Vuk Stefanović Karadžić

A Múltunk wikiből

cirill írással Вук Стефановић Караџић

Tršić, 1787. november 7. – Bécs, 1864. február 7.
szerb filológus és nyelvész, a mai szerb nyelv sztenderdjének megalkotója
Wikipédia
Вук Стефановић Караџић.око 1850..jpg

Arató Endre

A szerb nemzeti ideológia másik arculata

s már felvázolt különböző gondolatai Dositej Obradović koncepciójában váltak igazán modern polgári ideológiává, a további fejlődés megalapozójává, amelyet azután Vuk Stefanović Karadžić vitt tovább.

Az irodalmi-nyelvi norma ösztönző példája és a bilingvizmus hatása

A magyar tudományos élet is rokonszenvvel érdeklődött a szerb nyelv művelése, problémái iránt. A Hasznos Mulatságok című folyóirat 1834-ben a haladó szerb nemzeti mozgalom Karadžić által kidolgozott nézetét követve elfogulatlanul számolt be Šafáriknak arról a megállapításáról, hogy a szerb nyelv önálló és nagy múlttal rendelkező szláv nyelv, nem pedig az egyházi szlaveno-szerb nyelv megromlott dialektusa. A Tudománytár című lap 1835-ben sajnálkozott azon, hogy a szerb fejedelem, Obrenović Miloš megtiltotta a Karadžić által irodalmi fokra emelt szerb népnyelvnek és új ortográfiájának használatát.

Az irodalmi-művelődési visszhang, a fordítások

Megfordítva a magyarok figyelmének középpontjában a nem magyar népek költészete állt Közülük mondhatni világirodalmi szintre Karadžić tevékenysége nyomán a szerb emelkedett, a magyar irodalomban tehát a legnagyobb visszhangot ez váltotta ki. Az érdeklődés maga azonban évtizedekkel megelőzte Karadžić népköltészeti gyűjteményének megjelenését (1814), például Kazinczy Johann Wolfgang Goethe német szövegéből már 1789-ben lefordított egy szerb balladát.

A szerb népdalok iránti magyar vonzódást tükrözte az, hogy Balog István magyar színész 1812-ben Pesten előadott szerb tárgyú drámájában – amelyről a színművészeti együttműködés kapcsán még szólunk – a főszerepet, egy szerb leányt alakító Déryné Széppataki Róza két szerb dalt eredeti nyelven énekelt. A zenét egy fiatal magyar zeneszerző, Mátray Gábor, a magyar kultúrának később jeles alakja komponálta.

Nem sokkal Karadžić gyűjteményének megjelenése után (1814–1815) Kölcsey három szerb népdalt fordított le magyarra. Vitkovics Mihály közvetítése e területen is említésre méltó. Ezzel párhuzamosan a magyar folyóiratok a szerb folklórt elemző tájékoztató cikkeket is közöltek. A Hasznos Mulatságokban] Kultsár István ismertette (1824) Karadžić gyűjteményének egy szerb–német nyelvű lipcsei kiadását. A kiváló irodalomtörténész, Toldy Ferenc a Felső Magyar Országi Minervában 1827-ben tanulmányt írt A Szerbus Nép-költésről. Ez a tanulmány fontos tájékoztató megállapításokon kívül a magyar műköltészetben is megmutatkozó szerb hatást ismertette, s egyben ösztönzést adott az újabb érdeklődésnek. Toldy Ferenc igen magasra értékelte a szerb népköltészetet, Karadžić tevékenységét, és fontosnak tartotta e dalok s balladák széles körben való ismertetését. Maga ekkor nyolc szerb népdalt fordított le, s ugyanennyit ültetett át 1832–1835-ben Bajza József is.

Toldy Ferenc ösztönzése termékeny talajra talált. A szlovák származású, de magyarrá lett Székács József 1836-ban kiadta Szerb népdalok és hősregék című kötetét. Fordítása, amely a szerbek iránti széles körű magyar irodalmi érdeklődést mutatja, maga is a magyar–szerb kapcsolatok eredményeként született meg. Székács a rudnai szerb Nikolić birtokos nemes családnál volt nevelő, s tanítványaival két esztendőn át Karlócán élt, ahol megtanult szerbül. A Nikolić családnál töltött években fogott hozzá a szerb népdalok lefordításához. A kötetet Nikolić Péternek ajánlotta, aki segédkezett a fordításnál.

Székács e munkája és nevelősködése soran közelebb került a szerb néphez, amelyet megszeretett. Nem véletlen, hogy a kötethez írt utószavában meleg rokonszenv hangján írt a szerb dalokról; ebben a szerb nép iránti barátság érzésének is része volt. Kötetének előkészítése során fontosnak tartotta, hogy Karadžić-csal érintkezésbe lépjen. Meg is látogatta őt Belgrádban, s a nagy tudóshoz, szerb kapcsolatai révén, ajánlólevelet vitt. Később levélben fordult Karadžićhoz, és kérte, hogy őt „a magyar közönséggel közelebbről óhajtván megismertetni”, „élete történeteit teljes históriai hűséggel tudatná”[1] vele. Székács kötetének nagy visszhangja volt. Több elismerő recenzión kívül érezhető közvetlen költői hatása is.

A nemzeti integráció

A modern szerb nemzeti ideológia és egységgondolat három nagy alakja Obradović, Karadžić és Garašanin volt; az ő koncepciójuk szoros egységet alkotott, egymásra épült.

A nép nemzetbe emelése

A magyarországi nemzetiségek tudományos és szépirodalmában néhány kivételtől eltekintve a nép iránti rokonszenv liberális indítású típusa kapott hangot. A horvát Vraz és Mažuranić, a szerb Sterija-Popović, a szlovák Bajza, Fándly, Palkovič, Hamuljak, Sládkovič, a román Budai-Deleanu és Țichindeal munkásságában különösképpen egybefonódtak a liberális népi nemzetbe fogadás, illetve érdekegyesítés, valamint a nemzeti emancipáció kívánságai. Ez az összefonódás volt jellemző a politikusok és a diákok (Štúr, az Ifjú Szlovákia, a zágrábi akadémia horvát diákjai, Karadžić nyelvharca, Bariț Gazetája, az 1842. évi szászföldi román kérvény és Murgu eszméire.

A szerb nyelvművelés és kulturális mozgalom

Vuk Stefanović Karadžić vitte győzelemre a szerb népnyelv jogainak érvényesítéséért és a szerb nép nyelvének irodalmi fokra emeléséért folytatott harcot. Bécsi tartózkodása idején szoros kapcsolatba került a kiváló szlovén szlavistával, Jernej (Batolomej) Kopitarral, aki nagy hatással volt rá, és támogatta nyelvi tevékenységét. Egyik nagy munkája a szerb hősi népdalok összegyűjtése és kiadása volt. E gyűjtemény első kötete 1814-ben jelent meg, és szinte egész Európában ismertté vált. Különösen nagy hatást váltott ki a nemzeti elnyomatásban élő szlávok körében. Ezek az epikus népdalok a szerb népnek a török uralom ellen folytatott bátor küzdelmét mutatták be, és ezzel nagymértékben hozzájárultak a nemzeti öntudat erősítéséhez, a szerb egység, a szerb nemzeti történeti tudat kialakításához. Nem volt kisebb horderejű e munka más irányú hatása sem. Karadžić műve Obradović s követői után valamennyiüknél lényegesen fejlettebb formában mutatta be a szerb nép nyelvét, azt a nyelvet, amelyet még a legegyszerűbb szerb is megértett. Közben Karadžić megírta a szerb népnyelv nyelvtanát is, amely még 1814-ben jelent meg. E korszakalkotó jelentőségű nyelvtanában a hercegovinai délszerb nyelvjárást emelte irodalmi szintre. Újításaival lényegesen egyszerűsítette az új irodalmi nyelvet a bonyolult szlaveno-szerbbel szemben, és ugyanakkor használhatóbbá tette azt az élet számára. Ez a gyakorlati szempont is magyarázza, hogy a polgári értelmiség, a kereskedő polgárság támogatta Karadžić nyelvi reformját. Különösen ez utóbbi munka váltott ki hatalmas Vitát, amely tudományos formában, nyíltan és világosan a szlaveno-szerb helyett a szerb nép nyelvét tette meg irodalmi nyelvnek. Jelentős műve volt Karadžićnak az 1818-ban megjelent szerb szótár is, amely körülbelül 26 ezer szót tartalmazott. A szerb népnyelv irodalmi szintre emelésének útján további fontos állomás volt 1821-ben napvilágot látott szerb népmesegyűjteménye.

Karadžić és harcostársai – akik között a küzdelem kezdetén vezető személyiségek és ismertebb írók nem állottak – nem elégedtek meg a szerb népnyelv szabályainak kidolgozásával, tudományos művelésével. Nézeteik érvényesítéséért határozottan vitába is szálltak. Elsősorban Karadžić bírálta élesen a korabeli szerb írókat, s kimutatta, hogy azok a szerb nép többsége számára nem érthető, csúnya, kevert szláv nyelven írnak. A klérus érveivel szemben Karadžić és harcostársai hangsúlyozták, hogy az egyházi nyelvként használt szlaveno-szerb nyelv, az általános hiedelemtől eltérően, nem a szlávok közös, ősi nyelve. Rámutattak arra is, hogy a szláv nyelvek már annyira különböznek egymástól, hogy egy ilyen közös szláv nyelvről nem lehet beszélni. Ezért is mindenkinek saját anyanyelvén, vagyis a nép által beszélt nyelven kell írni. Karadžić szavaival: „a szántóvető nyelvén”. A szerb népnyelv érvénysüléséért folytatot kemény küzdelemben a haladó szerb értelmiségiek és polgárok jelszava is az volt, „írj úgy, ahogy beszélsz, és beszélj úgy, amint a nép beszél”.[2]

A szerb népnyelv irodalmi nyelvvé nemesítéséért folytatott következetes küzdelem összekapcsolódott a polgári fejlődés egyéb követelményeiért és a feudalizmus ellen vívott harccal. A szerb klérus és a szerb nemesség azonnal felismerte, hogy Karadžić reformjai, a szerb népnyelv használata és az ehhez kapcsolódó polgári jellegű kulturális törekvések veszélyeztetik az egyház és a nemesség feudális kiváltságait. Ez magyarázza a látszólag kulturális területen folyó harc élességét és politikai jellegét. A küzdelmet a görögkeleti egyház irányította. Ebben a harcban az egyház nem kis mértékben alkalmazta a hazugság, a rágalmazás jól bevált módszereit.

A feudális rend támaszainak ez a mesterkedése azonban nem járt eredménnyel. A fejlődő polgári erők Karadžić mögé sorakoztak fel, a szerb népnyelv irodalmi nyelvvé emelésének útját a haladás ellenfeleinek megakadályozniuk már nem sikerült. És a küzdelem folyamán e reformok korábbi ellenzői közül is egyre többen álltak Karadžić polgári fejlődést képviselő irányzata mellé.

A szerb kultúra egyéb területein is születtek kisebb-nagyobb eredmények. Az egyházi alapítású tudós társaság, a Karlócai Kör (Karlovački krug) mellett Karadžić 1817-ben, Lukijan Mušicki költő 1820-ban tett kísérletet tudományos társaság megalapítására. E sikertelen próbálkozások után, 1826-ban több gazdag szerb kereskedő támogatásával Pesten létrejött a Matica srpska. Tevékenységének középpontjában a szerb nép irodalmának és kultúrájának emelése, szerb kéziratos munkák kiadásai és terjesztése állt. A Matica srpska megalapításával (1826) a szerb nyelvi-művelődési mozgalomnak jelentős bázisa jött létre, amely a szerblakta területeken túl, a többi elnyomott szláv nép számára is nagy ösztönzést jelentett, példát mutatott. E szervezet megalapítása előtt 1824-től a vagyonos szerb kereskedő polgárság tevékeny támogatásával megjelent a Szerb Évkönyv (Srbska letopis) című tudományos folyóirat, amelyet Djordje Magarašević szerb író alapított. Más irodalmi termékek előfizetői, olvasói, mecénásai között is ott találjuk a kereskedőket. Ők teremtették elő a szükséges anyagi fedezetet a különféle almanachok, évkönyvek számára is, amelyekben rendszeresen megjelentek a szerb költők és írók művei. A Viszonylag fejlettebb polgári bázis magyarázza, hogy a Matica srpskán kívül más egyesületek is alakultak, így Temesvárott Az Irodalom Barátainak Egyesülete és a pesti Szerb Irodalmi Társaság. Ezek az egyesületek azonban a Matica srpskától eltérően rövid életűek voltak.

A szerb irodalom is a nemzeti mozgalom szolgálatában állt. Az új korszakot a már említett Lukijan Mušicki, a pravoszláv szerzetesből, a karlócai szerb gimnázium tanárából püspökké lett költő tevékenysége jelzi. Költészete leginkább Virág, Baróti Szabó és Berzsenyi lírájával vethető egybe. Verseiben a szerb nemzeti öntudatot élesztette és erősítette. Herdernek a szerb irodalomra kifejtett hatása Karadžić munkásságán kívül leginkább Mušickinál figyelhető meg, aki a modern nemzeti ideológia egyik megalapozója volt. Kortársai a „szerb Horatiusnak”, a „szerb költők fejedelmének”, „fajtája géniuszának” nevezték. Nem tudott megszabadulni a szlaveno-szerbtől, noha a népi szerb nyelvet a köznapi érintkezés elkerülhetetlen eszközének tartotta, s az ezen alapuló norma győzelmét kívánta a világi irodalomban. A szlaveno-szerbet azonban nemcsak az egyházi szertartások nyelvének tekintette továbbra is, hanem a művelt rétegekhez szóló ódáiban is ezt alkalmazta.

Az új irodalmi normát harcosan és már művészi alkotásokkal támogatta Jovan Sterija-Popović tanár, ügyvéd, a korszak egyik leginkább figyelemre méltó írói egyénisége. Munkássága kezdetén – és ez jellemző volt – nyolc újgörög hazafias verset (Rhigasztól és Koraisztól) fordított le szerbre. Több regénye és drámája a dicső szerb múltból merített, s e műveiben hangot kapott a szerb polgárság nemzeti ideológiája. Ugyanakkor vígjátékaiban a realizmus eszközeivel mutatta meg és gúnyolta ki a szerb polgárság fonák tulajdonságait, uralkodni vágyását, tudálékoskodását, előkelősködését, anyagiasságát.

Még számottevőbb színvonalat képviselt a szerbek Petőfije, Branko Radičević. Lírája a maga módján forradalmi tett volt, bátor szembefordulás a konzervativizmussal. Mi sem természetesebb, mint hogy szívvel-lélekkel támogatta Karadžić nyelvi reformját. Az ő költészete is beszédesen igazolta az új norma helyességét. Legtöbbet emlegetett verse a Diákbúcsú (Djaćki rastanak, 1844), amely a sodró erejű táncot, a kolót idézve tett hitet a délszláv népek egysége mellett.

E rövid irodalmi áttekintés is félreérthetetlenül mutatja, hogy az új normáért folytatott küzdelem a nép nyelvének, a progressziónak a győzelmével ért véget. Az új irodalmi nyelv elterjedését egyengette Djura Daničić munkája, Harc a szerb nyelvért és helyesírásért (Rat za srpski jezik i pravopis, 1847).

A szerb nemzeti mozgalom megizmosodását több új sajtóorgánum jelezte. Jelentős volt a magyarországi szerb könyvkiadás is. A nagy számban megjelent egyházi könyveken, kalendáriumokon, évkönyveken kívül sok irodalmi, tudományos és népszerűsítő, felvilágosító munka látott napvilágot. Ugyanakkor – s ebben is kifejezésre jutott a szerb egység gondolata – fejedelemségi szerbek nem egy munkáját adták ki Magyarországon, 5 megfordítva, magyarországiakét Belgrádban.

Nagy világirodalmi visszhangja volt a szerb népköltészetnek. A feltárás a szerb irodalmi norma megteremtőjének, Karadžićnak a nevéhez fűződött. Ilyen irányú tevékenysége – láttuk – elválaszthatatlan volt a népnyelv irodalmi szintre emelésétől. Jakob Grimm és Goethe elismerése Karadžićot további és rendszeres munkára ösztönözte.

A szlovák irodalmi és társadalmi élet kibontakozása

A szlovák népköltészet első jelentős gyűjteményeit is Kollár (Národnie spievanky, 1834–1835) és Safárik adták ki. A közvetlen ösztönzést a szerb Karadzić jelentette, akinek módszerét is átvették.

Lábjegyzet

  1. Székács József, Szerb népdalok és hősregék. Pest, 1836.
  2. Ugyanott 138.

Irodalom

Vuk Karadžić tevékenységére a legfontosabb forrás levelezésének 7 kötetes kiadása: Vukova prepliska (Beograd, 1907–1913). Életére: Miodrag Popović, Vuk Stefanović Karadžić, 1787–1864. O stogodisnjici smrti (Beograd, 1954); Duncan Wilson, The life and times of Vuk Stefanović Karadžić, 1787–1864. Literacy, literature and national independence in Serbia (Oxford, 1970).