Karl August von Sachsen-Weimar-Eisenach

A Múltunk wikiből
(Weimar hercege szócikkből átirányítva)

angolosan Karl August, Grand Duke of Saxe-Weimar-Eisenach

3 September 1757 – 14 June 1828
Duke of Saxe-Weimar and of Saxe-Eisenach (personal union) from 1758,
Duke of Saxe-Weimar-Eisenach from its creation in 1809,
and Grand Duke from 1815 until his death
angol Wikipédia
Karl august von sachsen-weimar

H. Balázs Éva

A szabadkőművesség politikai színeváltozása

1785-ben, amikor a csere lekerült a bajor „napirendről”, az ott működő, a szabadkőművesekkel rokon, de annál radikálisabb illuminátus rendre csaptak le a hatóságok. Adam Weisshaupt professzor, a szervezet vezetője különös társaságot szervezett meg: célja a szabadság és egyenlőség jelszavával az európai politikai vezetők fokozott leváltása volt. E célkitűzést csak a legbizalmasabb hívek ismerték. A tágabb környezet, neves egyetemi tanárok, szerkesztők, néhány politikus, sőt talán Goethe és Weimar hercege, csak jezsuitaellenes, antikantiánus elveiről és a felvilágosodás terjesztésének nemes szándékáról tudtak. Így lehetett Nicolai, híres berlini lapszerkesztő, annak barátja, Bretschneider, a pesti egyetem könyvtárosa, talán Podmaniczky József, sőt Sonnenfels és a kiváló természettudós Born az illuminátus rend tagja. A bécsieknél feltételezhető, hogy némi udvari irányítással a bajor terven is dolgoztak, de amikor az illuminátusok leleplezése Európa nyilvánossága előtt megtörtént, és Weisshaupt titkos levelezését is publikálták, II. József azonnal elhatárolódott a titkos társaságokkal való mindennémű együttműködéstől.

A birodalmi osztrák nagypáholy, majd a pátens és az illuminátus botrány nem tett jót a magyar szabadkőművesek politikai közérzetének. Ennek magánlevelekben is jelét adták, és életvitelüket megváltoztatták. Podmaniczky József Fiuméból Triesztbe írja sértett hangú leveleit Fekete Jánosnak: az alkotmányellenes sérelmeket fájlalja, „a régi ház lebontásá”-n[1] kesereg ő, aki megjárta Európát és Göttinga neveltje volt.

1785 decembere a kulcsszerepet betöltő szabadkőművesek magatartásában fordulatot hozott. Nyilván fokozatosan mérték fel a szervezetüket, méltóságukat ért sérelmet, és temperamentumuk szerint válaszoltak a kihívásra. II. József kíméletlen pátensét egyébként logikusnak tarthatták. Teljesen összhangban volt az uralkodó egyéb ügyekben tapasztalt munkamódszerével. Az összbirodalmi koncepciót még a külső kapcsolatoktól mentesített nagypáholy sem biztosíthatta megfelelőképpen, ha szabadon érvényesült a szervezet demokratikus, nem állam-, hanem emberközpontú rendszere. Miután a bajor botrányban kompromittálódott, Born tudós páholya is tönkrement és széthullott. Az a páholy, melynek Mozart volt lelkes látogatója, egy ideig még folytatta tevékenységét. De a páholylátogatók névsorai új tagok helyett a kilépésekről, szakszerűen a „fedezések”-ről szólnak.

Ausztriában is csalódott, kiábrándult volt az uralkodó sok készséges híve, arisztokraták, értelmiségiek. De nem mentek át cselekvő ellenállásba. Más volt ahelyzet Belgiumban és Magyarországon. A brüsszeli Union páholy a József elleni mozgalom egyik gyújtópontja lett. Nálunk illegalitásba kényszerülve titkos összejöveteleket tartottak. (A nemesi udvarházak izoláltsága kedvezett az antijozefinus szervezkedésnek.) Azok, akik eddig víszafogták a megyei, városi ellenállást, most az elégedetlenek élére álltak. Nemzetközi szabadkőműves kapcsolataikat is hasznosították a József elleni szervezkedés bonyolítására. Nincs okozati összefüggés az 1786. és 1787. években szokatlanul élénk külföldi utazások és a szervezkedések között. De a régen előkészített tanulmányutak, tájékozódó utazások jó alkalmat kínáltak a magyar problémák ismertetésére, hasznos, befolyásos külföldi ismerősök politikai áthangolására. II. József, különösen protestáns területeken, az uralkodóideál megtestesítője volt – a szászok, a hannoveriek most elleninformációkat kaptak, s megismerhették a páholyok tagjait megalázó, az országot tönkretevő ”despotikus” uralkodó képét.

Említettük, néhány magyar utazó Belgiumban tartózkodott az ottani első felkelés idején. Egymástól független útjuk Angliába vezetett, és oda- vagy visszamenet érte őket a megrendítő belga élmény. Berzeviczy sokáig folytatott belga barátaival politikai levelezést, és mintegy példájukat követi, amikor a jozefinus korszak végén keményen támadja a szisztémát, az uralkodó eszközeit – nem vitatva eredendően nemes szándékait. Széchényi Ferenc már puszta utazásával jelezte, hogy elfordult a rendszertől. Útinaplója azt tanúsítja, hogy felvette a kapcsolatot azzal a Hompesch báróval, akit később mint a magyar detronizációs kísérlet külföldi „ügyvivőjét” emlegettek. A levéltárak árulkodó töredékei csak sejtetik, hogy mi történt. Sokkal többet tudott a magyar szabadkőművesek mozgolódásairól maga az uralkodó. Belgiumból is kapott figyelmeztetést: Trautmannsdorf herceg jelezte Széchényi ott-tartózkodását és gyanús kapcsolatait. 1788 novemberében a Délvidékre, a táborba küldi utána Pergen a titkos jelentéseket Orczy József berlini, majd Podmaniczky József londoni útjáról. Talán igaz, hogy az egyik angol hercegnek kínálta fel a Habsburg-ház detronizálása esetére a magyar trónt. Erről szól a titkos jelentés, és ugyanezt javallja egy év múlva a budai szabadkőműves-páholy megújuló munkáján résztvevő Berzeviczy, Podmaniczky pártfogoltja. II. József azt is tudja, hogy –akárcsak a belgák az utrechti békére hivatkozva –a magyarok a bécsi béke alapján porosz garanciát kérnek alkotmányuk védelmére. Széchényi Ferencről feljelentés is érkezik, majd 1789 őszén nagyon pontos információ arról, hogy a magyarok tokaji borkereskedelmi társaság fedőnév alatt, sokat emlegetett és mindig akadályozott boruk árusításának ürügyével Hertzbergnek, a berlini miniszternek is írnak, s közvetítést kérnek a weimari herceg megnyerésére. Összekötőjük, Hompesch báró azonban hiába kínálgatja a magyar koronát, a herceg minisztere, Goethe igen határozottan foglal állást az irreális terv ellen.

Lábjegyzet

  1. Podmaniczky József levele Fekete János grófhoz, 1785. március 18. Országos Levéltár E 864. Nr. 53.

Irodalom

Újabb kiegészítő adatokat hoz Willy Andreas, Carl August von Weimar und das Angebot der ungarischen Königskrone (Ostdeutsche Wissenschaft, 1958).