Vukovics Sebő

A Múltunk wikiből
Fiume, 1811. július 20. – London, 1872. november 19.
politikus
a Szemere-kormány igazságügyminisztere
Wikipédia
Vukovics Sebő

Gergely András

A rendszeres bizottsági munkálatok a megyék előtt

A megyék javaslatai, a követválasztások és követi utasítások azonban a megyék többségében végül is a reformpártiak győzelméről vallottak. Ez a győzelem sokszor egy-egy vagyonilag független, messzebb látó és jó szervező képességekkel rendelkező vezető (mint például Temesben Dessewffy Antal és Vukovics Sebő, Szatmárban Károlyi György és István grófok, illetve Wesselényi Miklós és Kölcsey Ferenc) körül szerveződő csoport kitartó munkájának – persze néha múlékony – eredménye volt.

A nyilvánosság biztosítása és a tárgyalások rendje

A mintegy 1200 főnyi országgyűlési ifjúság többsége a reformok lelkes híve volt. Szorgalmasan látogatta az üléseket, és lassan közvéleményformáló erővé fejlődött. Lepisszegte, gúny tárgyává tette a konzervatív szónokokat. Tombolva ünnepelte a liberálisokat. Rajongott az alkatilag különböző, de szellemileg rokon Wesselényiért és Kölcseyért. Ez az ifjúság, amely korábban csak a dörgő hangra, a látszatra figyelt, és a karzaton udvarolt a hölgyeknek, most, nem utolsósorban ünnepeltjeinek biztatására, Társalkodási Egyletbe tömörült, ahol haladó szellemű könyveket olvastak, demokratikus reformokról, a francia forradalmak tanulságairól vitatkoztak. A kör vezetője Lovassy László volt. Tagjai közé tartozott Pulszky Ferenc, Tormássy János, Kászonyi Dániel, Madarász József, Vukovics Sebő, a későbbi évek és a majdani forradalom számos ismertté vált alakja.

Arató Endre

A szerb nyelvművelés és kulturális mozgalom

1810-ben Sava Vuković gazdag szerb kereskedő anyagi támogatásával megkezdte tevékenységét az újvidéki szerb gimnázium, amely gyorsan fejlődött.

Spira György

A Szemere-kormány bemutatkozása

Hiszen külügyminiszter (és ideiglenes földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszter) az 1848 előtti főrendi ellenzék egyik kiemelkedő vezetője, a forradalmat elébb baranyai főispánként, majd február óta bácskai kormánybiztosként egyaránt becsülettel szolgáló Batthyány Kázmér gróf; igazságügyminiszter a már a szerb felkelés kirobbanásakor temesközi országos biztossá megtett s az ellenállást ettől fogva minden rá bízott feladatkörben ernyedetlenül szervező Vukovics Sebő; közmunka- és közlekedésügyi miniszter az elébb dunántúli, majd január vége óta erdélyi teljhatalmú biztosként ugyancsak fáradhatatlanul helytálló Csány László; vallás- és közoktatásügyi miniszter pedig a nagynevű történetíró, az előző nyáron csanádi püspökké kinevezett s a forradalom mellett a püspöki kar más tagjaival ellentétben azóta is híven kitartó Horváth Mihály lett. Csakhogy bármennyire rendíthetetlen hívei voltak is ezek a férfiak a polgári átalakulás ügyének, azt, hogy az ellenforradalmi veszéllyel mindaddig számolni kell, amíg az ellenforradalom teljesen össze nem omlik, vagy ők sem értették meg, vagy ha ők maguk megértették is, nem tudták megértetni Szemerével, aki ez idő tájt a liberálisok legtöbbjéhez hasonlóan már maga is meggyőződéssel vallotta s mindenki másnál hangosabban hirdette is az ellenkezőt, azt, hogy máris „eljött az idő”, amikor &bquo;kimondhatjuk bátran, hogy Magyarország szabad”.[1]

Abból a nézetből pedig, hogy az ellenforradalmi veszélytől többé nincs miért tartani, szükségképpen következett az a nézet is, hogy többé a forradalmi államnak az ellenforradalmi veszély minél hathatósabb elhárítása céljából létrehozott sajátos intézményeit sincs miért fenntartani. És az új kormány megalakulása után késedelem nélkül hozzá is látott ezeknek az intézményeknek a lerombolásához: Szemere először feloszlatta a rendőrséget, majd nem kevesebb mint tizenöt megyéből visszahívta azokat a kormánybiztosokat, akiket még a honvédelmi bizottmány állított a szóban forgó törvényhatóságok élére, s azután a kormány elrendelte a legtevékenyebb forradalmi bíróság, a honvédsereg főerői mellett működő tábori vésztőrvényszék felszámolását is. Ezekkel a lépésekkel pedig a magyar forradalom most a Szemere-kormány vezetésével éppúgy rákanyarodott önmaga belülről történő felszámolásának az útjára, akár annak idején a nagy francia forradalom is a jakobinus diktatúra összeomlása után, csakhogy gyökeresen eltérő körülmények között, hiszen a francia forradalom előzőleg már végérvényesen meg tudta törni az ellenforradalom gerincét, a magyar forradalom viszont egyelőre csupán Szemere és a hozzá hasonlóan gondolkodó liberálisok vágyálmaiban szabadult meg az ellenforradalom fenyegetésétől.

Mindazonáltal a magyar forradalomnak annyira maradéktalanul mégsem sikerült felszámolnia önmagát, amennyire annak idején a francia forradalomnak, s ebben kiemelkedő része volt Kossuthnak. Mert Kossuth Világosan látta, hogy az ellenforradalmi erők eddigi vereségei még távolról sem vezettek az ellenforradalom végérvényes vereségére, s ezért továbbra is minden tőle telhetőt megtett a forradalom hadállásainak erősítése érdekében – kivált a honvédelmi bizottmány megszűnése és a Szemere-kormány hivatalba lépése között eltelt fél hónapban, amikor hatáskörét még nem kényszerült megosztani az új kormánnyal, s így egyelőre az országgyűlési többség jobbratolódása ellenére is viszonylag nagy mozgási szabadság birtokában maradt.

Legsürgősebb feladatát pedig Kossuth most a paraszti tömegek mindinkább lankadó lelkesedésének újólagos felcsigázásában jelölte meg. Tudván tehát, hogy az igazságügyminisztérium már lezárta a vizsgálatot azoknak a parasztoknak az ügyében, akik az előző hónapokban ismételten felpanaszolták, hogy bár úrbéresek voltak, földesuraik majorsági jobbágyokként kezelik őket, s értesülvén arról, hogy a vizsgálat lezárultát követően elkészült a panaszok orvoslására hivatott rendelet tervezete is: a függetlenségi nyilatkozat országgyűlési elfogadásának napján, április 19-én már közzé is tette a rendeletet, amely kimondotta, hogy vitás esetekben ezentúl mindig a földesúr lesz köteles bizonyítani a vita tárgyát képező parasztbirtok majorsági mivoltát, s amíg ez meg nem történik, addig az illető területet úrbéres, azaz most már feudális kötelezettségektől ment föld gyanánt kell kezelni. S mivel a majorsági jobbágyok zöme tagadta, hogy földje csakugyan majorsági jellegű, az érdekelt földesurak többsége pedig semmiféle bizonyító eszközzel nem rendelkezett: a rendelet életbe léptetésével Kossuth az érdekelt földesurak többségét egyszeriben megfosztotta attól a jogalaptól, amelynek a segítségével a majorsági jobbágyok feudális függősége március után is fenntartható volt.

De erőfeszítéseket tett Kossuth annak érdekében is, hogy ha már minisztériumok irányítását nem bízhatja is, legalább néhány más kulcsfontosságú tisztséget ruházzon most radikálisokra, éspedig szintén még az új kormány hivatalba lépése előtt, vagyis ezen a téren is kész helyzet elé állítva Szemerééket. Pest felszabadulása után tehát a fővárosba Irányi Dánielt, Győrnek és környékének a felszabadulása után pedig ide Lukács Sándort küldte ki kormánybiztosul, s arra is gondolt, hogy a liberális főrendek egyik legkiválóbbikát, Esterházy Mihály grófot, aki a honvédelmi bizottmányon belül a hadianyaggyártás ügyeit irányította volt, a bizottmány feloszlása után ugyanezen ügyek országos biztosává tegye meg.

Közben pedig Kossuth azt is keresztülvitte, hogy a képviselőház az előző nyáron megszavazott 200 ezres újoncmennyiség kiegészítésére április 24-én újabb 50 ezer regrutát ajánljon meg; s ezzel megint csak kész helyzet elé állította Szemerét, aki azon a véleményen volt, hogy „hadseregünknek alig van már teendője”.[2] A 24-i határozat ugyanis lehetőséget teremtett a honvédsereg létszámának további gyarapítására, s ennek jóvoltából – bár a szolgálatra önként vállalkozók aránya a következő hónapokban még tovább apadt – a sereg gyalogoszászlóaljainak a száma például a február végi 110-ről május folyamán már 122-re, július közepéig meg kereken 140-re nőtt.

A forradalom önfelszámolásának a folyamatát azonban visszájára immár Kossuth erőfeszítései sem fordíthattak, legfeljebb lassíthatták valamelyest, az új kormány hivatalba lépése után pedig már lassítani is egyre kevésbé tudták. Szemeréék beiktatásával ugyanis egyik napról a másikra nagymértékben leszűkült az a kör, amelyen belül Kossuth még önállóan intézkedhetett, s azután hamarosan megkezdődött az ő korábbi intézkedéseinek az érvénytelenítése is. Esterházy Mihályt például a kormány már május 19-én megfosztotta országos biztosi feladatkörétől, s nem sokkal később Irányit is rákényszerítették a fővárosi kormánybiztosság letételére. A majorsági jobbágyok helyzetének rendezésére hivatott április 19-i rendelet megnyirbálását pedig az új kormány kiváltképpen sürgős feladatának tartotta: a rendeletben foglaltak Erdélyre alkalmazását például Vukovics már május 5-én úgy szabályozta, hogy itt (ahol úrbérrendezés – mint tudjuk – sohasem volt s ahol ezért mindig is nyitott kérdés maradt, melyik jobbágybirtok minősül úrbéres jellegűnek a melyik nem) azt a földesura által majorsági jobbágynak mondott parasztot, aki vitatja a földesúr igazát s magát volt úrbéresnek vallja, földjéről elűzni nem szabad ugyan, ügyének végelintézéséig azonban kötelezni kell feudális szolgáltatásainak további teljesítésére – jóllehet ez a kiegészítés homlokegyenest ellentétes volt az április 19-i rendelet előírásaival, sőt még az utolsó erdélyi országgyűlés IV. törvénycikkében foglaltakkal is.

Próbálkozások országos népfelkelés indítására

Az történt ugyanis, hogy Vukovics, aki a kormány tagjai közül elsőül értette meg a parasztkérdés rendezésének fontosságát s akinek amúgy is hatáskörébe tartozott az úgy, június derekán néhány országgyűlési képviselőből bizottságot alakított egy a még mindig érvényben levő feudális kötelmek felszámolását célzó törvényjavaslat kidolgozására.

A képviselőház nemzetiségi határozata

Hiába hangsúlyozta tehát Szemere, hogy „az apró népeknek sorsa az, hogy ha nem szövetkeznek egymással, a nagyobb nemzetek által vagy elfelejtetnek, vagy eltiportatnak”, s hiába jegyezte meg a segítségére kelő Vukovics is, hogy ha a javaslatot elutasítják és a forradalom elbukik, akkor az ország kormányzata továbbra is egynyelvű lesz ugyan, de nem magyar, hanem német nyelvű: a javaslathoz hozzászóló képviselők közül – a békepárttal egy gyékényen áruló Nyáry Páltól a radikális Madarász Józsefig – többen az előterjesztés ellen nyilatkoztak, s e felszólalók ellenvetéseit sokan mások is „roppant tetszéssel” fogadták.

Lábjegyzetek

  1. Lásd: Szemere felszólalását a képviselőház 1849. május 22-i ülésén. Közlöny, 1849. május 23. 112. szám 420.
  2. Erről: Szemere ugyanott.

Műve

Vukovics Sebő emlékiratai Magyarországon való bujdosása és száműzetésének idejéből. Szerkesztette Bessenyei Ferencz (Budapest, 1894)

Irodalom

Szabad szerint Kossuth nemcsak ígéretet tett, hanem valóban gondolt is szerb politikusok miniszteri tárcához juttatására, s ezt – úgymond – az igazolja, hogy 1849 tavaszán ki is nevezte miniszterré Vukovics Sebőt (Szabad, Kossuth). Vukovics azonban ténylegesen magyarnak vallotta magát s a szerb nemzeti mozgalom híveinek a szemében is magyarnak számított.

Vukovicsnak az erdélyi majorsági jobbágyokkal foglalkozó május 5-i rendeletét lásd: Közlöny, 1849. május 8. E rendelet kedvezőtlen következményeire találóan hívta fel a figyelmet már a Honvéd, 1849. május 25.

A jobbágyfelszabadítás továbbvitele tárgyában Vukovicsék kidolgozta törvénytervezet szövege eddig sem eredeti, sem a kormány által utóbb az országgyűlés elé terjesztett alakjában nem került elő, eredeti változatának legfontosabb pontjait azonban megismerhetjük Vukovics már idézett emlékirataiból. Vannak, akik feltételezik, hogy a két változat között nem volt számottevő eltérés – így Barta, A kormány parasztpolitikája és Szabó István, Kossuth állásfoglalása –, Vukovics emlékirataiból azonban az is kiviláglik, hogy az eredeti szerkezetben foglaltakat a miniszterek közül többen hevesen ellenezték s még a javaslat pártolói és ellenzői között közvetíteni próbáló Szemere is csak a korcsmáltatási jog kárpótlás nélküli eltörlésének a gondolatát támogatta.