Rákóczi Ferenc korában. Zalaegerszeg, 1941. 201.
  2. Hornyik János, Kecskemét város története oklevéltárral. IV. Kecskemét, 1886. 495.
  3. AR: I. IX. 242.
  4. Balla Gergely, Nagy-Kőrösi krónika. Kiadta Szabó Károly és Szilágyi Sándor, Kecskemét, 1856. 80.
  5. Hornyik János, A ráczok ellenforradalm, 1703–1711. Századok, 1868. 697.
  6. Rákóczi Tükör I. 177.
  7. Cserei Mihály, Erdély históriája (1661–1711). Budapest, 1893. 475.


Mezőgazdaság (Mezőgazdaság és ipar a Rákóczi-szabadságharcban)Wellmann Imre
A szabadságharc mezőgazdasági erőforrásai Tartalomjegyzék A kimerülés felé