Vlagyimir Iljics Lenin

A Múltunk wikiből

születési neve Vlagyimir Iljics Uljanov, mozgalmi neven Lenin, oroszul Влади́мир Ильи́ч Улья́нов Ленин

Szimbirszk, 1870. április 22. [a régi orosz naptár szerint április 10.] – Gorki, 1924. január 21.
orosz ügyvéd, kommunista forradalmár,
a Szovjetunió első vezetője,
marxista gondolkodó, a leninizmus névadója és a
20. századi történelem kiemelkedő hatású alakja
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
1920 körüli, színezett portréja
1909.
Vlagyimir Iljics Lenin: Materializmus és empiriokriticizmus.
1917. április 17.
Lenin áprilisi tézisei.
1917.
Lenin: Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka című munkája.
1918.
Lenin: Állam és forradalom című munkája.

Tartalomjegyzék

Kovács Endre

A reakció

„A hírhedt felszabadítás – írta Lenin –, a parasztság leglelkiismeretlenebb kirablása, a parasztságon elkövetett erőszakos cselekedetek sorozata, a parasztság hallatlan kigúnyolása volt.”[1]

Erényi Tibor

A szociáldemokrata párt és a nemzetközi munkásmozgalom

Ugyancsak a századforduló idején következett be a szocialista mozgalom új, forradalmi pólusának kialakulása is. Létrejött az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt, amelyen belül 1903-ban a Lenin vezette baloldal jutott többségre. LeninHilferding német szocialista közgazdász munkásságát is figyelembe véve – feltárta az imperializmus alapvető jellemvonásait és kimutatta, hogy új, forradalmi korszak köszöntött be: az imperializmus, „a proletárforradalmak előestéje”. A lenini eszméket hordozó munkáspárt csak Oroszországban, „az imperializmus ellentmondásainak középpontjában” jött létre, de más országokban is kifejlődtek radikális politikai csoportosulások.

Munkásmozgalmi ellenzék: Alpári és csoportja

Az Alpári-ügyet a pártvezetőség az 1910. áprilisi kongresszus elé terjesztette azzal az indokkal, hogy Alpári különböző németországi szociáldemokrata újságokban rendszeresen támadja a párt politikáját. A pártvezetőség Alpári viszonylag mérsékelt kritikai felszólalása ellenére kizárási javaslatot tett, amelyet a kongresszus 101 szavazattal 56 ellenében elfogadott. A döntéssel nemcsak a küldöttek jelentős része, hanem Kunfi sem értett egyet. Az erős ellenállás arra mutatott, hogy a kizárást a szociáldemokrata funkcionáriusok jelentős része diktatórikus eljárásnak tartotta és saját jogait is veszélyeztetve látta. A kongresszus döntését a baloldali ellenzék az Internacionálé 1910. augusztusi koppenhágai kongresszusa elé terjesztette. Az ügy a Nemzetközi Iroda döntőbírósága elé került, amely a baloldal: Lenin, Luxemburg, Zetkin és mások tiltakozása ellenére a kizárást tudomásul vette.

A szociáldemokrata agrárprogram ügye

A Lenin vezette bolsevik párt a végső célokat, a mezőgazdasági termelőeszközök társadalmi tulajdonba vételét, a szocialista mezőgazdasági nagyüzem létrehozását illetően Kautsky nézeteit osztotta. Az 1905–1906. évi oroszországi parasztmozgalmak tanulságait levonva azonban minden erővel támogatta a parasztságnak az úri nagybirtok elkobzására irányuló forradalmi demokratikus küzdelmét. Azt vallotta, hogy a feudalizmus maradványainak maradéktalan széttörése után maguknak a parasztság küldötteinek kell majd dönteniük a köztulajdonba vett föld birtoklásáról.

A munkásság harca az erősödő reakció és a háborús készülődés ellen

A pártvezetőség állásfoglalása ekkortájt lényegében összhangban volt a II. Internacionálé által meghatározott alapelvekkel. Az 1907. évi stuttgarti kongresszus a baloldal, Lenin, Rosa Luxemburg és mások kezdeményezésére két alapelvet rögzített le. Először: a munkáspártoknak mindent el kell követniük a háború kitörésének megakadályozása érdekében. Másodszor: ha a háború mégis kitörne, a befejezésért folytatott küzdelmet össze kell kapcsolni a társadalmi forradalom ügyével, a háborús válság során arra kell törekedni, hogy a fennálló politikai rendszert megdöntsék, a tőkésosztály uralmának felszámolását meggyorsítsák.

Galántai József

A zimmerwaldi mozgalom és a magyar szociáldemokrácia

„Már 1915-től kezdve – írta Lenin – világosan megmutatkozott minden országban a régi, elkorhadt szocialista pártok szakadásának folyamata, a proletariatus tömegeinek eltávolodása a szocialsoviniszta vezérektől balfelé, a forradalmi eszmék és érzelmek, a forradalmi vezérek felé.”[2] Ez a helyzet a háborús kormány kiszolgálásában tartózkodóbb centrista csoportokat arra ösztönözte, hogy a háborús kormánnyal való nyílt szakítás nélkül demonstrálják békére irányuló törekvésüket. Ily módon a nemzetközi munkásmozgalomban a forradalmi irányzat mellett különböző háborúellenes irányzatok alakultak ki.

1915 tavaszán és kora nyarán, miután a Nemzetközi Szocialista Iroda, illetve a skandináv és holland pártok kudarcai a háborút támogató pártok összebékítésére már nyilvánvalóak voltak, az olasz és a svájci szocialista párt megkezdte a háborúellenes irányzatok nemzetközi konferenciájának előkészítését. A konferencia a svájci Zimmerwaldban 1915. szeptember 5-én ült össze. A második konferenciát 1916 áprilisában Kienthalban tartották. A konferenciák centrista többségé lényegében pacifista álláspontra helyezkedett. Elutasította a háborút, sőt a balrább álló centristák követelték a háború elleni harcot is, de nem fogadták el Leninnek a béke forradalmi úton való kiharcolására irányuló és a sovinizmusnak behódolt szocialista vezérekkel teljesen szakító stratégiáját. Lenin megszervezte a zimmerwaldi baloldalt, amely a későbbi III. Internacionálé előfutára lett.

A pacifizmus és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt

Lenin szembefordult az imperialista békén munkálkodó pacifista politikával, mert az – mint rámutatott – elősegíti a burzsoázia tervét, „hogy békés úton lefegyverezze a proletárok millióit”. „A forradalmi helyzet adva van Európában. Adva van a tömegek óriási elégedetlensége, forrongása és elkeseredettsége. Ennek az áradatnak erősítésére kell összpontosítaniok a forradalmi szociáldemokratáknak minden erejüket. A forradalmi mozgalom erejétől függ majd, sikere esetén, a szocializmus győzelme Európában, és az, hogy ne imperialista fegyverszünet jöjjön létre…, hanem valóban tartós és valóban demokratikus béke!”[3] Amíg a béke forradalmi kiharcolása csak a jövő kérdése volt, Lenin a háború elleni harcban együttműködött a zimmerwaldi pacifista többséggel. Most szétváltak az utak.

A breszti béke. A Monarchia egyéb tárgyalásai a háború befejezése érdekében.

Bár időközben Kievben is megdőlt a Rada hatalma, és ott is szovjet hatalom alakult, február 9-én aláírták a Radával a békeszerződést, amely Ukrajnát kiszolgáltatta Németországnak és a Monarchiának. Azután 24 órai lejárattal ultimátumot adtak át a szovjet küldöttségnek, amelyben a már előterjesztett annexiós követelések elfogadását és Ukrajna kiürítését követelték. A feltételek el nem fogadása következtében a fegyverszüneti egyezményt felmondottnak tekintették. Február 18-án a német hadsereg megkezdte előnyomulását. Ekkor sikerült Leninnek a Központi Bizottság többségét meggyőznie arról, hogy a forradalom megmentése érdekében el kell fogadni a diktátumot. Az ultimátum elfogadását 19-én táviratilag közölték a németekkel, de azok tovább folytatták a támadást. A szovjet kormány ellenállásra szólította fel a népet. Ezekben a harcokban született meg a Vörös Hadsereg. A német kormány február 23-án újabb – még súlyosabb követeléseket tartalmazó – ultimátumot küldött. A Központi Bizottság többsége a kényszerhelyzetre tekintettel az elfogadás mellett döntött, és március 3-án aláírták a breszti békét.

Siklós András

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és baloldali ellenzéke

Kun Béla a háború előtt Erdélyben vett részt a munkásmozgalomban, 1916-ban az orosz fronton hadifogságba jutva, a tomszki hadifogolytáborban szervezte a hadifoglyok forradalmi mozgalmát, és az elsők között csatlakozott – még az októberi forradalom győzelme előtt – a bolsevikokhoz. 1917 végén Pétervárra utazott, ahol személyesen is megismerkedett Leninnel.

A szovjet kormány felhívása az osztrák-magyar állam dolgozó népéhez

A teljes cikk.

A Kommunisták Magyarországi Pártjának megalakulása

Kun Béla másnap, 18-án, két ízben is találkozott a baloldal vezetőivel, akik közül az első megbeszéléseken Rudas László, Vágó Béla, Szántó Béla, László Jenő, Korvin Ottó, Hirossik János vett részt. 19-én Bécsbe utazott, hogy felvegye a kapcsolatot az osztrák baloldallal, és átadja Lenin üdvözletét a börtönből szabadult Friedrich Adlernek.

Felvilágosító és szervező munka a tömegek körében

Először jelentek meg magyar nyelven az oroszországi forradalom vezetőinek írásai; Lenin munkái közül az áprilisi tézisek és a harmadik szovjetkongresszuson elmondott beszéd („A harc útja” gyűjtőcím alatt, Kun Béla Lenin tevékenységét méltató előszavával); majd később Rudas László fordításában az „Állam és forradalom”.

Hajdu Tibor

A szocialista forradalom békés győzelme

A legilletékesebb: Lenin, helyeselte a merész döntést, sőt példaként állította más országok proletárjai elé: „… bármilyenek legyenek is azok a nehézségek, melyekkel Magyarországnak kétségtelenül meg kell küzdenie, mi itt a szovjethatalom győzelmén kívül, erkölcsi győzelmet is arattunk. A legradikálisabb, a legdemokratikusabb, megalkuvó burzsoázia elismerte, hogy a legnagyobb válság pillanatában, amikor a háborúban kimerült országot újabb háború fenyegeti, a tanácshatalom történelmi szükségszerűség.”[4]

A békés győzelem első feltétele, természetesen, a forradalom táborának ereje és egysége. A forradalom tömegbázisa a győzelem első napjaiban és heteiben volt a legszélesebb s a legszilárdabb. A munkásosztály szinte egy emberként vállalta a diktatúrát. A háború és az azt követő gazdasági válság hatására nemcsak a szó szoros értelmében vett proletárok helyeselték a kapitalista magántulajdon rendjének felváltását a köztulajdon rendjével, hanem az urak háborújában szenvedett katonák, a rokkantak és hadiözvegyek, a lerongyolódott kisemberek, a kisfizetésű kereskedelmi, hivatali, ipari alkalmazottak is, akiknek helyzete viszonylagosan a munkásokénál is többet romlott, a cselédek és a társadalom más páriái, akik csak az első forradalomban ébredtek emberi öntudatra. A szegényparasztság a földért vívott harc győzelmét látta március 21-ben.

Paradox módon a forradalom békés győzelmét segítette az ország reménytelen külpolitikai helyzete, a nemzeti katasztrófa. A Vix-jegyzéket csak forradalmi, szocialista kormány utasíthatta vissza. A nagybirtok és a nagytőke ekkor már elég világosan látta, hogy számára nincs más választás, mint a győztesek által kijelölt határok elfogadásával beilleszkedni a bolsevizmus ellen harcolók frontjába, de miután a háborúban fő érve a történelmi határok védelme volt, önmagának adta volna meg a politikai kegyelemdöfést, ha a proletárkormány honvédő felhívásával úgy száll szembe, hogy a jegyzék elfogadását javasolja.

A szélesebb polgári-középosztályi rétegek, a polgári értelmiség politikai spektrumában ekkor nem a szocializmussal való szembenállás, hanem az ellenforradalmi reakcióval szemben elfoglalt álláspont volt a meghatározó. Ezt bizonyítja, hogy már a március közepén kialakult „választási” hangulatban mindinkább elszigetelődött a BethlenLovászyHeinrich-féle jobboldali blokk. Lovászy, aki a Károlyi-párt szakadásakor Károlyi óriási tekintélye ellenére is magával vitte a többséget, most egymás után vesztette el híveit, s legszívesebben maga is visszafordult volna; Nagyatádi Szabó István szakított a Pallavicini-féle „kisgazdákkal”, és határozottan Károlyi mellé állt. A választásokon így a Polgári Blokk fő reménysége az egyházi támogatás maradt. A nemzetgyűlési választás elmaradása és az új forradalom azonban mérsékelte a klérus politikai szerepét. Csernoch hercegprímás befolyását a háttérből igyekezett érvényesíteni, hogy elkerülje az éles összeütközést a hatalommal. A klérus militáns élharcosait, gróf Mikes püspököt, Pehm (Mindszenty) hitoktatót már a Berinkey-kormány internáltatta. Az alsópapságot nem hagyta érintetlenül a forradalom szelleme; nem véletlen, hogy Persián Ádám, a polgári forradalom kormánybiztosa március 21-e után a katolikus alsópapság „magyar és proletár szívére” apellál, mikor az imperializmus – és nem a vallás – ellen harcoló Tanácsköztársaság támogatására szólítja fel. Az egyházak nem üdvözölték ugyan március 21-ét, de nem is gondoltak aktív ellenállásra. A politikában elszigetelődött uralkodó osztályok egyik fő támasza, az egyház, egyelőre a passzivitást választotta.

Másik fő támasza: az államapparátus és a tisztikar, szintén képtelen volt az aktív fellépésre. A civil államgépezetet megbénította egyrészt a Berinkey-kormány ingadozása, másrészt a munkás- és nemzeti (paraszt-) tanácsoknak már a fordulat előtt nagyra nőtt hatalma. A tisztek, bár többségükben nem voltak hívei a vörös forradalomnak, ragaszkodtak az egzisztenciájukat jelentő hadsereghez, s hazafiságból is – mely azonban a nacionalizmus jegyeit viselte – készek voltak részt venni a honvédelemben. Így a tisztikar legreakciósabb, a régi uralkodó osztályokhoz legszorosabban kötődő rétege sem szánta el magát ellenforradalmi fellépésre, hiszen az adott hangulatban nem számíthatott a parancsnoksága alatt álló egységekre. A ”fehér” tisztek legmarkánsabb vezéregyénisége, Gömbös Gyula már a Magyar Országos Véderő Egyesület februári feloszlatása után Bécsbe menekült. Az aktív ellenforradalmi szervezetek (Székely Nemzeti Tanács, Felvidéki Liga, Ébredő Magyarok Egyesülete, Magyar Országos Véderő Egyesület), az egyetemi és papi csoportok a március 21. utáni napokban nem hallattak magukról.

Az ellenforradalom gyengeségét pillanatnyi helyzetén túl mélyebben fekvő ok is magyarázza. 1918 előtt tömegpártok, tömegszervezetek hiányában – az egyházaktól eltekintve – az uralkodó osztályok fő eszköze az államapparátus volt. A Monarchia összeomlása után azonban csonka magyar államapparátus maradt: a hadsereg zöme nem tartozott a magyar államhoz; nem volt önálló magyar külpolitikai apparátus; a legyőzött államok közül Magyarország szinte az egyetlen volt, amelynek uralkodó körei nem rendelkeztek kiépített nyugati kapcsolatokkal. Az országhatárok megváltozása szétzilálta az amúgy is Bécs, sőt egyre inkább Berlin gyámkodásához szokott uralkodó osztályok sorait. A harcedzett, a forradalomban öntudatosabbá és szervezettebbé váló munkásosztállyal szemben nem állt politikailag szervezett, önálló, modern tőkésosztály, az ellenforradalom harcképes osztagai sokkal inkább a letűnő arisztokráciához és dzsentri réteghez kapcsolódtak még. Ez a körülmény elősegítette ugyan a forradalom békés diadalát, de hamarosan megmutatkozott, hogy hiba volt lebecsülni a megdöntött régi rendszer erejét és tartalékait.

Magyarországra is vonatkozott Lenin figyelmeztetése egy 1919 májusában mondott beszédében: „A nagy forradalmak, még ha békésen kezdődtek is, mint a nagy francia forradalom, ádáz háborúkkal végződtek, amelyeket az ellenforradalmi burzsoázia indított.”[5]

A Tanácsköztársaság kapcsolata Szovjet-Oroszországgal

Fájl:A magyar és a szovjet Vörös Hadsereg helyzete 1919 áprilisában és júniusában.jpg
A magyar és a szovjet Vörös Hadsereg helyzete 1919 áprilisában és júniusában
Szovjet-Oroszország harcban álló munkásai és katonái érezték a legnagyobb lelkesedést a második proletárforradalom iránt, melyben a nyugat-európai szocialista átalakulás kezdetét látták. Ez a meggyőződés sugárzik Lenin ismert nyilatkozataiból.

„…látjuk, hogy az a mag, amelyet az orosz forradalom elvetett, kikél Európában – mondta Lenin 1919. március 23-án. – Ez azt a feltétlen, rendíthetetlen meggyőződést érleli meg bennünk, hogy bármilyen súlyosak legyenek is azok a megpróbáltatások, amelyek még ránk zúdulhatnak,… a szocializmus győzni fog az egész világon.”[6]

Ismeretes, hogy Leninnek kételyei is voltak a Tanácsköztársaság kikiáltásának sajátos körülményei miatt. Ugyancsak március 23-án, Kun Bélához intézett táviratában feltette a kérdést: „milyen tényleges biztosítékai vannak arra vonatkozóan, hogy az új magyar kormány valóban kommunista”, de hogy ne keltse azt a látszatot, mintha sok száz kilométer távolságból, pontos információk nélkül ítéletet akarna mondani, hozzáfűzte: „Teljesen kétségtelen, hogy a magyar forradalom sajátos feltételei között hibás lenne a mi orosz taktikánk minden részletében való puszta utánzása.”[7] A következő napok eseményei és Kun Béla optimizmustól áthatott válasza mindenesetre megnyugtatták, legalábbis a lényeget illetően: „teljes mértékben meggyőződtünk arról, hogy a magyar forradalom egyszerre, rendkívül gyorsan, kommunista vágányra állt át”.[8]

A kormányzótanács már első kiáltványában Szovjet-Oroszország szövetségesének nyilvánította a Tanácsköztársaságot. Szovjet-Oroszország, és különösen az ukrán Vörös Hadsereg vezetői minden lehetőt megtettek a Kárpátokon keresztül tervezett áttörés érdekében. A magyar forradalmárok erre számítottak is. Az antant vezérkarában ugyancsak ismerték ezeket a terveket, és siettek az Északkeleti-Kárpátok vonalát mindkét oldalon biztos katonai kordonnal lezárni és így meggátolni, hogy a „bolsevizmus bacilusai” Magyarországról kiáradhassanak.

A magyar Vörös Hadsereg számára a közös front kialakítása elsősorban nagy morális gyarapodást jelentett volna: stratégiai szempontból stabilizálta volna a Tanácsköztársaság helyzetét, megszüntette volna azt a lehetőséget amely a Tanácsköztársaság fennállása idején mindvégig fenyegetett –, hogy az antanthadseregek kivédhetetlen támadása minden irányból bármely órában megindulhat.

A szovjetköztársaságok katonai egyesülésének lehetősége valóban fennállt, ha nem is volt olyan egyszerű kérdés, mint Budapesten hitték. Miután az orosz–ukrán Vörös Hadsereg ezen a fronton néhány hónap alatt több száz kilométert nyomult előre, úgy tűnt, pár hét alatt maga mögött hagyhatja a hátralevő 200–300 kilométert. Annál is inkább, mert Nyugat-Ukrajna területén sok tekintetben a magyarországihoz hasonló volt a politikai helyzet, s számítani lehetett arra, hogy a nyugatukrán „népköztársaságban” is fölülkerekednek a baloldal hívei.

Március 21-e és az ukrán Vörös Hadsereg sikerei hatására Nyugat-Ukrajnában újra szocialista kormány alakult, amelynek politikájára nagy hatással volt több, addig kommunistaellenes partizáncsapat átállása a Vörös Hadsereghez.

Kun Béla azonnal felmérte a nyugat-ukrajnai helyzet megváltozásának jelentőségét a Tanácsköztársaság számára, hiszen a békés fordulat megnyitotta volna az utat Budapest és Kijev között. Ezért felajánlotta a Bécsbe menekült szocialista vezetőnek, Vinnicsenkónak, hogy közvetít közte és Lenin között. Bár a politikai kompromisszumot nem sikerült létrehozni, a Tanácsköztársaság számára így is megmaradt egyelőre az a remény, hogy ha az ukrán Vörös Hadsereg átlépi Kelet- és Nyugat-Ukrajna határát, a megkezdett tárgyalások megkönnyítik Petljura leverését és a békés megegyezés kiharcolását.

Külpolitika és nemzetiségi politika

Kun Béla mint külügyi népbiztos a Szovjet-Oroszországgal való együttműködést tartotta a legfontosabbnak. Első teendői közé tartozott a csepeli szikratáviró segítségével felvenni a közvetlen kapcsolatot Leninnel; Csicserin szovjet külügyi népbiztossal is állandó érintkezésben volt. Csicserin révén a magyar kormány friss információkkal rendelkezett Szovjet-Oroszország belső és külső eredményeiről, jól ismerte az aktuális problémákat. A szovjet külügyi népbiztos nagyra becsülte a Tanácsköztársaság jelentőségét, információkkal, tanácsokkal látta el, lelkesítette, kitartásra buzdította Kunt. Ebben nem volt olyan megfontolt, mint Lenin, és nem vette eléggé figyelembe, hogy Kunnak sokszor inkább csillapításra, mint lelkesítésre van szüksége.

A tanácsrendszer kiépítése

A proletárdiktatúra államának létrehozása terén a Tanácsköztársaság a LeninÁllam és forradalom” című művében lefektetett elveket tekintette irányadóknak, tehát a régi állam felváltását a munkásság tanácsrendszerben megvalósuló közvetlen uralmával, diktatúrájával.

Ez a diktatúra a szocializmus történelmileg rövid idő alatt való felépítésére szólt, abban a reményben, hogy a proletárállam hamarosan átadja helyét az osztály és állam nélküli kommunista társadalomnak. Lenin útmutatásából indultak ki, miszerint a burzsoá államot „össze kell törni”, megértve, hogy ez nem egyszerűen a régi tisztviselők újakra cserélését jelenti, hanem azt, hogy a rövid időközökben megújuló tanácsok által „a kiváltságos kisebbség külön intézményei (kiváltságos hivatalnokok, az állandó hadsereg parancsnoksága) helyett maga a többség közvetlenül hajthatja végre az elnyomást, és mennél inkább vesz részt az egész nép az államhatalom teendőinek gyakorlásában, annál kevésbé lesz szükség erre a hatalomra”. Ebből következik „a hivatalos személyek teljes választhatósága, az, hogy bármikor s kivétel nélkül elmozdíthatók, hogy fizetésüket a közönséges munkás-munkabér színvonalára csökkentik”.[9]

A Tanácsköztársaság államának alapja a tanácsrendszer volt. A községi, kerületi tanácsokat a választók által szabadon módosítható hivatalos lista alapján választották; választó és választható volt minden 18 éven felüli férfi és nő, kivéve a kizsákmányolókat és a papokat. Ilyenformán a választók köre még a Berinkey-féle igen demokratikus választójogi törvényben meghatározottnál is szélesebb volt, s nem véletlenül adtak választójogot a fiataloknak. A járási, megyei, budapesti és országos tanácsokat a lenini elveknek megfelelően közvetett szavazással, tehát az alsóbb fokú tanácsok ülésén, azok tagjai közül választották. A tanácsok mandátuma 6 hónapra szólt, de egyes vagy összes tagjaik bármikor visszahívhatók voltak. A visszahívhatóság realitását éppen a közvetett választási rendszer biztosította, a tanácsok beszámoltathatták és visszahívhatták a magasabb tanácsba delegált tagjaikat.

A magyar állam szervezetében új vonás volt a tanácsrendszer alapján létrehozott járási önkormányzat. A döntés itt is a tanácsoké volt, az apparátust viszont, amelyben nagy számmal megtartották a régi tisztviselőket is, igyekeztek – több-kevesebb sikerrel – alárendelt, végrehajtó szervként kezelni. Különleges helyet foglalt el a főváros 500 tagú tanácsa, amelynek a kerületek képviselői között tagja volt a legtöbb népbiztos és más fontos vezető is, és a nemegyszer gyors döntést kívánó válságos helyzetekben hivatott volt az ország proletariátusa nevében állást foglalni. A tanácsokat permanenciában működő intéző bizottságok, az úgynevezett direktóriumok vezették, melyeket a tanácsülés plénuma választott és nemritkán cserélt. A megyei és városi tanácsok, valamint – mintegy az üzemi tanácsok nevében – a szakszervezetek választották a Tanácsok Országos Gyűlését.

A helyi tanácsok a szükséghez mérten, sőt többnyire azon túl is megtartották a régi tisztviselőket. Sok tanács reformista szelleme mellett ez alapjában a békés átmenet következménye volt: a tisztviselők nem helyezkedtek nyíltan szembe a proletárdiktatúrával, mint Oroszországban. így megtartásuknak pozitív politikai jelentősége is volt; az elbocsátottak tömege a feszültséget, az aktív ellenforradalom táborát növelte volna. Helyükön maradva azonban sokan szabotáltak, támogatták az ellenforradalmat (bár korántsem olyan mértékben, mint utólagos – az ellenforradalmi korszak alatti – dicsekvéseikből hinni lehetne). Annál inkább tehették ezt, mert sok helyen a régi rendszer politikai főtisztviselőit – alispánt, főszolgabírót – más, kisebb beosztásban ott tartották a tanács apparátusában. Sőt, néhány megyében egy ideig a direktórium mellett az alispáni hivatal is folytatta működését, és igyekezett megtartani legalább az adminisztratív ügyek intézését. A politikai igazgatást azonban e megyékben is a megyei tanács direktóriuma tartotta kezében. A tanácsok igen fontos kiegészítője volt a szakbizottságok rendszere, mely részben tanácstagok, részben a tanács által választott szakértők részvételével szakszerűbbé és hatásosabbá tette a tanács munkáját, például az iskolaügy terén.

A helyi, megyei tanácsok igen széles hatáskörrel rendelkeztek, s ezt gyakran túl is lépték, hiszen számos kérdést nem tudtak 133 nap alatt rendeletileg szabályozni, a régi szabályokat azonban nem mindig lehetett a szocializmus szellemében alkalmazni. Viszont a fölöttes tanácsnak és intéző bizottságának jogában állt az alárendelt tanács minden határozatát hivatalból megváltoztatni. Nem terjedt ki a megyei tanácsok hatásköre a termelés irányítására. Heves viták folytak a rendőrség és csendőrség helyett életre hívott Vörös Őrség alárendeltségéről. A tanácsok joggal bizonygatták a Vörös Őrség vegyes összetételének veszélyeit, a mindennapos ellenőrzés fontosságát, de csak azt érték el, hogy a karhatalmat a helyi direktóriumokkal való együttműködésre utasították. Néhány megyei tanács saját karhatalmi csapatot szervezett.

A szocialista állam kiépítésének egyik alapvető problémája volt a központi hatalom és a megyei, városi tanácsok viszonya. A megyéket belügyi és egyéb központi politikai biztosok útján ellenőrizték, akik sokszor alig tudták összefogni a gyenge helyi tanácsot, nemegyszer viszont ellentétes rendelkezéseikkel, „komisszárdiktatúrával” ők maguk nehezítették annak munkáját. A tanácsok esetenként éppen olyan kérdésekben kívántak teljes önállóságot, ahol szükségszerűen ütközött össze az országos és a helyi érdek (például az élelmiszerkészletek elosztása). Viszont sok olyan központi rendelkezést is kiadtak, amelyek a megyei tanács szeme láttára okoztak károkat, figyelmen kívül hagyták a helyi sajátosságokat.

Megtörtént, hogy a járási tanács kiutasította a központi megbízottakat a járás területéről, míg végül május 10-én a központi párttitkárság megtiltotta, hogy olyan politikai megbízottak, akiket nem a párttitkárság vagy a Belügyi Népbiztosság küldött ki, politikai ügyekbe avatkozzanak. Főleg a fiatal, lelkes, de tapasztalatlan és a vidéket nem ismerő kiküldöttek keltettek itt-ott pánikhangulatot a magántulajdon megszüntetéséről vagy a házasság idejétmúlt intézményéről szóló elmélkedéseikkel, ha elragadta őket a szónoki hév az érdeklődő falusi közönség láttán. Ahol a helyi tanács erős volt, munkáját csak zavarta a sok megbízott; viszont az eldugott hegyi falvakba vagy a demarkációs vonal menti senki földjére sokszor a központi megbízottak vitték be a forradalom szellemét, pedig talán csak az egyházi javak összeírására vagy tojásfelvásárlásra küldték ki őket.

A tanácsok összetételére vonatkozó adataink szerint mind a tagok, mind a vezetők között a fizikai dolgozók, nagyrészt munkások voltak többségben. Alkalmasságuk foka különböző volt, de nemigen maradt alatta a régi vármegyei urakénak. Kisebb visszaélések, marakodások elég gyakoriak voltak, nagyobbak igen ritkán fordultak elő.

A kormányzótanács kezében rendkívül nagy hatalom összpontosult, különösen június közepéig, mikor a pártkongresszus megválasztotta a pártvezetőséget, a Tanácsok Országos Gyűlése pedig az államfői jogokat gyakorló 150 tagú Szövetséges Központi Intéző Bizottságot.

A népbiztosságok többsége sok új munkaerő bevonásával, de lényegében a régi miniszteriális szervezet bázisán alakult. Miután a régi emberek legalább formálisan megmaradtak, a létszám felduzzadt: például a Közoktatásügyi Népbiztosságé a korábbi három és félszeresére. A Népgazdasági Tanács viszont jórészt a régi minisztériumoktól független szervezettel rendelkezett, miután az egykori kereskedelem- és iparügyi minisztérium nem is lehetett berendezkedve az ipar, a népgazdaság központi irányítására. A háború végén a mérnökök között kibontakozott szocialista mozgalomnak köszönhető, hogy sok szocialista vagy haladó gondolkodású vállalati mérnököt tudtak bevonni az ipar irányításába, az 1200 új alkalmazott jó része közülük került ki.

A központi hivatalok közül a minisztériumokon kívül csak a legfontosabbakat szervezték át vagy szüntették meg (fővárosi lakáshivatal, bíróságok, csendőrség stb.). Megtartották a régi közigazgatás olyan elemeit, amelyek csak közvetett kapcsolatban álltak az állam elnyomó funkciójával, tehát nem voltak ellentétesek a szocialista rendszerrel, és úgy tervezték, hogy a szükséges átalakítással végleg meg is hagyják azokat. Ilyenek voltak a közlekedési, hírközlési, tanügyi, egészségügyi, kulturális intézmények, bizonyos gazdasági szervek.

A régi államapparátus likvidálásáért folytatott harc tehát egyelőre az apparátus megkétszerezésére vezetett. A folytonosság biztosítása érdekében a régi bürokrácia vázát addig meg kellett tartani, amíg mellette fel nem épült az új államigazgatás. A „régi és új bürokrácia” együttélése nem volt békés, a kommunisták a régi államapparátus teljes lerombolását követelték, a szociáldemokraták valami osztályokon felülemelkedő humanizmus nevében védték mindazokat, akik hajlandók voltak tovább szolgálni. A munkások hangulata sok helyütt mérnök- és tisztviselő-ellenes volt, a gazdasági vezetőknek fel kellett lépniük e jelenség ellen. A jobboldali szakszervezeti ellenzék viszont azt hirdette, hogy az új bürokrácia rosszabb, mint a régi. 1919-ben tehát az egyesült párt nem vehette teljesen saját kezébe az állam irányítását, inkább – s ez gyengeségét mutatja – bizonyos fokig összeolvadt az állammal. A tanácsokban feltörő spontán forradalmiság sok hiányt pótolt, de bizonyos esetekben élesen jelentkezett a tudatos irányító, koordináló erő hiánya. Így volt ez a munkásság és parasztság érdekei különbözőségének fennmaradásában és megmerevedésében, ami a tanácsrendszerre is kihatott: az egyre jobban működő városi tanácsokkal szemben a falusi tanácsok jelentős része a Tanácsköztársaság utolsó heteiben passzívvá vált.

A legtöbb nézeteltérés a szorosan vett erőszakszervezet funkcionálása körül volt. A Vörös őrség összetételéről az első napokban elég éles viták folytak, míg Végül kompromisszum született: a rendőrség és a csendőrség szervezeti kereteit nem tartották meg, de a legénységet és a tisztikar nagy részét is beolvasztották a munkásokkal, leszerelt katonákkal megerősített Vörös Őrségbe. Budapesten legalább a szocialista vezetés biztosítva volt, vidéken a Vörös Őrség szerepe összetételétől és a helyi viszonyoktól függött. Az alakulatok jelentős része megállta a helyét, de nemegyszer előfordult, hogy az ellenforradalmi szervezkedés a helyi tanácstól, pártszervezettől független Vörös Őrség soraiból indult ki.

Budapesten több ütőképes, forradalmi szellemű munkáskülönítményt állítottak fel. A legnevezetesebb a kommunista pártőrségből, matrózokból és tengerészekből alakult, mintegy 200 tagú Cserny-különítmény volt, a „Lenin-fiúk”, akik ellenforradalmi megmozdulások esetén rendszerint a karhatalmat szolgáltatták.

Az 1918–1919. évi forradalmak művelődéspolitikája

Nagy példányszámban adták ki Marx, Engels, Lenin és a szocializmus más teoretikusainak műveit; munkaközösség alakult A tőke magyar fordításának előkészítésére.

A kormányzótanács újjáalakulása

A kormányzótanács igazi vezetője Kun Béla volt, akit mindenki Lenin, az oroszországi forradalom magyarországi küldöttének és mintegy az új internacionálé képviselőjének tekintett. Ő maga is így látta feladatát, ebben a minőségében igyekezett egységbe fogni a kommunisták és a szociáldemokraták különböző csoportjait.

A román hadsereg előrenyomulásának megállítása a Tisza vonalán

Lenin április 21-e körül még utasította a Vörös Hadsereg főparancsnokát: „A Galícia és Bukovina egy részébe történő előnyomulás a Tanács-Magyarországgal való kapcsolat miatt szükséges ”E feladatot minél gyorsabban és tartósabban meg kell oldani.” De május 5-én már kénytelen figyelmeztetni az ukrán vezetőket, hogy Gyenyikin leverése érdekében időlegesen véget kell vetni a „Románia felé való fordulásnak”[10]

Stromfeld haditerve. Az északi hadjárat első sikerei.

Szamuely Tibor, miután kalandos úton, repülőn és vonaton 10 nap alatt megjárta Moszkvát és Kijevet, május 31-én tájékoztatta a kormányt Leninnel és munkatársaival folytatott tárgyalásairól.

Ellenforradalmi tevékenység a győzelmes hadsereg hátában

A proletárdiktatúrát gyengítette, hogy megélénkült az „Abonyi utcai összeesküvők” tevékenysége; Peyer, Miákits, Jászai Samu és mások május végén többször tárgyaltak Freeman kapitánnyal, és azt próbálták kipuhatolni, vajon az antanthatalmak elismernének-e egy kommunisták nélküli „szakszervezeti” kormányt. Freeman jelentése szerint rögtön és készségesen elfogadták az általa szabott feltételeket: az együttműködés megszüntetését Szovjet-Oroszországgal, a külföldi propaganda felfüggesztését, a magántulajdon elvén alapuló társadalmi rend visszaállítását és „szabad választások” kiírását.

Freeman június 2-án Bécsbe utazott referálni főnökének, Cuninghame ezredesnek, aki nem bízott a terv sikerében, mivel nem látott lehetőséget a Tanácsköztársaság belülről való megdöntésére. Kun ismerte a titkos tárgyalások menetét, s Leninhez fordult, aki „Üdvözlet a magyar munkásoknak” című üzenetével meg is adta a segítséget. A május végén és június elején tartott szakszervezeti értekezletek, amelyeken Lenin üzenetét is hevesen vitatták, végül a diktatúra mellett foglaltak állást; a fővárosi vasmunkások bizalmiértekezlete június 2-án elítélte Miákitsék tárgyalásait.

A párt és az ifjúsági szövetség kongresszusa

Kétségtelen, hogy a párt szerepének lenini értelmezése elég zavaros formában jutott el a magyar kommunistákhoz. Így a munkásosztály fogalmának tisztázatlanságával is összefügg, hogy a szociáldemokraták a szakszervezeteket, a kommunisták a munkástanácsokat tartották a párttal egyenrangúnak, bár itt az elméleti torzulás a valóságos magyarországi helyzet sajátosságát tükrözi. Az a felfogás azonban, amely a pártépítés elvi és gyakorlati hibáit a forradalom veresége egyik fő okának tette meg, alaptalan és csupán az ellenforradalom győzelme utáni emigrációs önmarcangolás eredménye, melyben szerepet játszott Lenin bíráló megjegyzéseinek félremagyarázása is.

A pártszervezetek, ha nem is voltak a diktatúra élcsapata vagy vezető ereje, hasznos és sokrétű munkát végeztek, és ahol elég erősek voltak, igyekeztek soraikat megtisztítani, rendezni. A szervezeti problémáknál nagyobb baj volt a vezetés politikai arculatának kettőssége, ami viszont tényleg a reális erőviszonyokat tükrözte. Amikor a tömegek aktív támogatását élvezték, a forradalmárok képesek voltak forradalmi döntéseket elérni és megvalósítani; a forradalomnak azonban más támasza nem volt, mint a munkások lelkesedése, és így a csüggedés napjaiban a politikai vezetésben is megnőtt a kompromisszumot, a visszautat keresők szerepe.

A politikai vezetésre addig jellemző kulisszák mögötti küzdelmet a pártkongresszuson a nyílt összecsapás váltotta fel. Az erőviszonyok alakulását mutatja, hogy míg a diktatúra első napjaiban a tempóval elégedetlen baloldali ifjak, katonák tüntettek a kompromisszum ellen, a kongresszuson már a jobboldal támadott, és a baloldal – tekintettel a front helyzetére – nem ment túl az erélyes defenzíván. A támadást Weltner indította meg a kongresszus megnyitása napján; a Népszavában közzétett cikkében nyíltan támadta a kommunistákat, és visszautasította Lenin üdvözletének az ingadozókról szóló részét.

Weltner cikke nagy jelentőségű volt, mivel ő volt a kapocs a jobboldal és a centristák között. Peyerék átmenetileg lemondtak az eredménytelennek bizonyult konspirációról, Böhm és Kunfi Zsigmond viszont a megromlott külpolitikai helyzetben az antanttal való kiegyezés útját keresték; a két irányzat ismét közeledett egymáshoz. Nem csoda, hogy Weltner és Kunfi Zsigmond is találva érezték magukat az Üdvözlet ismert soraitól: „Legyetek szilárdak. Ha ingadozást tapasztaltok a szocialisták között, akik tegnap hozzátok, a proletárdiktatúrához csatlakoztak, vagy a kispolgárság között, nyomjátok el könyörtelenül ezeket az ingadozásokat. Agyonlövetés – ez a gyáva jogos sorsa a háborúban.”[11]

Lenin Kun kifejezett kérésére írta Üdvözletét, és nem véletlenül emelte ki a proletárdiktatúrának ezt a funkcióját. Ugyanakkor kifejtette: „nem egyedül az erőszak a proletárdiktatúra lényege és nem elsősorban az erőszak”. Hangsúlyozta a magyar proletárforradalom békés győzelmének jelentőségét s általában azt, hogy figyelembe kell venni az egyes forradalmak sajátos, konkrét körülményeit. Elméleti jelentőségű az a rész, ahol megmagyarázza, hogy a szocializmus megvalósításához még meglehetősen hosszú útra van szükség.

A Tanácsok Országos Gyűlése. A Tanácsköztársaság Alkotmánya.

A Tanácsköztársaság utolsó reménysége Szovjet-Oroszország maradt. Lenin június 18-i üzenetében óvta Kunt Párizstól: „Önnek persze igaza van, hogy tárgyalásokat kezd az antanttal. Tárgyalásokat kell kezdeni és folytatni, minden lehetőséget feltétlenül ki kell használni legalább ideiglenes fegyverszünet vagy a béke megkötésére, hogy a nép lélegzetvételnyi szünethez jusson. De egy pillanatig se bízzanak az antantban, becsapja önöket és csak időt akar nyerni, hogy aztán megfojthassa önöket is, bennünket is.”[12]

Lenin üzenetének lényege a figyelmeztetés volt. Feltűnő, hogy e táviratban nem ígért – mert nem ígérhetett – segítséget, nem ecsetelte a szovjet Vörös Hadsereg győzelmeit, amit Csicserin például sohasem mulasztott el. Hallgatásában kimondatlan intés rejlett: 1919 nyarán a magyar Tanácsköztársaság csak saját erejére számíthatott, azt felmérve kellett döntenie. Lenin 6 heti hallgatás után csak július végén fordult ismét személyesen Kunhoz: „ismerjük Magyarország súlyos és veszélyes helyzetét…”[13]

A katonai helyzet reménytelenné válása

Kun Béla ezekben a napokban a csapatoknál tartózkodott. A Tisza utolsó, szolnoki hídján haladt át autója, mikor egy lövedék mellette ölte meg kísérőjét. Aztán Budapesten beszélt a Dunántúlról a tiszai frontra induló csapatokhoz, válaszolt Leninnek, aki a párizsi proklamáció hatása miatt aggódva tájékoztatást kért a helyzetről. Kun válaszán már a kétségbeesés érződik: „Tartok attól, hogy a románok és csehek a közeli napokban koncentrikus támadást intéznek ellenünk, ami bukásunkat jelentené… az összeműködés teljes hiányának tartom azt, hogy megtörténhetett, hogy Besszarábiából idetolt román erők bennünket megvertek… Figyelmébe ajánlom, hogy területünk oly kicsi, hogy visszavonulásra hely nincsen.”[14] Kunnak téves elképzelései voltak az ukrán front helyzetéről, ahol Poltava elestével Kijev]] védelme került napirendre, de megalapozott volt félelme a határon felvonult 6 csehszlovák hadosztálytól, amelyek támadását a magyar határőrség ellen augusztus 3-ra tűzték ki. Ágoston beszámolt Kunnak a bécsi tárgyalásokról; bizonyára elmondta neki, hogy Peyerék közölték Cuninghame-mel: egy tisztán szociáldemokratákból álló kormány már nem tudná fenntartani a rendet, szövetkezni kell a polgársággal, s ennek érdekében ajánlatos megszabadulni Böhmtől és a hozzá hasonló „kompromittált” népbiztosoktól. Böhm pozíciója akkor vált teljesen bizonytalanná, mikor Otto Bauer végleg lemondott az osztrák külügyek irányításáról; Renner kancellár – éppúgy, mint a francia misszió – inkább Garamiban bízott.

A kormányzótanács július 29-i ülésén Landler ismertette a hadihelyzetet. A román hadsereg, amelynek a Tisza vonalán 119 zászlóalja és 60 lovasszázada sorakozott fel, 2 hídfőt létesített Tokajnál, amit a III. hadtest nem tudott megakadályozni. Landler bejelentette, hogy a III. hadtest harci szellemének helyreállítására másnap több népbiztossal Tokajba utazik. 28-án összeült a Szakszervezeti Tanács is, és támogatásáról biztosította Peyert, Haubrich pedig előkészületeket tett a hatalom megragadására. Julier és vezérkara tétlenül várta az események kibontakozását; óvakodott bármiféle kezdeményezéstől. Az ily módon irányítás, összeköttetés nélkül maradt egységek parancsnokai különbözőképpen viselkedtek: egyesek szándékosan zavart keltettek, mások megszöktek, többnyire azonban fásultan parancsra vártak, vagy arra készültek, hogy csapatukat végső esetben – a román fogságba esést elkerülendő – csehszlovák vagy jugoszláv területre vezessék. A 2. székely dandár egy százados vezérletével a Tiszától Sopronig vonult, katonás rendben, vonaton és gyalog.

Július 30-án Szolnoktól északkeletre három román hadosztály kelt át a Tiszán. Az átkelés sikerével nagyjából el is dőlt a további hadműveletek sorsa.

Kun Béla ezen a napon a királyhidai határállomáson találkozott Böhmmel, Weltnerrel és Peyerrel. Kun tisztában volt a katonai helyzettel, mégis elutasította a kapitulációra tett javaslatukat, s kérte, hogy tárgyaljanak tovább, de megállapodást ne kössenek. Így Böhm dolgavégezetlenül tért vissza Bécsbe, Kun pedig újabb üzenetben kért segítséget Lenintől. Lenin válaszában kitartásra buzdította Kunt, hiszen a Gyenyikin elleni ellentámadás napját augusztus 1-re tűzték ki. Mint tudjuk, ezt augusztus közepére kellett halasztani, és akkor is kudarccal végződött. Néhány hónapra egész Ukrajna a fehérek kezébe került; Szovjet-Oroszország Vörös Hadserege csak 1920 elején sorakozott fel ismét a Dnyeszter partján.

Ormos Mária

Gazdasági-társadalmi, politikai és eszmei válság

A szociáldemokratizmus válságát tetézte a marxizmus lenini továbbfejlesztésének sikere Oroszországban, ahol viszont az elméleti munka Lenin halála után és főleg a 30-as években lelassult, sőt a marxizmus alkotó továbbfejlesztése átmenetileg dogmatikus korlátokba ütközött; a marxizmus alkalmazása Marx elképzeléseitől sok lényeges vonásban eltérő viszonyokon, elsősorban a gyakorlat szintjén vetette meg egy későbbi elméleti összegezés alapjait.

A szovjetellenes intervenció

Már közvetlenül az 1917. októberi oroszországi szocialista forradalom után felmerült a nyugati imperialista hatalmak vezető köreiben a „bolsevik kísérlet” aktív beavatkozással való megbuktatásának terve. Ennek több oka volt. Mindenekelőtt az a félelem, hogy a forradalom nem marad meg oroszországi keretekben, hanem – tekintettel a bolsevik eszmék nagy népszerűségére a háború miatt szenvedő széles munkásrétegekben – az imperialista háború (mint azt Lenin hirdette) több helyen átcsap polgárháborúba, s az orosz forradalom világforradalommá szélesedik.

Forradalom és ellenforradalom Európában

A szovjet-oroszországi elkeseredett harcok idején Lenin és sokan mások is úgy vélekedtek, hogy az orosz forradalom sorsa azon múlik, kiterjed-e és győz-e Európában vagy Európa jelentősebb területein a forradalom. A forradalmi erjedés, mely a háborút követően a leginkább meggyengült államokban, s ezek közt is elsősorban a háborút vesztett országokban mutatkozott, e lehetőséget reálisnak láttatta.

Németországban 1918. november 9-én a forradalmi megmozdulások kényszerítették lemondásra II. Vilmos császárt: az országban ekkor már sorra alakultak a munkás- és katonaküldöttek tanácsai. A baloldali erők azonban végzetesen megoszlottak, s míg a korábbi úgynevezett Spartakus-csoport Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg vezetésével lényegében a lenini utat kívánta járni, a német szociáldemokraták többsége fellépett a szocialista forradalom ellen, s pusztán arra törekedett, hogy polgári demokrácia keretében valósítsa meg a szociális reformokat.

A munkásosztály nemzetközi szervezetei

A teljes cikk.

Lábjegyzet

  1. Lenin művei. 17. Budapest, 1955. 104.
  2. Lenin összes művei. 37. kötet, 2. kiadás, Budapest, 1973. 284–285.
  3. Lenin összes művei. 30. 2. kiadás, Budapest, 1971. 331.
  4. Lenin Összes Művei. 38. kötet, 2. kiadás, Budapest, 1973. 205.
  5. Lenin Összes Művei. 38. kötet, 2. kiadás, Budapest, 1973. 349.
  6. Lenin Összes Művei. 38. kötet, 2. kiadás, Budapest, 1973, 205–206.
  7. Ugyanott, 208.
  8. Ugyanott, 225.
  9. Lenin Válogatott Művei. II. Budapest, 1973. 181–187
  10. Lenin Magyarországról. 2. kiadás, Budapest, 1965. 89.
  11. Lenin Összes Művei. 38. kötet, Budapest, 1973. 2. kiadás, 377.
  12. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 6. kötet, 2. rész. Budapest, 1960. 274.
  13. Hajdú Tibor, A Magyarországi Tanácsköztársaság. Budapest, 1969. 444.
  14. Ugyanott, 545.

Művei

Az agrárkérdés marxista megalapozását Lenin adta meg: A kapitalizmus a mezőgazdaságban (In: V. I. Lenin, Az agrárkérdésről. I. Budapest, 1950) és Az agrárkérdés és a „Marx-kritikusok” (Ugyanott).

Irodalom